Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Viktor szivarra gyujtott, azután kedélyes nevetéssel szólott Mártához:
- Végre leteszitek a gyászt!
Olga napernyőbotjával játszott, Viktor szavaira hirtelen föltekintett és csengő hangjával felelt:
- Mindig azt állitottad, hogy a gyászruha jól áll nekem és Mártának, és most -
- A gyászruha is lehet izléses, de azt hiszem, hogy neked a fehér piqué jobban fog állani -
- Gyermekes emberek vagytok! - felelt Márta, - azaz, hogy egészen gyermekek!
-
A gyepen keresztül, karján a kis Mariannal, tarka virágbokrétával kezében, hangos hahotával, rohant a hársfa felé Tar Iván.
Mindnyájan odafordultak.
- Itt hozom a madárkát.
Megfogtam reptiben a pillangót!
Csókolom kezeiket!
Servus Viktor!
-
- Hát a kalapja hová lett!
Isten hozta! - szólt nevetve Olga és Iván felé nyujtotta kis rózsás kezét.
- Ez a kis madár leütötte a fejemről amint birkóztunk!
Ugy -e madaram? - kacagott Iván.
- Igen, én ütöttem le!
Ugy -e - megfogott - lihegte a kis Marian.
- Szokás szerint megkéstem a miséről, de azért hoztam ám bokrétát!
Nézd csak Viktor komám, van -e ennél szebb bokréta hét vármegyében?
- Dehogy van! - felelt Viktor mosolyogva.
Iván Olgának nyujtotta a bokrétát.
Csupa nefelejcsből volt kötve.
- Köszönöm, csakugyan szépek!
-
- Magam szedtem!
Siettem ide -
- Oh!
Hallottuk az ostorát pattogni - vágott közbe Olga.
- Megint négyesbe jött ?
-
- Iván nem is tud már másként; vagy négyes vagy semmi!
Nem igaz Iván! - szólt Viktor élénken.
- Nem tehetek róla pajtás, a véremben van! - felelt Iván és az orvosra nézett.
- Önök nem ismerik egymást?
Szomszédunk Gajárról.
Tar Iván -
- Már volt szerencsém, különben dr. Wilhelm Raabe kör-orvos vagyok! - egészité ki Raabe.
Megemelinté kalapját; kopasz feje fénylett, amint a napsugarak érték.
- Igaz a '!
Mikor szegény Lukácsot földhöz vágta a hideglelés, aztán együtt töltögettük beléje az orvosságot!
Emlékszik, hogy krákogott az öreg?
- Jó cseléd! - felelt Raabe fontoskodva.
- Él még az öreg? - kérdé érdeklődve Olga.
- De nagyon!
Minden héten összeszid vagy kétszer, aztán megint jó barátok vagyunk!
A sekrestye ajtaja megnyilt és Baán Gábor, a kartali plébános galambősz fejével , barátságos arcával a társaság felé közeledett.
Nyájas arcáról a nyugalom fensége mosolygott, tartásában volt valami tiszteletet gerjesztő méltóság.
Széles karimáju kalapját kezében tartva köszönt már messziről.
A gyermekek feléje futottak , megcsókolták mind a két kezét és hangosan kiáltoztak:
- Isten hozta pap bácsit!
-
- Jól van jól kicsikék!
Hát ki lármázott ma a templomban ugye?
-
- Én! - suttogta a kis Marian, és mutató ujját a szájába dugta.
Ez volt nála a pityergés előpostája.
- Ez nem volt szép tőled Marian! - szólt Gábor bácsi komolyan.
Marian a szájába dugta a hüvelyk ujját is, és elkezdett pityeregni.
Most meg már Gábor bácsi nem vette tréfára a dolgot.
Szépen ölébe vette a kis babát és elkezdte csititani.
- Ne sirj kicsikém, hiszen a pap bácsi nem haragszik!
Csak tréfáltam !
Látod te kis bohó!
No, no!
-
Márta elébük sietett.
Elvette Gábor bácsitól Mariant, és sugott valamit a fülébe.
- Vártuk már Gábor bácsit!
Hát Dahó ur hol van? - szólt élénken Olga.
- Jön mindjárt.
Jön mindjárt!
Sétálunk még egyet a kertben, vagy egyenesen bemegyünk ?
Isten hozta doktor ur!
Önt is Iván!
Nem láttam a templomban -
Iván zavarba jött.
Olga észrevette és felelt helyette:
- Virágokat szedett nekem; nézze bácsi, milyen szép nefelejcsek!
- Értem.
Értem Iván!
- Barátságosan nyujtotta neki kezét.
- Hát mikor adod meg a kis bárányt Márta néni?
A kis Marian lehető lassan akarta ezt kérdezni, de mindenki meghallotta, és a gyerek igy elárulván Márta néni titkos igéretét, nagyon elszégyelte magát, mert arcát Márta ruhafodrai közé rejtette.
A társaság már lassan indult a hosszu hársfasor felé, a mely a kastélyt és az »Olga « pavillont kötötte össze.
Dahó Sámuel nagy léptekkel sietett a társaság után.
Térdig érő attilája lobogott utána a sietésben.
Egyenesen Olgához lépett, széles panama szalmakalapját kezébe vette és tiszteletteljesen csókolta meg kezét.
- Alázatos szolgája nagyságos asszonyom!
Kegyes engedelmet kérek a fecske madár okozta általányos megbotránkozásért.
Már kipirongatám az egyházfit -
- Oh semmi, semmi!
Nem is vettük észre édes Dahó! - szélt Olga élénken.
- Nagyon örvendetes reám nézve!
Nagyon örvendetes!
Köszönöm a kegyes meghivást , ámbátor feleségemnek nevenapja vagyon, de azért kész örömmel eljöttem!
- Köszönöm édes Dahó!
Ismeri az urakat?
- Igen is, van szerencsém ismerni valamennyit! - felelt Dahó szerényen, azután néhány lépést hátrált, feltette kalapját és dr. Raabe mellé csatlakozott.
A gyermekek már előre futottak.
Márta Gábor bácsi karján ment utánuk.
Kissé hátrább jött Olga Viktorral karonfogva, mellettük Iván.
Végül fontos beszédbe mélyedve dr. Raabe és Dahó sétáltak.
- Még mindig szomoruan Mártám?
Hát nem fog már derülni soha?
- Azt hiszem soha, Gábor bácsi!
- Tegnap este meglestelek.
Mire való mindig a magányt keresni!
Gábor bácsi megállott és fürkészte Márta arcát.
Látta, hogy fekete szemei mélyen üregeikbe esve valami titkos láz miatt, mintha égtek volna.
- Van talán valami titkos bánatod?
Mondd el nekem, szivesen hallgatom.
- Nincs, bátyám.
Igazán nincs.
Viktor igen jó hozzám, nagyon gyöngéd, nincsen ellene panaszom.
Valóban nincs! - sietett Márta a válasszal.
- Viktor? - kérdezte Gábor bácsi.
- Viktor! - ismétlé halkan.
- Én jól tudom, hogy ő szeret engem!
Oh én igen jól tudom!
- Hát hogy ne tudnád Márta, hiszen a férjed!
-
- No lám!
Én is épen azt mondom!
Nem is Viktorról van most szó -
- Hát persze, hogy nem Viktorról beszélünk.
Viktorról!
Viktor igen jó fiu!
Gábor bácsi elhallgatott.
Némán mentek egymás mellett.
Nehány perc mulva megszólalt Gábor bácsi, anélkül, hogy Mártára tekintett volna.
- Az elébb azt mondtad nekem, hogy nem fog derülni soha!
Mit akartál azzal mondani?
- Beteg vagyok bátyám!
Erőm fogy napról napra.
Mióta Kartalon vagyunk, nincsen nyugtom!
Szégyenlem magam bátyám, de nem tehetek róla!
- Most jóra fordult sorsod, gondjaid megszüntek, és te épen olyan bánattal veszed a boldogabb napokat, mint a megpróbáltatás idejét!
- Tudom, hogy hálátlan vagyok.
Az fáj nekem, de nem tehetek róla!
- Nem ugy értettem Márta.
Te nem vagy hálátlan!
- Sok keserü gondom volt már, és még nem szoktam meg az örömöket - ez az egész !
Viktor könnyebben veszi mind a kettőt.
Én megcsunyultam -
Gábor bácsi önkénytelenül Márta fonnyadt alakjára tekintett.
Olyan volt, mint valami napra vetett vizi liliom.
- Látja bátyám - folytatta Márta - az esztendő alatt, mig Olgával utaztunk, annyira lefogytam, hogy a gyürüim mind leestek ujjaimról.
Még a jegygyürüm is.
Most a mutató ujjamon hordom.
Márta mosolyt erőltetett.
- Olga nagyon szeret téged.
Ritka eset mostoha nővérek között!
Mindnyájan szeretünk , én, Viktor, a gyerekek.
A mi szeretetünk majd meghozza a jó kedvet, a jó kedv az erőt és aztán jó lesz minden!
Az Olga-pavillonhoz értek.
Pompás kilátás nyilt innen a kastélyra.
Két sorban száz, teljesen kifejlődött hársfa között vitt oda a széles kavicsos út.
Jobbról, balról nagy gyepszőnyegek terültek , itt-ott beültetve ezüst levelü, fehér törzsü nyárfa csoporttal, egy-egy világos zöld széles levelü platánnal, sötét árnyu tölgyfa társasággal, a melyek óriási lombkoronáikkal bizonyos titokszerü komolyságot fejeztek ki, ellentétben a derült hangulatot keltő fehér dereku nyárfákkal.
Azontul látszott a kastély, széles oszlopos verandájával, a melyre márvány lépcsők vezettek.
A lépcsőket jobbról, balról két bronz oroszlán - a Baánék cimeréből, őrizni látszott.
A kastély egyszerü olasz renaissance-stilben épült.
Arányai derült nyájasságot fejeztek ki, mintha mondották volna: Ebben a házban béke lakik.
A kastély mögött látszott a bükkerdő, amint a távolba elvesző hegyekre kapaszkodik .
Mintha minden fa gondosan faragott oszlop lenne, világos szürke szinével, melyen száz lábnál magasabban nyugszik a vékony, rövid ágakból alkotott fenséges korona.
A napsugarak táncolnak levélről levélre, de nem képesek a hatalmas fa koronájának sürüjébe, titokzatos homályába bejutni.
Mintha minden fa egy szentelt dóm volna!
Mennyi áhitat, mennyi magasztos költészet egy egész mértföldekre nyuló erdőben, melynek minden egyes fája szentegyház!
Óriási oszlop-csarnokokban huzódik a bükkerdő a hegygerinceken végig, és a magas jegenyék mintha őrt állanának az erdő szélein, sötéten meredeznek a napsugaras ég felé.
Gábor bácsi és Márta a pavillon előtt ültek.
Némán gyönyörködtek a tájkép szépségében.
Márta borongós tekintetével a sötétlő erdőt kereste fel, Gábor bácsi vissza-vissza nézett a derült kastélyra, a mohával benőtt templomra, a kigyózó folyócskára, mintha az egész tájékot egyszerre akarta volna belátni.
Hiába!
Sietnie kell az öreg embernek, ki tudja, mennyi ideje van még!
- Milyen szép! milyen szép! - szólott csendesen az öreg.
Az érkező társaság élénk zaja zavarta meg a szemlélődők nyugalmát.
Olga oda futott Gábor bácsihoz, mellé telepedett, apró lábait egymásra rakta, és félig komolyan, félig tréfásan fontoskodva szólott:
- Panaszom van bácsi!
Viktor ma igen unalmas, kiállhatatlan.
Nefelejcseket akartam neki adni Iván csokrából és képzelje - nem fogadta el!
Iván éles oldalpillantást vetett Viktorra, azután erőltetett tréfával hozzá tette:
- Igen!
Azt mondja, hogy a csokor izléstelenül van kötve.
És azért nem tüzte a virágszálat kabátjára, mert a kék szin nem illik a feketéhez!
Pedig illik ugye?
-
- Oh Iván!
Te ezt nem érted, különben nem viselnél olyan zöld nyakkendőket.
- Hát nem szép a nyakkendőm Olga?
Nem azért kötöttem, hogy neked tessék!
Furcsa !
-
Iván önkénytelenül a nyakkendőjéhez nyult.
Elpirult.
- Békesség legyen!
Olga erőltetett komolysággal toppantott lábacskájával, felkelt, és egy rózsa-tőhöz lépett.
Leszakitott egy halvány veres thea rózsát, és odatüzte Viktor gomblyukába.
- Igy ni!
Adok Viktornak egy rózsát; de ha ezt is elveszted, akkor jaj neked!
- Igazi gyerekek! - szólt közbe Gábor bácsi Mártához fordulva.
- Én is mindig azt mondom bácsi, de kinevetnek érte! - válaszolt Márta, miközben Klárikájának aranyszőke haját iparkodott a leszoritó fésüvel rendbe hozni; de a fésü eltörött ujjai között és Márta elpirult.
- Ejnye, de ügyetlen vagyok!
- Hát én nem kapok rózsát? - kérdezte Iván és Olga mellé állott a rózsatőhöz.
- Kap maga is.
Válasszon egyet.
- Én nem választok; adja azt, a melyik magának tetszik!
- Akkor hát itt van ez a sárga.
Jó lesz?
Iván körülnézett, és hirtelen tárcájába rejté a virágot.
Jó kedve egyszerre megjött és nevetve futott a gyerekek után, a kik a gyepen szaladgáltak.
Felkapta a kis Mariant, himbálta a levegőben, majd ismét leheveredett melléje a gyepre; aztán felugrottak mind a ketten és futkostak pillangók után.
Mikor aztán Iván kalapjával leboritott egy pillangót és nagy vigyázva izmos ujjai közé kapta a tarka prédát , akkora lármát, ujjongást vittek véghez, hogy az egész park tele volt vele.
Közbe persze volt csókolódzás is, de Marian erősen hadonászott ugy, hogy Iván legtöbbször a levegőbe cuppantott.
Hanem azért nagyon jó barátok voltak ők ketten!
Mindössze tizennyolc év volt köztük a különbség, csakhogy ez különbség is gyerek éveket tett ki.
- Iván ur!
Oh Iván urnak van poetisch természete!
Szereti a gyermekek és a lepkék épen mint én!
Egy jó sziv!
Egy jó szivre mutat ez! - szólt Raabe, miközben nagy karimáju szalmakalapját vigyázva maga mellé helyezte a padra.
A szalmakalapon gombostüvel feltüzve vergődött egy halálfejes lepe, mellette kiterjesztett szárnyakkal egy ritka nagyságu pávaszem, széles szárnyai közepén kerek hamvas kék szemfoltokkal.
Márta odapillantott a szalmakalapra.
- Szegény lepkék!
Miért kinozza őket doktor ur?
Hát maga is gyönyört talál...
- Én nekem van egy szép gyüjtemény!
Ez - a halálfejre mutatott - Acherontia atropos , a templom fal mellett találtam, ez pedig Saturnia pyri.
Hó!
Ritka szép fajta !
Európában a legnagyobb!
Igen, a legnagyobb!
- Hát ez a gyász kalapja mellett?
- Eine alte Wunde!
Régi seb.
Heilt nie!
Szegény Mathilde!
- Testvére volt?
-
- Oh nem!
Ő volt nekem menyasszony!
Táncolt, ivott hideg vizet, beleesett phtyzisbe és - vége.
Alte Trauer!
Raabe sohajtott, miközben kövér ujjával a pávaszem szárnyát próbálta emelgetni, vajon él -e még.
A pillangó már nem élt.
- Alte Trauer! - folytatta, azután elmosolyodott, Mártára tekintett, majd Viktor felé fordult és kérdé:
- A fej nem fáj már?
- Semmi bajom doktorkám.
Éhes vagyok.
Még mindig a fecske ügy Dahó ur? - szólt Viktor mosolyogva és Dahó felé indult, a ki kissé távolabb valami fontos ügyet látszott előadni Olgának.
- Csekélyke titkom lévén, esedezem nehány percnyi türelemért! - válaszolt Dahó és udvariasan meghajtotta magát.
- Azonnal végezek!
- Maradj Viktor!
Nos édes Dahó? - kérdé Olga.
- Tehát ujolag kérem nagyságodat, kegyeskedjék Gyurkának az irányomban való tiszteletlen magaviseletét bétiltani.
Gyurka nagyságod cselédje lévén, nem szeretném őt a biró ur elé citáltatni.
Gyurka az egyetlen háládatlan tanitványom -
- De hát mit tett, mivel sértette meg Dahó urat? - kérdé mosolyogva Olga, miközben egy fehér rózsabokorhoz érve, szagolta a virágokat.
- Illetlenségnek tartanám elmondani, de köteles vagyok nagyságod iránti bizalomból nem kimélni a háládatlant.
Méltóztatik emlékezni, hogy a tiszttartó ur külföldről két nagy bivalyokat hozatván, vizhordásra használja.
A két bivalyok Gyurkára vagynak bizva.
Valahányszor által jövök az Aranka hidján a templomba, csak hallom: Cselő Samu!
Cselő Samu!
Lenézek a hidnak karfájáról és látom, hogy Gyurka nagyokat ütvén a két bivalyokra, az egyiket az én nevemen, Samu nevezeten szólitja, és hogy a Samunak nevezett bivalyra nevem emlitésekor nagyokat ütvén, felnevet reám a hidra.
Ezen bottal kellőleg meg is intém a fiatal embert, - de haszontalanul tevém!
Olga alig birta a nevetést, elfordult, mintha egy rózsa után nyult volna.
- Végre is, a nemzet napszámosa vagyok, amint a tanfelügyelő ur a népnek tanitóit nevezé, - és ezt a falu csufjára nem türhetvén, méltányos panaszom orvoslását kérem .
A szülők és gyermekek előtt egyarányosan restellem a szóban forgó ügyet, mert amint méltóztatik tudni, a tekintély csorbát szenved, tekintély nélkül pedig olyan az ember mint valami kormányzó rud nélkül való sajka, a mely dobatik ide is oda is!
Dahó Sámuel szünetet tartott.
- Azonfelül igen restelném a dolgot, beteges feleségem és Ágnes leányom előtt, a kik igen könnyen meghallhatván a csufondáros nevezetet, valamintképen én, pirulnának.
- Hát van Dahó urnak leánya is?
- Oh van.
Igen derék leányzó!
Tizenkilencedik évében vagyon; nagyon szorgalmatos és jámbor természetü.
- Igérem Dahó ur - szólt erőltetett komolysággal Olga, - hogy elégtétele lesz, és hogy Gyurka illendően fogja magát viselni.
- Köszönöm kegyes graciáját!
Csak arra kérem nagyságodat, hogy a szóban forgó ügy maradjon titok, és hogy Gyurkával négy szem között kegyeskedjék végezni.
- Titok marad édes Dahó.
Gyurkát kiteszem a pusztára és ezzel vége!
Dahó némi büszkeséggel lépdelt Olga mellett, arcáról szinte le lehetett olvasni, hogy jól végezte a kényes ügyet.
- Nem is tudtam, hogy Dahó urnak egy szép leánya van! - szólt Olga a társasághoz.
- Mondják, mondják, kérem szeretettel, hogy csinos!
Én csak annyit mondtam, hogy igen jámbor és szelid! - jegyzé meg Dahó Sámuel szerényen.
Megcsendült a kastély kis harangja.
- Ebédelni!
Ebédelni! - kiáltott a kis Marian, és lihegve futott a pavillon felé.
A kis harang elnémult, és a társaság a kastély felé indult.
A gyerekek felszaladtak a lépcsőkön a verandára és az egész társaság eltünt a csarnok oszlopai között.
Igy ért véget a gyászmise napjának délelőttje.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE