Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A KIRÁLYNÉ.
I.
Míg Kont lovag a szép, de halálosan kimerült Rokiczanával tovább, de nem tudjuk hová siet, történetünk nehány napi szünet után újra a bosniai bánnak udvarába vezet.
Talán soha a tágas, de még sem nagy kiterjedésű várban annyi nép nem gyűlt, mint jelenben: mert két nap óta minden oldalról érkeztek a vendégek, annyira, mikép a váron kivüli épületekben is többen valának elszállásolva; még az öreg Mladinnak is fényes alkalma lőn, közmondásos vendégszeretete gyakorlatára.
Azon napon, midőn a sutiskai vár dobogóját túlhaladtuk s a sötét öblű kapun át a főépületbe jutunk, a bán hivatalos elfoglaltatásai után a reggeli órák egyikében Lizinka szobájába nyitott.
Minden előszeretete mellett leánya iránt, ritkán történt, hogy a már koros s atyai méltóságáról sokat tartó úr ily látogatásokat tegyen.
Lizinka egyedül ült, gondolatokba merülve s munkával elfoglalva, mint mindig .
Ablaka nyitva volt s ha néha szemeit felemelte munkájáról, tekintete a vár körül terjedő zöld természeten legelt.
Fák és bokrok fénylettek az erő s üdeség zománczában; messze, a mennyire a szem hatott, a föld népe a mezőt lepte el munkával elfoglalva, s az egésznek azon békés, otthonos szinezete tűnt fel, mely az örökös csaták ama korában annyira jól esett a szemnek s oly kedves változtatást idézett elő.
Minden mezei munka a hevenyészet szinét ölté magára; a munkás kezek nem egyszer hiányoztak; mert a ki fegyvert foghatott, főleg e hősies népfaj közt, melynek oldaláról ritkán tűnt el a fegyver, messzi csatákban vívott és vérzett.
Olykor a megtámadott tüzelők védelmére kelt; többször s több szenvedélylyel maga e nép volt a támadó s harczolt a martalékért; több hasznot igérvén ez, mint a béketűrő föld, mely nem szokott pazar lenni ajándékaiban, de hű és kitartó.
Mikor az ajtó felnyílt, a fiatal hölgynek szemei atyjáéval találkoztak s Lizinka vonásaiban szembetűnő lőn a nyugtalanság, bár minden erejéből törekedett megtartani egykedvűségét.
Azonnal átvillant agyán a gondolat, hogy atyja épen most, midőn vára tele van vendégekkel, nem csupa atyai gondosságból látogatja őt; hogy valami rendkívülinek kellett történni, vagy vele közvetlen őt érdeklő tárgy fog közöltetni.
A bánnak vonásai derültek voltak, de ez kevéssé nyugtatta meg Lizinkát; mert Kotromanovics arcza ritkán volt mogorva, még akkor is, mikor legszigorúbb parancsait adta ki, vagy a legveszélyesb vállalatokra készült.
- Jó reggelt, Lizinka! - szólt a bán, miután leánya felkelvén üléséből, eléje sietett s megölelte őt üdvözlésül; - jó reggelt, gyermekem, - ismétlé a bán, - tudod -e, hogy én neked ma jó hírt hozok?
- Jó hírt, atyám? - kérdé Lizinka, - talán Katalin néném érkezett meg férjével.
- Nem, Lizinka, - felelt a bán; - a hír egyedül téged tárgyaz; üljünk le , gyermekem, nehány komoly szóm van veled, de melyek alkalmasint megnyugtatásodra leendnek.
A fiatal hölgynek, mióta a választásra kitűzött határnap óriási léptekkel közeledett, minden gondolata e tárgy körül forgott.
Neki úgy tetszett, mintha atyja semmi reá nézve fontosabbat elő nem tudna hozni, mint a nehéz választás szükségét.
Mivel pedig sokban eltértek nézetei a nyersebb szövetű s csaták zajai közt férfiuvá ért bánéitól, nem várt magára nézve semmi különös vígaszt abból, mit vele atyja közleni készült.
Miután helyet foglaltak, a bán hosszasan tekintett leánya szemei közé s azután egyszerre felkiáltott: - Mondd meg nekem, Lizinka, mi volna az, a mi neked hirtelen legtöbb örömet tudna okozni.
A fiatal hölgyet e kérdés meglepte; meg nem foghatta, hová czéloz atyja s távolról sem remélhette, hogy az, a mi neki valóban a legnagyobb, talán egyedüli örömet és vígaszt vala képes adni, atyja elméjében megfordúlhatott.
Késett tehát a felelettel, mig atyja tekintete valami rejtélyes kifejezést nyert, melyben nem csekély vegyítéke volt a növekedő derültségnek.
- A mi nekem legtöbb örömet okozhatna az életben, kedves atyám, - felelt Lizinka , - nem tartozik a nehéz s kivihetetlen dolgok közé.
Minden szívnek meg vannak titkos vágyai s álmai s az enyimek egyszerűek s talán épen azért esnek oly távol a teljesedés reményétől.
- Mit mondanál gyermekem - szólt a bán, - ha a gondolkozási időt, melyet neked nem oly régen adtam, s azután kérésedre még megnyujtottam, továbbra hosszabbítnám.
- Oh, atyám! erre azt mondanám, - viszonzá Lizinka, - hogy engemet az ég a legjobb, legkegyesebb atyával áldott meg, s hogy ily fontos elhatározással késni soha sem lehet káros.
- Gondolod, gyermekem? - kérdé a bán, - míg férfias vonásait futó mosoly derítette.
De ha történetesen e hosszú várakozási idő közben más kérő jelentkeznék, mert hasztalan, gyermekem! nagyon sokan vágynak kezedre.
- Új kérők! - mond Lizinka, - igen kellemetlenül meglepetve, mert azonnal átértette atyja engedékenységének okát s hitte, hogy talán az újabb követelők közt olyan valaki jelentkezett, kit atyja az előbbieknél többre becsül; azért nem akarja sem sürgetni, sem erőtetni leányát.
- Új kérők? - ismételte Lizinka kis szünet után, - valóban ideje, mikép sorsom valahára elhatározva legyen, kedves atyám, hogy e fajától az embereknek meneküljünk, kik kész anyagúl szolgálnak leendő ellenségekre.
- Igaz, gyermekem, - mond a bán, - egyhez mehetsz csak s a többiek majd haragot tartanak; de ezen segítni nem lehet.
Sorsotok az, leányokul, hogy szerettessetek s ha szivetek meg nem indul, ellenségeitek számát lássátok növekedni.
Többen neheztelnek már reád s félek, ezek száma még egy-kettővel növekedni fog, mig végre el tudod magadat határozni.
Lizinka hallgatott, nem vágyott egyáltalában tudni: ki, vagy kik lehetnek azok , kiknek követelései őt újra hátrább vetik reményei teljesedésében.
- Látom, nem vagy kiváncsi, gyermekem, - mond a bán, - szokat ismerni, kik kezedre vágynak, kénytelen leendek magam megnevezni őket, hallgass ki nyugodtan.
Saját választásomat tudod, én csak azon egy mellett emelek szót, a többiek pártolásomon kívül esnek; de ha a szerencse kedvez nekik s több kegyelmet nyernek szíved előtt , mint az én kijeleltem, ám legyen!
Kérőid közt még egy sem volt, ki ellen elhatározott ellenszenvet éreznék, meg nem kötöm kezedet: halld tehát.
- Miért új neveket hallani, kedves atyám! - mond Lizinka, - látván, hogy atyja semlegességének daczára, nem tud eléggé sietni vele új szerencséjét tudatni, s pártoltja iránti előszeretete mellett, igen hajlandó annak boldogságát késlelni.
- Miért atyám? - ismétlé kérdését, - nem akarok több nevet tudni, hanem mivel a nevek száma minduntalan szaporodik, engedje, kedves atyám, hogy leánya őszintén kimondja gondolatit.
- Szólj, gyermekem, - viszonzá a bán, kinek leánya utóbbi szavaira szemöldei kissé összevonultak s vonásai komolyabbakká váltak.
- Ha valamivel vádolhatnám magamat, kedves atyám, - szólt Lizinka, - talán rettegnék azon vallomástól, melyet most előkészületlenül, a körülmények kényszerűsége függeszt ajkaimra; de mivel magamat semmivel sem vádolhatom, s a mi szivemet áthevíti, önkénytelen, nem én idéztem fel, hanem kiérett s felnövekedett keblemben a nélkül, hogy tudnám miként, bátran tehetek vallomást, s a gondviselésre bízhatom, minő úton fogja reményeim teljesítését eszközölni.
- A bánt Lizinka előzménye figyelmessé tette, fürkésző tekintetet vetett leányára , azután sokkal kevesebb kedvetlenséggel, mint akármikor talán azelőtt, ily előzményt veende, szólt: - Beszélj bátran, leányom, akarom végre, hogy e tárgy egészen tisztába jőjön köztünk; mert magad átlátod, hogy e folytonos védelmi helyzet annyi követelő irányában szintoly kedvetlen, mint többé nem sokáig tartható.
- Legyen, - mond Lizinka, - szólni fogok, hallgasson ki engemet nyugodtan, kedves atyám: kezében a hatalom, bennem a szilárd akarat s bizalom Istenben.
Én szeretek , atyám, s bár az, a kit szeretek, minden tekintetben érdemes kedves atyám szeretetére is, nem tartozik azon fényes osztályához a kérőknek, kik herczegi birtokkal dicsekedhetnek s nevemhez czímeket ragaszthatnak.
Egyszerű, de szépen hangzó névvel bíró, talán gazdag az, kit szivem szeret; de aligha atyám követelésének képes megfelelni, kinek előszeretete engemet mindig túlbecsült .
Bármi más kérő jelentkezzék, szivem hideg marad, s felettem minden előnye csak az leend, ha atyám pártolását nyerte meg s tőlem a legnehezebb áldozat követeltetik , lemondani arról, kit szeretek, hogy kezemet adjam annak, ki közönyös előttem.
- Szabad -e a lovag nevét tudnom, - kérdé Kotromanovics oly hangon, mely közel állt ahhoz, hogy szigorúnak tartassék.
A hölgy erőt vett magán, egyszerre át akarta a csomót metszeni, de midőn annak nevét vágyott felfedezni, kit szeretett, erejét érezte fogyni s atyja tekintetéből kevés bátorítást s vígaszt gondolt kiolvasni.
- A lovag, kit megnevezendek, mert parancsolod nekem atyám, - felelt Lizinka, nem a legbiztosabb hangon, - nem tartozik a kérők közé, mert szerénysége szint oly nagy mint szenvedélye, szóval az nem más mint kegyenczed s talán Lajos királyunk kedves embere is, miként gyakori ide küldetése azt gyaníttatja: Kont lovag.
- Kont lovag! - kiáltott fel a bán a legnagyobb meglepetéssel, - Kont lovag, ki Rokiczanát mentette meg, ama gaz kéjhölgy kezei közől; tagja a királytól ide, hű szolgájához küldött követségnek?
E fiatal lovag, ki többször volt már udvaromban s kit, nem tagadom, eddig mint királyom hű emberét s derék férfias lovagot, magam is kedveltem, de hiszen ez lehetetlen!
- Lehetetlen? - kérdé Lizinka, - s miért volna lehetetlen?
Nem tanítottál -e engemet atyám a férfiuban az érdemet, mint a külsőségek előnyeit becsülni?
Kont lovag egyből ered Magyarhon legrégiebb családjai közől, hős faj ez! atyáról fiura, ősről unokára.
- Lehetetlen, Lizinka! - mond a bán, - kinek arczából látszott, hogy valami megfoghatatlan dolog iránt akar tisztába jőni magával.
Kont lovag a kérők egyike , Lizinka, de nem maga számára kéri kezedet.
- A kérők egyike? - mond a hölgy, ki nem tudta, mi történik egyszerre vele.
A mit atyja neki mondott, oly valami rendkívüli volt, annyira kívül esett mindazon, a mit várt, mikép a felelet elhalt ajkain s nem jöhetett tisztába magával, mit kérdjen, mikép nyúljon e tárgy megfejtéséhez, melynek szálai égtek kezében.
Atyja és ő egymás szemébe néztek, mintha egyik is, a másik is várná az első világító eszmét, az első szót, mely némi derűt terjeszszen e homályba.
- Úgy van! de jól van! - mond végre a bán felkelvén üléséből s a szobában járván fel s alá.
- Fel tudni áldozni egy Lizinkát!
Ez hihetetlen, de nagyszerű öntagadása a hűségnek!
- E felkiáltás után, leányához fordult: - Tudta -e ezen ember, - kérdé a bán megállván leánya előtt, - hogy Kotromanovics István leánya őt szereti?
- Megállj, atyám! - mond Lizinka, ki a bánnak szavait nem tudta más, mint gúnyos értelemben megfejteni magának.
- El ne ítéld őt, ne törj pálczát felette!
Engedd , hogy halljak elébb mindent; szivem nem hiszi őt képesnek arra, hogy ily szolgálatra adja magát, miután tudja, hogy szeretem őt, s kész vagyok érte minden áldozatra.
Ha a bán talán más alkalommal leányának ily vallomását hallandá, ha a fiatal szűz így elárúlja előtte, hogy minden eddigi törekedése a legtekintélyesebb kérőket visszautasítni onnan eredt, mert más bírja szivét, alkalmasint nem veendé azt oly könnyű vállra.
Most azonban úgy tetszett, hogy őt valami egészen más eszme foglalta el, vagy tartotta kötve.
A bán észrevette, hogy leánya őt nem érti világosan, de úgy látszik, hiténél akarta őt hagyni, mert az egyenes feleletet mellőzve szólt: - Tudod -e, leányom, hogy a gondviselés két nagy szerencsét nyújt nekünk egyszerre, melyek mindegyike elég arra, feledtetni veled, hogy tévedtél s aranynak nézted, a mi fénylik.
- Én nem tévedtem! - mond Lizinka a szerelem hitével.
- Igen, gyermekem, két egyenlően nagy szerencsét! - vágott szavába atyja.
- Az első az, hogy Kont lovagnak fellépése mint kérő más nevében, kiirtandja végkép szivedből a meggondolatlan szerelmet, melynek bár soha abban helyet nem adandál .
A második szerencse, s ezt első helyen kellende neveznem, - itt a bán pillanatra elhallgatott; mintha annak, a mit mondani készült, hatását akarná felfokozni : azután büszke megelégedés hangján fölkiáltott: - mert kinek nevében Kont lovag fellépett, kinek számára kezedet megkérte, az Lajos, Magyarország dicső és hős királya!
Lizinka elhalaványodott; e nyilatkozat őt úgy érte, mint a villám.
Egy futó gondolat tűzte magát eléje: e hölgy csak nemes eszméken függhetett, mi e tiszta lélekből felkölt, nem lehetett nemtelen.
A király! ezt gondolá: a király maga!
Kont, ki a királyt szereti, teljesíti megbízását, tán kész feláldozni magát , hiszi hogy kötelesség visszalépnie, midőn reám ily nagy, ily váratlan szerencse vár!
- Mert a világ azt szerencsének nevezi s kevés szív van, mely ennyiért üdvét ne adná!
- E gondolat, ezen eszme villant át elméjén, azután mintegy tévedve , gondolá: Lehetetlen! előkészíttetett volna, inkább kell szivemet ismernie, ha szeret, mint hogy ne tudná, mennyire van annak előkészítésére s gyöngéd érintésre szüksége, legyen vesztés, vagy váratlan öröm, mi ráhat.
Gondolatit kisértük a hölgynek, atyja csak a néma meglepett arczba tekintett , megfejtvén saját nézetei szerint e halványságot; előnyére magyarázván a hallgatást s örömmel legeltetvén szemeit a hölgyön, kiben saját vére folyt s kit a világ leghiresebb férfia érdemesnek tartott kezére és szivére.
- Érted -e most, a mit Kont öntagadásáról mondottam? - szólt a bán.
Lizinka még hallgatott, nem volt képes szavakat adni annak, mit szive sugalt neki ; atyja a feleletre várt.
- Értem, atyám! - mond a hölgy, - valami leirhatatlan kifejezésével a hitnek s boldogságnak, - ha Kont lovag a király számára megkért, - mond Lizinka a meggyőződés hangján s fényes tekintettel emelvén szemeit atyjára, - úgy - úgy Kont lovag a király maga!
II.
- A király maga! - kiáltott fel a bán, kit e szavak egészen kivetettek eszmefolyamából; azután békétlenül tevé hozzá: - Minő vétkes tévedés, a király maga!
Kont lovag? ki oly gyakran volt vendégünk s kinek egyszerű módjában semmi sem árulta el a királyt.
Ah, Lizinka, minő sértő tévedés! mit mondana a király, ha megtudná, hogy követét személyével tévesztetted össze?
- Azt mondottad, atyám, hogy Kont lovagban semmi sem árulta el a királyt? tévedsz te, tévedsz te, nem én! szive árulta el őt!
Szive! mely valami szentet és nagyot hord mélyeiben: a hazát s annak dicsőségét! nem tévedtem, atyám, mint a nyilvánulás fejlik le a burok szemeimről.
Ugy képzeltem az ifju hőst, ki Európa tiszteletét tudta kivívni, ki Magyarország határait oly tágra tudta terjeszteni , kinek nyomában a győzelem és dicsőség jár mindenha!
Oh én nem tévedhettem, Kont lovag a király!
A bán nem tudta, mit feleljen leányának.
Ugy tetszett neki, mintha e magasztaltságot a királyi kérő irányában nem lehetne másként, mint vágyai előnyére magyarázni.
Ha leányom ezt hiszi, annál jobb, mihelyt tévedése bizonyos, a varázs megtört.
- Kont lovag visszaolvad semmiségébe, s a király, ki kezével s egy nagy ország koronájával hű vezérei egyikének leányát kinálja meg, csak nyerhet e feloldás által.
- Nem vitatkozom veled, Lizinka, - szólt a bán végre, - de felelettel tartozol nekem; mit mondjak Kont lovagnak, kinek csak annyit feleltem, hogy tégedet akarlak rá előkészíteni s hogy megbizását legyen szives előtted ismételni.
- Azt akarod tehát, atyám, - kérdé Lizinka, - hogy Kont lovag előttem adja elő a király kivánatát?
- Igen, Lizinka, mert hogy erre mindkettőnknek csak egy feleletünk van, érteni fogod.
Lizinka atyjának e szavai után késznek nyilatkozott a kérő lovag elfogadására .
Egyszerűen, miként e reggeli órákban öltözve volt, saját szobájában, minden ünnepiesség nélkül óhajtotta a lovagot látni: ez volt Lizinka kivánata.
A bán egy későbbi órát akart erre kitűzni, szerette volna, hogy minden oly ünnepiességgel történjék, minőt a szerencse igényel, mely küszöbén beköszönt .
Egyáltalában azon buzgóság, melylyel a bán Lajos királynak nagy tulajdonai iránt viseltetett, fejtik meg a rendkivüli hatást, melyet rá az esemény gyakorlott.
Volt büszkeség és dicsvágy e férfiuban, s már csak azon fénykör, melyet maga körül felidézett, azon czímek, melyek nevét s báni méltóságát körözték, tanusítják, még pedig történetileg, hogy a mindenben erős férfiunak volt egy gyöngesége, a nagyravágyás.
Lajos királylyali szövetsége által több történt, többet ért el, mint a mit valaha várt és remélt; nem csoda, hogy meg volt ingatva, hogy idegrendszere egy lökést nyert.
- A király, - folytatá Lizinka rövid szünet után, - hű vezérei egyikének hajadonát a rokka mellől kinálta meg kezével; maradjunk azon egyszerűség mellett, atyám , mely szivét meghódította.
Láthatod, hogy nem fejedelmi fény, nem trónok mennyezetét keresi, a király nőt választott, nem királynét egyedül.
- Legyen, - mond a bán rövid gondolkozás után; - de ne feledd, leányom, hogy sajnos tévedésben vagy s feleletedet intézd úgy, hogy a királynak ne legyen oka pillanatig is hinni, mikép őt hivei egyikével tévesztetted össze, kik közül sokan kegyvadászatból teendék azt, a mit a derék Kont lovag királya iránti tiszteletből s buzgóságból cselekszik.
A bán be nem várta leányának feleletét s eltávozott.
Lizinka hitébe fogódzott, mint a megkisértett a keresztbe; a hit élő sugárára szegezte szemét, nem akart a kétely homályára vissza gondolni.
Hite olyan volt , mint valami égi tünemény; látta azt, értette azt, de nem tudta megfogni.
Ugy tetszett neki, mintha minden közeli érintésre összefolyna, mint valami tündérzet .
- S mégis! - kiáltott fel, - s mégis ő az! nem lehet más, Kont lovag a király maga.
Hosszú félóra telt el, midőn a bán, kiben leánya tántoríthatlan hite, valami öntudatlan óvatosságot költött fel, a szoba ajtaját megnyitotta s azon Kont lovag lépett be, a bánnak engedvén az elsőséget.
Ott ült Lizinka az ablak közelében, munkájával elfoglalva.
Midőn a lovag izletteljes, de egyszerű hadi ékben a szobába lépett, Lizinka felkölt s atyja s a lovag felé közeledett.
Arcza halvány, vonásainak kifejezése szelid és szerény, mint mindig.
Tekintetének egy sugára találkozott Kont lovag szemeivel.
Az ifju arczának szelleme kifürkészhetlen volt; vonásainak kifejezése komoly , majdnem szigorú; látszott, hogy valami nagy és nehéz áll előtte s a mit cselekszik, nem kötelesség teljesítése egyedül, hanem több annál, egy kérdés sorsához intézve, melyre felelet vár egy kisérlet saját szerencséjével szemközt.
Mikor a lovag Lizinka közelében állt, és szólni akart, arcza pillanatra felgyúlt , mintha lelke szállna ki arra, de Lizinka megelőzte őt.
- Lovag! - szólt nyugodt hangon, - mielőtt kegyedet úgy mint uram s királyom küldöttjét, fogadnám el, engedje, hogy mint Kont lovaghoz, házunk szives vendégéhez intézhessek pár szót.
- Kegyed, - folytatá a hölgy pillanatnyi szünet után, - tudja, hogy velem szeretett atyám közlötte eljárásának czélját; de nem tudja talán s atyám meg fog leányának bocsátani, ha ily ünnepies órájában életének nem akar hajszálnyira azon nyiltságtól eltérni, melylyel magas kérőjét leginkább megtiszteli, atyám mondom , meg fog nekem bocsátani, ha itt ő felsége küldöttje Kont lovag előtt kimondom , mikép azon órában, midőn atyám velem a nagy megtiszteltetést közlötte, melynek nyilvánítására kegyed megjelent, feloldottam szivemet előtte s vallomást tettem arról, hogy Kont lovag birja szerelmemet!
Ezt akartam előrebocsátani, most kész vagyok hallani, mit kegyed nekem a király nevében mondand, hogy arra azon tisztelettel feleljek, melyre ily megbizás számíthat.
Nehéz feladat lenne azon indulatot értelmezni, mely a bánt leányának e nyilatkozatára megkapta.
Nem tudta a nyers, hadnak edzett, minden veszélyben egész lélekjelenlétével s bátorságával biró férfiu, itt szemben saját leányával s egy férfiuval, kit magánál sokkal alább rendeltnek hitt eddig s ki előtte csak a király tisztelő megbizása által nyert értéket és fontosságot, mondjuk, nem tudta feltalálni, mit tegyen?
Szó nélkül hagyja -e leánya észrevételét, vagy erélyesen nyilatkozzék azon férfiu ellen, ki ha háta mögött vívta ki leánya szivét, most nyiltan, de a király nevében lépett fel mint kérő.
Kont lovag vonásai nem árultak el legkisebb meglepetést; de ha figyelemmel tekintendé őt valaki, könnyen észrevehette, hogy arczának komoly kifejezése enyhült.
- Bán úr! - mond Kont lovag, - én itt mint a király megbizottja kötelességemet teljesítem: nem szabad e pillanatban saját szivemnek indulatára hallgatnom s arra , mi Kont lovagot, az emberek legboldogabbikává teendé.
Ismétlem tehát mindazt, a mit kegyednek, bán úr, alig egy órával ezelőtt uram s királyom nevében mondottam s várom a hölgy feleletét, miután atyjáét, ha nem is szabatos szavakban, de mégis már mint elhatározottnak vehetem.
- Lizinka! - szólt a bán méltósággal, - a legkitűnőbb megtiszteltetés, mely hű emberét a legnagyobb fejedelemnek, kit a világ e nehéz és súlyos időkben ismer , ért engemet és házamat! megtörtént rajtam.
Kont lovag hátra lép királya előtt s a hűség és királya iránti tisztelet e példájával megy elől, remélem, hogy a felelet , melyet ajkaidról hallandunk, alkalmas leend ő felségét meggyőzni arról, hogy egész értékében fel tudjuk fogni azon megtiszteltetést s a vonzalom azon boldogító voltát, mely bennünket ért.
- A király, - szólt Lizinka, - nagy és igazságos, nem fogja tehát sem balra magyarázni, sem vétkül tulajdonítani az egyszerű hajadonnak, ki ily szerencsét soha sem várt és soha sem remélt, ha azt csak úgy fogadhatja el, miként ez mély hite s tántoríthatlan meggyőződése szerint a király szivének legjobban eshetik.
- Szólj! - mond a bán nyugtalanul.
- Az én feleletem, Kont lovag, egyszerű: Szivem egy és oszthatatlan!
Ha a király és Kont lovag ugyanazon egy személy, miként azt egy óra óta szivem és hitem erősítik, akkor e kéz s éltem minden szerelme és hódolata a királyé.
- Leányom, e vakmerőség! - kiáltott fel a bán magán kívül, ki utolsó pillanatig nem akarta hinni, hogy leánya akkor is balitéleténél s rögeszméjénél maradjon , mikor az óra üt, hol a királynak felelnie kell.
Alig szükséges itt említenünk, mit csak a multakrai elevenebb visszaemlékezés előidézéséül ismétlünk: hogy Kotromanovics István azon idő alatt, míg történetünk lefolyt, a királyt személyesen nem ismerte, vagy inkább nem gondolta ismerni .
Lajosnak sikerült e kedves titkát mindvégig, a bán, Lizinka és Diana előtt elfödni.
Katalin, a chelmi grófnő, ki őt Visegrádon személyesen látta, nem találkozott vele Sutiskán; Rokiczana pedig és Zdenko, alkalmasint tudván a király nemes szándékát, hallgattak.
Kont lovag a bánnak utóbbi szavaira, nem is hunyorított szemével, ennek nem csekély megütközésére.
De még inkább meglepte őt a felelet, melyet a király követe s megbizottja készült adni, mindent meghaladván kételyeivel, mit a bán csak álmodhatott.
- E feleletet, herczegnő! - szólt a lovag féltérdre ereszkedvén a hölgy előtt, - egészen úgy, miként adatott, királyom nevében elfogadom s itt miként királyom maga tenné, hódolva cselekszem azt, az erény és szépség lábainál.
- Hogyan? - szólt a bán haraggal, - kegyed feledi, hogy itt személye tökéletesen kimarad a kérdésből s elég vakmerő előnyére akarni magyarázni, mit ez éretlen gyermek a megfontolás első nyugodt órája után, eszelősségnek leend kénytelen nyilvánítni?
- Azt nem fogja tenni! - mond Lizinka, kezét nyujtván a lovagnak felkelésre, - mert Kotromanovics István leánya tudja, hogy e szerény lakot a király magas személye tisztelte meg látogatásával!
Atyám, s te még kétkedni tudsz? íme e szív nem kétkedik, itt a király!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE