Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XIX.
Szálltak-szálltak a hirek mindenfelé.
Az elzárt és csöndes Gerla faluba is.
És ezek a hirek rémületbe ejtettek mindenkit.
Mert Lipót császár elmenekült ugyan Bécsből, ámde a hátramaradt fővezér : Stahremberg gróf kijelentette, hogy inkább ott pusztul sajátmaga is a császárváros romjai alatt, de a keresztény Európa utolsó kulcsát nem adja át soha a pogányoknak.
Mert egyről volt itt szó csupán: hogy a pogány ebek végiggázoljanak-é Európa összes keresztény nemzetein avagy ezután is szabadon zúgjanak-é a templomok harangjai?
A Bécs alól világgá futott hirek jelentőségben felfokoztak mindent, s megnagyitották az alakok körvonalait.
És mialatt Európa keresztény vitézei: németek, bajorok, szászok, frankok , würtembergiek és Szobieszky lengyeljei lihegve rohantak Bécs szabaditására , Stahremberg sem pihent.
A nagyvezér előhadai akkor már körülözönlötték a várost , mint háborgó óceán a szirtet s keményen vivták a Burg- és Löbe-bástyákat, ám a bécsiek lelkendezve rohantak föl a bástyákra, mialatt mások - gyermekek és tehetetlen aggok - éjjel-nappal veritékeztek a palliszádokon, ágyutalpakat vontak föl reájuk s az ágyuk zúgásától megrendült a föld, a levegő pedig füsttel és korommal telt meg.
A pogányság és kereszténység iszonyu mérkőzése megdöbbentette a kuruckirályt .
Érezte, hogy Bécs alatt fog eldőlni az ő sorsa is.
Thököli Pozsonytól nem messze tétlenkedett a hadaival ekkor.
Kara Musztafa kétizben menesztett már hozzá gyorsfutárt, hogy induljon meg, de azonnal, Bécs alá!
Thököli nem mozdult, de nem is válaszolt a nagyvezérnek.
Harmadizben magát Szepessy Pált küldte hozzá, ezuttal fenyegetőzve.
A németgyilkoló bujdosóvezér , ellenség vérétől véresen, fergeteges indulattal dobbant be az ordasok táborába s valósággal berontott a kuruckirály sátrába.
Ott aztán olyat kiáltott, hogy megremegtek a sátor falai:
- Héj, grófi öcsém, hát te aluszol, amikor Bécs falait döngeti a török?
Mi van veled, midőn megjött az ideje, hogy leszámoljunk a büdös némettel?
Le kell gyilkolni most a császáriakat, a tehetetlen aggokat s az ölbeli csecsszopókat is mind, hogy irmagjuk ne maradjon!
De akkor kellett csak megdöbbennie Szepessy Pálnak!
Mert a kuruckirály nem mozdult.
Nézett maga elé gunyos szájjal, megátalkodva.
Később annyit szólt , kedvetlenül:
- Hát nem megyek a török után...
Szepessy Pál hátrahőkölt a lengő szakállával s féktelen fájdalmában másodszor is felkiáltott:
- Héj, grófi öcsém, akkor itt esz meg bennünket a fene!
Mert a kontyosok táborában nagy a szükség és mialatt fogaikat csikorgatva döngetik a falakat és a bástyákat s a janicsárok ezerével hullanak alá a mélységbe, Kremsnél felgyülekeztek már az összes átkozott németek a polyákokkal együtt, hogy megöljék a pogányt s vele együtt megöljenek minket is, nyomorult zendülőket!
A kuruckirály azonban nem mozdult, amire éppen elég oka volt.
Megérezte, hogy rossz vége lesz a nagyvezérnek s a török szerencsecsillaga alábukik.
Azonkivül meg Szobieszky János is szakadatlanul üzengetett neki s megbiztatta minden lehetővel.
Szepessy Pál ezekután nem mert mutatkozni ujból a nagyvezér előtt, hanem visszamaradt a bujdosók között.
S dühében és kinlódásában a saját fejét verte a két öklével.
...Azalatt pedig szálltak a hirek Bécs alól s ezek a hirek elérték a kis Gerla falut is.
Tudta mindenki, hogy a császárváros védőinek sorában s az elszánt bécsi nép között inség és kolera dühöng, de senki nem gondolt a megadásra.
Egész Európa csodálattal tekintett föl Stahremberg grófra s vasöklü legényeire.
Hire szállt később, hogy Lipót császár katonáival s a bajor, szász, frank és würtembergi segélyhadakkal egyesült végül a nagy lengyel király huszonhatezer törökverő harcosa.
Szobieszky János a tullni mezőn találkozott először Lotharingiai Károly herceggel, aki nyomban felajánlotta neki a fővezérséget.
Ámde a lengyel király igy felelt neki, szerényen:
- Fenség, csak mint egyszerü vitéz akarok vérezni a keresztény hitért!
Szálltak a hirek, szálltak.
Az 1683-ik esztendő szeptember havának tizenkettedik napján nyolcvanezer keresztény vitéz indult meg Bécs szabaditására.
A jobbszárnyat Szobieszky János , a balszárnyat Lotharingiai Károly herceg és Szavoyai Eugén herceg, a derékhadat pedig a bajor és szász választófejedelem vezette.
És akkor összerohantak Kara Musztafa kétszázötvenezer katonájával, mialatt Stahremberg gróf és várvédői felülről ágyuztak a pogány ebek közé ...
Leirhatatlan küzdelem indult meg!
Lófarkas lobogók és Szüz Máriás-zászlók imbolyogtak a vérengző kavarodásban, lőporfüst, korom és por volt a világ, az ágyuk dörgésétől remegett a föld...
Kora-délutánra kelve a kontyosok, az oldalukon viaskodott tatárok és Szepessy Pálnak néhányezer ittmaradt fölkelője lépésről-lépésre hátráltak a lőporfüstben, koromban és porban s késő-délután már a külvárosi részekbe visszaszoritva gyilkolták egymást halálos keserüséggel.
A kocka eldőlt!
Kara Musztafa uj harcba bocsátkozott ekkor, végső kétségbeeséssel a külvárosi részekben, ámde nem volt maradása többet.
Mert a vérszemre kapott egyesült keresztény hadak innen is véres fejjel verték ki s mire az égbolton kigyult volna az első csillag, a nagyvezér hanyatthomlok kezdett menekülni Győr irányának.
Esti hét óra volt ekkor s Bécs örömmámorban tombolt.
A kontyosok közül ezerével sokasodtak mindenfelé a holtak s a hadizsákmánnyal együtt odaveszett Kara Musztafának minden kincse, tizenötezer sátra és háromszáz ágyuja.
A kuruckirály eközben Munkács felé igyekezett lóhalálban, nyomában a keserüszáju bujdosók.
Nem érték el még Lévát sem, amikor ijesztő indulattal tört reá a kétségbeesett Szepessy Pál:
- Mit mondtam, grófi öcsém?
Most már ebek harmincadján vagyunk mind!
Thököli nem válaszolt.
Ahelyett lélekszakadtan sietett Munkács várának, hogy átkarolván ott ifju hitvesét, Zrinyi Ilona asszonyt s megsimogatván annak két árváját: a növekvő Rákóczi Juliannát és a kis Ferkót, riasztó gyorsasággal kezdje erősiteni Munkács falait...
Szálltak a hirek, szálltak.
Arról tudtak ezek a hirek, hogy a nagyvezér megállapodván Győr alatt , mindenekelőtt megzsinegeltette Ibrahim basát, (mert valakivel csak kellett számolnia ! ), helyére uj basát nevezett ki Budára és akkor - futásszerü menetben - maga is a bevehetetlennek hitt várba zárkózott vissza.
És mig Európa összes templomaiban felzúgtak az örömharangok s a diadalmámorban Te Deumot tartottak mindenfelé, Apaffy fejedelem és Teleki kancellár, akik - az erdélyrészi hadakkal együtt - Budáig menekültek a nagyvezérrel együtt, azt a kegyet kérték, hogy miután ők megtették a magukét, engedtessenek haza kegyelemben.
Rosszkedvü volt ugyan Kara Musztafa, de amikor alázatos hajlongással járult eléje a fejedelem és kancellárja, kénytelen volt mosolyogni a két nyavalyáson.
És mosolyogva eresztette haza őket.
Ez a két férfiú valóban nem sok vizet zavart, valahányszor a buzogányok vették át a szót.
Apaffy és Teleki még aznap fölengedett lélekkel takarodott el Lippa felé.
A nagyvezérnek pedig ekkor lett csak melege!
A dolgok állásáról értesitenie kellett a verhetetlen szultánt, aki Nándorfehérvár alatt mulatott eközben s leste a győzelmi hireket.
Ez a levél volt Kara Musztafa legizzasztóbb müve: Nándorfehérvár alól holtbizonyosan várta a selyemzsineget.
Dehát nem ugy lett!
A szultán, ugylátszik, hitt a hadiszerencsében, mert ezt irta vissza:
» Te Kara Musztafa (legyen neked jó véged !) azon semmitse búsulj, hogy Bécs alatt nem vivtál meg diadallal, mert az efféle dolog hatalmas császárokon és királyokon is megesett már.
Ilyen változó szokott lenni a hadiállapot.
Hanem megparancsolom most, Kara Musztafa (legyen neked jó véged ! ), hogy Budát és a többi végvárat mind éléssel, mind ágyukkal jó készülettel fortifikáljad, az csúful megfáradt hadakat szállitsd kvártélyba és meglásd, hogy az némettel ebben az esztendőben meg ne harcolj...
Különben tudhatod, mi véged lesz, Kara Musztafa !«
A nagyvezér azonban, a szultáni parancs ellenére is, uj csatába bocsátkozott .
Mert kénytelen volt vele.
Szobieszky János király, Lotharingiai Károly herceg, Szavoyai Eugén herceg, a bajor és szász választófejedelmek egyesült hadaikkal, mialatt a keresztény Európa templomtornyaiban még mindig örömre kongtak a harangok, Párkányig nyomultak előre a Duna mentén, szorosan követve a törökök futását, itt azonban hajbakaptak egymással a vezérek.
És ez volt az oka, hogy Kara Musztafa mégis csatába ereszkedett.
Esztergomot akarták volna megvenni a szövetkezett haderők, ámde oly sulyosan találtak összeszólalkozni, különösen Lotharingiai Károly herceg és Szobieszky , hogy a németek felbőszülten szedelőzködtek föl s visszafelé indultak Bécsnek, a nagyvezér torkában hagyva hátra a lengyeleket.
Mondják, hogy a nagy lengyel király, mikor egyedül maradt Párkány előtt, leemelte fejéről a sisakot s megvakarta a fülét:
- Én mentettem meg a kutyákat s most ez a hála!
Kara Musztafa, mihelyt megvitték neki az örvendetes hirt, mindjárt másnap hatvanezer janicsárral zúditotta rá a budai basát a lengyelekre.
Szobieszky János egymaga is kiállt a török ellen, de megverték keményen.
Erre visszahuzódott ügyesen, gyorsfutárral azonban utánaüzent Lotharingiai Károly hercegnek, hogy forduljon meg tüstént s rohanvást-rohanjon a segitségére.
Mert ha nem fordul vissza cito-citissime, világ csufságára megteszi, hogy keresztény király létére egy nap alatt megbékél a törökkel s szövetségre lépvén a szultánnal, vele egyesülten indul meg Bécs ellen s fejedelmi hitére mondja, hogy tőből fogja kiforgatni azokat a falakat...
No, erre az üzenetre fejhezkapott Lotharingiai Károly és Szavoyai Eugén.
Azt üzenték vissza, hogy a törökverő lengyel király csak bocsátkozzék uj csatába a budai basával, de azonközben hátráljon ügyesen nyugat felé.
A többi már az ő dolguk lesz!
Aközben pedig szálltak-szálltak a hirek a csataterekről, melyeken a világ sorsa fordult meg ekkor.
És ezek a hirek rémülettel töltötték el mindazokat, kik a török szerencséjéhez kötötték jövendő sorsukat.
Ezek a hirek arról tudtak, hogy Szavoyai Eugén herceg és Szobieszky János szétverte s a Duna hullámaiba fullasztotta bele a nagyvezér katonáinak szinevirágát...
Mert a kontyosok, vérszemre kapva, megrohanták a lengyeleket , akik - látszatra - hátrálni kezdtek.
Hirtelen azonban kettéfutottak a lengyelek, mire a törökökbe beledurrantak a Lotharingiai Károly herceg ágyui.
A törökök visszafordultak megzavarodva és akkor egyszerre neki mind - a párkányi hidnak.
Váratlanul nagyot reccsent a hid, a folyam vizébe merült, magas tajtékot turva s aki bele nem fult akkor a Dunába, a szövetkezett keresztény hadak kaszabolták le a balparton.
Ez a vereség nagyobb csapás volt a szultánra, mint a bécsi futás!
A keresztény hadak egymásután vették be Esztergomot, Hatvant és Szécsént , miközben a kuruckirály serege zömével Munkács felé igyekezett, hogy lóhalálban megkezdje falainak és bástyáinak erősitését.
Mintha megérezte volna a balvégzetü fejedelem, hogy rövidesen Munkács marad meg az utolsó magyar reménykedésnek.
Azalatt pedig lesbeállt az ordasok visszamaradt része.
Méreg rágta torkaikat a reájukszakadt nagy szégyenben, most tehát mindenáron le akartak csapni a lengyel királyra.
Mert megtudták idejében, hogy a nagy Szobieszky Felső-Magyarországon át készül hazafelé, Krakkó irányába, miután ráunt már a szakadatlan törökverésre.
Hát szörnyü meneküléssé fajult ez az utja!
A dühtől-lihegő bujdosók rontották meg a diadalutját.
Mert ezek a keserüszáju fölkelők falkákban árasztották el a felsőrészeket .
Petrőczy István, a baljós csillagzatu vezér és nagy bujdosótársa, Ubrisi, a kuruckirállyal mentek el Munkács felé, Kassán tul azonban, a gömöri, zólyomi és árvai utakon és erdőszélekben, ugyszintén a bányavárosok táján és a Szepesség körül ijesztgetni kezdtek az ordasok, elzárván az összes hágókat és egyéb átkelőket.
Az indulattól égő Szepessy Pál tüzelte őket.
Mert tapasztalván immár , hogy minden gond őreá szakadt ismét e búrafordult esztendőben, remegő szájszéllel kiáltozott a szegénylegényeire:
- Legyilkolni minden trotykos polyákot!
S nagy tüzekben csaptak föl a még megmaradt kazlak, a falvait házai meg az őszi erdők.
Most már a nép maga is gyujtogatott, hadd vesszenek éhen a lengyelek!
A népet a fölkelők biztatgatták és mialatt ők-maguk keserüen vagdalkoztak az el-elmaradt polyák csapatokkal, a nép megint a rengetegekbe futott s ott tengette tovább reménytelen napjait.
Szobieszky János hanyatthomlok lihegett a Jablonkai-hágónak, mert ez a tébolyult magyar düh őt is megdöbbentette.
És mig Felső-Magyarország tájai koromba és pernyébe borultak ujból, a fekete füstön átcikkanó tüzek világánál fel-felbukkantak a lázadók, koromtól feketén, mintha az ördög apostolai lettek volna.
Ott hajrázott szilajul rezesorru Majos Ferenc, akit oly bánat lepett el hazájának végromlása miatt, hogy alig látták józan állapotban s italgőztől bódultan dülöngött a lován; ott káromkodott ocsmányul a kiálló homlokú Tulok György kapitány, akit gyülöletes hire előzött meg mindenfelé s ejtette kétségbeesésbe a lengyel harcosokat; ujból megharsant Tyukodi pajtás dala, ez az uszitó táboriének, mialatt Tyukodi maga gyalogláb legénykedett a csaták és ütközetek özönében; mély búval vagdalkozott Buga Jakab meg a csepühaju Zöld Demeter s nem maradt ki sehonnan a komoly férfiuvá érett Keczer Gábor meg a nála jóval fiatalabb ifju Szepessy Pál, akivel halálig kitartottak egymás oldalán .
Mintha érezték volna, hogy az öregek kimulása után az ő vállaikra sulyosodnak majd a nemzet gondjai.
És mig tüztengerbe veszett az ország északi része s a fölkelők lovasai Morvában és Csehföldön gyujtogattak és a beszkidi hágókon keresztül a lengyel királynak is sikerült kereket oldania valahogy, - Lotharingiai Károly és Szavoyai Eugén hadai tehetetlenül álltak a Dunánál.
Mert valóságos bénultság fogta le őket ekkora kegyetlenség előtt.
Szálltak a hirek mindenfelől...
S ezek a hirek vakitó gyorsasággal érték el a csöndbesüllyedt Gerla falut is.
Különös és nyugtalanitó hirek voltak!
Eszerint a szultán megrendülve seregei elmondhatatlan pusztulásán, Nándorfehérvár alól sebes lovakon futott vissza Drinápolyig, előbb azonban selyemzsinórt hagyott vissza a Buda felől aláereszkedő Kara Musztafának, hogy akassza föl magát.
Ugyanakkor a császári seregek is megmozdultak s mindenfelől Kassa irányába törtek előre, mire a bujdosók Munkács felé kezdtek visszatakarodni .
Thököli pedig sorbaakasztatta ingadozó párthiveit, ezzel egyidőben azonban szövetséget ajánlott Lipót császárnak a szultán ellen.
A császári udvar most már végleg le akart számolni a konok pártütővel s titokban mindent elárult a váradi basának.
A basa anélkül is dühtől reszketett a kuruckirály ellen.
Ugyanakkor Kassa is meghódolt Caprara hadai előtt, a basa azt üzente tehát Thökölinek, ereszkedjék alá Munkácsról Váradra, mivel meg akarja tanácskozni vele egy ujabb és az országból minden ellenséget kiseprő hadjárat tervét.
S Thököli elindult ekkor Munkácsról, miután előbb érzékenyen elbucsuzott fiatal hitvesétől s két mostohagyermekétől.
Amikor utoljára ölelte meg Ilona asszonyt, megkérdezte tőle, fogja-é majd védelmezni Munkács várát?
- Az utolsó csepp vérig, édesuram! - válaszolt Zrinyi Ilona s érzékenyen ölelte vissza Várad felé készülő urát, akit mindennap temérdek gond emésztett akkoriban.
Kassa felől teméntelen ágyuval közeledett már Caprara generális, hogy megvévén Munkács várát, a föld szinéig pörkölje le falait.
Szálltak a hirek, szálltak mindenfelől.
Ugy tudták ezek a hirek, hogy Ibrahim, a váradi basa testvérmódra fogadta a kuruckirályt, aki egykori hadainak roncsaival ereszkedett alá Váradig .
Szünetlenül mosolygott a basa, fényes kisérettel lovagolt Thököli elé, jobbfelől engedte maga mellett a daliás fölkelővezért, aztán a téres mezőn, az ozmán tábor legközepén emelkedett sátrába tessékelte be maga előtt, feltünő előzékenységgel .
Odabent aztán, a fölkelők néhány kapitányának jelenlétében, tanácskozás indult meg Kassa visszahódoltatására, a basa megcsodálta Thököli terveit s éles eszét , sok szerencsét kivánt neki s aközben jámborul mosolygott.
Tanácskozás után Ibrahim ebédre hivta meg Thökölit Szepessy Pállal együtt, amelyre gyanutlanul ment el a kuruckirály.
A basa jókedvü volt most is, egyremásra borral kinálgatta Thökölit, akinek gyanussá kezdett válni, hogy a basa maga is iszik, noha ezt tiltja neki a Korán.
Még gyanusabbnak találta később, hogy észrevétlenül fegyveres szolgákkal kezd megtelni a sátor ebédlőterme.
Rosszat sejtve felállt azzal az ürüggyel, hogy nem jól érzi magát.
Hanem lekésett!
Mert most már leplezetlen gunnyal nézte végig a basa:
- Üljön csak vissza nagyságod...
Hátra van még a feketeleves!
Abban a pillanatban elszürkölt a kuruckirály.
Mert ugyanabban a pillanatban fegyveresek rohanták meg s vasraverték.
És ugyanabban a pillanatban fakóra vált az arca Szepessy Pálnak is, lengőszakálla pedig remegni kezdett.
Felzörrent a helyéről Szepessy Pál s fegyverek sulya alatt csörögve kirohant a sátorból.
Ott aztán elkiáltotta magát:
- Legények!
Hé, legények!
A török hitetlenül, pogány eb módjára vasat rakatott fejedelmi urunk kezére-lábára!
Meneküljünk, legények!
Majd megálljuk még ezért a mi bosszunkat!
Nehány szempillantás alatt megmozdultak a Szepessy Pál ordasai.
Lehettek tizezeren.
Ám a kuruckirály kiszabaditására nem gondolhattak többé, mert akkorára háromszor annyi kontyos vonult föl ellenük s fogta közre a basa sátorát.
Szepessy Pál lovára vetette magát s megindult az Ecsedi-lápok irányának.
Tizezer méregtől-égő ordas indult meg utána.
Zörgő kardokkal, káromkodva.
Távolodtak sötéten, mint valami fenyegető földi felleg.
És Szepessy Pál visszafordulván ekkor, megrázta kemény ökleit Ibrahim basa felé:
- Megálljatok, kutyák!
S továbbhuzódtak fortyogó indulattal és lecsüggesztett fejjel.
Egyelőre valahová az Ecsedi-lápok megé igyekeztek megvonni magukat, hogy ott dönthessenek nyomorult tehetetlenségükben, mitévők legyenek aztán?
Legelöl ment Szepessy Pál, utána kapitányok, hadnagyok, meg a közrendü vitézek .
Malomkő-bú terhe huzta a nyakát Szepessy Pálnak s egyszer fel is kiáltott emésztő gondjai közül:
- Inkább Wer da, mint Allah!
Istenemre fogadom, megtépem még a basa szakállát!
Azalatt szálltak a hirek mindenfelől.
Ezek a hirek sebes szárnyon szálltak el Gerla falváig is, az ország északi határkarimáján.
Megtudták mindenfelé, hogy Ibrahim basa ökrös-szekéren vitette el a kuruckirályt először Temesvárig.
S azt a kegyet kérte csupán a szultántól, hogy mint hitszegő gyaurt, aki össze akart állni a bécsi császárral, saját kezével zsinegeltethesse meg.
Thököli megvasalása után sorra nyitotta meg kapuit a német előtt Eperjes, Ungvár , Regéc, Patak, Ónod és Szolnok vára.
Csak Munkács állott még!
Caprara generális körülvette a várat s teméntelen ágyuját a falaknak és bástyáknak szegeztette.
Ugyanakkor felvonultatta a bombavető mozsarakat is.
A hadak lihegve várták a parancsot, hogy megrohanják a meredek hegyet.
Ez esztendőnek végén méteres hó este be Munkács környékét meg a Verhovinát .
Caprara generális először Petneházy ezredest (aki reménytelenségében német részre állt át azóta) küldte föl Ilona asszonyhoz, hogy adja föl a várat.
Ugyis vége már minden erőfeszitésnek...
Zrinyi Ilona válasza ennyi volt:
» Az utolsó csepp vérig !«
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE