Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Budapest
Keletkezés ideje
1908
Fejezet
12
Bekezdés
752
Mondat
2051
Szó
22397
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
AZ UTCA REGGEL.
Fánira Szepi vigyázott fel, a bátyja.
Fáni masamód-tanuló volt, madame Bergernél , benn a Belvárosban.
Szepi felszabadult szerelő, egy Grünhut nevezetü szerelőnél, a Váci-köruton.
Fáni tizenöt esztendős mult januárban.
Szepi tizennyolc lesz áprilisban.
Fáni nyulánk növésü, fehér és rózsaszinü husu leányka volt, olyan, mint egy nagyon fiatal , fehérszőrü házinyúl.
A válla széles, a dereka karcsu s a járása sajátságos módon előkelő.
Ruganyos, kimért, egyenes, könnyed; érthetetlen, hol tett rá szert a házmesteri lakásban?
Egyéb szépséggel is megáldotta az Ur.
A haja tömött, kékesen fekete, a szeme kék s a szája mint a bűn, tehát: kivánatos.
Hogy ilyen szájat egy tót napszámos anya s egy borju-ábrázatu, sváb kőmüves apa honnét szereztek a leányuknak - rejtély.
Ilyen szája csak a Krisztus előtti királyleányoknak, egy Judithnak, egy Salomének lehetett.
Szepi ellenben rút fiu volt.
Félig az anyja, félig az apja.
Kicsi, kenderhaju , vizszinü-szemü és igy tovább.
De erkölcsre igen jó gyerek volt mind a kettő .
Dolgosak, szorgalmasak, becsületesek.
Igaz, akkor is muszáj lett volna ilyeneknek lenniök, ha nem akartak volna.
Az apjok, az öreg Schneider Szepi, nem értett egy fikarcnyit se a modern nevelés sistemájához.
Ő nem lesegette a gyerekek lelkének megnyilatkozásait, hajlamait, ő nem psichologizált, ő nem csinált semmit, csak : ütött.
A nadrágszij mindig kéznél volt a derekán, ő ezzel nevelt.
És ugy látszott , jól nevel.
A többi az Isten dolga.
Az ember elvégzi a maga kötelességét, a többit végezze az Isten.
Fáni még nem tudta, hogy ő szép, egészen hamvazószerdának reggeli hét órájáig.
Ekkor megtudta és ebből, természetesen, baj lett.
Vagy mondjuk igy: ebből lett a baj.
Tiszta, hideg téli reggel volt, az utcákon férfi- és nőmunkások siettek a gyárakba , ujsághordó gyerekek repültek tova, tejes-kocsik, posta-szállitó, mindenféle élelmiszerrel meg kofákkal teli kocsik robogtak jobbra-balra s a járdákon részeg muzsikus-cigányok ténferegtek hazafelé.
A Kerepesi-uton szellőztették a füstös kávéházakat, álmos, sápadt, piszkos galléru pincérek dideregtek az ajtókban és lugkőre, meg a Dunára megérett perditák vánszorogtak ki egyikből-másikból.
Egy-egy kocsiból uri lumpok gyürött tetejü cilindere tünt elő és a tisztességes uri asszonyok bomlott frizuráju fejei, amint az uruk vállára hajolva aludtak és sápadt, átéjszakázott arcuk, zsiros bőrük veszedelmesen hasonlóvá tette őket a megvetett perditákhoz.
Jó, friss, hóillatu volt a levegő, mintha csak külön azok számára készült volna, akik reggel bemennek a gyárukba s csak este jönnek ki ismét a levegőre.
Semmi füst, semmi por nem profanizálta a szüztiszta levegőt, erős, üde, jó, becsületes volt még az egész város.
Azt hiszem, ha a jó isten olykor rászánja magát, hogy letekintsen Budapestre, csak korán reggel teszi meg, máskor bizony nem isteneknek való látvány.
De reggel még, vagy - már, minden ártatlan benne.
Az urak alusznak, a kufárok nem árulnak, a bankok vasrolóit még lakatok őrzik, a szegény emberek már munkában állnak , kisöprik a templomokat, kiszellőztetik a bünös épületeket s a nappal és éjszaka parázna levegőjét uj, friss, tiszta levegő váltja fel.
A kis Schneider Fáni kopott kék szoknyában, foltos kabátban s egy három esztendős , fűzöld kalapban sietett előre.
Egyedül ment, a bátyja otthon maradt, mert az este kilelte a hideg.
A Kerepesi uton, amint a Népszinház elé ért, a körutról három fiatal ember jött ki .
Különös szabásu köpönyeg volt rajtuk és művészek voltak.
Két piktor és egy szobrász.
Hajnali öt órakor még becsületes spiccök volt, akkor kimentek a Dunához, szineket , vonalakat, mit látni s ott kijózanodtak.
Most mentek hazafelé, a Városligetbe.
Mikor Fáni elment előttük, a szobrász hirtelen megállt.
- Láttátok ezt? - kérdezte meglepetten.
- Nem?
Akkor nézzétek meg a járását, az is kárpótol valamiért.
Szervusztok, én megyek utána!
Azzal otthagyta társait és a leány után ment.
A kis leány olyan biztosan, nyugodtan, előkelően lépegetett a szemetes utcán, mint valami angol lady a makulátlanul tiszta parkjában.
A szobrász melléje került, meg akarta szólitani, de a járása miatt nem merte.
A Kossuth Lajos-utca sarkán a leány vett egy óriás kiflit és beleharapott.
A szobrász is vett egy óriás kiflit, csak azért, hogy szembe kerüljön a leánynyal és rámosolygott.
De a leány nem reagált .
Naponta mosolyogtak a szemébe férfi-arcok, de a kis masamód- és házmester-leányok már tizenkét éves korukban tudják azt, amit az uri leányoknak rendesen későn magyaráznak meg, hogy a férfiaktól félni kell.
Fáni tovább ment s a Kossuth Lajos-utcában egy fényképpel teli kapualj alatt megállott.
Itt minden reggel megállt.
Ez érdekelte.
Szerette a szinésznők arcképeit nézegetni.
A szobrász a háta mögött állt.
- Kegyed mindezeknél, valamennyit együttvéve, szebb - mondta komolyan.
A kis leány elpirult és elforditotta a fejét.
Csak ketten voltak a kapu alatt, a Belváros utcáin még alig jártak.
- Komolyan beszélek - szólalt meg másodszor a szobrász.
- Én künn lakom a ligetben , szobrász vagyok s ha eljönne egyszer hozzám az anyjával, egyedül vagy akárkivel , lemintáznám és megfizetnék érte.
Elég bizalomgerjesztő beszéd volt, a kis leány nem fordult el és kissé csodálkozva mosolygott.
- Eljön? - kérdezte a szobrász.
- Majd megkérdem otthon - felelte a leány.
- Azaz nem kérded meg és eljösz - gondolta a férfi.
- Minden reggel erre jár? - kérdezte.
- Erre!
- Én is erre járok - hazudott a szobrász - és holnap reggel itt fogom várni.
Addig beszéljen a mamájával.
Egy órai ülésért két forintot adok.
És a szobra ki lesz állitva a Műcsarnokban és fotografiákat csinálnak róla.
Ide is kiteszik.
- Jó, - mondta nekipirulva, ragyogó szemmel Fáni - majd megmondom otthon.
Nem mondta meg, másnap reggel azért kereste a szobrászt, de ez nem volt ott.
Másnap se, harmadnap se, csak a negyedik nap.
Hogy annál biztosabb legyen a sikere.
Fáni pirulva ment eléje.
- Mondtam otthon - hazudott - de a mamám most beteg és azt mondta, menjek én egyedül .
Majd délben, ha megyek haza ebédelni.
Délben beállitott a szobrászhoz; kissé szégyenlősen, de elég nyugodtan és azt mondta : eljött.
A szobrász leültette, komolyan, okosan; úgy is okosan, mint művész, ugy is, mint férfi, mert mindkét formában érdekelte őt a leány és elkezdte a fejét mintázni.
Közbe beszélgettek.
A leány megvallotta, hogy életében még csak háromszor volt szinházban , pedig nagyon szeretne sokszor elmenni.
Hogy volt egy barátnéja, egy Szidi nevü leány , aki most szinésziskolába jár.
És hogy ismert egy leányt, a Pék Lottit, aki modell volt piktoroknál, de nem ruhába.
Ruha nélkül.
A szobrász fürkészve vizsgálgatta, de nem látott rajta semmi különöset.
Gyermetegen , naivul, becsületesen, kis hiusággal és valami homályos rajongással szemében ült előtte.
Másnap azt mondta neki, gombolja ki nyakán a bluzát, mert igy nem tudja a nyakát mintázni.
Később elégedetlenkedett.
- Nem jó - mondta összehuzott szemöldökkel.
- Válltól kell mintázni.
Igy!
- És egy dekoltált szép mell-szobrot mutatott.
A leány nem ellenkezett.
Vállán lecsusztatta a bluzát és két napig igy ült a szobrász előtt.
Ez, a negyedik nap, egy övig meztelen alakot mutatott neki, hogy most igy volna rá szüksége.
- Nem - mondta Fáni - igy nem ülök.
- És két napig nem jött el.
A harmadik nap eljött és szó nélkül levetette a bluzát, kigombolta az ingvállát, a száját dacosan összeszoritotta s a fejét elforditotta.
Olyan szép volt, hogy a szobrász akaratlanul felkiáltott: Maga olyan szép, hogy Isten ellen való vétket követ el, ha nem engedi magát egészen mintázni!
A leány rávetette a szemét.
Csodálkozás és a szögletében egy könycsepp ült.
- Mint a Pék Lottit? - kérdezte.
És szó nélkül begombolta a bluzát és szégyenkezve , köszönés nélkül elment.
Egy hét mulva visszajött s egy másik hét után szeretője lett a szobrásznak.
*
Már tavaszodott, március végét járta s a többé nem fiatal trafikos-kisasszony fantasztikus posztó-muffjára ibolya volt tüzve s a lelkét valami uj, névtelen reménység csodás kaosza remegtette meg, mint a nagy zenészét, aki a zenében egy uj hangról álmodozik.
A vékony és ráncos arcu, a lovaglócsizmájáról és tiz esztendős , foltozott szarvasbőr nadrágjáról azonnal felismerhető egykori földbirtokos, most szenzál, valamelyik kerepesi-uti kis kávéház ablakából amint kinéz az utcára és a még lombtalan vadgesztenyefák ágain verebeket hall csiripelni, pacsirta füttyre gondol, meg frissen szántott mezőkre, napsütötte dülőkre, hol hófehér ökrök huzzák lassu tempóban a szekeret s a kisbéres gubájába takarózva fujja a tilinkóját.
( Máskülönben, ha én Isten volnék, leszoktatnám az embereket az álmadozásról és reménységről olyanformán, hogy az emberiség életének code civil-jéből törülném a multat és jövőt s csak a jelent iktatnám be.)
Fáni és Szepi amint kiértek a Kerepesi-utról, egymásra néztek.
Ők is érezték a tavaszt és nem volt kedvük bemenni a műhelyükbe.
Fáni elkacagta magát:
- Menjünk a Muzeum-kertbe!
És bementek.
Budapestnek ez a legszimpátikusabb és legpoetikusabb kertje.
Benne a szép, klasszikus egyszerüségü muzeum épület, melynek kőoszlopai naponta több szerelmi esküt hallanak, mint a Nemzeti szinház szinpada egy esztendőn keresztül.
A szelid észak-német s a hamis francia bonne-ok, a magyar szobalányok s a jobb és kevésbé jó családok házileányai tévednek be ide egy-egy rövid sétácskára.
A jó öreg muzeum arculata a kézszoritások és szerelmes szavak ostobaságaiban gyönyörködik naponta s a háta: a titkosan váltott, becsületes és önzetlen csókokban.
Fáni és Szepi leültek egy padra s egy ideig hallgattak.
- Nézd - szólalt meg Szepi - most ezt olvasom!
- És egy zsiros fedelü, gyürött, sok kézen megfordult könyvet húzott ki a zsebéből.
Marx: Das Kapital cimü könyvének egyik kötete volt.
Fáni kinyitotta a könyvet, nézegette, forgatta, aztán visszaadta.
- Mi ez? - kérdezte.
- Nem regény, ugy -e?
- Ez szocialista-könyv - felelte Szepi.
- Itt van egy másik is.
Meg egy harmadik is .
- És az elsőn kivül még kettőt vett ki a zsebéből.
- Ez: A tulajdon fejlődése.
Ez meg: A tőke vallása.
Te is olvashatnád .
Már vannak nőszocialisták is.
Inkább ezt, mint szamárságokat.
Láttam, hogy az ágyadban regényeket dugdosol.
Kitől kaptad?
Fáni elvörösödött s ugy megijedt, hogy a szive dobogása elállt.
A szobrásztól kapta .
Könnyü erkölcsü, majdnem pornografikus, franciából forditott regények voltak.
- Hallod - szólt a bátyja élesen - kitől kaptad?
És miért vörösödtél el?
Fáni ijedtében azt hazudta, hogy Pék Lottitól kapta, a modelltől.
Szepi összehuzta a szemöldökét és csunya, de sajátságosan éles és okos nézésü szemével, mely olykor lustán pislogott, mint a macskáé, majd acélszerüen villant meg , mint sötétben a kés, ránézett a leányra.
Fáni ugy érezte, mintha tűt szurtak volna a szivébe.
Elsápadt és lesütötte a szemét.
- Mióta barátkozol te Pék Lottival? - kérdezte Szepi s a térdére könyökölve, élesen nézett a leányra.
- Nem barátkozom - felelte ez szemlesütve.
- Hát?
Ha nem barátkozol, hogy adott neked könyvet?
- Nem adott - szepegte Fáni.
- Akkor ki adott? - kérdezte a bátyja s vállon fogta a leányt, ugy, hogy a bluzán keresztül a husát is megmarkolta.
Kicsi, tömzsi, széles vállu, erős fiu volt, olyan , mint a földben maradt fatuskó.
Fáni elvörösödött a fájdalomtól és a méregtől s dühösen nézett a bátyjára.
- Ki vagy te, talán a papa, hogy igy megszoritod a karomat?
Engedj el!
Szepi elengedte, de fenyegetően nézett rá.
- Nem a papa vagyok - felelte - de épp annyi vagyok, mint a papa, a bátyád vagyok és jobban vigyázok reád, mint ő!
Nagyon jól tudod, hogy a papa is, meg a mama is mindig azt mondják: Szepi, vigyázz a leányra!
Farkasszemet néztek.
A fiu kutató, éles pillantással nézett rá, amit a leány különös kis gúnynyal és kárörvendő pillantással viszonzott.
- Hisz jól vigyáztál - mosolygott leeresztett szempillával s a szép száját jóizüen nyalogatta piros nyelvével, mint a macska, aki épp most lakott jól a lopott tejből.
Most a fiu vörösödött el s ijedt csodálkozással nézett a leányra.
Fánit mintha kicserélték volna, olyannak látta.
A jó, szelid, engedelmes leány szép szemében a mindenttudás gonosz és ostoba dicsekvése csillogott benn, valami gyerekes öröme a romlottságnak, mely dacosan, kihivóan dicsekszik a bűnével.
A fiu merően nézett rá, aztán eleresztette a kezét.
- Te már nem vagy becsületes leány - mondta kétségbeesetten s a szeme könyes lett a dühtől és szégyentől.
A leány, hogy szemébe mondták a bünét, melylyel a másik percben még ő maga dicsekedett el a pillantásával, a szemét lesütötte és hirtelen sirni kezdett.
Szepi megdöbbenve nézett rá.
Szeme előtt forogtak a fák, a virágágyak, az épület s az inge gallérját kigombolta, mert a levegő fojtogatni kezdte.
Ökölbe szoritott kézzel állt fel, vagy kettőt lépett, aztán vállon fogta a leányt.
- Mi történt veled?
Hogy történt ez? - kérdezte magából kikelve s az ujjai összegörbültek, azzal a vágygyal, hogy megfojtsa a leányt.
Ez nem felelt, csak sirt.
A másik oldalon egy rendőr ment el, aki figyelmesen nézett rájuk, azután egy szegény diák, kopott kabátban, könyvet szorongatva hosszu, vörös , sovány kezében.
Ez is rájuk nézett.
Szepi elébe állt a siró leánynak, hogy ne lássák s fojtott hangon suttogta:
- Nem bántalak, otthon se mondok el semmit, de nekem mondj el mindent.
Meglehet, még nem is tettél semmi rosszat, de ha tettél is, mondd el.
Az ilyesmit ugyis megtudja az ember.
Előbb-utóbb, és én ugyis megtudnám.
A leány konokul hallgatott és sirt tovább.
- Fáni! - könyörgött Szepi - mondj el mindent.
Megbolondulnék, ha nem tudnám, mi történt veled.
Tudod, hogy mindig jó testvéred voltam.
Soha se ettem meg egy krajcár ára cukrot, vagy egy szem gyümölcsöt, hogy neked ne adtam volna.
Veled mentem sétálni, a zsebpénzemet oda adtam neked bluzra, cipőre, hát legyél hozzám őszinte .
Nekünk tudni kell az egymás baját.
Nem bántalak, bizony Isten, nem bántalak.
Lásd , meg is esküdtem.
- Igazán nem bántasz, Szepi? - kérdezte a leány s letörülte a könyeit.
- Nem - felelte a fiu mogorván.
- Téged nem.
Csak azt az urat...
Ur, ugy -e?
Vagy magunk fajta?
- Ur, - suttogta Fáni.
Szepi ugy markolta meg a pad karját, hogy az recsegett belé.
- Miféle ur? - kérdezte.
- Müvész.
- Micsoda müvész?
- Szobrász.
- És hogy ismerted meg?
- Itt az utcán, reggel.
Mikor jöttem.
Néztem a kapu alatt az urinők arcképeit, ő hozzám jött s azt mondta: én szebb vagyok azoknál...
- Hát aztán?
- Aztán azt mondta, menjek el hozzá a mamával és le fog mintázni, szobrot csinál rólam és minden ülésért ad két forintot.
Elmentem...
- A mama nélkül! - szólt Szepi keserüen.
- Igen.
Mikor mentem haza ebédelni.
- Aztán a szeretője lettél, ugy -e?
- Igen, - suttogta a leány és ujra sirni kezdett.
A fiu akkorákat fujt, mint egy kazán.
Sápadt, szeplős arca kékesen vörös volt az indulattól s homlokán az erek kidagadtak.
- Tudod -e azt, hogy mi ez? - kérdezte keserüen.
- Tudom - sirdogált Fáni.
- Rossz, csunya.
- Hát akkor miért tetted?
Pénzt adott az a gazember?
- Nem adott.
De az nem gazember.
Müvész.
- Hát akkor miért tetted?
Szereted?
A leány vállat vont.
- Nem tudom!
Azt mondta, nagyon szép vagyok és hogy hires leszek, ha a szobromat kiállitja és ő is hires lesz.
Azt mondta, én vagyok a géniusza, hogy engem keres tiz esztendő óta, hogy én vagyok a müvészi álma és más ilyeneket...
Szépeket...
És én tudom, hogy nem hazudott.
Őszinte volt, a szeme ragyogott, megcsókolta a kezemet, az agyagból gyurt másomnak a lábát, aztán azt mondta: ez a müvész-láz...
Én elhiszem.
Szepi értelmetlenül nézett rá.
- És azt nem mondta, hogy szeret téged?
- Nem - felelte a leány egyszerüen.
Szepi rácsapott a padra.
- Hát akkor miért tetted?
- Ne faggass, Szepi, - könyörgött a leány.
- Nem tudom!...
Igazán nem tudom...
Csak mentem minden reggel az utcán, veled, melletted és hallgattunk.
Én minden reggel megnéztem a szinésznők és a sok szép pesti urinők arcképeit és azt gondoltam : Istenem, de jó volna, ha én is ilyen szép lennék!
És azt gondoltam, szeretném, ha nekem is olyan szép ruháim lennének és az én arcképem is ott lenne, ahol az övék.
És néztem a sok szép fényes boltokat, ahol nekik árulnak mindent, a drága selyemruhákat , a csipkéket, karpereceket...
Te ezt nem érted, mert fiu vagy.
Te nem gondoltál semmire.
Te nem gondoltál arra, amire én, mikor láttam a sok szép paloták ablakain a leeresztett rolettákat, hogy az uri nők még alszanak a szép csipkés, finom ágyban és én megyek kora reggel, télbe-fagyba, a rossz cipőmbe, a rossz kabátomba, dideregve , fázva.
Talán én se gondoltam, Szepi, csak hallgattam azt, amit az utca beszélt reggel, délben, este, mindig...
Igazán mondom, Szepi, te tudod, hogy én azelőtt sohase hazudtam, de hidd el nekem, hogy az utca beszél...
Már mondták ezt nekem más leányok is.
A Szidi is, aki elment sziniiskolába, meg a Pék Lotti is és mások is .
Mondták, hogy az utca tanitotta meg őket...
Az utca csábitotta el...
Az utca, Szepi és bizony Isten, nem a müvész.
A müvész, Szepi, az nem olyan ember, mint mi vagyunk .
Az ölni is tudna a müvészetért.
Az nem él, nem szeret, csak a müvészetében és a müvészetért.
Én még most ezt nem tudom micsoda, de a Hiry ur azt mondja, majd meg fogom érteni.
- Hát Hirynek hivják - mondta Szepi összeszoritott ököllel és leült.
- És most mit akarsz tenni?
Ha a papa megtudja, agyonüt.
Férjhez se mehetsz, ha megtudják.
S ha nem tudják, akkor is piszkosság lenne megcsalni egy tisztességes embert.
Mi lesz veled?
A leány hallgatott s azután vállat vont.
- Nem tudom - felelte - de legjobb szeretnék elmenni hazulról.
Szégyenlem otthon magam.
A mama most is ugy beszél velem, mint egy kis leánynyal, pedig én ...
Szégyenlem...
Csalni se szeretek...
Meg a madame Bergerhez se szeretek már járni .
Utálom a kalapokat csinálni.
Bélelni, szegni hozzá a selymeket...
Szepi kezére hajtotta a fejét és hallgatott.
Keserüség, düh, fájdalom látszott az arcán.
- Te már elvesztél, Fáni! - sóhajtott.
Azután felugrott s ökölbe szoritott kezével megfenyegette az utcát.
- Ezt még megkeserülöd - mondta dühbe fult hangon.
- Te aljas keritő!
Te ur, te piszkos tőke!
Te! - és kiköpött az utca felé.
- Minden egygyé: a becsület, a pénz, a föld, az élet, minden a tőkéé.
A palotáké.
Ezeké!
Az utcáé!
Megállj!
Apró, vizszinű, de okos, éles szeme kitágult, villámokat szórt s a szája szinte habzott a gyülölettől.
Azután köszönés nélkül ott hagyta Fánit.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE