ELTE regénykorpusz

Tokaj alatt táborozott Szepessy Pál valami hatezer nyomorult ordassal.

Olyan állapotban voltak már egytől-egyig, hogy szánalom volt rájuk-nézni.

S kardjaik a teméntelen hadakozástól, akár a fürész.

Mivel pedig tetvek hancuroztak a hónaljuk alatt, szakadatlanul vakaróztak.

Zuhatagban omlott alá a juliusi napfény.

Az élemedett Szepessy Pál nyitott sátora előtt ült, tábori asztalkára tehenkedve s gyötrelmes gondolatok kergették egymást a fejében.

Nem tudta eldönteni magában: visszaforduljon-é s összeálljon Thökölivel, akinek oldalán ott reménykedett még a katonacsillag fordulásában Petrőczy vezér és a se-szinü Ubrisi, avagy utánasiessen-é Petneházynak s melléjeállván Európa keresztény hadainak, legelsőkül rohanják meg Buda falait s orkánszerü erővel átvetvén magukat a falak tetején, maguk alá tapossák a törököt, a volt szövetségestársat ; avagy végül ne menjenek-é át a Rákóczi-havasokon Lengyelföldre és ott fölajánlván szablyáikat a nagy Szobieszkynek, idegen földeken harcolva essenek el bátran, mint katonákhoz illik?

Törte a fejét könyökre-dültében Szepessy Pál és ha elgondolta, mily kevesen maradtak meg körülötte a régi vezérek, kapitányok és hadnagyok közül, mégis ugy vélte legderekabbnak, ha Buda alá indul meg.

Ha meg kell halni egyszer, legalább Buda kövei temessék maguk alá romlandó testüket.

Ekkor történt, hogy a tábornak észak felé kinyuló végéből nagy kiáltozások estek .

Ez a kiáltozás mindjobban elharapózott a táboron, végül Szepessy Pál is fölemelte seprüszemöldökeit s odaszólt a mellette várakozó rezesorru Majos Ferencnek:

- Miért kiáltoznak a hadak?

- Ugy vélem - mondta előretekintve Majos Ferenc -, hogy deáki külsejü harcosok érkeztek a táborba...

Szepessy Pál itt már kiváncsian fordult meg maga is, hogy táboriszéke recsegni kezdett alatta...

Akkor már jöttek is a deákos ruháju legények, fegyverek sulya alatt csörögve.

Igy értek el Szepessy Pálig s ott fölsorakozván félkörbe , hallgatagon vártak.

A félkör előtt egy vakmerő kiállásu legény állt és várt türelmesen a sorsára.

Szepessy Pál meghordozta rajta tompafényü szemeit s azt kérdezte tőle:

- Ki vagy és mi a neved?

- Vezér - kezdte bátran a daliás legény -, Sallay Pál vagyok, a sokat bujdosott pataki Alma Mater muzsafiainak széniora...

Megindultunk végül mi is, hogy megverekedjünk Buda alatt.

Mert igy nem élet az élet!

Baljós fény villant meg ekkor Szepessy Pál mélyenülő szemeiben:

- Hát a kollégiummal mi van, öcsém?

- A kollégium uj bujdosásra készül, vezér...

Szepessy Pál hátrahőkölt: nem akart hinni a fülének.

És sokáig maradt ebben a helyzetben, mig végül meg tudta törni a csöndet:

- Mintha már láttalak volna valahol, öcsém...

- Ugy van, vezér, - bólintott rá a daliás szénior.

- Sok-sok évekkel ezelőtt , mikor az alföldi tengermocsarak közt igyekeztünk gyalogszerrel hazafelé, a mi kis Jeruzsálemünkbe, hogy megkapáljuk az iskola gazdátlan szölleit.

Mert tavaszodott éppen.

Tiz esztendő is mullott azóta: gyereklegényke lehettem még akkor, vezér...

Szepessy Pál bólogatni kezdett, hogy ez az igazság.

S búsfényü szemeit reávetvén a daliás széniorra, biztatni kezdte barátságosan:

- Mindent tudni akarok, öcsém, ami azóta ment végbe e legszerencsétlenebb oskolával...

Kevés szünet következett.

Akkor egyet sóhajtott Sallay Pál, domboru melle legmélyéből s igy szólt:

- Nagyon messze kell kezdenem, vezér!

Szepessy Pál, néhány kapitánya, hadnagya és egyéb hadvezetők kiváncsian helyezkedtek neki a hallgatásnak, mialatt mély gyásszal fogott belé Sallay Pál:

- Messze kell kezdenem, vezér...

Tizennégy esztendővel ezelőtt a bosszut lihegő jezsuiták, meg a császári lancknehtek által elüldöztetvén Patakról, csak Erdélyben állapodtunk meg teméntelen szenvedéseink után Buzinkay Mihály és Pósaházy János mestereinkkel, mely utóbbi számtalan vitát állt ki, szemben a mocskos Sámbár Mátyással.

Én tizesztendős legényke voltam menekülésünk ama bútólvert őszén s azóta is minden évben fölgyalogoltam egyszer Patak határába , keresvén szegény szüleimet, ámde többé nem találtam reájok...

Mert a deákok minden esztendőben kétszer mentek föl, az erdélyi hegyek közül a pataki hegyekre: tavaszidőben, hogy megkapálják az Alma Mater szőlleit s október havában másodszor is, hogy leszüretelvén a szőlőnek termését, abból éljünk s megadván fizetését a mi két nevelőapánknak: Buzinkay Mihálynak és Pósaházy Jánosnak...

Fujt egyet, folytatta:

- Tiz esztendeje volt már bujdosásunknak, midőn az északi hegyek között Thököli urunk győzelmi zászlói kezdtek felcsattogni a szélben...

Fejedelmi urunk hatalmába ejtvén Patakot s kirugdosván onnét a jezsuitákat, üzent értünk, hogy most már jöhetünk haza.

Hát utnak kerekedtünk kietlen őszi időben, de Buzinkay Mihály apánk, meg Pósaházy János apánk nem jöhettek velünk.

Elélemedvén mindketten, csak áldásukat adhatták reánk könnyektől megáztatott szemmel.

Mi megindultunk aztán, ámde mire a Tisza alá sikerült volna elérnünk, nagy hófuvásba keveredtünk s a zengő viharon át törtük magunkat előre Patakig , miközben a nagyobbak a kicsinyek kezét fogták, hogy összeesvén a hóban, ott ne pusztuljanak...

- S kik lettek az oskolamestereitek azon időtől fogvást? - vetette föl a kérdést Szepessy Pál.

A daliás szénior csengő hangon beszélt tovább:

- Megmondom, vezér!

A nagyok egymást oktatgatták a tudományokban s a régi falak között mi, legkorosabbak, tanitgattuk az apró muzsafiakat, akik tehetetlenek voltak még...

Igy multak esztendők, mignem a nagyhirü Csécsy János mester az Alma Mater élére választatott gondviselő urainktól.

Ám aközben lecsuszott a Thököli urunk katonacsillaga is, amire ujból nyomorgatni kezdtek bennünket ...

Klobusitzky alispán császári hadakkal készül megostromolni a mi kis Jeruzsálemünket, hallgatván a jezsuiták sugdosásaira, akik legnagyobb ellenségeink nekünk a világban...

Csécsy János apánk készül immár, hogy odahagyván Patakot, inkább a békésebb Göncre bujdosik el az oskola deákjaival és még megmaradt bibliotékájával...

Mink aztán hatvanan, akik kinőttünk már a tudományokból, de fejünket nem tudjuk hová hajtani, fegyvert kötöttünk magunkra , hogy fölkeressük vezér s meghaljunk a zászlaid alatt...

Itt abbahagyta Sallay Pál.

Mély csend következett.

Senki nem mert mukkanni egy szót is, Szepessy Pál maga elé könyökölve nézett, miközben lugszinü szakálla szétterült a tábori-asztalkán, mint egy ócska hadizászló...

Egyszer aztán fölemelte a fejét s bús szemöldökei alól felcsillant a két szeme:

- Hát Buda alá indulunk, legények!

Az átkozotthirü Tulok György kapitány, noha előbb is tudott már a vezér szándékáról, ugy kezdte csikorgatni a fogait, hogy tiz lépésről is hallották , ellentmondani azonban nem mert Szepessy Pálnak.

Mert a vezérről tudták valamennyien, hogy ősz fejét tizenöt esztendeje hordozza immár a lelketlen bujdosásban s e teméntelen idő alatt nem akadt egyetlen napja, amikor jókedvre derült volna.

Majos Ferenc azonban nem tudta lefojtani magában szörnyü indulatját.

Majos Ferenc ugyanis, aki keresztbefont karral álldogált a Tulok György kapitány oldalán, kitört a veszett mérgével:

- Vezér!

Inkább fölveszem Allahnak hitét, semhogy a német kutyájának álljak be!

De abba is hagyta nyomban.

Mert ráemelte szemeit Szepessy Pál és noha uralkodni igyekezett magán, a szájaszéle vészesen kezdett remegni.

Ettől a szájremegéstől megdöbbent rezesorru Majos Ferenc, vékonyhasu talpasok kapitánya s két lépést hátrált.

Rémült csönd állt be mostan s nehéz percek multak el a rémült csöndben.

Akkorára legyürte magában az indulatot Szepessy Pál is.

Mert sok ész és nagy körültekintés volt dicsérendő tulajdonsága.

És akkor nagy nyugalommal kezdett neki a szónak a csatákon kivénült vezér:

- Nyomorult hetek óta forgatom a fejemben a dolgok állását s okoskodásom ujra minden napon arra az egyre jön ki, hogy meg kell indulnunk Buda falai alá .

Thököli grófi-öcsém nem vigyáz reá, hogy nem szabad továbbpraktikálni a pogánnyal, mert most Európa minden keresztény vitézei alásereglenek, hogy megvegyék a magyar fővárat...

Másfélszáz esztendőtől fogvást minden magyar lovas és hajdukatona Budáért ment a halálra és ha mink most nem sietünk Budához, a német örök időre elnyomja édes kis nemzetünket.

Azért mondom, nagy gondolkozások után, hogy alá kell ereszkednünk Budának s fene-méreggel rátörnünk a falakra és bástyákra s Nagyboldogasszony tornyára kidugván a zászlónkat, a világ összes keresztény vitézei előtt kell megmutatnunk, micsoda a mi virtusunk!...

Hogy amig keresztény katona lesz e földön, mindenfelé a magyar virtust hirdessék szerte!...

Hát velem jösztök-é, legények?

- Veled megyünk, vezér! - harsant meg sokezer ordas ugyanegy pillanatban.

Ezt kiáltozta most már Tulok György is a dülledt homlokával, ugyszintén rekedtre üvöltözte magát rezesorru Majos Ferenc is, akit meggyőzvén a vén vezér eszélyessége, egyre azt kiabálta, hogy nincs már egyéb választás, hála Istennek , mint Buda alatt dögleni meg!

Oldalt ott tétlenkedett a bunkójára dülve Buga Jakab testvér s balról mellette Zöld Demeter testvér...

Ott lehetett látni a legénykedő Tyukodit is, amint a lelkesedéstől könnyes arccal lengette csalmáját az öreg felé s harsány hangja tulszárnyalt minden más kiáltozást:

- Vivát, Szepessy Pál!

Ezt a kiáltást átvette az egész tábor s olyan kiáltozásban törtek ki, hogy megdördült tőle a föld és megdördült az ég:

- Vivát, Szepessy Pál!

Ő a mi gondviselő apánk!

Csak a fiatal Szepessy Pál s hüséges barátja, Keczer Gábor nem vivátozott.

A fiatal Szepessy Pál ugyanis ott állt atyjának, a vén Szepessy Pálnak széles háta mögött, mellette Keczer Gábor s darab ideig összefont karral gyönyörködtek a délceg Sallay Pálban s fegyverbe jelentkezett diákjaiban.

Hallgatagon álldogáltak egymás oldalán, mint illett is.

Mikor azonban a lengőszakállu és nagyeszü vezér Buda alá készült levinni a szabadságért fölkelt utolsó ordasokat s ők ketten jól tudták, hogy Lotharingiai Károly herceg és a bajor választófejedelem Buda falaihoz ért immár, pillanatra megtántorodtak.

És akkor felsóhajtott Keczer Gábor:

- Tizenkét esztendős lehet most az András fiam...

A fiatal Szepessy Pál viszont ráncoktól sürü homlokkal annyit mondott maga elé:

- Meg fogja bánni ezt még az én atyám...

Barátom, Gábor, négyszemközt beszélni próbáltam már vele, hogy ne menjünk a törökre, mely a mi egyetlen barátunk és pártfogónk volt a sulyos időkben, mert akkor mindnyájunkat felfal a német disznó, ámde atyám remegni kezdett a haragtól, amiért ellenemondtam neki...

Keczer Gábor rosszkedvüen sóhajtott hozzá másodszor is:

- Soha többé nem fogom viszontlátni sárosi hazámat...

...Odafönt pedig, a sárosi részeken nagy volt eközben a bizonytalanság.

Német lanckneht és kuruc fölkelő alig mutatkozott mostanában arrafelé.

Mert a császáriak Buda felé marsoltak mind-mind, a kurucok pedig háromfelé szakadozva lestek ebben az időtájban, hogy mi lesz hát?

Petneházy legényei a magyar fővár felé voltak utban, Szepessy Pál is utánuk készült hatezer bujdosóval, a még megmaradt seregrészek pedig Thököli alatt tétlenkedtek, aki megfogyott erejével nem tudott előtörni Munkács irányába.

Mert a török nem küldhetett neki egy szál katonát sem, miután a nagyvezér maga is lóhalálában sietett a végveszedelembe jutott Buda megsegitésére.

Nagy bizonytalanság s ijesztő csönd volt érezhető a levegőben a felsőmagyarországi részeken.

S ez a fullasztó csönd mélyen reáfeküdt Gerla falura is.

Nyár volt, nagy nyár.

Alig hágott még sirjába a május hava s olyan lett a hőség , hogy már junius első napjaiban piroslani kezdtek a fák gyümölcsei.

Mintha maga a természet is sietett volna...

Nagy események voltak készülőben: érezte ezt s beleremegett minden halandó lélek.

A kis Keczer András a gazdasági udvarban próbált ki ezalatt egy szelidebb lovat .

Tizenkétesztendős mult a télutón, de gyerekarca komoly, nagyon komoly volt már ebben a korában is.

Titokban arra készülődött ő is, hogy két-három esztendő mulva lóraül s utánamegy apjának a Szepessy Pál legényei közé.

Mert most már , hogy aláhullt a kuruckirály csillaga s a régi vezérek és kapitányok csatákon estek el, szétszóródtak avagy elvénülvén, a kuckóba huzódtak félre melegedni , most már csak a Szepessy Pál nagy hire állt mindenfelé.

Ugy látszott, ő az utolsó reménykedés: utána már a megsemmisülés következik.

E forró juniuseleji napon, miközben a kis Keczer András lóháton nyargalt körbe a gazdasági udvarban, két nagyapja halk beszélgetés közt üldögélt a ház előtt, a nagy hársnak árnyékában.

Hosszú szünet után Rauscher Gáspár kezdte megint:

- Európa minden keresztény népe Buda alatt készül táborba szállni...

Mi lesz velünk, barátom, András?

Az ősz Keczer András, aki nagy kora miatt hosszu ideje leoldotta már a kardot , sürü gondok közt ingatta maga elé a fejét, mialatt fehér haja a homlokába hullott:

- Barátom, Gáspár, nyugtalan éjszakáim vannak, különösen mióta minden lompos német délnek takarodott.

Mert Ujhelyi Erzsébet, ez a zilált erkölcsü személy , legutóbb a Karaffa generális szajhája lett.

A feketearcu tábornokot pedig feneketlen gyülölet füti minden magyar iránt...

Azt tudjuk viszont, hogy Ujhelyi Erzsébet halálra keresi Gábor fiamat...

Rauscher Gáspár tenyerébe fektette a homlokát, az ősz Keczer tovább beszélt egyhangon:

- Egy idő óta, mondom neked, barátom Gáspár, gonosz éjszakák zaklatnak.

A minap is sajátmagamat láttam álmomban s véres volt a hajam.

Aztán Gábor fiamat láttam sárga arccal s vér folyt le a mellén...

S elhallgatott az ősz Keczer András, hü barátja pedig, Rauscher Gáspár annyit szólt csüggedt fővel:

- Isten markában vagyunk valamennyien...

Legyen meg az ő akarata!

Hallgattak aztán.

S üldögélt-üldögélt a hársak alatt a két tiszteletreméltó öreg.

Fölöttük, a hárs virágai körül, méhek zsongtak s a hárs csucsain tul a mennybolt feszült ki földöntuli kékségével.

A hőség alatt köröskörül lihegett a határ.

Igen elhagyott volt a tájék, de hirek ide is eljutottak azért.

S e hirek nagyságába beleborzongott mindenki.

Szóltak pedig e hirek arról, hogy Lotharingiai Károly és a bajor választófejedelem halálnak-szánt legényei ott állnak immár Buda tövében, a Vizi-kapu, a Fehérvári-kapu és a Zsidókapu előtt, hogy minden vérüket elhullassák keresztény hitükért...

Később olyan hirek vánszorogtak el az ország északi határszéléig, hogy a bajor választó megszállta a Gellérthegyet s nyomban viz-árkokat kezdett hányatni a vár falai irányába s teméntelen ágyukat vonultatott föl a Naphegyre...

Lotharingiai Károly herceg ugyanakkor a Svábhegyen ütötte fel főhadiszállását (a hegy ekkortájt kapta nevét a nemrég érkezett négyezer sváb harcos után ), s akkor csapatait a Budát nyugatról és északról koszorúzó hegyeken állittatta föl, ugyhogy - beláthatatlan félkörben - a Dunától a Dunáig a keresztény nemzetek legvakmerőbb katonái álltak készen Buda megrohanására.

A herceg ezzel egyidőben a Margitszigeten át hajóhidat veretett a tulsó partra, ahonnan le, egészen Csepelig és Pest városa körül Batthyány Ádám könnyülovasai cikáztak fel és alá lankadatlanul.

Szálltak a hirek, szálltak...

Ezek a hirek arról számoltak be, hogy Petneházy Dávid ezredes még nincs a magyar fővár alatt négyezer kurucával, de hétezer hajdu a Vizi-kapu előtt nyugtalankodik immár, hogy a hercegi vezér egy buzogányintésére rávesse magát a falak meredélyeire s legyilkolja az Abdurrahmann basa janicsárjait, avagy ők pusztuljanak el szüleikért, feleségeikért, hugaikért, gyermekeikért s mindnyájunkat eltartó közös anyánkért, mely szelid szemfedőt hint kihunyó szemeinkre: Magyarországért...

S szálltak-szálltak a hirek: hogy nyugat felől magasan állt a por Európa minden országutjain s az országutakon keresztény vitézek sietnek Buda szabaditására...

Szemközt pedig, valahol Nándorfehérvár alatt magas por tornyosodik a Drinápoly felől odáignyuló hadi-uton.

Annak a hadi-utnak porában a nagyvezér szégyentől lihegő ozmán vitézei sietnek Buda mentésére.

Mindenki érezte, hogy a félvilág fog itt most leszámolni a félvilággal.

Erről beszélgetett a két öreg a gerlai udvar hársfája alatt, mikor a ház tornácáról egyszerre a fiatal Keczer Gáborné lépett elő:

- Atyámuraim, hova lett Andráska?

Az ősz Keczer András, a kis Rauscher Edit apósa, fölállt erre, odalépett a kedves szemü menyecskéhez, akit mindenkinél inkább szeretett s két tenyerébe fogván a fejét, megcsókolta szeliden:

- A gazdasági udvarban próbálgatja a lovát, édes leányom...

- Ő is katona lesz rövidesen, - szólt közbe kedvetlenül Rauscher Gáspár, a másik nagyapa.

Rauscher Edit maga elé tárta a két gyenge karját, mintha valami nagy-nagy veszedelemtől igyekezett volna megmenteni egyetlen fiát:

- Nem adom, apám!...

Nem adom!...

- De kell! - riadt rá rosszkedvüen az édesapja.

- Az Isten arra itélt bennünket , hogy bölcsőnktől a sirig kardot szorongassunk markunkban.

Mert ha egyszer letennők a kardot, végünk lenne!

Az ősz Keczer Gábor szótlanul bólongatott régi barátja szavaira, a kis Rauscher Edit felhős szeme pedig könnyekben csillant meg, két apró kezét pedig a szivére szoritotta:

- Istenem, Istenem, a fiamat hagyd meg legalább, ha már az uram nem lehet az enyém!

Fölzokogott.

S fuldokló sirással fordult vissza a házba.

Azalatt szálltak-szálltak a hirek Gerla falu felé.

Ezek a hirek arról tudtak, hogy valahol Emőd falu táján egy bizonyos Esze Tamás nevü s feneketlen indulatu lázadó is csatlakozott Szepessy Pál ordasaihoz .

Valami nyolcszáz rút lovassal.

Ugy adták tovább a hirek, hogy Esze Tamásnak, aki alig tiz esztendővel volt fiatalabb Szepessy Pálnál, szintén csüngő a szemöldöke, a két bajusza meg ugy kókadozik alá a szája sarkától, mint két bús rozmáragyar.

Ez az Esze Tamás, ha igaz volt.

Tarpára való Rákóczi-jobbágy lett volna, esztendők óta bujtogatott a Szernye-mocsarak táján s a német nevére olyan utálat ragadta torkon, hogy krákogni kezdett olyankor.

Ez a legutóbbi hir valónak bizonyult.

A kegyetlen Esze Tamás ugyanis, aki mindmáig az ordasokat verbuválta Magyarország északkeleti szegletében, végül maga is elérkezettnek vélte a pillanatot, hogy meginduljon.

És nyolcszáz vedlett lovasával becsattogván nagyfennen Szepessy Pál emődi táborába, lecsuszott lova hátáról s búsfényü szemmel állt oda Szepessy Pál elé:

- Most leszámolunk a némettel, vezér!

- A kontyosokkal.

Tamás öcsém, a kontyosokkal! - zúdult rá az öreg.

- Mert amint tapasztalom és hiszem, most van itt az ideje hires kis hazánkat megszabaditani először a pogány ebtől, azután a trotykos némettől!

Esze Tamás hátrahőkölt hirtelenül, ámde rövidesen átértvén az öreg furfangját , széles tenyerébe csapott Szepessy Pálnak:

- Mindenütt a nyomodban leszek, vezér!

És Szepessy Pál akkor ott, hatezer ordasának fülehallatára, a még hünek maradt kapitányok és hadnagyok előtt kardjára ütött és igy szólt sok bánattól környezve:

- Tamás öcsém!

Ha én nem leszek többet már, te fogod felkötni ezt a kardot!

Komáromi János

Ordasok

XXI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Komáromi János

Ordasok

XXI.