Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Katalin
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
3
Bekezdés
1975
Mondat
5223
Szó
47341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
MÁSODIK RÉSZ.
A költő özvegyénél.
Zimankós idő volt, a hópelyhek szilajul csapkodták a vasuti kocsi ablakát, kint vak sötétség: Katalin csak sejtette, mely vidékeken robog át a vonat, az ablakon át nem látott egyebet a sötét, rejtelmes éjszakánál.
Fázódva huzódott meg az ülés sarkában, lábát bepólyázta egy téli kendőbe s mintha hosszú, mély álomból ébredt volna föl, rendezni kezdte gondolatait.
Semmi kétség, - bizonyitgatta magában, - Budapest felé megy a vonat.
Holnap este ott lesz abban a rengeteg nagy városban, melynek külsejét is csak felületesen ismeri, belsejéből pedig semmi egyebet a leánynevelő-intézetnél, melyben négy évig fogoly módjára élt, csak ritkán vezették ki az utczára.
Valóképpen tehát egy ismeretlen világba utazik, feneketlen tengerre száll egy törékeny kis csónakon : vajjon nem merül -e el?
De hallani vélte a bátoritó szózatot: ha Isten velünk, ki ellenünk!
- Velem lesz az Isten! - kiáltott fel önkénytelen s édes gyönyörüséggel engedte át magát az ábrándozásnak.
Lassanként elnyomta a jótevő álom.
Szobájában volt az ikrekkel, játszott velük s egyszerre csak belépett az édes anyja hófehér ruhában.
Arcza szelid, jóságos volt , mint egész életében.
Megsimogatta Katalin fejét, lehajolt az ikrekhez , megcsókolta.
Aztán megcsókolta őt is, hirtelen kisietett, de az ajtóból visszafordult, arczáról eltünt a mosoly, s olyan komolyan mondta: eredj, Katóka , eredj, ne vesztegelj!
Verj fészket az árváknak!
Álmában látta -e ezt a jelenést, vagy ébren álmodozva gondolta volt el, mielőtt álom jött szemére: maga sem tudta, mikor fölrezzent az éles füttyentésre.
Kinézett az ablakon: a Királyhágó vidékén törtetett a vonat.
Nehezen, lohogva haladt a havas úton, s Katalin búsan bámult ki a fehér világba.
A szűk völgyet, a hegyeket vastag hólepel boritotta.
Mennyi virág volt itt egyszer!...
Akkor, a mikor oly végtelen boldoggá tette Kálmán e néhány szava: Csak te szeress!
Csaknem indulatosan fordult el a havas tájéktól, visszaült a helyére.
Erőszakosan kergette el magától a mult emlékeit, s mintegy kényszeritette magát, hogy egyedül csak a jövőre gondoljon.
Eddig arra nem is gondolt, hogy, Budapestre érkezvén , hol tölti az első éjet.
Visszarettent attól, hogy szállóba menjen, hol bizonyosan furcsa szemmel vizsgálják majd a szállóbeli cselédek.
Ki s miféle úri leány lehet, a ki egymaga állit be a szállóba?
Végig futott iskolatársai során, a kiknek szüleihez nagy néha kikérték az intézetből, vajjon menjen -e valamelyikhez éjszakai szállásra.
A gazdagabbakat mindjárt első pillanatban kitörülte a gondolatban összeállitott lisztából.
Ezekhez már azért sem mehetne, mert igy mindjárt elterjedne szélesebb körökben a hire , hogy Szentpáli Gábornak - a kinek neve eléggé ismerős volt Budapesten - a leánya itt van Budapesten és - munkát keres.
Szánalom és részvét tárgya lenne, s ez őt bántaná kimondhatatlanul.
Egyelőre ne tudjanak róla ezek.
Talán elkövetkezik az ideje, hogy büszkén, bátran tekinthet a gazdag ismerősök szemébe is, most azonban még alamizsna nyujtásával bántanák meg lelkét, mely sohasem volt annyira érzékeny, mint most.
Mint mikor a nap hirtelen kisüt, s az elébb még komor ég felderül, úgy derült fel Katalin arca is, eszébe jutván egy név: Uzoni Etelka.
» A poéta leánya «, a mint az intézetben nevezgették.
Apja akkor halt meg, mikor fényes tehetségével már-már meghóditá az olvasóközönséget s Etelka a legnagyobb szegénységben maradt hátra édes anyjával.
Szerencsére, az apja emlékeért, bevették az intézetbe ingyenesnek , az édes anyja pedig regényeket forditott a lapoknak, ebből tengette életét.
A legsilányabb kereset a világon: a jóllakásra kevés, az éhenhalásra sok, de valami.
Két szobácska s egy konyha, ez volt a lakásuk s az egyik szobát rendesen albérbe adták.
Katalin mindig örömmel ment Etelkáékhoz, szivét meghatotta az özvegy hősies küzdelme s ha módját ejthette, olyan formában, hogy nem lehetett visszautasitani , sokszor segitett Etelkán.
Igaz szeretettel gondolt mindig az özvegyre és leányára , kik tisztes szegénységükben megelégedettek voltak, nem vádolták a világot háládatlansággal s ha időnként egy pár forintot kaptak az irói segély-egyesülettől: hálás szivvel gondoltak azokra a nemeskeblű emberekre, kiknek jóságából egy-egy morzsa jutott nekik is.
A ki tanuja volt az ő megelégedésüknek , szinte megkivánta a tisztes szegénységet, a mindennapi megélhetés gondját, hisz igy minden szerzett csekélység becsesebb volt, minden falat ízesebb.
Este tiz órakor robogott be a vonat a pesti pályaudvarba.
Sürűn lepték el a perront a várakozók, talán mindenkire várt valaki öleléssel, csókkal: ő csupa idegen arczot látott.
Megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy nem lát ismerőst a gomolygó tömegben, őt sem ismerik, ő sem ismer senkit.
Gyorsan kisurrant a pályaház ajtaján, kiváltotta a kosarát, aztán sietve felült egy kocsiba.
Mondta a kocsisnak:
- Rákos-utcza 4!
Ott lakott a költő özvegye.
Csak mikor a kocsi neki vágott a körútnak, fogta el aggodalom, hátha azóta Uzoniné tovább költözött.
Izgatottan szállt le a kocsiból , a rákos-utczai 4. számú ház előtt.
A kapu be volt zárva.
Csöngetett.
- Itt lakik özvegy Uzoniné? - kérdezte remegve a házmestert.
- Itt.
Nehéz kő esett le a szivéről.
Kifizette a kocsist, felvitette a kosarat a második emeletre.
Az özvegy lakásában még égett a lámpa.
A függöny nyilásán át látta, hogy Uzoniné az asztalnál ül, előtte egy könyv és ir.
Szegény asszony!
Regényt fordit most is.
Három évelőtt, mikor utoljára látta, ugyanígy ült az asztalnál, akkor is regényt forditott.
Ötven krajczárt fizettek egy tárczára való közleményért.
Az asztal másik felén ült Etelka, a hímző-ráma fölé hajolva.
Arcza oly halovány!
Csöngetett.
Anya és leánya meglepetten néztek föl: vajjon ki jöhet hozzájuk tiz óra után.
Egy kis cselédleány nyitott ajtót.
Ez az ajtó a konyhába nyilt, a konyha mellett volt a dolgozó, a nappali, a hálószoba: minden egyben.
Egy másik szoba szintén a konyhából nyilt: ebben szegény diákok laktak rendesen.
Etelka kiszaladt a konyhába.
Nem akart hinni a szemének, mikor meglátta Katalint.
- Katóka!
Te itt!
- Itt, itt, édes Etelkám!
Hosszan, sokáig ölelte, csókolta egymást a két fiatal leány.
Katalin szivén erőt vett a megindulás, egyszerre tört ki kebléből az utolsó évek sok, nagy szenvedése, keserűsége s zokogásba fultak szavai, ismételvén:
- Itt, itt...
E közben kijött az özvegy is.
- Katóka!
Ó, ó, édes jó Istenem!
Mi történt?
Jere be, Katókám.
Gyöngéden megfogta Katalin karját s bevezette a kis szobába.
- Átfáztál?
Honnét jössz?
Hogy kerülsz ide?
Igazán nem tudom, hogy mit kérdezzek tőled.
Etelka, tégy fát a tűzre.
Ide, ide, a kályha mellé.
Melegedj.
Katalin ráborult az özvegy kezére.
- Nem fázom, édes néni.
Fölmelegszem én itt, ha nincs is tűz a kályhában.
- Kit gyászolsz? - kérdezte Etelka megdöbbenéssel, a mint Katalin gyászfátyolos kalapját levette.
- Az édes anyámat, - felelt Katalin végtelen bánattal s szemébőlújra megeredtek a könyek.
- Az édes anyádat!
Ó, szent Isten!
S mi erről nem tudtunk.
Nem vettük észre.
S az édes apád...
Csak nem halt meg őis?
- Nem...
Azaz hogy megházasodott.
Ismered a gonosz mostoha meséjét, Etelkám?
- Elüldözött?
- Nem.
Magam akaratából jöttem el.
- S az apád eleresztett?
- Nem kérdeztem.
Az özvegy ijedten csapta össze a kezét.
- Ne ijedjen meg, édes néni.
Megszöktem, de ha mindent tud, igazat fog nekem adni , hogy másként nem cselekedhettem.
Hallgassanak meg.
Elmondott mindent, szinezés nélkül, egyszerüen.
Éppen tizenkettőt ütött az óra , mikor a szomorú történet végére ért.
- Tehettem -e másként, édes néni?
- Szegény leány!
És most mihez fogsz?
- Dolgozni fogok.
- Mit?
- Magam sem tudom még.
Holnap neki indulok a városnak s addig járok, mig valahol munkát nem találok.
- Munkát... - mondotta az özvegy szomorúan, bánatos mosolylyal.
- Annyian keresik a munkát s oly kevesen találnak!
Mennyi nyomor ebben a fényes városban, Katóka!
Mi még élünk valahogy.
Mi a szegénység arisztokracziája vagyunk.
Látod, mint kinlódom, görnyedezek az asztalnál: az egész életem regényforditás.
Szörnyű keveset fizetnek érette, de még jó, hogy akad egy pár újság, mely juttat nekem is egy-egy regényt leforditásra.
Ha látnád, mennyi megalázást kell tűrnöm a szerkesztőségekben, éretlen, csupasz szájú hirlapiróktól.
Megkeseritik apró tűszúrásaikkal, forditásom kritizálásával ezt a sovány kenyeret is.
Az egyik irigyli ezt a pár forintot is tőlem, a másiknak a szeméből kiolvasom: csak a férjed emlékének köszönheted, hogy forditani valót kapsz, mert bizony sok stiláris hiba van a forditásodban.
De elnyelem a keserüséget, mert hát élni kell !
Nézd Etelkát.
Szeme beesett, arcza sáppadt.
Éjjel, nappal a varrógép mellett, vagy hímző-rámája fölött.
Időnek előtte megvénül.
Szólt a leány:
- Ó, édes mamám, ne búsitson ez téged, csak melletted vénüljek meg!
- Ugy volt, - folytatta az özvegy - hogy Etelkát beadjuk a budai tanitónő-képzőbe .
A felvételi vizsgát letette kitünően.
Elmentem a miniszterhez, a ki jól ismerte szegény uramat.
Most is megvan a köszönő levele, melyet az uramhoz intézett a miniszter jubileumára irt ódáért.
Mondtam a miniszternek: Kegyelmes uram!
Én özvegy Uzoniné vagyok.
A költő özvegye.
Talán kegyeskedik emlékezni a férjemre.
Ő volt az, ki ódát irt excellencziád jubileumára.
- Hja, igen, igen, motyogta szórakozottan.
Mit kiván?
- Vegye be leányomat az internátusba, ingyenesnek.
Én nekem nincs, a miből segitsem, jó, ha a mindennapit megszerzem.
Regényforditásból tengetem életemet.
- Jól van, jól, mondta, legyen nyugodt, majd gondom lesz rá.
S fölirta a leányom nevét egy lisztára, melyen volt még vagy ötven leánynév .
Nyugtalanul jöttem el a miniszteriumból, éreztem, hogy Etelkát kiszorítják azok, a kiknek előkelő protektoraik vannak.
Etelkának egysem volt.
Mikor az apja meghalt , közvetlen azután nagy volt a részvét irántunk, igy jutott be ingyenesnek a felsőbb leány iskolába.
De ez csak pillanatnyi felhevülés volt, lassanként lehültek mind a jó barátok, a költő tisztelői most már elforditják a fejüket, ha látnak az utczán , nehogy megállitsam és kérjek tőlük valamit.
Egy szó, mint száz: Etelkát nem vették fel a tanitónő-képzőbe.
Egyszerüen nem jutott neki hely.
Sem ingyenes, sem fizetett.
A tanfelügyelő azt mondta: hja, kérem, ez minta-intézet, ide legfönnebb 25 leányt vesznek föl.
A miniszterhez nem is mentem.
- Tessék, biztatott a tanfelügyelő, a jövő évben újra próbálni, talán akkor.
Apropos, ugy -e, a kedves leánya - keresztény?
- Igen, mondtam én csodálkozva.
Miért, kérem?
Mert ez fontos, nagyon fontos...
Egy kissé megkönnyebbült szivvel jöttem el.
Hát Isten neki, egy évig itthon lesz Etelka , aztán újra szerencsét próbálunk.
Nos, Katókám, itt az eredmény.
Látod, asztal mellett görnyedez Etelka.
Másodszor is kiszorult a minta-intézetből, jóllehet keresztény...
Ah, mennyi igaztalanság történik fent, a magasban!
De mindegy : beletörődtünk a sorsunkba.
Gyötrelmes, szemrontó munkával keressük a kenyerünket , de a fő, hogy megkeressük.
Most már csak te is találj munkát.
Tudsz szabni , varrni, hímezni?
- Tudok.
- Vannak kész hímzéseid? - kérdezte Etelka.
- Van egy pár.
De azokat a szegény jó mamámnak készitettem.
- Nem válsz meg tőlük?
- Nem, soha!
- Talán egy női szabóműhelyben próbálhatnád meg, - mondotta az özvegy.
- Megpróbálom.
Az első, hogy hajlékom legyen.
Van kiadó szobájuk, néni?
- Van, szivem, most éppen üres a másik szobánk.
De csak nem akarsz szobát bérelni nálam?
- Miért ne?
- Csak nem adok neked pénzért lakást?
Majd meghúzódol velünk ebben a szobában, mig eldől valamerre a sorsod, a szobát meg kiadjuk másnak.
- De, kedves néni, van nekem egy pár forintom.
A jó mama...
- Azt a pénzt csak tartogasd a rosszabb napokra.
Majd ha feljő az öcséd...
Azok lesznek még csak a küzdelmes napok!
Szólt Etelka:
- Ó, mama, ne ijeszd el Katókát!
Katalin melegen ölelte magához Etelkát.
- De jó vagy te!
Ne félj, én nem ijedek meg.
A mama csak jót mond.
Tudom én, hogy nagy dolgok várnak reám, de jó az Isten, megsegit.
Az özvegy meghatottan nézte a két leányt, kik összefonódva, mint egy fának két ága, álltak egymás mellett, halovány arczuk kipirult s nagy bizodalommal tekintettek a jövendőbe.
- Jó az Isten, nem hagy el, - suttogták a leányok.
Uzoniné félretette a könyvet az asztalról, összeszedte a kéziratot, s mondta a leányoknak:
- De most feküdjetek le, gyermekeim.
Ti majd egy ágyban fogtok hálni.
Nincs három ágy!
- Ó de jó lesz! - tapsoltak a leányok.
Összebujtak az ágyban, s átölelve egymást, még sokáig suttogtak édesen , bizalmasan, mignem leszállt szemükre a jótevő álom.
Hajnalban fölkelt az özvegy, megigazitotta takarójukat.
Olyan édesen aludtak , arczukon egy-egy mosoly villant át.
...
Bizonyosan Tündérországban sétáltak.
Munkát!
Nem sokáig tartott a nyugodt alvás: Katalin már öt órakor felébredett.
Révedezve nézett körül a szobában s nem akart hinni szemének: az özvegy ott ült az asztal mellett s nagy sietséggel forditotta a regényt lámpavilágnál.
- Talán le sem feküdt, kedves néni?
Az özvegy meglepetten nézett föl.
- Dehogy nem.
Csak be kell fejeznem, a mit az este félbehagytam.
Délelőtt viszem a szerkesztőségbe.
- Óh, Istenem, most én megrontottam az éjjeli nyugodalmát!
- Sose búsulj a miatt, kedvesem.
A legtöbbször hajnalban kelek.
Ilyenkor legkönnyebben megy a munka.
Pihent észszel, pihent erővel sokkal többet lehet elvégezni.
- Hát akkor felkelek én is, - mondta Katalin.
Hiába erőltette az özvegy az ágyba vissza, óvatosan, nehogy Etelka felébredjen , kiszállt az ágyból, gyorsan felöltözött.
Asztalhoz ült ő is.
- Akarsz irni, Katóka?
- Igen, néni.
Levelet irok az apának, meg György öcsémnek.
Az özvegy papirt és tollat adott s Katalin irt.
A következő levelet irta apjának:
Édes apa,
Isten megsegitett, szerencsésen feljutottam a fővárosba.
Mindjárt első este találtam is egy kedves hajlékot, hol egyelőre meghuzhatom magamat.
Uzoni Pálnak, a korán elhunyt költőnek özvegyénél vagyok, kinek leányával az intézetben benső barátságban voltam.
Szegények, elhagyatottak ők is, mint én, de tisztességes szegénységben élnek, máról holnapra, nagy, nehéz munkával szerzik meg a mindennapit s valóban nem is jöhettem volna jobb helyre: itt megnyugtató példáját látom annak, hogy miként tartja fenn egy szegény özvegy magát és vele a leánya is , becsületes, kitartó munkával.
A kora reggeli órákban irom e sorokat, édes apám , itt dolgozik a derék özvegy is, regényt forditván egy ujság számára.
A mint fölébred az egész város, én is elindulok - munkáért.
Hála Istennek, tudok is , akarok is dolgozni s igy nem félek a jövendőtől.
Lakásom czimét ide irom ( Rákos-utcza 4. ), de nem azért, édes apám, hogy akár értem jőjj, akár segits valamivel.
Jól tudom, hogy nincs semmid, tehát nem segithetsz, annak pedig, hogy érettem jőjj és tán visszavigy, semmi értelme sem volna.
Rám nézve a visszamenés erkölcsi lehetetlenség, de meg vagyok győződve, hogy, ha te vissza is szeretnél vinni, a miben nem kételkedem, Boronkainé asszony nem fogadna vissza oly leányt, a ki megszökött a háztól.
Nem engedné meg ezt az ő tiszteletre méltó erkölcsi fölháborodása.
Azért irom meg tehát a czimemet, édes jó apám, hogy irj nekem, a mikor teheted, a te hogylétedről és irj a szegény ikrekről, a kiknek kicsi szivét, tudom, végtelenül megbúsitottam.
Vigasztald meg őket, hogy nem sokáig lesznek a kismama nélkül s addig meg nem nyugszom, mig magamhoz föl nem hozom.
Csak annyi keresetem legyen, hogy nekik kenyeret adhassak .
Én szivesen éhezem, csak ők ne érezzék az árvaságukat.
Isten veled, édes jó apám .
Csókolom a kezedet, csókold meg helyettem sokszor, sokszor az árván maradt ikreket.
Befejezvén e levelet, irt Györgynek is röviden.
» Csak tanulj, irta tovább, miután megirta, hogy hol és kinél van szálláson, s ne aggódj miattam, édes Gyuriczám.
A mint az érettségit letetted, jer utánam.
Ha nem lesz pénzed, értesits, én nagyon takarékosan élek, hogy legyen még akkor a magammal hozott pénzből.
Azt hiszem, ebből majd kifutja a tandij is, ámbár, ha jeles bizonyitványod lesz, elengedik.
Aztán ketten szövetkezve, egyesült erővel dolgozunk azon, hogy mielébb magunkkal hozhassuk az ikreket is.
Legfönnebb Kornél marad még odahaza, de majd csak eltelik neki is az a pár esztendő az udvarhelyi gimnáziumban.
Irj minél többször és ne feledd üdvözölni a drága jó nénit és Etelkát, a kik nagyon érdeklődnek a te sorsod iránt s igaz szivvel siratták meg a mi szomorú sorsunkat.«
E közben kivirradt egészen, a lámpát el lehetett oltani.
Fölkelt Etelka is, a ki egykicsit duzzogott, hogy mért nem ébresztették fel, ő is dolgozott volna .
Hamarosan rendbe hozták a szobát, az özvegy megfőzte a kávét s reggeli után Katalin bement a városba.
Az özvegy is, Etelka is, mind a ketten akartak vele menni, de Katalin azt mondta, akkor inkább el sem megy, semhogy őket feltartóztassa rendes foglalkozásukban.
Le kellett hát mondaniok arról, hogy Katalint kalauzolják.
Etelka a varrógép mellé ült s ennek egyhangú zakatolása kisérte ki a szobából Katalint munkakereső útjára.
Hallotta a gép zakatolását, a mint lement a lépcsőkön s kilépvén az utczára, ott sem hagyta el ez az egyhangú, bús zene, kisérte hűségesen.
Valami végzetszerűt látott abban, hogy gépzakatolás mellett indult el s hogy nem tud szabadulni ettől.
Ő csak ezt a hangot hallotta a nagyváros lármájában.
A nagy falusi csönd után szédülni érezte a fejét ebben a sokadalomban, melybe egyszerre csak beletévedett.
Hivatalba, munkába siető emberek nyüzsögtek az utczákon, lökdösve , csaknem leverve egymást nagy sietségükben.
Különösen sok kopott, vékony felöltős leányt látott, kik dideregve dugták kezöket szegényes mufjokba, s csaknem futottak, be a belváros felé.
- Varróleányok, - suttogta Katalin.
- Szegények!
Megsajnálta ezeket a szerencsétlen teremtéseket, a kik varrógép mellett görnyedezve töltik el szép ifjuságukat, de másfelől irigyelte: van, a hol dolgozzanak.
Vajjon ő talál -e?
Eszébe jutott, hogy a váczi-utcza tájékán egyszer sok varró- meg divatüzletet látott, hol sok, nagyon sok leány dolgozott, tizen , huszan egymás mellett, egy kis boltocskában.
Akkor csak elhaladott e boltok mellett, nem állhatott meg, de emlékszik, megsajdult a szive, a mint e leányok sorsára gondolt.
Gondolhatta volna -e, hogy lesz idő, midőn ő, Szentpáli Katalin , remegni fog, vajjon kap -e helyet ezek közt a leányok közt?
Beért a váczi-utczába.
Csábitólag mosolyogtak feléje a fényes kirakatok, de nem mert megállani, szinte futó léptekben haladott az utczán, aztán hirtelen elhatározással befordult egy szűk mellék-utczába.
Igen, világosan emlékszik, ebben az utczában járt volt egyszer, három-négy év előtt, itt látta azt a sok-sok leányt a varrógépek mellett.
Vajjon itt vannak -e még?
Mintha földbe gyökeredzett volna a lába, megállt egy varróüzlet ablaka előtt s benézett.
Vagy öt-hat leány ült az ablakon belől, körben, látszott rajtok, hogy nem rég fogtak munkába.
Egy volt köztük csupán, a kinek az öltözéke jobb módra vallott, a többi, különösen egy öreges arczu leány, siralmasan kopott ruhában hajolt a varrógép fölé.
Olyan fehér s olyan szomoru volt az arcza valamennyinek!
Rá volt irva azokra a nélkülözés, a reggeltől estig tartó görnyedező munka.
Ugy tetszett neki, mintha a hátuk görnyedt volna már akkor is, ha nem hajolnak a gép fölé.
Hát ez lesz az ő sorsa is?
Sáppadt arcz, beesett, kék karikás szemek, meggörnyedt hát, időnek előtte való megvénülés!
Istenem, Istenem!
Az ablaküveg homályosan visszaverte arcza képét.
A szive hangosan dobogott, érezte, hogy arcza lángba borul.
Sohasem volt hiú, nem sokat adott a külső szépségre, s izetlennek találta , ha valaki bókolt neki.
De most egyszerre valami különös érzés fogta el, valami azt mondta belől: szép vagy, Katalin!
Ó de szép!
S te ide viszed szépségedet , ifjuságodat ebbe a zugocskába!
Te bolond, te bolond!
Feláldozod magadat, egész életedet a testvéreidért s vajjon lesz -e majd örömed szép ifjuságodnak feláldozásában!?
Egész testében megreszketett, érezte, hogy kisérti a sátán s megborzadott.
- Távozz tőlem, sátán! - suttogta önkéntelen s összeszedve magát, belépett a varróüzletbe.
Nem is nézte meg, hogy kinek a neve áll az ajtó fölött, csak annyit látott, hogy odabent női ruhát varrnak.
Ehhez ő is ért.
De mikor belépett, mintha elhagyta volna bátorsága, dadogva kérdezte:
- Beszélhetek az úrral?
Itt van?
A leányok csodálkozva néztek föl.
Egy elegáns, fekete ruhás úri leány állott előttük, a ki, a ruhája után itélve, csak ruhát rendelni jöhetett, de a kérdése oly zavart, félénk volt, mint olyan leányé, a ki munkát keres.
Az a leány, ki munkavezetőnek látszott, jobbra mutatott, egy még kisebb szobácska felé, melynek nyitva volt az ajtaja.
- Ott van Weisz úr, - mondotta a leány, - tessék bemenni hozzá.
- S mikor belépett, kérdőleg nézett a leányokra: vajjon mit akarhat...
Weisz úr egy hosszú asztal előtt állott, mely tele volt különféle ruhaszövetekkel , össze-vissza hevert olló, kréta, szabásminta az asztalon, nyaka körül pedig egy centiméter, mely hosszan lelógott a mellén.
Úgy látszik, nemcsak tulajdonosa volt az üzletnek, de ő volt a szabója is.
- Weisz úrhoz van szerencsém? - kérdezte Katalin, bár épp most hallotta a nevét.
- Én vagyok, - mondta Weisz úr, egy zömök, jó képü ember, ki nyájas üzleti mosolylyal nézett a leányra, nem tudván az első pillanatban, hogy nem egymegrendelő áll -e előtte.
Katalin zavartan nézett ki a másik szobába.
- Ha megengedi, beteszem az ajtót.
- Kérem, tessék.
Fontos közleni valója van tán?
- Ó, nagyon fontos, - mondotta Katalin, s betette az ajtót.
- Munkát keresek!
- Ön, munkát! - álmélkodott Weisz úr.
- Igazán, nem néztem ki önből.
A ruhája ... ez a téli bunda...
- Igen, a téli bundám, - mondotta Katalin szomorú mosolylyal - pompás, drága bunda.
Valamelyik váczi-utczai üzletből rendelte az én édes jó mamám.
Két nappal a halála előtt érkezett meg...
- A kisasszony tehát árva...
- És szegény.
- De gazdag volt.
- Voltam.
- Neve?
Katalin összerezzent, a mi nem kerülte el Weisz úr figyelmét.
Vajjon megmondja -e a nevét?
- A nevem...
Mondotta Weisz úr:
- Kisasszony, ha nálam akar munkát, nekem tudnom kell az ön igazi nevét.
- Ó, Istenem!
A nevemet!
Weisz úr szinte atyai gyöngédséggel fogta meg a leány kezét.
- Kedves kisasszony, én már látok, tudok mindent.
Előkelő családból való, s nem akarja használni a családi nevét.
Nekem azonban tudnom kell, mert, ha felfogadom , be kell jelentenem a nevét a hivatalnál.
Hanem a leányok közt viselhet akármilyen nevet.
- Ád munkát? - kérdezte Katalin hirtelen.
- Az a fő, hogy ád -e munkát?
Végre is , miért titkoljam én a nevemet.
Megbecstelenitem családom nevét a becsületes munkával?
Ugy -e nem?
- No, lám, ezt szeretem hallani, kisasszony.
A becsületes munka nem szégyen.
S ha a kisasszony mindig igy gondolkozik, meglátja, megsegiti az Isten.
Én is voltam gazdag kereskedő, s lássa, ide szorultam ebbe a boltocskába.
Aztán meghalt a feleségem.
Özvegyen maradtam hat gyerekkel.
De Isten megsegitett, lassanként újra felküzdöm magamat.
Talán idővel a kisasszony...
Tud dolgozni?
Igazán tud dolgozni?
- Tudok, tudok!
- Lássa, egyilyen derék leányt szeretnék látni az üzletem élén.
Ha igazán tud és szeret dolgozni...
- Ismétlem, tudok, akarok és szeretek dolgozni.
- Hát most mondja meg a nevét.
- Szentpáli Katalin vagyok.
- Igazán szép neve van.
Kisasszony, maradjon itt.
Fogjon munkába.
Akar talán azonnal?
Vagy van valami elintézni valója?
Mondta Katalin:
- Én már mindent elintéztem...
Weisz úr kiszólt a szomszéd szobába.
- Zseni kisasszony!
Kérem egy perczre.
Zseni kisasszony bejött.
Az a leány, kit Katalin első látásra munkavezetőnek nézett.
- Bemutatom Szentpáli Katalin kisasszonyt.
Mostantól kezdve itt dolgozik.
Adjon a kisasszonynak munkát.
Próbálja ki, mit tud.
A többit majd meglátjuk később.
Aztán Katalinhoz fordult:
- Estemajd megnézem a munkáját, s akkor megmondom, mennyit fizetek önnek egyelőre.
Katalin meghajtotta magát Weisz úr előtt.
Szótlanul követte Zseni kisasszonyt.
A leányok egyszerre abbahagyták a munkát: örültek szegények, hogy ürügyük lehetett erre.
Kiváncsian fordultak az új munkatárs felé, s kétkedve vizsgálták finom kezecskéjét, melyben csak nagy ritkán lehetett még varrótű.
Nyoma sem látszott azon a kézen a munkának.
- Üdvözlöm önöket, - mondotta Katalin.
- Fogadjanak szivesen.
Zseni kisasszony folytatta:
- A kisasszony neve: Szentpáli Katalin.
A leányok sorba megmondották a nevüket, helyet csináltak Katalinnak s feledve a maguk nagy nyomoruságát, részvéttel nézték az új társat, sorsuknak új részesét, ki most teszi az első lépést azon az úton, melyre őket a szegénység hajtotta.
Szólt egyleány:
- A kisasszony gyászol, a mint látom.
Kérdezte egy másik:
- Kit gyászol?
- Az édes anyját, úgy -e? - kérdezte egy harmadik.
- Őt, őt, - felelt Katalin, - és mindent...
- Mindent! - sóhajtott föl Zseni kisasszony.
- Én is, én is...
Szerették volna tudni, hogy mi az a minden, de csak a szemükkel kérdezték, s mintha rájuk ragadt volna Katalin gyásza, az a végtelen nagy fájdalom, mely arczán borongott, önkéntelen megérezték, hogy a kérdezősködés, a faggatás e pillanatban nem volna helyén való.
- Munkára, leányok! - vezényelt Zseni kisasszony, nem rideg, parancsoló hangon , hanem inkább megindultan.
Az ő arczáról is le lehetett olvasni, hogy valami bús történet emlékét hordja szivében.
Odaadott Katalinnak egy ruhadarabot, melyen kézivarrás-munkát kellett elvégezni.
- Lássuk, Katalin, mit tud.
Katalin átvette a ruhadarabot, de mielőtt munkába fogott volna, önkéntelen összekulcsolta a kezét s felfohászkodott:
- Segélj meg, édes jó Istenem!
S im, egyszerre templommá vált a kis zugocska, azok a szegény leányok, kiknek régesrég nem volt vasárnapjuk, a kik nem járhattak Istennek házába, önkéntelen suttogták ők is, összekulcsolván kezüket: Édes jó Istenem, segéld meg!
Segélj meg!
Ésmegindultak a varrógépek kerekei s oly különös volt most a zakatolásuk!
Mintha templomban lettek volna s hallanák az orgona búgó hangját: valami édes , megnyugtató érzés vert fészket szivükben.
Katalin kezébe vette a tűt s megtette az első öltést.
Finom ujjacskái tüneményes gyorsasággal futottak végig a szöveten.
A leányok gyönyörködve álmélkodva nézték , meg-megfeledkezve a magok munkájáról.
Aztán egyszerre csak, mintha új élet, új kedv támadt volna fel bennük, nemes versenyre kelve láttak munkának.
Észre sem vették, hogy Weisz úr ott áll mögöttük s megelégedetten nézi serény munkájokat.
Ott állt Katalin háta mögött s nézte őt hosszan, sokáig.
Katalin megérezte, hogy valaki rá néz.
Föltekintett.
- Meg van elégedve? - kérdezte csöndesen, nyugodtan.
- Meg, megvagyok elégedve!
Este, az üzlet bezárása előtt, mondta Weisz úr:
- Kisasszony, ön még sokra viheti.
Egyelőre egy forint a napi bére.
Megélhet ebből?
- Én meg, - mondotta Katalin.
- Ó ez csak a kezdet.
Ne csüggedjen.
- Köszönöm, Weisz úr.
Ön igazán oly jó.
Isten önnel.
Jó éjt.
Arcza büszke örömtől ragyogott, a mint végig haladt az utczákon.
Szeretett volna odakiáltani mindenkinek, az egész világnak:
- Nézzetek ide!
Én ma egy forintot kerestem a kezem munkájával!
Előkelő úri dámákat, kisasszonyokat látott mindenfelé, a kik élénk beszélgetés közt, vidám, megelégedett arczczal sétáltak, meg-megállván egy-egy fényesebb kirakat előtt.
Kicsinylette, lenézte őket.
- Mik vagytok ti hozzám képest?
Meg tudnátok -e tenni azt, a mit én?
Repülve repült az özvegy lakására.
Otthonn volt az özvegy is, Etelka is.
Az özvegy most is irt, Etelka hímzett.
- Találtam munkát! - kiáltotta Katalin, s ölelte, csókolta az özvegyet és leányát - Munkát!
Munkát!
Ó Istenem, de boldog vagyok!
Szentpáli levele.
Ha Katalinnak azt mondja valaki: mindaz, a mi veled történt, egy rossz álom; nem igaz, hogy apád mostohát hozott a házhoz; nem igaz, hogy a Szentpáli-birtok a mostoha kezére jutott, tietek minden: nem okoz oly nagy örömet, mint az a hat forint, melyet Weisz ur mosolyogva adott át neki az első hét végén.
Az első pénz , mit keze munkájával szerzett!
Büszkén, fölemelt fővel ment haza szombat este a szállására, ujjongva lobogtatta kezében a hat darab papirospénzt: néni, néni ! nézzen ide!
Az első szerzeményem!
Ez az este ünnep volt az özvegy lakásán.
Etelka is boldog volt, mert épp az nap adott el egy himzést, váratlanul jó áron.
- Na, - mondta az özvegy, - a mai nap örömére megiszunk egy csésze theát , gyerekek.
Egy csésze theát!
Okoz -e ez örömet oly háznál, hol a ma és holnap gondját nem ismerik?
A ház asszonya megnyomja a villamos csengő gombját, a szobaleány belép és szól: parancsol, nagyságos asszony?
- Beadhatja a theát, - int a nagyságos asszony.
Ez oly természetes, ez oly közönséges, ez oly mindennapi.
A mindennapi, megszokott jóléthez tartozik.
Nincs benne semmi öröm, ám ha hiányzik, nagy szomoruságnak volna az okozója.
De mikor egy szegény, sokat nélkülözött özvegy asszony azt mondja: gyerekek, ma theázunk!
Ez boldogság.
Ez tiszta, igazi öröm.
Mosolyt derit a halovány arczra, megelégedést plántál a szivbe.
A párolgó thea mellett fontos határozatokat hoztak.
Katalin volt az inditványozó .
Kavargatván a theáját, megindultan pihentette tekintetét az özvegyen és leányán s mondá:
- Kedves néni, már egy hete, hogy vendégük vagyok...
- Csak nem akarsz itt hagyni, - szólt közbe az özvegy ijedten.
- O, nem, - mondotta Katalin.
- Ellenkezőleg.
Fontos inditványom van, melyet ezennel előterjesztek.
Mondom, egy hete már, hogy vendégük vagyok.
Itt lakom, itt reggelizek, itt vacsorázok.
Eddig sem lett volna szabad ingyen elfogadnom, ezután éppenséggel nem tehetem.
- De Katókám! - méltatlankodott az özvegy.
- Ez nem szép tőled, - duzzogott Etelka.
- Ne értsenek félre.
Most már nekem is van pénzem.
A háztartáshoz járulnom kell valamivel, a mig fölépitem a magam fészkét.
Maholnap feljő György öcsém is s azt gondolom, hogy egyelőre, mig nagyobbra segit az Isten, jó lesz nekünk a másik szoba.
Én már most lefoglalom.
Ne adja ki másnak, kedves néni, majd meglátja , hogy pontos fizető leszek.
Ezen mind a hárman nagyot nevettek.
- Igen, pontos fizető leszek.
Hoztam nehány forintot hazulról is, a mit időnként kaptam szegény jó mamámtól... ámbár ez kell majd Györgynek...
De mindegy, nekem most elég, a mit hétről hétre megkeresek.
Hátha még ide a házhoz is kapok munkát!
- Valóságos Krőzus léssz! - jegyezte meg Etelka s hévvel csókolta meg Katalint.
- Milyen derék lány vagy te, Katalin! - kiáltott fel lelkesülten.
- Lásd, ennyit igazán nem néztem ki belőled az intézetben.
Végre is, nagyuri kisasszony voltál , ha még olyan arany volt is a szived!
- Tehát, - folytatta Katalin kedves komolysággal, - ezennel tekintsenek engem albérlőnek és kosztosnak.
Albérlő és kosztos!
Nemde nagyszerű foglalkozás?
- Jól van, Katókám, - mondotta az özvegy, - legyen a kedved szerint, fizess valamit, ha teheted.
Minek tagadnám: ránk fér s belátom, hogy te másként kényelmetlenül éreznéd magadat.
Mióta itt vagy, úgy is látom az arczodon , valahányszor leülsz szerény vacsoránkhoz, tusakodol magadban s szinte hallom: még én is fogyasztom ezeknek a szegény teremtéseknek a sovány keresetét!
Mosolyogva tette hozzá: albérlő és kosztos kisasszony, tessék fizetni!
Mondta Etelka is, miközben ölelte, csókolta Katalint:
- Tessék fizetni!
Igy tárgyalták le Katalin inditványát s ez oly jó kedvre hangolta, hogy észre sem vették az idő mulását.
Tizenkettőt vert a falióra.
Nem akarták hinni, hogy ily sokáig maradtak fenn - munka nélkül.
Gyorsan lefeküdtek, de Katalin az ágyban még egy inditványnyal állott elő.
- Kedves néni, mielőtt jóéjszakát mondanánk, határozzuk el, hogy ezután minden szombat este theázunk.
- Helyes! helyes! - tapsolt Etelka.
- Az indítvány elfogadtatik, - szólt a mama tréfás komolysággal.
- Jó éjt , gyerekek!
Ez estétől kezdve egy szivvé, egy lélekké vált a három nő.
Nemes versenyre kelve serénykedtek munkájokban s arczuk ragyogott az örömtől, mikor beszámoltak egymásnak a lefolyt napról.
Etelka a himzés mellett zongora órákat is adott , Katalin pedig este még egy pár órát varrott vagy himzett Etelkával.
Lassanként a házbeliek figyelme a két leányra irányult s megtudván, hogy szivesen vállalnak el ruhavarrást, elsőnek a házmesterné asszonyság jött tudakozódni, hogy nem csinálnának -e a kisasszonyok »kimenő« ruhát az ő leányának.
- Dehogy nem, - mondotta Katalin.
- Ugy -e, Etelka, megcsináljuk a ruhát?
- A varrásra vállalkozom, de a szabásban nem vagyok elég jártas, - mondotta Etelka.
- Majd kiszabom én, asszonyság, csak tessék felhozni a szövetet.
- Tetszik tudni, - mondotta az asszony, - az én leányom is amolyan kisasszony .
Tetszik tudni, ő klavirt is tanul, egy igen finom úr tanitja.
Tetszik tudni, az én leányom úgy énekel, hogy Blaháné sem különben.
Tetszik tudni, a tavaszon be akarom adni a népszinházhoz.
- Nagyon helyesen teszi, asszonyság, - mondta Katalin roppant komoly arczczal.
- Tetszik tudni, azt szeretném, hogy drága se lenne, s még is olyan lenne az a ruha, hogy megakadjon a szem rajta, tetszik tudni...
Etelka már alig tudta visszafojtani a nevetést, de Katalin rendületlenül megőrizte a komolyságát s bár elég mulatságosnak találta az asszonyság tetszik tudni-s beszédjét, a mely szokatlan volt az ő jó magyar beszédhez szokott fülének , komolyan, érdeklődéssel hallgatta végig a házmesterné asszonyságot.
Arra gondolt e pillanatban is: velem az Isten.
Alant kezdem, de mindegy, jobb alant kezdeni és úgy haladni fölfelé, mint fönt kezdeni és alant végezni...
A fő, hogy kap valami munkát a házhoz is.
Hogy félre tehet egy-egy forintot, mindmegannyi toll ahhoz a puha, meleg fészekhez, melyet testvéreinek épit!
A testvéreinek!
Velük aludott el, velük ébredett.
Reájuk gondolt napközben is, a gép zakatolásában is az ikrek szavát hallotta: Kismama, hol vagy?
Jere haza , kismama!
Nem tudta elűzni a fejéből Gyulai költeményét, a Gonosz mostohá-t.Akkor tanulta meg ezt a gyönyörü szép költeményt, mikor a mostoha elfoglalta az ő édes anyja helyét.
A szivébe vágott minden sora, minden szava.
Különösen mióta eljött a szülei háztól, folyton ez a költemény üldözi .
Látja az ikreket az anyja sirjánál.
Hallja zokogásukat:
Kelj fel, kelj fel, édes anyánk,
Elszakadott ingünk, ruhánk!
És visszafelel a sirból az anya:
Vagyon nektek mostohátok,
A ki gondot visel rátok.
Visszafelelnek az ikrek:
Vagyon nekünk jó mostohánk,
Nagyon gondot visel reánk!...
Ó, ha szárnyat ölthetne s meglátogathatná éjjelenként az ikreket!
Melléjük feküdnék, velük aludnék, jó hajnalban fölkelne, megcsókolná, vigasztalná: tűrjetek még, édes kicsi árváim, már rakom a fészket.
Meg van az alapja.
Egyszerre csak haza repülök, szárnyaimra veszlek és viszlek magammal!
Elmult az első hét, az apjától nem kapott választ a levelére.
György irt már többször, apja még egyszer sem.
Nyugtalanitotta, hogy talán nem apja kezébe került a levél.
Már-már azon gondolkozott, hogy ir ujra és György által juttatja apja kezéhez a levelet.
De a másik hét elején megjött a szorongva várt levél, apja levele.
» Édes Katókám, - irta Szentpáli - mélyen megszomoritottad a szivemet azzal, hogy elhagytad a »volt« szülei házat, de még nagyobb szomorúságot okoz apai szivemnek , hogy bele kell nyugodnom a kegyetlen sorsba, nem mehetek utánad, nem mondhatom neked: jere haza.A ház, melyet Szentpáli Jób ősapám épitett s mely számos nemzedéknek adott biztos hajlékot, nem az enyém s - mely kegyetlen végzet! magam is megtürt lakója vagyok az ősi háznak.
Magam is azon járatom az eszemet, hogy valami hivatalt vállaljak, bármily szerény hivatalt, hogy ne kelljen kegyelemkenyéren élnem.
Belátom, Katókám, hogy másként nem tehettél, a mint tettél s most csak arra kérem a jó Istent lefektemben, fölkeltemben: segéljen meg téged , édes jó leányom, hogy élhess kezed munkája után s egykor segithess bár hugaidon is.
Szegény ikrek!
A mennyire tehetem, enyhitem árvaságukat.
Folyton keseregnek , sirnak utánad s folyton hazudoznom kell, hogy nemsokára hazajössz, csak elmentél Budapestre tanulni, mert a szegény mama halála miatt nem végezhetted volt be az iskolát.
Beadtam őket a falusi iskolába legalább ez idő alatt nincsenek otthon , nincsenek senkinek a lába alatt.
Az öreg dada is, a mennyire hozzá jut a munkától , pótol téged, de ezt is inkább titokban teheti.
Szobátokat a Boronkai leányok foglalták el, az ikrek a fiúk szobájába szorultak, a mi nem volna baj, ha a fiúk itthon volnának.
De György már megirta nekem, hogy ezentúl csak egynapi látogatásra jő haza, látni az ikreket és engem.
A mint leteszi az érettségit, megy utánad.
Kornél egyelőre az udvarhelyi gimnáziumban marad s bármit szól hozzá az előkelő rokonság, jövő évre szolga-diáknak adom be.
Igy végig nyomorogja majd a gimnáziumot.
Nem szeretném kivenni onnét, mert kitünően tanul ő is, hátha lesz valami belőle s majd egyesült erővel visszaszerzitek a Szentpáli név régi fényét.
Légy erős, Katalin, bizzál az Istenben, ne félj, nem hagy el.
És bocsáss meg nekem, mert érzem, hogy nagyot vétkeztem ellenetek.
De én azt hittem, hogy javatokon munkálkodom.
Csalódtam.
Ha vétkeztem, meg is büntetett az Isten .
Valóságos pokol az életem.
Tiszttartó, ispán, udvarbiró, cseléd, minden vagyok egy személyben, csakhogy megérdemeljem a kenyeret, ne mondhassák, hogy eltartanak.
Nem irom le, a mi a bál után következő nap történt, midőn hazajöttünk és téged nem találtunk.
De azt hiszem, neked már mindegy, hogy miket mondott a mostohád.
- Ide többet vissza ne jöjjön, ha elszökött az én házamból! - kiabálta magán kivül, bár valójában örült, hogy elmentél, megszabadult tőled.
Történjék tehát akármi veled, édes Katókám, egyben bizonyosnak kell lenned, hogy a házban, melyben születtél, nincs többé helyed.
S a mint én ismerlek téged, tudom, sokkal büszkébb vagy, semhogy visszatérj, mig ez a ház a mostoháé.
Ne is térj.
Csak rakosgasd lassanként a fészket, édes drága leányom!
Ó mért nem segithetek neked!
Mért vagyok ily gyámoltalan, tehetetlen !«
Katalin ujra meg ujra elolvasta a levelet.
Hullott a könnye, csókolta a levélnek minden sorát s fel-felkiáltott: apám, édes jó apám!
Aztán, a mint nyugalma egy kissé visszatért, tollat ragadott és irt sokat, sokat.
Minden szava egy-egy balzsamnak volt szánva édes apja sebzett szivére.
Ragyogónak, szinesnek rajzolta a jövendőt.
- »Meglásd, apa, meglásd, - irta - oly tágas fészket épitek, csak legyen mellettem György is, hogy mind elférünk benne, te is, apa, te is !«
Mikor a levelet megirta, leült a gép mellé.
Tizenegyre járt az idő.
- Nem fekszünk le, Katalin? - kérdezte Etelka.
- Te feküdj le, Etelkám, én elébb még kiszabom a házmester-kisasszony ruháját!
Meghalni...
A házmester-kisasszony ruhája pompásan sikerült.
Nem volt rikitó, feltünő, mint a milyet a házmesterné asszonyság remélt, mondta is Katalinnak a próba után: tetszik tudni, kisasszony, azért mert házmesterné vagyok, a leányom van olyan kisasszony , mint a méltóságos tanácsos uré (a méltóságos miniszteri tanácsos úr a házban lakott és igen egyszerüen járatta a leányát) - de mikor Lotti kisasszony végig lebegett az udvaron Katalin remeklésében s a házbeliek dicsérő megjegyzéseket tettek a nemes izléssel készitett ruhára, a házmesterné asszonyságnak megjött a kedve és azóta, a merre csak megfordult, dicsekedve hirdette, hogy egész Budapesten nincs olyan »finom« szabónő, mint az ő házukban.
Alig készült el a Lotti kisasszony ruhájával, jött a méltóságos ur leánya, Emma kisasszony, ki maga vezette özvegy apja háztartását.
- Kisasszony, - mondá - én már hetek óta érdeklődöm kegyed iránt.
Hallottam, hogy kegyednek sincs édes anyja.
És hallom, hogy varrásból tartja fenn magát.
Ugy szeretnék kegyednek munkát adni!
Láttam, hogy izléssel dolgozik...
Elvállalna egy tavaszi ruhát?
- Ó, Istenem, - válaszolt Katalin - hogyne vállalnám.
Boldog vagyok, ha munkát kaphatok.
De kisasszony, előre megmondom, hogy csak éjjel dolgozhatom a kegyed ruháján, mert egész nap a szabóüzletben vagyok és napszámra dolgozom.
- Nappal is, éjjel is! - csapta össze kezét Emma kisasszony.
- De hisz ezt nem birja ki.
Legalább sokáig nem!
- Mindegy, kisasszony, pénzre, sok pénzre van szükségem!
- Bizonyosan férjhez készül s kell akelengyére, - bizalmaskodott Emma kisasszony.
Mondta Katalin szinte hidegen:
- Kisasszony, én sohasem megyek férjhez.
Emma fölnevetett.
- Ezt már én is mondtam!
De higyje meg, kisasszony, a mint eljön az a fiatalember , a kinek képét már rég megrajzoltam, férjhez megyek biz' én.
Mondta Katalin:
- Kegyed még nem csalódott.
Be boldog!
Vannak még álmai.
Reményei.
- És kegyed csalódott már?
Katalin elmosolyodott.
De olyan szomoru volt ez a mosoly.
- Kisasszony, beszéljünk a tavaszi toilette-jéről.
Emma kisasszony kénytelen volt visszatérni a toilette-re.
Bántotta Katalin merevsége, de jó szive győzött s mintha semmi sem történt volna, élénken beszélte meg a tavaszi ruha roppant fontos kérdését, végig tanulmányozták a divatlapokat , melyekkel felfegyverkezve jött Emma kisasszony Katalinhoz s mikor vacsora tájban utána jött a szobaleány, Emma azzal a tudattal távozott el, hogy Katalinban nem közönséges varrónővel ismerkedett meg.
- Mi még jó barátok leszünk, - mondotta Katalinnak távozásakor.
- Majd meglátja !
Jó éjt.
- Jó éjt, kisasszony.
Az özvegy és leánya alig vettek részt Katalin és Emma beszélgetésében.
Katalinnak feltünt ez.
Észrevette, hogy az özvegy arcza a rendesnél szomorubb , mintha valami nyomná a szivét.
- Édes néni, ma oly levertnek látszik!
- Igazad van, Katókám.
Nem tudom, örüljek -e szerencséden, vagy sajnáljalak.
- Nem értem!
- Attól félek, Katókám, hogy nagyon is sok munkát kapsz.
Reggeltől estig az üzletben, este hazajössz, alig pihensz és munkába fogsz.
Igaza van annak a leánynak, ezt sokáig nem birod ki.
Katalin megindultan ölelte meg az özvegyet.
Letérdelt melléje, csókokkal boritotta kezét.
- Ó drága jó néni!
Ne féljen, ne!
Velem lesz az Isten!
Aztán maga nem ugyanezt teszi?
És Etelka?
- Mi már megszoktuk! - mondta Etelka.
- Nos?
Én is megszokom.
A virrasztást már megszoktam a szegény mama mellett.
Mi ahhoz a lelki gyötrelemhez képest, a mit akkor szenvedtem annyi éjszakán, a munka mellett való virrasztás!
Érzem, hogy, ha a lelki szenvedés nem tört meg, a munka még kevésbé!
Hetek multak hetek után s Katalint az éjfél mindig a varrógép mellett találta , kivéve az egy szombatestét.
Ezt az egy estét pihenőnek szánták s ha hétközben ennek az estének egyszerű örömeire gondolt Katalin, önkéntelenül serényebben látott a munkához.
S a mi fő, egy pillanatra sem feledkezett meg a nagy , magasztos czélról, melyet maga elé tüzött.
Ez adta az igazi erőt, lelkességet .
Alig hat órát aludott éjjelenként, de reggel üdén, mosolygó arczczal lépett be Weisz úr üzletébe, ki példaképül állitotta Katalint a többi leányoknak.
- Lám, kisasszonyok, vegyenek példát Katalin kisasszonyról, - mondta nem egyszer Weisz úr.
Maga Katalin is megsokallotta Weisz úr áradozó dicséretét, de sokkal inkább Zseni kisasszony, ki veszedelemben látta az üzletben elfoglalt állását.
Katalinnak nem kerülte ki a figyelmét, hogy Zseni kisasszony napról-napra hidegebb iránta, majd lassanként kisebb-nagyobb hibákat kezdett fölfedezni a munkájában.
Nagyon jól tudta, honnét ered Zseni kisasszony változása, de úgy tett, mintha nem venné észre.
Ha Zseni kisasszony hibát talált a munkájában, nem akarta látni ebben a rossz szándékot, felindulás nélkül, nyugodtan vette tudomásul.
- Igaza van, Zseni kisasszony, ezt nem jól csináltam, - mondta rendesen, - de rajta leszek, hogy helyre üssem a hibát.
Hiába, még nincs meg a kellő gyakorlatom.
De Zseni kisasszonyt még jobban felingerelte ez a nyugalom, ez a szinte alázatos viselkedés.
Ő azt szerette volna, hogy egyszer ellenkezésre ragadja Katalint .
Lassanként felbátoritotta a leányokat is, kik - bár valami megmagyarázhatatlan kegyelettel vették körül a gyászruhás leányt - mégis csak Zseni kisasszony kedvében jártak, mert ezt parancsolta az érdekük.
Egyik-másik követte Zseni kisasszony példáját, s apró tűszurásokkal illették Katalint.
Félre nem érthető czélzásokat tettek Weisz úr csodálatos szivességére, mit minduntalan kimutatott Katalin iránt.
- Könnyü magának.
Weisz úrnak a kegyében van, - mondta egy leány.
- A kegyében? - nézett rá Katalin csodálkozva.
- És maga nincs a kegyében?
Hisz maga is szorgalmas, mint én!
- Ó, ó, a szorgalom!
Az mai világban nem elég.
Fő a szépség! - jegyezte meg erős hangsulyozással Zseni kisasszony.
Katalin meglepetten nézett föl.
- A szépség...
Hát kegyed nem szép?
Szép is, szorgalmas is, mi panasza lehet?
- Na persze, persze, hisz nem vagyok rút lány, de hát maga szebb!
Legalább Weisz úr azt hiszi! - tette hozzá Zseni kisasszony kegyetlen, sértő hangon.
Katalin arcza halálsápadt lett, majd hirtelen lángba borult.
Magán kivül kelt föl a varrógép mellől.
- Kisasszony!
Mit akart mondani?
Zseni kisasszony meghökkenve hátrált egy pár lépést.
- De kérem...
- Mit akart mondani?
- Édes Istenem, - szedte össze magát Zseni kisasszony - nincs abban semmi különös .
Weisz úr özvegy ember, maga tetszik neki és talán még feleségül is veszi...
Katalin körül forogni kezdett a kis bolt.
Megkapaszkodott a varrógépbe, hogy el ne essék.
Leroskadt a székre, idegesen simogatta a homlokát, azt hitte, ketté szakad a feje.
- De hát mi van ebben? - igyekezett kimagyarázni magát Zseni kisasszony, egy kissé megijedvén szavainak a hatásától.
- Örüljön, ha Weisz úr kitünteti.
- Bizony! - mondták a leányok.
- Egy forint ötven krajczárból bajos megélni...
- Ó Istenem, Istenem! - zokogott Katalin.
Az ő szűzies lelke nem tudta, de sejtette, hogy ezek a lányok, a kik körülötte vannak, rosszat gondolnak felőle.
Szive vonaglott, mint egy megsebzett madárka , szárnyaszegetten vergelődött s csak egyet látott világosan, hogy itt többet nem maradhat.
Valami fojtó levegő nehezedett rá, azt hitte, mindjárt megfullad.
De lassanként összeszedte erejét, aztán hirtelen fölállott, izgatottan magára vette tavaszi felöltőjét, meg-megszurta a fejét, mig kalapját megtűzte, hogy fájdalmasan szisszent föl és kirohant a boltból.
Minderről pedig semmit sem tudott Weisz úr, ki ez idő alatt bevásárolni volt a városban.
A lányok elképedve néztek Katalin után, a szó elakadt torkukon.
Érezték , hogy Katalin nem jő vissza többet s ez fölötte nyugtalanitotta őket, különösen Zseni kisasszonyt.
Csak nagy későre tért meg a fejükben, hogy valamelyiknek utána kellene mennie.
Látták, hogy átszalad a váczi-utczán, valószinü tehát, hogy a Duna felé ment.
- Csak nem megy a Dunának? - szólalt meg Zseni kisasszony.
- Menjen, nézze meg, - parancsolta egy leánynak.
- Még csak ez kellene!
Pedig attól a bolondos leánytól kitelik.
Katalin csakugyan átsietett a váczi-utczán s a szük utczákon keresztül ki a Duna partjára.
Nem látta a jövő-menő embereket, akik különösen néztek a képéből kikelt , szinte szaladó leányra.
Tavaszi nap mosolygott az égen, könnyü tavaszi ruhában jártak az előbbkelőek, ibolyaillat áradott szét az utczákon, de ő mindebből alig vett észre valamit, bódult fejjel, lihegve ment utczáról utczára.
Az a nehány szó , mit kegyetlenül, szivtelenül arczába vágtak, üldözte, nem maradott el tőle, az ő szűzies lelkének elég volt ez, hogy megmérgezze.
- Hát ide jutottam! - hallotta lelkének viszhangját.
- Ide!
Ide!
Én!
Szentpáli Katalin!
Te bolond, te!
Azt hitted, a becsületes munka nemesit s ime, meggyaláz !
Nem elég, hogy feláldozod szép ifjuságodat, még a becsületed is silány lelkek prédája!
Nem, ezt én nem birom el!
Ehhez én gyönge vagyok.
Nem tudta, hol jár, csak ment össze-vissza utczából ki, utczába be, egy-egyutczán háromszor is végig ment, a nélkül, hogy észre vette volna.
Egyszerre csak előtte állott Eötvös szobra, mely feketén, búsan vált ki a még alig levelezdő akáczfák körül.
Bement a kis parkba, s hosszan nézte a szobrot.
A megfagyott gyermek költőjének szelid, gondolkozó arczát.
Sorban jutottak eszébe a költő versei.
A megfagyott gyermek.
A Végrendelet.
Önkéntelen suttogta magában a Végrendelet kezdő sorait:
Ha majdan átfutottam,
Göröngyös utamat...
Tovább, tovább!
Nem volt ereje itt maradni.
Kiment a korzóra, s onnét a legelső lépcsőn le a partra.
Proppellerek szaladgáltak keresztül-kasul a Dunán, itt, ott egy-egy nagyobb hajó vetett nagy, széles hullám-gyürűket.
Valami delejes erő mind közelebb, közelebb huzta a parthoz, még egylépés, beleszédül a Dunába és ő is a » Duna titka« lesz, mint annyi sok szegény leány...
De jó lesz, de jó lesz !
» Odalent majd nem fáj semmi !«
Kimondhatatlan édes gyönyörűséggel töltötte el lelkét a halál, a megsemmisülés gondolata, vágya.
Óvatosan nézett körül, nincs -e közelében valaki.
Messze tőle hajós emberek heverésztek a verőfényes parton, de közel nem volt senki.
Aztán vissza nézett a korzóra.
Gyermekek szaladgáltak a korzón, csengő kaczagásuk belevegyült a gépek zakatolásába, a fölvert hullámok csöndes mormogásába.
Szépen öltöztetett kis leányok lépdegéltek a bonneok mellett.
Egyszerre csak megremegett egész testében.
Két fekete hajú leánykát látott, tiz évesek lehettek, egyforma ruhában, egyforma növésüek s mellettük tipegett egy öreg dada.
Mintha csak Jolánkát és Erzsikét látta volna !
Visszatántorodott a Duna partjáról, rémülten huzódott hátra, a korzó felé, mind közelebb, közelebb azokhoz a kis leányokhoz.
Nézte őket sokáig, a mig el nem tüntek szeme elől, nagy gyönyörűséggel, aztán egyszerre csak neki vágott a városnak, a lakása irányába.
Szaladó léptekben sietett utczáról, utczára, nem látva, nem hallva semmit s folyton suttogva magában: édes kicsi árváim! édes kicsi árváim!
Itt akart hagyni a kismamátok!
Nem!
Nem!
Nem hagylak itt!
Alig birták már a lábai, térdei roskadoztak, a szertelen nagy izgalom kimeritette .
Nagy nehezen vánszorgott föl a házba, a második emeletre.
Az özvegy a leányával éppen ebédnél ült.
- Katalin!
Mi történt veled!
Oly sápadt vagy! - kiáltott fel rémülten a költő özvegye.
Katalin ingadozva lépett elébb, zavartan, alig érthetően hebegte: meg... akartam halni... aztán szivszaggató hangon sikoltott fel: de nem halok meg! nem! - s mielőtt felfoghatták volna, aléltan rogyott össze...
A derék Weisz.
Katalint nagy sietséggel ágyba fektették s a kis cselédleányt orvosért szalasztották.
De mire az orvos megjött, eszméletre tért.
Idegesen simogatta a homlokát mindakét kezével.
- A fejed fáj, Katókám? - kérdezte az özvegy.
- Az, az!
Majd szétszakad, - suttogott Katalin.
Az orvos megvizsgálta, de nem találta nagyon komolynak a bajt.
Hideg borogatást rendelt a homlokára s azzal távozott, hogy reggelre jobban lesz.
Az esti órákban ott járt Weisz úr is, képéből kikelten.
Izgatottan tudakozódott Katalin felől , látni akarta, de az özvegy nem eresztette be.
Másnap reggel azonban ismét eljött Weisz úr s a szeme csakugy ragyogott az örömtől, mikor hallotta, hogy Katalin elég nyugodtan töltötte az éjszakát, de álmában folyton a kis hugairól beszélt .
Többször felkiáltott: ne féljetek, nem halok meg!
Megyek, megyek, elhozlak magamhoz!
- Szabad bemennem? - kérdezte Weisz úr.
- Csak egy pillanatra!
- Megkérdezem Katókát, - mondotta az özvegy.
Katalin nyugodtan feküdt az ágyban, mellette ült Etelka, a kezét fogta s czirókálta az arczát, mint egy kicsi elkényeztetett babának.
- Katókám, Weisz úr ismét itt van, látni akar, bebocsáthatom?
- Weisz úr...
Az derék ember... - mondotta Katalin szomorú mosolylyal, - bocsássa be, kedves nénikém.
- Jöhet, Weisz úr!
Weisz úr belépett.
Egy kissé zavartan, látható megindultsággal közeledett Katalinhoz.
- Kisasszony, hallottam, hogy mi történt.
Legyen meggyőződve, hogy első dolgom volt, elégtételt szolgáltatni önnek.
- Nekem elégtételt? - kérdezte Katalin csodálkozva.
- Miért?
- Azért a durva sértésért, kisasszony.
Üzletember vagyok, kisasszony, csekély az én műveltségem, de meg tudom itélni, hogy önt durván megsértették.
Láttam én azt az első pillanatban, hogy a kisasszony nem közönséges leány s nemcsak mint üzletember örültem annak, hogy oly derék jó leányt hozott a sors az én üzletembe .
Már az első nap arra gondoltam, hogy kegyed lesz üzletem szemefénye, lelke , mindene...
Később többre is gondoltam...
- Mire még? - kérdezte Katalin, valóban nem is sejtve, hogy mire gondolhat főnöke.
- Hagyjuk ezt most, kisasszony.
Beszéljünk egyébről.
Van orvosa?
Mondta Etelka:
- A kerületi orvos jár ide.
- De talán jó volna, ha elküldeném a házi orvosomat?
- Ön nagyon jó ember, Weisz úr, - mondta Katalin s hangja remegett a meghatottságtól, - de azt hiszem, még ma fölkelhetek s nem lesz szükségem semmire , csak - munkára!
- Munkára!
Azt nem engedem, hogy most dolgozzék.
Majd ha egészen jobban lesz.
- Én is akkorra gondoltam.
- Nos, vissza jön az üzletbe; Zseni kisasszony nincs már ott.
Ön foglalja el a helyét.
- Soha! soha! - tiltakozott Katalin.
- Nem értem!
Miért ne jönne vissza?
Katalin megfogta a Weisz úr kezét.
- Kedves Weisz úr, - mondotta nyugodtan, látható felindulás nélkül, - én többet az ön üzletébe nem lépek be.
- Az én üzletembe?
- Kérem, ne vegye sértésnek.
Sem az ön üzletébe, sem a máséba.
Még ha éheznem kellene, akkor sem.
Ezután csak itthon dolgozom.
- De ha nem kap munkát a szállására?
Katalin mosolyogva mutatott az ablak felé.
Ott állott egy ruhapróbáló baba.
Rajta állott a miniszteri tanácsos leányának a ruhája.
- Nézze csak, Weisz úr!
Látja azt a babát s rajta a ruhát?
Ez már a második megrendelésem!
Weisz úr hitetlenül nézett hol Katalinra, hol a ruhapróbáló babára.
- De hisz egész nap nálam dolgozott!
Mikor dolgozik ezen?
- Nagyon egyszerű.
Ha egész nap önnél dolgoztam, ezen a ruhán csak éjjel dolgozhattam.
- Ah! - kiáltott fel Weisz úr!
- Hát mikor alszik?
- Éjfél után.
Hajnalban.
Közbeszólt az özvegy.
- Ugy van, Weisz úr, Katóka rendesen éjfélig dolgozik.
Haragszom is rá.
De nem tudok neki parancsolni.
- És a néni?
És Etelka?
Nem éjfélig dolgoznak szintén?
- Mondtam egyszer, hogy mi megszoktuk már.
- Hát én is megszokom.
Sőt már meg is szoktam.
- De hisz igy tönkremegy! - mondotta Weisz úr.
- Tönkre, bizonyosan tönkre! - mondotta ujra s nagy lépésekben járt föl s alá a kis szobában, mindegyre megállva Katalin előtt.
Aztán egyszerre csak megállapodott Katalin előtt s kérő, szinte könyörgő hangon mondta: jöjjön vissza!
- Nem lehet, Weisz úr, nem tehetem.
Lássa, olyan rosszul esik nekem, hogy vissza kell utasitanom.
Mikor feljöttem Budapestre, végtelenül boldog voltam, hogy munkát találtam, mindjárt, első nap.
Mily nagy szerencse!
Álmodni sem mertem volna, hogy ily könnyü lesz az első lépés.
Aztán teltek, multak a hetek, hónapok , s bár nem sóvárgok pénz után, mint egy zsugori, ugy raktam félre az öntől kapott hetibérekből a fölös forintokat.
Már-már kiszámitottam, hogy, ha fizetésem egy keveset még emelkedik is, felhozhatom az őszön kicsi testvérkéimet, fészket verhetek nekik.
- Megduplázom a fizetését, - ragadta meg mohón Weisz úr a kedvezőnek látszó alkalmat.
- Hogy örültem volna én ennek még egy pár nap előtt! - sóhajtott fel Katalin.
- És ma?
- Ma nem tudok.
Ujra kell kezdenem pályafutásomat.
Ugy látszik, nem jó uton indultam el.
- Ön túlságosan érzékeny, kisasszony.
Hisz, igaz, elismerem, hogy nemes lelkét nagyon megsebezte az a durvaság, de mit akar?
Akarja, hogy valamennyi leányt elküldjem s újakat hozzak?
- Én!?
Hogy én elvegyem valakinek a kenyerét?
Ó Istenem!
Aztán, ha másokat hoz ?
Nem fognak azok is gyanusitani, meggyalázni, ha látják, hogy ön kitüntet becsületes munkámért?
Nincs igazam, néni?
És te, Etelka, mit szólsz?
- Katalinnak, fájdalom, igaza van, - mondotta az özvegy.
- Én sem tudnék másként tenni! - szólt Etelka.
- Inkább éhen halnék.
A derék Weisz kétségbeesetten látta, hogy itt hiábavaló minden szó: Katalin többet nem lép az ő üzletébe.
Nem a máséba sem.
De az éppenséggel nem volt vigasztaló rá nézve.
Bármennyire szivén viselte üzletének érdekeit, ezuttal csak másodsorban beszélt belőle az üzletember.
Igaz, őszinte rokonszenvet érzett Katalin iránt .
Meghatotta Katalin sorsa, fölkeltette szivében a nemesebb, gyöngédebb érzelmeket , úgy nézett e leányra, mint egy bálványképre, csodálattal, hódolattal.
Lassanként édes, jóleső ábrándok ébredeztek a még alig negyven éves férfiban, ki pár év óta volt özvegy, s ki a mi kevés ideje maradt az üzlet gondjaiból, azt egyedül , kizárólag gyermekeinek szentelte.
Szeretett volna anyát, egy jó anyát apró gyermekei mellé, a kik közül a legidősebb tizenkét éves volt, de mindég visszariadt az utolsó pillanatban, mikor az elhatározó lépésre került a sor .
Kereste, de nem találta meg azt a nőt, ki félig-meddig pótolja bár az édes anyát .
Maga magára nem is gondolt.
Egyszerű üzletember volt, de a szive meleg, s csak egy vágya, hogy, ha az üzletből fáradtan hazatér, puha fészket találjon otthon : mosolygó gyermekarczok fogadják és - egy derék jó asszony, a kinek, épp úgy, mint ő neki, a családi fészek legyen mindene!
Abban a társadalmi osztályban, melyhez Weisz tartozott, az ily emberek nem ritkák , sőt itt van a legtöbb jó családapa.
Ezekben az emberekben, a kikről foglalkozásuk után azt hinnéd, hogy csak az üzlet, a nyereség érdekli, rendesen meleg, nemesen érző sziv lakozik, az üzlet gondját, kisebb-nagyobb kellemetlenségeit kivül hagyják, midőn benyitnak a gyermeklármától hangos lakásba.
Az ő földi menyországukba.
Weisz nagyon jól tudta, hogy egy hat gyermekes özvegy ember nem számithat gazdag házasságra.
Nem kivánhatja, hogy egy jobb módú özvegy asszony vagy éppen leány kezét adja neki: feleséged leszek, gyermekeidnek anyja leszek.
Nem, erre nem gondolt, nem is gondolhatott.
Ő egy szegény asszonyt vagy leányt keresett, a kinek nincs semmije s a ki talán hálás is lesz, ha nem is könnyü, de nem is terhes életet biztosit neki.
Azt sem bánta volna, ha oly asszonyra talál, kinek magának is vannak gyermekei, tehát szüksége van egy becsületes, derék ember segitségére .
Még ez volna a legjobb.
Együtt dolgoznának, megosztanák a terhet, dolgoznának a maguk és egymás gyermekeiért, kölcsönösen.
S im, itt egy leány.
Gazdag volt egykor s most egyszerre szegény, ágról szakadt .
És ez a leány nem magára gondol, hanem egyedül testvéreire.
Ő érettük hagyja el a szülei házat, ő érettük dobja magát a nagy város hullámzó tengerére.
Csak rájuk gondol, ülvén varrógépe mellett, csak nekik dolgozik.
Miattok szenvedett érintetlen lelke durva sérelmet, miattok szaladt a Dunának, és ők rántják vissza a halál torkából, érettük él tovább, viszi, hurczolja az élet nagy, nehéz keresztjét, mig össze nem roskad alatta.
S pedig össze fog roskadni...
Bármily erős a lelke - gondolta magában ez a derék ember - gyönge, törékeny a test.
És ő érzi, hogy boldoggá, megelégedetté tudná tenni ezt a leányt.
Nem áltatta magát azzal, hogy érzelmei viszhangra találnak Katalin szivében.
Katalin más légkörben nőtt fel, bizonyára másnak rajzolta a jövendőt még nem oly rég s ha testvéreiért képes is nehéz munkában eltölteni ifjuságát, aligha lenne képes arra, hogy egész életre összekösse magát egy emberrel, a ki végre is jelentéktelen, közönséges üzletember, hat gyermek apja ...
És mégis, mégis, volt egy vékony szál, a melybe belekapaszkodhatott.
Hátha Katalin a testvéreiért még nagyobb áldozatra is kész!
Ezek a gondolatok forogtak a derék ember fejében, mióta Katalint közelebbről megismerte.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták most is, a mint ott ült a kis szobában, szomorúan maga elé nézve.
- Tehát nem jő vissza, - szólalt meg hosszú, kinos hallgatás után.
- De, kedves Weisz úr, - kérlelte Katalin, - nem tehetem.
Higyje meg, hogy nem tehetem.
Aztán nem is értem, hogy miért ragaszkodik annyira hozzám.
Annyi derék munkásleány van Budapesten.
Válogathat kedve szerint.
És én ugy sem maradtam volna sokáig az ön üzletében.
Csak addig, a mig annyi munkát találok, a mennyi idehaza is elfoglal egész nap és egész este.
Ha később válok meg az üzletétől, még rosszabbul esik önnek.
Talán hálátlansággal is vádol.
Jobb igy önnek, Weisz úr.
Weisz fölállt és kezet nyujtott Katalinnak.
- Belátom, kisasszony, hogy másként nem tehet.
De ha már csakugyan itthon dolgozik, engedje meg, hogy néha hozzak munkát önnek.
- Megengedjem?
Igazán csodálatos ember ön.
Hisz nekem kellene kérnem, hogy munkát adjon.
- Akárhányszor megesik, - folytatta Weisz úr, - hogy az üzleti alkalmazottak nem győzik a munkát s ilyenkor ki kell adnom egy-egy darabot.
Meg lehet győződve arról, kisasszony, hogy első sorban önre gondolok ezután.
- Köszönöm, köszönöm!
Ön oly jó, oly derék!
- Hanem vigyázzon az egészségére.
Vigyáz?
- Vigyázok.
- Nem fog éjjelezni.
- Na, ezt már nem igérhetem.
Éjfélig dolgozom.
Ha lesz - mit.
Különben, ha nem lesz varrni valóm, - tette utána - akkor himezünk, ugy -e, Etelka?
- Sovány kereset, - jegyezte meg Etelka.
- Akárcsak a regényforditás.
Az özvegy az asztalnál ült már, forditotta a regényt, csak félfüllel figyelt a beszélgetésre.
- Bizony sovány.
De jó, hogy van, - mondotta s fölkelt, hogy kezet nyujtson Weisznak.
- Isten önnel, Weisz úr.
Ön valóban nagyon derék embernek látszik.
Csak hozzon, a mikor teheti, munkát Katalinnak.
Az Isten is megáldja érette.
Lássa, Katalinnak nincs más baja, csak az, hogy nincsenek itt a testvérkéi.
Ez az ő betegsége .
Segitse ön is abban, hogy felhozhassa a kicsikéket.
Segiti?
- Hogy én segítem -e? - kiáltott fel lelkesülten Weisz úr.
- Hisz kész vagyok utánok menni és felhozni.
Kész vagyok minden áldozatra!
Meglepetten néztek össze a nők.
Weisz úr észre vette ezt s zavarodottan dadogta:
- Valami különös van ebben?
- Nincs, nincs, - mondta az özvegy.
- Sőt nagyon szép ez öntől, Weisz úr, de mégis azt hiszem...
- Igen, én is azt hiszem, - egészitette ki Katalin, - hogy ily nagy áldozatot én nem fogadhatok el Weisz úrtól.
Különösen most, mikor, úgy látszik , megszomoritottam.
- Hát azok a kis leányok itt lesznek nemsokára! - mondta Weisz úr ragyogó arczczal, boldogan.
- Erről még beszélünk, - szólt Katalin a távozó Weisz után.
Nem tudta ugyan e pillanatban elképzelni, mi szerepe lehessen Weisznak a gyermekek felhozatalában, de jó szivét kimondhatatlan örömmel töltötte el már annak a tudata is, hogy akadt még egy ember ebben a nagy városban, az özvegyen és leányán kivül, a ki érdeklődik az ő sorsa, nem, a testvérei sorsa iránt!
Mikor Weisz úr elment, az özvegy jóideig nem volt képes folytatni a munkáját.
- Különös egy ember, - mondotta a leányoknak.
- Csupa szív, csupa lelkesség .
Igazán meglep.
Pedig úgy látom, hogy zsidó.
- Ó mama!
Megbocsáss, de te elfogult vagy, - mondotta Etelka szinte neheztelő hangon.
- Én is azt hiszem, - jegyezte meg Katalin szeliden.
- Nem tagadom, gyerekek, hogy van bennem némi elfogultság a zsidóság iránt, ámbár , ha jól végig gondolom az életemet, nem igen emlékszem, hogy zsidó ember kárt okozott volna nekem.
Ugy kell lenni, hogy észrevétlenül ránk ragad az elfogultság .
Már a gyermekkorban kezdődik ez.
A siró gyermeket zsidóval ijesztgetik, tehát mumust lát a zsidóban.
Van is bennük valami titokzatos, mintha zárkózott természetüek, bizalmatlankodók volnának, de magam is azt hiszem, hogy ebben hibás a keresztény társadalom is.
Válaszfalakat állitottak egymás közé s nem ismervén egymást kellőképen, valóképpen kölcsönös a bizalmatlanság.
Mi csak a kapzsi , minden áron gazdagodni akaró zsidót látjuk, s azt hisszük, csak maguknak élnek valamennyien, az üzlet, a jó üzlet a fő, minden egyéb mellékes előttük.
- Az édes apa hogyan vélekedett a zsidókról? - kérdezte Etelka egész váratlanul.
- Az édes apád?
Az édes apád költő volt, nagy idealista s szabadelvü minden ízében.
A zsidó fajú irók és tudósok közt sok jó barátja volt, de emlékszem, hogy néha kifakadott egyik-másik ellen, mert nem találta meg munkájukban az igazi magyar nemzeti szellemet.
Magyarul irnak, - tört ki nem egyszer, - de nem gondolkoznak magyarul.
Kozmopolita a szellemük.
Ámbár, tette hozzá - a nevelésükben van a baj.
A kik közülök magyar nevelést kaptak gyermekkorukban , azoknak a munkáiban hamisitatlan nemzeti szellem nyilatkozik, épp úgy lelkesülnek a magyar nemzeti irodalomért, mint mi, épp oly lelkesedéssel csüngnek Petőfi , Arany és a többi nagyok szellemén, a magyar irodalmi hagyományon, mint mi. De mintha látnám, - mondotta édes apád, - hogy a legujabb nemzedékben mind többen , többen támadnak, kik kicsinyléssel nézik a nemzeti irodalom munkásait, nagy előszeretettel, tüntetve fordulnak az idegen irók alkotásaihoz, csak egy jót ismernek, a mi idegen.
Ugy vannak ők az idegennel, mint nálunk sok népdalgyüjtő .
Valamint ezek azt hiszik, hogy minden jó, a mi a néptől való, ha még oly silány is, azonképpen ezeknek is minden jó, a mi külföldről való.
Mondta Katalin:
- Ezt én is észrevettem, édes néni, de azt hiszem, ez csak muló divat.
Különben én rám, megvallom, sohasem tettek igazi hatást azok az irók, kiken nagyon is meglátszik az idegen hatás.
Mondhatom, hidegen hagytak.
Látszik rajtuk, hogy másnak a fejével gondolkoznak, másnak a szivével éreznek.
- Ó, hisz az én férjem is megvolt arról győződve, hogy ez a külföldieskedés muló divat.
Aztán nem is állitotta, hogy egyedül a zsidó irók hódolnak e divatnak .
Vannak a keresztények közt is szép számmal.
- Tehát...
- Tehát?
Mit akartál mondani Katóka?
- Jobb szeretem, ha a kedves néni vonja le a következtetést a mondottakból.
A saját szavaival.
- Majd levonom én! - szólt Etelka nevetve.
- Minthogy nemcsak a zsidó irók közt vannak külföldieskedők, hanem a keresztények közt is, tehát keresztények és zsidók közt is vegyest vannak jó és rossz emberek.
Az előbbiek közé tartozik - Weisz úr!
Jóizü nevetéstől csengett a kis szoba.
- Na, - mondotta az özvegy - még ilyen irodalmi eszmecserében sem volt részem.
Mi a summája a mi vitánknak?
Az, hogy miután a keresztény irók közt is akad külföldieskedő, kozmopolita szellemü, tehát Weisz Sándor szabóüzlettulajdonos derék, becsületes ember.
- Ez igaz! - mondta Etelka lelkesülten.
- Ugy van, - hagyta helyben az özvegy s munkának látott.
Nem vette észre, hogy Etelka Katalin fölé hajlik, valamit sug a fülébe.
Katalin arcza lángba borult.
Halkan, alig hallhatóan mondta:
- Ugyan, Etelka!
Mit gondolsz?
Ez képtelenség!
És - lehetetlenség...
»Ő.«
Estefelé eljött az orvos, de Katalint már nem találta ágyban.
Ha Uzoniné erővel ki nem veszi kezéből a szövetet, a varrógép mellett találja az orvos.
Meglátogatta Emma is, a miniszteri tanácsos leánya s élénken tiltakozott az ellen, hogy az ő ruhája miatt megerőltesse magát.
- Nem olyan nagy csapás, ha egy héttel később sétálhatok végig a váczi-utczai korzón, - mondotta Emma.
- Higye meg, Katalin, nem sokat adok a ruhára, még kevesebbet a divatra.
Ha az apa erővel nem vinne, sohasem látnának engem a váczi-utczai korzón.
Olyan ez az utcza a déli órákban, mint egyfényes bálterem.
Az asszonyok és leányok csak azért mennek oda, hogy bemutassák legujabb ruhájukat és kalapjukat.
És azok a férfiak!
Oly szemtelenül mustrálják a nőket.
Hangos megjegyzéseket tesznek: fess lány!
Na, ezmegjárja.
Huh!
De csunya!
Csak úgy repkednek a különféle megjegyzések.
Igazán szeretném, ha ürügyem volna elmaradni ezekről a kellemetlen sétákról.
Katalin az nap nem is dolgozott, de másnap reggel korán kelt s a fölkelő nap már a varrógép mellett találta.
Ha Emmának az volt az érdeke (föltéve, hogy őszinte a korzó iránt való ellenszenve ), hogy minél később készüljön el a tavaszi toálett , ő neki meg az volt, hogy mielébb elkészüljön vele.
Végre is neki nem szabad szem elől téveszteni egy pillanatra sem az ő czélját.
Bármennyire ideális, sőt tulságosan is ideális gondolkozásu volt, most csak az járt a fejében, hogy mennél több pénzt szerezzen.
Hallani sem akart arról, hogy Weisz úr segitse az ikrek felhozatalában.
Hisz annyi pénze neki is lett volna, hogy fölhozza őket, de mi lesz azután?
Tarthatna -e még ma külön lakást, lehet -e még most annyi keresete , hogy csak szükösen is ellássa testvérkéit?
Weisz úr jóformán mindennap meglátogatta Katalint s még el sem készült az Emma kisasszony ruhájával, munkát hozott neki.
Katalin hálás szivvel fogadta e nemes szivü ember figyelmét, ámbár jobb szerette volna, ha közvetlen ő maga talál munkát egyes családoknál.
Tudta, hogy Weisz bizonyos áldozatot hoz már azzal is, hogy személyesen viszi hozzá a ruhakelméket, a helyett, hogy valamelyik alkalmazottjával küldené el, de Weisz mindig kivágta magát valami ártatlan füllentéssel.
Rendesen éppen arra felé akadt dolga, tehát - nyugtatta meg Katalint - nem veszit időt azzal, ha ő maga hozza a megrendeléseket.
Igy mult hét hét után s valahányszor Weisz egy-egy kész ruha munkabérét leolvasta Katalin kezébe, felragyogott az arcza, s nem mulasztotta el megjegyezni:
- Ezzel is közelebb a czélhoz, Katalin kisasszony.
Azt hiszem, nemsokára felhozhatja az ikreket.
Hátha még megengedné nekem, hogy énhozassam fel!
- Ön nagyon jó ember, - mondotta Katalin meghatottan, - de azt csakugyan senkinek sem engedhetem meg.
Nem is tudnám sehogy megmagyarázni levélben az édes apának , hogy miért bizom önre az ikrek felhozatalát.
Látja, én már nem is vagyok oly nagyon türelmetlen.
György öcsém maholnap leteszi az érettségi vizsgálatot s akkor aztán ő felhozza az ikreket is.
- És hol lesz a lakásuk?
- Egyelőre itt.
Van a néninek egy kiadó szobácskája: négyen jól elférünk benne .
Aztán, ha Isten megsegit, kiveszek egy kétszobás lakást, konyhával.
Lassanként berendezkedem.
Megleszünk mi akármilyen szegényesen, a fő, hogy együtt legyünk.
- A fő, hogy együtt legyenek, - mondotta Weisz utána gépiesen s egy könycsepp gördült le becsületes arczán.
Junius közepe táján Katalin levelet kapott az édes apjától.
» Sok mindenről kell irnom, édes Katókám, - irta Szentpáli.
- Az első, a minek te bizonyára nagyon fogsz örülni, hogy kilátásom van - hivatalra.
Közeleg a tisztujitás s Baróthy sógor megigérte, hogy megválasztat főszolgabirónak.
Persze , ezt előre meg kellett szolgálnom neki azzal, hogy a kerületünkben, hol Kálmán képviselőnek lépett föl, még meglévő befolyásomat latba kellett vetnem az ő érdekében.
A nép még nem tudja, hogy a birtok valóképpen nem az enyém, azt meg tudod, hogy mindig hallgatott a szavamra s csakugyan sikerült is Kálmánt nagy szótöbbséggel megválasztatni.
Nehezen ment, mert erős ellenfele volt egy ellenzéki jelöltben, a ki nagyon érti a nép szája ize szerint való szónokolást, már-már a maga részére is hóditotta a kerület többségét, s mondhatom, ha én nem veszem kezembe a Kálmán dolgát, elbukik, jóllehet az apja főispán s a hivatalos hatalom mindent elkövetett az érdekében.
Bizony, történt sok szégyenletes visszaélés, de hát ez igy van többé-kevésbbé mindenütt.
» A ki birja az marja.«
Tehát: Baróthy Kálmán országgyülési képviselő.
Azt mondta, hogy a napokban föl is megy Budapestre.
Hogy mi történt, mi nem köztetek, azt én nem kérdeztem.
De ő, mikor bejártuk a kerületet, sokat, nagyon sokat beszélt rólad ...
Azt hiszem, meglátogat, ha fölmegy.«
Katalin kezéből kihullott a levél.
Kálmán őt meglátogatja!
Nem és nem!
Nem akarja látni őt.
Az ők utjaik elváltak, többet azok nem találkozhatnak.
Nem is hiszi külömben, hogy Kálmán fölkeresse őt.
Egyéb czéljai voltak neki azzal, midőn képviselőnek választatta magát, mint hogy visszatérjen hozzá és regényt kezdjen vele, melynek értelme nincs.
Legalább az ő szemében nincs.
Kálmánnak a képviselőség eszköz, hogy karriert csináljon és gazdag leányt kapjon feleségül.
Ha őt meglátogatná, csak felizgatná vele az ő nagy nehezen lecsendesült szivét , megzavarná a maga elébe tüzött feladatnak végrehajtásában.
Sokáig hevert előtte a levél olvasatlanul.
Etelka megszólitotta:
- Miért nem olvasod tovább?
Valami nagyon rossz lehet benne.
Egész bele sápadtál.
- Semmi, semmi, - szólt Katalin szórakozottan s fölvette a levelet és tovább olvasta.
» Most azonban a fő, - igy szólt a folytatás - hogy én megkapjam az igért főszolgabiróságot.
Hogy ne kelljen kegyelemkenyeret ennem.
Hogy segithesselek titeket időnkint egy pár forinttal.
Mert ezidőszerint alig tehetném.
De ha megkapom is a hivatalt, az ikrekre nézvést jobb lesz, ha hozzád kerülnek.
Az ő életük itt nem élet.
Hiányzik a szeretet melegsége s félek, hogy elfásulnak , eldurvulnak.
És hogy elsorvadnak lassanként az utánad való vágyakodásban .
Györgyegy hét mulva leteszi az érettségit s azt mondta, hogy azonnal megy föl hozzád és - ha csak lehetséges - viszi az ikreket is.
Rajta leszek, hogy vigye , vihesse.
Ha kölcsön veszem is fel a pénzt, juttatok neki annyit, hogy legalább fölmehessenek tehozzád.
Mert sokáig már nem nézhetem árvaságukat , elhagyatottságukat.
Inkább a kenyerük hiányozzék, mint a szeretet.
Hidd el, édes Katókám, ha nem remélném, hogy hivatalt kapok, már rég itt hagyom a házat én is , de nem tehetem most, mert akkor nyilvánossá lesz, hogy nem enyém a birtok s a hivatalt nem kapom meg.
Akkor aztán nem segithetek rajtatok semmit, de semmit .
Csak tudnám, hogy már szerezhetsz annyit, a mennyiből szükösen megélhetnétek.
De félek, erősen félek, édes Katókám, hogy a te nemes szived félrevezet engem, csak azért, hogy ne aggódjam, ne évelődjem miattatok.
Ó mily szörnyü nyomorultság, hogy én, a férfi az apa, nem tehetek érettetek semmit, de semmit !«
Katalin sirva borult az asztalra.
- Szegény apa!
Édes jó apám!
Más sorsot érdemelt volna a te jó szived!
Odaadta a levelet az özvegynek és Etelkának, hadd olvassák ők is.
- Az ikreket föl kell hozni, mondta Uzoniné.
- György hozza magával.
- Én is azt mondom, föl kell hozni, - szólt Etelka könybeborult szemmel.
- Megosztom velük minden falatomat.
- Te jó, te drága!
Te aranyszivü leány, te! - áradozott Katalin.
- Azonnal irok Györgynek és küldök pénzt is.
Elévette hazulról hozott pénzét, számadást tett.
Volt nehány megtakaritott forintja is már.
Külön tette az uti költséget, külön a György tandiját, hátha nem engedik el?
Aztán akkor még nem lehetett olcsón utazni a vasuton, a harmadik osztály kétannyiba került, mint ma az első osztályon való utazás.
- A kislányok fél jegygyel utaznak - számolta Katalin - György egész jegygyel, az utra is kell egy pár forint.
Ötven forint!
- Van annyi pénzed? - kérdezte az özvegy.
- Ó, van, sőt a tandijra is van harmincz forintom.
- És azonkivül?
- Még nekem is marad tiz forint.
Elég ez egyelőre.
Hisz mindennap megkeresek két-három forintot.
Postautalványt hozattak, azt hamarosan kitöltötte s külön levelet irt Györgynek .
Nem irt ezuttal sokat, hisz egyébről sem irtak eddig egymásnak, folyton azt tárgyalták, hogy és mint hozza el György az ikreket.
» Itt a pénz, édes Gyuriczám, menj haza, az édes apa is akarja, hogy elhozd az ikreket.
A fő, hogy itt legyetek, a többire majd megsegit a jó Isten, kihez imádkozom lefektemben, fölkeltemben s a ki nem hagy el minket.
Bizzál az Istenben , György !«
De még le sem pecsételhette a levelet, jött a postás, levelet hozott Katalinnak Györgytől.
» Édes Katókám!
Örülj és örvendezz!
Roppant gazdag vagyok.
Egy aranyat nyertem egy novellámmal az önképzőkörben, két aranyat a hegedüjátékommal és 25 forintot, mint a »legjobb franczia« a gimnáziumban.
Számold csak össze: ez negyven forint!
Ebből egy öltözet ruhát veszek magamnak s még a vasuti jegyre való is kitelik.
Jaj, ha valami csudálatos módon még kapnék vagy negyven forintot, hogy vihetném az ikreket is!
Kornélt a nyáron meghivta magához Baróthyné néni.
Látod, ő mégis derék, jó asszony.
Valami baj van az ő házuknál is, azt hiszem, Kálmán költekezése sok anyagi zavart okoz, de úgy látszik, »reményük éled «, hogy Kálmánt képviselőnek választották s talán ez is hozzájárult, hogy Kornélt meghivta a néni falura.
Nekem is többször akart adni egypár forintot, de én nem fogadtam el.
Nem is volt rá szükségem, mert szereztem eleget a legácziókban, meg privát tanitványaimtól is kaptam valamit.
Na, nem sokat.
Remélem, Budapesten jobban fizetik a nevelőket ...
Tehát: most tökéletes volna a boldogságom, ha még legalább negyven forintom volna.
Illetőleg: harminczczal is megelégedném.
Meg én, még husz forinttal is!
De már alább nem.«
Katalin össze-visszacsókolta György levelét s hangosan is elolvasta.
- Ugy -e derék öcsém van?
Mit szól hozzá néni?
És te Etelka?
- Derék, igazán derék.
Katalin hirtelen leragasztotta a maga levelét, fölczimezte.
- Nem irod bele, hogy épp most kaptad a levelét? - kérdezte Etelka.
- Nem.
Erre holnap válaszolok.
Hadd legyen úgy, mintha nem kaptam volna még a levelét, mikor a pénzt postára adtam.
Különben nem küldhetnék ötven frtot.
- De minek küldesz ötvenet, ha elég negyven is, sőt kevesebb is? - szólt az özvegy.
- Vigyázz, elkényezteted!...
- Ó nem.
Bizonyos vagyok benne, hogy György csak a szükségesekre költ s a fölöst magával hozza.
- Na, erre kiváncsi vagyok, - mondotta Uzoniné.
- Én meg bizonyos vagyok ebben, - mondta Katalin határozottan.
- De most megyek a postára.
- Veled megyek én is, - ajánlkozott Etelka.
- Jöhetsz?
- Hogyne.
Én jól tudom a járást a postán, te meg bizonyosan ma mégy oda először .
Gyerünk.
Hamarosan rendbe szedték magukat, kezet csókoltak az özvegynek s mentek a főpostára.
Dél felé járt az idő, ragyogó szép idő volt, s a két leány szorosan egymáshoz simulva haladt végig az utczákon, nem törődve a járókelő, sétáló emberekkel.
A ki ezt a két leányt látta, nem olvasta le arczukról a szegénységet, a mindennapi megélhetésért való küzdelmet: boldogság ragyogott le szép arczukról.
S azok is voltak, valóban, boldogok voltak e pillanatban, a posta felé igyekezvén.
Katalin szeretettel szorongatta kezében kis tárczáját, melyben testvéreinek uti pénzét vitte, s ha teheti vala, megáll az utczán, hogy beletekintsen a tárczájába s gyönyörködjék az ötvenes bankjegyben, mely csudát fog müvelni: fölhozza az ő testvéreit.
Szinte szaladtak, nehogy lekéssenek a postáról.
A koronaherczeg-utczában valósággal izgatott lett Katalin, midőn megpillantotta a főposta hatalmas épületét.
Idegesen tört utat magának a tolongó sokaságban, mely a szük gyalogjárón összeverődött.
Boszús volt azokra az urakra és hölgyekre, kik nem tudnak alkalmasabb sétahelyet választani maguknak ennél a szük utczánál.
Nem állotta meg, hogy meg ne jegyezze:
- Igazán nem értem, Etelka, hogy az egész Budapest idejő meg a váczi-utczába .
Mondhatom, nem eshetik itt kellemes séta.
- Neked nem kellemes, nekik az, - mondotta Etelka.
Eközben a főposta bejáratához értek.
Épp föl akartak indulni a lépcsőn, mikor Katalin hevesen kapaszkodott Etelka karjába.
Arcza halálsápadt lett, szédülés fogta el s támolyogva tett egy pár lépést.
Etelka ijedten nézett rá.
- Mi lelt?
- Semmi, semmi - suttogta Katalin.
- Láttál valakit?
- Fogj meg.
Szédülök.
Etelka két kézzel ragadta meg Katalint.
- Jer, jer, bent leülünk.
De a lépcsőről önkéntelen visszanézett s feltünt, hogy egy előkelő, magas fiatal ember, ki egy éltesebb asszony és egy fiatal leány társaságában épp akkor haladt el mellettük lassan, sétáló lépésben, lopva feléjük tekintett.
- Ez ő, ugy -e? - kérdezte Etelka, s az ő arcza is elsápadt.
- Ő... ő...
Vezess, vezess.
Ő volt, Kálmán volt.
Katalin erőtlenül roskadott le bent egy padra.
- Katókám!
Katókám!
Légy erős!
Katalin megtörülte arczát.
Hideg verejték gyöngyözött rajta.
Aztán összeszedte magát és felállott.
- Ne félj, Etelka.
Már nincs semmi bajom.
Gyerünk.
Lassan fölmentek az első emeletre és föladták a pénzt.
Mohón dugta az elismerő czédulát tárczájába.
Arczára hirtelen visszatért a pirosság.
Szeme fölragyogott.
- Most már semmi baj, Etelkám.
Csak ők itt legyenek.
Nem leszek többet gyáva !
Esküszöm, nem!
Fészek-rakás.
Láttátok, úgy -e, hogyan rakja fészkét a fecske!
A hófehér falra kicsi csőrével ráragaszt egy piczi fekete pontocskát, aztán elröppen, kereng egyet a levegőben , lecsap az ut közepére, onnét fölcsippent ismét egy fekete pontocskát s repül vele vissza, ezt is odaragasztja.
A fekete pontocskákból vonal rajzolódik, a vonalakra ujabb vonalak jönnek, egyszerre csak megvan a fészek alapja.
Keskeny karéj, de már rá tud állani az egyik fecske s most már csak rakosgatja, a mit a másik hoz.
Ma reggel kezdődött a nagy munka s holnap-holnapután reggel már csodára ébredsz : kész a fészek: egy fecskepár művészi alkotása.
Nézz bele: puha pihékkel vagyon tele.
Katalin is a fecskére gondolt, mikor a fészekrakásba fogott.
Az ősi ház ereszalja tele volt fecskefészkekkel s tavaszkor naphosszat el tudta nézni a csicsergő madarak szorgos fészekrakását.
Tanuja volt annak is, mikor egy fészek ősz felé , mikor már egy hét volt a vándorutrakelésig, egy fecskefészek leesett , összeromlott.
Sohasem feledi el a fecskepár panaszos csicsergését.
De jöttek a többi fecskék s nem telt egyóra belé, uj fészket raktak a hajlék nélkül maradt fecskepárnak.
Mélyen meginditotta ez a jelenet.
Akkor már az ő fészkük romlandóban, lehullóban volt s új fészek rakásáról ábrándozott.
Vajjon neki lesz -e segitsége a jó Istenen kivül?
Egyébként is nagy különbséget talált az ő és a fecskepár dolga közt.
A fecske elébb fészket rak, azután jönnek a fiókák.
Az ő fiókái itt vannak, de még nincs meg a fészek, az igazi fészek.
A melyre azt mondhassa: ez az enyém.
Ez a mienk.
György éppen indulóban volt a szülei házhoz, mikor megkapta a pénzt Katalintól .
Szeretett volna szárnyat ölteni, hogy mielébb ott legyen az ősi házban, talán utoljára, s fölkapván testvérkéit, repüljön velük a kismamához.
A mostoha dühös volt, mikor meghallotta György szándékát.
Végre is, szégyelte a világ előtt, hogy a Szentpáli-gyerekek egytől-egyig eltakarodnak a kastélyból; de ha akart volna is tenni ez ellen, nem tehetett semmit.
Nem is akart.
Hadd menjenek.
Azzal biztatta magát, hogy majd visszaszorulnak megint ő hozzá, visszatér a büszke Katalin is megalázkodva s csak akkor következik el igazán az ő ideje.
Csaknem beteggé tette Katalin eltünése s a hirek, miket Katalinról hallott.
Hogy ez a leány nem szorul ő reá, nem kér segitséget az apjától, sőt folyton vigasztalja , hogy nem szenved szükséget; él szegényen, de tisztességesen, s érzi magában az erőt, hogy képes lesz eltartani, fölnevelni hugait is.
Ha megtörnék a küzdelemben !
Ha elzüllenék!
Minő elégtétel volna ez neki!
Valóképpen örült, hogy mennek az ikrek is.
Nemcsak azért, hogy legalább nem lesznek az ő terhére tovább, hanem mert szentül hitte, hogy Katalin nem lesz képes kenyeret adni nekik.
Gonosz lelke felujjongott a gondolatra, hogy a Szentpáli fattyúk éhezni, rongyoskodni fognak.
Kezdettől fogva gyülölte Katalint, s most e gyülölete fokozódott, főként mióta belátta, hogy Baróthy Kálmánnak eszeágában sincs feleségül venni Rózát.
Ezért is Katalint okolta.
Azt hitte, hogy Kálmán csak a képviselőválasztáson akart túl lenni, a miben nagy segitségére volt az ő ura , sőt biztatta is rá, miután Kálmánnal még nem volt akkor tisztában s most, hogy a mandátum a kezében, első dolga lesz, fölkeresni Katalint.
Csalódott a maga javára tett számitásában s ez még nem keseritette volna el oly nagyon, ha fejébe nem veszi, hogy Kálmán kihasználta őt a képviselőválasztásnál (mert az ő pénzébe kerültek a férje kortesutjai) s most azzal fizet, hogy faképnél hagyja az ő leányát s visszatér a régi ideálhoz.
Az nap, a melyen György az ikrekkel utra kelt, nem is volt otthon.
Elment leányaival a szomszéd faluba.
Szentpálit bántotta ez a durvaság, de másfelől örült, hogy legalább nyugodtan a vasuthoz kisérheti gyermekeit.
A pályaházban több ismerőssel találkozott s roppant zavarba hozta szegény embert ezek kérdezősködése.
Kénytelen volt azt füllenteni, hogy csak egyelőre mennek Budapestre s onnét Katalinnal a felvidékre nyaralni egy odaszakadt rokonukhoz .
Végtelen fájdalom és szégyen mardosta a lelkét s alig tudta visszafojtani zokogását, mikor a gyermekeket a vasuti kocsiba segitette.
Az utolsó pillanatban egy gyürött bankót dugott a György zsebébe.
- Ó, édes apa, vegye vissza!
Van pénzem.
- Nem, nem, tedd el, - suttogott Szentpáli.
- Jó lesz, ha majd elfogy a pénzed.
Szegény György, nem mert tovább ellenkezni.
Tudta, hogy apja tán az utolsó forintot adja át; hogy nyomorult kis zsebpénzt kap időnként a mostohától, de érezte, hogy apját végtelenül bántaná, ha nem fogadná el a pénzt.
Istenem!
Mi másként volt ez még nem oly régen!
Duzzadt tárczával járt az apja s ha kellett, ha nem, adta neki a pénzt, sokkal többet, mint a mennyit egy gyereknek szabad volna a kezére adni!
Talán egész életében sem csókolta annyira s oly hévvel a gyermekeit , mint most, a válás utolsó pillanataiban.
- Csókoljátok meg Katókát helyettem százszor, ezerszer, mondá ujra meg ujra.
Irj azonnal, Gyuriczám.
Katóka is.
Sokszor irjatok...
Mindent megirjatok.
Mindent.
Ugy bucsuzott tőlük, mintha a temetőbe kisérné, mintha nem látná többé soha.
A vonat elindult.
Nézte, a mig csak eltünt az első kanyarodónál, aztán visszahajtatott abba a nagy, üres házba.
Milyen hideg, milyen üres volt!
Nem találta helyét, fázott, reszketett, bár rekkenő meleg volt.
Napokig bódult fejjel járt a mezőn, nyugtalanul várta Katóka és Gyuricza levelét.
Nem volt sem éjjele , sem nappala.
Étel, ital nem izlett.
A mint leült az asztalhoz, úgy is kelt föl.
- Talán te is felfogadtad, hogy nem eszel az enyémből? - kérdezte az asszony sértő, kihivó hangon.
Szentpáli nyugodtságot erőltetett magára.
- Gondolom, mióta tied a birtok, becsületesen megszolgáltam, a mit megeszem és iszom.
Egyébként fogadhatsz más »tiszttartót «.
Az asszony épp vissza akart vágni, mikor belépett egy cseléd.
Levelet tartott a kezében.
Szentpáli mohón kapott a levél után.
Arcza felragyogott, izgatottan tépte le a boritékot.
- Katalin kisasszony irt bizonyosan, szólt a mostoha.
Ugy -e eltaláltam?
- Igenis ő, - felelt kurtán Szentpáli s sietett a levéllel dolgozó szobájába.
Hosszú levél volt, hol az elejét, hol a közepét, hol a végét nézte, alig tudott magára erőszakolni annyi nyugodtságot, hogy elől kezdje az olvasást s végig olvassa.
» Három napja, hogy itt vannak az ikrek s velük György - irja Katalin - s csak most veszem észre, édes jó apám, hogy mennyire megbántottalak, nem értesitvén azonnal megérkezésükről.
Gyuricza is, én is bocsánatodért esdünk, édes jó apa, ki most igazi árvaságban, elhagyatottságban élsz, s mi erről megfeledkeztünk végtelen nagy boldogságunkban.
Óh, Istenem, én nem tudom leirni annak a pillanatnak boldogságát, mikor ismét keblemre szorithattam az ikreket!
Ugy látszik, e pillanatban megkétszerezte erőmet az ég, mert karomra kaptam Jolánkát és Erzsikét s mint egy bolond úgy szaladgáltam velük össze-vissza a pályaudvaron, mignem Uzoniné néni és Etelka elvették őket tőlem, hogy jusson nekik is az én kicsi árváimból.
- No lám, mondotta György kedves szemrehányó hangon, engem észre sem véssz, pedig én is itt vagyok!
Igazán, az első pillanatban mintha nem is láttam volna Györgyöt.
Szinte idegennek néztem, bár nem volt óra, hogy rá ne gondoljak.
De valami csodás változás történt vele.
Az utolsó fél esztendőben egészen megemberesedett a külsejében is.
De hát most itt vagyunk, együtt vagyunk édes jó apám.
Kicsike az Uzoniné szobája, de mi jól elférünk négyecskén.
Pompás megálló hely ez, honnét ki-kiröpülünk, meg vissza, mignem fölrakjuk a mi kicsi fészkünket is.
Az ikrekkel már kész a tervem.
A mi fölös időnk lesz, Györgygyel arra forditjuk , hogy kipótoljuk a falusi iskola hiányos oktatását, elkészitjük őket őszre s ha végig kell is házalnom Budapestet, bejuttatom a Zirzen-intézetbe.
De ha nem is tudom keresztül vinni, akkor is járatom a szállásunkról a polgári leányiskolába .
Hadd tanuljanak, hogy annak idején meg tudjanak élni ők is a maguk emberségéből .
Györgyöt nem féltem.
Tegnap este fölolvasta azt a novellát, melylyel az önképző körben egy aranyat nyert.
Mindhármunknak tetszett a novella s Uzoniné, kinek az itéletére sokat adok, azt mondta, hogy Györgyben határozott irói tehetség van.
Ő neki van még nehány iró és szerkesztő ismerőse a régi jó időkből s megigérte, hogy egyik-másik laphoz bevezeti Györgyöt.
A mi engem illet, engem igazán ne félts , édes apa.
Ez idő szerint minden napra, a napnak minden órájára van munkám s ha Etelka nem volna mellettem, néha nem is győzném.
Egy áldott lelkü szabó hoz ujra meg ujra megrendeléseket, a mi rendkivül boldoggá tesz, mert ezen az uton Etelka is több pénzt szerezhet, mint a himzéssel.
Képzeld, van olyan nap, hogy megkeresek három forintot is!
Csak egészségem, erőm el ne hagyjon.
Meglásd, egy év sem telik belé, lesz fészkünk, lesz bizonyosan.
Lesz akkora, hogy majd Kornélt is belevehetjük s talán... talán még téged is!
Bizzál a jó Istenben, apa, s imádkozz érettünk!
Mi feledhetetlen anyánk nevét s a te nevedet mindig imánkba foglaljuk !
Óh, ha látnád, de édesek, de kedvesek az ikrek, mikor az ágyban imára kulcsolják kezüket s elrebegik szépen: Adj, Uram, édes anyánknak csöndes nyugodalmat, az édes apának erőt, egészséget és segéld meg a kismamát, hogy minket fölnevelhessen !
Mondanom sem kell talán, hogy az imádság végső szavait maguktól teszik hozzá.
Én is imádkozom éretted mindig, édes apám.
Ugy -e, te is imádkozol mi érettünk?
De most bezárom levelemet.
Épp most jő a jó, derék Weisz, munkát hoz nekem.
György indulóban van a nénivel és Etelkával: bemennek a városba.
Vinnék az ikreket is, de azok nem mennek.
Attól félnek szegénykék, hogy ismét elszakadnak tőlem.
Ugy is az volt első szavuk: Kismama, ugy -e nem kell többet visszamenni ?...
Kezedet csókoljuk mind, százszor, ezerszer.«
Csakugyan jött Weisz úr.
Arczáról csurgott a verejték.
- Isten hozta, Weisz úr, fogadta Katalin.
Lám, lám, mennyire izzad.
Miattam!
- Nem ön miatt, kisasszony, magamért teszem, a mit teszek.
Mondhatom, hogy a megrendelők nagyon megvannak elégedve az ön munkájával.
Már kérdezősködtek ön felől, s én, talán mondanom se kell, a mit lehet s a mit tudok, mindent elmondok , hogy érdeklődésüket fölkeltsem, bár attól tartok, hogy ezután majd egyenesen önhöz fognak jönni...
- És akkor ön elveszti őket!
Nem, nem, ezt nem engedhetem!
- Kisasszony, ön félreért engem.
Nem az nyugtalanit, hogy elveszitem a megrendelőimet, hanem az, hogy akkor majd ritkán lesz alkalmam meglátogatni önt.
Katalin arcza lángba borult.
Eszébe jutott, a mit Etelka sugott neki, a mikor ő beteg volt.
Azt sugta: te, ez az ember szerelmes beléd!
Ő akkor ezt képtelenségnek mondotta s im, úgy látszik, Etelkának igaza volt.
Megijedt a gondolatától is, hogy ezt az áldott lelkü embert megbántsa valahogyan; nem akarta észre venni szavainak való értelmét.
- Az nekem is rosszul esnék, ha ritkábban látnám önt, Weisz úr.
Igazán, oly sok jót tesz velem, épp most, mikor a legnagyobb szükségem van rá, hogy én azt sohasem tudom meghálálni.
- Arról ne beszéljünk, kisasszony.
Egy perczig sem gondoltam hálára, higyje meg nekem.
A dolog igen egyszerű: az első pillanatban, a mint megjelent üzletemben , rokonszenvet éreztem ön iránt s ez a rokonszenv azóta nőtt folyton.
Bámultam erős elhatározását, nagy bátorságát, hogy nem ijedett meg nagy uri kisasszony létére a munkától, s a megélhetés módjai közűl a legnehezebbet választotta...
- Nem nagyon válogathattam, kedves Weisz úr.
A varrásban éreztem magamat legerősebbnek.
A nyelvismereteim hiányosak.
Zongorázni tudok, de tanitásra vállalkozni nem mernék.
Aztán vannak diplomás leányok s még azok sem kapnak mind megfelelő állást.
- Hát jól van, a varrásban a legerősebb.
És a szépsége?
Nem erősebb ebben?
Katalin különösen nézett Weisz úrra.
- Ne ütközzék meg szavaimon, kisasszony.
De ön szép, nagyon szép leány.
És bármennyire okos, mégis tapasztalatlan.
A szépségnek ma sokak szemében nagyobb a becse a szorgalomnál.
Én nem tartozom ezek közé.
- Ó, azt tudom.
Ön oly nemes!
- Nem, én nem tartozom ezek közé.
De félek...
- Mitől fél?
- Nem merem megmondani.
- De csak mondja.
Követelem!
- Kisasszony, dadogta zavartan Weisz úr, ön oly szép...
- Ezt tudom, hisz annyit hallottam, hogy el kellett hinnem.
De oly nagy baj ez?
- A főváros tele van ripőkökkel, kik csak a külső szépséget nézik, az ön lelkének drága kincseit nem veszik észre.
- De szépen, válogatottan beszél! - kiáltott fel Katalin önkénytelen.
Weisz elmosolyodott.
- Kisasszony, azért, hogy most egyszerű szabó vagyok, tanultam én.
Apám gazdag ember volt, magam is az sokáig; s bár iskolába nem sokat jártam, pótoltam a hiányokat, a mennyire lehetett.
- Azt látom.
De mondja, mért nyugtalanitják önt a ripőkök?
- Mért nyugtalanitnak?
Mert féltem önt!
Félek, hogy megkisértik az ördögök, félek , hogy elvesztem önt!
- Engem?
Hogyan veszt el?
Nem értem.
- Igaz, igaz - mondotta csüggedten Weisz - hisz nem az enyém s igy el sem veszithetem.
Bocsásson meg, kisasszony... talán nevetséges is vagyok.
De a rideg üzletembereknek is lehet szép álmuk.
És én álmadoztam.
Katalin lehajtotta fejét az asztalra.
- Álmodozott, suttogta magában.
- Évek óta keresem a nőt, ki anyja, igazi édes anyja lehetne gyermekeimnek és nem találtam meg.
- Szegény Weisz úr!
Nem is találja meg soha...
Az én apám is kereste s mit talált ?
Gonosz mostohát!
- De én megtaláltam az igazit, mondotta Weisz hévvel.
A kiről tudom, hogy édes anyja lenne gyermekeimnek.
A kitől én nem kivánnék szerelmet, le tudnék arról mondani, csak édes anyja lenne gyermekeimnek!
- Megtalálta...
- Meg, kisasszony, önben találtam meg!
Katalin ijedten rezzent föl, megremegett egész testében.
Ettől a pillanattól félt s im bekövetkezett, sokkal hamarább, mint gondolta.
Izgatottan kelt föl az asztal mellől.
- Feleségül akar venni engem?
Engem!?
- Önt, kisasszony.
- Hisz az lehetetlen!
Lehetetlen!
Én sohasem megyek férjhez.
Az én életemnek csak egyczélja van: fölnevelni a hugaimat, aztán akkor eltünni, elenyészni nyomtalan...
- És nem könnyebben nevelheti fel, ha egy becsületes férfi áll az oldalán, a ki meg tudja menteni a nehéz gondoktól; a ki épp oly szeretettel ölelné keblére az ön testvéreit, mint saját gyermekeit?
- Nem, nem!
Erre én egyedül vállalkoztam.
Egyedül akarom teljesiteni, a mit magam elé tüztem, ha beléhalok is.
Ön derék, becsületes ember , de mégsem édes apja az én testvéreimnek.
Ezer meg ezer összeütközés támadhatna a mostoha testvérek között; ön a saját gyermekeit, én az én testvéreimet pártolnám , s vége-hossza nem volna a kellemetlenségeknek.
Keserű tapasztalataim vannak e téren.
Nagyon keserű tapasztalataim!
- Ez nem így lenne nálam, esküszöm, nem!
Katalin kisasszony...
Jól tudom én azt , hogy nem vagyok már az a férfi, kinek szerelemből lehetne a felesége egy fiatal szép leány.
De én azt hittem, jót teszek önnel is, ha kezemet nyújtom, támogatom önt.
- Az Isten áldja meg nemes szándékáért!
- Ön ezt a kezet visszautasítja.
- Nem utasítom vissza, csak nem fogadhatom el.
Lehetetlenség!
Képtelenség!
- Képtelenség...
Mert jóval idősebb vagyok, ugy -e?
- Nem, nem azért.
- Mert zsidó vagyok?
- Nem, nem!
- Ne tagadja, Katalin, ez az igazi ok.
Ott hagyom önért a hitemet!
- Nem fogadom el ezt a nagy áldozatot!
Tudom én, hogy önök mennyire ragaszkodnak a vallásukhoz...
- Ez igaz, mondotta Weisz s arcza elkomorodott.
Ez igaz... de önért ezt az áldozatot is meghoznám.
- Weisz úr!
Könyörgök, ne kinozza a szivemet!
Ugy fáj, hogy nem mondhatok igent.
- Mást szeret...
- Én?!
Mást?
Valaki mást?
Senkit!
Senkit! - tiltakozott Katalin s csak úgy lángolt a szeme a gyűlölettől, Kálmánra gondolván.
Weisz úr szomorúan könyökölt az asztalra, zsebkendőjével törülgetvén könnyeit .
Katalin melléje állott s megindultan fogta meg a derék ember kezét.
- Ne haragudjék.
Feledjen el.
Szivemben végtelen nagy bánatot vinnék az ön házába s a boldogság helyett a boldogtalanság verne ott fészket.
Hadd verjek én magamnak fészket, bánat, öröm elfér abban s a bánatot ne kelljen mással megosztanom...
Ugy lesz jól.
Ugy rendelte a jó Isten.
Nyugodjék meg benne.
Weisz fölállt s hosszú, forró csókot nyomott Katalin kezére.
- Megengedi, hogy ezentúl is jó barátja legyek?
- Óh, Istenem!
Boldoggá tesz a barátsága!
Mikor Weisz elhaladt a folyosón, Katalin rávetette magát a divánra s zokogott keservesen.
Az ikrek rémülten szaladtak be a másik szobából, hol a néni könyveit sillabizálgatták.
- Még most is szeretem azt a nyomorultat! - jajdult föl szegény lány.
- Istenem !
Istenem, ne hagyj el!
Egy név.
A derék Weisz sokkal jobban ismerte Katalin jellemét, semhogy ujabb kisérletet tett volna.
Mély fájdalmat okozott becsületes szivének, hogy a kedves ábránd oly hirtelen szerte foszlott, de sokkal nemesebb volt Katalin iránt táplált indulata , hogy képes lett volna rá haragudni.
Okos ember létére hamar belátta, hogy Katalinnak bizonyára komoly okai vannak a felajánlott frigy el nem fogadására s a szeretet és tisztelet oly nagy volt benne Katalin iránt, hogy boldoggá tette az is, ha ezután mint jó barát közeledhetett Katalinhoz, tölthetett egy pár órát az ő társaságában.
Szomoruságát nem tudta titkolni, de a fájdalom még nemesebbé tette szivét s most még nagyobb lelkesedéssel fáradozott azon, hogy Katalin mielőbb czélhoz jusson.
A mit Weisz előre jelzett Katalinnak, az tényleg csakhamar úgy is lett: egymás után jöttek Katalinhoz előkelő uri asszonyok, kik azelőtt Weisznál rendeltek ruhát s most egyenesen Katalinhoz fordultak.
S mire őszre vált az idő, Katalinnak már volt annyi megtakaritott pénze, hogy novemberre bérelhetett volna ki évnegyedes lakást s mert volna vállalkozni a bebutorozásra is, természetesen - részletfizetésre.
De nem akarta elhamarkodni a dolgot.
Nagyon jól érezték magukat az özvegy kis szobácskájában s ha rágondolt, hogy meg kell válni tőle, igaz fájdalmat érzett, a mi nem kevéssé rontotta a fészekrakás felett érzett örömét .
Azt lehetne mondani, hogy az özvegy és Etelka miatt halasztotta el a következő májusra az igaz fészekrakást.
Szeptember első hetében alig dolgozhatott: ezt az időt az ikrek iskolába iratása foglalta le.
Nem is álmodta, hogy oly keserves küzdelmébe kerüljön ez.
A nyáron át Györgygyel minden szabad idejüket arra használták, hogy az ikreket előkészitsék a polgári leányiskolába, mert a falusi iskolából kapott bizonyitványra fel nem vették volna.
Az ikrek fényesen állották meg helyüket a felvételi vizsgánál, de azért Katalinnak örülni kellett, midőn sok utánjárásra és könyörgésre helyet szoritottak nekik a tulzsufolt iskolában.
Egy egész vagyon volt neki, a mit a két kis leány tandijában és az iskolakönyvekért kellett kifizetni.
Az utolsó pillanatban tünt ki, hogy, ha ő még oly szegény is, szegénységi bizonyitványt nem tud előmutatni, mert hisz az ő apja - földbirtokos!
Ugyanigy járt Györgygyel is.
Folyamodtak a tandij elengedéseért s erősen reménykedtek, hogy elengedik, mert Györgynek minden tárgyból kitünője volt, de visszajött a folyamodvány ezzel a válaszszal: »Szegénységi bizonyitvány hiányában a kérelem nem volt teljesithető !«
Mégis csak jó volt el nem hamarkodni az évnegyedes lakás felvételét.
Szeptember végén, a mikor a legszükségesebbeket kifizette, ijedten vetteészre, hogy épp annyi pénze van, a mennyiből pár hétig élni lehet s csak egybetegségnek kellene jönni és bekopogtatna hozzájuk a Nyomor!
Kettőzött erővel látott munkának.
Több háztól meghivást kapott, hogy ott a háznál dolgozzék.
Nem sokáig habozott, elfogadta a legelső meghivást.
Arra gondolt, hogy igy többet szerezhet.
A kis lányokat reggel iskolába küldi s csak délben nem lesz velük, este ujra együtt lehetnek.
Aztán esténként néhány órát dolgozik s igy majd egynap négy forintot is megszerez.
Erre annál is inkább szükség volt, mert György még mindig nem talált semmiféle alkalmazást.
S ez még nem lett volna oly nagy baj , ha Györgyöt az eredmény nélkül való »kilincselés« fölötte el nem csüggeszti.
Ő, ki azzal az erős elhatározással jött fel Budapestre, hogy Katalinnal együttesen dolgozik, részt vesz a fészekrakásban, csakhamar keseredett szivvel látta, hogy nem mindég elégséges az akarat, a tehetség, szerencse is kell, mégpedig jókora adag.
Ezalatt a szerencse alatt ő valóképpen pártfogókat értett s pártfogói éppenséggel nem voltak.
A kik pártfogolhatták volna, azokhoz nem fordult , visszatartotta a büszkesége.
És most Katalinra nemcsak az a feladat nehezedett, hogy három testvérének és magának megszerezze a mindennapit, de erőt, bátorságot is öntsön Györgybe.
Azt hitte a szegény fiu, hogy, ha ő elviszi valamelyik lap szerkesztőjének azt a novellát, melylyel az önképzőkörben aranyat nyert, két kézzel fogadják, egy pár nap alatt kiadják és akkor aztán, csak irnia kell tovább, lassankint megismerik a nevét, talán alkalmazzák is valamelyik szerkesztőségben.
Akármilyen szerény fizetéssel, csak alkalmazzák.
Első sorban azokhoz a lapokhoz ment, a hová Uzoniné regényeket forditott.
Ezeknél a lapoknál elég szivesen fogadták, át is vették a kéziratot s megigérték, hogy majd elolvassák.
Három szerkesztőséget járt végig a kézirata három hónap alatt s mindenütt azzal adták vissza: Csak előre, fiatal ember!
Önben van tehetség, de még kiforratlan.
Ir ön majd közölhetőt is...
György rájött, hogy egyik szerkesztőségben sem olvasták el a kéziratát, csak úgy bántak el vele is, mint a legtöbb kezdővel.
Hetekig tartották a kéziratát a többi soha el nem olvasott kéziratok közt s aztán kifizették őt is, mint a többit ezzel az egyforma biztatással: csak előre, fiatal ember!
Önben van tehetség...
Szerencsét próbált néhány képes lapnál is.
Ez idő szerint éppen a harmadiknál hevert a pályanyertes kézirata.
Sok megirni való tárgy forgott a lelkében, de nem volt ereje, hogy egyet is megirjon, mig az első kézirat sorsát eldőlni nem látta .
Nem volt képes arra, hogy új meg új kézirattal kopogtasson be a szerkesztőségekbe , nem is volt meg benne az a bátor, mondhatnám, követelő fellépés, a mely első pillanatban visszatetszik, de aztán gondolkodóba ejt: hátha csakugyan van tehetség a fiatal emberben.
Nézzük meg!
Mi más világ van ma e tekintetben is!
Ma a szerény , a szerkesztőségekbe irulva-pirulva, bátortalanul belépő fiatal ember - fehér holló; kész irókként lépnek föl, megdöbbentő biztossággal, hogy az ember kénytelen elhinni, bár egy sort sem olvasott még tőlük: ez iró csakugyan iró, mi lehetne más?
Katalin, a mennyire ő meg tudta itélni György első novelláját, tehetséget látott Györgyben, olvasott ő már nyomtatásban sokkal gyengébb dolgokat, de, igen bölcsen , nem növelte György keserűségét azzal, hogy ő is vádolja a szerkesztőket igaztalansággal, inkább igazat adott nekik, bár sértette, hogy el sem olvasták öcscse kéziratát.
- Ne türelmetlenkedj, - mondta ujra meg ujra Györgynek.
- Nagyon fiatal vagy, van még időd, hogy észrevétesd magadat.
Most ne legyen egyéb gondod: járj az egyetemre, tanulj és vizsgázz, hogy a második félévben elengedjék a tandijadat .
Közben majd kerül valami nevelőség.
Vagy tán valamelyik ügyvédi irodában kapsz alkalmazást.
- De én azt nem tűrhetem, hogy engem is eltarts!
Legalább annyit szereznék, ha már semmivel sem járulhatok a háztartáshoz, hogy magamat eltartsam.
Megöl a szégyen!
- Te oktondi, te!
Te csak a mát nézed, a holnapra nem tekintesz.
A fő, hogy végezd az egyetemet, akkor majd kapsz hivatalt és sokkal nagyobb lesz a te jövedelmed , mint az enyim.
De igy, ha elkedvetlenedel, az egyetemet nem végezed s akkor aztán mi lesz?
Ez hatott.
Ettől a pillanattól kezdve nyugodtabban tűrte a sorsát.
Katalin a gép mellett, ő meg könyvei mellett töltötte az estéket.
Néha forditani segitett Uzoninénak s közben ujabb szépirodalmi dolgokat próbálgatott.
Egyszer azt mondta Katalinnak:
- Nagy dolgon töröm a fejemet, Katóka.
- Ugyan min?
- Szeretnék népszinművet irni.
- Fiatal vagy te még arra, György.
- Fiatal!?
Azért sikerülhet.
Ha jól tudom, Rákosi Jenő is tizennyolcz éves korában irta az Aesopus-át s ez, szerintem, a legszebb alkotása.
- Igen ám, de hányan irtak még tizennyolcz éves korukban Aesopus-t?Te csak azt az egyet nézed, kinek már az első fellépése fényes diadal volt s nem gondolsz arra a száz meg száz ifjura, kik évek hosszú során át próbálgatják a szárnyukat és nem tudnak felrepülni, mignem végre is a földön kell maradniok.
Egynéhánynak sikerül hosszú, kitartó küzdelem után.
Vannak, kiknek csak a férfikorban sikerül feltünniök.
Ki tudja, melyik csoportba tartozol te?
- Nos, legyen akárhogy: szerencsét próbálok, mint a mesebeli szegény legény.
- Próbálj, Gyuriczám, próbálj.
Segéljen az Isten.
A következő szombat estén György azzal lepte meg a nőket, hogy bemutatta első népszinművének vázlatát s fel is olvasta az első jelenetet.
Ott volt Weisz úr is , ki látható gyönyörűséggel hallgatta a szép magyar párbeszédeket.
- Nos, mit szól hozzá, néni? - kérdezte Katalin György helyett, ki kipirult arczczal várta a kritikát.
- Azt hiszem, - mondta Uzoniné, - hogy különb lesz azoknál a népszinműveknél , melyeket tuczatszámra adnak elő a népszinházban s melyeknek az a legfőbb bajuk , hogy iróik nem ismerik a nép életét, eszejárását s régibb jó szinművekből csinálnak új silányat.
György legalább a maga lábán jár.
- Mondhatok én véleményt? - kérdezte Weisz ur.
- Ó hogyne, sőt kérjük! - mondották egyszerre mind.
- Én meg, mint afféle fővárosi publikum, azt mondhatom, hogy a nyelvezet nagyon szép.
Egyszerű és világos.
Azt hiszem, mert tudni nem tudom, hogy ez az igazi magyar nyelv.
Nem olyan sallangos, mint a milyent a népszinházban lehet hallani.
Kedélyesen összekocczintották a teás csészéket és ittak a készülő népszinmű sikerére.
- Hanem - mondta kevés idő mulva Weisz ur, - ez a felolvasás valamit juttatott eszembe.
Szentpáli úr oly szépen ir magyarul.
Lássa, nekem nagy szivességet tehetne.
Én nem tudom, hogyan lehet, de tényleg úgy van, az iskolás gyermekeim a magyar nyelvben a leggyengébbek, pedig otthon mindig magyarul beszélünk ...
Persze, bizonyosan rossz magyarsággal.
Vállalkoznék a tanitásukra, Szentpáli ur?
- Ó, nagyon szivesen!
Az ön gyermekeit!
Hisz ön annyi jót tett velünk!
- Ezt ugy mondja Szentpáli úr, mintha ingyen akarna vállalkozni a tanitásra.
Már pedig azt én nem fogadhatom el.
- De mikor ön...
- Kérem, kérem, - vágott közbe Weisz úr, - én semmit sem tettem, a miben üzleti érdek ne vezetett volna...
Most meg Katalin vágott közbe:
- De már ez ellen tiltakozom!
Önnek üzleti érdeke az, hogy oly sok munkát a kezemre játszik, a mit az üzletében is jól elvégezhetnének?
Engedje meg, Weisz úr , hogy György ingyen tanithassa a gyermekeket.
Most úgy is sok szabad ideje van .
Legalább visszafizet önnek valamit.
- Ezt az egyet még kegyednek sem tehetem meg, - mondotta Weisz erős hangsulyozással.
- Ha György úr szivességet akar nekem tenni, naponkint ad pár órát a gyermekeimnek és elfogadja az azért járó fizetést.
Áll az alku?
Etelka megfogta György kezét s a Weisz kezébe erőszakolta.
- Persze, hogy áll az alku!
Már hogyne állana!
- Ha Etelka kisasszony úgy parancsolja, ám legyen, mondta György.
Tehát pénzért fogom tanitani a gyerekeket.
Másnap és a következő napokon nem lehetett Györgyre ismerni.
Jókedvü volt, dalolt , fütyölt, mindegyre benézett Etelkáékhoz, hogy jelentést tegyen a szinművéről .
Etelka előre lefoglalta magának, hogy ő szépen lemásolja a szinművet s az eredetit megtartja magának.
Délelőtt és délután egy-egy órát aWeisz gyerekekkel foglalkozott s minden este egy-egy ünnep volt, mikor mind haza kerültek: Katalin valamelyik háztól, a hol varrott, György Weisz urtól; haza jött a néni is, ki délutánonkint az ikreket sétálni vitte s útközben bevásárolta a szerény vacsorát , mit az ikrek közösen czipeltek, nagy örömmel, hogy ők is segitnek valamit.
Egy szombat este, a hónapnak éppen utolsó estéjén, ujjongó örömmel rohant be György, kezében egy képes lapot lobogtatván.
A néhai való »Magyarország és Nagyvilág« volt, talán éppen életének utolsó vagy utolsó előtt való esztendejében , mikor csupa fiatal, ismeretlen iróktól közölt novellákat és verseket, sok rosszat , kevés jót, de valamennyit - ingyen.
A kis család már együtt volt.
- Katókám!
Etelka!
Itt a novella!
- Lássuk!
Lássuk!
Az ikrek is látni akarták, mind a hányan voltak, neki estek az ujságnak , izgatottan forgatták előre-hátra.
- Itt van, itt!
- S nem is egy számban!
Lesz még folytatása is.
Nem egy , de több folytatása is.
S im itt van, tessék olvasni: »A hűség «, elbeszélés, irta Szentpáli György.
- Mily szépen hangzik! - szólt Etelka.
- Irta Szentpáli György!
Ujra meg ujra olvasták, pedig már olvasták volt kéziratban is.
De mintha sokkal szebb lett volna igy nyomtatásban.
Világos, hogy szebb, sokkal szebb volt igy...
- No lám, ha most az a lap fizetne, szép összeget kaphatnál, György, - mondta Uzoniné.
- Hát nem fizet? - kérdezte Etelka.
- Alig hiszem.
Tudod, kedvesem, a kiadó igen kedves ember, de elve: nem fizetni.
- Elég csunya elv!
- Eh, - mondta György, - nem bánom, ne fizessen.
Majd eljön annak is az ideje .
Aztán van nekem ám pénzem.
Tessék ide nézni!
Elővette a tárczáját s kiolvasott az asztalra huszonöt forintot.
- Jézusom! - kiáltott fel Katalin tettetett szörnyűködéssel, - hol szerezted ezt a tenger sok pénzt?
- Kérem!
Hát a leczkeórák?
Ma fizetett Weisz ur.
» Tetszik tudni «, mint a házmesterné asszonyság mondja, ma telt ki az első hónap.
Kérdezte Weisz úr, hogy mennyit fizessen.
Én azt mondtam: önre bizom, Weisz úr.
- Elég lesz huszonöt forint?
- Kevesebb is!
- Csak félre a nagylelkűsködéssel, mondta ős kezembe nyomta a huszonöt forintot.
De kikötött valamit.
- Ugyan mit? - kérdezték mind egyszerre.
- Hogy azután is foglalkozzam a gyerekeivel, ha a darabomat előadták.
Jót nevettek ezen a különös kikötésen a leányok, de a néni megjegyezte:
- Nincs ezen nevetni való, gyerekek.
Hátha megbukik a darab?
- Az ám! - szontyolodtak el a leányok.
- Sőt hátha elő sem adják? - folytatta György , egy kissé elszomorodva.
- Igaza van György urnak!
Meglepődéssel néztek az ajtó felé.
A nagy zajban meg sem hallották, hogy valaki kopogott az ajtón.
Weisz úr lépett be.
- Ugy látszik, a mai szombat estére nem vártak engem?
- Dehogy nem, dehogy nem!
Isten hozta!
- Tudják, miért késtem?
- Halljuk, halljuk!
- Egy előkelő uriasszony volt nálam.
Férjhez késziti a leányát.
Kitünő varrónőt keres, a ki a háznál varrjon.
De mindjárt.
A ki eddig ott varrott, hirtelen beteg lett.
Ő nagysága nagyon bosszús, ideges.
Bármennyit fizet.
Mindjárt kegyedre gondoltam, Katalin kisasszony.
Csak az a kérdés, nem kötötte -e le már a jövő hetet?
- Még nem.
- Ezer szerencse.
Akkor hát irok holnap ő nagyságának.
Hallatlan árt fizet.
Két forint egy napra és fejedelmi koszt.
- Két forint és fejedelmi koszt! - kiáltott fel Etelka szörnyű komolyan.
- Hallod , Katóka?
Ezt el kell fogadni.
- Itt a czim, - nyujtott át egy névjegyet Weisz ur.
Katalin megnézte a névjegyet, aztán ujra meg ujra nézte.
- Milyen ismerősnek tetszik ez a név, - mondta inkább magának, mint a társaságnak.
- Nos, elmegy?
Mondhatom, kitünő ház.
Özvegy Adorján Miklósné.
- Mintha már hallottam volna ezt a nevet, - mondta Katalin szórakozottan.
- Hol ... hol ?...
- Én nem ismerem, - mondta Uzoniné.
- Hát mindegy, elmegyek!
Köszönöm.
Köszönöm, kedves Weisz ur, köszönöm.
Tárczájába tette a névjegyet s azzal másra forditották a beszélgetést, de Katalin egész este szórakozott volt.
Folyton a fejében motoszkált az Adorján név, nem tudott szabadulni tőle.
Hol is hallotta ezt a nevet ?...
Adorján Margit.
Az ikrek már rég aludtak, György is lefeküdt, de Katalin még fenmaradt.
Elévette ékszeres szekrényét, melyben leveleit tartotta s izgatottan keresett ezek közt egy levelet.
Azt, a melyet még egy budapesti barátnőjétől kapott volt s melyben az meg is nevezte a leányt, kit Baróthy Kálmán feleségül akar venni.
Most már bizonyosan tudta, hogy abban a levélben olvasta az Adorján nevet, csak látni akarta ujra.
Valóban, nem csalódott.
Ott volt a levélben a név: Özvegy Adorján Miklósné leánya , Margit.
» Az apja - szólt tovább a levél - nemrég halt meg.
Sokáig volt képviselő s gazdag földbirtokos volt az Alföldön, Margit egyetlen leány.
Szegény Katókám !
Sajnállak !«
- Mit olvasol, Katalin?
Ugy belesápadt az arczod!
- Belesápadt?
Igazán?
Pedig nagyon mulatságos levelet olvastam.
Egy régi levél , mely most jutott eszembe.
Tudod, - fordult hirtelen Györgyhöz, - kinél varrok hétfőn?
- Ugyan kinél?
- A Baróthy Kálmán menyasszonyánál!
- Adorján Margitnál?
- Hát te ismered!?
- Olvastam az eljegyzést a lapokban, - mondta György zavartan.
- És te nem szóltál nekem!
- Nem akartalak felizgatni...
- Felizgatni!
Azt hiszed, izgat ez engem!
Ó nagyon csalódol!
Nagyon csalódol! - ismételte Katalin.
De hiába akarta mutatni az ellenkezőt, izgatott volt, arcza lázas pirban égett.
- És te elmégy oda? - kérdezte György félénken.
- Hogy elmegyek -e?
Minő kérdés!
Miért ne mennék el!
Első a munka.
A kötelesség .
Aztán mit törődöm én azzal az úrral.
Az az úr nem létezik rám nézve.
Az az úr közönséges hozományvadász.
Volt, nincs, meghalt nekem.
Hallod?
Meghalt.
Talán nem is látom.
Ő sem engem.
És ha látom?
Nem ismerem meg.
Nem is ő rá vagyok kiváncsi .
A menyasszonyát akarom látni!
- Katalin, ne menj el!
Kérlek.
Könyörgök, ne menj el!
- Elmegyek!
Ne félts te engem.
Természetesen, te azt hiszed, hogy még most is szeretem Baróthy urat.
Mondtam már, hogy meghalt!
- Meghalt - és mégis szereted.
Katalin erőtlenül hanyatlott ágyára.
Alig hallhatóan mondta:
- Badar beszéd...
Diák beszéd...
Ne szólj az én dolgomba.
Jó éjt!
György többet nem is szólt erről.
Másnap Katalin feltünően sápadt volt, de kitért a kérdések elől.
Varrógépje mellé ült, ebédhez is alig kelt föl, dolgozott egész vasárnap.
Este ismét jókedvü volt, valóságos diadallal mutatta be legujabb remeklését, egy pár kedves tavaszi ruhát: az ikreknek.
Nekik szentelte a vasárnapot.
Az éjet nyugtalanul töltötte, reggel korán kelt, rendbehozta az ikreket, s egyszerü fekete ruhájában indult özvegy Adorjánnéhoz, a ki a Józsefvárosban lakott saját egyemeletes házában.
Dobogó szivvel ment fel a lépcsőn s most, hogy itt volt, pillanatnyi habozás fogta el: bemenjen -e, visszatérjen -e.
De csakhamar erős elhatározással nyomta meg a villamos csengő gombját.
Az ajtó kinyilt, a szobalány fogadta:
- A varró kisasszony?
- Az vagyok.
- Tessék kérem velem jőni.
A nagyságos asszony épp most öltözik.
Bevezette egy udvari szobába, melynek ablakai tágas udvarra nyiltak.
Az udvaron akáczfák, orgona-, jázminbokrok, középen szökőkut, körülötte teljes pompájukban nyiltak a májusi rózsák.
Az egyik ablak közében állt a varrógép, mellette egyasztalon nagy halomban ruhaszövetek.
Ezek mind ő reá várnak.
- Foglaljon helyet a kisasszony.
A nagyságos asszony azonnal jön.
A szobaleány elment s Katalin kibámult a nyitott ablakon.
Illatos levegő áradott be a szobába, mohón szivta a rózsa, az orgona meg a jázmin virágok illatát.
Eszébe jutott a »volt« ősi ház.
Mekkora kert veszi azt körül!
Mennyi fa, mennyi virág van ottan!
Vajjon sejtik -e itt, hogy egykor, még nem is oly régen, nagyuri kisasszony volt ő is s a meddig szeme eltekintett, övék volt minden, minden!
Merengésében az ajtó nyilása zavarta meg.
Adorjánné jött be s vele Margit.
Kedves , jó magyar képü asszony volt, negyvenötévesnek látszó, bár lehetett már idősebb is .
Mellette a leánya: karcsu, magas alak, nevető arcz, beszédes szemek, ráirva a fiatalság, s a leányéletben legszebb időnek, a menyasszonyságnak boldogsága!
Oly üde volt, mint a harmat, s szép, ragyogó szép, mint egy rózsa, mely épp most nyilt ki, piros hajnal hasadtán!
Katalin lelkében megszólalt egy hang: vigyázz, vigyázz!
Most légy erős, Katalin , most!
Erős volt.
Elnyomta a lelkében háborgó vihart, szerényen, szinte alázatosan csókolt kezet a nagyságos asszonynak, aztán meghajtotta magát Margit előtt.
- Isten hozta, kisasszony, - fogadta Adorjánné.
- Weisz úr annyira feldicsérte kegyedet, hogy már igazán kiváncsi voltam.
- Én is, - szólt közbe Margit s kezet adott Katalinnak.
- Hallottam, hogy a kis hugait maga tartja el.
Igaz?
- Igaz, kisasszony.
De nem oly nagy dolog ez.
- Na, én nem volnék rá képes.
- Ó, dehogynem.
Egyébként, Isten őrizze meg ettől a kisasszonyt.
- Köszönöm, de én egyetlen leány vagyok.
- Igen, egyetlen leány...
Eközben Adorjánné kibontotta a csomagokat, melyekből nagy végekben gurultak ki a pompás szövetek, s ezzel a ruhakészitésre terelődött a beszélgetés.
Alaposan meghányták-vetették, hogy mi mindent kell csinálni Katalinnak: háziruhákat , pongyolákat, sőt egy pár utczai ruhát is.
Lesz itt egyhónapra való munkája.
- De mig ezeket el nem végzi, úgy -e nem megy máshoz, kisasszony?
- Ha a nagyságos asszony meg lesz elégedve a munkámmal, nem.
- És junius közepére kész lesz, úgy -e, kedves kisasszony?
No, lám, nem is tudom a nevét.
- Katalin a nevem, kisasszony.
- Milyen komoly név.
Margit nem olyan komoly.
- Ó, épp olyan komoly, csak szebb név.
- Igazán?
Szebb?
- Mondhatom, hogy szebb.
Nagyon illik kegyednek ez a név.
- Ezt a vőlegényem is sokszor mondta.
Apropos, mama, mit hagyunk hátra a vőlegényemnek?
Hol talál meg? - fordult az anyjához.
- Majd megtalál valamelyik váczi-utczai boltban.
Különben legjobb, ha bevár.
Ő csak dél felé jön s akkorra mi már visszajövünk.
Katalin mértéket vett s szabásnak látott.
Adorjánné a leányával tiz óra tájban bement a belvárosba.
Hallotta, a mint a hintó kigördült a kapu alól.
A szive hangosan kezdett dobogni, a keze reszketett.
Valami azt sugta neki, hogy nemsokára látni fogja Kálmánt.
Talán előtte is fog állani, beszél majd vele.
Minden lépésre , a mit a folyosóról hallott, összerezzent s ijedten tekintett az ablak felé.
Aztán úgymegkönnyebbült a szive, ha valamelyik cseléd haladt el az ablak mellett.
Keservesen megbánta, hogy ide jött dolgozni.
Szemrehányást tett magának, hogy nem annyira daczos, mint gyönge volt, mikor arra határozta magát, hogy idejön s nem ott van az igazság valóképpen, hogy nem félt a Kálmánnal való találkozástól, hanem ott, hogy kivánta.
Igen, igen, még egyszer találkozni akart, még egyszer beszélni akart vele.
Talán azért, hogy a szivén könnyitsen, szemébe mondván Kálmánnak ujra, de most már erősebben, hogy ki s mi ő.
S a mint erre gondolt, büszkén emelte föl a fejét, bátran nézett az ablak felé.
Most már várta, erősen várta, hogy jőjjön.
Sohasem érezte magát ily erősnek, ily bátornak.
A keze még egy kicsit reszketett, de ezt a túlságos munka következésének vette, a szive helyén volt.
- Ah! jön!
Csaknem hangosan kiáltotta el magát s diadala biztos érzetében várta a következendőket.
Látta Kálmánt, a mint ragyogó arczczal, boldogan, elhaladt az ablak mellett.
Mintha egy fejjel még magasabb lett volna, mint azelőtt.
Testének tartása előbbkelő, járása biztosabb, mint valaha.
Sötét szürke kabátján égő piros rózsa pompázott, kezében pedig egy szekfűbokrétát himbált könnyedén.
Hallotta a szavát:
- Itthon vannak?
- Bementek a városba, de már nemsokára hazajőnek, - felelt a szobaleány.
Elindult a szalon felé, de menetközben bepillantott az udvari szobába, melynek ajtaja félig nyitva volt.
Látta, hogy egyleány ül az ablak közelében, de nem ismerte meg Katalint, ki épp a gép fölé hajolt e pillanatban.
Nem állhatta meg , hogy be ne tekintsen az ajtó nyilása közt.
Épp akkor emelte fel a fejét Katalin s közönyösen, idegenül nézett Kálmánra.
- Katalin!
Te itt! - hebegte Kálmán.
Nyugodtan, csaknem fagyasztó hidegséggel mondta Katalin:
- Itt.
- De itt...
- Mi különös van ebben?
Talán nem tudod, hogy szegény varróleány vagyok?
Ma itt , holnap ott dolgozom.
Véletlenül most éppen a te menyasszonyodnál kaptam munkát.
De légy nyugodt, kedves cousin, én meg nem háboritlak boldogságodban.
Mert remélem - s merőn nézett Kálmánra - boldog vagy?
- Kegyelem!
Katalin!
Kegyelem!
Minden szavad öl.
Katalin csodálkozva nézett Kálmánra.
- Te kegyelmet kérsz tőlem?
Miért?
Ugy látszik, mindent elfeledtél.
Látod, én mindenre világosan emlékszem.
- Katalin...
- Hisz még nem is oly rég volt, te azt hitted, hogy én gazdag leány vagyok .
Sejtelmed sem volt arról, a mit én már tudtam, hogy apám rövid időn tönkre megy .
Mondtam neked: Kálmán, feloldlak szavad alól, én szegény leány vagyok.
Szegény fiú vagy te is.
A te apád gazdagsága is csak látszólagos.
Aminek egykor, mikor még serdülő gyerekek voltunk, annyira örültek a te szüleid is, az a szép ábránd, hogy egymásnak nevelnek minket, lassanként foszladozni kezdett.
Látom, mondtam én, hogy szüleid tiltanak tőlem, mert ők jól tudják, hogy én szegény vagyok s rajtok és rajtad csak gazdag házasság segit.
Te hevesen tiltakoztál.
Nem és nem!
Történjék bármi, egymásé leszünk.
Dolgozni fogok!
Tudtam már akkor, hogy pillanatnyi felhevülés volt ez nálad.
Vagy nem adott igazat a jövő?
Te hallgatsz, Kálmán ...
Aztán jött az a szörnyü téli nap, mikor az apám az én édes, drága jó anyám helyére ültetett egy közönséges teremtést.
Uj remény éledt benned, az esküvő után való nap megjöttél Budapestről, egyenesen hozzánk.
Azt hitted, a mostoha megmenti az apámat a bukástól, tehát ismét gazdag vagyok.
- Nem gondoltam arra...
- Arra gondoltál, Kálmán, ne tagadd!
Te azt mondtad: ne komédiázz, Katalin, a szegénységgel.
Gazdag vagy, tudom.
Vagy nem volt meg az esküvő ?...
Szörnyü világosság gyult agyamban.
Beláttam a lelkedbe, Kálmán!
Beláttam és megborzadtam .
Előttem állottál teljes silányságodban, nyomorultságodban.
Fogadtad, hogy dolgozni fogsz: nem volt rá erőd, tovább folytattad könnyelmű életedet, nem törődve, hogy örvénybe rántod apádat is s csak akkor jutottam ismét eszedbe, mikor azt hitted , hogy házunk felett elvonult a fergeteg.
Te azt hitted, hogy én gazdag vagyok újra , s én mindjárt mondtam: csalódol.
A mostoha megmenti a birtokot, de a maga, az ő gyermekei részére!
Nem volt igazam?
Nem úgy történt?
- Ugy történt, ugy...
- ...
Bálba készült a mostohám az ő édes leányával.
Az első bál...
Hallod, Kálmán ?
Az első bál lett volna az nekem!
Az nap tudtam meg, hogy a birtok, a kastély már nem az apámé.
Hogy ő is, mi is, a gyermekei, kegyelemkenyéren élünk.
És nem volt egyerős kar, mely megfogjon s kivezessen a házból!
Hogy én kegyelemkenyéren éljek !
Én!
Szentpáli Katalin!
Fordulhattam volna -e tehozzád: segits, Kálmán, fogd meg a kezemet!
Egyedül, hallod? egyedül indultam a nagy világnak a sötét téli éjszakában.
Te a bálban voltál.
Te éretted vitték oda a mostoha testvéremet...
Azt tudtam, hogy felsülnek.
Hogy te azt a leányt nem veszed el.
De azt hiszed, balzsam volt ez az én szivemre?
Mit bántam én akkor: veszed, nem veszed.
Én akkor csak egyet tudtam: két nap óta kegyelemkenyéren élek, a mostoha kegyelemkenyerén.
Tőle magától tudtam meg, ő vágta arczomba.
Ó, hogy égett az arczom!...
Alig tudtam megvárni, mig bemennek a városba.
Összeszedtem holmimat és azzal az ürügygyel , hogy én is bálba megyek, mint a mesebeli Hamupipőke, kocsiba fogattam.
A bálház előtt vitt el a kocsi a vasut felé.
Lehallatszott a zene...
Láttam a tánczoló párok árnyékait, amint elsuhantak az ablakok mellett.
Köztük voltál te is, Kálmán !
Majd megszakadt a szivem...
Kálmán megsemmisülten állott Katalin előtt.
A dali szép fiatalember alakja összeesett s oly szánalmas alak volt e pillanatban, hogy Katalin önkéntelen azt kérdezte magától: és ezt az embert szerettem én?
- Katalin...
- Akarsz valamit mondani, Kálmán?
- Bocsáss meg!
Nem tehettem másként!
- Tudom, tudom!
Te, az erős férfi, megijedtél a küzdelemtől, én meg, a gyönge fiatal leány, idejöttem ebbe az idegen világba, munkát kerestem és találtam!
Az első nap!
Mindjárt találtam.
Egy tűvel tartom el kicsi hugaimat, segitem az öcsémet!
Oh istenem, de jó vagy!
Megsegitettél!
Nem hagytál el!
- És én... mily nyomorult vagyok!
Megvetsz, úgy -e?
- Nem, Kálmán.
Egyszerüen: sajnállak.
Végre is, nem tagadom, egykor szerettelek...
- Én most is szeretlek, Katalin!
Tied a szivem!
De lásd, mit tegyek!
Apám tönkrement...
- Mondjad: tönkretettem.
- Tönkretettem.
A képviselőség...
- Még jobban tönkretett.
De hát képviselő vagy, főispán fia vagy, s ez valami .
Szegény leány!
Őt is sajnálom.
Nem cserélnék vele, Kálmán!
Büszkén, boldogan mondta ezt.
Arcza, szeme ragyogott.
- Katalin! ne kinozz!
Ha tudnád, mennyire szeretlek s mily nagy lelki gyötrelem nekem ez a házasság!
- Hazudsz!
- Nem hazudok, Katalin!
Nem!
Szilaj erővel ragadta meg a leány kezét.
Forró csókokkal halmozta el.
Katalin arcza tűzbe borult, harag, szégyen, gyűlölet: mind ott lángolt arczán.
Indulatosan lökte félre Kálmánt.
- Nyomorult!
Gyűlöllek!
Megvetlek!
E pillanatban megnyilt az ajtó.
Egyszerre lépett be anya és leánya, mindkettő halottra váltan.
Egy végtelenül megvető pillantást vetett vőlegényére a menyasszony, némán mutatott az ajtóra, aztán zokogva borult a nyakába Katalinnak .
Csókolta hosszan, sokáig, s mondta ujra meg ujra:
- Te jó, te drága, te szent!
Adorjánné gyöngéden simogatta a két leány fejét s könnyes szemmel mondta: szegény gyermekek, szegény gyermekek.
Mi lesz veletek...
Boldogtalanok vagytok mindaketten...
- Nem!
Nem! - kiáltott fel lelkesülten Katalin - csak most leszünk igazán boldogok!
E pillanatban Margit hevesen kapott a melléhez, szilaj haraggal rántotta le onnét a pompás bokrétát, mit előző nap kapott Kálmántól.
Ledobta a földre , eltiporta.
- Igaza van Katalinnak!
Csak most leszünk igazán boldogok.
Karon fogta Katalint s bevezette a szalonba.
Olyan szeretettel simult hozzá , mintha édes testvére lett volna.
A fészek.
Az özvegy lakásának közvetlen szomszédságában volt egy két szobás udvari lakás: ez megürült novemberre s Katalin ezt bérelte ki.
Már a nyár folyamán bérelhetett volna lakást, de amint megtudta, hogy éppen a szomszéd lakás üres lesz novemberre , nem is gondolt arra, hogy más házban keressen lakást.
Kimondhatatlan nagy volt az öröme, hogy Etelkáék közelében maradhat, jóformán együtt lehetnek egész nap , együtt dolgozhatik Etelkával, kit lassankint bevezetett a ruhaszabás titkaiba .
Napról-napra több megrendelést kapott, már-már ketten is alig győzték a munkát, s Katalin azon gondolkozott, hogy egy varrólányt fogadjon fel, a ki nála dolgozzék .
Különösen Adorjánné és leánya valóságos lelkesedéssel ajánlották minden ismerősüknek Katalint s Margit, mióta megismerte Katalin történetét, nem is beszélt róla másként: az én Katókám.
Dolgoztassatok az én barátnőmnél, - mondogatta az ő barátnőinek, - épp oly uri leány, mint mi, csak - szegény.
Az Adorjánné házában lefolyt jelenet megértése végett tudni kell, hogy Adorjánné és Margit véletlenül fültanui voltak csaknem az egész párbeszédnek, mely Kálmán és Katalin közt lefolyt.
Adorjánné lakásának két előszobája volt s alig hogy Kálmán belépett az egyiken, ők is beléptek a másikon s épp átakartak menni az udvari szobába, melyben Katalin dolgozott, mikor meghallották a meglehetősen hangos párbeszédet.
Margitra nézve nem volt oly sulyos a csapás, mint azt Katalin az első pillanatban hinni vélte, nem annyira a szivére, mint édes anyjára hallgatott, mikor Kálmánnak igent mondott.
Azok közé a különben meleg szivű, de tulságos okosan nevelt leányok közé tartozott, a kik a jövendőbélinél első sorban azt nézik, minő társadalmi állást foglal el.
Előkelő, régi családból való -e, előkelő -e a megjelenésében , szerepel -e a társaságokban, a közéletben s ha még hozzá megnyerő külsejü: mindezt elégnek vélik a boldog házas életre.
Margit csupa tetszetős külső tulajdonságokat talált Kálmánban és, alig tizenhétéves leány lévén, sokkal felületesebben gondolkozott, semhogy Kálmán belső világa különösen érdekelte volna.
Meg volt győződve, hogy Kálmán szereti őt, ha nem is valami lángoló szerelemmel, de valahol egy társaságban azt hallotta, hogy »ez ma már nem divat« s ő megelégedett Kálmán köznapi, üres bókjaival.
Nem érezvén Kálmán iránt mélyebb szeretetet, sokkal jobban sajnálta Katalint, mint magát.
Sőt örült, hogy még idejében megismerkedett Kálmán multjával.
Igaz, hogyaz eljegyzésük már nyilvános volt, de végre is nem ez az első mátkaság, mely szétment.
Hosszabb időre elutazik a mamájával, elfeledik a felbontott mátkasággal járó kellemetlenségeket s majd eljön az igazi, a ki boldoggá teszi őt, a ki méltó lesz ő hozzá.
Vigasztalást, erőt meritett Katalin sorsából, kit, ime, nem tört meg szegénység, nem tört meg a gyermekkori eszményképében való nagy csalódás; a kiben van erő lemondani, feledni és a ki képes egész lélekkel csak egy czélt szolgálni: fészket rakni övéinek.
A két leány kitárta szivét egymásnak s ez időtől kezdve igaz barátság kapcsolta össze szivüket.
Margit nem szegény varrónőt látott ezentul Katalinban, de barátnőt, a ki épp oly előkelő családból való, mint ő s a kit, ha eljön hozzá és vendégek vannak náluk büszkén, boldogan mutat be: Szentpáli Katalin, az én legkedvesebb barátnőm.
Katalinnak, mikor nagyjában kész volt a fészekrakással, Margit volt az első látogatója.
Vele jött az édes anyja is.
A kis szobák még meglehetősen üresek voltak, de megvoltak a legszükségesebb butordarabok: asztal, néhány szék, három ágy, egyruhatartó szekrény, egy tálas.
Nem készpénzzel, hanem részletfizetésre vették, Weisz ur jótállása mellett, a ki valósággal kierőszakolta, hogy, ha másként nem, legalább igysegitsen a fészekrakásban.
És megvolt a legszebb butordarab: az új varrógép is.
Mert eddig még az Etelka varrógépén dolgoztak .
Ámbár ezután is szükség volt erre.
Annyi volt néha a munkájuk, hogy mindkét varrógép zakatolt egész nap, egész este.
A konyha?
No, az igazán szegényes volt egy kicsit.
- Megengeded, Katalin, - kérdezte Adorjánné, - hogy küldjek egy pár konyhaedényt?
- Ó, kedves néni, elég nekünk ez is.
Kevés edényben megfőzhetjük a mi ebédünket , vacsoránkat.
Épp akkor ért haza György, a téli kabátja alatt valamit roppant gondosan rejtegetvén.
Zavartan izgett-mozgott, szeretett volna titkon megszabadulni a rejtegetett valamitől, de abban a pillanatban, a mikor lehajolt, hogy kezet csókoljon Adorjánnénak, a titkos valami lecsuszott a kabát alatt, zsupsz! le a konyha földjére.
Három fakanál volt, meg hat evőkanál.
György roppant zavarral kapkodta fel a kanalakat, de hirtelen lehajolt Adorján Margit is, ő is felkapott egy fakanalat s kómikus komolysággal megforgatta a levegőben, mint egykardot.
- Ez ám a kard!
Ez a mi fegyverünk!
Szegény György irult-pirult, szeretett volna a föld alá sülyedni a kanalakkal együtt.
- Talán csak nem szégyenli, kedves György! - mondta Adorjánné.
- Lássa, ez oly szép magától, hogy segit Katókának.
György megindultan csókolt kezet Adorjánnénak.
- Igen, ez nagyon szép öntől, Szentpáli, - mondta Margit is komolyan, bensőséggel s kezet adott Györgynek.
Az ifju keze megremegett s a mint megfogta a leány kezét, valami csudás érzés járta át egész valóját.
Katalin észrevette ezt, látta György arczán a változást s hirtelen bevezette az ő nappali szobájukba a vendégeket.
- Tudod, Katalin, mi hiányzik még? - kérdezte Margit.
- Nagyon sok minden hiányzik itt még, Margitom.
- De mégis?
- Nem tudom kitalálni.
- Egy iróasztal.
- No, azt majd Györgynek kell megvenni.
- Nagyon későn lesz az, - jegyezte meg György.
- Ki tudja?
Hátha előadják a népszinművét?
György szemrehányólag nézett Katalinra.
- Katókám...
Miért árultad el?
- Ó, Katókának nincs titka előttem, - mondta Margit.
Egy hét sem mult el Adorjánék látogatása után, egy pompás iróasztalt hoztak Katalin lakására.
Katalin is, György is nagy zavarban volt, nem tudták, mitévők legyenek.
A hordár egy levelet adott át Györgynek.
Adorjánné névjegye hullott ki a boritékból.
A névjegyen néhány sor volt:
» Kedves Szentpáli,
Fogadja tőlem szivesen ezt az iróasztalt.
Irjon rajta szebbnél szebb dolgokat .
Özv. Adorjánné.«
Adorjánné kezeirása volt e levélke, de Margit lelke volt benne.
Györgyöt mélyen meghatotta e figyelem.
Másnap sietett Adorjánnéhoz megköszönni a kedves ajándékot .
De e látogatást megelőzőleg fönt járt a népszinház igazgatójánál is.
Hetekkel azelőtt átadta volt népszinművét az igazgatónak, ki mosolyogva vette át a kéziratot.
- Jól van, fiatal barátom, hagyja itt, elolvastatom.
S föltette a kéziratot egyroppant nagy csomó kézirat tetejére.
Ezek mind népszinművek voltak, többnyire fiatal emberek kisérletei.
- Nagyságos uram...
Az igazgató idegesen vágott közbe:
- Ne nagyságoljon!
Ma mindenki nagyságos, még a grájzléros is.
Pesti gyerek?
- Nem, igazgató ur.
Székelyföldről való vagyok.
- No lám!
Tudja, kiket illetett meg Erdélyben a nagyságos czim?
- A fejedelmeket.
- S ime, a pesti levegő már önt is megrontotta.
Remélem, a nyelvét, a stilusát nem.
- Olvassa el szerény művemet, igazgató ur.
Az igazgató lekapta a népszinművet, belepillantott s az első oldalon végig futott .
Aztán letette az asztalára a kéziratot.
- Egy hét mulva jőjjön el, fiatal ember.
Hány éves?
- Tizenkilencz.
- Tizenkilencz...
Akkor irtam én is az első szinművet.
- Istenem, - fohászkodott György, - ha az enyém csak felényire sikerülne úgy!
György érthető izgalommal várta a napot, melyen ujra megjelenhet az igazgatónál .
Szivdobogva lépett be ahhoz az emberhez, kiről annyi szépet hallott, a ki oly sok fiatal irót vezetett be az irodalomba.
Hátha őt is szárnyára veszi?
Az igazgató az asztal mellett ült és olvasott, mikor György belépett.
Az ő szinművét olvasta.
- Éppen jókor jön a bűnös! - fogadta az igazgató.
- Üljön csak le, az utolsó oldalon járok, mindjárt kimondom az itéletet.
Ez a pár percz egy örökkévalóság volt a szegény fiunak.
Egész testében reszketett , érezte, hogy hol lángba borul az arcza, hol elsáppad.
Egyszerre csak az igazgató fölkelt az asztaltól, egyenesen Györgyhöz ment, kezet adott neki:
- Üdvözlöm, fiatal ember.
A szinművében nagy hibák ölelkeznek nagy erényekkel.
Elő fogom adatni.
- Előadatja!?
Istenem!
- Elő.
Hanem elébb ujra csinálja hasonfelét, azon a csapáson haladva, melyet im megmutatok önnek.
Figyeljen ide.
Jó két óra hosszát tartó előadás volt ez, tele egy nagy iró s egy erős gyakorlati érzékű ember tudásával, tapasztalataival.
Szentpáli néma csodálattal hallgatta a mester szavait.
- Megértett? - kérdezte az előadás végén az igazgató.
- Megértettem.
De azt hiszem, egész más szinművet irok a most hallottak után.
- Az nem baj, csak jó legyen.
Mikor György indulóban volt, az igazgató megállitotta.
- Várjon csak, fiatal ember.
A nevéből itélve előkelő családbéli ifju.
- Az vagyok.
- Tehát kap hazulról segitséget?
- Semmit.
- Szegények a szülei?
- Apám tönkrement földbirtokos.
- Kérem, akkor legyen teljes bizalommal hozzám.
Ha netalán szüksége volna egykis pénzecskére addig is...
- Nagyon, de nagyon köszönöm, igazgató ur.
Nővéremmel megkeressük a mindennapit .
Tudok várni, mig a darabomat előadják.
Hálás szívvel, boldogan búcsuzott el az igazgatótól.
A sötét lépcsőn szinte lebukott, oly sietve szaladt lefelé.
Kint nehéz, fojtó köd borult az utczára, de ő neki most ragyogó szines pompában tündökölt az egész világ.
A tolongó emberáradatban több szomorú arczot látott s csodálkozva nézett ezekre.
Hát nem örül az egész világ?
Csaknem szaladva ment haza.
Nem volt képes addig Adorjánékhoz menni, mig Katalinnak a nyakába nem borul: Katóka, elfogadták a darabomat!
Katalint mint rendesen, a varrógép mellett találta.
Csöndesen a háta mögé sompolygott s mielőtt Katalin hátra tekinthetett volna befogta a szemét.
- Gyuricza!
- Ohó!
Nem Gyuricza.
György!
Elvette kezét Katalin szeméről, elébe állott, kómikus pózba vágta magát , kidüllesztve mellét, magasra emelve fejét:
- Kisasszony, ugy nézzen reám, hogy mától kezdve György vagyok.
- Honnét ez a jó kedved?
- Nem olvasod le arczomról?
Katalin hitetlenül nézett Györgyre.
- Talán... a darabot...
- Elfogadták!
- György!
György!
Édes testvérem!
Egymás nyakába borult a két testvér és sirtak sokáig, sokáig, végtelen nagy boldogságukban.
Jöttek haza az ikrek is.
Az egyiket Katalin kapta föl, a másikat György, ölelték , csókolták őket.
- Elfogadták a népszinművemet, halljátok, fruskák?
A kis lányok ujjongva szöktek György nyakába, kicsi szivük megtelt édes örömmel .
Még nem értették, de érezték, hogy valami nagy, rendkivül nagy dolog történt most s nem találták helyüket a szobában.
- Hanem most eredj Adorjánékhoz, - figyelmeztette Györgyöt Katalin.
- Nini, el is feledtem, - fordult az ikrekhez, - hoztatok -e kenyeret meg húst?
- Az ám, erről megfeledkeztünk, - mondta Jolánka s könyves táskájából kihúzta a papirosba göngyölgetett - karmonádlit.
Az Erzsike táskájából egy jó nagy darab pékkenyér került ki.
Igy hozták haza az ikrek mindig a szükséges élelmi szereket a könyves táskájukban.
- De ma jó vacsora legyen ám, - mondta György.
- Majd hozok én »felvágottat« is .
Te Katóka, hivd át a néniéket is.
Azzal elszaladt Adorjánékhoz.
Adorjánné otthon volt, Margit is.
Az özvegy, mielőtt György szólhatott volna , kedves szeretetreméltósággal akadályozta meg a hálálkodásban.
- Az asztalt jött megköszönni, tudom, de nem engedem.
Különben is nem az én érdemem, Margité volt az eszme.
- Felséges eszme, - mondta György meghatottan.
- Kisasszony...
- Irt már rajta?
- Egy levelet.
- Kinek?
- Az édes apának.
De már holnap irok egyebet is rajta.
- Szinművet?
- Azt kisasszony.
Ujra irom az első szinművemet.
- Talán nem jó?
- Nem lehet nagyon rossz, mert az igazgató elfogadta előadásra.
- Elfogadta!
Ó, de nagy öröm!
- Elfogadta, hanem hibákat is talált benne.
De kijavitom, - mondta lelkesülten György - s hiszem, hogy az fényesen sikerül nekem azon az asztalon!
- Adja az ég! - rebegte Margit megindult hangon.
- Képzelem, mily boldog Katóka, - mondta Adorjánné.
- Szeretném ma látni.
Otthon lesznek este?
- Istenem, hol lennénk mi?
- Hát akkor mi is ott leszünk teára.
De mi visszük ám a teát.
Értette, György, ne merjen venni teát!
György elmosolyodott, üres tárczájára gondolván.
- Biztosithatom, hogy nem veszek.
Hanem ha a darabomat előadják, akkor én veszem ám a teát.
Megengedik?
- Sőt megköveteljük!
Elbúcsuzott a hölgyektől, utközben egy kis felvágottat meg sajtot vásárolt s haza érve, édes izgalommal készültek a mai estére.
Uzoniék is áthozták szerény vacsorájukat, s egyszerre csak tele volt az asztal izletes ennivalókkal.
György széles jó kedvében mindegyre támogatta az asztalt, nehogy letörjék a gazdag vacsora alatt.
Alig végezték el a vacsorát, jött Adorjánné is Margittal, a kiknek eljöveteléről György szándékosan nem szólt Katalinnak.
Valóságos ünnepi estté avatódott ez az est.
Adorjánné csak teát jelzett, de elhozták annak minden tartozékát gazdagon.
Pompás teasütemény, rum, de még czukor is került ki abból a nagy csomagból, melyet az özvegy maga hozott fel bő köpenye alatt.
Végtelen nagy boldogság ragyogott az arczokon, könyek csillogtak a szemekben: az igazi, zavartalan boldogság édes könyei.
Ha meg lehetne állitani ezt az estét s ennek a nagy, szertelen nagy boldogságnak soha, de sohasem lenne vége!
Siker.
György serényen munkának látott, jóformán ujra irta az egész darabot.
De ez a munka mégis eltartott egy hónapot s nagy szomoruságára lekésett vele a téli szezonról.
A tavaszi szezonban meg, mikor meg a szinházjáró közönség a nyaralásra kezd készülődni, az igazgató nem akarta adatni.
- Hagyjuk az őszre, - tanácsolta az igazgató.
Igy maradt el a darab szinrehozatala a következő szezonra.
György azonban, bár kezdetben leverte, hogy egész évvel hátrább esik művének előadása, nem békétlenkedett.
Bizonyos volt már abban, hogy szinre kerül darabja s uj darab irásán járatta eszét.
A délelőtti órákban pontosan eljárt az egyetemre, a déli órákban a Weisz úr gyermekeit tanitotta, délután egy napilapnál dolgozott, hová a szinház igazgatójának ajánlatára vették föl, este pedig, mig Katalin varrott, uj darabján, egy történeti drámán dolgozott, melylyel pályázni készült az Akadémiánál.
Lázas sietséggel irta e művét, be akarta fejezni októberig.
Akkor kellett megkezdenie az egyéves önkéntesi szolgálatot.
Szerette volna hátrább tolni ezt az esztendőt, de aztán mégis meggondolta a dolgot s jobbnak találta, ha most esik túl az önkéntességi szolgálaton.
A lap, melynek munkatársa volt, erre az évre is biztositotta neki fizetése felét (60 frt volt az egész fizetése ), de Weisz úr erre az esztendőre is fizette az ő huszonöt forintját s igy biztos volt a felől , hogy nem szenved szükséget pénzben a katonáskodás alatt, sőt járulhat is valamivel a háztartáshoz.
A darab sikerének reményében pedig egynagyot gondoltak s szeptemberre felhozták Kornélt is, ki akkor már serdülő ifju volt, a gimnázium hatodik osztályát járta.
Lassanként megtelt a két szobácska és konyha, minden hónapban került valami ujabb szerzemény s most már szinte nyugodtan néztek a jövendőbe a fészek lakói.
Terhes , nagy munkát végzett Katalin, de vele volt az Isten, a munka el-elfárasztotta, de nem meritette ki, munkabiró erejéről csodákat regéltek az ismerősei.
Hazulról is jó hirt kaptak, a mi nagy mértékben táplálta kedvöket, erejöket.
Az apjokat csakugyan megválasztották főszolgabirónak, s most már abban a helyzetben volt , hogy segithette volna őket időnként, de Katalin mindig módját tudta ejteni, hogy gyöngéden visszautasitsa a segitséget.
» Mindenünk megvan, a mi kell, édes apa, irta ujra meg ujra Katalin, te csak tartsd magadnak a fizetésedet.
A fő, hogy nem élsz többet kegyelemkenyéren.«
Mióta Szentpáli hivatalt kapott, a mostoha is előnyösen megváltozott s a nyár folyamán egyszer hivta is haza a Szentpáli gyerekeket, hogy töltsék otthon a nyarat.
Megköszönték a figyelmet, de egyik sem ment haza.
» Ide köt a munka« - irta mostohájának Katalin.
Ez volt hozzá az első levele.
Rövid levél volt, nehány sor, de ugy volt megirva , hogy a mostoha sem találhatott benne semmi bántót.
Ősz felé Róza irt Katalinnak: meghivta az esküvőjére.
» Felejtsd el a multat, Katalin, s jere el az esküvőmre.
Ne félj, nem Baróthy Kálmán a vőlegényem: kiábrándultam belőle.
( Katalin gondolatban sok kérdőjelt tett a »kiábrándultam« szó után.)
Vőlegényem kedves, csinos fiatal ember (ez a fő, jegyezte meg magában Katalin ), gazdag (ez még főbb ), hisz te ismered : Patakfalvi Géza, aljegyző.
Mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok.«
- Hála Istennek, - mondta őszinte szivvel Katalin.
Meleg sorokban gratulált Rózának és sajnálattal irta, hogy nem mehet le az esküvőre, mert őt - leköti a munka, egy szabad napja sincs.
De nemsokára ő küldött meghivót Rózának és anyjának a György darabjának előadására.
November közepére tüzték ki a darabot s Katalin nem állhatta meg , hogy, értesitvén erről az apját, egyben a mostohát és Rózát is, most már Patakfalvi Gézánét meg ne hivja a premiére-re.
Be jó lett volna most részt venni a dicsőségben, az ünnepeltetésben!
Fölmenni Budapestre s hallani a szinházban, a mint mondják: ime, a szerző anyja!
De hátha éppen az ellenkezője történnék.
Ha ujjal mutatnának rá: ez az az asszony, ki miatt Katalin elhagyta a szülei házat, a ki miatt elhagyták a többi testvérei is mind.
S na lám, most idejön és részt követel a dicsőségből.
Nem volt bátorsága, bár nagyon, de nagyon szeretett volna köztük lenni, hogy Budapestre menjen, pedig nagyon hivta a férje is.
Maga Szentpáli is vegyes érzelmek közt indult utnak.
Nem tudott ellentállani a vágynak, hogy lássa gyermekeit, lássa fiának dicsőségét, de más felől lelke nem volt nyugodt, bántotta a közelmult emléke.
Nem tagadhatta, hogy tőle a gyermekei elzüllődhettek volna , tehetetlenül nézte, mint röpülnek ki egymás után az ősi hajlékból, s ha még sem züllöttek el, abban neki semmi, de semmi érdeme sincs.
Félt előre a pillanattól , mikor majd jönnek az emberek és megrázzák a kezét, gratulálják a fia sikeréért.
És hallja majd dicsérni Katalint, a ki fészket vert az ő gyermekeinek...
A szinház szorongásig tele volt.
A lapok eleve felköltötték a közönség érdeklődését.
A szerző - irta egy lap - még nagyon fiatal ember.
Tüzér-önkéntes.
Árva fiú, ki nővéreivel a bérczes Erdélyből szakadt ide s legidősebb nővérével együtt vertek fészket kicsi testvéreiknek s maguknak.
Az egyik tollal, a másik tűvel keresi meg a mindennapit.
Mielőtt a függönyt felhuzták, minden szem a Katalin páholya felé irányult.
A páholy egyik oldalán Szentpáli ült, a másik oldalán Katalin, közből az ikrek fehér ruhában s hátuk mögött Kornél.
György a kulisszák mögött volt, ott várta izgatottan első művének sorsát s csak az első felvonás végén szaladt fel a páholyba.
Katalin páholya mellett, jobbra és balra, egyik páholyban Adorjánné ült Margittal, a másikban Uzoniné Etelkával és Weisz úrral.
Milyen izgatottak voltak mind!
De felgördült a függöny s im jelenetről jelenetre felhangzanak a tapsok, háromszor-négyszer ujrázzák Blaháné nótáit, szinészek és szinésznők kedvvel, lelkesedéssel játszanak, mintha tudnák, hogy két fiatal, sokat szenvedett lélek boldogságát tartják a kezükben.
Mikor az első felvonás után leesett a függöny, tapsvihar zúgott fel a nézőtéren, hivták a szerzőt szakadatlan , de hiába huzták fel a függönyt, a szerző helyett a szereplők jelentek meg.
Ezek vették át a pompás koszorúkat és bokrétákat is, a melyeket a szerző részére az orchestrumból nyujtottak fel.
- Szerző!
Szerző!
Szerző! - zúgott fel ujra meg ujra, s csak nagy későn vette észre a közönség egy része, hogy a szerző egy első emeleti páholyból hajtogatja magát - tüzérönkéntesi ruhában.
A közönség ekkor a páholy felé fordult s perczekig éljenezte a daliás tüzérönkéntest.
Katalin az ikrekkel egy kissé hátrahuzódott, az ő örömének nem volt szava.
Átölelte az ikreket és sirt, és sirt...
A második felvonásban fokozódott a szinmű hatása skülönösen szép, tiszta magyar nyelve elbájolta a közönséget s a mi ritkán esik meg, a közönség nem mozdult helyéről, mig a harmadik felvonás után is le nem gördült a függöny.
Ujra látni akarták a szerzőt, ki megindultan hajlongott a közönség felé.
Közben a szinpadról felhozták a koszorúkat és bokrétákat.
Mind abból a kis körből , az ő szűk körükből telt ki: bokréta és koszorú.
Katalintól egy babérkoszorú, a szalagján: Gyuriczának a kis mama.
Aztán még két babérkoszoru, az egyik Uzoninétól, a másik Weisz úrtól.
És egy pompás nagy rózsabokréta.
Vajjon ki adhatta ezt?
- Margit, Margit, - suttogta magában György.
A folyosón mind összegyűltek s együtt mentek vacsorára, melyre eljöttek mind a szinésznők és szinészek is, kik a darabban játszottak.
Természetesen, ott volt az igazgató is.
Ő mondta az első köszöntőt Györgyre és - Katalinra, a fecskepárra , mely a lerombolt fészek helyett, új fészket vert!
Melegség áradott ki a beszéd minden szavából, könyben usztak a szemek.
A beszéd elhangzása után az igazgató Katalinhoz fordult, hogy koczczintson vele.
- Boldog, úgy -e?
- Nagyon, nagyon boldog vagyok, - mondta Katalin.
- Mindent elfeledtem, a mi bántott valaha!
(A második rész vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE