Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVIII.
Borongós reggelre virradtak.
Az első a mit Lukács megpillantott, a gólya volt a mely dögölve feküdt a fészer előtt.
Borzas tollai szépen lelapultak, nyitott szeme, mintha szemrehányólag meredt volna Lukácsra.
Az öreg megállott előtte és úgy megrúgta a döglött gólyát, hogy nehány lépésnyire vágódott.
Kalap nélkül, lehorgasztott fejjel , veres szemekkel ment a ház felé, és eres kezével kapaszkodva lépkedett fel a lépcsőkön Ivánhoz.
Amint Lukács belépett, Iván mintha valami gonosz tetten érte volna az öreg, hirtelen felkapta a székről kabátját és ráteritette az asztalra, a melyen szépen egymás mellé rakva feküdt három hatalmas fokos.
- Mi baj? - förmedt Iván Lukácsra.
- Megdöglött a gólya! - felelt vontatottan az öreg.
- Mit dolgozzunk ma?
-
- Mit bánom én!
Menjen kend a pokolba!
Lukács sarkon fordult, kiment a folyosóra és rábámult a galambokra, a melyek rettenetes szárnycsattogás mellett kerengtek a levegőben.
Alig szálltak le a ducra , ismét felkerekedtek és ismét kavarogtak odafenn.
- Mi a ménkü lelte ma a galambokat Lukács? - kérdé Marci, miközben arcával az ég felé, szemmel tartotta a megrémült galambokat.
- Tán görény vagy mi? - szólt egykedvűen az öreg.
- De az istálló tetején sincs maradásuk?
- Tán megérezték a dögöt!
Dobja kend ki az országutra azt a gólya madarat!
Iván az ablak függönye mögül kitekintett az udvarra, aztán elővette revolverét , megnézte, meg van -e jól töltve, és oda tette a fokosok mellé.
Kikereste valamennyi fiókját, megnézett minden levelet, és ha talált valamit, a mi Olgára emlékeztette , virágot, vagy valami apró kis jegyzetet, azt ezer darabkára tépte és kiszórta az ablakon.
Utoljára az édes anyja imádságos könyvére került a sor.
Kezébe vette a kis bársony kötetet, és kinyitotta a kis ezüst kapcsot.
A könyv épen ott vágódott fel, ahonnan egy száraz rózsabimbó fakult feléje.
Kivette a rózsát és porrá morzsolta izmos ujjai között, a könyvet pedig eldobta.
Bágyadtan visszahanyatlott a karosszékbe és meredten bámult a tölgyfa-ajtóra, mintha kábult lett volna.
Arcán a vonások megkeményedtek, s csak néha huzódott ajkára egy gúnyos mosoly.
Lukács egész nap ténfergett az udvaron , a kertben, az istállóban.
Sovány csontos arcát felverte az ősz szakál tarló, mert az istálló kipusztulása óta nem borotválkozott.
Az ég ólom szürkét mutatott, és ugy tetszett, mintha a sürű felhők nappal is harmatoztak volna.
A fák haragos zöld szint mutattak, és galyjaik meg sem moccantak .
Ünnepi csend volt a levegőben, a fák koronáiban, a bokrokban, a kertben burjánzó bujtorján és bürök csapatok között.
Az egész föld, az egész növényzet szomjun várta a felhők édes kéjét és mámorban látszott reszketni a termékenyités előérzetében.
Lukácsot az általános borulás azonban még jobban lehangolta.
Valami földindulás , valami egyetemes pusztulás sejtelme fogta el, mikor a minduntalan riadozó galamb csapatok szárnycsattogásait hallotta, mikor az alacsonyan szálló veres begyü fecskék éles füttyeit hallotta, és egészen elrémült, mikor a kis fekete tyuk rászállt a düledező keritésre és elkukorikolta magát.
Lukács a kukorikolás miatt szertelen dühbe jött és teleszedte mindkét markát tégla darabokkal és elkezdte a megrémült fekete tyukot üldözni, hajigálni, ugy hogy a tyukok között általános riadalom, futás, bujás támadt.
- Ugyan mit vétett kendnek az a tyuk? - kérdé hetykén Marci.
- Hát minek kukorikál a fekete beste!
Marci szinte elképedt, mikor a tyuk bünét meghallotta.
- Most már én is aszondom, hogy nem jól vagyunk! - vágta ki Marci egyet biccentve borzas szürke fejével.
- Hej, mikor Bakó István komám házánál kukorikolt a tyuk, nem is maradt ki sokáig a veszedelem!
Alig egy hét alatt meghalt a fia, a lánya, leégett a háza porig - majd meglátja -
- Kend meg holló!
Mit jövendölget!
- Mán akár holló, akár nem, itt baj van, én csak aszondom!
Hát nincs kendnek szeme ?
Nem látja a jeleket?
Marci közelebb hajolt Lukácshoz.
- Egész éjszaka bőgött a bükkös, alig aludtam valamit.
Az akasztó-erdőben olyan ropogás volt, hogy az isten a megmondhatója!
- Itt a veszedelem la! - szólt Lukács a kapu felé fordulva, a melyen Rozgonyi Jakab közönséges paraszt szekéren befordult.
- Még csak ez hiányzott! - motyogta csendesen maga elé Lukács és valami titkos borzodályos félelem szállta meg az öreget, amint az ünneplő ruhába öltözött Rozgonyi Jakab elébe jött.
- Ide haza van a tekintetes ur, Lukács?
- Odabent van a szobában! - felelt Marci.
- Nincs ott a kutya?
Hej, hamis kutyájuk van maguknak! - szólt félénken körültekintve Rozgonyi.
- Nem bánt az becsületes embert! - biztatta Marci.
- Maga csak menjen bátran!
- Hivja kend ide Marci!
Ugy jobb lesz!
- Gyere no!
Duna!
Hej!
Marci hivására csakugyan előkuncorgott a folyosóról egy hatalmas borzas fehér juhász kutya.
Veresre nyiló szemeit ráforditotta Rozgonyira, morgott egyet, aztán leheveredett Marci lábai mellett.
- No!
Most már mehet bátran.
Rozgonyi azonnal fel is ment a házba.
- Látta kend, milyen lapos ujjai vannak a zsidónak?
- Láttam!
Mi lesz ebbül, mi lesz velünk!
- Há' ‘sze a penziért jön vagy mi!
Azér' csak eljöhet.
Már elég régen akar számolni , hát jól teszi, hadd számoljon!
- Megcsalja őtet!
- Há' ‘sze nem gyerek már!
Vigyázzon magára!
Lukács a faképnél hagyta Marcit és csendesen felsompolygott a folyosóra, ahol leült egy padra és apró kék szemeivel sürün pislogva azon tanakodott, mi volna célszerűbb , berohanni, elragadni Rozgonyitól az irásokat, vagy pedig felgyujtani a házat és az általános zavarodás között megfojtani a zsidót és elégetni az irásokat?
Mert Lukács felfogása szerint a leégés csak fele volna annak a szerencsétlenségnek, a mi a számadás által őket éri.
A számadás valami rettenetes szörnyü csapásnak tetszett előtte, a mely menthetlenül tönkre tesz akárkit.
Eszébe jutott, hogy valamikor régen , még legény korában neki is számadása volt a gajári zsidó csárdással, és hogy amiatt a számadás miatt azután nem tudott aludni sem éjjel, sem nappal; betegje lett neki , mert a számok nőttek mintha az átok növelte volna, pedig alig ivott vasárnaponkint két itce bort!
Ha fakó, beteg ábrázatáról le nem olvassa a megboldogult gazda a rettenetes bajt, talán fel is kötötte volna magát, mert honnan vett volna abban az időben harminc forintot!
Hát még, most hogy talán százakról van szó!
Mit fog az a szegény gyerek gazda csinálni!
Azalatt mig Lukács a folyosón igy töprenkedett, a szobában serényen folyt a számadás.
- Na Fixel hát hogyan állunk?
- Nem vagyok már Fixel, ne tessék tréfálni, én Rozgonyi vagyok.
Tetszik tudni a doktor fiam, száz esztendeig éljen, nagyszerű fiskális, azt mondta legyek Rozgonyi , hát lettem Rozgonyi!
- Jó van jó!
Hiszen tudom, hanem maga azért csak Fixel marad nekem.
Hát hogyan állunk Fixel koma?
- Én ugy gondolom, hogy a tekintetes urnak hála isten, semmi baja, de nekem nagy bajom van!
- Baja?
Hát mi lelte?
Rozgonyi egyet rántott vállán, apró fekete szemeivel hunyoritott, aztán keserü arcot vágott, ugy nézett ki mint valami vén gyökér és mondta:
- Rosz üzletek tetszik tudni, tekintetes ur, rosz üzletek!
Nem fizet senki, tönkre kell menni!
Mindenki csak kér - de senki sem ad.
A földes uraságok azt hiszik, hogy mindig kell és mindig lehet adni, pedig tudhatnák, hogy nem lehet mindig adni.
Ha ők nem adják vissza, hogy lehessen nekik adni?
Nem igaz? - szólt alázatosan Rozgonyi.
- Igaz.
Iván elpirult, begombolta kabátját, hogy Rozgonyi meg ne lássa szennyes ingét és az ablakhoz lépett.
- Tetszik tudni, hogy már egy hónappal ezelőtt lejárt a váltó?
Tetszik kifizetni?
- Nincs!
- Az baj, nagy baj!
Szükségem van a pénzemre hm, hm! - sohajtotta Rozgonyi.
- Ördögöt baj!
Várjon, majd kikerül valahonnan!
- Azt tudom, hogy kikerül!
De mikor?
Tetszik tudni a tekintetes urnak, mennyivel tartozik?
- Mennyivel?
- Nem nagyon sok a tekintetes urnak, de nekem nagyon sok!
Rozgonyi lapos ujjaival elkezdett mellénye zsebében turkálni.
Értékes iratait és pénzét egy különösen készitett széles zsebben mellényének az ingre lapuló részén hordta, ahonnan most egy piszkos, zsidó betükkel telefirkált kis könyvecskét vett elő.
Lapozott benne egy darabig, aztán üzleties nyugodtsággal mondta:
- Tessék jegyezni.
Váltóra adtam, itt vannak az aláirások, összesen hétezer ötszáz forintot.
Ebből hátra van még két esztendei kamat, amit tetszett igérni és amit hozzá kell irni.
A kamat kitesz három ezer forintot.
Rendbe van kérem?
- Rendbe.
Hát aztán?
- Aztán a betáblázott követelésem, ami még isten nyugtassa, az öreg urtól maradt ötszáz forint és ennek tizenöt év óta járó harminc percent kamatai.
Aztán jön amit apránként adtam, hiszen tetszik emlékezni?
Rozgonyi szünetet tartott, forditott a könyvecskében nehány lapot, aztán rákezdte:
- Most két esztendeje juniusban, mikor a kartali uraság hazajött, tetszik emlékezni , a tekintetes ur muzsikáltatta magát, adtam a tekintetes urnak kétszáz forintot .
Aztán egy hétre rá száz forintot, egyszer ötven forintot.
Mikor télen nálam bál volt , el tetszett törni az edényeket, az ablakokat, három széket, két asztalt, a finom poharakat, összesen kitesz nyolcvannégy forintot.
A Dolfi gyerekemnek be tetszett törni a fejét, mikor eljött a pénzemért, fájdalom dij, mert nem jelentettem föl, ezer forint.
Talán sok?
Egy fej betörésért?
Ha feljelentem becsukják - talán sok?
Rozgonyi apró szemei villogtak, az a kis könyvecske szinte remegett lapos, fehér körmü ujjai között.
- Talán sok?
A saját véremnek a betört fejiért?
Talán sok?
- Lassabban Fixel koma! - förmedt rá Iván és izmos keze ökölre gömbölyödött.
- Én csak azt kérdeztem, hogy sok -e?
Nem szóltam én semmit!
Hát mit mondtam?
Ezer forint a betört fejért, és minden pofonért, amit tetszett adni az én véremnek, az én Dolfimnak, száz forint, összesen ezerötszáz forint!
Sok?
Itt az irás, hiszen el tetszik fogadni!
- Jól van.
Hát aztán?
- Aztán van még, amit kártyára adtam, mikor vásárkor nálam tetszett mulatni, mikor tekintetes Balta Béni uraság és a tekintetes Kendi Boldizsár uraság elnyerték a pénzét.
Nem tetszik emlékezni?
Összesen háromszáz forint készpénz!
- Van -e még?
- Én kérem, tetszik tudni szegény ember vagyok és kell vigyázni minden garasra, mert a doktor fiam nagyon sok pénzbe került.
Nagy ember lett belőle!
Egy doktor, egy tekintetes ur, épen ugy mint urasága!
- Jó van, jó!
Hát mivel tartozom?
- Azt hiszem a tőke kiteszen és a kamat mai napig tizenhat ezer forintot!
Kifizeti a tekintetes ur?
- Nincs!
- Nem tesz semmit.
Én várok.
Csináljunk egy uj irást, vagy kettőt, hármat amint tetszik.
Én csak egyet kötök ki -
- No mi az?
- Tetszik tudni tekintetes ur, rosz időket élünk, mindenki ugy biztositja követelését, ahogy lehet, adjon nekem valami biztositékot!
Ejnye de jól van eltalálva a tekintetes ur papája!
Ösmertem, nagyon ösmertem!
Mindig bolondozott velem, azt jövendölte nekem, hogy gazdag ember leszek - bár igaza lett volna!
Hát milyen biztositékot ad nekem a tekintetes ur? - kérdé Rozgonyi egy másik kép elébe állva, a melynek kopott fekete rámájából Iván pödrött bajszu, ezüst gombos mentés öreg apja nézett mogorván Rozgonyi szeme közé.
- Furcsa kép! - folytatta Rozgonyi.
- A merre csak megy az ember, akár honnan nézi , mindig szemközt van vele az ember.
Nagyon haragos ur lehetett, talán a nagy papája volt?
Erről az öreg urról beszélte nekem az én papám, kilencvenkét esztendőt élt , hogy kutyákkal kergette ki az udvarából, mikor birka bőröket akart venni, de az unokája nem kerget ki engem a kutyákkal.
Nem bizony - hála isten!
Hát micsoda biztositékot ad nekem a tekintetes ur?
Iván nem felelt, hanem borzas fejét könyökére támasztva bámult maga elé.
- Miért olyan szomoru tekintetes ur?
Hiszen én várok!
Nem követelek semmit csak egy kis biztositékot kérek, egy kis fedezetet!
- Lesz fedezet.
Kikerül a pénze Fixel!
- Honnan?
- Rozgonyi hirtelen megállott és összecsapta fehér körmü lapos ujjait.
- Honnan, ha nem ad biztositékot?
- Nem kell biztositék!
Ez a fészek csak ér valamit ugy -e? - morogta Iván.
- Mit ér, ha rajta ül a madár!
Rozgonyi nevetett, ismét a pödrött bajuszu nagy apa elé állott és nagy sárga fogait nevetés közben fitogtatva, mintha annak a haragos arcképnek beszélne, annak mondaná , ismételte:
- Mit ér, ha rajta ül a madár?
- Majd kirepül nemsokára!
Majd kirepül -
- Majd kirepül! - vigyorogta Rozgonyi a pödrött bajuszu nagy apának szeme közé, a kiről a kilencvenkét esztendős Fixel beszélte, hogy komondoraival letépette vedlett kaftánját, kimaratta őt a nemesi portáról, a hová becsületes szándékkal birka bőrt jött vásárolni.
- Ez a fészek kell nekem!
Ez a fészek kell nekem földestül, mindenestül.
Ez legyen fedezet arra a pár ezer forintra, meg aztán az a kisebbik ott a falu végén -
- A kisebbikből nem eszel Fixel!
- Hát miért?
Abba akar repülni a madár?
- Hohó Fixel!
Az Lukácsé! - röhögte Iván.
- A hat hold földdel együtt?
- Mindenestül!
- Ajándékozni tud a tekintetes ur, de fizetni nem!
Hogy mer a tekintetes ur ajándékozni, mikor nincs semmije?
Most már nem várok, most már nincsen fedezet .
Termése nincs, az istálló üres, a fészek rongyos, mit gondol tekintetes ur megy az?
A becsületes hitelezőt kijátszani?
Egy paraszt cselédnek ajándékozni, egy senkinek, egy semminek ajándékozni - hiszen még nem is állott a nevén!
- Hát ráirattam!
- Arra a semmirekellő, vén goromba cselédre!
- Elhallgass Fixel, mert megbánod!
-
- Kérem a tekintetes urat, én nem mondtam semmi roszat, csakhogy fáj a lelkemnek, ha ilyen préda pazarlást látok.
Nem tudom nézni a pazarlást!
Ilyen szép darab földet , olyan csinos házat elajándékozni!
Legalább a követelésem biztositva volna, eddig már eleget hittem a becsületszónak, most már biztositék kell!
Iván rá sem hallgatott Rozgonyira, hanem kibámult az udvarra, a hová épen Viktor befordult kis kocsijával.
- No Fixel, most kotródj!
Nagy vendégem jön!
Gyere el holnap, aztán aláirok mindent a mit kivánsz!
- A betáblázást megadja a tekintetes ur?
Ha megadja, még csinálhatunk üzletet , maradjunk jó barátok.
Hát ez a Baán uraság?
Ez ütötte le a kéziről a szép gazdag asszonyt!
- Elhallgass Fixel!
- Ugy éljek én, jobb szerettem volna, ha a magáé lett volna a szép asszony!
Viktor belépett a szobába és Rozgonyi mélyen meghajtotta magát.
- Én Rozgonyi ur vagyok Batáról!
Viktor rá sem nézett, hanem egyenesen Ivánhoz ment és kezet fogott vele.
- Majd holnap Fixel!
Most menjen haza!
- Igen is kérem alássan! - felelt Rozgonyi és mélyen hajlongva kiment az udvarra , ahol Lukácsot megpillantva, hozzá sietett és mondta neki:
- Maga földes ur Lukács!
Adja el nekem az ajándék földet, olcsón jutott hozzá, én adok magának érte kész pénzt!
- Micsoda földet?
Lukács szinte kimeresztette szemeit, amint Rozgonyi vigyorgó arcába nézett.
- Hát amit a tekintetes ur magának ajándékba adott!
- Nem adott a' nekem semmit!
Minek a nekem?
Há' ‘sze én cselédje vagyok neki -
- Ne tetesse magát Lukács!
Na, majd beszélünk még erről!
Jó föld, csinos ház, maga egész gazda lett!
- Bolond az ur?
- Na na, nem kell haragudni!
Rozgonyi kikocsizott a kapun, és Lukács egy csendesen elkáromkodott átkot küldött utána.
Viktor a pamlagra vetette magát és élénk érdeklődéssel kérdezte:
- Nos mit akart Rozgonyi!
- Pénzt kinált!
- Te, mondd meg őszintén, sokkal tartozol neki?
- Tudj' a fene!
- Mégis?
Mi bajod?
Talán beteg vagy? - kérdé élénken Viktor mialatt kesztyüit lehuzta.
Viktor aztán kivette illatos zsebkendőjét, megrázta és mondta:
- Miért nem szellőztetsz itten?
Olyan dohos levegő van idebent!
- Elég szagos vagy te! - válaszolt Iván mosolyt erőltetve.
- Hát a jövendőbelimmel hogyan dőlt a dolog?
- Ágnessel?
Pompás eredmény, váratlan szerencse!
Képzeld!
Az a bolondos leány csakugyan megszökött, amint igérte!
Azt hittem nagyobb baj lesz, hála isten, hogy igy történt!
- Hát nem ölte meg magát?
- Ej dehogy!
Felült a vasutra szépen és most már Budapesten van.
- Honnan tudod?
- Az inasom beszélte, a kivel vigyáztattam reá!
Az apja is elég nyugodtan veszi fel a dolgot.
- Mit fizettél neki?
- Még semmit!
Az öreg egyelőre lefeküdt, azt mondja, beteg.
A leány valami távoli rokonához ment, a ki foglalkozására nézve vénasszony!
Nem lesz neki semmi baja, ha okos!
- Ugy látszik okos.
Zsófival végeztem.
Tudod merre van az akasztóerdő?
- Ahol a multkor vadásztunk?
- Igen.
Nézd, épen arra felé tart Zsófi!
Az ablakhoz léptek.
Viktor csakugyan meglátta Zsófit, a ki módos kis papucsokban , fején piros keszkenővel ott lépkedett fodros szoknyában az országuton le, a kartali völgy felé.
- Látod?
Ugy -e, hogy gyönyörü ez a macska!
- Gyönyörü! - lihegte Viktor.
- Hát ugy -e?
Még sem vagyok egészen buta, mi?
- Nagy mester vagy!
Kitünő gyerek!
- Már most elég volt a nézésből!
Gyere, igyunk egyet!
- Igyunk! - lihegte Viktor.
Iván becsapta az ablakot, elővett egy üveg vörös bort, és mert nem akart sokat bajlódni a dugóval, egyszerűen lecsapta az üveg nyakát és töltött.
Ittak mind a ketten derekasan.
Iván félkönyökre támaszkodott és elröhögte magát.
- Mit nevetsz?
- Az a bolondos Ágnes jutott eszembe!
Mi a ménküt fog az Budapesten csinálni?
- Mit?
Hát egy-két napig majd pityereg, aztán majd akad valami vigasztalója.
- De hát ha megöli magát?
- Ha egyszer meglátja a várost, azt a sok ismeretlen pofát, a zajt, a fényt, nem lesz neki semmi baja!
Mert ugy tapasztaltam, hogy a kis gonosz nem irtózik ám a fényességtől!
Iván ujra elővett egy üveg bort és ujra letörte az üveg nyakát, és ujra ittak.
- Hallod -e? - kérdé Iván gunyos hangon.
- Mennyi utra valót adtál annak a nyiszlett leánynak?
- Utra valót?
Én istenem!
Szivesen adtam volna neki nehány száz forintot, de nem akarta elfogadni.
- Ostoba!
- Utána küldtem az inasomat is, és ráparancsoltam, hogy fogadtassa el vele a pénzt , de ujra visszautasitotta.
Csak nem szaladhatok utána!
Ha ő bolond, ki tehet róla !
Majd felkerestetem Budapesten, aztán vége!
- Felkeresed?
Fenét keresed!
- Meg vagyok győződve, hogy pompás egészségben fogom viszontlátni.
A gyerek elég szemes, elég ügyes, és ritka érzéke van a kényelmes uri élet iránt .
- Megtanitottad ugy -e?
- Nem lehet azt tanitani!
Arra születni kell.
Minden a vértől függ.
Ágnesből például a legpikánsabb nő lesz, ha el nem rontja magát.
Bolondulni fog érte az egész világ.
- Hát csakugyan nem öli meg magát?
- Eh!
Megöli magát!
Micsoda bolond romantikus idea!
Egy két csók föl vagy alá!
Ki fogja magát egy pár csókért megölni!
Ti mindnyájan romantikus emberek vagytok - szinte nevetséges.
Látszik keveset jártál a világban.
A nagy világi embert mindenekelőtt a nyugalom jellemzi.
A romantikus ostobaságokra hajlandó ember igen komikus.
Az élettel meg kell alkudni édes barátom, minden helyzettel ki kell békülni .
Ha én nem gondolkoztam volna igy, már régen főbe lőttem volna magam.
Szerencsére volt elég nyugalmam kibékülni az élettel!
- Gondolod, hogy az a majom is ilyen?
- Ha nem ilyen, az ő baja.
Az inasom beszélte, hogy mikor felült a vasutra, hát nevetett.
No?
Nem elég?
- Elég!
Miért nem mentél utána?
- Most tudod, nem is igen foglalkozhattam vele az asszony miatt, mert az asszony ugy látszik megtudott valamit és formálisan üldözni kezd, eszeveszett féltékenységével!
- Majd megjavulsz te nemsokára!
Nem lesz oka a féltékenységre!
- Olyan a természete!
Majd megszokja - ha nem szokja meg az sem baj.
Nem sokat törődöm vele.
Ki nem állhatom az olyan asszonyt, a melyik utánam fut!
- Hát te nem futottál utána? - kérdé Iván és ujra ivott.
- Az más.
Nem érted te azt komám, hogy miben van a dolognak az ingere.
Ha jól lakott az ember, hát ne kinálja senki!
En legalább olyan vagyok.
- Nagy kutya vagy - még kitanitasz engem is.
Igazad van, minek köti magát utánad.
De ha olyan szerelmes!
Hát ugy -e, megtudta, hogy azzal a majommal mit csináltál?
- Ugy látszik megtudta, mert ma, mikor az a leány elment, nagyon hizelgett , nyalakodott.
- Induljunk Viktor.
Már sötétedik.
Iván fölállott és az ajtó felé indult.
- Ne menjünk még.
Nagyon világos van.
Régen ösmered már Zsófit?
- Régen.
- Hallom, neki is volt valami regénye?
- Volt.
Iván ismét levágta magát a pamlagra és bambán bámult maga elé.
- Nagyon szomoru vagy!
Beteg vagy?
Holnap rendezlek Rozgonyival, aztán átjössz hozzám és vadászunk.
Talán már mehetnénk!
- Ne siess, ne siess.
Elég korán odaérsz.
No igyál még!
- Elég volt!
- No igyál még!
A szép asszonyok egészségére!
Mindjárt megyünk, ne türelmetlenkedj .
Láttál -e te már farkast?
- Nem én.
- Van egynehány itt az erdőben.
Pedig oda kell mennünk, ott vár Zsófi a csőszházamban.
- Az akasztó dülőn?
Hát üres a csőszház?
- Üres.
Minden üres.
Majd elkisérlek, mert még bajod eshetik.
Válassz egy fokost magadnak.
- Minek?
- Nem tudja az ember, mi történhetik odáig.
Hátha megtámadnak?
Válassz egy fokost .
Ezt ni, ez a legerősebb.
Én majd a gyengébbet veszem, meg a pisztolyt.
- Hát már megyünk?
Te hol leszesz addig?
- Majd megvárlak.
Gyerünk, mert már későn van.
Ugy -e jó fokos?
- Biz' ez jó!
Akkorát lehet vele csapni, hogy no!
Nem kellene valami kerülőt tenni?
- Minek?
Hiszen sötét van!
- Igaz.
Csakugyan jó, hogy botokat viszünk, azonban - te - mégis jobb volna talán itt?
Tudja az ördög, nem szeretem a sötétséget!
Kiértek az országutra.
- Inkább zavaros, ködös az idő, te pedig szereted a zavarost!
- Nézd csak!
A völgyben, mintha valami felhő volna!
Olyan nyirkos a levegő!
- Aféle nyári köd, de azért jól el lehet bujni benne.
Épen szerelmes embereknek való ! - felelt Iván kacagva.
- Mit nevetsz?
- Eszembe jutott a köd, a mit az a német muzsikus muzsikában kifejezett.
Az a bolond orvos magyarázgatta egyszer odaát nálatok.
- Igen?
A köd, hogy is volt?
Várj csak!
Nem jut eszembe -
- Majd tán eszembe jut nekem!
Siessünk, siessünk!
- Gondoskodtál -e, hogy Szente Péter valahogyan meg ne lepjen bennünket?
- Hát mire való a fokos?
No!
Ne ijedj meg, hát olyan ügyetlennek tartasz engem?
Értek én a mesterségemhez, ne félj.
Szente Péterrel nem lesz semmi bajod.
El ne hagyd ám a fokost, hé!
Már másodszor is elejted!
Vigyázz!
Leértek a völgybe és jobbra befordultak az akasztó-erdő felé.
Nehány perc mulva eltüntek az erdő homályában.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Éjjelre kitört a vihar.
A nagy diófa egyik óriási karja letört, az eperfa rutúl meg lett csúfolva.
A szél, mintha az egész falut el akarta volna söpörni, őrült bömböléssel neki esett a házfedeleknek, megtépázta az ákácokat, megrázta a kéményeket ugy, hogy a vakolat lemállott.
Iván udvarán a galambduc árboca kifordult a földből és az apró sárga pelyhes fiók galambok nagy része elpusztult.
A ház ablakait a jégeső beverte, és a szél siralmas sivitással beüvöltött a törött ablakokon, körül rohant a szobában, és meglóbázta a falon függő komor arcképeket, a melyek közül egynehány leesett a földre, úgy hogy a fekete rámák eltörtek.
A vendég lovak felnyeritettek az istállóban, és a kartali uraság Pistája keresztet vetett magára és imádkozott.
Lukács ott guggolt rongyos szűrében a folyosón és belebámult az őrült zivatarba .
Néhányszor úgy tetszett neki, mintha a távolból jajkiáltást hallott volna.
Nem tudta miért, de vén szive összeszorult, alig birt nagy nehezen egy káromkodást kivágni.
Az éjjeli bagoly a vihar elől, a mely épen vadászaton érte, a folyosóra menekült és meghuzta magát egyik oszlop sarka mellett.
Lukácsnak úgy tetszett, mintha ujra hallotta volna a jajkiáltást, aztán valami keserves, hosszú nyögést.
Nyugtalanul körüljártatta tekintetét, és amint meglátta a bagoly fénylő szemeit, elkáromkodta magát, és hozzá vágta a botját.
A bagoly hangos kuvik kiáltással kirepült a viharba , egyenesen az istálló eresze alá, ahonnan még nehányszor hallatta siralmas szavát.
A szél még mindig üvöltött, besivitott a törött ablakokon, és Lukácsnak ismét úgy tetszett, mintha jajkiáltást és keserves nyögéseket hallott volna.
A szél neki esett a falu tornyának és meglóbázta a harangokat; Lukács tisztán hallotta, amint a kicsi lélek harang kongani kezdett.
De alig kongott egy percig , ismét elállt.
Kis idő mulva a villám végig hasitotta az eget és szemkápráztató fényességgel belevágódott a nagy diófába, a mely mintha ketté vágták volna, a törzs középen szét esett.
A rettenetes dördület miatt alig hallotta a záport, amint hangos locsogással vágódott a pocsétás udvarra.
A kacsák, a ludak irtóztatón kvákogtak.
Egy uj szélroham, és a vihar ujra, most másodszor meglóbázta a lélekharangot.
Lukács reszketeg kezekkel vetett magára keresztet, és olyan gyorsan amint csak lehetett , elmondott egy miatyánkot.
Amint a vihar lecsendesedett és virradni kezdett, Lukács és Marci elindultak Ivánt és Viktort keresni.
Pillér Gábor igazitotta őket útba, mert látta, hogy az akasztó-erdő felé mentek.
A csőszház előtt megtalálták őket.
Iván ott feküdt a tornácon keresztül lőtt szivvel , Viktor ott feküdt az iszapban összezúzott fejjel.
Viktor meghült jobb kezéből alig birták kierőszakodni a hatalmas rézfokost, a melylyel nem tudta magát megvédeni.
Iván erősebb volt.
*
Rozgonyi Jakab követelése megkerült.
Birói árverésen megvette Tar Iván vedlett portáját.
Beleült abba a fészekbe, ahonnan a pödrött bajuszu, haragos szemü nagyapa juhászkutyákkal maratta ki Rozgonyi Dolfi nagyapját, a ki becsületes szándékkal birka bőrt akart vásárolni.
A fogatlan vén Lukács őrzi most a haragos arcképet a kis fészekben, a mely már düledező állapotban van.
Ott vannak a szelid ábrázatu asszonyok képei is, csakhogy ugy bekormositotta őket a füst, a piszok, hogy Lukács nem képes a vonásokat felismerni, pedig mindennap bámulja őket.
Vagy talán kék szemei gyengültek meg annyira, hogy nem lát?
Jobb volna már neki, ha nem látna, nem hallana.
Nagyon kivánkozik oda, ahol a gazdák vannak.
Olga eleinte vigasztalhatlannak látszott.
Gábor bácsi szeretetteljes bánásmódja , gyöngéd szavai azonban megmentették őt a gyermekeknek.
Teljes életében nem tette le a gyászt; gyöngéden szerette gyermekeit, és a szerencsétlenség óta Klárika és Fürjem nem érezték hiányát az anyai szeretetnek.
A szerelmes asszonyból gyöngéd anya lett, a kinek soha sem jutott eszébe, hogy ő mostoha.
Gábor bácsi Olgával együtt elköltözött Kartalról a fővárosba és őszintén megsiratták az öreg Dahót, a ki, amint Penge megirta, alig egy félév mulva "a testi erő teljes hiánya miatt" meghalt.
Raabe a törvényszéki boncolás után, a melynél erősen azt akarta bizonyitani, hogy Iván nem öngyilkos, hanem, hogy más valaki által lövetett meg, szintén elköltözött Kartalról, elment vissza hazájába, a hol rokonainak, a mikor csak lehetett, előhozta az ő szerencsétlen fiatal magyar nemes barátját, a ki szerinte valódi tipusa volt a vidéki magyar gentrynek.
És Ágnes, szegény?
Odament társaihoz.
Ott barangol a főváros aszfaltján.
Cifra ruha disziti karcsú derekát, tollas kalap göndör fejét, finom regatta topánka apró kis lábait.
Olga kétszer találkozott vele a váci-utcában.
Mind a kettő elpirult.
Az egyik haza sietett sirni; a másik összeszoritotta pirosra festett ajkát , meggyorsitotta apró, kecses lépteit és elsietett, eltünt a homályos ködben.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE