Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Buda hőse
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
3
Bekezdés
3876
Mondat
7191
Szó
97422
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
MÁSODIK RÉSZ.
UJRA ITTHON.
»S óh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könnyeid között...
«
Eötvös: »Búcsú. «
Véletlen találkozás.
»S az elhúnytnak gazdag, fényes lakát
Soh'sem látott nemzetség lepte meg;
Túrkált, zsebelt - s kiszórva lőnek a
Családi képek, ősi címerek...
Mindezt megérte, látta az öreg,
S megtörni nem bírt a vén fás kebel.
Tenger szirtje az, mely lát vészt, halált,
Hanem ő maga nem sülyedhet el«...
Tompa: »Az öreg szolga «
- Megint egy nap mult el hiába való keresésben!
Sóhajtá csüggetegen László , midőn a nap-nap után való sikertelen kutatásban kifáradva, az Achmedie-mecset külső udvarán a ciprus- és platánfák árnyéka alá telepedtek , hogy szerény estelijüket elfogyaszszák.
- És még hány fog elmulni! visszhangozá Edömér is akaratlanul, mintha saját gondolataira felelne vele.
Tudod‑ e, László, hogy már a harmadik hete vagyunk Stambulban.
- Igen!
Összejártuk a kikötőket, a bazárokat, kérdezősködtünk a hánokban , karavánszerályokban, de senki se tudott se Mahmud- el- Tebrisz, sem pedig Abu- el- Máni rabszolga-kereskedő hollétéről hirt mondani, amiből Csillának és hugocskádnak nyomához lehetne jutni...
Holnap újra átevezünk Csengelkőibe, hol Abu- el- Máni öcscsének a háza van.
Tán most szerencsésebbek leszünk és, ha megtudunk valamit, bárhol bujkáljon is az a gaz rabszolga-kereskedő, utána megyünk... és...
- Csitt!
Ne beszélj magyarul!
Nézd, mindenfelől figyelnek ránk, különösen az a bektasi-dervis a szökőkút mellől már jó ideje gyanakodó tekintettel vizsgál bennünket...
- Az Isten pusztítsa el a fanatikus pogányait!
Minden idegenben kémet, árulót látnak! mormogá László mérgesen.
Már néhányszor nagy bajban és veszedelemben forogtunk, sőt a kadi elé is akartak hurcolni, mint külsőországi kémeket...
- Hátha még felfedeznék, hogy hitetlenek s szökevény rabszolgák vagyunk!
Ez az, mi oly nehézzé teszi nyomozásunkat, s nem titkolom előtted, minden pillanatban a fejünkkel játszunk.
Hanem most együnk, hogy a figyelmet kissé eltereljük magunkról...
Alig, hogy enni kezdtek, a mecset aranyos kupoláiról s a csarnokok boltjai alól tömérdek galamb szállongta őket körül, melyek oly szelidek voltak, hogy karjuk- és vállukra szállva, csipdesték ki a kenyeret és ennivalót kezeikből.
- Az én Ilonka hugocskámnak szintén ilyen szelidek voltak a galambjai , suttogá elérzékenyülten...
László fejével bólintott és úgy tett, mintha a mellette levő kenyér után nyúlna, de eközben gyorsan odasúgta neki:
- Megint nyomunkban van az a kancsalszemű, álnok pofájú sánta török, ki már tegnap is oly megátalkodottan követett bennünket...
Egészen a szemére húzta a turbánját, de azért ráismertem bicegő járásáról.
A kút szélén ül!
Ne nézz arra, mert minden mozdulatunkat vigyázza!
Szöknünk kell innen hamarosan , hogy megint nyomunkat veszítse...
Veszedelmet sejtek...
Edömér úgy tett, mintha a galambokkal enyelegne, de e közben gyors pillantást lopott arra felé.
- Úgy van, ő az!
Valósággal les bennünket.
És épen szemben ül a kapuval, hogy ne tudjunk elillanni.
László keze ökölbe szorult:
- Ha máskép nem szabadulhatunk, leütöm, mint a kutyát!
Nézd csak, hogy forog a szeme.
Kedvem volna kiütni az egyiket!
- Semmi vigyázatlanság!
Várjuk meg, míg besötétedik.
- Akkor soká kell itt ülnünk...
De jóformán még ki se mondotta e szavakat, midőn a kancsalszemű ismeretlen is felállott és kimondhatlan rémületükre, egyenesen feléjük bicegett.
- Jah-hú!
Allah áldása, kegyelme rátok, ifjú idegenek! köszönté őket egykedvüen, aztán minden további szó nélkül, melléjük telepedett.
A hevesvérű Lászlót annyira boszantá e tolakodás, hogy övében nyugvó tőre után kapott, de Edömér villámgyors szempillantással nyugalomra és vigyázatra intette:
- Vigyázz!
Nehogy kelepcébe kerüljünk! mondotta egy pillantással.
Az idegen ez alatt némán, egykedvűen ült helyén, mintha se látna, se hallana , de Edömér mélyen szemére húzott turbánja alatt is észrevette, hogy kancsal szeme szüntelen ő rá irányul és setét arcán mintha mély megindulás tükröződnék.
Így ültek ott jó ideig, mialatt loppal egyik a másikat vigyázta, midőn a kancsalszemű egyszerre csak sajátságos tompa hangon megszólalt:
- Hová valók vagytok?
Melyik országából a földnek jöttetek ide a napfény és az örömök városába?
- A dsibbahi oázból, felelt Edömér hideg kimértséggel.
A kancsalszemű fejével olyanformán bólintgatott, mint aki hiszi is, nem is.
- És micsoda szándékkal jöttetek?
Szolgálatot kerestek, vagy tán a dicső padisah vitéz hadseregébe akartok belépni? kérdezősködék tovább.
- Nem!
- Akkor tán a szerályba akartok bejutni?
- Gondolj, amit akarsz!
- Idegen ifjú, nagyon fösvény vagy a szavaiddal.
Szóval és vízzel egy igaz hívőnek sem szabad fukarkodni, mondja Allah.
Vagy talán nem vagytok igazhivők!
Szunniták vagytok?
Edömért már boszantani kezdé a kancsalszemű tolakodó kérdezősködése, minden áron le akarta tehát rázni a nyakukról.
- De mi közöd van neked a mi dolgainkhoz? riadt rá ingerülten.
- Több, mint hiszed! felelt olyan komolysággal, hogy mindketten összerezzentek.
- Tán zaptieh, vagy dzsanszúsz vagy, hogy így kikérdezed az utasokat? kérdé , erősen a szemébe nézve.
- Egyik sem vagyok! felelte különös mosolylyal.
- Akkor hát béke veled!
Mi megyünk jobbra, te menj balra! kiáltá Edömér és indulást intett Lászlónak.
- Nem, ti velem jöttök, legalább te velem fogsz jönni! mondá az ismeretlen határozottan.
- Mit?
Én!? kiálták fellázadtan és mindketten handzsárjaikhoz kapva, villogó szemmel néztek az ismeretlenre.
- Jól teszitek, hogy gyanakodók vagytok! szólt erre egészen megváltozott hangon...
De most felelj nekem, őszintén, igazán!
Barátod, szövetségesed ez az ifjú?
Őt nem ismerem!
Edömért annyira meglepte e hang, de még inkább a tekintet, mely kisérte, hogy akaratlanul, habár némi habozással, felelé:
- Barátom, testvérem!
Testben lélekben egyek vagyunk vele!
- Akkor hát Hollókövy Gábor fia kövess engem, mert vár reád nálam valaki , szólt suttogó hangon az ismeretlen.
Edömért mennykőcsapásként találták e szavak, szinte hátratántorodott, de azután mindent feledve, hevesen megragadta az ismeretlent.
- Ember, te ismerted atyámat?
Ki vagy? lihegé az öröm és megrettenés fulladozó hangján, mialatt tekintete feszülten csüngött a kérdezett vonásain.
Ez láthatóan küzdött megindulásával.
- Itt egy szót se többet!
Kövessetek! mondá röviden és maga után intve őket , megindult a Bezesztán felé vezető utcán.
Leírhatatlan felindulással követték és szótlanul, de gyors léptekkel mentek át a Bezesztán boltozatos vásárpiacán, azután lekerülve az Atmeidán-térnek , az egymást keresztül-kasul szelő, szűk utcákon át az Ejub-külváros felé tartottak.
Már a nap utolsó sugarai ragyogtak a minárék és a szőlővel , fügével befuttatott házacskák fehér falain, midőn az Ejub-külváros ciprusokkal teleültetett temetőjéhez értek.
- Helyben vagyunk! szólt az ismeretlen és kinyitotta a temető melletti , fallal körülkerített házacska ajtaját .
Szívdobogva léptek be utána, mire az ajtócska újra bezárult utánuk.
- Magasztaljátok az Istent, ki ily csodálatosan összevezérelt benneteket ! kiáltá megindultan a kancsalszemű... mert a szobában a halottként siratott öreg Bálint tárta megindulástól remegő karjait Edömér felé, ki leírhatatlan érzelmek közt dőlt a hű szolga keblére.
- Bálint!
Bálint!
Te élsz!
Óh, Istenem!...
Úr és szolga hosszasan tarták egymást átölelve.
Nem tudtak szólni s jó ideig csak hangos zokogásuk beszélt arról a túláradó örömről és boldogságról, mely keblüket csordultig megtölté.
László és a kancsalszemű egyik szögletbe vonulva, néma megindulással nézték e jelenetet.
- Csakhogy te élsz, hűséges, öreg Bálintom!
Legalább egy atyai barátom maradt a földön!
Ah, hányszor megsirattalak, mennyit megkönnyeztelek!
- Élek!
Az Úr kegyelme megtartott arra a végtelen boldogságra, hogy téged újra feltaláljalak, szeretett uramnak fia.
Élek, mert megtartott az isten , hogy uram halálát megboszulhassam és téged jogaidhoz segíthesselek!...
Óh , édes gazdám, nézz alá a megdicsőültek honából!
Első fogadásom imé, betelt , mert elrabolt, rabságra hurcolt fiad ujra megtaláltatott! kiáltá a megilletődéstől remegő, ünnepélyes hangon.
- Többi fogadásaidat pedig én segítek beteljesíteni! kiáltá közbe lángoló arccal Edömér, de mindenekelőtt mondd, feledhetetlen jó atyám hamvait eltemették-e? kérdé leírhatatlan szorongással.
- Szentelt földben nyugszanak!
Édes anyád drága hamvai mellett várják az örök feltámadás napját!
A plébános temette el, megillető egyházi szertartással, s ő volt az, ki engem is visszaadott az életnek!
- Az Isten áldja meg érte!
De mondd el hát, miként menekültél meg a gyilkosok körmei közül.
- Elmondom.
De elébb nézz, uram, erre az emberre.
Neki, egyedül csak neki köszönhetjük, hogy Isten egymáshoz vezérelt bennünket.
Tisztelője és ismerője volt nemes atyádnak s éles szeme az ő vonásairól ismert rád véletlenül az utcán.
Hiasszár ő, a renegát!
Tán e névről emlékszel reá?
Edömér hálásan nyujtá oda mindakét kezét:
- Emlékszem rád és nevedre!
Bocsásd meg hát előbbi kemény szavainkat.
Nem ismertünk - azért kémnek, árulónak néztünk!
Hiasszár lesütötte szemét, mintha e szavak kellemetlen emlékeket idéztek volna fel a multból, de azután Edömér jobbját tiszteletteljesen homlokához értetve, felelé:
- Jól cselekedtetek!
Óvatosság szülője a biztosságnak.
Nektek pedig óvakodnotok kelle mindenkitől.
- Úgy van, vigyázni kellett magunkra.
De László testvérem, miért húzódsz úgy a szögletbe?
Jer, öleld meg te is e jó embereket, hiszen testtel, lélekkel hozzánk tartozol, kiáltá hévvel Edömér és Bálint karjai közé tolva, rövid szavakban elmondta menekülésük és odaadó barátságuk történetét...
A csudálatos menekülés.
»Kardod vértől miért piros?
Edwárd!
Edwárd!«
(Ó-skót ballada. )
- Tudom, hogy még sok mondani valótok van egymásnak.
Végezzétek hát el, míg én az estebédről gondoskodom, mert azután komoly dolgokról kell beszélnünk , szólt közbe figyelmeztetőleg Hiasszár, azután a falon függő gyékény-szatyrot leakasztva, kisántikált a szobából.
- Hiasszárnak igaza van, azért most csak röviden a velejét mondom el a vélem történteknek, szólt Bálint.
- Ne hallgass el semmit! vágott közbe mély komolysággal Edömér és feszült várakozással függeszté szemét az agg csatlós bútól, lelkifájdalomtól barázdált arczára.
- Mindent meg fogsz tudni, - csak engedd, hadd szedjem elébb rendbe a gondolataimat, mert valahányszor azoknak az orgyilkos árulóknak a neve eszembe jut, boszunál, pokoltűznél nem tudok egyébre gondolni, átoknál nem tudok egyebet mondani.
Egy ideig tenyerébe hajtott fejjel, mereven nézett maga elé, azután, mintha valami fojtogatná, olyan szaggatott hangon kezdett beszélni.
Csudával határos módon menekültem meg...
Isten állt mellettem, vagy tán az én jó uram lelke hárította félre a vállaim közé szánt döfést.
A döfés erejétől földre rogytam ugyan, de a tőr hegye a vállamon lévő lapos gombban megcsúszott és csak mellemen és karomon a vastag húst hasította mélyen végig köntösöm alatt.
Ugyan e pillanatban feleségem velőtrázó halálsikoltását és Ilonkának elfojtott, nyöszörgő segélykiáltásait hallottam.
Fel akartam ugrani, de mintha megbénult volna minden tagom s halott-mozdulatlan maradtam.
Hallottam az orgyilkosok beszélgetését, hallottam a lovak siető vágtatását , melyeken Ilonkát és téged ragadtak tova az éjszakában.
Ha megmozdulok, végem van!
Az orgyilkosok nem irgalmaznak!
Aztán micsoda küzdelem lett volna, egy nehéz sebesült, fegyvertelen és nyolc állig fegyverzett orgyilkos között?
De mégis rájuk rohantam volna, ha ugyanekkor eszembe nem jut, hogy holtan semmit, élve pedig sokat használhatok...
Megmenthetem a gyermekeket, boszut állhatok a gyilkosokon!
E gondolatot az égiek sugallták, bár vérem patakként ömlött sebeimből, s éreztem meggyilkolt feleségem utolsó, gyenge vonaglását, csendesen , mozdulatlanul maradtam.
Egyszerre egy ismerős hang szólalt meg, mely azt parancsolá, hogy a holttesteket vessék jó mélyen a bokrok közé.
Először feleségem testét hajították a bozót közé, azután engem ragadtak meg .
Máig se tudom, mi adott erőt, hogy egyetlen hang nélkül ki tudtam állani azokat a leirhatatlan kínokat, mikor tüske és a törött ághegyek felhasgatott sebeimbe és oldalamba furódtak.
Az első percekben eszméletemet vesztettem, de a fájdalom csakhamar megint eszméletre térített.
A gyilkosok már eltávoztak, csak ketten maradtak ott s a felhők között bujkáló holdvilágnál megismertem a két Kányavári testvért...
Ezek a setétben bujkáló hiénák ott örültek, ujjongtak tervük sikerültén...
És hogy örültek!
Ahogy csak, a sátán örülhet, vigyoroghat az elkárhozottak kínjain!
A kastélyban még folyt az öldöklés.
A felgyujtott falu világánál, a halálsikoltások és a vészharang borzalmas kongásai között számítottak , terveztek és törték a fejüket, hogy csalhatnák meg a budai basát, aki szintén főgyilkosa, megrontója volt családodnak!
Edömér a megindulástól halványan bólintott, hogy tudja, s e percben egyetlen szót se tudott volna kiejteni...
- Most nem mondom el, miket hallottam terveikből, árulásaikból.
Sokat beszéltek, mert még egy szerecsen is csatlakozott hozzájuk.
Szeretnék mielébb tulesni ezeken a véres emlékeken, folytatá tikkadt, száraz hangon , gyöngyöző verítékét törülgetve az öreg.
Edömér intett neki, hogy pihenjen egy keveset, de csak fejét rázta.
Egyszerre kell, nem pedig apránként kimetszeni a sebet...
- Mikor nagysokára eltávoztak, fel akartam egyenesedni, de nem ment .
Köntösömet sebeimre nyomva, hogy a vérfolyást valamennyire csillapítsam , négykézláb próbáltam a bokrok között tova csúszni...
Hogy milyen lassan, milyen kínosan ment, hányszor vesztettem el közben az eszméletemet, megtudhatod abból, uram, hogy a rövidke utat a plébániáig piros hajnalhasadásig tettem meg.
A martalóczsereg ekkorra már eltávozott.
Egy lelket se láttam.
Csak a plébánián voltak ébren!
Ébren tartotta őket a borzalom és rémület.
Az öreg plébános kezét tördelve könyezett falujának pusztulásán s égnek meredő hajjal hallgatta a Hollókövy-ház gyászos pusztulását...
Ő temette el minden tisztességgel vitéz atyád hamvait a családi sírboltba , anyád mellé.
A törökök, kik a kastélyt elfoglalták, nem akadályozták meg ebben, ámbátor Abdi basa a kastélyt a Hollókövyek minden javaival együtt, a budai pasalik részére lefoglalta és kedvenc szerecsenje, akit a Kányaváriakkal paktálni láttam, székelt benne három hónapon keresztül egy kadival és tizenkét csaússzal.
Csakhamar azonban kibujt a szeg a zsákból.
Egy napon lovas kikiáltó csaúsz jelent meg a budai bíróval és egy sereg tanácsossal a faluban s kihirdette, hogy a falu új földesurat kap...
Nemes Kányavári Áron, Abdi basától nehéz pénzeken megvette az összes Hollókövy birtokokat és a kastélyt minden bennevalóval együtt és rövid időre rá az egész Kányavári család nagy zajjal megérkezett s fényes installációval beleült a birtokokba.
Egy hétig tartott a dáridó, öt megyéből ettek, ittak a vendégek, sőt maga a hatalmas Abdi basa is jelen volt egész udvarával cinkostársa installációján , ki különben a gyilkosság éjjelétől kezdve a kastélyban lappangott bátyjával együtt az elrejtett aranyak és családi kincsek után kutatva, melyekre azonban ítélet napjáig sem fog e két hiéna ráakadni, még ha a kastélyt tőből széthányatják is...
A rémületes vérontásért ugyan a környék és szomszéd megyék népessége panaszt emelt a basánál, de mit nyertek vele?
Semmit!
A tatárokból néhányat látszat kedvéért lenyakaztatott és ezzel aztán eleget tett az igazságnak...
Én az egész idő alatt ágyhoz szegezve, a plébánia padlásán lappangtam.
Az öreg plébános ápolt saját kezével, késő éjszakánként lopódzva ágyamhoz , nehogy megsejtsék ottlétemet.
Nem is sejtette senki, még a házi cselédség se, pedig félévnél tovább tartott, míg sebeim begyógyultak.
Midőn elég erősnek éreztem magamat a vándorlásra és viszontagságokra, egy setét, zivataros éjfélen csak az általam ismert földalatti úton, a kastély alatti rejtekbe lopództam, hová az aranyak és családi kincseket rejtettük .
Több nagyértékű gyöngyöt, drágakövet, és annyi aranyat vettem magamhoz , mennyit kényelmesen el tudtam magamnál rejteni és mikor másnap éjjel tisztes ápolóm megjelent, meggyóntam neki az egészet.
- Most pedig, szent atyám, szólék, az ágyam felett függő keresztet leakasztva, nagy esküt és fogadást akarok letenni fölkent kezeidbe, azután add rám áldásodat és ereszsz utamra!
Esküszöm, atyám, hogy mindaddig járom szárazon és vizen, jó időben és zivatarban a világot, míg csak uram elrabolt gyermekeit fel nem találom és meg nem szabadítom.
E célra vettem el a kincset és aranyakat.
Esküszöm és fogadom, atyám, hogy életem és vérem árán is megboszulom szeretett uram halálát, még akkor is, ha lelkem az örök kárhozatra jutna miatta.
Midőn a keresztre tett ujjakkal elmondtam ezt az eskümet, az ősz, roskatag alak felegyenesedett, s prófétai ihlettel kiáltá:
- Ámbátor az Úr azt mondja: »A boszú és megtorlás az enyém!« mégis azt mondom, miként, az Úr mondja az útjára bocsátott üstökösnek: Eredj és ontsd boszumat, haragomat a gonoszok fejére!
Menj, Isten adjon erőt, segítséget esküd végbeviteléhez...
Másnap neki indultam a világnak.
Merő szópocsékolás volna elmondani, mennyi időt, mennyi földet jártam be hasztalanul és hányszor elfogott a csüggedés és kétségbeesés.
Azzal is kár volna a türelmedet fárasztanom, hogy elmondjam, mennyi furfanggal, hányféle álruhában kerestem a rabszolga kalmár nyomait, ki úgy eltűnt hajóival, mintha a föld nyelte volna el.
Elég az hozzá, hogy hosszú, sikertelen kutatás és fáradozás után, ide Stambulba jutottam, ebben az álruhában, amelyben most vagyok.
Ez a veterán-szarácsik, a török-sereg legvitézebb és legbecsültebb katonáinak a ruhája, mely mindenhová utat nyitott előttem.
A halvet-ünnepet követő napon, éppen fáradtan és csüggedten akartam egy utazó hánba betérni, midőn valaki a vállamra ütött...
Megfordulva, Hiasszárt láttam magam előtt, de nem ismertem reá és majd ledobbantam az ijedtségtől és örömtől, midőn ezzel szólított meg:
- Te, hűséges öreg Bálint, te, a szemedből olvasom, hogy urad elrabolt gyermekeit keresed.
Már tegnap megismertelek a szerály kapuja előtt, de sánta lábammal nem tudtalak utólérni.
Jer hozzám, nem bánod meg!
A világ végére is követtem volna.
Mit mondok, a világ végére!
A mennyországba, pokolba, kárhozatba, mindenhová!
Hiszen az volt a szerencsém napja.
Mert mikor elmondtam neki mindent, kimondhatlan örömömre azt mondá , hogy téged Abu- el- Máni Aleppóba vitt és Ilonka tartózkodási helyét is nemsokára meg fogja tudni...
- És már megtudta? kiáltá az örömtől magánkívül Edömér.
Hiasszár, Hiasszár , hol vagy, beszélni akarok veled!
- Még nem tudta meg, de türelem, édes jó uram!
Ha Hiasszár valamit igér, azt megtartja.
De hallgass tovább.
Edömér csalódva ült vissza helyére.
- A jövő hét végén akartunk vele együtt Aleppóba indulni, midőn egy este lelkendezve rohant haza.
Azt hittem, valaki tán üldözi, de nem, örömét azzal mentegette, hogy nyomodra akadt és hála a véghetetlen jóságú Istennek, ki csudálatos módon újra összehozott bennünket...
E percben érkezett vissza gyümölcscsel és sült hallal megtömött szatyrával Hiasszár.
- Jó Hiasszár, mondd, nyomára akadtál már kis hugomnak? kiáltá Edömér.
- Még nem!
De Isten, ki benneteket olyan csudálatosan összevezérlett, utat fog mutatni, hogy hugodat is megtalálhassuk, felelt bátorítólag.
Aztán Bálinthoz fordult.
- Fontos hirrel jövök.
Holnap érkezik a magyar követség Lipót király ajándékaival Sztambulba.
Hajójuk a namazát-ima idején vetett horganyt a Bosporusban.
Holnap tehát megláthatjátok a kiszállásnál.
- Ez csakugyan fontos hir! - kiáltá élénken Bálint.
Látnunk kell a követséget...
Mintha súgná valami, hogy elhatározó fordulat áll be sorsunkban...
Tán boldogult uram barátjai közül is részt vesz valaki a követségben...
Óh, ha e sejtésem teljesülne!...
- Csak az óvatosságot ne feledjétek!
De, ime itt vagyon az esteli.
Lássunk hozzá, azután fiatal urad el fogja mondani a véle történteket...
A magyar követség Sztambulban.
»A két barát eltávozott,
És búsan visszajött;
Óh, szent atyánk, rossz a világ!
A baj nyakunkra nőtt.
A jobbik férfi elesett,
És győztes a gyalázatos.
A hont felosztják tolvajok.
S lesz szolganép a szabados.«
Heine: »Hastingsi csatatér. «
Midőn Edömér bevégezte rabságának hosszú történetét, az öreg Bálint keserű átkokban tört ki, de Hiasszár egy komoly intéssel elhallgattatta:
- Szavaidból megértém, hogy először is hugodat a Csilla nevű magyar lánykával együtt meg akarod szabadítani, azután boszut akarsz állni atyád gyilkosain ! fordult Edömérhez.
- Megesküdtem, hogy e szent célnak szentelem egész életemet s addig nem lesz álmom, pihenésem, míg fogadásomat, eskümet be nem váltom! felelt ünnepélyes hangon.
- A Hollókövyek nemes sarjához méltó szavak ezek!
És mi is, ha kell , életünket áldozzuk, hogy fogadásod beteltét elősegíthessük.
De most hallgasd meg az én szavaimat is, hogy egészen beleláss az árulás szövedékébe.
Ezzel elbeszélte, mit jósolt Almahál-Eddin dervis a tulipánok ünnepének estéjén Abdi basának, mint használta ezt fel Kányavári áruló terveihez , azután sorról-sorra elmondá az egész beszélgetést, mit a két Kányavári testvér ugyanezen éjszakán a toronyszobában folytatott.
- Én az ajtó mögül kihallgattam az egészet, mert, óh uram, most már tiszta lélekkel tehetem előttetek e vallomást, akkoriban én szintén csak olyan gonosz voltam, mint a kiket szolgáltam, és csak a rosszban, árulásban tellett nekem is gyönyörűségem...
Vér és nagyobb gonosztett ugyan nem nyomja a lelkiismeretemet.
Minden vétkem az volt, hogy a pénzt és aranyat mindenek felett szerettem, - mindazáltal a látszat és véletlen olyan bűnökkel vádolt, hogy a magyar részekről menekülnöm kellett.
Nem volt tehát más menekvésem, törökké, renegáttá lettem, mire Abdi basa szolgálatába fogadott és néhány megbízását ügyesen , ravaszul elvégezve, csakhamar titkos megbízottjának és hirvivőjének választott.
Ekkor ismerkedtem meg Kányavári Áronnal, ki, hogy testtel-lélekkel hivévé , szolgájává tehessen, kémjei és martalócai által kifürkésztette egész multamat s tudtomra adta, hogy hatalmában vagyok...
Én e tromfra szintén tromffal akartam válaszolni.
Hogy ő is a hatalmamban legyen, én is kilestem a titkait, de mintha csak az ördöggel állana szövetségben - csakhamar megtudta és valami hazugsággal beárult a basának , ki ötven botot veretett talpamra.
Boszut esküdve követtem Abdallah-téri titkos házába és ekkor hallgattam ki beszélgetésüket, miből tudója lettem minden titkaiknak...
E két gyanakodó gonosz megint megsejtette, hogy minden titkukat tudom.
Csak akkor ijedtem meg, midőn ádáz tekintetéből kiolvastam a halálos fenyegetést , bármint igyekezett ezt mézes-mázos szavak alá rejtegetni.
Midőn aztán a basa palotája elé értem, úgy megveretett, hogy örökre sánta nyomorékká lettem.
Minden pillanat drága volt.
Éreztem, ha nem menekülök, végem van.
A basa nem szokott sokat teketóriázni egy ember életével.
És jól sejtettem!
Alig rejtőztem el egy ismerős gyümölcsös-kofa sátorában, már élet-halálra kerestek a csauszok, kik Kányavárival élükön kutatták át a várost, míg a vidéken ezeknek az ördögöknek méltó társa, a kopaszfejű Libor kutatta egy csapat lovassal nyomaimat.
A város tolongó sokadalmában egy gabonás-hombárba rejtőzve sikerült a várból kimenekülnöm és a gyümölcsös-kofa házánál rejtőztem, míg talpam begyógyult.
A sebek begyógyultak, de nyomorék maradtam.
Azokon a hosszú éjszakákon, mikor nyögve hemperegtem fájdalmaimban, százszoros boszut esküdtem az egész Kányavári nemzetségnek és Abdi basának, kit híven szolgáltam, mégis le akart nyakaztatni...
Magyarországban nem volt maradásom, tehát Törökországba, Sztambulba menekültem, de elébb figyelmeztettem nemes uradat, öreg Bálintom, ki egy izben jótévőm vala - az ellene készülő árulásra...
Mikor aztán a rémítő esetnek hirét meghallottam, lelkem mélyéig megrendültem !
Olyan érzés fogott el, mintha nekem is részem lett volna a gyilkosságban .
Csudálatos változás állott be lelkemben.
Gonosz és könnyelmű múltamat megtagadva, fogadást tettem, hogy ezentúl a becsület útján maradok és mindent megteszek, a mi csak erőmtől telik, az elrabolt árvák megszabadítására, hogy aztán apai örökökbe újra visszasegíthessem őket .
Mikor téged feltaláltak, Bálint, már akkor nyomon voltam és nem kellett hozzá boszorkányság, hogy kitaláljam, mi vezérelt ide, hiszen ismertem a régi időből törhetetlen hűségedet és ragaszkodásodat uradhoz és családjához .
E két ifjut pedig nem volt nehéz megismernem.
Aki csak egyszer látta nemes uradat, az ráismer a fiára is, mert szakasztott mása neki a legkisebb vonásig.
- Valóban az, erősíté könyes szemmel Bálint.
Mintha csak boldogult nemes uramat látnám megfiatalodva magam előtt.
A megszólalásig tökéletes képmása vagy neki, én fiatal uram, parancsolóm, nemcsak testben, de lélekben is .
Benned él, benned támadott fel újra!
- Elmondom tehát, miért vagyok halálig szövetségesetek, folytatá emelkedett hangon a renegát.
A régi, áruló Hiasszár meghalt, nincs többé, a megjavult nyomorék, Muszli, a pipaszár-árús igazlelkű szövetségesetek lesz és utolsó csepp vérét is értetek áldozza.
Elfogadtok-e tehát társatoknak?
- Barátunk és szövetségesünk vagy.
Amit a multban tettél, levezekelted és ha Isten megsegít, velünk együtt visszatérsz a hazába és nem válunk el egymástól! kiáltá hévvel Edömér és megölelte a renegátot.
Hiasszár egy ideig nem tudott szólni a meghatottságtól, de kancsal szeméből a hála és megindulás könyei peregtek.
- Nemeslelkű vagy, mint atyád! szólt meghatottan.
A múlttal tehát végeztünk , most tanácskoznunk kell a jelenről és jövőről...
A legelső dolog, ha tanácsomat fogadjátok, a Csilla nevű leánykának hollétét kipuhatolni ...
Nehéz lesz, de nem lehetetlen.
Holnap tüstént Aleppoba küldjük Fikait, az én emberemet.
Három hét múlva itt lesz és megtudjuk, hova, kinek adták el.
Ha lehet, megszabadítjuk, ha pedig nem, hirt adunk szüleinek, hogy kiválthassák.
Edömér ragyogó szemmel helyeselte e jó tanácsot.
- Szavaidból tudom, hogy a leányka szülei magasállású, tekintélyes emberek , sőt rokonságban állanak a császár hatalmas kancellárjával.
Örök hálára lesznek kötelezve, ha elveszett leánykájukról hirt adsz nekik vagy éppen megszabadítod.
Néked pedig nagy szükséged lészen hatalmas és befolyásos pártfogókra, kik meg tudjanak az ármány és árulás ellen védelmezni.
Mindjárt megmondom, miért!
Kányavári Áron szerencse-csillaga ama véres árulás óta egyre magasabbra emelkedik.
Óriási kincseivel, nagy vagyonával sok barátot, tömérdek hiveket szerzett magának a császári udvarnál, mert a töröktől - hogyan és mikép - ezt még nem tudom, - elpártolva a császáriakhoz állott, amiért aztán magas hivatallal tüntették ki az udvarnál, vöröshaju fia pedig tiszt a hadseregben.
Bécsben, Pozsonyban s a nagyobb királyi városokban fényes palotái vannak és hercegi pompában él.
Azt mondják, a legbefolyásosabb és leghatalmasabb urak , kik az ország dolgait intézik, nagy summákkal adósai neki, így aztán mindent megvalósíthat, amit csak akar, legyen az jó vagy rossz, igazság vagy hamisság!
Most jól ide figyelj, uram!
Te nem tudod, kicsodák a Kányaváriak?
De én tudom!
Földre szabadult ördög mindakettő.
Ha valakit el akarnak veszteni , felkutatják, bárhová meneküljön.
Az ő kezük mindenhová elér!
Ha orgyilokkal , méreggel nem férnek hozzá, elvesztik árulással.
Mert ne hidd ám, hogy elpártolt a töröktől!
Lelkem üdvösségére meg mernék esküdni, hogy nagy titokban egy gyékényen árul velük és kémje a budai basának...
A divánban már akkor tudtak a magyar követség jöveteléről , mielőtt az még útnak indult volna...
Mihelyt tehát neszét veszik, hogy mi élünk, eget-földet megmozdítanak elvesztésünkre.
A halál száz alakban fog körülöttünk ólálkodni a nap minden percében és órájában s bárhová lépjünk , háló, cselvetés leselkedik ránk.
De azért ne csüggedj!
Négyen vagyunk!
»Négy hű barát hegyet mozdít, folyót rekeszt«, mondja a példabeszéd...
Mennél később tudják meg, hogy élünk , annál jobb reánk nézve.
Aki időt nyer, életet nyer!
Mihelyt a körülmények engedik, kerülő utakon visszatérünk a hazába.
Ti beálltok a császári seregbe és a harcok viharaiban elvesztek szem elől.
- Úgy lesz!
Utolsó csepp vérünkig harcolunk hazánk felszabadításán! kiáltá Edömér és László, egymás jobbját lelkesülten megszorítva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel Hiasszár a két ifju számára legelsőbben is a sztambuli viseletnek megfelelő ruhadarabokat vásárolt egy ismerős szatócsnál, hogy mennél kevésbé vonják magukra a figyelmet.
- Így, ni!
Most legalább helybeli ifjaknak tartanak benneteket, mondá, midőn megindultak a szerály előtti nagy piac felé, mert a követség a khor-khori szökőkútak előtt volt elvonulandó s egy Todoráki nevű gazdag örmény házában bérelt szállást, amint ezt Hiasszárnak egyik bazárbeli szomszédja elújságolá, ki szintén követte őket a hentesek, mészárosok és halárusok bódéival, sátraival teletömött Atmeidán-térre.
- Nézzétek, itt vásárolják a juhhúst a pilávhoz a szultáni konyha és szerály számára, emitt a gödölyéket és szárnyasokat, amodább a halakat és borjúhúst , mondogatá a bőbeszédű szatócs, a cifra öltözetű szerálybeli kukták , bébillérek és szakácsok felé integetve, kik az al- és felső-konyhamesterek vezetése mellett vásárolták be a napi szükségletet.
Ugyan e pillanatban a szakácsok egyike megfordult és éppen szembetalálkozott az előlmenő Edömérrel.
Egy szempillantásig, kövér arcán kimondhatatlan elmeredéssel nézett reá , azután hangos örömkiáltással borult a nyakába:
- Jash Allah!
Szelim, Szelim!
Mely áldott ajándékai az égnek a szemek!
Te vagy?
Valóban te vagy!
Csak hogy élsz, egészségben és szabadságban, te szívemnek kedves fiú, te.
Ismersz-e?
Megismered-e barátodat, Bendárt - kiabálta örömében hangosan, miközben gömbölyű arcán az öröm és megindulás könyei peregtek alá.
Edömér szintén az első pillantásra megismerte Bendárt, Mahmud- el- Tebrisz szakácsát, de vissza is döbbent tőle és szeme aggódva kereste a félszemű Ibrahimot és Hanif magas alakját.
- Lassabban beszélj, jó Bendár, nehogy felismerjen valaki...
Úgy szöktem el a szeraszkiertól! suttogá Edömér.
- Hála és dicsőség érte Allahnak!
Ezért imádkoztam mindig! suttogá Bendár is .
Ne félj semmit.
Hajdani uram, fiával együtt, a te hazádba költözött, én pedig a szultán szakácsa vagyok!
Jer hozzám, Szelim, majd azt mondom , unokaöcsém vagy Aleppóból...
- Te jer velünk, jó Bendárom.
Nézd, ott vannak barátaim, kik nem győznek csodálkozni e váratlan találkozáson!
- Veled megyek, szívemnek kedves fiú te!
Óh, Allah, mily öröm, mily örömnap ez nekem! - s pár szót mondva a kuktáknak, követte Edömért.
Az ismerkedés hamar megtörtént, mert Edömér elbeszéléséből mindnyájan emlékeztek a jószivű szakácsra.
- Menjünk!
Menjünk! sürgetőzött Hiasszár, ki kerülni akart minden feltűnést.
- Hajde gidelim! (no hát menjünk) mondá vígan Bendár is.
Veletek megyek , aztán megvendégellek benneteket!
Míg a sok tekervényes utcán és tereken keresztül, a szerály előtti piactérre értek, elmondá Edömérnek, hogy Mahmud- el- Tebrisz pár hónapig fiával együtt Sztambulban időzött, azután Magyarországba ment, hol egy nagy szandzsákság kormányzását kapta.
Őt és még pár szolgáját, akik csak Edömérhez jó szívvel voltak, mind elbocsátotta a szolgálatból...
- Szegény jó Bendár, miattam kellett szenvedned!
- Soh'se bánd te azt, Szelim.
Az aleppói szakácsokat mindenhol keresik .
Mindjárt az első nap felfogadtak a szerályba.
Úri dolgom van ott.
- Nem tudnád megmondani, Mahmud- el- Tebrisz, melyik szandzsákságban kormányoz?
- A nevét biz én nem tudom, mert hosszú és furcsa neve van, de talán Fatma meg tudná mondani...
Hejh, nem tudom, mit csinálna örömében, ha tudná, hogy szabad vagy!
Edömér minden idegén villámos ütést érzett s a felindulástól halványan ragadta meg Bendár kövér karjait...
- Fatmát?
Csillát mondod?
Hát tudod, hol van?
Oh, Istenem, igazán tudod ?
Mondjad hát gyorsan, hol van?
Mondjad, jó Bendárom!
- Igaz, te nem tudhatsz róla!
Allah kerim, mily gyönyörűség, hogy kedves hirt mondhatok vele!
El-Tebrisz, e kegyetlen ember, őt is nyilvánosan eladatta a bazárban.
Ha láttad volna, hogy szégyenkezett ez az erős szívű büszke kis galamb, mikor arcfátyolát fel-felemelték.
Ölni tudott volna villogó szemével...
Zümzelmája Khor-khori, a padisah nyugalmazott csohodárja vásárolta meg kétezer aranyon, mivelhogy olyan igen szép volt és Kirkilis környékén lévő tengerparti köszkjébe vitte...
- Mikor láttad?
Beszéltél vele?
Nem vezethetnél hozzá? kérdezte egy lélekzetvétel alatt Edömér.
- Az nem lehet, Szelim, nem lehet.
Az a vén táltos úgy őrzi, hogy még a szellőt se ereszti hozzá.
Fatma különben maga az oka e szigornak.
Egyszer meg akart szökni, kétszer pedig hirvivőt akart küldeni hazájába szüleihez .
De most ne beszéljünk erről.
Ilyesmit nem jó ennyi nép között emlegetni, ki tudja, milyen fül lesi szavainkat!
Majd nálam beszélhetünk...
Mert a szemedből látom, Szelim fiam, miben töröd a fejedet.
S jószivüleg, biztatólag nevetett hozzá...
- Bendárnak igaza van! mondá Hiasszár is.
Ime, itt vagyunk a szökőkútaknál.
A nép mind a part felé tódul, hogy a kiszállást lássa, így jó helyre tehetünk szert.
Szoruljunk egymáshoz, ide a kút felső lépcsőjére.
Csakugyan az óriási téren hullámzó ezernyi néptömeg mind a part felé tolongott, hol a követség kaikjai éppen kikötni készültek.
Hiasszár szatócs szomszédjához egy másik bazárbeli ismerős is csatlakozott és mindketten erősen integettek neki, hogy hallgassa a körülállók beszélgetését, kik a magyar követség pompájáról s a padisah és vezérek részére hozott drága ajándékokról beszéltek.
- Aranypénzekkel telt remekművű arany edények, gyémántos forgók, muzsikáló órák, remekbe dolgozott kirakott művű ébenfaládák tele ezüst-oroszlán tallérokkal, ezüst tintatartó, kristály- és drágakövekkel ékítve, remek faragású sétapálcák, ezüst tálak, drágaköves fegyverek, aranyszövetek és mindenféle más ritkaságok tették az ajándékokat, melyeket mind látni lehet , mert díszbe öltözött szolgák hozzák és a felséges padisah abban a teremben fogja fogadni őket, a melyikben a nagy Szulejmán fogadta a követségeket , fején a megbecsülhetlen értékű, gyöngyös és gyémántos szurgodzsállal, - beszélték egymásnak a körülállók.
- Azért küldött a nagyvezír elibük olyan nagy díszkiséretet, felelé nekik egy örménynek látszó, hosszú szakállú ember.
Ha előre be nem sugták volna neki , hogy olyan töméntelen ajándékot hoznak, most a díszkiséret helyett a Jedikulába csukatta volna az egész követséget.
- Sok igazság van a szavaiban! szólalt meg erre halkan Hiasszár.
Kitanult , ravasz embernek kell lenni a követség között, hogy így ismeri a dörgést .
Amint hallottam, a nagyvezír már tegnap busás ajándékokat kapott, a városban pedig kereskedőknek öltözött kikiáltók terjesztették az ajándokok fényének , sokaságának a hirét.
De nézzétek, a követség már partra szállott.
A népség nagyon errefelé tódul, a dobok és réztányérok csengeni kezdenek!
Csakugyan lármás, recsegő zene szólalt meg.
A tülkök, tárogatók sikoltása, a réztányérok csengése és az üstdobok pufogása között indult meg a menet, a Zulejmája mecset előtt azonban a zene elhallgatott és ettől fogva csak a nép zsivajgása között közeledett a khor-khori szökőkutak felé.
Legelől fegyveres azopardok lépkedtek dárdával, paizszsal és lebegő párducbőrrel ében-fekete vállukon, utánuk egy csapat félmeztelen mameluk kivont pallosokkal, ezek után pedig az ajándékvivők fényes csapatja következett.
A menet közepén maga a követség ügetett káprázatos pompájában.
Az aranyos csótárú, toporzékoló paripákat tarka öltözetű, structollas apródok vezették lassú léptekben, s így Bálint szive szerint gyönyörködhetett a fényes öltözetű daliás alakokban.
- Egy-egy fejedelem mindegyik!
Hiába csak az én hazámfiai tudnak ilyen fényesen megjelenni! kiáltá elragadtatással.
De egyszerre csak megtántorodott és jóságos arcát ember feletti düh és iszony torzítá el.
- Kányavári Áron, átkozott legyen a föld, hová lépsz! hördült fel, mindenről elfeledkezve - s dühtől éles hangjával tuldörögte a zsivajgást.
Kányavári Áron - mert csakugyan ő ügetett fiával a sor szélén, lovának kantárszárát pedig nélkülözhetetlen Liborja tartotta - e kilátásra, mintha kigyócsipés érné, fordult arra felé és a négy szempár felismerő villanással furódott egymásba...
- Mi vagyunk, mi, a halottak!
Reszkess, orgyilkos hóhér!
Áldozataid vére boszuért kiált! rázta feléje öklét .
Kányavári pergamentszerű arca egészen ónszinüvé vált és lankadt szemhéjai remegve ereszkedtek alá.
Egy percig zsibbasztó, vértfagylaló rémület állta el egész valóját, midőn holtnak hitt áldozatait maga előtt látta, de már a következő pillanatban a vér megint visszatért szívébe s ördögi tekintetével mind a négyüket egyenként megfenyegetve, tovaügetett.
- Mit cselekedtél, szerencsétlen! riadt rá Hiasszár a haragtól elsápadva .
Elárultál, elvesztettél mindnyájunkat!
Bálint mellére csüggesztett fejjel, megtörten hallgatott.
Halványságából és mellének heves rengéséből látszott, mennyire le van sujtva, hogy ilyen meggondolatlan kitörésre ragadtatá el magát...
- Ne tégy neki több szemrehányást, Hiasszár!
Bálint, hűséges öreg barátom, én megértem és megbocsátom felgerjedésedet! lépett hozzá vigasztalólag Edömér.
Bálint felemelé ősz fejét és felelni akart, de Hiasszár nem engedett rá időt.
- Most nincs idő a beszédre!
Menekülnünk kell innét tüstént, hogy nyomunkat veszítsék!
Különben, Allahra mondom, a Jedikulába hurcolnak és levágott fejünket ugyanez a néptömeg fogja bámulni a khor-khori szökőkutak peremén.
- Allah kerim! akkor el innen, a hogy csak lábaink bírják, ijedezett Bendár , hogy piros arca egészén elsápadt bele...
- Ugyan ne vesztegessétek üres fecsegéssel, tétovázással az időt.
Fejetekbe megy a játék! nógatá őket Hiasszár.
Egy negyed óra mulva Sztambul valamennyi dzsanszusza és zaptiehja csak minket fog keresni!
- Jertek én hozzám!
A szerályban senki se mer utánatok kutatni!
Pár perc mulva biztosságban leszünk és füttyöt hányhatunk valamennyi csausz kutyának , örvendezett saját jó gondolatának Bendár...
- Allahra, csakis ez menthet meg bennünket!
Előre, indulj hát, derék barátunk!
A merre legnagyobb volt a tolongás, oda furakodtak be és hogy nyomot veszítsenek, pár egymásba torkolló melléksikátoron át, egészen ellenkező irányból, siettek a szerály egyik hátsó mellékajtócskája felé.
Midőn odaértek, Hiasszár hátrapillantott.
- Mit mondtam, nézzetek oda a fülke mellé!
Az a baltadzsinak (favágónak ) öltözött magas ember Sztambul legügyesebb rendőrkémje.
Most éppen Muszlival , az én fecsegő szomszédommal beszél...
- Ugyan mitől féltek, hiszen már itt vagyunk! biztatá őket Bendár.
- Csakhogy mi menekülni is akarunk ám, jó Bendár mielébb!
- Az is meglesz, a nélkül, hogy egy szál hajatok meggörbülne.
De lépjetek be , Allah nevében!
Alamúth vára.
Ismered-e a nagy oszlopos lakot?
Benn csarnok fénylik, díszterem ragyog.
És márvány-szobrok állnak, nézve rám:
»Mi bántja szivedet, szegény leány?«
Ismered-é?
Felé, felé!
Óh, kedvesem, veled vágyok felé!«
Goethe: »Mignon dala. «
- Hála Allahnak, ki benneteket hozzám vezérlett.
Most már biztosságban vagytok!
Egyetek, igyatok hát kedvetek szerint! sürgött-forgott Bendár , kövér arcán jószívű mosolygással, midőn a ciprusfák közé rejtett kis lakásában letelepedve, minden jót elébük rakott, amivel a szultáni konyha csak dicsekedhetett.
Evés után Hiasszár volt, aki először megszólalt:
- Most már meg van izenve a harc életre-halálra, kezdé komolyan.
Mondom néktek, a halál mindenütt fejünk fölött lebeg láthatatlan alakban , pókhálóvékony szálakon.
Legjobb lesz tehát, ha mielébb itt hagyjuk Sztambult, hogy egy időre nyomunkat veszítsék, mert itt egy percig sem vagyunk biztosságban .
Ellenségünk eget, földet meg fog mozgatni elvesztésünkre, s néhány erszény pénzért megveszi fejünket a nagyvezértől.
- E felől ne busuljatok.
Akkor hagyhatjátok el a várost és jöhettek vissza Sztambulba, mikor nektek tetszik.
Én tudok olyan utat, melyen biztosságban járhattok, a nélkül, hogy felfedeznének benneteket, - szólt közbe Bendár.
- Akkor nevetünk minden veszedelmet.
És most beszéljük meg, miként lehetne a kis magyar leánykát a vén Zümzelmája körmei közül kiszabadítani?
- Igen, igen!
Csillát szabadítsuk meg mindenekelőtt!
- Furfanggal, egyedül csak furfanggal!
Pénzzel, erőszakkal nem mentek semmire.
Ez az érdemes öreg (itt Bálint hatalmas vállaira ütött) az imént mondá, hogy furfangban, leleményességben nincs párod, neked kell hát valamit kigondolnod.
Hiasszár egész komolyan vette a dicséretet és helybenhagyólag bólintott.
- Jól van.
Mondj el hát róla mindent, amit csak tudsz!
- Az nem sok lesz, de talán neked mégis elég!
Amint mondám, Zümzelmája Khor-khori a padisah csohodárja volt, t. i. a nagyúr egyik öltöztetője, ő adta rá a drága-kövektől nehéz binist (felső öltöny) és erre a hivatalára nagyon büszke volt...
Khor-khori fösvény, ravasz, a butaságig dölyfös és nagy vagyont harácsolva össze, megvette a kapudántól annak tengerparti köszkjét és egész erősséget csináltatott belőle falakkal, tornyokkal és kapuval, mert nagyon félti kincseit és életét, és elnevezte Alamuth várának.
Valahányszor a rabszolga-bazár megnyílik, ő a legelső, ki összevásárolja a legszebb lányokat.
Olyan szépséget keres, ki felülmulja a legszebbet a világon, hogy azután a padisahnak ajándékozva, valamelyik gazdag pashalik , teszem, Egyiptusnak vagy Damaszkusnak a kormányzóságát megkapja érte...
Ezt a szépséget Fatmában megtalálta.
Kétezer aranyat adott érte, azért úgy őrzi, mint a szemevilágát és vára éjjel nappal csukva van, noha nagyszámú fegyveres őrizetet tart.
Mikor Fatmát megvette, ugyanekkor egy ismerős aleppói asszony került házához , ki a női osztály részére a süteményeket és befőtteket készíti.
Ennek révén már kétszer váltottunk izenetet és merem igérni, hogy Ninifa segítségünkre lesz bármiben.
- Tehát velünk akarsz jönni te is? kérdé mély hálával Edömér.
- Hogyne, hiszen ti nem ismeritek a vidéket és Ninifát.
- De megengedi-e szolgálatod?
- Hiszen Kirkilisben és környékén vásárlom be a tojást, zöldséget és a mandula nagyrészét a konyha számára.
Többet ne kérdezzetek, mert nem tudok.
- Amit te nem tudsz, azt tudom én, mert én is ismerem Khor-khorit, de most ne zavarjatok, hadd gondolkozzam a dolog felől, mondá elégülten Hiasszár , ritkás szakállát simogatva, mire Bendár kivezette őket kis kertjébe és megmutogatta nekik szegfűit, tulipánjait, galambjaival együtt, melyeknek szelidsége majd könyeket csalt Edömér szemeibe, mert hugocskájára, Ilonkára emlékeztették...
Hát őt mikor és hol fogja megtalálni?...
Midőn visszatértek, Hiasszár már, úgy látszék készen volt tervével mert azzal a kijelentéssel lepte meg őket, hogy neki most a városba kell távoznia, hogy mindent elintézhessen.
- Mi is veled megyünk! mondá Edömér és László egyszerre.
- Nem!
Egy ember könnyen elcsuszik, de három már szemet szúr.
Maradnotok kell! jelenté ki egész határozottan és magához inté Bendárt.
- Tudnom kell, melyik úton viszesz ki bennünket a városból! - kérdé, mire Bendár diadalmas mosolygással megsugta neki.
Hiasszár elégedetten bólintott.
- Nem mondod meg, hová és mi ügyben mégy? kérdezték Bálint és a többiek.
- Egyet tartsatok meg!
Sohse kérdezősködjetek.
Én mindent megmondok kérdezősködés nélkül annak idején, mit tudnotok kell, de azt, hogy jobb lábammal hová lépek, még bal lábamnak se mondom meg előre.
Nem bizalmatlanságból teszem, azt jól tudjátok, de a ki az oroszlánra vadász, az még a lába előtt mászkáló hangyát is vegye figyelembe!
Most ide hallgassatok!
Lehet, hogy napkeltével visszatérek, lehet, hogy nem!
Bármi történjék, Bálint néked szorosan meghagyom, innen ki ne mozduljatok.
Két nap mulva, az esti csillag feljövetelekor, elindulunk Kirkilisbe.
Ha meg nem halok, akkorra bizonyosan itt leszek!
Kisérj el az ajtóig, hogy kiereszszenek, Bendár!
Ezzel rövid, komoly búcsuzással eltávozott.
Napkeltekor azonban hiába várták, nem tért vissza, sőt már a második nap is végefelé járt, de Hiasszár csak nem mutatkozott.
Ekkor már mindnyájukon komoly aggodalom vett erőt.
Edömér és László néma aggódással számlálták a perceket, az öreg Bálint pedig hangos szemrehányásokat tett magának, hogy az ő vén botor feje okozta a veszedelmet...
Bendár, ki eddig még mindig reménykedett és minden előkészületet megtett az utazásra, szintén elvesztette minden reménységét.
- Az alkonyat már itt van, s mihelyt a nap lenyugszik a Rumili-Hiasszár mögött, feljön az esti csillag.
Bizonyosan valami baj érte Hiasszárt, mert már itt kellene lennie.
Némán, tanácstalanul néztek egymásra.
Már most hová, merre forduljanak ?
Hiasszár nélkül el vannak veszve ők is, el van veszve a megszabadítás ügye is.
E percben egy kukta kopogtatta meg a rácsos ablakot, hogy egy dervis kiván Bendárral beszélni a kapunál.
Bendár kisietett - és kevés idő mulva a dervis ruhába öltözött Hiasszárral tért vissza mindnyájuknak nagy megkönnyebbülésére és örömére.
- Csak akkor leszünk biztosságban, ha Sztambul falai hátunk mögött lesznek !
Induljunk!
Induljunk azonnal!
E szavakkal köszönté őket, mire aztán Bendár kalauzolása mellett leszálltak a szerály alatt lévő roppant vízpincékbe...
Az általa igért menekvési út, a város alatt, mértföldekre terjedő vizvezetéki medence volt...
Ezt az óriási alkotást, melyből a város kutjainak jó része táplálékát nyerte, ezer-egyszáz óriási kőoszlop emelte, melyek felett tompa mennydörgésként, a város zűrzavaros moraja, robogása hallatszott.
Csónakon siklottak tova a roppant víztükrön, mely mozdulatlan földalatti tóként setétlett előttük - és végre egy hosszú, alagutforma vezetéken át szerencsésen kijutottak a városból, melynek falai már összeolvadtak az aláereszkedő éjhomálylyal...
A jó félórányira fekvő ciprusfa-gesztben rátaláltak a rájuk várakozó lovakra és öszvércsapatra, melyeket Bendár és Hiasszár két hű embere őrzött - és a málhákból jól felfegyverkezve, sebes ügetésben indultak Kirkilis felé.
- Uram és te, Bálint, ti is, miként én, vissza fogtok borzadni ennek az embernek az erejétől és hatalmától, ha elmondom, miket művelt e rövid idő alatt! kezdett beszélni Hiasszár.
Ha itt az idegenben, fel tudja az egész várost forgatni érettünk, minő hatalma lehet neki otthon, ahol cinkostársaitól az egész ország be van hálózva s nálánál még ördögibb eszű bátyja áll a háta mögött...
- De beszélj hát, kérlek, mi történt?
- Az történt, hogy lakásunkat, boltomat kikutatta és egész sereg kém és fegyveres őrzi napok óta mind a kettőt.
Titeket, mint a damaszkuszi szeraszkier megszökött rabszolgáit keresnek, engem, mint pénzhamisítót vádoltak be és a főkadinál egész csomó hamis piasztert tettek le bizonyítékul, téged pedig, öreg Bálint, egy galatabeli örmény asszony vádolt be nagy jajveszékelés között, hogy Dubán nevű fiacskáját meggyilkolva, a csatornába dobtad.
- Engem, mint gyilkost! riadt fel dühvel az öreg.
- Téged bizony, de csillapulj!
Ez volt a háló, amelyben meg akartak bennünket fogni, hogy elveszíthessenek.
Látjátok, hová elér az ő keze - s minő eszközökkel iparkodik célhoz jutni!
Az ember a föld kerekségén mindenütt egyforma!
Aranynyal és összejátszással minden sikerül.
- De hiszen ez az ember valóságos sátán! kiáltá László és Edömér.
- Valósággal az!
Épp ezért többé nem térhetünk vissza Sztambulba, hanem Kirkilisből egyenesen megindulunk Magyarország felé.
- Meg szeretnélek ölelni e gondolatodért! tört ki erre, minden aggodalma mellett is, az öröm Bálintból.
- Ne örülj neki, mert bizony mondom, otthon is a veszedelem lesz állandó útitársunk, csóválta fejét aggodalmasan.
- De még nem mondtad el, hol késtél annyira?
- Ime, hallgassátok!
Kevésbe mult, hogy a kezük közé nem kerültem.
A kelepce jól volt felállítva, csakhogy én még ravaszabb voltam.
Mikor tőletek távoztam, a csatornán átvitettem magamat a túlsó szélre s onnan küldtem egy hamált a bazárba szolgámért, Fikaiért.
Fikai csakugyan alkonyatkor eljött és remegve mondá el, hogy üldöznek.
Én erre megadtam neki a szükséges utasításokat és éjjelre a Zulejmája mecset kucsuk-mezári tekkijében vettem szállást, ahonnan másnap hajnalban, dervisnek öltözve, tértem vissza a felsővárosba.
»Akit a kígyó megcsíp, az a gyíktól is fél«, mondja a példabeszéd.
Turbánomat mélyen a szememre húzva, még a saját árnyékomat is kétszer megnéztem, ha elibém vetődött - és minden járókelőben kémet gyanítva, jártam el dolgaimban.
Már délutánra járt az idő, s eddigi szerencsémtől kissé felbátorítva , bemerészkedtem a bazárba, de alig távoztam el onnan, egy csapat fegyveres kavasz feltünő módon hol előttem, hol a hátam megett ténfergett folytonosan .
Meg akartam próbálni, vajjon rám lesnek-e, és a Bezesztán boltozatos vásárpiaca felé tartottam, hol ismerőseim boltjain keresztül nyomot akartam veszíteni.
Csakugyan utánam jöttek, midőn az ég váratlan segítőt küldött számomra .
Trombitaharsogás és a tábori tülkök recsegése között, a kapudán vonult a szerályba nagy kisérettel, kinek az az előjoga van, hogy az utcákon minden császári zsoldban álló fegyveresnek kiséretéhez kell csatlakozni díszőrségképen.
Turbánom alól láttam, hogy a kavaszok vezetője egy alacsony öreges börekcsivel titkos jeleket váltogat, mire ez felkapta kosarát és utánam jött, én pedig, hogy lerázzam a nyakamról, kevés gondolkozás utána Mehlevi-dervisek tekkéje felé indultam.
Nem csalódtam, a külső udvar és a kapukat szegő csarnokok tele voltak fecsegő és vitatkozó dervisekkel.
Odaszólítottam tehát a börekcsit, hogy vásárolni akarok a réteseiből.
Egy percig erősen tétovázott, de aztán még jobban szemére húzva turbánját , odajött és a szokás ellenére nem tette le a kosarát, hanem megfordult, hogy úgy válaszszak belőle.
- Mi okon rejtegeti előlem az orcáját? ezt akartam megtudni, - de ki irja le meglepetésemet, midőn hosszú álszakálla, bozontos szemöldei és barnára festett pofája ellenére is, a vén gazember Libort ismertem fel a börekcsiben!
Pár pillanatig a düh fojtogatott, de azután egyet gondoltam és egy jó csomó rétest kiválasztva, rendre kináltam az éhes, rongyos dervishadat, kik mohón neki estek a mézes csemegének.
Én azonban az első harapás után undorodva dobtam el a rétest és tajtékzó dühvel felordítottam.
- Egy harapást se egyetek, testvérek!
Köpjétek ki, okádjátok ki, mit lenyeltetek és hétszerte-hétszer mossátok ki szájatokat, mert ez a hitetlen kutya tisztátalan disznózsirral sütötte, hogy megrontsa az igaz müzülman erkölcsöket és a gyehenna fenekére juttasson bennünket!
Üssétek le, tépjétek szét.
Nem börekcsi ez, hanem moszkó.
Festett pofája, álszakálla van neki!
Hej! láttátok volna azt a ribilliót, ami erre következett.
Egy perc müve volt az egész!
A dervisek üvöltve, átkozódva rohantak rá és diadalordítással tépték le álszakállát.
- Moszkó!
Áruló!
Kém, kutya, hitetlen eb!
Üssétek le, tépjétek széjjel!
Ez az ordítás harsogott szájról-szájra, én pedig a nagy dulakodásban szépen megugrottam és visszatekintve, Libort láttam kétségbeeséstől sápadt pofával védekezni, de azután egy botütéstől földre rogyott.
Bár csak ott gebedt volna, - de így is, úgy is egy időre megszabadultunk tőle.
László és Edömér gondolkozva hallgattak, Bálint ellenben nem tudott hová lenni, még a szeme is szikrázott örömében.
- Te, te, csak te tudsz ilyent kitalálni, a te nagy eszed lesz a mi megmentőnk.
Most már a leányka is bizonyosan megszabadul, úgy-e, Hiasszár cimborám?
Hiasszár ezuttal nem felelt Bálint vérmes reményű szavaira, hanem csak titokteljes mosolylyal rázta fejét...
Az ötödik nap hajnalán hosszú, kerülő utakon végre elérték Kirkilist.
A Fekete-tenger távoli moraja üdvözölte őket és a magas sziklatetőn épült oszlopos várkastély aranyozott félholdjai, ragyogó kupolái fenségesen emelkedtek a napkelte pirjától ragyogó égboltozat felé.
- Az ott Alamuth vára! szólt Bendár, karjaival a magas várfalaktól környezett tündéri szép kastély felé mutatva, melyet valóságos ciprus rengeteg körített.
- Ott van hát Csilla!
Az oszlopos, faragott falak között eped a szabadság után! susogta Edömér.
Nem is sejti, hogy barátjai közel vannak hozzá...
- Mondom neked, délre sejteni fogja, igérte Bendár.
- Szegényke, mennyit szenvedhetett.
Az ő kastélyuk is ilyen gyönyörű oszlopsorokkal, csarnokokkal és tornyos erkélyekkel van díszítve.
Ez őt örökké a drága otthonra emlékeztette.
Hiasszár, barátom, remélled-e, hogy megszabadíthatjuk? kérdezé leplezetlen felindulással.
- Megpróbáljuk!
A jövő Isten kezében van, ő lát előre mindeneket, felelé ez komolyan, de biztatólag.
Rövid idő mulva elérték a népes várost, melynek utcáin azonban most megdöbbentő csend és némaság honolt, csak a halottas menetek követték sűrün egymást az üres utcákon.
Hiasszár először megdöbbenve nézett szét, azután mintegy felserkenve , homlokára ütött.
- Kirkilisben a kolera dühöng!
Nem reméltem, hogy még ez is segítségünkre jöjjön!
Óh, óh, most már megnyertük a játékot! mormogá, örömét rejteni nem tudó arccal.
A bazár szomszédságában lévő karaván-szerályba szálltak meg.
Ez is, az is , egyforma üres volt mind a kettő, aminek csak örülhettek.
- Most ülj le, uram és ird, amit mondani fogok, szólt Edömérhez és egy kis tasakból minden, az iráshoz szükséges tárgyat eléje rakott.
Midőn a levél készen volt, átadta Bendárnak.
- Ennek mihamarébb a leányka kezébe kell jutni.
Beszélj Ninifával és tudj meg tőle mindent.
Különben egy darabon veled megyek, ti addig ki ne mozduljatok innen.
Másfél óra mulva Hiasszár visszatért, - de már akkor fogadott kikiáltók járták be a várost és recsegő trombitaszóval hirdették mindenfelé, hogy Thesszaloniából érkezett és átutazóban van az egész világon ismert és a nagyvezírektől, basáktól sokszorosan kitüntetett Khakamankakhudibaba orvos, csillag jósló és indiai bölcs, ki a kolerától kezdve minden betegséget meggyógyít.
A nagy trombitálás zaja felhallatszott a várba, hová a nevezetes orvos hire futótűzként jutott el, úgy, hogy alig öltözött fel Hiasszár és kötötte fel övig érő fekete szakállát, máris kopogtattak ajtaján és két díszesen öltözött fekete rabszolga a leghizelgőbb meghívással és igéretekkel hivta meg Zümzelmája Khor-khori nevében Alamuth várába.
- Mondjátok meg uratoknak, hogy mihelyt elkészítem a nagyvezír kedvenc nejének az orvosságát, melyre sebes hirnök vár Sztambulból, mindjárt megyek ! mondá olyan méltósággal, hogy a rabszolgák, kancsal szemétől egészen megzavarodva, földig érő hajlongással távoztak.
Hiasszár csak Bendár visszaérkeztére várakozott, ki nemsokára ezekkel a fontos hirekkel tért vissza a várból.
A várbeli cselédség és az őrök közül sokan halnak meg kolerában, úgy, hogy a vén Khor-khori egészen kétségbe van esve a félelemtől.
De különösen félti a drága odaliszkokat és rabnőket, kiket a padisahnak szánt ajándékul.
A rabnők közül egy már szintén meghalt és valamennyi halottat a várkert végében lévő kioszkba visznek le tüstént, mert Khor-khori kimondhatatlanul fél a haláltól s meg nem tűr halottat várában.
Egész nap mindenféle fűszerekkel füstölteti magát, hogy a pestis távol maradjon tőle...
Hiasszár minden szónál elégedettebben bólintgatott.
- De a legfontosabb hirt most mondom el.
A vén ravasz, ő tudja, miért , rabnőinek titokban más-más neveket adott, így a magyar leánykát, kinek a levélke már kezébe jutott - Fatma helyett Zoraidának hívják.
Ninifa azt mondja, meg is érdemli e nevet, mert csakugyan olyan szép, mint a hajnalcsillag!
Khor-khori máris csak szultánának nevezi őt, magát pedig Damaszkusz vagy Egyiptus kormányzójának látja...
- A bolondok birodalmának a kormányzója! mondá Hiasszár megvetőleg, de folytasd, mondhatom, hogy ügyes ember vagy, Bendár.
Bendár, kinek hízelgett e dicséret, meghajtotta magát:
- Nagy öröm tőled megdicsértetni, - de elmondtam már mindent.
Bármit tégy , Ninifa segítségére számolhatsz, ő mindent megtesz érettem...
- Akkor hát induljunk!
Ti elkisértek a várkapuig, hogy a várkert és kioszk fekvését ismerjétek.
A többit majd útközben mondom el.
A csudaorvos.
Cynthia: (iszonyodva) »Nagy istenek !
Te mérget, halált kinálsz nekem?
«
Oplomachus: (csendesen) »Nem; Szabadulást és örök életet, minő maga a végtelenség!«
»A bachansnő« III. felv.
A várkastély rovátkás falaival, tornyaival, kívülről komor erősség, belülről pedig káprázatos vidám tündértanya volt, illatos rózsaligeteivel, locsogó szökőkutjaival.
Ami szépet, csipkeszerű finom faragást a keleti építészet csak kigondolhatott, az mind meg volt a kastélyon fehér és szines márványból és mintha örökös hajnalpir sugárzana fehér oszlopain, csarnokain, a futórózsák ezrei szőtték, fonták át az egészet, az aranyos tornyokig és a kék üvegkupolákig.
Hiasszárt, ki fekete talárjában, hosszú süvegében hű mása volt a száz esztendős jövendőmondónak, óriási szakálla és kancsal szemei miatt borzongó tisztelettel fogadták és vezették a vár ura elé.
A fényes oszlopos termekben azonban, az ambra és burnut fölséges illata helyett, boszorkányüző fojtó szag fogadta és mennél jobban közeledett az elfogadó terem felé, e förtelmes bűz annál erősebb lett és annál jobban kezdett tőle a gyomra émelyegni.
Végre a legutolsó nagy teremben, midőn belépett hömpölygő füstfellegek fogadták, mitől majd leszédült, mert Zümzelmája Khor-khori egy Mekkában járt dervis tanácsára, a kolerától való féltében szünet nélkül kámfor, kénvirág , köménymag és fekete tyuktoll vegyülékkel kevert száraz teveganajjal füstöltetett maga körül.
E pokoli keverék maró füstjétől már félig meg volt vakulva, bolondulva jómaga is, s midőn Hiasszár belépett hozzá, épp akkor olyan prüszkölés kínozta , hogy majd beleszakadt az oldala és nyögött, ordított, mert rémítő főfájás is kínozta.
- Segíts, drága orvos! cikákolá száját tátogatva.
Gyógyíts meg, mert megszakadok a prüszköléstől!
Allah!
Allahu! mindjárt ezer darabra repül a fejem!
Hiasszár azonnal kiparancsolá a pokoli illatú füstölőket és ajtót, ablakokat kitáratva, új parazsat hozatott, melyre, bűbájos szavak kiséretében , jóillatú füstölőt hintett és illatos szeszt locsolt szét a teremben.
A friss levegőtől Khor-khori főfájása és prüszkölése, mintha elvágták volna , egyszerre elmult és babonás tisztelettel nézett a füsttől vörösre csípett sunyi szemével a csudatévő orvosra.
Hát még mikor a nevét megmondá!
Még a turbánját is feltolta messzire elálló , nagy füléről, hogy a hires nevet annál jobban hallhassa.
- Mondjad még egyszer, kedves orvos! kérte mézédes hangon.
- Az én nevem Khakamankakudibaba! válaszolá ünnepélyesen Hiasszár.
A felséges név rendkívül ajánlotta a vén bolondnál és alig beszélgettek egy félórát, máris elhatározá, hogy valamennyi rabnőjét a bölcs orvos által megvizsgáltatja és gyógyíttatni fogja.
- Khakabalka!
Vagy hogy is hinak, kedves orvos? kérdezte már vagy tizedszer .
Tudod-e, hogy én ki vagyok?
- Látom, gazdag vagy, palotád vagyon, de azt is látom a szemedről, hogy habakukkóniában szenvedsz! felelt Hiasszár egykedvüen.
Khor-khori majd hanyatt esett rémületében:
- Mimimiben szenvedek?
Óh, mondd veszedelmes, fájdalmas betegség az, drága orvos? kérdezé remegve és egyszerre minden porcikájában ébredezni érezte e kimondhatatlan nevű betegséget.
- Habakukkóniában, a rettenetes habakukkóniában!
Khor-khori a vérét érezte hülni e csalhatatlan kijelentésre, de vízbe fulóként még abba az utolsó halvány reménységbe kapaszkodott:
- Nem tévedsz, bölcs orvos?
Néha a legbölcsebb orvosok is tévednek.
Tévedj , bölcs orvos!
Óh tévedj, Allah áldjon meg! könyörgött fogvacogva.
Hiasszár fejét rázta és kancsal szemét úgy rámeregette, mintha a veséibe akarna látni.
- Nem vagy éhes, ha nem eszel?
Nem vagy álmos, ha nem alszol? riadt rá ünnepélyes hangon.
Khor-khori sápadozva integetett nagyfülű, kopasz fejével, hogy úgy van...
- Nemde, nagyot iszol, ha szomjas vagy és megrepetálod a pilávot, ha jól ízlik? kiáltá egy hanggal magasabban, melynek rémletes csengése csontját , velejét átjárta a vén bűnösnek.
Khor-khori nyöszörögve vallotta be, hogy a pilávot rendesen meg is triplázza s hozzá nagy titokban a próféta tiltotta bort is iszogatja.
- No hát akkor még a vak is látja, hogy habakukkóniában vagy! - jelentette ki olyan határozottan, hogy Kkor-khori csakugyan érezni kezdte minden ízében a rettenetes habakukkónia betegséget.
- Orvos, drága Habakukkónia orvos, gyógyíts meg a rettenetes Khakamankakudibabalbelba betegségből, orditá, félelmében össze-vissza zavarva a neveket.
Gyógyíts meg, én a felséges padisah csohodárja vagyok !
Gazdagon megjutalmazlak!
Hiasszár, ki már majd elnevette magát, erre elővette az utolsó, legerősebb töltést...
- Jutalom!?
Aranyak!? nevetett hideg megvetéssel.
Akarod látni Zagakriszt , szerecsen szultán nagy gyémántját?
Akarod látni a jeruzsálemi király gyöngyeit, a kolokántuszi, paflagoniai és pampeloniai nagyvezírek smaragdjait, rubinjait, hát a parapléziai komthur aranykockáját?
Mindezt gyógyításaimért jutalmul kaptam és nekem kinálsz jutalmat?
Csohodár, te meg vagy bolondulva!
Khor-khori le volt győzve, el volt kápráztatva.
Most már vakon és feltétlenül hitt a nagy orvosnak!
- Hiszen ez nem lehet csaló, mert nem kell neki a pénz, arany és más egyéb jutalom.
- Gyógyíts hát meg, nagy orvos! rimánkodott szivszakadva.
- Meggyógyítalak tüstént nemcsak a habakukkóniából, de még a kolerát se kapod meg és a mindenféle nyavalyák kerülni fogják testedet, míg csak élsz!
Nem pénzért, nem jutalomért teszem, hanem, hogy lássad nagy tudományomat!
- Neked adom fele vagyonomat! kiáltá újra éledve, de tüstént megbánta igéretét, mert keserves fohászkodások között sóhajtá:
- Ne hallgass rám!
Roszszul mondtam!
Hiszen csak ez a kis váracskám van !
Ennek az árával is adós vagyok még a kapudánnak!
Azután neked úgy se kell az arany, kedves orvos!
De nem is tudnék adni...
Óh Allah, miből?
Hiasszár válasz helyett, megparancsolá, hogy hajtsa le fejét és megint bűbájos szavakat mormogva, bekente tarkóját és elálló fülét egy kis szagos vízzel, amiből pár cseppet le is nyeletett vele, azután úgy tarkón ütötte , hogy felordított.
- Most már meg vagy gyógyulva!
Allahra merek esküdni, hogy nem érzed már a habakukkónia betegséget .
Khor-khori e biztatásra csakugyan elhitte, hogy meggyógyult.
- Nem érzem, kedves orvos!
Meg vagyok gyógyulva, egészen újjá vagyok születve! felelé kéjes mosolygással és újra visszanyerve régi, mézes-mázos , kétszinű alakoskodását, nagy hangon rájuk ordított a szemüket-szájukat tátogató eunukhokra és rabszolgákra:
- Rohanjatok, fekete barmok, a szakácshoz!
Készítsen felséges, szultáni ebédet, a dicső orvos tiszteletére.
A legritkább ételeket, legválogatottabb csemegéket hordjátok elő.
Vendégem lész, kedves orvos, azután, nemde , meggyógyítod rabnőimet is?
Kis vártatra aztán felhordták a drága, szultáni lakomát, mely avas faggyuval készült juhhusos rizskásából, mogyoróból és nádmézes vízből állott, mert a rabszolgáknak jó előre ki volt adva a parancs, hogy mikor uruk azt kiáltja : » készítse a szakács a legdrágább lakomát, ti pedig hordjátok fel a legritkább csemegéket és frissítőket«, - ne hozzanak egyebet juhhusos pilávnál, mogyorónál és nádmézes viznél a vendégeknek, - mert így csakhamar tovább kotródnak...
Evés után Khor-khori olyan arcot csinált, mintha legalább is ezeraranyos lakomával vendégelte volna meg az orvost, kit aztán átvezetett a palotának , fegyveres, fekete eunukhok által őrzött női osztályába: a szeraillába.
- Itt vagyunk! mondá, kezét dörzsölve.
A pompásan feldiszített, oszlopos, szökőkutaktól csobogó, gömbölyű teremben rajtuk kívül azonban egy lélek se volt.
Hiasszár meglepetve nézett körül.
- Khambaba! vagy hogy is hivnak, kedves orvos? szólalt meg Khor-khori - nézz csak arra a gömbölyű ablakocskára ott a falban!
Rabszolganőim majd egyenként kinyujtják rajta gömbölyű karocskáikat és te megvizsgálhatod, melyiknek az érverése beteg, melyiké egészséges.
Hiasszár, bár meg volt lepődve, - egykedvű arcot csinált e csunya meglepetéshez, de aztán mindenképen rá akarta birni az öreget, hogy rabnőit elővezettesse.
De beszélhetett, amennyit csak akart, Khor-khori nem tágított, sőt utoljára ravasz gyanakodással kezdé sunyorgatni szemét, úgy, hogy Hiasszár jobbnak látta a hallgatást.
- Jól van, legyen amint akarod, csohodár, de hogyan tudod meg így, melyik beteg, melyik egészséges?
- A nevén fogom szólítani, Babakadalba, vagy hogy is hinak, kedves orvos ? válaszolt elégült vigyorgással és övéből egy hosszú pergament lapot vett elő, melyre rabnőinek nevei voltak irva.
Aztán éneklő hangon egyenként szólongatni kezdé őket.
Nurmahál, Szandzsabagli, Shekerbuli, Dsigerlila , Fatime, Fatma, Eminah, Ahidalla!
És így tovább, névről-névre, egyiket a másik után.
Minden névnél egy-egy kezecske nyult ki a selyemfüggönyös, gömbölyű ablakocskán és Khor-khori kimondhatatlan örömére valamennyi egészségesnek nyilváníttatott.
- Gilbahár, Dilbeszte, Nurihábé! olvasá tovább.
- Hm!
Hm!
Gyanus, gyanus!
Egy kicsit gyengélkedőnek látszik! csóválta fejét az orvos a harmadik névnél.
- Beteg? kérdezé Khor-khori nyögésnek is beillő hangon...
- Azt nem mondám!
Majd meglátjuk!
De van-e még valaki?
- Zoraida! olvasá erre az utolsó nevet, olyan félve, olyan akadozva, mintha halszálkát nyelt volna.
Hiasszár fellélegzett.
Végre!
Ez lesz a magyar leányka!
És mialatt a habfehér karocska üterét komoly ráncokba szedett ábrázattal tapogatta, egy bűvésznek is becsületére való ügyességgel a következő levélkét csúsztatá a széles aranykösöntyű alá:
»Orvosnak öltözött barátunk akar megmenteni.
Ha rászánod magadat egy ital bevételére, mely pár óráig tartó mély ájulást okoz, - reggelre megszabadulsz.
Szánd el magadat, hugocskám és ne remegj.
Én leszek melletted és megszabadítalak még az éjszaka.
Edömér.«
Khor-khori pedig ezalatt remegve, sápadozva leste az orvos minden mozdulatát , mert a hosszú vizsgálat aggasztani kezdé.
- Allahra, beszélj már!
A pofádról nem jót olvasok!
Beszélj, mondd, beteg-e , te halálnak orvosa! ordítá aggodalmasan.
Hiasszár aggodalmas, kétértelmű arcot vágott.
- Beteg, bizony beteg a szegényke!
De tüstént elkészítem számára az orvosságot és megvárjuk, használ-e neki?
Ezzel kiment és orvosságos szekrényéből valami ártatlan gyümölcsszörppel tért vissza.
- Nesze!
Add be neki kétszerre!
Azután jöjj vissza s mondd meg, segített-e az orvosság, mondá a kijövő Ninifának.
Khor-khorit ezalatt nehéz aggodalmak kezdék gyötörni.
A tudós orvos rejtélyes ümmögéséből rosszat olvasott és midőn Ninifa távozott a gyógyító itallal , szomorú, az aggodalomtól majdnem siránkozó hangon kérdezé:
- Kankalibaba, csakugyan beteg a Zoraida?
- Beteg bizony, szegényke!
Hm, derék csohodár, hm! hm! bizony beteg! - felelt ez mély sóhajtással.
- De hát mi baja neki?
Csak nem kakkukónia betegsége van neki is? kérdezé elcsukló hangon.
- Nem, Zoraidát, nem a habakukkónia betegség bántja, rázta nagy turbános fejét az orvos.
- Kabakalababa!
Zoraidát meg kell gyógyítanod minden áron!
Érted, minden áron!
Neki nem szabad betegnek lenni!
Szedd össze minden tudományodat , drága, kedves orvos! kérlelte a vén Khor-khori leghizelgőbb hangján.
- Az élet és halál Allah kezében van!
Ő tud, ő lát, ő tesz, ő rendel el mindeneket, felelé az orvos hátborzongató ünnepélyes hangon.
- Allah nagy!
Allah hatalmas!
De mondd meg őszintén, mit tartasz Zoraida betegségéről, bölcs Mankamelkababa? ordítá a csohodár.
Khakamankakudibaba orvos nagyot sóhajtott:
- A próféta küldjön neked legszebb angyalaitól vigasztalást!
Fáj a lelkemnek kimondani, de Zoraidának lappangó lázai vannak, mely véget vethet életének!
Khor-khori ijedtében hármat is fordult maga körül, mint a kergebirka.
- Mit mondasz, te átkozott orvos-kutya!
Zoraidának meg kell halnia, mint egy tehénnek?
Tudod-e, hogy kétezer darab aranyért vettem!
Nem szabad neki meghalnia!
Esküszöm a prófétára, ha meg nem gyógyítod, te átkozott Belkabalka kutya, hát levágatom a fejedet!
Hiasszár észrevette, hogy nagy ostobaságot mondott, azért kenetteljes hangon némi reményt adott Khor-khorinak, mihez a vén bolond, mint a vízbe fuló a szalmaszálhoz, mindkét kezével hozzá kapott.
- Úgy, úgy, gyógyítsd meg!
Szedd össze minden gyógyító tudományodat, aranyos Khakamdababelda, vagy hogy is hinak szívemnek legdrágább orvosa ? lelkendezett új reményre gyulva.
Mielőtt Hiasszár felelhetett volna, egy fekete eunukh jött ki a szerályból és azt mondá, hogy Ninifa azt üzeni az orvosnak: »a gyógyító ital nem segített! «
- Gyógyítsd meg!
Szedd össze az eszedet, orvos-kutya, akarom mondani, drága orvos, én annyit fizetek, amennyit csak kérsz! kiáltá Khor-khori ismét , csaknem ordítva az aggodalom miatt, hogy nemcsak annyi tenger pénzt fog veszíteni, hanem még a damaszkuszi kormányzóság is odalesz.
- Egy hathatós nedvecskét adok neki, mely minden bajától megszabadítja!
- Igen, adj neki egy nedvecskét! zokogott egészen ellágyulva a vén fukar és hangos szóval ordított fel a prófétához, hogy gyógyítsa meg drága kedvencét.
Hiasszár alig tudta örömét elrejteni, hogy a bátor leányka minden tétova és félelem nélkül beleegyezett tervébe.
Most már bizonyos volt a sikerről és szabadulásról.
Vigan ment ki tehát, hogy az ájulást előidéző italt behozza és megmutatá az eunukhnak, mennyit szabad egyszerre az átható szagú, feketés-zöld szinű szerből beadni!
Ennyit és egy cseppel se többet! mire Khor-khori szintén ráordított, hogy fejét véteti valamennyinek, ha csak egy cseppel többet adnak be belőle.
- Míg az italt beveszi, addig gyógyító füveket keresek a tóparton.
Oda jöjjetek értem! mondá a szolgáknak és lesietett a nagy várkertbe, hol a halottas háznak használt roskadozó kioszk közelében egy mély vizű, tágas halastó hullámzott.
A tópart bokrai közé osonva, körülnézett, hogy nem lesi-e valaki?
Dehogy leste!
Még szultánkenyérrel se lehetett volna a babonás szolgákat a halottas kioszk tájékára csalogatni.
Erre sietve kibujt hosszú talárjából és lerántva nagy turbánját, övig érő szakállával együtt a tó közepébe hajította, maga pedig - a bokrok sűrüsége által védve, a kioszkba lopódzott és az egymásra rakott üres koporsók közé rejtőzve, várta a történendőket és a setétség beálltát.
Jóformán még egy óra se telt el, midőn a nagy aggodalom közt sóhajtozó Khor-khorit Ninifa jajgatva tudósítá, hogy a tündérszép Zoraida halálán van és rettentő görcsökben vonaglik.
Lélekszakadva futtatá szolgáit az orvos után:
- Hozzátok elő, siessetek vele!
A tónál találjátok!
De a kiküldött szolgák, csakhamar azzal a hirrel loholtak vissza, hogy a szegény orvos - gyógyfűszedés közben - valószinüleg a vízbe fulladt, mert csak fekete talárját és kibomlott turbánját látják a tó közepén uszkálni , sőt itt-ott, nagy fekete szakálla is fel-felbukkan a habok közül...
Erre Kkor-khori semmi reményt se látva, elátkozá az orvost, önmagát, a világot és jajgató ordítással nyargalászott fel s alá termeiben, szakállát tépve, minden betegséget elátkozva.
- Oda van, vége van, mint egy tehénnek!
Pedig kétezer aranyat adtam érte!
Óh , drága aranyaim, óh damaszkuszi kormányzóság, sülyeszszen el benneteket Allah a gyehenna mélységes fenekére! üvölté bőszülten és fejével a falnak szaladva, saját magát kezdé öklözni, midőn hirül hozták neki, hogy Zoraida , a hajnal-csillag, e pillanatban adta ki lelkét és habfehér tagjai kékek , mint a kolerásoké.
- Vigyétek!
Vigyétek tüstént a halottak kioszkjába!
Egy percig se tűrök halottat váramban! hörgé magánkívül és nagyfülű fejét, hogy se ne lásson, se ne halljon, strucmadárként fúrta a kerevet párnái közé.
Ninifa zokogva takarta a gyengéd tetemet egy fehér gyolcslepelbe, mire az eunukhok hordágyra téve, rohanó léptekkel nyargaltak vele a halál háza felé.
Itt sietve fektették egy üres koporsóba, de hordágyat, mindent ott hagyva , eszük nélkül vágtattak vissza a várba, mert a koporsók között félelmes dübörgést és síri hangon hörgő nyögést, sóhajtozást hallottak.
Hiasszár erre nevetve bujt elő a koporsók közül.
Ő rögtönözte e kis ijesztgetést, hogy a várban a kisérteteknek hire menjen , így aztán bizonyos volt abban, hogy az őrség közül még csak a tájékára se tekint egyik se a félelmes, kisértet járta kioszknak...
A megindulástól remegő kézzel emelé fel azután a finom muszlinleplet, de mintegy elbűvölten állt meg a leányka tündéri szépségétől megigézve.
- Valóban hajnal-csillag ő, ragyogó hajnal-csillag!
Ébredj fel hát mindnyájunk örömére, mormogá, miközben pár csepp erősítő szeszt öntött a halvány ajkak közé és a hideg kezecskéket a magáé között melengetve, leült a koporsó szélére.
A lenyugvó nap sugarai sűrü árnyékkal boríták a ciprusok bánatosan bókoló lombjait és lassanként beállott az éjszaka egyre sűrűsbödő homálya.
Ekkor lassú csikorgással nyílt meg a halottas kioszk ajtaja és egy fekete árnyék lopódzott ki óvatosan az oszlopos előcsarnok alá.
Pár percig minden irányban feszülten hallgatózva, az éjjeli fecske síró füttyét utánozta háromszor egymásután.
E jelre hasonlóval feleltek és csakhamar setéten mozgó árnyak tünedeztek fel a kertfalon és sebes suttogás között a kioszkból egy feketébe burkolt , mozdulatlan alakkal menekültek tova az éjszakai setétségben.
- Ébredj, ébredj!
Szabad vagy, Csillám, drága kis hugom!
Ezekre az örömtől reszkető hangokra nyitá fel szemét a leányka és pár percig zavart tétovával tekintett körül a kirkilisi karaván-szerály puszta falai között, de már a másik percben a boldogságtól fél aléltan reszkető örömmel fűzte karját Edömér nyaka köré.
- Te vagy, Edömér, te?
Óh, mi boldogság szabadnak lenni!
Bátyám, megmentőm , mivel háláljam és köszönjem meg neked!
- Csak igéretemet teljesítettem, Csilla! felelt Edömér eddig nem érzett örömmel, de ne nekem köszönd megszabadításodat, hanem barátainknak , különösen a bátor és önfeláldozó Hiasszárnak!
- Az érdem egészen a tied! mormogá Hiasszár és alig merte megérinteni Csillának hálásan feléje nyujtott kezecskéit, ki a jó Bendár megpillantására hangos örömkiáltásra fakadt és úgy ennek, mint a többieknek hálás szavakkal mondott megmentéséért köszönetet.
Hát még mikor megtudta, hogy innen haladéktalanul a szép Magyarország felé veszik utjokat, hogy őt mielőbb sokat siratott szülőinek ölelő karjaiba vezethessék!
E nagy boldogság sok volt neki egyszerre!
És az erős szivű leányka, kinek a legnagyobb szenvedések se tudtak könyet facsarni szeméből, most karjára hajtott fejjel zokogott szivének túláradó boldogságában.
Hiasszár lopva intett, hogy hagyják addig magára, míg az indulásra felkészülnek.
- Az idő sürget, napkeltekor már messze kell lennünk! mondá odakünn.
Jer , Bálint, vigyed be neki e ruhákat, hogy felöltözhessék, mert e perctől fogva ő a hatalmas Rifát basa fia, ki Magyarországban hadakozó atyjához utazik kiséretével.
Minden egyebet majd elmond neki utközben Edömér.
Ezzel az egyik málhából egy teljes fiuöltözetet vett elő, minőt a legelőkelőbb vezírek és pasák fiai viselnek.
- Hiasszár, te megbecsülhetetlen ember vagy! mondá neki erre hálás kézszorítással Edömér.
- Eszemadta, gyönyörűséges kis törökje!
Szebb valamennyi mesebeli tündérhercegnél! mosolygott az öreg Bálint, midőn Csilla fiunak öltözve , kócsagtollas turbánnal, oldalán könnyű kis szablyával megjelent közöttük és Edömér nyergébe segítette.
- No most Isten nevében előre.
A szoros végéig vágtatva, a mint csak lehet ! szólt halkan Hiasszár, mire a kis csapat vágtatva robogott végig Kirkilisnek éjhomályba burkolt, halálcsendes utcáin.
A haza határán.
»Midőn megszemlélem sok romlott bástyáját,
Szegény országomnak, s megtompult szablyáját,
Szélvész közt habozó bujdosó bárkáját:
Sóhajtással mondom keserves nótáját« ...
Gyöngyössy István: »Honfiú bánat. «
- Holnap elérjük a határt! mondá utazásuk tizennegyedik napján Hiasszár , midőn egy erdőcske szélén tanyát ütni készültek.
És csakugyan, midőn másnap elérték Erdély határszélét, bárhogy akarták is rejtegetni, mindenkinek köny ragyogott a szemében, midőn egy-egy végső meleg öleléssel búcsut vettek Bendártól, a hű baráttól, ki könyes szemével addig nézett utánuk, míg csak láthatta őket, míg csak az utolsó is el nem tűnt, a szorosut fordulójánál.
Ki tudja, viszont látjuk-e még egymást valaha?
Ez a gondolat tette a búcsuzást oly nehézzé s szivszorítóvá, kivált Edömérnél.
Magyar földön vagyunk! szólalt meg egyszerre ünnepélyesen Bálint és mintha templomba lépne, levette ősz fejéről sisakforma csatmáját.
Ünnepies, mondhatni szent borzongás rezdült át e szavakra Edömér és László minden idegszálán, azután, mintha összebeszéltek volna, mindketten leugrottak lovaikról és leborulva, forrón megcsókolták a haza rég látott , szent földjét.
- Magyar földön vagyunk, itthon vagyunk!
Csilla kis kezét összekulcsolva, áhitatos merengéssel nézte őket és annak a szent érzésnek visszfénye, mely a kettő szivét oly hévvel dobogtatta, az ő kedves arcán is ott ragyogott.
- Megálljatok! mondá Hiasszár, midőn ismét lovaikra ülve, indulni akartak.
Hála Istennek, ebbéli utunkban még nem kell Kányavári cselvetéseitől , ármányaitól félnünk, mert nem tudják, merre tartunk hazafelé.
Azonban rabló- és haramiacsapatok kóborolják be az országot egyik végétől a másikig, az utakon, a városok körül pedig pribék- és martalócbandák leselkednek az utascsapatokra, hogy csellel vagy erőszakkal foglyul ejthessék és rabszolgákul eladhassák őket.
Elgondolhatjátok, mi sors vár mi ránk is, ha ilyen martalócbandának a körmei közé kerülünk!
Már pedig e veszélynek lépten-nyomon ki vagyunk téve.
Tartsátok hát szem előtt ezt az arabs aranymondást:
»Ha hosszú útra indulsz, siess, mintha ellenséged elől menekülnél.
Te mindent hallj, mindent láss magad körül, de téged mentől kevesebben vegyenek észre.«
Bálint, te ismered minő fárasztó, hosszú út áll előttünk.
Az egész országot végig kell járnunk, míg a Bártfa melletti Korláthkő kastélyba érünk.
A legegyenesebb út is hosszú volna, nekünk pedig a leggörbébbet, a legjáratlanabbat kell keresnünk, mert kevesen vagyunk.
- Egészen rád bizzuk magunkat s minden szavadnak engedelmeskedünk! felelt mindnyájuk nevében Edömér.
- Úgy hát Isten nevében Vajda-Hunyad felé indulunk, hanem elébb ruhát és alakot kell változtatnunk...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kányavári Áronnak az elmult évek alatt a jó Isten csakugyan magasra felvitte a dolgát.
Mesés gazdagságával, hizelkedő, ármányos természetével annyira meg tudta nyerni az intéző körök kegyét és pártfogását, hogy végtére nem csupán, mint a követség egyik előkelő tagja, hanem titkos megbízottként is küldetett a padisah városába, miután jól beszélte a török nyelvet és ismerős volt a befolyásosabb vezírekkel és basákkal.
Magas rangot és fényes kitüntetést igértek nemcsak neki, de a kisérethez tartozó fiának is, ha jól végez - bálványozva szeretett fiáért pedig a lehetetlent is megkisérlette volna.
A fösvény, kincséhes nagyvezírt alattomban előre küldött drága ajándékaival annyira lekenyerezte, hogy miként láttuk - fényes diszkiséretet és függönyös császári sajkát küldött a követség tiszteletére és előre is biztosítá a padisah kegyelméről.
Merész vágyait és reményeit már szinte teljesülve látta, s ezenvaló örömében , görbe termetét kiegyenesítve, büszke, diadalmas pillantásokkal nézegetett szét a bevonulásnál, midőn egyszerre csak névtelen rémülettől érezé zsibbadni minden tagját.
- Hát a halottak újra feltámadnak? rebegte hangtalan iszonynyal, mert ott látta a holtnak hitt Bálintot, áldozata daliává serdült fiát és Hiasszárt, a renegátot, minden titkaiknak, ármányaiknak a tudóját.
És ezek a jó barátok összeálltak, hogy boszut, véres megtorlást vegyenek rajta!
Egy pillanatig megalvadt vérrel, eltorzult arccal meredt rájuk, még a fogai is vacogtak.
Kisérteteket lát világos nappal?!
Nem, mert az öreg Bálint dörgő hangja újra csontja velejéig megremegteti, de egyuttal vissza is adja minden erélyét, öntudatát, úgy, hogy a rémület helyett, épp akkora düh forralja minden csepp vérét.
- Nézzetek oda! kiáltja rekedten a fiának és Libornak, de már akkorra ezeknek a tekintete is oda volt tapadva kisértetlátó elmeredéssel.
- Ők azok... a halottak... és a kancsalszemű renegát! dadogá Libor vacogó fogakkal.
- Szedd össze magadat, vén bolond! csikorgá dühös mozdulattal.
Egynek se szabad közölök visszatérni Magyarországba!
Érted?
Egynek se!
A bevonulás után tüstént a nagyvezírhez megyünk!
Akkor aztán rajtunk a sor!
És hátrafordulva, még egyszer megfenyegeté őket álnok, vésztjósló tekintetével.
- Jánoskám, te itt maradsz! mondá a bevonulás után és néhány szót váltott a követség tagjaival, azután aranynyal jól megrakodva, Libor kiséretében a nagyvezír fényes palotája felé ügetett.
Félóra mulva Kányavári diadalmas arccal hagyta el a nagyvezír palotáját , melyből lovasküldöncök vágtattak mindenfelé eszeveszett sietséggel.
Száraz kezét dörzsölgetve nézett utánuk, azután Liborhoz fordult:
- Látod e hajszát!
Egy óra mulva Sztambulnak valamennyi rendőre, titkos kémje a nyomukban lesz.
Nem menekülhetnek, lakjék bár ezer ördög bennük.
Libor álmélkodva hallgatta.
- Te magával a rendőr-agával kutatsz utánuk, folytatá.
Most mutasd meg, mit tudsz.
Az a kancsalszemű áruló egyszer már tuljárt az eszeden.
Köszörüld ki e csorbát.
Egy telket kapsz, ha rejtekhelyüket kinyomozod!
- Egy telket!
Ezért még a Bosporus fenekét is felkutatom - és a vén csont örömében oly fürgén szökkent a nyeregbe, mintha az igért telek adománylevele már társolyában lenne.
De midőn szállásukra érkeztek, a fiatal Kányavári János haragos képpel fogadta vigan belépő édesapját.
- No, no, Jánoskám, fiam, mi lelt?
Miért vagy ily haragos?
Jó hireket hozok ám!...
- Süsd meg a hireidet, mit törődöm én velük.
Minek csaltál ide magaddal , morgott rá gorombán.
Kányavári fontoskodva huzta fel hegyes szemöldökeit:
- Hogy világot láss, diplomáciát tanulj, édes fiacskám.
Az előkelő házból való fiatal embereknek művelődni kell, világot kell látni, hogy...
- Ne papolj nekem olyan kenetteljes hangon! rivallt rá mérgesen...
Bécsben Pozsonyban mulatni, élvezni lehet, itt pedig még táborbeli vig cimboráim is hiányzanak, egy pohár bort se lehet vig társaságban kiüríteni.
- Hiszen majd költhetsz, mulathatsz megint kedved szerint, ha otthon leszünk .
De lásd a diplomáciai pályán követ, miniszter, sőt kancellár is lehet ám belőled...
- A hadipálya vigabb!
Egy gyönyörűség az ember élete, mindennap mulatság , este pedig kocka- és kártyajátékkal töltjük az időt!
- De a háború, fiacskám, a háború!
Látod, ha diplomáciát tanulsz...
- Eh, kell is azt tanulni! szakítá félbe durva kacajjal.
Aki legjobban tud hazudni és csalni, az a legnagyobb diplomata!
Az egész diplomácia csalás , hazugság és ravaszság!
- Óh, te kis hamis, milyen eszed is van neked, nevetett apai gyönyörűséggel .
De lásd, Jánoskám, maga a sors is úgy akarta, hogy Sztambulba jöjjünk.
Nagy veszedelem fenyegetett bennünket, de majd csak elejét veszszük, folytatá elkomolyodva.
- Hanem ez egyszer nem menekülnek.
A fekete nagyvezír mind a négynek fejét véteti, ha jól megfizetik, - és elmondá, milyen pogány pénzébe került, hogy Sztambul egész rendőrségét a nyomukba uszíthatta.
Látod, Jánoskám, ez is diplomácia, csak hogy itt nem országokba, hanem emberfejekbe megy a játék!
- Bolond vagy, apám!
Hát érdemes azért a visszakerült Hollókövy fiuért ilyen teketóriát csinálni?
Mit árthat az a szegény ördög nekünk gazdag, rangbéli embereknek?
Ha valamit szól, hát egyszerűen vitézi párbajban felnyársalom !
Úgyis mindig fentem rá a fogamat! - mondá hősieskedő hencegéssel.
Vagy pedig tedd el láb alól, elég embered van hozzá.
De Kányavári csak fejét csóválta:
- Az én okos fiam, Kányavári János beszél ilyen meggondolatlanul, szólt félig feddő, félig intő hangon...
- No, hát mit mondtam megint? riadt rá gorombán.
- Mindenekelőtt azt kérdezem, szeretnéd-e, ha elvesztenők a dús Hollókövy vagyont és vele együtt rangunkat, befolyásunkat?
- Szeretné az ördög!...
Még fogainkkal, körmeinkkel is védelmeznünk kell mindenki ellen!
- No, látod, Jánoskám, ezt cselekszem én is, ezt cselekszi Geda bátyád is .
Dús vagyonunkkal, aranyainkon szereztük a rangot, befolyást, pártfogóinkat , - de szereztünk megszámlálhatlan irigyet is, kik csak alkalomra várnak, hogy megronthassanak.
Az a sok befolyásos udvarbeli úr, kik nehéz summákkal tartoznak nekünk, alkalomadtán mind ellenünk fordulna.
Mi csak addig vagyunk erősek, míg nevünk és becsületünk meg nincs támadva.
Mihelyest valami nem szeretem dolgunk kitudódna, akkorát bukunk, amilyen magasra felkapaszkodtunk.
Azért áldozok én, lásd, annyi tenger sok aranyat és kincseket, hogy olyan magas rangot, hivatalt nyerhessek, ahol nem mernek megtámadni és a törvény keze se mer utánam nyulni...
Azután megtörténhetik ám az is, hogy a törököt egyszer csak kiverik az országból.
Akkor egészen más szél fog ám fujni.
Már most is szóba hozták a mértékadó körök, hogy a fölséges császár-király nem fogja megerősíteni birtokaikban azokat, kik a töröktől nyerték vagy vásárolták domíniumaikat .
Ezt is meg kell előzni, még pedig okosan!
Gondoskodtunk róla, hogy olyan hiteles okirataink legyenek, melyek amellett bizonyítsanak, hogy én már a boldogult Hollókövyvel megkötöttem a birtokvételre az egyességet és hiteles nyugtáim vannak ötvenezer aranyakról , miket néki a vételárban kezéhez fizettem, Abdi basától csak azért vettem meg szintén, hogy meghagyjon a birtokokban, mivel javarészük az ő területén fekszik.
Így aztán jó szóval, pénzáldozattal nem lesz nehéz elérnünk, hogy a király is megerősítsen tulajdonainkban.
Az előbb azt mondám, hogy a törököt kiűzhetik az országból.
Ehhez, tekintve az időket és jeleket, nem kell nagy prófécia.
Összeköttetéseink révén én sok mindent előre megtudok - tudom tehát, hogy ez is elébb-utóbb megtörténik.
De most még a török erős és úr az országban.
Nekünk tehát nem lehet, nem szabad vele szakítani, hanem nagy titkon kezére járunk és szolgálunk neki , mint azelőtt.
Tanuld meg ebből, fiam, az okos ember két tehenet fejhet egyszerre.
Mert most még Abdi basa barátságára igen nagy szükségünk vagyon .
Az ember soha se tudhatja, hogyan fordul a kocka.
Azt tudod, hogy eleddig minden igyekezetünk hiábavaló volt, hogy az udvar és birodalom leghatalmasabb emberének jóindulatát megnyerjük a magunk részére .
Az olyan szilárd és igen becsületes emberek, minő Strattmann Tivadar, a császár-király kancellárja, a legrosszabbak.
Kincscsel, aranynyal, jószóval nem lehet megvenni, csak az egyenes utat, az igazságot keresi mindenben.
Már most gondold meg, micsoda világitélet szakadna a nyakunkba, ha ez a Hollókövy fattyú s az a vén harapós komondor Bálint előállana a vádjaival ... és elmondaná, hogy atyja, kit - notabene - igen becsültek az intéző körök , mert ő volt a lelke a török elleni mozgalomnak, - nagy kincset gyűjtött egy általános török háborura... és e kincs megvan, csakhogy mi ülünk rajta.
- Hát csakugyan igaz?
És mi nem keressük, nem hányatjuk szét tőből az egész kastélyt érte?
Minek vagy akkor a világon? rikkantá Jánoska egészen neki veresedve és csak úgy dőlt a szájából a szitok és szemrehányás, mikkel atyját és nagybátyját elhalmozta.
Erre már azonban Kányavári is kijött a sodrából.
Szörnyű dühös lett.
- Azt hiszed, te hálátlan, goromba kamasz, nem kerestük eleget, sőt nem keresi Gedeon bátyád ma is?
Maga Abdi basa is öt napon kutattatott utána embereivel, de hiába.
Hanem mi azért elébb-utóbb mégis megtaláljuk, fogadom .
De most nem erről van a szó és a te neved hallgass! kiáltá olyan szokatlan szigorral, hogy az ölesre nyulott Jánoska jónak látta, elhallgatni.
- De ez még nem minden!
Hanem ott van Hiasszár, a renegát.
Ez az áruló gazember szövetségesük lett.
Ez az ember minden titkainkat tudja.
Olyan titkokat, melyek kerékre , pallosra, lófarkára juttathatnak engem, téged, valamennyiünket...
Csak egy szót kiáltson a világba, ezer ellenünk és irigyünk támad, kik mind » feszítsd meg« -et kiáltanak ránk!
Ha a pokollal szövetkezünk is, el kell vesztenünk valamennyit.
Ha fele vagyonom rá megy is, fejüket a khor-khori szökőkútak párkányán akarom látni, hogy többé fel ne támadhassanak!
Az ifjú Kányavári öles, vasgyúró forma termete s örökké fitogtatott bátorsága mellett gyáva volt, mint minden szájhős, - apja szavai pedig valósággal elrémítették.
- Miért nem mondtad ezt mindjárt apám! kiáltá nehezen kiküzdött nyugalommal .
Én is segítek neked éjjel-nappal...
Itt elhallgatott, mert a magas kapu tolmácsa jött tisztelegni, egy másik küldött pedig a nagyvezír izenetét hozta.
Másnap délután a rendőr-aga is üzenetet küldött:
»Napszállatkor a négy fejet a khor-khori szökőkútakon látandjátok.
Libor szolgád ráakadt a dervisnek öltözött kancsalszemüre, én pedig fegyvereseimmel nyomon kisérem.
Készítsd az aranyakat.«
Kányavári örömében egy arany dinárt adott a hirhozónak és bátyjához irt levelét e jó hirrel hamarosan befejezve, Csóka nevű meghitt szolgáját azonnal útnak indította Magyarország felé.
Nagy öröme azonban bezzeg dühre s gyászra változott, midőn alkonyat tájban a nagyszájú aga bevert fejjel hozta haza Libort, ki olyan jól helyben volt hagyva, majd kiröppent a lélek belőle...
Kányavárinak még a haja szálai is égnek meredeztek dühében, midőn az aga lekonyult orral elbeszélte az egészet, átkokat szórva a kancsalszemű pokolravaló, ravasz lelkére.
Pár percig szólni se tudott, csak csontos ökleit emelgette, azután néma dühvel ajtót mutatva az agának, szitkokkal, átkokkal könnyített forrongó mérgén.
Sejteni kezdte, hogy magához méltó ellenféllel akadt össze, ki versenyez vele az ármányban és ravaszságban.
- Magam fogom e sok mihasznát vezetni! dühöngött - és a föld alól is felkutatom őket!
Azonban napok, hetek multak, anélkül, hogy a legkisebb nyomra akadt volna.
A tehetetlen düh és aggodalom lázként forralta vérét, s még a fogai is vacogtak, mikor esténként számot adott fiának és a gyógyuló Libornak sikertelen kereséséről.
- Szelet kergetünk, árnyékot hajszolunk mi, te becsületes keresztény úr ! mondotta neki egyik nap a legügyesebb titkos kémek egyike.
Elhiheted nekem , már régóta nincsenek Sztambulban.
Az a sánta, kancsalszenű ruhákat és nagy útikészletet vásárolt a bazárban, egy örmény lókereskedőnél pedig paripákat és öszvéreket.
Kányavárit erre mintha főbe ütötték volna.
- Akkor hát megszöktek!
Megszöktek!
Hiába őriztettük a kapukat, utakat , kikötőket, mégis megszöktek!
E szavakkal rohant be fiához és Liborhoz, ki, mint valami vén kígyó, már ekkor összekuporodva, egy kereveten üldögélt.
- Irnunk kell Gedeonnak tüstént!
A nagyvezírnél pedig siettetem az ügyeket , hogy mielőbb haza szabadulhassunk!
Küldjétek be Mózest!
Azonnal útra kell készülnie!
Nagy sietve fogott a levéliráshoz, midőn egy lócsiszárhoz hasonló ember lépett a szobába, kinek láttára Libor meglepetve nyikkant fel, mert Körtövély volt, Kányavári Gedeonnak legfortélyosabb és legmeghittebb embere.
- Igenis, én vagyok! mondta szokott félhangján - és anélkül, hogy észrevették volna, honnan veszi elő, egy titkos jegyekkel irt levelet nyujtott át a meglepett Kányavárinak.
»Öcsém, veszély fenyeget, irta röviden Gedeon.
Siess cito, citissime hazafelé, hogy közös erővel munkálódhassunk.
Jóvá kell tennünk, mit Sztambulban elszalasztottatok.
Az áruló renegát (a te bölcsességed ültette nyakunkra ezt az ördögöt) haza hozta a fiut, az öreget és még egy idegen ifjut.
Minden ellenünk van, mert a hatalmas és befolyásos Korláthkövy gróf holtnak hitt leányát török fogságból kiszabadítva, szülőinek karjai közé vezették.
A gróf és családja úgy fogadta őket, mint valami kis isteneket .
Nemcsak a kastélyt, de még Bártfa várost is tiszteletükre fellobogózták stb .
Ha kiváncsi vagy a továbbiakra, Körtövély majd elmondja - ő tudta meg az egészet.
Nyilt erővel, durva erőszakkal többet fel nem léphetünk - ennek vége!
Csakis csellel, finoman szőtt hálóval foghatjuk meg a kiszalasztott madarakat.
Olyan terveim vannak, melyekből vagy egyiknek, vagy másiknak sikerülni kell, - de a te segítségedre és Liborra szükségem vagyon...
Siess - mert veszedelemben forgunk mindannyian...
N. B. Most hozták hirül, hogy Korláthkövy neje Strattmann leány, a kancellár unokahuga «...
Kányavári az utolsó sort elolvasva, megsemmisülve ejté ki kezéből a levelet...
Egy XVII. századbeli főúr és udvara.
»Szól s búcsuzik a vadász, rivallva,
Inti őt a kürthang, menni kell,
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
Emlékezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.«
Vörösmarty: »Szép Ilonka. «
- Nem fájnak a talpaid? kérdé Edömér a renegátot, midőn ez rájuk támaszkodva , néhányszor körül bicegett a szobában.
- Csak kissé bizseregnek.
De nem is csoda, hiszen jó két hónapig nyomtam az ágyat, felelt keserűen Hiasszár.
- De most ülj le szépen a kerevetre.
Hadd lám, nem lazultak-e meg lábadon a kötelékek?
A renegát kancsal szeme ellágyultan és hálásan nézett rá.
- Hanem azért ne búsulj, uram!
Ez az idő nem veszett ám kárba, mondá nyomatékosan.
- Akár kárba veszett, akár nem, fődolog az, hogy ne szenvedj, és mi elébb teljesen meggyógyulj.
A hosszú nehéz utban törtek fel talpadon a forradások és te eltitkoltad a szenvedéseket, csakhogy mielébb elérjük a Korláthkövy kastélyt.
- No, igen!
Tudtam, hogy a kastélyban majd pihenőre és ápolásra találok!
- De még milyen ápolásra!
Egy király sem részesülhetne különbben! kiáltá közbe Bálint.
- Úgy van, Bálint!
Mikor megérkeztünk, a büszke és hatalmas szülők majd elibénk térdepeltek s majd megfojtottak öleléseikkel, hogy a család sokat siratott kedvencét visszavezettük karjaikba.
A legszebb szobákba szállásoltak bennünket, a főispán saját orvosával gyógyíttatott.
Az egész ház ápolásomra sietett, mintha valami nagyságos úr lennék - és Zoraida a hajnalcsillag, akarom mondani Csilla grófkisasszonyka minden órában beszalad hozzám, hogy megkérdezze: »Hogy vagy, jó barátunk , Hiasszár?
Szünnek-e fájdalmaid?
Itt maradjak melletted és ápoljalak?«
- Csillának angyali jó szíve van, szólt Edömér.
- Igen, igen!
A kastélynak és lakóinak nincs párja hetedhétországon , bizonyította lelkesülten Bálint.
Úgy megbecsülnek bennünket, mintha a család tagjai lennénk, szeretetük és jóságuk még az én vén szivemet is kibékíti sok mindennel...
De nemcsak a házbeliek, hanem még a látogatásra jövő fényes atyafiság és nagynevű vendégek is elárasztanak bennünket barátságukkal és gráciájukkal.
Hitted-e valaha, hogy ilyen tisztesség éri a fejedet, Hiasszár bajtárs?
Bizony Isten nem tudom, hogyan szabadulunk innen?
Még akkor se eresztenek el, ha menni akarunk!
- Pedig ennek már a jövő héten meg kell történnie, szólt sebesen Hiasszár.
- Nem addig, míg lábad teljesen meg nem erősödik, ha esztendeig várunk is ! mondotta Edömér határozottan.
Ekkor kinyílott a faragott szárnyasajtók egyike és tudós Pollius udvari orvos-doktor uram lépett be László és Korláthkövy Ákos társaságában.
- Itt van az orvos-doktor uram, ő kegyelme majd ápolja a beteget, Csilla hugom pedig szintén eljön a mulattatására.
Készülj, Edömér, a vadászmester csak mi ránk vár még csapatjával, mondá Ákos, ki arcban nagyon hasonlított hugához, csakhogy vonásai erősebbek, férfiasabbak voltak.
- Akkor hát ne várakoztassuk a társaságot! felelt Edömér és átment a mellékszobába, hogy könnyű vadászzekéjét és fegyvereit magára öltse.
Midőn a címerekkel, vadkanfejekkel- és szarvasagancsokkal diszített oszlopos folyosóra lépett, az öreg Bálintot is felkészülve találta.
- Ahová te mégy, engedd, hogy én is követhesselek.
Esküt tettem, hogy többé nem hagylak el magamtól!
A kastélyt körülfutó folyosó előrészén, Korláthkövyné várta Csillával és udvari kisasszonyaival a vadászok indulását.
Csilla kezében egy kőszáli sas szárnya volt, melynek hatalmas evező tollaiból a három ifjú kalpagja mellé tűzött egyet-egyet.
- A hajdani várkisasszonyok ugyan csak a dicsőséges harcok után tüntették ki lovagjaikat, de én előlegezem a győzelmet!
Sok vadat hozzatok a mulatságra!
- A mulatságra? kérdék Edömér és László egyszerre.
- Ah, Istenem, látod drága anyuskám, hogy kifecsegtem a meglepetést! nevetett Csilla.
Korláthkövyné szelid, nemes arca gyengéden mosolygott...
- Nemes úrasszonyunk, hála Isten, megint mosolyog.
Csak azóta került vissza a mosolygás bánatos arcára, mióta kisasszonyunk hazakerült, suttogta örvendező szivvel egymás között a cselédség.
Lent a vár udvaron, melyet egyik oldalon hatalmas kert körített, nagyszámú vadásztársaság várta az ifjakat.
Maga a házigazda, gróf Korláthkövy Ágoston főispán nem volt ugyan otthon, de minden órán hazavárták, azért tehát a vendégek, a ház fiatalabb ura, Ákos köré gyülekeztek, tüntető kézszorításokat váltva Edömérrel és Lászlóval is.
Az urak alatt a legnemesebb vérű török, arabs, magyar és moldvai fajta paripák toporzékoltak, drága, aranyos szerszámmal és nagyszámú pecér vezette a szintén török, persa, oláh és havasalföldi-vérű vadászkutyákat és sinkoránokat, melyekért mesés pénzösszegeket fizettek, mert a vadászkutyák akkoriban Erdélyen át kerültek a keleti országokból főuraink udvarába.
Ákos örvendezve füttyentett a csaholó falkának, melyek közül különösen a három törökországi sinkorán: Dervis, Beslia és Taus voltak a kedvencei.
A vadászmester harsogó kürtszavára a trombitások is rázendítették az indulót és a menet megindult, nagyszámú hajtótól, lovaktól és társzekerektől követve a várkastély északi részén elterülő erdős hegyoldalak és rengetegek felé.
A szeglettorony hatalmas ivezetű ablakából, a vig vadászindulóra, a tudós Pamphilius atya, az udvari pap szelid arca is kitekintett nagy könyvei közül és mosolyogva intett a felköszönő három ifjunak, jó vadászszerencsét kivánva, mit az orvosi növények gyűjtéséből éppen hazatérő, fiatalabb Timót páter is megtoldott néhány kegyes jókivánattal.
- Hová is ment atyád? kérdé Ákostól az öreg Vitnyédy István.
- Édes atyám az eperjesi rendkívüli Oktávára utazott a nádorispán különös meghívására, felelt Ákos.
E közben megérkeztek a hegy lábánál kezdődő szálerdőbe s a vadászmester eléje terjeszté a hajtás rendjét.
Hamarosan meghajtották a hegyoldal szálerdejét s néhány kisebb vad esett is zsákmányul, mi jó kilátás volt a másnap hajnalban kezdődő vadászatra .
Felérkezve a hegyoldalra, a cselédség leszerelte a társzekereket, tábort ütött, mire a vendégek nagy része unaloműzésből, a saját szakállára kezdett sólymaival és kopóival vadászgatni, míg az estebéd elkészül.
A három fiatal, kikhez negyediknek Daczó Feri, a vigkedélyű s szolgálatkész nemes apród csatlakozott, a fenséges kilátásban gyönyörködött, az öreg Bálint pedig, három lépésnél messzebb sohasem távozva fiatal ura közeléből , egy szomszéd bokor mellől hallgatta vidám beszélgetésüket.
Mikor az esteli elkészült, a trombitások invitálóst fujtak a vacsorához , melyet, mint akár a kastély termeiben, olyan fénynyel és pompával, ezüst s egyéb drága edényekben szolgáltak fel.
Vacsora után a fiatalok énekkel és koboz-veréssel mulatták magukat, miben Daczó Feri szintén nagy mester volt, az öregebb urak pedig leterített medvebőrökön vagy hevenyészett asztaloknál, kocka-, ostábla-, sakk-, sőt kártyajátékokkal is mulatták magukat a nagy tábortüzek és szurokfáklyák világánál.
Alig kezdett azonban a hajnal rózsapirja derengeni, százszoros visszhanggal verték vissza a hegyoldalok az ébresztőt, mely egyuttal indulóul is szolgált.
A vadászmester harsogó hangon osztotta ki parancsait, miket a pecérek hangos kürtölése követett a szagló kutyák felvidámítására, erre aztán a fényes menet nagy zajjal megindult a kitűzött hajtó hely felé.
Itt újra megcsendültek a kürtök és trombiták, mire gyorsan szijjra, vagy selyem pórázra fogták az ebeket.
Minden urvadász két-két ebet kapott, ha nem hozta el a magáét, s mindegyik mellé odaállott a szolgálatára rendelt nemes apród.
A kopók mellett rendben helyezkedtek az agárvezetők, a sinkorán pecérek és a kopónyakalók, várva a kiválasztott négy-öt legjobb hajtó ebnek kereső és nyomra akadó csahintásait.
Erre megindult a hajsza.
Temérdek nyúl, szarvas, őz, bölény, róka, farkas , hiuz, vaddisznó, medve, nyest, borz és a vadszárnyasok különféle fajtája esett áldozatul, mely mind arra az országos hirű ünnepélyre volt szánva , melyet Csilla az indulásnál akaratán kivül elárult.
E nagy mulatságot, melyre nemcsak a környék, de a távoli megyék urai is nagy számban megvoltak invitálva, a főispán leánykája megszabadulásának örömére rendezte - és e napra maga is haza érkezett, vendégül hozva a nádorispánt és az Oktáva magasrangú méltóságait.
A fényes ünnepély istentisztelettel kezdődött a kastély feldiszített kápolnájában, mely után Leveleki Ádám, a kastély és uradalmak fő-fő iródeákja felolvasta a bártfai templom és plébánia, valamint a többi kegyúri templomok és plébániára szóló adományleveleket, melyekben a hátadatos szülők gazdag alapítványokat tesznek, hogy Isten kegyelme újra visszavezérlé karjaik közé sokat siratott, egyetlen leánykájukat.
Csilla, hófehér ruhában, fején virágkoszoruval állt édes anyja nemes alakja mellett.
Remegve fogódzott édes anyja karjába és szemét nem merte volna felvetni, mert úgy érzé, hogy az a tengernyi szempár, mind az ő égő pírban uszó arcára van függesztve.
Csakugyan őt nézte mindenki, mert ezután az ő elrablásának és megszabadításának története következett, hűen leírva, hogy örök emlékezet okáért a családi levéltárba tétessék.
Természetesen mindenki látni és ismerni kivánta a szabadítókat is és Edömér ilyen formán megismerkedett majd a félország nagynevű uraival és méltóságaival, kik kitüntető dicsérettel szorongatták László és az ő kezét s barátságos vállveregetéssel tüntették ki a jelenlevő Bálintot és Hiasszárt is.
E nagy ünnepélyre természetesen a kastély valamennyi terme és szobája tárva volt, sőt még a pompás virágos kertben is drága selyemsátorok voltak kifeszítve.
A főcsarnokból nyiló óriási ebédlőterem ajtóit ez alkalomból leszedték és látni lehetett a hosszú asztalokra rakott ragyogó családi kincseket, miket a kincses tárházból minden ünnepélyes alkalomkor előhordtak.
A gróf fényes lakosztályából nyiló könyvtár és irószoba ez alkalomra szintén társalgóvá volt alakítva és a faragott könyves polcok persa-, ind- és keleti szőnyegekkel voltak letakarva.
Az aranynyal szőtt selyem- és bársonykárpittal fedett falakról az ősök hires olasz művészektől festett aranykeretes képei néztek alá komoly méltósággal a termekben hullámzó vendégseregre, melynek tagjai drága coboly, nyuszt és tengeri vidrával prémezett, szines selyem-, bársony- és áttört kamuka öltözetekben pompáztak.
Sokan megbámulták a nagy műveltségű háziúr régiség- és képgyűjteményét, mások a boltozatok festményeit bámulták, az ékszerek és gyöngyöktől ragyogó hölgysereg pedig a háziasszony fényes lakosztályaiban a berakott munkájú kisebb-nagyobb asztalokat, az arany, ezüst és teknőccel díszített fiókos szekrényeket, a skófiummal kivarrt oszlopos ágyak selyemfüggönyeit s a kincseket érő himzésű bársony terítőket nézegették és alig birták ott hagyni az üveges szekrények drágaságait, az arany-, ezüst edényekkel rakott pohárszékeket és azt a sokféle szemkápráztató pompát és drágaságot, amikkel a dús vagyonú házi úr kastélyának legutolsó terme is tömve volt.
Estére kelve a fényes termek még ragyogóbb fényárban úsztak.
Zene harsogott mindenfelől és a termekben vánkostánc, fáklyatánc, lengyelmazurka, vagy a lassú ütemű minét járta ragyogó tarka változatban, megszázszorozva a földig érő velencei tükrök fényében...
A két talizmán.
»Szavaidra figyelni elszánt és kész vagyok!
A legrosszabb, mit tudtomra adhatsz, földi
veszteség.
Szólj, országom oda van?«...
Shakespeare .
A lezajlott ünnepségek után a vendégek nagy része eltávozott és csak a rokonok és bizalmas ismerősök kisebb csapatja maradt ott, várva a házi úr visszaérkezésére, ki a nádorral együtt újra visszatért az eperjesi oktávára.
A rákövetkező napok egyikén tudós Pollius orvosdoktor uram elégülten bólintgatott bozontos parókájú fejével, midőn páciensét meglátogatta.
- Egy hónap múlva semmi baja kegyelmednek.
Akár Scythiáig és Paflagoniáig is elszaladhat sebes ügetésben! biztatá tudományára nagy büszkén.
Hiasszár azonban nagyon elégületlen arcot vágott és megpróbálta, nem lehetne-e az egy hónapi határidőből egy pár hetet lealkudni?
- Hm!
Hm!
Majd meglátjuk, meglátandjuk, felelt Pollius doktor kitérőleg .
Mától fogva azonban rendelem kegyelmednek, apró sétákkal erősítse a lábait és kenegesse talpait ezen Corporis Christi (Krisztus teste) napján kora hajnalban szedett és szűzrajmézével triturált búzavirág-kenőcscsel, hogy mindkét talpának bőre kellőképen megkeményedjék.
Midőn az orvos távozott, Bálint vidám tréfával kérdezé:
- Ugyan mi az ördög kerget annyira, cimbora, hogy még gyógyulásodat se akarod megvárni?
Hiszen csak egy rövid hónap az egész!
Hiasszár keserű, szánakozó mosolylyal nézett rá:
- Csak egy rövid hónap!
Bálint, Bálint, téged megveszteget ez az úri élet!
Úgy láttam, az a vigalom is, hol ország-világ emlegette nevünket, néked nagyon tetszett - de nékem nem!
Gondolkozz csak egy kissé!
Nem olyan volt , mintha trombitával hirdettük volna ki: itthon vagyunk!
Hollókövy elveszett fia, halottnak hitt csatlósa, itt és itt vannak, hazajöttek!
Most már többé nem tudunk nyomot veszteni, ha csak kámforrá nem válunk s azt mondom neked , mihelyt innen kiteszszük a lábunkat, veszedelem ólálkodik ránk mindenfelől és az országnak valamennyi pribék- és martalócbandáját nyomunkba uszítják .
Érted-e most már, miért akartam én már hat héttel ezelőtt sántán , tehetetlenül szép csendesen odább állani.
Erre gondolj, Bálint, erre!
Bálintnak az arcáról egyszerre lefagyott minden jókedv s leverten elhallgatott.
- Hanem azért ne tégy magadnak szemrehányást, azt nem érdemelsz!
Beszélhet , protestálhat az orvos-doktor uram, amennyit akar, mihelyt a főispán az oktávákról hazaérkezik, indulunk!
- Ide hívjam Edömér urunkat?
Jó lenne, ha neki is megmondanád.
- Minek?
Mindent a maga idejében.
De különben hol van ő?
- Még kérdheted?
Hol volna máshol, mint a fegyver-teremben?
Csillácska eleget duzzog miatta, hogy minden időt a fegyver-tárban töltenek s vele nem is akarnak mulatozni.
Ez alatt a három hónap alatt annyira tökéletesíté magát mindenféle fegyverforgatásban, hogy a várhadnagyokat nemcsak egyesével, de hármasan is leveri.
Sőt még magát a várnagyot is multkor az összes fegyverforgató népség előtt háromszor egymásután legyőzte.
Csak úgy bámultak, hüledeztek bele, mert Porlaki uram egyike az országi legelső vívóinak.
Ezt egészen el is feledtem néked mondani!
Lám, lám! csakugyan igaz.
Minden bajnak a fenekén van valami kis jó is!
- Csakugyan igazad van, Bálint, erre nem is gondoltam.
Akkor bizonyára a multkori durrogatásnál ők lődöztek, mi?
- Hiszen mondtam neked akkor!
Először csak minden fajta lőfegyverekkel , azután megest öreg ágyukkal lőttek célba.
Az öreg francia tűzmester majd megette örömében és csudálatában - mikor minden lövésére centrumot talált.
A várőrség lelkesen meg is éljenezte akkoron!
Azóta az öreg kolonellus - mert az volt ám hazájában az öreg tüzérmester - annyira megszerette, hogy naponta oktatást ád neki az árkoláj-tudományokban és azt mondá, olyan tűzmesterré neveli, hogy nem lesz párja az országban.
Ez pedig nagy szó ám, te!
Mert grófi háziurunktól hallám egy alkalommal, ki az öreg kolonellust nagyban tiszteli és becsüli, hogy az öreg úr tanítója lehetne Európa összes tűzmestereinek.
Hosszú, három heti és öt napi távollét után végre hazaérkezett Korláthkövy főispán Márk evangelista napján, vendéget is hozva magával.
Jöttét egy nappal futár által jelentette be, úgy, hogy mikor megérkezett , Csilla hangos örömsikoltással repült a nyakába, de aztán rögtön panaszos duzzogással kezdé:
- Atyám, drága atyuskám, Isten hozott - de nézd, Edömér el akar menni, itt akar hagyni bennünket.
Ne ereszd el!
Én már mindent megpróbáltam!
Vidd szobádba és beszélj neki komolyan a lelkére, hiszen ő a mi fiunk, az én második bátyám...
Nem szabad távoznia!
- Persze, hogy a lelkére beszélek! tüstént a szobámba citálom, nevetett boldog gyönyörűséggel a főispán, miközben az övéivel elébe siető Edömért meleg kézszorítással üdvözlé.
- A beszélgetés szerencséjét a viszontlátás örömei után a magam részéről is instálni akarám kegyelmedtől magas jóakaróm és nagyságos főispán gróf uram ! szólt Edömér tiszteletteljes meghajlással.
Ekkor megszólalt a főispánnal jött tisztes korú vendég is, ki Edömért az egész idő alatt csak néma megindulással szemlélte:
- Valóban nem kell mondanod, hogy Hollókövy Gábor fia vagy!
Vonásról-vonásra ilyen volt fiatal korában...
Atyád bajtársam és szeretett barátom volt.
Én Laky András vagyok, ha hallottad hiremet?
Edömér megindultan köszöntötte.
Az öreg Laky nevét atyja mindenkor a hazafiui erények világító példájaként emlegette - és ez a tisztelet mélyen bevésődött atyja szavaival az ő szivébe is.
- Házigazdánk csak hadd élvezze a viszontlátás örömeit, addig mi másról beszélünk.
Tudod-e, hogy egyenesen te miattad jöttem Korláthkőre, fiú?
Edömér meglepetve nézett az agg főúrra, ki másodszor is ismétlé:
- Igenis, miattad jöttem.
Grófi barátom elbeszélt mindent, s ebből láttam , hogy nemcsak formára, de bensőleg is nemes atyádra ütöttél.
Fiam te, apádat lelkemből szerettem, becsültem, magánosan állok a világban, mint a hegytetőn felejtett korhadt fenyő.
Légy tehát az én fiam, javaimnak és mindenemnek örököse... hiszen úgy tudom, nemcsak árván, hanem szegényül is maradtál a világban...
Edömér a hála és köszönet meleg hangján köszönte meg az öreg úr nemeslelkű gondoskodását, de aztán elmondott mindent: fogadását, esküjét jövendőbe vetett céljaival és terveivel együtt.
Az öreg nemes levert, csalódott arccal hallgatta e visszautasítást, de arcának kemény, bántódott kifejezése lassanként a csodáló tisztelet és meghatottság lágyságába olvadt át.
- Most látom csak, mit vesztek benned!
Mennyi, fényes reményt és örömet , mondá lassan.
De vétkeznék, ha csak egy szóval is el akarnálak téríteni .
Magam is azt mondom: menj, Isten segítsen esküdben, fogadásodban!
- Bennem mindenkor atyát, segítőt, szövetségest találsz.
Ezt el ne feledd!
E pillanatban jött az egyik nemes apród és jelenté, hogy a főispán a könyves-házban várja az urakat.
- Nem titok, amit Korláthkövyvel akarsz közleni?
Meghallgathatom én is?
- Sőt inkább kérni akartam erre kegyelmedet, kegyes uram és atyai pártfogóm ! felelt Edömér élénken.
A tanácskozás soká tartott és ugyanaz a nemes apród később Lászlót, Hiasszárt és az öreg Bálintot is meginvitálta a könyves-házba a főispánhoz - és már rendre gyujtogatták a hosszú folyosók szarvasagancsokból készült sokágú függő gyertyatartóit, midőn a tanácskozásnak vége szakadt.
Ugyanakkor megcsendült a várkastély estebédre hívó harangja is.
A visszhangos étterem dúsan aranyozott, setét bőrkárpitjairól drága fegyvercsoportok ragyogtak alá, vetekedve a remekbe vert érccsillárok és ezüst-edények fényével és az egyik préselt bőrszékből Csilla repült fehér galambként édes atyja nyakába...
- Apuskám, gyémántos apuskám, úgy-e, itt marad, nem ereszted el Edömér bátyánkat?
Az én egyetlen anyuskám már megigérte, ha máskép nem, hát selyemszállal kötözzük ide kezét-lábát, hogy ne szabadulhasson...
Itt, a csillárok fehér, hatalmas fényénél látni lehetett, hogy a főispán arca még most is halvány és megindult volt.
- Nem, gerlicém, Edömér bátyád már holnap itt hágy bennünket.
Menni kell neki!
Azért hát csak búcsuzz el tőle és barátaidtól még ma, mert lehet , nagyon korán indulnak! szólt apja gyöngéd komolysággal.
Csilla egy szót se szólt, csak elhalványodva bontakozott ki karjai közül és mikor Edömér Lászlóval együtt belépett a terembe, fájdalmas szemrehányással függesztette rá szemeit.
Az egész estebéd alatt nem szólt, nem evett egy falatot se...
Különben a többiek se igen beszéltek.
A grófné szelid, nemes arcán is mély levertség ült, a máskor vig, beszédes Ákos hallgatva nézett tányérjára, csak az öreg Laky és a gróf beszélgettek szakadozottan az akkori állapotokról , mikre Edömér - noha már tudta és hallotta - mégis egész lelkével odafigyelt s időnként tüzes, lelkesült pillantásokat váltott Lászlóval.
- Igen, végre-valahára kezdünk ébredezni és kezd ébredni a keresztényvilág is, de miért nem tettük elébb, míg ki nem szívta zsirunkat és erőnket a pogány? mondá haragosan az öreg Laky.
Korláthkövy nem felelt e kifakadásra, hanem elmondá, miket a nádor-ispántól hallott, hogy országszerte megindult és folyik a készülődés és fegyverkezés.
Az apróbb, szétszórtan fekvő seregeket nagyobb hadtestekké vonják össze , katonákat és seregeket gyűjtenek és az eddigi kisebb szétszórt csatározások és ütközetek helyett általános és rendszeres hadműveletet akarnak kezdeni.
Edömér lelkesült elragadtatással csüngött a beszélőn.
Lesz tehát harc és ütközet elég, ahogy ő merész vágyakkal elképzelte.
Nem rövid, viharként tovazúgó csaták lesznek, hanem hatalmas , élet-halálküzdelem, hol ő is kitüntetheti és felküzdheti magát kardjával , odáig, hová hősi babérok és megtorlás után vágyódó lelke sarkallja.
Eközben a felszolgáló belső hajdú jelenté, hogy a szekretárius-mester a könyves-szobában várakozik, mire a gróf jelt adott a felállásra.
Edömér csak erre és a gróf egyidejű megszólítására serkent fel:
- Bizony, fiam, mindnyájunkat elbusít a távozásotok.
- Másként reméltük a jövőt - de hát hiába.
Nézd, Ákos fiamnak egész este szavát se lehet venni .
Nagyon elbúsulta magát, hogy nem egy csapatnál kezditek meg hadipályátokat.
- Ha tehetném...
De kegyelmed tudni fogja, magas pártfogóm, hogy nem a magam választása, hanem magasabb célok szabják meg útamat, felelt kissé elfogódott hangon.
- Becsüllek érte...
Még ma este megkapod tehát ajánló levelemet a hős Eszterházy Gábor cseszneki várkapitány és győri várparancsnok uramhoz, aki egyúttal a vitéz dunáninneni seregek vezére.
Jól fogad titeket, azt előre mondhatom.
Ez egyúttal eszébe juttatá mindkettejüknek, hogy itt az idő a hölgyektől is búcsut venni, mert hajnali szürkületkor útnak indulnak.
A grófné és Csilla az estebéd végével mindjárt szobáikba távoztak és ott vártak a két ifjura.
A grófné anyai szeretettel ölelte meg mindkettejüket és mikor a búcsuzás sora Csillára került, ez mindkét kezét Edömérnek nyujtva , az ablak-mélyedésbe huzódott.
- Tudod, úgy-e, milyen nehezen tudok sírni? suttogá, halk remegéssel hangjában, de most sírni tudnék nagyon, könnyen s keservesen...
- Nekem is nehéz tőletek a válás, drága hugocskám.
De, ha Isten segít , viszontlátjuk egymást! felelt Edömér, a leányka remegő kezét magáéban tartva.
- Hogy Isten megsegítsen és meg légy őrizve minden bajtól és veszedelemtől , akaszd ezt is édesanyád talizmánja mellé... susogá és remegő kezével egy kis aranykeresztecskét oldott le nyakáról, melyen egy parányi Krisztus-kép volt rubinból kifaragva.
Legalább emlékezni fogsz rám!...
- Ha már nem emlékszem, meghaltam.
Most már két talizmán őriz és mind a kettő legdrágább kincse lesz szivemnek! felelt Edömér kigyult arccal, miközben gyengéd, testvéri öleléssel búcsut vett a leánykától.
A háló első szálai.
Szomjú epedéssel keresik a bosszut, kik
honukért és véreikért kötötték fel a fegyvert«...
Gray: »Szabadságdal prózában. «
Gróf Korláthkövy, Ákos fiával és egy sereg csatlóssal jó messzire elkisérték vendégeiket és csak a setétvölgyi kopanicsa táján vettek tőlük búcsut.
- Ne feledd, amiket mondtam s bármi érjen, Korláthkő mindenkor otthonod marad, szólt figyelmeztetőleg a főispán, midőn egy utolsó kézszorítással búcsut vett Edömértől.
Pár perc mulva a két lovascsapatot elfedték egymás elöl a zeg-zúgos hegyiút fordulói.
- A kopanicsánál megszállunk, Mihály - mondá az öreg Laky csatlósának.
Geréb rugtasson előre, hogy a csárdásné délebédet készítsen az embereknek.
- Hejh, fiú, fiú, fordult aztán kis vártatva a jobbján ügető Edömérhez, hát csak nem akarsz nálam maradni, mi?
- Hiszen tudja kegyelmed, mi vezet Eszterházy vezér uram táborába!
Hadserege örökös csatározásban áll a törökkel, s csapatjai nemcsak a dunáninneni, de a dunántúli részeket is bekalandozzák, sőt néha egészen Buda alá is elcsapnak egy-egy sebes rohammal: Ebben a mozgalmas hadi életben legelébb rátalálok Abu- el- Máni rabszolgakereskedőre, hugocskám elrablójára.
Csakis ez a hitnélküli pogány mondhatja meg hollétét, mikor azután mindent elkövetek megszabadítására...
- Mert hát harcot, ütközetet nálunk is vihattál volna ám eleget.
Ezekben a mostani szomorú időkben, mikor mindenki csak saját magával törődik, nemcsak az emberrabló-pribékek és martalócbandák, hanem a haramiák is annyira elszaporodtak, hogy valósággal nem mernek az emberek a városok kerített falai közül kimozdulni.
Hatvan, száz, háromszáz főnyi csapatokban állják el az utakat, s néha mindannyian egyesülnek, mikor egy-egy városra, vagy vásárra akarnak ütni és valóságos csatákat vivnak az ellenük kiküldött katonasággal és megyei pandurokkal.
Ezért olyan nagy útra, minő Bártfától vagy Késmárktól Eperjesig, Kassáig, csakis nagy számú fegyveres csapattal lehet neki indulni.
Nézd az én kiséretemet, nem kiséret ez, hanem hadcsapat, de nem ám nagyuraskodásból kisértetem magamat, hanem szükségből, mert reám különösen fenik a fogukat a gazemberek.
Mert jóformán én vagyok az, ki a Felsővidéken gátat vet garázdálkodásaiknak .
Mikor a vármegye és a városok belefáradnak az üldözésbe, az én felhívásomra állnak össze a vármegyék urai, s valóságos hajtóvadászatokat tartunk rájuk.
Kevesen tudják, minő titkos és rettenetes hatalom ez.
Nem szétszórt, fejetlen bandák, hanem egy jól szervezett test az egész, mely pokolbeli ravaszsággal és hatalommal hálózza be az országot és mindaddig nem lesz nyugalom, s nem lehet őket kiirtani, míg csak az egésznek a fejére, mozgatójára rá nem találunk.
Nem tudom, mit adnék, ha megtudhatnám, ki toborzza össze, ki mozgatja ezt az egész pokolra való hadat?
- Én tudom! gondolá magában Hiasszár, minden szóra figyelve.
Már csaknem delelőn állott a nap, mikor elérték a setétvölgyi kopanicsát.
Fatuskókból, gerendákból épült házcsoport volt ez, hegyes sánckarókkal körülpalánkolva, melyek között lőrések voltak hagyva és nehéz gerendákból ácsolt láncos kapu vezetett a belsejébe, a honnan lónyerítés és zagyva lárma hangzott ki.
A zörgetésre felnyilt a kapu és a gazda megismerve a főurat, alázatos süvegeléssel invitálta a belépésre.
Az egész kopanicsa jóformán tele volt utasokkal, mert tizenöt lengyel kalmár és morva posztókereskedők szállítottak posztót, fűszereket és ötvösárukat az eperjesi és kassai sokadalomra és kiséretül felfogadtak tizenkét lovast , nyolc muskétást és hat gyalog hajdut, kik a rendes hadseregből valók voltak és kerekes puskáik mellett oldalukon széles, pallos forma kardot, vértet, és sisakot viseltek, a lovasok pedig hosszú dárdákkal valának felfegyverkezve.
A kereskedők és katonák vezetői éppen összedugott fejjel tanácskoztak, hogy neki merjenek-e indulni vagy sem, mert egy vándorló olajkáros azt a hirt hozta, hogy Tárkony, Varangyos és Kígyós, ez a három rettegett rablóvezér az Eperjes felé vezető mélyutban, a halott-szorosnál leskelődik rájuk csapataival.
A kopanicsa gazdája vaklármának mondta az egészet és biztatta őket, hogy csak induljanak, de az egyik lengyel kereskedő, ki már többször járt az országban, megsugta, hogy az ilyen félreeső kopanicsák cimborái, kémjei a haramiáknak, kik jó szolgálatok fejében békét hagynak nekik, hogy az efféle csárdák jó hire fenmaradjon.
És ez úgy is volt!
A csárdásgazda édes-keserű mosolylyal fogadta a főurat, a kereskedők öröme azonban határt nem ismert, kivált, midőn megtudták, hogy a vitéz Laky Andrást, a martalócok és haramiák rémét hozta a jó szerencse útjukba.
Ebéd után a három legöregebb kereskedő tisztelgésre jelentkezett, és elmondva a hallottakat, nagy reverenciával kérték a főurat, engedné meg, hogy kiséretökkel együtt hozzá csatlakozhassanak Eperjesig.
A kereskedők hálálkodva távoztak, mert az engedelem megadatott - és csakugyan minden baj nélkül elérték Eperjest, mert a kopanicsár jó eleve megizente a lesben álló rablóknak, hogy hordják el az irhájukat.
A város határán elijesztő látvány fogadta az utasokat.
Kisebb-nagyobb távolságra, jobbról is, balról is, egyes cölöpök voltak leverve az út mindkét oldalán, teleülve a hollók és varjak gyászos fekete csapatjaitól.
Egyik-másik cölöp tetejére hatalmas kerék volt tűzve és e kerekeken emberi testekhez hasonló tetemek hevertek, melyeknek kezei, s lábai borzalmasan lógtak alá, egy-egy hátraszegett koponya pedig, kivájt véres szemgödreivel , üresen bámult a semmiségbe...
A lódobogás és emberzajtól felriadt varjak, hollók fekete csapatjai éhes károgással keringtek felettük, a lovak és öszvérek pedig horkolva, ijedezve hegyezték fülüket.
A városok közelében mindenütt találkoztak e rémletes képpel.
- Szomorú, de elkerülhetlen jelei ezek a mostani időnek! szólt Laky komolyan , miközben sebes kocogásban kerülték el a sok vidéki- és vásár társzekeret , melyek mind a tornyos falakkal körülkerített Eperjes városába igyekeztek.
Az őrséggel megrakott tornyos kapun át a város főterére jutottak, mely már a kora hajnali órákban tömérdek néptől hemzsegett s nemcsak a térre nyíló házak ablakai, de még a tetők is - tömve voltak zajgó, s egyre szaporodó kiváncsiakkal.
- Pár napot nálam pihentek, mondá Laky, midőn feltárult előttük a palotaszerű, emeletes épület tölgyfakapuja.
De micsoda lárma és tolongás ez itten? kérdé az elősiető udvarostól és palotás-hajduktól.
- Kivégzés készül!
Három rablót capite plectetur fognak kivégezni, egy boszorkányon pedig a hárum pálcárum itélete fog végrehajtatni! felelt az udvaros, miközben a tér közepén körülkerített, magas vérpad felé mutatott.
Edömér hideg borzongással tekintett a véres alkotmányra.
A palota első emeleti ablakai szembenéztek a városházával, - így tehát egyenesen a vérpadra néztek és amint hetet vertek a toronyórák, megkondultak a harangok, éles dobpergés között megnyiltak a városház nehéz kapui, mire felhangzott a bástyaőr háromszoros öreg dobütése.
Ez volt a jel a bűnösök lélekharangjának.
Az egyik rabló fejvételre volt itélve s a hóhér egyetlen csapással leütötte a fejét.
Ölnyi magas vérsugár szökkent ki a fejetlen testből, mire Edömér szédülő agygyal kapaszkodott az ablak-keretbe.
Azt hitte, le kell rogynia ez iszonyú látványra...
- Nem, nem bírom nézni! hebegte halotthalaványan, mikor a tüzes kínzóeszközökkel, csavarokkal, horgokkal kezdték a másik kettőt a hóhérlegények mortifikálni.
- Az embernek minden csepp vére fellázad e barbár kínzásra.
Öljék meg őket egyszerre.
- Ne könyörületeskedjél, fiam!
Kellenek, szükségesek e kínzások! mordult rá zordonan az öreg nemes.
Így se veszik semmibe a halált, hát úgy?
Midőn a két elitélt minden tagja már rongygyá volt tépve és az egész tér megtelt az égett hús és forró olajtól felrepedezett bőr nehéz, émelyítő szagával, akkor a bakó felemelte a két-három mázsás, vas fogakkal berakott kereket, s átlódította az egyiken...
Hörgésbe fuló üvöltés harsant el a szerencsétlen ajkáról:
- A Krisztus öt sebére kérlek, ölj meg már!
Kegyelmezzetek!
Kegyelmezzetek , mert én tudom a haramia vezér nevét!
Nagy úr, hatalmas úr!
- Bakó!
Állj meg!
Az elitéltet vissza kell börtönébe vinni! kiáltá a főbíró , de ugyane pillanatban szisszenő süvöltés hallatszott és a kínjaiban fetrengő rabló torkát széles vasú nyilvessző járta át, vérbe fojtva többi szavait...
Rettentő zűrzavar, lárma támadt erre a nép között.
Egy nagy csapat vidékinek látszó paraszt megrohanta a vérpadot és ki akarta az elitélteket szabadítani.
A hajdúk és darabantok alabárdjaikkal nekiestek a támadóknak , de egyet se birtak elfogni, mert a tengerként ide-oda hullámzó nép - mintha össze lett volna velük beszélve - mindenféle útat nyitott és rögtön összezáródott mögöttük.
- Undok, vérháborító látvány! szólt utálattal Edömér...
Nem is maradunk itt tovább, öreg hivem, csak míg lovaink kipihenik magunkat.
Mit szólsz hozzá , Hiasszár barátunk?
Hiasszár azonban válasz helyett lemutatott a tér szögletére, hol két kalmár formán öltözött ember feltűnő jelekkel mutogatta őket egy harmadiknak, de látva, hogy észrevették, sebesen tovaosontak a lacikonyhák és mézes-kalácsos sátrak között...
- Ez a két ember folyvást minket szemlélt az egész kivégzés alatt...
Résen álljunk...
Szövik már körültünk a háló vékony pókszálait, mondá lassú , jelentőségteljes hangon.
Az ősi kard.
»... a nap nyugovóra hajolt,
Immár fedi vállát bíborszinű kaftán;
Szél zendül az erdőn - ott leskel a hold.
Idekünn hideg éj sziszeg aztán!«
Arany: »Szondy két apródja. »
Mindenképpen marasztalta volna az öreg Laky Edömért és társait még pár napig , de Edömér nem maradt, miért a főúr kissé neheztelni is látszott.
- Hosszú út áll előttetek, mondá mogorván.
Hosszú és veszedelmes!
Kerülnötök kellene a török szállta helyeket, de nem kerülhetitek, mert úgy beette már magát az ország testébe, mint a rákfene.
- Ahol lehet, kerüljük, ahol pedig nem, hát gyorsan átcsapunk a hódolt helyeken.
Úgy hallám, a békés utasoknak szabad útat enged a török is! veté közbe Bálint.
- Csak a törökbe bizzatok, akkor jégre építettetek.
- No, de hagyjuk a további beszédet, nincs most annak ideje.
A lovak türelmetlenül nyihognak, - induljatok hát Isten nevében.
Nem kivánok mást , olyan légy, úgy harcolj, mint apád! - mondá némi meghatottsággal a főúr , miközben lekisérte őket az udvarra, hol harminc fegyveres csatlós állta körül lovaikat.
- Kassáig veletek adom e kiséretet és ha megszivlelitek tanácsomat, onnan kerüljetek Tokaj alá.
A Tiszán innen vagy túl bizonyára találkoztok magyar csapatokkal, mert úgy hallatszik, hogy a török újra betört Tokajnál és a Hegyalját pusztítja, ha pedig nem, úgy Ónod vagy Miskolcnak vegyétek útatokat.
A fődolog az, hogy békés utasoknak tartsanak benneteket.
Edömér elfordította a fejét, mikor a kelet felé eső kapun kilovagoltak, mert a szép szilvások és gyönyörű almafák helyén akasztófák, kerékrúdak és vesztőkarók meredeztek, melyeken ott korhadtak a kivégzettek csontjai.
Eperjes elveszítette hajdani mosolygó, vidám képét.
A belső háborúk, vallási villongások és a rablók pusztításai letarolták a várost körülvevő gyümölcsös kerteket és kivágott fatörzsek, leégett kolnák romjai meredeztek a bástyák és sáncolt körül.
Midőn másnap délután Kassa tájékára értek, a véres-düllői erdőségben egy martalóc-csapatot ugrattak szét, mely éppen egy kassai ötvösmívest mortifikált a családjával együtt.
A nagy sikoltozásra és jajgatásra lóhalálában vágtattak arrafelé, s még jókor érkeztek.
Az áldozatok már ki voltak fosztva mindenükből és csaknem mezitelenre vetkőztetve akarták őket lovaik farkához kötözni, hogy aztán Eger várába hurcolva, eladhassák a töröknek rabszolgákul.
Edömér, László és a csatlós hadnagy - hiába kiáltozott Bálint - a menekülők után vágtattak és szerencsésen el is csíptek kettőt a pribékek közül - és mivel úgyis már Kassa közelében voltak, a két rablót rábízták a csatlósokra , hogy adják át a vérbíróságnak, megérdemelt bűnhődés végett, ők pedig a hadnagytól elbúcsuzva, tovább indultak Tokaj felé.
A gönci úton egy csapat borkereskedővel találkoztak, kik hosszú társzekereken szállították a nemesebb fajta borokat Lengyelországba és ezektől megtudták , hogy a török csakugyan betört és tűzzel-vassal pusztítja Hegyalját.
- Tokaj körül bizonyosan találkoznak kelmetek Ónody és Homonnai ezredeskapitányok csapatjaival, mert a nádor-ispán is, az erdélyi fejedelem is kiadta a rendeletet, hogy a zempléni és abaúji bandériumok rögtön üljenek lóra és a szepességiekkel mihamarébb igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, hogy ráüthessenek a törökre.
Edömér szeme felvillant és egyetértő pillantással szorított kezet Lászlóval.
- Ha csak lehet, mi is résztveszünk a harcban!
Tokaj határába érve, alig hogy megpillantották a Tiszának az estalkony fényében csillogó szalagját, az erdőből egyszerre csak jobbról-balról egy-egy csapat könnyű lovasság bukkant elő s egy perc alatt körülfogta őket.
- Kik vagytok?
Mik vagytok?
Merről jöttök, hová mentek? - kérdezte a marconaképű strázsamester, kinek, mint a többinek, szintén nyalka farkasbőr kacagány csüngött le válláról.
- Kelmednek is szívesen megmondjuk, de elébb vezessen Ónody és Homonnai ezredeskapitányok elé, felelt Edömér, merészen farkasszemet nézve a csapat vezetőjével.
A tábor egészen Tokaj alatt feküdt, a Tisza partján, egy sűrű fűzfa bozótban és már javában égtek a tábortüzek, mikor a két vezér elé állították őket.
- Kik vagytok, honnan jöttök? kérdé kemény hangon a daliás Homonnai, miközben egyiket a másik után végig mustrálta éles, kutató tekintetével.
Edömér erre rövid szavakban elmondá útjuk célját és bizonyítékul előmutatta a dunántúli seregek vezérének szóló levelet.
- Ha szavaim után még gyanakodnak, kegyelmetek, úgy olvassák el e levelet , fejezte be szavait.
Homonnai azonban barátságosan rázta a fejét.
- Az olyan arc és tekintet, minő a tied, fiatal vitéz, nem csal, nem hazudik .
Amikor akarjátok, békével mehettek útatokra.
- Ameddig útunk egy irányban visz kegyelmetekével, engedtessék meg, hogy mi is összemérhessük kardjainkat a pogánynyal, ha harcra kerül a dolog! kérte Edömér, mihez a két vezér neki is, Lászlónak is vitézi parolájával adá beleegyezését.
Még az éj folyamán visszatértek a kiküldött kémek és hirül hozták, hogy a török sereg Rakamaz tájékán táborozik és Ali Umru, a hires Sinán basa nagyvezír unokája vezeti.
A két vezér rögtön indulást parancsolt, hogy meglepje a mit sem sejtő s nagy lassan Tokaj felé huzódó ellenséget.
Az éj ugyan még setét volt, de a feltámadó hűvös szellő már a hajnal közeledtét hirdeté, midőn a setétség szemcsaló távolában apró, pislákoló csillagokként megpillantották a török seregek hamvadozó tábortüzeit.
Az elől lovagló vezérek erre megálltak tanácskozni.
Lágy, süppedékes talajon álltak, melyet egyfelől a magas Tiszapart szegett óriás kanyarulattal , másfelől sűrü nádas huzódott a messzeségbe.
- Vissza kell huzódnunk, különben a Tiszának szoríthatnak bennünket, mondá boszusan Ónody.
Edömér, ki mindenütt nyomukban ügetett, engedelmet kért a szólásra.
- Vezér uraim, ez a legjobb hely volna cselt vetni a töröknek.
Egy haditervet gondoltam, kezdé kissé felindultan saját merészségétől, de azután biztos hangon elmondta az egészet, hol a suhogó nádasra, hol pedig a bozóttal benőtt parti kanyarodóra s a három tarackágyura mutogatva.
A két vezér eleintén bámuló tekintettel méregette az ifjut, de szavai végén arcuk felderült és majd megölelték nagy örömükben.
- Istenemre mondom, akármelyik hadvezérnek becsületére válnék ez a terv.
Fiú , te hadvezérnek születtél!
Az ütközet után még beszélünk erről, kiáltá Homonnai s mivel hosszú fontolgatásra már nem vala idő, sebesen kiadták a parancsokat a dandárnokoknak és alvezéreknek, maguk pedig a derékhaddal egyenesen a török táborra ütöttek, hogy lesbe csalhassák.
Edömér és László a lesben álló csapatokhoz csatlakoztak, Bálint és Hiasszár pedig semmi árért se maradtak volna el oldala mellől és alig mélyedtek be a nádas sűrüségébe, máris felharsant az ágyúk bömbölésével összekeveredő harci moraj.
Az ütközet zaja gyorsan közeledett, s minden úgy történt, ahogyan kiszámították.
A törökök jóval nagyobb számukban elbizakodva, midőn a nem várt támadás első zavarából kibontakoztak, egész hadseregükkel a magyar seregekre vetették magukat és mint Edömér előre megjósolá, csakugyan a Tiszának igyekeztek szorítani.
Homonnai és Ónody a megbeszélés szerint egy ideig vitézül helyt álltak, de az ellenség túlnyomó hadereje végre hátrálásra kényszeríté őket és az ütközet iránya a nádastól határolt öbölforma kanyarodás felé huzódott.
Homonnai itt hirtelen végig tekinthetett a török seregen - és megdöbbenve látta, hogy sokkal, de sokkal nagyobb haderővel vették fel a harcot, mint a kémek tudósításai után hitték.
Egy pillanatig csüggeteg kétségbeesés fogta el lelkét.
Vajjon a hadicsel e nagyszámú ellenséggel szemben sikerül-e?
Ha csak csudával határos módon ki nem vivják a győzelmet, mind egy lábig itt vesznek, mert valóságos egérfogóba kerültek, honnan egy lélek se menekülhet...
Vezértársa merev, elszánt arcvonásaiból ugyanezt olvasá: győzni vagy meghalni a legutolsó emberig.
Ádáz, kétségbeesett küzdelem kezdődött.
A gyalogság dárdával és karddal harcolt egyszerre, a lovasság pedig a két vezérrel élén az egy tömegben reájuk zúduló török hadat iparkodott két-három oszlopra szakítani.
- Elvesztünk!
A török nagy tömegével elseper bennünket, ha szét nem lazítjuk , kiáltá Homonnai vezértársának.
A török sereg azonban megbonthatlan ércfalként vert vissza minden támadást és lovassága nagy tömegével akarta a magyarságot legázolni, midőn ez a felharsogó trombita jelre villámgyorsan kétfelé vált és a derék had helyett a törökök jobb- és balszárnyára vetette magát.
E váratlan támadás oly zavarba hozta a török hadat, hogy soraik ingadozni , keveredni kezdtek és ebben a percben a parti bozót közül megdördült a három tarackágyú, a nádasból pedig irtó sortüzelés ropogott közéjük, rémséges pusztítást okozva - és innen is, onnan is egetverő harci kiáltással rohantak rájuk a nád közt rejtőző magyar csapatok.
A legelsők élén Edömér rohant, kardját villogtatva és a vezéreket keresték lángoló szemei.
A fegyvercsattogástól, harcizajtól egészen megittasulva , mámoros lelkesedéssel veté magát a legádázabb tusakodásba, midőn jobbról-balról két lovas ugratott melléje.
Az egyiket, egy előkelő spáhi agát, mielőtt kis urára mérhette volna görbe szablyáját, az öreg Bálint vágta le, amolyan régimódi csatlósos egész vágással, a másikkal azonban Edömér vette fel a harcot, bekezdőül levágva ezüstös paizshordozóját...
Ez egy előkelő albán bég volt, maga is és lova is, mint valami krokodilus , tetőtől talpig csillogó pikkelypáncélba öltözve.
- Nekem jőjj, kutya! agyarkodott rá fenekedő ordítással, mikor pajzshordozóját leesni látta és drága damaszkusi kardját megvillantva rettentő csapást mért Edömérre, mit ez villámgyors félrehajlással elkerülve, visszavágott oda, hol a sisak és pikkelypáncél hajlása némi rést hagyott és a másik percben az albán lovas hátranyaklott fejjel bukott le paripájáról.
Ebben a percben a küzdelem zaját túlharsogó, rémkiáltás harsant fel a törökök sorai között.
- Meneküljetek.!
A keresztények elfoglalták a tábort.
Mindjárt a nyakunkon lesznek!
Erre az amúgy is bomladozó, hátráló török sereget egyszerre oly páni rémület lepte meg, hogy fegyvereit elhányva, hanyatthomlok futott el a csatatérről .
Sok a Tiszába fulladt, még több a nádas feneketlen ingoványaiba veszett, a többit pedig futásközben a nyomukba vágtató magyar csapatok ölték , aprították halomra, úgy, hogy hirmondó is alig maradt belőlük.
Edömér nem üldözte a futókat, hanem az albán bég pompás arabs paripáját igyekezett elfogni, mely még akkor is vad nyerítéssel száguldozott össze-vissza a harctéren, magával hurcolva kengyelbe akadt gazdáját.
Hátha még él és meg lehet menteni!
A sok hajszolásra és hivogatásra a nemes mén végre hajlani kezdett és békével megengedte fogatni magát a nádas szélén.
A bég azonban már nem élt, de keze még a halálban is görcsösen szorította a drága damaszkusi szablyát, melyet Edömér, alig, hogy rápillantott, a fájdalom és öröm sikolyával kapott a kezébe...
Atyjának ősi kardja volt ez, ama nemes, büszke jelmondattal, melyet a Hollókövyek mindig megtartottak: »Hüvelyemből jó ok nélkül ki ne végy, de ha kivészsz, becsülettel visszatégy« és a drágaköves markolatba bevésve a Hollókövy cimer szárnyas és koronás kígyója.
Hogy került ez a bég kezébe?
Ott volt-e ő is ama gyászos éjszakán, vagy a rabló martalócoktól vette?
Ezen egy percig se gondolkodott, hanem megrendülve omlott térdre és áhítatosan összecsókolá a drága ereklyét.
- Te küldöd ezt, atyám, te, segíts hát, hogy eskümet, fogadásomat mindvégig betölthessem! kiáltá a megindulástól remegő hangon, áhitatos tekintetét a napfényes égre emelve...
Egy új barát.
S gyorsan száguldva, vágtatott
A Niger mentiben,
Arany vala a zabola
S csörögve rémesen
Jó kardja méne tomporát
Verdeste szüntelen.«
Longfellow: »A rabszolga álma. «
Ezzel a fényes győzelemmel sok hadizsákmány is került a győztesek kezére.
A táborban leirhatlan öröm és vigasság uralkodott s gyors hirnökök vitték szét a hirét mindenfelé az országban a Tisza melletti győzelemnek.
Edömért nemcsak a vezérek, de az egész tábor is lelkesülten ünnepelte, amiből Hiasszárnak is bőven kijutott, mert ő volt az, ki ama sikerült cselfogással , hogy a keresztények elfoglalták a tábort, megfutamította a töröksereget.
- A gondviselés keze vezérlett benneteket táborunkba, mondá Homonnai azon a nagy lakomán, melyen az egész tiszti- és altiszti kar részt vett.
Fiú te , benned nagy hadvezéri talentum lakik.
Ne menj tovább, maradj nálunk.
Még ma kinevezünk téged és Vihorláthy barátodat hadnagynak, a legelső ütközetben pedig kapitány lész!
- Úgy van!
Szavunkat adjuk erre! szólott Ónody is.
Edömér elpirult örömében és büszkeségében, az öreg Bálint pedig szemét törülgette a nagy hadisátor hátterében.
- Én nem maradhatok, - de te László, fogadd el e fényes ajánlatot, ki tudja , ér-e még bennünket ilyen szerencse, fordult hozzá baráti biztatással.
- Úgy van!
Legalább te maradj nálunk a táborban! biztatá élénken Homonnai.
- Még, ha generális pálcával, fejedelmi süveggel kinálnának, se hagylak el , Edömér, felelte László hév ragaszkodással, amiért Edömér meleg szeretettel szorította meg kezét.
Midőn a zsákmány felosztását befejezték, Homonnai mind a négyüket sátrába hivatta a napos tiszttel.
- Most vettem tudósításokat, hogy a sárosi és zempléni bandériumok utócsapatjait Tokaj alatt kell bevárnunk, ti pedig tegnap mondtátok, hogy indulni akartok.
Megmaradtok-e e mellett?
- Ha kegyelmednek nincs ellenvetése, vezér uram!
- Csak az az óhajtásom van: itt szeretnélek benneteket véglegesen tartani.
De hát ez nem lehet!
Mikor szándékoztok indulni?
- Még ma déltájban, miután kegyelmetek a sereggel még vagy két hétig a Tisza mellékén táboroznak.
- Akkor mindjárt megirom a levelet jövendő vezérednek, Eszterházy Gábor ezredeskapitánynak.
Ő tőle majd megtudjátok, mi van benne.
- Csak nem ir felőlünk valami szigoruan, vitéz ezredeskapitány uram? kérdé kiváncsiskodva az öreg Bálint.
- Ahá, remegsz, öreg vitéz, úgy-é?
Már pedig én azt iratom meg ő kegyelmének , hogy soha többet el se ereszszen, ha egyszer megfogott benneteket.
Bár én is meg tudnám tenni! nevetett Homonnai barátságosan.
Az indulásnál Edömér fején már az albán vitéz hegyestollú ezüst sisakja , mellén pedig az a bámulatos munkájú pikkelypáncél-vért csillogott a déli nap sugaraiban, mely könnyű és hajlós volt, mint a hal pikkelye és a tábori fegyverműves úgy átigazította, mintha csak karcsú termetére öntötték volna.
A búcsuzás katonásan rövid, de annál lelkesebb volt, mert még akkor is hangzott utánuk a táborbeliek üdvrivallgása, mikor már az út kanyargóiból csak az ezüst sisak fénye villogott vissza.
Ónod alá érkezve, átadták a gyülekező nemesi bandériumok vezérének Homonnai uram rövid üzenetét, azután a rosszhirű ónodi erdőn keresztül folytatták útjukat Eger felé.
Midőn Eger tájékára értek, Hiasszár újra felvette török öltözetét.
- Várjatok rám itt a szőlők alatt, én bemegyek egy kissé szétnézni a városba.
Azonban olyan sokáig időzött a városban, hogy nemcsak türelmetlenkedni, de már-már aggódni is kezdtek miatta és midőn visszaérkezett, Bálint kérdésekkel halmozta el.
- Ugyan hagyj békét.
Nehogy valami kelepcébe szaladjunk bele, meg kellett tudnom, üldözve vagyunk-e vagy sem?
Abdi basa titkos megbizottjának mondtam magamat, hogy utat nyithassak Nógrádig a részünkre.
Ennyi az egész! felelt a renegát kitérőleg.
Csakugyan, midőn Hatvanba értek, a kajmakám, kit az egri basa sebes küldönccel értesített, nemcsak frissítőkkel vendégelte meg őket, hanem még egy hat főből álló lovascsapatot is rájuk akart erőszakolni kiséretül, - mitől alig tudtak megszabadulni.
- Hiszen gyöngyen megy az egész, mint a parancsolat!
Ember, te akkora darab aranyat érsz, a mekkora vagy! dörmögé jókedvűen Bálint, midőn már Hatvan látképe is elveszett a messzeségben.
Hiasszár fejét csóválta, s homlokán még mélyebbre vésődött az a ránc, mely a komor töprengés jele szokott lenni....
- De hát mi a tatár aggaszt, mikor a veszedelemnek még csak árnyéka se mutatkozik?
- Éppen ez aggaszt, - ez a nagy békesség nem tetszik nekem.
Valami lappang mögötte.
Mennél hevesebb vihar van készülőben, annál mélyebb csend előzi meg.
Valami nagy ármányra és gonoszságra készülődnek, hogy eddig békében hagytak bennünket...
- Hát iszen igazad lehet, de résen leszünk ám mi is! szólt Bálint alantabb hangon.
Ettől kezdve útjuk majdnem szakadatlanul visszhangos szálerdőkön vezetett keresztül.
Mikor rövid pihenés után újra útnak indultak, már alkonyodott .
Bálint boszusan vakargatta a tarkóját.
- Az Isten áldja meg az erdejét, bizony vége is lehetne már.
Innen-onnan ránk szakad az éjszaka, kiáltá boszusan, de ugyan ebben a percben Edömér, ki Lászlóval pár lépéssel előttük léptetett, megállt és csendre intette őket.
- Mintha segítségért kiáltott volna valaki, mondá hallgatózva, de csak az erdő visszhangos zúgása suhogott és csak a száraz haraszt zörgött alattuk.
- Eh, valami eltévedt őzborjú rí anyja után, szólt Bálint s éppen indulni akartak, midőn újra felhangzott az elébbi panaszos kiáltás:
- Segítség!
Segítség!
Uram Isten, küldj valakit, hogy meghallják szavaimat , hangzott a távolból tompán, elmosódva.
- Semmi kétség, ember van veszélyben!
Jerünk! kiáltá Edömér kigyult arccal , lovát a hang irányába fordítva.
- Csak vigyázva, édes uram, esengett melléje ugratva Bálint.
Hátha martalócok mortifikálnak ott valakit és tízszeres számban vannak.
- Annál gyorsabb segélyre van szükség.
Jer, László! és kardot rántva , vágtattak az egyre erősbödő jajszó felé.
- Ide, ide, jó emberek! hangzott feléjük - és egy fiatal embert találtak kezénél, lábánál fogva, egy terebélyes cserfához kötözve.
A fa körül le volt gázolva, vérrel volt befecskendezve a fű és haraszt, a szomszéd fához pedig egy megnyergelt paripa volt pányvázva, melynek nyergére egy szépművű kard és egy hosszunyelű kopja volt akasztva a fához kötözött ruháival egyetemben.
- Isten küldött benneteket.
Óh, hála néktek! kiáltá az örömtől elfulladó hangon.
- De hát mi történt veled! kérdé részvéttel Edömér és nyergéből sebesen a földre szökve, tőrével elvagdalá a köteleket.
- Nagyszámú martalóccsapat támadt reánk és hosszú küzdelem után csatlósomat leölve, egy ide nem messze levő mély vízmosásba vetették, engem pedig mindenemből kifosztva, ide a fához kötöztek, lovammal együtt.
- És a martalócok? kérdezé élénken László.
- Mint szavaikból kivettem, az erdő másik részén újabb utasokra leskelődnek és csak alkonyatkor akarnak visszatérni, hogy magukkal hurcolhassanak.
- De te meg is vagy sebesülve! kiáltá Edömér az ifjú véres alsó ruháira mutatva.
- Csekélység!
Könnyű karcolások!
De most el innen, el, még pedig sietve , derék szabadítóim.
A martalócok harmincöten vannak s minden percben visszatérhetnek.
Mindenekelőtt engedjétek meg azonban, hogy szivből megköszönhessem a bátor segítséget, - és a nemes arcú, deli ifjú mind a négyüknek forrón megszorongatá a kezét, aztán gyorsan magára kapkodta ruháit és fegyvereit.
- Most el, még pedig vágtatva!
A martalócok abban az irányban távoztak , nekünk tehát errefelé kell tartanunk, hogy kiérjünk e rosszhirű rengetegből.
- Hát ismerős vagy e vidéken?
- Hogyne!
Nógrádi születésű vagyok és Szirákon laktunk, honnan hajnalban indultam el bátyám után a táborba.
A megmentett ifjú vidám cimborának és jókedvű útitársnak bizonyult és már az első nap valamennyien megszerették, akkor pedig éppen vége-hossza nem volt az örömnek, mikor megtudták, hogy ő is Eszterházy Gábor dunántúli táborába igyekszik, hol testvérbátyja, mint lovasstrázsamester szolgál s ő alatta akarja megkezdeni hadipályáját.
Keveházi István - így nevezte magát - apróra elbeszélte élettörténetét.
Apjuk korán meghalt, beteges anyjukat a kapzsi rokonok, különösen egy prókátor nagybátyjuk, mindenéből kiforgatták, úgy, hogy a nagy vagyonból alig maradt annyi, melyből szegényesen eltengődhettek.
Móric, a bátya a hadipályán akarta szerencséjét keresni és katonának állott, ő pedig ágyban fekvő beteg édes anyjuk mellett maradt ápolónak, kit csak hosszú évek multán váltott meg a halál keserves szenvedéseitől.
- Anyánk halála után - folytatá gyors szavakban, mintha valami betanult leckét mondana fel - pár évig a rokonok házánál hányódtam, mert nem volt se testemnek, se lelkemnek hová fordulni.
De bizony hamar meguntam a kegyelemkenyeret és a szántóvető, gazdálkodó életet, mert szivem mindig csak a zajos tábori élet után vágyódott.
Katona akartam lenni én is, mint bátyám , de a körülmények több évig nem engedték, - míg végre most huszonöt éves koromban beteljesült e régi vágyam és bátyám oldala mellett majd csak viszem tán én is valamire.
Edömér élénk részvétet érzett iránta.
Szomorú ifjusága, hányatott élete némiképen hasonlított az övéhez, csak az bántotta, hogy olyan könnyűvérű , érzéketlen hangon beszél édesanyjáról, küzdelmeiről.
Neki könyek tolulnak szemébe, ha drága halottjaira gondol, - ez meg nevet, kacag még akkor is , midőn róluk beszél...
- Tudja bátyád, hogy hozzá készülsz? kérdé komolyan.
- Dehogy tudja!
Talán rám se ismer, hiszen majd kilenc éve, hogy nem láttuk egymást.
- Akkor te se fogsz rá ismerni! vegyült a beszélgetésbe László.
- Az bizony meglehet! válaszolá könnyedén.
Hej, fiuk, fiuk, érjünk csak egyszer a táborba, meglássátok, milyen vig életet csapunk!
Bátyámon kívül akad ám ott még néhány megyebeli vig cimbora is, kik nem régen esküdtek Eszterházy uram zászlója alá.
Hej, milyen mulatságokat csapunk , meglássátok.
Erre már az öreg Bálint is közbeszólott az ő mély, dörmögő hangján.
- Ha olyan mulatságot ért kegyelmed, mihez a kardcsattogás és az ágyudörgés húzza a talp alá valót, abban lesz részünk elegendő, de másban aligha, mert amint hallottam, Eszterházy vezér uram nagyon szigorú katona s nagy rendet tart a táborban.
- Bizzad azt csak ránk, öregem!
A hadi regula arra való, hogy ahol lehet , megtörje az ember.
Ha nem lesz pénzünk, suttyomban zsákmányolunk, ha kifogy a bor és elemózsia, szépen feltörjük a papok és polgárok pincéit, - van ott elég, ne féljetek!
Persze az ilyeneket nem szokás a felebbvalók orrára kötni.
Bizzátok csak rám, mester vagyok én az ilyesmiben!
Edömér és László egymásra néztek.
- Mi nem fogunk részt venni az ilyesmiben, hanem szigoruan a hadi regulához tartjuk magunkat és ha te ilyesmikben töröd a fejedet, előre is megmondom , nem leszünk jó barátok, mondá aztán Edömér komoly hangon és ettől fogva némi idegenkedést kezdett érezni irányában, mi napról-napra növekedett mert Keveházi némelykor, akaratán kívül, úgy elszólta magát, hogy még az öreg Bálint is megütődve csóválta fejét.
De aztán azzal vigasztalta magát, hogy a táborban majd lerázzák nyakukról e nem szeretem vendéget.
A táborban.
...»
Mielőtt megütköznék olvassa el ön ezen levelet«...
Shakespeare: »Lear Király. «
Keveházi István értett ahhoz, miként kell megnyerni az embereket.
Bármit tett, bármit mondott is, nem lehetett megharagudni reá, mert törleszkedő , simulékony modorával és jókedvű bohóságaival csakhamar megengesztelte és jókedvre hangolta környezetét, sőt még az öreg Bálintot is nem egyszer meg tudta nevettetni, pedig ezzel ugyan kevés emberfa dicsekedhetett.
- Nagy selma biz ő kegyelme! mondogatta ilyenkor Hiasszárnak, ki szokása szerint csak csendesen mosolygott, de nem szólt rá semmit, pedig valamenynyiük között, ő neki igyekezett Keveházi legjobban a kedvében járni.
- Még csak egy-két nap, aztán Győr alá érünk, mondá egyik este, mikor éjjeli tanyára heveredve, szalonnát pirítottak az estélihez, lovaik pedig kipányvázva, az erdőszél kövér füvét ropogtatták.
Szép csillagos ég ragyogott felettük, a holdvilág pedig ekkor kezdett fényes arcával kibujni a hegyek mögül.
Az estelit rég elköltötték, de az álom nem igen akart szemükre ereszkedni.
Edömér mélázó arccal bámulta a csillagokat...
Fényes ragyogásukról megismerte a Sziriuszt, a Mezarthimot, melyek fájó, szomorú emlékeket költögettek fel szivében, úgy, hogy akaratlanul felsóhajtott.
Már ekkor két napja mult, hogy átkeltek a Dunán és másnap a partmentén haladva, egy kormánya törött dereglyét láttak ide-oda hányódni a széltől magasra korbácsolt hullámokon.
A bentülők, köztük egy török katona, is kétségbeesve kiáltoztak segítségért , mert a dereglye már-már merülni kezdett.
Edömér nem sokat gondolkozott, hanem egy lapos kavicsra rákötötte a nyereg kápáján függő pányvakötelet és ügyesen a csónakba hajította.
- Kössétek a csónak orrához! kiáltá a két evezősnek - aztán valamennyien megragadták a kötelet és a korhadt dereglyét lassan a part felé kezdték vontatni.
A parthoz közel azonban a megfeszült kötél, nagyot pattanva, elszakadt és a korhadt dereglye mindenestől alámerült...
Az egyik halászt és a török katonát, kit bő köpenye fentartott a vízen, nagy nehezen kimentették - és ebben úgy eltelt az idő, hogy nemcsak a beálló éjszaka, de a közelgő zivatar is fenyegette őket egyre hangosabban közeledő morajával.
A halász elvezette őket egy roskadozó csősz kunyhóhoz, hol a kiállott fáradtság és a zivatar zúgása között a többiek csakhamar elpihentek, csupán Hiasszár és az óriási termetű török katona maradtak ébren, ki nagy fogvacogás közt szárítgatta ruháját és fegyverzetét.
Hiasszár csakhamar egész bizalmát megnyerte Mizrának, a csausznak.
- Hogy tudtál arra a roskadozó dereglyére szállni?
A szárazföld biztosabb ! kérdezte tőle fejcsóválva.
- Dehogy biztosabb!
A győri várkapitány, ez az ólálkodó kutya, megint rajta ütött a Vértes alatt elvonuló Risán bégre és levágta egész seregével együtt .
Most Tata alatt táborozik és csapatjai ólálkodó farkasokként össze-vissza száguldozzák a környéket.
Ha dereglyére nem ülök, elcsípnek, Allah fullaszsza meg őket!
No, de nemsokára ő kelmének is ütni fog az órája!
- Hogy érted ezt?
- Csak úgy!
Többet nem szabad elárulnom.
Ezt is csak néked mondtam, mert igazhivő vagy - és nagy titokban azt is megsugta, hogy ő nem közönséges csausz, hanem gyorsfutár és fontos fermánt visz a fehérvári basának.
Mikor a futár ruhái megszáradtak, pipára akart gyujtani, de keserves fohászkodások közt látta, hogy dohánya facsaró víz, - mire Hiasszár megnyitotta iszákját s egy csibukra való finom latakiáht ajándékozott neki.
Alig szívta ki azonban pipáját, egyszerre csak álmosodni kezdett és néhány érthetetlen szót mormogva, elnyujtózott a hamvadozó tűzrakás mellett.
Hiasszár egy ideig még várt, azután egy nyaláb rőzsét huzva ki a kunyhó oldalából, a pislákoló tűzre dobta és a fellobogó lángnál kikereste a futár dolimánjához varrt bőriszákot és kivette belőle a vörös selyembe göngyölt fermánt.
Vigyázva lágyította meg a sárga viaszpecsétet és kioldozva a vastag selyemszálat, kétszer-háromszor is nagy figyelemmel átolvasta, mire az elébbi módon újra lezárva, visszahelyezte a mélyen alvó futár iszákjába , azután ő is nyugalomra tért.
Reggelre kelve a futár a legközelebbi faluban lovat szerzett, ők pedig Tata felé indultak.
- Fiuk, ha jól megyünk, éjfélre a táborba érünk, mondá Keveházi, lova nyakát veregetve.
- Hát ezt a vidéket is ismered?
- Hiszen anyám Neszmélyről való, többször jártunk ott atyafi látogatóban .
Rajta hát, fiuk!
Ne kíméljük lovainkat!
Bálint lova azonban nem sokáig birta a nagy hajszát, valami éles kavicsban annyira megsántult, hogy csak lépésben haladhattak - s így éjfél helyett csak másnapi estszürkületkor érték el a tatai halmokat.
A feketedő éjszakában egymásután gyulladtak ki a tábor őrtüzei, a lanyha éjjeli szellő pedig a táborőrök töredezett jeltadó kiáltásait hozta el hozzájuk a méla csendességben.
- Hála légyen a Magasságbelinek, ki szerencsésen idáig vezérelt bennünket , mondá Bálint ünnepélyes hangon és tisztes fejéről áhítattal leemelte a nehéz bőrsisakot.
- Az én török gunyám rossz ajánlólevél lenne az előőrsöknél, azért, Bálint bajtárs, először ti jelentkezzetek a táborban, mondá Hiasszár és midőn ezek távoztak, a vele maradó Edömérhez fordult:
- Hallgasd meg, amit mondok, de ne szólj róla még barátainknak se, legalább addig ne, míg a vezérnek el nem mondtad.
Azt a török futárt én ópiumos dohányommal elaltattam és elolvastam a fehérvári basának szóló fermánt.
A török nagy titokban hatalmas sereggel készül Győr ellen, hogy váratlanul ostrom alá véve, elfoglalhassa.
Már minden készen áll s tán rövid napok mulva a falak alatt lesznek...
Eszterházy, a vezér, mit sem tud és hogy meg ne sejtse, hamis hiradásokkal és hamis mozdulatokkal jó messze el akarják csalogatni, hogy aztán útját vágják.
Ez röviden a fermán tartalma - és ha te e drága hirt megviszed neki , nagy érdemeket, nagy dicsőségét szerzesz magadnak!
Most pedig halld , szórul-szóra a fermán tartalmát, hogy a vezérnek el tudjad mondani.
Edömér meghatva szorítá meg a renegát jobbját:
- Köszönet hűséges ragaszkodásodért, - de áldozatkészségedet nem fogadhatom el.
Tiéd az érdem, hogy e fontos titkot megszerezted, azért illő, hogy te add át, nem pedig én...
Hiasszár felelni akart, de ugyanekkor Keveházi termett mellettük.
- Siessetek!
A vezér sátorában vár bennünket.
Eszterházy Gábor, Győr várának vitéz parancsnoka ugyanakkor tért vissza a táborba.
Tüzesvérű harci ménje még ott kapálódzott a vezéri sátor mellett , öreg csatlósa pedig éppen csillagos sarkantyuit oldozta le, midőn az előőrsök őket bevezették hozzá.
Ércesen csengő hangon fogadta köszöntésüket és mialatt fegyvernöke daliás termetéről leemelte láncszemes páncélingét, sas szeme villámló tekintettel röpült egyikről a másikra.
- Mi vezetett benneteket táboromba? kérdé azután kemény hangon, mire Edömér átadta Korláthkövy főispán és Homonnai levelét.
Sietve metszette fel a pecséteket, de homlokredői már az első soroknál elsimultak, s élesen jellegzett, hős tekintetű arca nyugodt, barátságos kifejezést öltött.
Párszor érdeklődve pillantott fel a levélből Edömérre és Hiasszárra, midőn azonban Homonnai levelét kezdé olvasni, arca felsugárzott és elégedetten bólintgatott fejével:
- Hős apának hős fia! mondá, összehajtva a leveleket, azután jobbját a fiú vállára tette.
- Vitéz atyádat ismertem!
- A legjobb ajánlólevél, hogy az ő fia vagy!
Légy olyan, mint ő! szólt, miközben szívesen megrázta kezét.
Azután a szállásmestert hivatta sátorába.
- Szállásoljad el ezeket a fiatal vitézeket.
A többiről majd holnap intézkedünk s Edömér és Hiasszár kivételével barátságos kézintéssel elbocsátá őket.
- A vitéz Homonnai magasztalólag ir rólatok levelében, örvendek tehát, hogy seregem két ilyen fiatal vitézzel szaporodik.
De most beszéljetek, mit tehetek értetek e levél értelmében? szólt, erős öklét Korláthkövy levelén nyugtatva.
- Grácia legyen szavaimért, uram és vezérem, felelé Edömér kigyult arccal.
A minket érintő dolgok hadd maradjanak későbbre!
Fontosabb érdekek forognak most kockán.
Közeli vész fenyegeti Győr várát és seregedet!
Beszélj , Hiasszár!
A renegát erre szóról-szóra elmondá a bámuló vezérnek a fermán tartalmát és azt is, hogy hol és mi módon jutott hozzá.
- Istenemre mondom, nagy szolgálatot tettetek e hirrel, kiáltá hevesen .
Mindenekelőtt azonban intézkednünk kell, - és ércesen felharsanó parancsszavára csakhamar megtelt sátora a csapatok parancsnokaival, kiknek a legszigorubb titoktartás mellett kiadta a szükséges rendeleteket és kis idő mulva vágtató lovas futárok dobogása hangzott mindenfelé az éjszakában.
A haditanács végével kis ideig mély gondolatokba merülve, járt fel-alá sátorában, azután megállt előttük.
- Oly nagy szolgálatot tettetek, hogy magatok szabhatjátok meg a jutalom árát!
Szóljatok hát, mit kivántok? mondá biztató hangon, de mivel egyik se szólt, csak ötölve-hatolva egymásra néztek, - Hiasszárt szólítá meg.
- Szólj te először!
- Tarts meg szolgálatodban, ez minden, amit kérhetek.
- Ha magad akarnál menni, se eresztenélek!
Rád nagy szerep vár ebben a háborus világban, szólt Eszterházy.
De igaz!
Főispán rokonom azt irja : magyar vagy.
Miért viselsz hát török nevet?
Hiasszár arca elsápadt, de aztán nyugodtan felelte:
- Tüstént elmondom, de elébb hallgasd meg fiatal uramat és pártfogómat.
- Igazad van, rendjében mindent.
Rajtad a sor, fiú!
Mondd ki bátran és őszintén, mit kivánsz?
Edömér mélyen fellélekzett:
- Engedd meg, hogy a portyázásokban és beütésekben mindenha résztvehessek , mert csak így reménylem hugom elrablóját feltalálni, - és ha kérhetek még valamit: légy ugyanily jóakarattal Vihorláthy László bajtársam és öreg Bálintom irányában is.
Eszterházy jóakarólag bólintott:
- Legyen úgy!
Szolgáljátok egy zászló alatt a hazát.
Erről még holnap beszélünk.
Most pediglen, miután főispán rokonom levelében nagyon a lelkemre köti, hogy kihallgassalak benneteket, - hát beszéljetek.
Éjfélen túl járt az idő, s a fiastyúk apró csillagseregével már magasan járt az égen az álomba merült tábor fölött, midőn kiléptek a vezéri sátorból .
Hiasszár arcán eddig nem látott derüs nyugalom, Edömérén pedig remény és lelkesültség sugárzott.
Az egyik őr megmutatta a részükre kijelölt sátort, s Hiasszárnak úgy tetszett, mintha egy setét árnyat látna ugyanekkor beosonni, - de midőn beléptek, társaik már javában aludtak, idegennek pedig nyoma sem volt sem künn, sem benn a sátor körül.
- Csalatkoztam volna? kérdé önmagától kétkedve...
Nem, ezt nem hiszem!
Még a sátor vásznát is láttam mozogni a rávetődő világosságban.
Másnap kora hajnalban a paripák nyerítő dobogása és kürtharsogás ébreszté fel a tábort.
- Ejnye, de rövid volt az éjszaka, dörmögé ásítozva Keveházi, midőn a sátor függönye félrelebbent és hangos üdvözléssel négy katona lépett be, kiknek láttára hangos örömkiáltásra fakadt.
- Adjon Isten, földieim!
Hát megtudtátok, hogy itt vagyok? kiáltá elébük.
- De meg ám, még az este, felelt egyik, mire mindakét részről hangosan örvendeztek a nem várt viszontlátáson.
A kérdések és feleletek egymásra következő özönében, Keveházi István egyszerre csak elkiáltotta magát:
- No nézzétek!
Én csak darálok, darálok, ahelyett, hogy mindjárt Móric bátyámról kérdezősködném.
Hol van ő, megmondtátok neki, hogy itt vagyok?
A négy földi némán nézett egymásra s végre a legöregebbik, egy ravasz sunyiképű huszár, kit társai csak Patkónak tituláltak, rezes, durva hangját szelidre erőltetve, megszólalt:
- Bizony, öcsém, már csak megmondjuk - a szegény Móric, már félesztendejénél több, hogy elesett vitézül.
Egy kontyos pogány durrantotta le, akit én aztán elkeseredésemben tüstént utána küldtem.
Utolsó szavával is engem bizott meg , hogy a mi kis cók-mókja, értéke maradt, azt őrizzem meg a te számodra.
Gyere velünk, mindjárt át is adom!
Keveházi elfödte arcát mindakét kezével:
- Már most ki lesz az én védőm, pártfogóm és oktatóm? fohászkodott fel keservesen.
- Hát mink, la, földieid!
Egyenesen ránk bízott.
A kapitányt mindjárt meginstáljuk, hogy mellénk oszszon be!
De siess már no, mert nemsokára kezdődik a csapatmustra és az ujoncok felesketése! - siettette a dereshajú Patkó, miközben tekintetével végig mustrált mindenkit a sátorban.
Keveházi erre kevés szóval megismertette földieit, azután megigérve, hogy mindjárt visszatér, velük együtt eltávozott.
Alig, hogy eltávoztak, két fiatal csatlós legény toppant be, a párolgó reggelit hozva, melyet künn nagy bográcsokban főztek.
- Lindvay Miklós kapitány uram küldi kegyelmeteknek! jelentették katonásan összeverve bokáikat.
Ennek utána pedig ne sajnáljanak sátorába fáradni.
A lovakat és szerszámot addig mi majd ellátjuk.
- Dejszen nem bizom azt rátok! dörmögé Bálint és míg urai reggeliztek, a két csatlós segítségével ellátta a lovakat, közben pedig kikérdezte őket a táborbeli állapotokról.
Egyszerre csak e kérdéssel fordult hozzájuk:
- Ismertetek valami Keveházi Móricot a seregben?
- Hogyne ismertük volna, felelt egyik, hiszen földim volt.
Derék jó úr volt .
Vitéz katona, vakmerő, bátor.
Hadnagynál is feljebb vitte volna, ha el nem esik.
- Hát te is nógrádi születésű vagy?
- Az apám se volt az!
Zalai vagyok!
De hiszen Keveházi Nógrádból való volt!
- Dehogy onnan; Zalából, a Balaton mellékéről, hiszen öregapám az ő jobbágya volt...
Bálint nagyot nézett, de nem szólt rá semmit, mert Edömér és László kiléptek a sátorból.
Lindvay Miklós, a kapitány, vakmerő bátorsága s hősi vitézségeért kedves embere volt a vezérnek.
Ennek csapatjába osztotta tehát be az ifjakat, kiket ez őszinte magyaros nyiltsággal fogadott, midőn jelentkeztek nála, az öreg Bálintnak pedig barátságosan vállára veregetett:
- Hallottam, hogy még huszárosan ki tudod teremteni a hat vágást, öreg!
No , majd meglássuk.
Nálunk gyakorta lesz részed a tokajihoz hasonló dáridóban .
Hiába, pogány népek vagyunk, nem szeretjük a böjtöt.
Bálint nem adta sokért ezt a megszólítást, mert már előzőleg megtudta, hogy a fiatal kapitány a dunáninneni seregek egyik legkiválóbb hőse s az ő csapatja van mindig megbizva a legvakmerőbb hadi vállalatokkal, beütésekkel és portyázásokkal.
A táborban csak repülő seregnek nevezik s a legutolsó embere is a legjobb vitézekből van válogatva.
Alig öltötték fel az egyenruhát, sorakozóra riadoztak a kürtök és az egész tábor négyszög arcvonalba állott fel, közepén a Szűzmáriás és országcimeres hadizászlóval.
Az ujoncok felesketésére maga a vezér is megjelent szén-fekete harci ménjén s sas szemét végigvillanva a csapatokon, rövid, lelkesítő beszédet intézett hozzájuk, a haza, király és zászlójuk iránt való törhetetlen hűségre intve őket.
Midőn Edömér is felesküdött a hadi zászlóra Eszterházy Gábor buzdító szavak között, kiemelve a tokaji ütközetben tanusított vitézségét, azon tüstént megtette első alhadnagynak Lindvay kapitány repülő csapatjába, ki mindjárt a csapatok élére állította, miután egyuttal parancs adatott az indulásra is.
Büszke örömmel vette át a vezényletet, mert ezzel a hirnév és dicsőség fényes üstökösútját látta megnyilni maga előtt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE