Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXII.
Minden, minden égett!
Zuhatagban ömlött a kánikulai fény s a keresztény vitézek nyakáról és halántékairól ömlött a veriték.
Feketék voltak, akár a szerecsenek, mert fekete volt a levegő is.
Lángban álltak a hőségtől kiszáradt alföldi nádasok, a szentendrei, budaörsi és torbágyi erdők, korom és füst volt minden s a korom és pernye szakadatlanul hullt alá a magasságból.
S a kormon és füstön át megállás nélkül villogtak az ágyuk torkai.
Reszketett a föld, dörgött a levegő és ha itt-ott egy szélfordulat félrecsapta a fekete földi felhőket, kibukkantak Buda csorba bástyái, feketén, a falakon pedig ott sürögtek a janicsárok, minden kétségbeesésükkel.
Állitották sokan, hogy a várfokon látták volna Abdurrahmann basát is, amint föl és alá tüzelt lisztes szakállával , mialatt mély hangja versenyre kélt az ágyuk dörgésével.
A nagyvezér seregét leste mindenki a várban.
Aközben pedig a pesti részen és Csepel szigetén Batthyány Ádám magyar lovasai cikáztak föl és alá lankadatlanul.
Akkor köröskörül felzúgtak az összes ágyuk: a Gellért alól, a Naphegy tetejéről , a Svábhegy irányából, a Rózsadomb felől...
Szörnyü volt!
Szörnyü volt!...
Öt hete lihegtek már Európa keresztény vitézei Buda alatt s féllépést nem tudtak közelebb jutni a bástyák alá.
A törökök ugy verekedtek, mintha az Utolsó Itélet napja közeledett volna el!
És akkor, az ötödik hét legvégén általános rohamra rendelte el nyolcvanezer katonáját Lotharingiai Károly herceg.
Dél volt!
A hercegi fővezér ott ült szürke lován a Svábhegy déli lejtője fölött s idegesen és sokáig figyelte a koromtól feketedő várat.
Megemelte aztán csillagos buzogányát s az indulattól rekedten szólt oda környezetének nagykarimáju , szegeletes kalapja alól:
- Lépjenek müködésbe az összes battériák!
S a vi-árkok minden katonái vessék magukat a bástyákra!
Ujult erővel zendültek meg köröskörül a hegyek s megremegett a vár, amikor zúgni kezdtek Abdurrahmann basa ágyui.
A füst, a korom és a pernye feketére mázolta a napnak arcát.
Ugyanakkor száz ágyuja zúgott fel Lotharingiai Károly hercegnek.
S a fekete füstben, melyet török aknák csattogásai világitottak véresre, a császáriak lihegve kapaszkodtak föl a bécsi kapunak, de a törökök is ugy harcoltak, mintha a Sátán apostolai lettek volna.
Asszonyok és gyermekek álltak ki a düledező falakra s szurkot öntöttek, égő koszorukat dobáltak alá...
Nem volt itt kegyelem anyaszültnek!
Azalatt uj meg uj császári csapatok repültek a falaknak, amikor egyszerre három török akna rohant föl az ég felé...
Tátongó rés támadt a falakon, császári csapatok és talpas branderburgiak pedig fél-tébolyultan menekültek alá a falak és bástyák tövéből.
Ezernégyszáz császári katona és kemény brandenburgi maradt holtan a Bécsi-kapu körül.
Ott esett össze a keresztény hitért a brandenburgiak ezredese, Karl von Dohna gróf, akit mellben talált el az ellenséges ágyugolyó, ott lelte hősi halálát Herberstein császári alezredes.
Mindketten ugy hajtották le fejüket utoljára a kormos füre, mint igazi vitézekhez illett s elszálló lelkeiket bizonyára angyalok fogták föl...
Estére kelve, haldokolni kezdett Weldentz herceg , Piccolomini herceg és von Wera herceg, spanyol grand.
És meghaltak egy zokszó nélkül.
De megállni mégsem volt szabad többet!
Mert futárok jelentették, hogy Eszék táján a nagyvezér rohan Buda felé nyolcvanezer válogatott katonájával.
Három nappal erre a bajor választó vitézei indultak meg a falakra, kiket a vakmerő Badeni Lajos vezetett maga ...
Megzendültek az ágyuk s napnál világosabb lett a fekete éjszaka...
Hiába !
Hiába!
Eközben a Sárrét teljes hosszában, egészen Fehérvárig Pálffy Károly állt őrt , hogy szembemerészkedjék a szörnyü méregre gyulladt nagyvezérrel.
Pálffytól jött a második futár Lotharingiai Károly herceghez, hogy a nagyvezér előhada átkelt már a Dráva hidján: sietni hát, sietni!
Hetedik hete vivták már Buda falait Európa minden vitézei: bajorok , würtembergiek, svábok, brandenburgiak, franciák, olaszok, lengyelek, spanyolok , horvátok és legalább kétezer hajdu, akiknek harmada halott volt már...
Ezen a hetedik héten Lotharingiai Károly fővezér ott ült szürke lován a Svábhegy déli lejtője fölött s szemeit fölvetvén a csorba várra, megemelte csillagos buzogányát:
- Lépjenek müködésbe valamennyi battériák!
Minden keresztény vitéz vesse magát a falakra!
Hirtelenül feketére változott az ég.
Mert köröskörül a hegyeken és dombokon felzúgtak az ágyuk s a bombák recsegésétől és a mozsarak dörgésétől elsötétült a világ.
Abdurrahmann basa száz ágyuval dörgött vissza.
Reszketett a levegő és reszketett az ég!
Badeni Lajos akkor már megvetette lábát a Gellérthegy felé eső legerősebb bástya árkában.
Véres viaskodás tört ki emiatt.
Julius hava huszonkettedik napján a törökök hallatlan merészséggel kirontottak a bajorok vi-árkaira s véres fejjel verték ki belőlük a szászokat, ágyuikat és mozsaraikat pedig beszegezték.
Ámde ekkor a német tüzérek vetették reá magukat a várba visszahátráló kontyosokra s ugyanakkor történt, hogy égigérő rengés rázta meg Pestet, Budát és köröskörül a hegyeket.
Mert a német tüzérek váratlanul tüzetszóró mázsás golyókkal kezdték döngetni a magyar fővár bástyáit.
Egy ilyen szörnyü sebességgel forgó mázsás golyó zuhant le a törökök fegyvertárára s egyidőben égigcsapó veresség lobbant föl a lőporraktárból, melyet átszakitván egy tüzes bomba, felhőkig vágott föl ezerötszáz törököt...
Mindenkiben elállt a sziv!
Iszonyu volt a rázkódás ereje : Pesten házak dőltek össze, a Duna husz ölnyire csapott ki medréből, a vár falainak mázsás kövei félmérföldes körzetben sivitottak szét, maga Buda pedig füstbe és porba borult, hogy két órán keresztül senki semmit nem látott...
S ebben a szivelállitó csöndben Lotharingiai Károly herceg uj követet küldött fel a várba.
Levelet vitt magával a követ s e levél szólt, amint következik itten:
» Abdurrahmann basának, Buda ezidőszerint való vezérbasájának és a többi parancsnokoknak!
Jól tudjátok, hogy a fényes hatalmu s verhetetlen római császárnak, a mi legkegyelmesebb Hadurunknak győzelemittas seregei Buda alá szálltak, azt ostrom alá vették s olyan tátongó réseket lőttek a falakon, hogy annak megvétele a legkurtább idő kérdése csupán.
Mielőtt azonban győzelemittas hadainkat még egy utolsó rohamra küldenők ti-ellenetek, figyelmeztetünk titeket, adjátok meg önszándékból a várat.
Ha ezt cselekszitek, minden harcos és egyéb lakos szabadon vonulhat el Budából, magával viheti minden marháját s más javait.
Ha ezt nem cselekszitek, hanem Buda vára ellenünkben dacolván, fegyverrel vétetik bé s hágatnak meg falai és bástyái keresztény vitézeink által, senkinek irgalom nem lészen, hanem mindenkit lekoncolunk.
Add meg hát magadat, Abdurrahmann basa!
Lotharingiai Károly herceg.«
Abdurrahmann basa válasza ennyi volt:
» Soha !«
Napok és hetek multak...
A hercegi fővezér haditanácsba ült össze ezalatt a többi fejedelmi vezérrel.
S határoztatott végül is, amint következik:
Tizenkétezer válogatott vitéz indul rohamra mégegyszer.
Szavoyai Eugén herceg és Badeni Lajos őrgróf a Bécsi-kapu felől támad, dél felől Souches gróf, Ottingen , Görger és Nigrelli indulnak meg, Eszterházy Pál herceg ugyanakkor négyezer magyarral veti reá magát a meredek falakra a Viziváros felől.
A négyezer magyar részint a hajdukból telt ki, részint a Petneházy ezredes katonái közül való volt.
Aközben esteledni kezdett.
És ahogy esti hat óra lett volna, három ágyu dörrent meg az ereszkedő alkonyati szinekben.
Ez volt a jeladás!
S megindult a legvéresebb roham.
A három ágyuszóra megnyiltak a torkai Lotharingiai Károly herceg és a bajor választófejedelem összes battériáinak: a huszonnégy-, harminchat- és negyvenötfontos ágyuknak, a harmincfontos spanyol tarackoknak s a százötven- és kétszázfontos mozsaraknak.
Ezek az ágyuszörnyek tüzesbombákkal árasztották el a várat, mely felé tizenkétezer keresztény harcos repült feketén, mint a felhők földi árnyékai...
Abdurrahmann basa személyesen állt ki katonái élére, akik gyilkosan verték le a falakról s taposták halálra a tizenkétezer keresztény vitézt.
Erre már kardot rántott a lotharingiai herceg is és kivont karddal maga verte vissza embereit a falakra és bástyákra, akik véres szemmel mászták meg a sáncokat s az egyik beomlott faltöredékre kitüzték a Máriás-zászlót ...
Abdurrahmann basa négy aknáját robbantotta föl ekkor, mely teméntelen pogányt és keresztényt vetett át a másvilágra.
A gomolygó és büdös füstben a személyesen harcoló lotharingiai herceg uj katonáit inditotta rohamba.
Abdurrahmann basa kilenc aknát robbantatott föl ekkor s az ostromlók fele ismét az égbe repült...
De nem volt megállás többet!
Szavoyai Eugén herceg és Badeni Lajos őrgróf uj csapatokat parancsolt előre a tüzektől megszaggatott setétben s egyfelől brandenburgiaiak, másfelől a Petneházy kurucai nyomultak elő, miként a fergeteg.
Egy magyar kuruc-zászlót tüzött ki a harmadik bástyára, amelyet be is vettek, embertelen mészárlás után .
Ezalatt azonban a dél felől rohamozott németek visszafelé kezdtek özönleni , megrémülve az egyre robbanó aknáktól.
Vérszemre kaptak ekkor a törökök s leirhatatlan dulakodás indult meg a kiáltozásoktól, jajveszékeléstől , tüzesbombák durrogásától és aknák dörgésétől szétvert éjszakában.
Szavoyai Eugén herceg és Badeni Lajos őrgróf ujból csatarendbe szedte a katonákat, akik - föllelkesedve a vezérek példáján - ismét nekivetették magukat a falaknak, s vérengző vagdalkozásba kezdvén a janicsárokkal, a külső bástyákban mégis csak sikerült megvetniök a lábukat.
E roham után négyezer és hétszáz keresztény európai katona maradt vissza holtan.
Aközben augusztus lett...
E hó harmadik napján általános uj roham indult meg a romhalmazban füstölgő Buda ellen, ám a törökök mérhetetlen vitézséggel verték vissza körül-körül a rohamot.
Nagy oka volt lelkesedésüknek!
Előző napon tudták meg a várban, hogy Buda szabaditására közeledik már a nagyvezér.
Közel járt már Promontorhoz és vele nyolcvanezer katonája.
Lotharingiai Károly fővezér az ostromló hadakból nyomban kiszakitott negyvenezer keresztény vitézt s a nagyvezér ellen inditotta.
Maga állt az élére ennek a negyvenezer kereszténynek, hogy sebtiben megszállja a torbágyi es promontori magaslatot.
Ámde amire odaértek volna elővédei, a magaslaton már a kontyosok sorakoztak föl s ezokból a herceg a Budaörstől a Sashegyig elnyuló vonalra huzta vissza mind a negyvenezer emberét, ugyhogy jobbszárnyával a budaörsi hegyekre támaszkodott, mialatt a bajor választó balszárnya a Duna folyam balpartjára nehezedett.
Augusztus hó tizenharmadik napjára virradt azonközben.
Európa keresztény vitézeinek egyrésze a magyar fővárost rohanta meg ujabb és ujabb gyötrelemmel, másik része ugyanakkor - háttal fordulva Budának - a nagyvezér ellen készült döntő csatába bocsátkozni.
A nagyvezérnek azonban, döntő ütközet helyett, merőben más számitásai voltak egyelőre.
Mert a nagyvezér minden erőfeszitéssel azon volt, hogy valami módon segitséget juttasson be a várba s ezokból - megtévesztésül - hol hátrált valamit, hol ismét előbbi állását foglalta vissza s azalatt nyolcezer spáhit és janicsárt előretolt a balszárnyról, hogy Budakeszin és a Pálvölgyön keresztül berontsanak a magyar fővárba.
Észrevette ezt a mozdulatot Dünewald gróf lovasgenerális s magyar huszárokkal, horvát talpasokkal és dragonyosokkal szállt szembe a törökök ellen .
Ugyanakkor maga után vonta Pálffy és Caprara ezredeit s tüstént rávetette magát a kontyosokra.
Rövid volt a viadal, ám annál szörnyübb a törökök pusztulása.
A magyar lovasok pozdorjává törték a spáhikat, amire fejvesztett menekülés indult meg.
Két basa, kétezer halott és sebesült, ötszáz fogoly maradt vissza s odaveszett a törökök nyolc ágyuja is.
A tébolyult menekülésre takarodót fuvatott a nagyvezér s a promontori magaslatra vonult vissza.
De csupán azért, hogy fölszedje a Dráva felől sürün érkező erősitéseket.
Lélegzetfojtó napok következtek...
Érezte mindenki, hogy Buda alatt dől el Európa sorsa!
Csaták és ütközetek követték egymást s roham roham után zudult a vár csorba bástyái ellen.
E hónap huszonnyolcadik napján az ostromló hadak kezébe jutott Abdurrahmann basának egy levele, melyet a nagyvezérhez próbált kicsempészni és amelyben kétségbeesve tudósitotta, hogy a vár még életben lévő kétezer védője annyira fáradt és kiéhezett, miszerint egy ujabb általános rohammal nem tud szembeszállni többé, ő azonban vérének utolsó cseppjéig védeni fogja magát, s mint pogány hős fog meghalni Buda kövei alatt.
Igy érkezett el szeptember elseje.
Ekkor már megjött Scherfenberg hadteste is Erdélyből s Abdurrahmann basa belátta , hogy nincs hátra egyéb választás, mint a férfias halál.
Ezen a szeptember-elsejei napon nagy haditanácsba ültek össze a szövetséges haderők fővezérei és tábornokai s egyakarattal határozták el, hogy az összes keresztény hadakat rázuditják másnap este körül Budára...
Dobogó szivvel várt mindenki.
Megjött aztán szeptember másodikának napja is.
E napon a nagyvezér nyolcvanezer katonájával fogcsikorgatva készült rárontani a Buda ellen utolsó rohamra induló keresztényekre, ámde Torbágy körül utját állta Dünewald gróf, Pálffy és Caprara.
Hajnal óta tombolt a csata, mialatt Lotharingiai Károly herceg kiséretével a Svábhegy déli lejtője fölött ült szürke lován s a várakozástól remegve figyelt Buda bástyái felé.
A nap forrón vert s égett a világ mindenfelé.
Tüzözönben álltak a budai erdők, az Alföld kiszáradt mocsarai s Torbágy felől ágyuk dörögtek.
Azontájt verekedett a nagyvezérrel hajnal óta Dünewald, Pálffy és Caprara.
Lotharingiai Károly herceg ott ült szürke lován a Svábhegy déli lejtője fölött , körötte szükebb táborkara.
Ugy ült a lovon, hogy hátraszegte magát dölyfösen a nyeregben, jobbkezében ott rezgett csillagos buzogánya.
Izgatott volt a herceg.
Mert négy órakor délután hat ágyunak kellett megszólalnia, egymást követve.
S a hat ágyuszóra Európa minden keresztény vitézének kellett magát rávetnie Budára : bajoroknak, würtembergieknek, szászoknak, poroszoknak, sváboknak, franciáknak , olaszoknak, lengyeleknek, spanyoloknak, svédeknek, horvátoknak és vagy kétezer hajdunak.
Délutáni két óra lehetett ekkor.
Ugyanebben az időpontban a nagyszakállu Szepessy Pál Óbuda felé ereszkedett alá igen gyorsan és halálos neszben.
Mögötte mintegy hatezer ordas: fáradt talpasok és kókadtnyaku lovasok.
Egyéb választásuk nem volt már: Buda romjai alatt kivántak meghalni egytől-egyig.
És ott, Óbuda fölött találkozott Szepessy Pál az eléje érkezett Petneházy Dávid ezredessel.
Négyezer kuruc jött a Petneházy hátában s azonfelül horvát lovasság és brandenburgi infantéria.
- - - - - - - - - -
Megrenditő találkozás volt!
Szepessy Pálnak és fölkelőinek közeledéséről idejében értesült Lotharingiai Károly herceg s abban a föltevésben, hogy a kardrakelt bujdosók vezére a szövetséges hadak hátába készül támadni, vagy egy órával előbb Petneházy óbersztet rendelte ki eléje császári hitre átállt kurucaival, horvát lovasokkal , meg brandenburgi infantériával, hogy verje szét a csőcseléket és ha lehet, fogja el és megkötözve hozza eléje a gyülölt öreget.
S a délceg kurucezredes megindult.
Nem tudta hinni, hogy ütközetbe szálljon ellene a régi vezér, mindazáltal nem hagyták békén zaklatott gondolatai, amelyek között Óbuda felé huzódott előre.
Mert jól ismerte Szepessy Pált, akinél ember nem gyülölte még jobban a németet.
Ámde csalódott!
Mert senkire a világon nem haragudott többé az elvénült vezér.
Petneházy alighogy elhagyta volna Óbuda utolsó házait, nyomban megpillantotta az ősz Szepessyt és ordasait, amint gyors menetben közeledtek a füsttől és koromtól feketén meredező magyar fővár felé.
Legelöl a keserü vezér, utána kapitányok és hadnagyok, utánok a lovasok, még-aztán a gyalogok.
Voltak hatezeren.
Szótlanul közeledett egymás ellen a két csapat, de ötven lépésre egymástól megálltak.
Akkor előlépett vékonyhasu lován Petneházy egyedül.
Ahogy az öreghez ért volna , aki mögött a búsbajuszu Esze Tamás markolta csákányát, tisztelgett:
- Az Isten hozott közénk, vezér!
Levert, nagyon levert volt immár Szepessy Pál s a szakálla vigasztalan szinü ...
Vén szemei szomoruan csillantak meg két boltozott szemürege alatt, aztán megmozditotta csüngő szemöldökét s olyan hangon szólt, mintha a sirból beszélt volna föl:
- Vivát ez a mi romlott kis Magyarországunk!
Mi az ujság, Dávid öcsém?
- Vezér!
Európa keresztény vitézei e mai nap jókor-délutánján indulnak meg utoljára Buda falai ellen...
Szepessy Pál rekedten kiáltott közbe:
- De mink is ott leszünk, öcsém!
S bizonnyal mondom tenéked, hogy meg fogjuk hágni a falakat!
Petneházy elnémult.
Nem akarta hinni, amit hallott.
- Hogyan, vezér?
Hát ti is német zászló alá álltok át?
- Soha! - zörrent fel indulatosan az öreg.
- Csak megvesszük Budát!
A török , megszegvén a hitet, rabszijra füzte Thököli Imre öcsémet, aki a királyunk volt addig...
Hát most megfizetünk a kontyosoknak!
S Petneházyra vetette a fejét:
- Vezess a herceg elé!
- - - - - - - - - -
Félnégy körül lehetett délután.
Lotharingiai Károly herceg ott ült szürke lován a Svábhegy déli lejtője fölött , körülötte főtisztjei sorakoztak, ugyancsak lóháton s valamennyien izgatottan figyeltek Buda kormos falai és bástyái felé.
Félóra mulva kellett megdörrennie a jeladó hat ágyunak.
Távolról, igen távolról, valahonnét Torbágy irányából ágyudongás szállt errefelé .
Ott kellett verekednie valahol Dünewaldnak, Pálffynak és Caprarának a nagyvezér nyolcvanezer katonája ellen.
A nap szikrázva vert.
És mialatt köröskörül halott némaságban készültek Európa hitvalló vitézei a magyar fővár utolsó megrohanására, mindenfelé tüzben álltak az erdők és a száradt alföldi mocsarak.
Az egész világ égett.
A pesti parton pedig le, egészen Csepel-szigetéig, lankadatlanul cikáztak föl és alá Batthyány Ádám lovasai.
És akkor még nagyobb csönd állt be.
S ebben a rémült csöndben váratlanul lovasstaféta bukkant föl a Rózsadomb felől s lován kinyulva, nyilegyenesen repült-repült a hercegi fővezér felé.
Ahogy odaért volna, visszakapta lovának kantárát, amire lecövekelt lábbal állt meg a ló.
És tisztelegve jelentette:
- Fenség!
A zendülő Szepessy Pál és hatezer zendülő ordasa közeledik Óbuda irányából!...
A hercegi fővezér megütődött:
- És Petneházy óberszt hová lett?
- Fenség - jelentette a lovas - Petneházy óberszt is velök jön...
Lotharingiai Károly herceg nem ült többé dölyfösen a lován, ahelyett tanácstalanul nézett a főtisztjeire.
Ám ugyanakkor megnyugtatta a staféta:
- Fenség!
Nem lázadó szándékkal jönnek a rebellisek mostan...
Ellenkezőleg: nincs már egyéb óhajuk, minthogy meghaljanak a magyar fővár falai alatt!
A hercegi fővezér meg volt lepetve, de azért uralkodott magán:
- Mindenesetre meg fogjuk hallgatni őket!
És akkor olyan csend állt be, hogy egyetlen falevél nem mozdult, köröskörül azonban tüzben állt a világ.
Halottnak tetszettek az összes vi-árkok, hallgattak az ágyuk, elnémultak az aknák, a hercegi fővezér pedig ott ült szürke lován a Svábhegy déli lejtője fölött.
Igy mulhatott el kinos negyedóra, mikor a Rózsadomb mögül, a Svábhegy alá kanyargó völgyben felbukkantak az ordasok...
Petneházy Dávid ezredes jött legelöl a lengőszakállu Szepessy Pállal, aki egy nemzet búját hozta árván csüngő bajuszában.
Esze Tamás lovagolt megette a seprüszemöldökével meg a csákányával, valamivel odébb rezesorru Majos Ferenc düllöngött a lován, aki hazafias aggodalmai okából még jókor reggel leitta magát egy Esztergom-alatti csapszékban s most is dült belőle az italgőz...
Az oldalán Tulok György kapitány bánkódott a dülledt homlokával s ott lehetett látni a fiatal Szepessy Pált és leghübb barátját, Keczer Gábort...
Hátukban a lovasság kanyarodott ki, kókadt nyakkal s még azután a gyalogrenden lévő talpasok talpaltak a fullasztó hőségben.
Petneházy Dávid régebben átpártolt kurucai követték őket, akik után horvát lovasság és brandenburgi infantéria zárta be a menetet.
Szepessy Pál ordasai és Petneházy Dávid kurucai voltak ugy tizezren, mindent összevéve.
Lotharingiai Károly herceg ott ült szürke lován a Svábhegy déli lejtője fölött s ahogy eléje ért és megállapodott volna a hallgatag menet eleje, hátrafeszült lovának nyergében s kifeszitette csillagos buzogányát.
És akkor rákiáltott Szepessy Pálra:
- Kik vagytok?
- Mink, fenség - kezdte elborult hangon a csatákban és ütközetekben elvénült lázadófőnök -, Thököli urunk szabadságért hadrakelt bujdosóiból az utolsók vagyunk, mert a kuruckirály kisded csapata, mely Szatmár táján tétlenkedik, nem számit többé komoly erőnek...
A hercegi fővezér most másodizben kiáltott fel dölyfösen:
- És te magad ki vagy?
Szepessy Pál bátran nézett farkasszemet Lotharingiai Károllyal:
- Fenség!
Nevem: Szepessy Pál s tizennégy éve zörgetem immár kardomat a hajmeresztő bujdosásban!
- Kutyák vagytok! - kiáltott föl veresregyulva a hercegi fővezér.
- Pogány ebek és nem keresztény harcosok, akik kiraboltátok a bányavárosokat, s porig égettétek Csehföldet és Morvát, földönfutókká tettétek szerencsétlen papjainkat s gyalázkodó levelet küldtetek császári urunk őfelségének...
Itt fölszegte a fejét Szepessy Pál:
- Én magam mondtam tollba a seregdeáknak!
- Hallgass, eretnek kutya! - csattant reá Lotharingiai Károly.
- Nincs emberi képzelet, amelyet ti felül ne multatok volna dulásaitokkal, fertelmes szátokkal , védtelenek kinzásával, házaknak és kazlaknak felgyujtásával!...
Itt megemelte csákányát az italgőzös Majos Ferenc s morogni kezdett:
- A teremtésit, megint kutyaszoritóba került a magyar!
Mehetünk a fenébe!
Alig tudták elhallgattatni a rezesorru kapitányt.
Akkor azt kérdezte a gőgös herceg, de már enyhültebb akarattal:
- És most mivégből jöttetek hozzánk?
- Avégből jöttünk, fenség, hogy minekünk nincs már egyéb kivánságunk, minthogy katonahalállal mulhassunk ki a magyar fővár alatt...
Elhallgatott, miközben visszafojtott lélegzettel figyelt valamennyi ordas .
Lotharingiai Károly herceg kevés ideig maga elé tépelődött s akkor igy beszélt messzire-csengő hangon:
- Meghánytam magamban a dolgot is azt mondom néktek, ti rebellisek: minden gonoszságtokat elnézi a mi legszentebb császári urunk őfelsége, ha megveszitek a várat!
Szepessy Pál megfordult, a vár felé nézett s aztán annyit mondott halálos-komolyan:
- Budát mink megvesszük!
A rút szemöldökü Esze Tamás utánabólogatott:
- Minden bizonnyal megvesszük!
Lotharingiai Károly herceg a kiséretéhez fordult mostan:
- A dombokon és a hegyeken szólaljanak meg a battériák mind: hatfontosok, spanyol tarackok és tüzesgolyókat dobáló mozsarak, de csupán rebellis magyarok induljanak meg a falak és bástyák ellen!...
Mehettek!
És ezt már Szepessy Pálnak kiáltotta oda.
Az ordasok megfordultak, de velük fordult meg Petneházy Dávid ezredes is.
És leszállván lovaikról a fölkelők lovasai, halk neszben indultak meg a vár alá ...
Ahogy végleg eltüntek volna a fordulónál, Lotharingiai Károly gunyosan szólt oda a környezetének:
- A rebellisekért nem kár!
Hisz a halálnak szánta valamennyiöket.
És akkor egyszerre megdördültek köröskörül az ágyuk: a Gellért alól, a Naphegy tetéjéről, a Svábhegy lankáiról és a Rózsadombról.
Koromba, porba és lőporfüstbe merültek Buda düledék-falai és a feketére-csorbult bástyák.
S a falakról és bástyákról száz ágyuja zugott vissza Abdurrahmann basának.
Mintha az Utolsó Itélet napja szakadt volna le a világra!
Petneházy Dávid ezredes akkor már a Zsidókapu előtt állt föl négyezer kuruccal, a lengőszakállu Szepessy Pál a Fehérvári-kapu előtt állt föl hatezer ordassal.
Az öreg feje fölött kókadtan csüngött alá sok csatákon megkopott Máriás-zászlójuk .
Szepessy Pál megcsókolta a zászló szegélyét s maga elé suttogott:
- Mária-Anyánk, légy irgalmas mihozzánk!
Ám a Zsidó-kapu felől ugyanakkor égigérő kiáltozás vert át:
- Jézus segits!
Ugyanakkor a vén Szepessy Pál is kisuhantotta széles kardját s erre a kiáltásra felüvöltöttek az összes ordasok:
- Jézus-Mária!
S ugyanegy pillanatban tizezer magyar indult neki a falaknak és bástyáknak, hogy talpaik alatt megdörgött a hegy.
Minden ágyu zúgott.
S a kormon, lőporfüstön és porfelhőkön át csak elvétve lehetett látni, hogy a falakon és bástyákon megjelennek és tébolyultan táncolnak a janicsárok.
Feketén, mintha mindegyik egy-egy Sátán lenne.
S a bástyákról és falakról ugyanakkor döngő sziklák kezdtek henteregni lefelé, forró szurok zuhogott alá, égő koszoruk sustorogtak repülő és forgó kerekeken.
S kurucok , kurucok kezdtek henteregni lefelé fekete tömegekben.
Gyötrelmes negyedórák következtek.
A koromban, porban és lőporfüstben elborult a napnak arca.
A pesti partról ugyanakkor faldöntő ágyuk kezdték döngetni a várat.
Lotharingiai Károly herceg ott ült szürke lován a Svábhegy déli ereszkedője fölött s bénulni kezdett a szive, a sürü feketeségbe merült Buda előtt, mialatt táborkara szorongva lesett előre.
A feketeségen át itt-ott keresztülcsattantak az aknák tüznyelvei és ha itt-ott megrepedtek a füstfelhők, látni lehetett, hogy Petneházy kurucai és Szepessy Pál ordasai feketén gomolyognak föl-föl és toporzékolnak őrjöngve, ugyanakkor teméntelen-sokan henteregnek lefelé holtan , avagy halálos sebeikben orditozva és tépdesve a sebeiket.
Öt óra lehetett, amikor falfehér arcu staféta állt meg a fővezér előtt:
- Fenség!
Petneházy óberszt puszta karddal vivja a Zsidó-kaput, Szepessy Pál és üvöltő legényei pedig baltával és csákánnyal verik forgácsba a Fehérvári-kaput.
A fővezér nem tudott mit szólni.
Mert látta már, hogy őrülteket szabaditott reá a várra.
Ujabb s még iszonyubb negyedórák következtek mostan.
Buda ismét beleveszett a füstbe és koromba.
Hat óra lehetett, a nap a budai hegyek vállára készült lehajtani elfáradt fejét, amikor - egy meghasadt füstfelhőn át - ugy rémlett föl Lotharingiai Károlynak, hogy fölkelő-zászló leng az egyik bástyán s szivelállitó pillanatok után mintha egy másik keresztény zászló siklott volna föl Nagyboldogasszony templomának tornyára.
De nem volt ideje még megborzongani sem, amikor ujabb staféta állt meg előtte:
- Fenség!
Petneházy óberszt kuruc-zászlót tüzött ki az egyik bástyára!
Lotharingiai Károly könnyes szemmel nézett a környezetére:
- Urak!
Buda a miénk!
És ugyanakkor köröskörül a füstbeburkolt vár alatt felorditottak Európa összes keresztény vitézei: bajorok, würtembergiek, szászok, poroszok, svábok, franciák , olaszok, lengyelek, spanyolok, svédek, horvátok és hajduk.
Az égig nyult föl ez a diadalüvöltésük:
- Buda a miénk!
Buda a mi - é - é - énk!
...Szepessy Pál e pillanatban ellenség vérétől piszkosan ott állt az egyik bástyarésben, nekidülve a falnak, rémületre tágult szemgolyókkal...
Látta a vár terén őrjöngő dulakodást...
Petneházy Dávid ezredes csak az imént sujtotta fejbe a vakmerőn vagdalkozó Abdurrahmannt, amire eldőlt a vezérbasa s lisztes szakálla eltakarta, mint egy fehér lobogó...
Látta Esze Tamást toporzékolni a sulyos csákányával...
Látta Tyukodi pajtást legénykedni és táncolni a hátráló törökök karéjában...
Mellette ugyanakkor fujtatott föl csunya káromkodással rezesorru Majos Ferenc (Tulok György kapitány holtan feküdt már !) és látta Buga Jakabot, meg Zöld Demetert csapkodni keserü búval...
Ott vagdalkozott lihegve Sallay Pál pataki szénior is...
És látta végül köröskörül az erdőket, meg az Alföld lapját másvilági tüzözönben...
Ugyanakkor meghallván alulról Európa keresztény vitézeinek diadalorditását, akik fekete tömegekben indultak meg az árva Buda ellen, Szepessy Pál ráocsudott leghübb szövetségesüknek, a töröknek nagy szerencsétlenségére s a falnak tántorodva, fejhez kapott:
- Uram-Isten, mi lesz most mivelünk?
- - - - - - - - - -
Álló hétig zúgtak Európa összes harangjai.
Nemes Babotsay Izsák ur, Tarczal város nótáriusa pedig - Siralmas Krónikáját jegyezgetvén - irta vala annakokáért, amint vagyon itten:
» Ebben az Esztendőben vétetett meg véres ostrommal hires emlékezetü Buda Vára , régi nagyemlékezetü magyar Királyok kedves lakóhelye, ugyanazon napon, melyen , Istennek titkos itéletibül, hajdan a törököknek kezibe deveniált volt.
Ugymint Szent Mihály Havának második napján «.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE