Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XVIII.
Régi krónikákban olvassuk...
Az 1683-ik esztendő március havának tizennyolcadik napján Eszterházy nádor ugy a rendeket, mint a fegyverfogható összes férfiakat hadba szólitotta a török ellen , akivel vagy megütköznek bátran vagy örök időkre a szultán jármába süllyed egész keresztény Európa...
Utolsó pillanata volt ez a fegyverbeállásnak, mert ugyane hó legutolsó napján megindultak a janicsárok Drinápolyból, április elsején pedig maga IV. Mohamed szultán is lóraült, hogy földig-rontassa Bécset.
Negyedmilliós hadsereg hömpölygött a szultán lova után, háromezer ágyuval.
Nándorfehérvárnál azonban leszállt lováról a szultán, a seregek főparancsnokságát átadta ott Kara Musztafának, akit szeraszkirnek, azaz teljhatalmu hadvezérnek nevezett ki s átnyujtotta neki a Próféta selyemzöld zászlaját.
A szultán parancsa ugy hangzott, hogy Kara Musztafa teperjen a lova lábai alá minden keresztény országot.
Európa népein hideg borzongott végig a szörnyü török erő közeledésére, amelyhez rövidesen csatlakoznia kellett a tatár khánnak is.
A futárjelentésekre, hogy a nagyvezér átkelőben van a Duna folyamon, Thököli is megindult Szerencsről a nagyvezér elé.
Vele volt Szepessy Pál, aki végül komolyan kezdett reménykedni, hogy egyszer mégis csak megülheti Lipót császárnak, katonáinak és népeinek halottitorát; vele-voltak a többi vezérek , kapitányok, hadnagyok és vajdák és mintegy harmincezer fölkelő.
És mialatt Eszék irányába nyomultak volna lefelé, a lengőszakállu vezér egy mélyet sóhajtott:
- Istenem-Uram, csak most az egyszer segits!...
Akkor talán lesz még Magyarország!
Régi krónikákban olvassuk...
Thököli király aláereszkedvén Eszékig, káprázatos pompával fogadta őt a nagyvezér.
És sátorába hivatván át, megkérdezte, mi lenne a legfőbb kivánsága?
A kuruckirály nyomban felelt:
- Bécs császári városnak tőből való kiforgatását óhajtom...
Mellette ott állt Szepessy Pál is, akinek száz ránc huzódott el borus homlokán és akinek nagy eszét sokszor megcsodálta Kara Musztafa is.
Ahogy megállt volna Thököli, a vén lázadó vette át a szót:
- S kivánjuk mink, tizenegy esztendő óta kardrakelt magyarok a császárnak és cinkosainak felkoncoltatását s Bécs város helyének sóval való meghintését...
Kara Musztafa kegyesen mosolygott, miközben megsimogatta fényesfekete szakállát:
- Allah segitségével bizonyára meg fogjuk állni bosszunkat Leopoldus császáron , gyakorta való rut hitszegéseinek és sürü csalárdságainak miatta!
Elbocsátotta őket kegyelemben s meginditotta hadait, melyektől elfeketedett a világ...
Egyelőre csak lépést nyomult előre a nagyvezér, miközben Lotharingiai Károly, az összes császári hadak fővezére Köpcsénynél várta az ellenséget harminckétezer emberével és ötvenkét ágyujával.
Thököli a Felvidéket dulta ugyanakkor és noha titkon Lipót császárral praktikáit a török háta megett, mégis fölmondta a fegyverszünetet s kiujultak a csaták és ütközetek.
Éjjelenkint ujból riasztó tüzek verték szét a sürü feketeséget, Szepessy Pál pedig ordasai egyrészével , aztán janicsárokkal és tatárlovasokkal az oldalában a Dunántul kergette maga előtt és kaszabolta az eléjeakadt kisebb császári csapatokat.
S ugyanegy időben a kuruckirály, vezértársai, kapitányok és hadnagyok hódoltatóleveleket bocsátottak ki Észak-Magyarországra és a Dunántulra, teljes szabadságot hirdetvén mindenkinek, akik átállanak a fejedelem hüségére, a vonakodókat viszont magoknak és gyermekeiknek végső veszedelmével s minden lakóhelyüknek hamuban való hagyásával fenyegették meg.
S a fenyegetéseknek meglett a hatása...
Mert mialatt városok és végvárak egymásután estek össze Thököli kardja előtt, egynek-kettőnek kivételével az összes katolikus főurak is Thökölihez pártoltak.
Lotharingiai Károly herceg Köpcsénynél készült ezalatt a nagyvezér fogadására.
A kuruckirály hadai Morvát és Csehföldet fenyegették immár.
Nagy tüzek világitottak a messzi éjszakákba.
Régi krónikákban olvassuk...
Az 1683-ik esztendőnek közepén Lipót császár elhagyta Bécset, hogy Lincbe fusson , amit is zokogva nézett végig a birodalmi főváros elhagyott népe.
Kara Musztafa nagyvezér ugyanakkor Bécsnek irányitotta hadai fejét.
S borzadály futott végig Európa országain és nemzetein.
- - - - - - - - - -
Odafönt, Bártfa közelében, a gerlai zugban csöndes volt a világ.
És ha esett is hir a Duna táján készülő eseményekről, amire idáigvergődtek volna el e hirek , alig volt már erejök.
Olyanképpen hatottak, akár a méhek döngése, melyek ott repdestek a Rauscher-kertben.
Huszonnyolcadik esztendejében járt ekkor a kis Rauscher Edit, férjezett Keczer Gáborné s minden gondja legényke-fia nevelése volt.
És noha ritkán keseredett el, mint ama kor legtöbb sokat szenvedett magyar asszonya, akadtak pillanatai mégis, amikor távoli harctereken sinylődő férjére gondolván, csaknem felzokogott.
Legszebb korát élte s napjai mégis örömtelenül vesztek a semmibe .
Megesett néha, hogy amikor már könnyek fojtogatták a torkát, kiállt a gyümölcsöskert végébe, a szilvafácskák alá, a Tapoly-patak szélén s a messzeségben ködlő bártfai templomtornyok felé tárta két vágyakozó karját , miközben két kicsiny melle fölött pattanóra feszült a ruha:
- Uram!...
Én édesuram!
Anyósa nem élt már, mivel még a tavaszon elment az élők sorából.
Férje és fia miatt való emésztő sóvárgásában hunyt el a nagyasszony, miután elélemedett tagjaiból elszállt minden erő.
Utolsó utjára csupán fiatal menye s ennek édesatyja, az öreg Rauscher Gáspár kisérte ki, a szolganéppel együtt.
S amire május havában megtért Thökölitől az ősz Keczer András, szenvedéseinek osztályostársát már csak a sirboltban kereshette föl.
Különös nyár volt az 1683-ik esztendőnek nyara!
A gyümölcsöknek hihetetlen sokasága roskadozott a fákon s minden ért.
Oly gyorsasággal pedig, hogy az emberek ijedezni kezdtek erre a földöntuli jelenségre.
Szerencsétlenséget s más csapásokat jósolgattak mindenfelé.
Még nem volt itt a kánikula ideje s a nap szinte perzselte a határt.
Az ősz Keczer András násztársával, Rauscher Gáspárral ott üldögélt a kuria előtt , a terebélyhárs alatt s csöndes szóval beszélgettek a hadas világról, amelyhez hasonlót nem értek még meg zenebonás életükben.
Mert nemcsak a nagyvezér ereszkedett hadba kétszázötvenezer katonájával, akiknek feje fölött magasan lengett a Próféta zöld lobogója, hanem Európa keresztény népei is észvesztő sietséggel készülődtek hitük oltalmára.
És hirek szállongtak mindenfelől, hogy Szobieszky János, a törökverő lengyel király is a Duna felé tart immár, Krakkó alól Bécs falai alá, hogy mégegyszer és utoljára összemérje kardját a nagyvezérrel.
Ott üldögélt a két öreg a nagy hárs alatt, miközben lábuknál a kis Keczer András játszadozott a porban.
Keczer András kezdett beszélni mostan:
- Régi barátom, hetek óta gonosz sejtelmek üldöznek, hogy éjszakánkint nem tudok aludni miattok...
Rauscher, a régi barát, ráemelte őszpillás szemeit Keczer Andrásra:
- Nem értelek, barátom András!
Hosszu szünet következett ekkor.
És ahogy ismét fölnézett volna Keczer András , zavart volt a szeme:
- Ha erre a kis unokára téved pillantásom, mindannyiszor elfacsarodik a szivem .
Érzések háborognak bennem, amelyek azt sugják szünetlenül, hogy magára fog maradni szegényke.
Attólfogva mély hallgatásba süllyedtek mind a ketten.
Csak arra rezzentek össze, hogy Rauscher Edit, ez a szépséges fiatal menyecske jött feléjök a virágoskert felől, karjain egy halom virággal.
Megállt a két öreg előtt, mosolyogni szeretett volna reájok, de fátyol hullt a két okos , kékesszürke szemére.
A fiatalasszony az ősz Keczer Andráshoz lépett, akinek haja csaták okából változott galambszinüre s kedveskedve simogatta meg a fejét:
- Mi hir a táborból, apámuram?
Keczer András fölnézett a kis menyére, aki fölötte kedves volt mindenkor a szivének s visszasimogatta az arcát:
- Különösebb ujság nincsen, leányom...
A fiatalasszony továbbment a ház felé, az ősz Keczer pedig nyomban visszaesett előbbi révedezésébe.
Majd igy intézte a szót Rauscher Gáspárhoz:
- Nem akartam elbúsitani a kedvest, de neked elárulhatom, régi barátom, hogy a hadakozásokból szállongó hirek mély aggodalommal lepnek el vénségemre...
Rauscher tenyerébe csüggesztette a homlokát.
Fölöttük bóditó illatok usztak a terebély-hárs sürüjéből, lábuknál a legényke-unoka játszadozott s zöldben ujjongtak a közeli hegycsucsok.
Távolabb azonban kékben játszottak az ormok, még távolabbról pedig mintha a zboró-tokaji magaslati-lánc sejlett volna föl.
De véknyan-lengő párázaton át.
Keczer András is tenyerébe eresztette a fejét, majd igy kezdett beszélni:
- Hirek érkeznek, amelyek keseritenek csak.
Mert a török kutya meg a német eb közt nehéz választani, kardjainkon pedig több a rozsda már, mint tarka tyukon a szeplő.
Thököli mostanában nyergeltetett Pozsony vára ellen s az oldalában ott törnek elő Husszein basa kontyosai meg a tatár segélyhadak.
A kontyosok gyilkolnak, a tatárok dúlnak, Szepessy Pál legényei pedig oktalanul égetnek s rémületbe ejtik Csehföldet és Morvát...
Gonosz sejtelmek kinoznak éjszakánkint , régi barátom, hogy ki fognak irtani bennünket a föld szinéről, magyar hitünkkel együtt...
Az öreg Rauscher kedvetlenül ocsudott föl mély elmerüléséből:
- Mire gondolsz, barátom András?
- Megmondom.
A nagyvezér Bécs ellen van utban a janicsárokkal meg egyéb sáskahadaival s Bécs oltalmára megindultak immár a keresztény Európa keresztény királyai.
Ha a pogánynak nem sikerül tőből kiforgatni Bécset, reánkzudulnak Európa hadai s magyar nem marad itt többet élve.
Megállt néhány szünetre, majd beszélni kezdett ujból:
- Az elmult héten Petrőczy vezér pozdorjává verte szét a németek előhadát , Thököli király betört aztán Pozsonyba, ahol szörnyü gyujtogatást vittek végbe Szepessy Pál legényei meg a tatárok.
Ám idejében ott termett Lotharingiai Károly herceg meg Bádeni Lajos nagyherceg és mig Thököli gyors menetben visszahuzódott , Husszein basa véres konttyal menekült, annyira megkergette a két fejedelmi vezér.
- És hol lehet most Thököli? - kérdezte rosszkedvüen Rauscher.
Az ősz Keczer igy válaszolt:
- Utolsó hiradások szerint Nagyszombat megrohanására készülődik.
Itt elhallgatott végleg, mert gondok emésztették az agyvelejét.
Azalatt élet harsant körülöttük mindenfelé, szállt-szállt a hársóriás illata s messzi keletről palakékben homályzott idáig a zboró-tokaji hegylánc.
S a hirek is szálltak-szálltak a harcmezőkről.
Megindultak mindkét részről a dulások és égetések, melyekhez hasonlót ember alig ért meg a földön.
Lotharingiai Károly herceg megüzente Thökölinek, hogyha nem hagy föl a tatár segélyhadak öldökléseivel, az ecsedi és szatmári német őrség fel fogja pörkölni összes uradalmait.
A kuruckirály nem is válaszolt a hercegnek, ahelyett ujból menekülni kezdett Csehföld és Morva népe , karavánokban...
Nyugat felé, mindig nyugat felé!...
Mert Nagyszombat irányából égignyuló füstoszlopok jelezték Thököli közeledő utját, helyenkint porfelhők csillogtak a napözönben s a füstoszlopok és porfelhők alatt lovas tatárok , Szepessy Pál szilaj legényei, valamint Petneházy Dávid hajdui siettek lóhalálban a Morva folyó felé, hogy a folyón tul leirhatatlan rémületet gerjesszenek a császár alattvalói között.
Az égig nyultak ki a füstoszlopok s eldülve csillogott a napban a portenger , melyet az átkozott fölkelők lovai vertek az utakon és a száraz mezőkön.
Azalatt pedig augusztusba hajlott át az idő.
Azalatt Thököli bevette rég Nagyszombatot, háromezer forintig sarcolta meg a várost, a jezsuitákat pedig, mivel kollégiumuk nem tudta megfizetni a harminckétezer aranyat, világgá verte szét, elvette a pálosok és a ferencrendiek templomait, biztosai pedig ugyanakkor tizenkétezer forintig sarcolták meg az esztergomi káptalant.
Válaszul a protestáns gályarabok egykori kinszenvedéseiért.
Ugyane hónap folyamán következett el Nagyszombat város szerencsétlensége.
Augusztus hetedik napján Thököli fényes kisérettel lovagolt be a városba, az érseki rezidenciában szállt meg, másnap pedig meghallgatván udvari-papjának szónoklatát a luteránus templomban, elhagyta a várost.
Alig tette ki azonban a lábát, köröskörül tüzorkánba borultak a csürök, mert gyujtogatni kezdtek a törökök és a kóbor szegénylegények.
A szárazságban és szörnyü szélben lángbakaptak a szélső házak s egy óra mulva Nagyszombat városának fele recsegett és ropogott az égigtekergő tüzözönben.
A nép menekülni akart, de seholsem találták a város kapuinak kulcsait.
Már a por is égett az uccákon, ugyanakkor kiszabadultak a megvadult barmok s asszonyokat és gyermekeket kezdtek magok alá teperni az uccákon és tereken.
Mintha az Utolsó Itélet napja csapott volna le , az emberek - végső tehetetlenségükben - a bástyákról vetették le magukat, anyák az ölbeli gyermekeiket dobálták át a falakon, ők magok pedig tébolyult kétségbeesésükben odabent-égtek.
És miközben a lángok átcsaptak már az uccák felett is az orkánban, sikerült valahogy áttörni az egyik kaput s a még megmaradt lakosok, puszta életüket mentegetve, kifelé kezdtek tódulni a mezőkre.
Ott azonban a törökök láttak neki a mészárlásnak s ezerötszáznál több védtelen asszony és gyermek teteme hevert másnapra a falak körüli térségen , miközben a kóbor kurucok fosztogatni kezdték a még épen-maradt házak pincéit , holtra-itták magokat s leütöttek mindenkit, aki elibük tévedt.
Tivornya és jajszó töltötte be a levegőt s nyomorult földönfutók megvitték a hirét Thökölinek is, mint tünt el a létből Nagyszombat városa.
A kuruckirály tüstént a pozsonyi hadak lovasait küldte Nagyszombat alá, reájok parancsolván keményen , hogy kaszabolják le az összes fosztogató és dőzsölő latrokat.
Ilyen öldöklések közt nyomultak előre a nagyvezér kontyosai, a tatár segélyhadak és Thököli sokat bujdosott ordasai Bécs falai ellen, hogy tövükből forgassák ki a falakat és felkoncoljanak mindenkit, aki a falakon belül remegett a puszta életéért.
Csakhogy ez nem ment olyan könnyen!
Mert Lotharingiai Károly fővezér és Bádeni Lajos nagyherceg vakmerő lélekkel állt ki az egész Európát pusztulással fenyegető ozmánság ellenében.
Mialatt az egri és váradi basák s oldalukon a tatárok a Dunától északra Ausztria földjére törtek, a lotharingiai herceg keresztény vitézeivel keményen állt őrt a Morva folyó vizénél.
S morva földön dultak már a pogányok, amikor Husszein basának értésére esett, hogy a lotharingiai herceg sietve hagyta el addigi táborhelyét, amit arra magyarázott a basa, hogy végleg meghátrál a herceg s ezokból délnek forditotta kontyosait s a tatárságot, hogy elseperje maga elől Lotharingiai Károlyt s nyomban utána Bécs falaira vesse magát.
Ugyanakkor megüzente a Cseklész alatt tétlenkedett kuruckirálynak, hogy a legfárasztóbb menetben inditsa meg félelmes hirü csapatait Bécs irányába.
Ámde elszámitotta magát a basa!
Mert a lotharingiai herceg nem azért sietett Tulln felé, mintha meghátrált volna , hanem az volt a szándéka, hogy átkel a Duna folyam jobbpartjára s ott száll szembe Kara Musztafa nagyvezérrel...
És ha kell, maga is meghal Bécs falai alatt a keresztény hitért.
Ámde mielőtt át tudott volna hajózni a jobbpartra , Bécsen felül, Stockerau mellett, reávetette magát Husszein basa tizennégyezer törökkel és tatárral...
...Bécs alól szálltak, egyre szálltak a hirek a világba.
S ezek a hirek gyors szárnyon hatottak el a csöndes Gerla faluba is.
És e hirek növekvő aggodalommal töltöttek el mindenkit.
Mert beszélték mindenfelé, hogy Lotharingiai Károly herceg ugy verte szét Husszeint és embereit, mint szél a töreket.
Voltak hirek, hogy Husszein maga is odaveszett s a váradi basa is csak ugy tudta megmenteni életét, hogy utolsó erejével sikerült valahogy átusznia a Dunán s nagynehezen el tudta érni a nagyvezér Bécs falai alá özönlött szörnyü táborát.
A sulyos csapásban némi enyhületet jelentett mégis, hogy időközben megjött Apaffy Mihály fejedelem és Teleki Mihály kancellár az erdélyrészi hadakkal.
Csak a kuruckirály nem mozdult.
Kara Musztafa kétszer üzent már neki gyors stafétával, hogy tüstént induljon Bécs vivására, a kuruckirály ugy tett azonban, mintha nem értette volna meg az üzenetet.
Vezérek, kapitányok, hadnagyok és vajdák bútól környezve vették elő:
- Mi lesz velünk, vezér, akár a török győz, akár a német?
Thököli nem felelt nekik.
A kuruckirály csak ült vezéri sátra előtt, a tábori-asztalra könyökölve , legörnyesztett fejjel.
Mintha roskasztó terhe huzta volna lefelé.
Kara Musztafa aközben ingerült kétségbeeséssel ostromoltatta a Burg- és a Löbe-bástyát.
De minden rohamát gyilkosan verték vissza.
Lotharingiai Károly herceg és Bádeni Lajos nagyherceg ugyanakkor Bécs mögött állitották fel hadaikat, ugráskészen; rohanvást-rohanva közeledtek a német birodalmi seregek is, a törökverő Szobieszky pedig északról sietett alá, lóhalálban.
...A lengőszakállu Szepessy Pál, aki bujdosó legényei egyrészével a nagyvezér kardja alatt csatázott, tehetetlenül csikorgatta fogait Bécs bástyái alatt.
S az ágyuk és tüzek kormaitól akkor már fekete volt, akár Belzebub.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE