Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Makó Paula még egyszer körültekintett, de sehol sem látott segítséget, sehol szánalmat.
Tudta, hogy a mai estével tönkre lesz téve végkép jó hirneve az egész városban.
De mi veszteni valója van még neki?
Ez este már meggyőződött arról, hogy az ugynevezett jó társaság kizárta őt.
Azoknak hiába jó, hiába becsületes, azok csak az anyja botrányos kalandjait nézik.
Oh, a gonoszak, a képmutatók!
Mintha ők csupa szentek lettek volna Mintha Paula nem hallotta volna, mikor anyja néha kifakadt s emlegette a Gulyásné, meg az Antalffyné , meg a többiek viselt dolgait.
Gyönyörü dolgok voltak azok.
Persze, hogy nem fiatal leány elé valók; de Makóné nem igen válogatta, hogy mit lehet elmondani, mit nem, ha egyszer neki kezdett.
Eh, mit?
Hiszen akár ki tudhatja, Gulyásnénak egy pappal, Antalffynénak meg a saját sógorával volt viszonya.
Hanem arra természetesen szemet huny ez az egész bedeházai tisztességes társaság, mert Antalffynénak a férje nagy hatalmu ur, királyi tanácsos , pénzügyigazgató, a ki sok embernek árthat és soknak használhat, az asszony pedig nagy uzsonnákat, nagy ebédeket, nagy vacsorákat ad, járatos oda az egész város szine-java .
Már hogy találnának ilyen derék asszonyban valami megróni valót?
Az a nagylelkü Gulyásné meg jótékony adományokat tesz a roppant vagyonából, száz forintot ide, száz forintot oda, jutalomkönyveket osztogatott iskolás gyerekeknek , egy oltárképet is festetett s minthogy gyermeke nincs, minden vöröskereszt egylet , Fröbel egylet, gazdasszony egylet s isten tudja még miféle, a mi csak létezik Bedeházán, mind valami nagy hagyományt vár.
Hogy ne tartanák tiszteletben, még ha ötszáz szeretője volna is, mint a marokkói császárnak?
A becsület csak a gazdagok számára van, nem az olyan nyomoruságos exisztenciák számára mint Makóék.
Paula jól tudja azt.
Szegény apa, a ki egészen megfakult, kopott kabátban szaladoz gyalog a legnagyobb sárban, esőben, egyik betegétől a másikhoz s tíz forintot, öt forintot kér kölcsön minden ismerősétől, a kivel találkozik az utcán, nem nagy tiszteletet szerezhet nekik.
A fiatal leányt sokszor gyötörték már ezek a sötét gondolatok, de soha sem nehezedtek annyira lelkére mint most, mialatt vigan szól a zene, csengenek a poharak s lármás vidámság tölti be az egész éttermet.
Oh, mint utálja a szép leány ezt az egész mulató társaságot!
Mit keres ő itt?
Miért is jött ide?
Szeretné letépni magáról ezt a cifra selyemrongyot; nem neki való.
Szeretne a föld alá sülyedni.
Úgy ül itt, mintha pellengéren ülne.
Azt hiszi, minden szem reá tapad.
Majd aztán ujra fölülkerekedik büszkesége.
Nem akarja gunyolódó, ellenséges szemek előtt kitárni kétségbeesett lelke fájdalmát, nyomoruságát.
Vidám arcot akar ölteni , nevetni, mulatni akar, már ugyis mindegy.
S elfogadja a tele töltött pezsgős poharat a Falkenburg gróf kezéből.
A gróf egyet hunyorit a szemével Ripp hadnagynak, a mi azt jelenti: pajtás , nagyszerüen haladunk.
Ugyanakkor azonban egyik közeleső asztaltól, hol néhány öregebb tiszttel ült, fölkelt az ezredes, ki, mióta leültek, folyvást nagy figyelemmel kisérte a szép leányt s már néhányszor ismételte félig magában mormolva:
- Teringettét, milyen gyönyörü leány!
Egyszerre csak megérlelődött benne az elhatározás:
- Meg kell ismerkednem vele.
Valami előkelő családnak gondolta, mivelhogy gróf Falkenburg főhadnagy velök vacsorál s elegáns ruhájok is azt mutatta.
A tisztek elhűltek, mikor az ezredes oda lépett s fölkérte Falkenburgot, hogy mutassa be őt a hölgyeknek.
A gróf nem világosithatta föl az ezredest, hogy miféle társaság ez, de maga is inkább csak sejtette, mint tudta s végre is, ha később az ezredes szemrehányást talál neki tenni, azt mondhatja, hogy ő maga sem ismerte, az igaz is.
Az ezredes hát bemutattatott a hölgyeknek s helyet foglalt köztük.
Eleinte nem szándékozott néhány percnél tovább ott maradni; de ez az érdekes szép leány, oly vonzó erőt gyakorolt reá, hogy nem tudott tőle meg válni.
A társalgás hangja most természetesen egyszerre mássá lett.
Az ezredes legnagyobb tisztelettel beszélt a hölgyekkel s akarva- nem akarva, követni kellett a többinek is.
Még Keve kapitány is kénytelen volt abba hagyni goromba tréfáit.
A szép leány hálás pillantással tekintett az ezredesre s tekintetének gyöngéd bensősége mélyen meghatotta az ezredest.
Teringettét, igy nem igen szoktak már egy ötven éves emberre nézni a fiatal leányok.
Az ezredes daliás alakja kiegyenesedett, fejét büszkébben emelte föl s beszédesebb lett egyszerre.
A tisztek meglepetve tekintettek rá.
Falkenburg gróf lehorgasztotta fejét, és savanyu képpel szürcsölte pezsgőjét.
Már látta, hogy a mai mulatságnak vége.
Mint jóravaló katona ismerte, a subordinatiót s tudta, mi az alantas tiszt kötelessége.
Egy főhadnagy csak nem versenyezhet az ezredesével?
Mert most már az ezredes legcsekélyebb szándékot sem mutatott, hogy visszatér az öreg tisztekhez, kiket a másik asztalnál hagyott.
Élénk beszélgetésbe merült a szép leánynyal s egészen fölvillanyozódott, a mint észrevette, mily áhitattal hallgatja a leány.
A fiatal gróf ajkait harapdálta s majd kitépte a bajuszát, oly idegesen pödörgette .
Világos, hogy az ezredes elhóditotta előle a szép leányt.
De hát mi az ördögöt találhat olyan szép leány ilyen szürke vén katonán?
Az arany gallér az, a mibe bele bolondulnak a leányok?
S milyen szende lett egyszerre, mig imént olyan volt, mint valami vadmacska.
Hogy lesüti most a villámló szemeit.
A táncról is egészen elfelejtkezik, ámbár oda bent a nagy teremben ujra rá kezdték s a gróf kétszer is szóba hozta már, csak ilyen módon remélvén, hogy ujra hozzá férhet a szép leányhoz.
De az nem akar táncolni.
Nem, nem.
Az ezredes maga is jóakarólag biztatja:
- De kérem, miért nem akar táncolni?
Nem akar.
Nem ad rá semmi okot, csak nem akar.
A többi asztaltól már mind beszállingóztak a hölgyek, csak férfiak maradtak ott, a kik boroznak és szivaroznak.
Az alacsony étterem sűrűn megtelt füsttel.
Az ezredes végre fölállt: a hölgyek bizonyosan visszakivánkoznak már a táncterembe?
A szép leány kissé elpirul, a mint felel:
- Nem, ezredes úr, most már haza megyünk.
Makónénak ugyan semmi kedve sincs még hazamenni, mikor ilyen előkelő társaságban mulathatnak, de látja, hogy a leánya nagyon komoly és elhatározott, mit tehet hát , sohajtva kénytelen bele nyugodni.
Legalább az az elégtétele azonban megvan, hogy még egyszer végigmehet fényes tiszti karával a báltermen s mindenki láthatja, hogy az ezredes, - igenis, maga az ezredes vezeti karonfogva Paulát.
A bedeházai hautevolée elképped.
Még suttogni is elfelejtenek, annyira meglepi őket ez a dolog.
Míg csak a fiatal tisztek sürgölődtek Makóék körül, addig oda se hederitettek; de az ezredes, ez a komoly, tekintélyes úri ember, a ki eddig csak a főispánékkal társalgott, ez már mégis hallatlan!
S milyen tisztelettel vezeti a termen át, mintha valami grófkisasszonyt vezetne.
Szörnyüség!
Nem tudják, mire vélni.
Egyik-másik már hajlandó volna valamit engedni szigoruságából.
Sőt egyik az idősebb hölgyek közül, a ki mellett elhaladnak, nyájasan bólint fejével:
- Már haza?
Ilyen korán?
A leány hálásan emeli föl szép szemeit ujra az ezredesre.
Úgy tekint föl reá, mint megmentő angyalára.
Az ezredes kissé elmosolyodik, a mint e szép szemek áhitatos tekintetével találkozik.
Teringettét, ez a leány még szerelmes lesz belé!
A manó hitte volna, hogy még ötven éves korában ideálja legyen egy szép fiatal leánynak!
Gavallérosan kikisérte a szép leányt, még a köpenyét is segitette ráadni, lement velök a lépcsőn s csak a kocsinál vált el egy kézszoritással, melyet a leány gyöngéden viszonzott.
Az ezredes nem ment vissza a táncterembe.
Tudja isten, olyan különös hangulatban volt, a mikor az ember szivesebben marad egyedül.
Fejére nyomta a sapkáját, magára húzta a köpönyegét s elindult.
Nem megy egyenesen haza, gondolta magában, hanem egyet sétál.
Jól fog esni a zsúfolt terem fülledt levegője után egy kis friss szabad lég.
Tiszta, holdvilágos az éj, a fehér hó ropog az ember lába alatt.
Milyen felséges dolog igy hajnal előtt egy séta.
Nagyon régi emlékek jutnak az ezredesnek eszébe.
Biz annak már jó ideje, mikor mint fiatal hadnagy járt haza igy a bálokból, ropogó hóban, metsző hidegben, de belül úgy fölmelegedve, hogy a köpönyeget alig birta elviselni s lángoló arca majd kicsattant.
És csodálatos, ma épen oly melege van, épen úgy lángol az arca s ép oly belső nyugtalanság kergeti, hogy kóboroljon az utcákon, mint akkor.
Igazán mintha még ma is a régi fiatal hadnagy volna.
Mintha az a sok év nyomtalan elröpült volna fölötte .
Könnyü léptekkel, gyorsan halad át az utcákon, vidáman fölemelt fejjel, kifeszitett mellel.
Egy árva lélekkel sem találkozik.
Néma csönd terül el mindenfelé.
Csak itt-ott hallatszik egy-egy kutyaugatás a bezárt kapuk és palánk keritések mögül.
Az egész város lakossága ágyaiban szunnyadoz, kivéve azokat, a kik az aranysasban báloznak.
Néha még ugy rémlik az ezredesnek, mintha hallaná a távolból a zene rhytmikus hangját s nagy kedve volna utána dudolni.
Aztán még bolondabb kedve kerekedik, táncolni szeretne vagy átugrani valami árkot, lóra szeretne pattanni s messze elszáguldani.
Elneveti magát.
No, no, már nem fiatal hadnagy.
A bolondság az ifju korhoz való.
De hát lehet-e nagyobb bolondság, mint arról a fiatal leányról álmodozni, a kivel ott a bálban megismerkedett?
- Bolondság, bolondság, - mormogja magában s keményebben tapossa a ropogó havat.
De a szép leány képe minduntalan visszatér szeme elé.
Látja, a mint azzal a csodálatos kifejezéssel, csaknem áhitattal feléje forditja szép arcát.
Érzi kezének gyöngéd szoritását.
Oh, ez nem volt közönséges kézszoritás.
Nem is egy kacér leánynak csalogató, hamis kézszoritása.
Vén huszártiszt már ő, jártas az effélékben, ezer közül kiismeri, mi a szinlelt és mi az igaz.
Egy egy pillanatra föl-fölmerül ugyan az ezredes lelkében a kétség, valjon igazán lehet-e még ő ötven évével egy szép leány szerelmének tárgya?
De az a kézszoritás , azoknak a kedves, bájos szemeknek a pillantása, őszinte hangja, arcának pirulása, mit jelent hát mindaz?
Az ezredes bevallja, hogy ilyen kedvére való leányt régóta nem látott, vagy talán soha sem látott.
Ez volna az igazán neki való.
Persze, hogy most már ez elkésett dolog, ötven éves korában nem házasodik meg okos ember.
De ezt a kellemes ismeretséget nem fogja elhanyagolni, nagyon jól fog esni ebben az unalmas városban.
Mikor egy óra hosszáig tartó barangolás után haza ment, még mindig ezek a gondolatok kóvályogtak fejében s csábosan lebegett előtte a szép leány képe.
Csöngetésére álmosan elővánszorgott legénye s kinyitotta az ajtót.
A hálószoba hideg volt, a tűz kialudt a kályhában.
Az ezredes még soha ily ridegnek nem találta garçon lakását .
Milyen más volna ez, ha egy szép feleség....
- Eh! - szakitotta félbe gondolatát az ezredes és bosszusan dobbantott lábával a földre, - minek arra gondolni, a mi már késő?
De hiába volt késő, mégis csak arra gondolt.
Eszébe jutottak más bajtársak, a kik szintén nem házasodtak korábban s egy-egy kedves feleség oldalán csak akkor kezdték megismerni, hogy van még az életben egyéb kellemes dolog is, nemcsak a lovagló skola.
S a mint véletlen megállt most tükre előtt és belepillantott, ugy látta, hogy nem is olyan öreg, mint gondolta volna.
Haja az igaz deres, de arcán alig látszik még valami ránc, karja, melle erőtől duzzad, igazán nem olyan nagyon vén és a szive sem fásult még meg.
Érzi, hogy szinte fiatalos tűz lobban föl belsejében.
Hej, ha karjai közé szorithatná azt, a kire gondol.
Ha itt volna most mellette, mint édes kis felesége, szép fejét odahajtva az ő vállára!
- Bolondság, - mormogja magában.
Elfujja a gyertyát s aludni akar.
De sokkal izgatottabb, mintsem elbirna aludni s a képzelet folyton incselkedik vele, elejébe varázsolva a szép leány alakját.
S ismét eszébe jut ez az őrnagy, meg amaz az alezredes, meg a harmadik, meg a negyedik, a kik mind egykoruak voltak vele vagy idősebbek is és a kik mégis megházasodtak.
Miért ne cselekedné meg ő is, ha talál egy leányt, a ki igazán szereti őt?
Igazán?
Ezen aztán eltöpreng sokáig.
Hisz ez a rettenetes kérdés, hogy igazán-e?
Hát hiába vénült meg, hogy oly könnyen hisz még most is?
Hát nem látta a szerencsétlen házasságok hosszu sorát, ahol a fiatal asszony háta mögött kineveti az öreg férjet s megcsalja a legelső utjába akadt bitanggal.
Persze, persze, rendesen a férj maga az oka és ha ő valaha csakugyan megházasodnék , hát ő tudna bánni a feleségével.
Imponálni kell az asszonyoknak.
Olyan férj kell nekik, a ki parancsolni tud.
És a mi azt illeti, na ő megtanulta a kommandirozást .
Egész ezred huszár remeg, ha ő elkiáltja magát.
De mit gondolkozik ő ezeken a dolgokon?
Hisz nem szándékozik ő megházasodni.
Csak ugy futtában jöttek ezek a gondolatok a fejébe.
Semmiféle komoly szándéka nincs .
Nevetséges, hogy ő efféléken törje a fejét.
Hiszen csak a napokban mondta a főispánnénak, a ki célzásokat tett előtte a házasságra, hogy igy hogy ugy nem gondolja-e, hogy elérkezett már az ő ideje is?
- Nem, grófné, az én időm soha sem fog elérkezni.
Most is csak azt mondja:
- Nem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE