Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXIV.
És mialatt most már Árvától Ungvárig és Ungvártól Zentáig gyülevész császári hordák járták az országot, a Szernye-mocsarak mögé szoritott Szepessy Pál ijesztő-gyorsan kezdett készülődni, hogy legalább ősz barátját, Keczer Andrást és Rauscher Gáspárt szabaditsa ki a végső szorultságban.
Mostanára, az 1687-ik esztendőre ők lettek utolsó reményszála a haldokló nemzetnek.
És noha ők rohanták meg Budát, miközben Európa keresztény vitézei szájleesve bámulták irtózatos halálmegvetésüket, most mégis ellenük fordult a németek és vezéreik minden dühe.
És ahogy tavaszodó szél kezdett volna lengeni a Szernye-mocsarak táján is, a lengőszakállu öreg mindsürübben kezdte biztatni a császáriak ellen lobogó dühü alvezértársát:
- Készüljünk, igen, készüljünk öcsém, Tamás, mert ki kell szabaditanom sok csatákon forgott kenyerespajtásomat, az ősz Keczer Andrást és násztársát , Rauscher Gáspárt és mert érzem, elkövetkezett immár az én időm is.
Ha a másvilági csatamezőkre megyek át, te fogod átvenni a kardomat, Tamás...
Esze Tamás intett a seprüszemöldökével, hogy megértett mindent.
Ugyanakkor azonban felsóhajtott ifjabb Szepessy Pál:
- Apám, apám!
De magamra maradok itten...
Senkim nem lesz a világon!
Szepessy Pál szinte rámordult a fiára.
De talán csak azért, hogy takargassa megindultságát:
- Atyád lesz helyettem Tamás vezér...
Ne feledd soha, fiam, hogy a főnökök elhullhatnak, ez azonban alig számit.
Más vezérek lépnek a helyükbe!
Az egyes emberek halandók, ám a nemzet továbbharcol jogaiért!...
És miközben a másvilági mezőkre készülődött a lengőszakállu öreg, lázasan készülődött egyuttal Keczer Andrásék szabaditására is.
Mert körülbelül mindent tudtak a szorongó eperjesi hirekből.
Hallották, hogy mikor az ősz Keczert vasraverve vitték volna Karaffa elé, a fekete generális forgó szemekkel kiáltott reá:
- Lázadó kutya, hát te még mindig a munkácsiakkal és a piszkolódó fölkelőkkel vagy üzenetváltásban?
Keczer András hallgatott.
- Felelsz-é, kutya? - rontott neki a félörült tábornok.
Keczer András megingatta a fejét:
- Hallgatásommal feleltem, uram...
Méltatlan vádra és kérdésre nem válaszolhatok másként.
És csak ekkor vette észre Eperjes város volt főbirája, hogy Karaffa mögött ott áll lángragyulva a takaros Ujhelyi Erzsébet is.
És fiának ösmeretlen sorsára gondolva, megborzongott az öreg.
Igy tudták ezt a Szernye-mocsarak megett kardjaikat fenő ordasok.
De tudtak egyebet is!
Széltében beszélték, hogy nyirkos börtön mélyén hever Keczer András, mindössze egyetlen vékony fal választja el násztársától, az öreg Rauscher Gáspártól s iszonyu sejtelmek között hallgatja annak szomoru lánccsörgését.
De más hirek is szálltak alá Eperjesről.
Aznap, amelyen Zimmermann Zsigmondot, Keczer Andrást és Rauscher Gáspárt verték vasra, börtönbe hurcolták Baranyay Ferencet, régi nemesi család sarját, aki kevéssel előbb még Eperjes város egyik tanácsosa s az evangélikusok kollégiumának gondnoka volt.
Ugyanakkor este Weber Frigyes nevü derék polgárát is lefogták Eperjes városának.
Ijesztő éjszaka ereszkedett a város fölé, de még ijesztőbbek voltak a reákövetkezett napok.
Két vádló lépett föl a szerencsétlen rabok ellen: egy Szentiványi László nevü magyar, akinek becsülete addig sem volt a világon és a hirhedt erkölcsü Tábori Erzsók.
Ők ketten tanusitották, hogy Keczer Andrásnak és társainak üzenetvivői vannak Munkácsra, a Portára és a gyülölt Szepessy Pál hadaihoz.
S Karaffa elnöklésével összeült a tizenkéttagu vérbiróság.
A fekete generális első intézkedése az volt, hogy kinzókamarába vitette az öt tehetetlen foglyot.
S megkezdődtek a legvisszataszitóbb kinzások, amelyekre ember csak visszaemlékezni tudott a spanyolhoni inkviziciók óta.
A szerencsétlenek hónalja alatt és lábszárain repedni kezdett a bőr, csontjaik pedig ropogtak.
S a félig már alélt Zimmermann Zsigmond vallotta végül is, hogy összeköttetésben van Munkács védőivel és az országból már kiszoritott kuruckirállyal.
Erre leoldozták a kinpadról.
Jött utána az ősz Keczer András.
Ahogy a kinpadra tekintett volna, iszonyattal szólt:
- Ha multamat tekintem, nem tagadom, hogy Thököli királlyal éreztem és sok csatákon harcoltam kardja alatt...
Ám rebellis-voltunkért kegyelmet szerzénk Lipót császár őfelségétől és az országtól.
Ha azonban uj vétkekben akarnak kimondani bünösöknek, csak egyet állithatok most is: magam és társaim ártatlanok vagyunk!
Erre megragadták a kinzólegények.
Megragadták s vasrostélyra fektették le, mely alatt parazsat kavartak.
Az ősz Keczernek félig szén lett már a teste, amikor eléje állt Karaffa:
- Való-é, hogy levelezel a lázadó Thökölivel és a kutya Szepessy Pállal?
Keczer András, végső erejének megfeszitésével, összevágta a fogait s nem felelt.
Ekkor leemelték a kinzópadról...
S következett utána a többi három szerencsétlen , névszerint: Rauscher Gáspár, Baranyay Ferenc és Weber Frigyes.
És mert ők is konokul tagadtak, valamennyiöket halálra itélte Karaffa.
És Eperjes város tágas piacterén zöldszin öltözékében fölrémlett a bakó.
...Hanem ezt már Szepessy Pál sem nézhette tétlenkedve.
A Szernye-mocsarak megett még aznap doboltatott s kiválasztván ötszáz legvakmerőbb legényét, lóraültette őket s személyesen állt az élükre, hogy váratlanul megrohanván Eperjes városát, kiszabaditsa onnét élőhalott barátját , Keczer Andrást és vértanuhalálra készülődő négy társát.
És akkor hegyeken , völgyeken, vizeken és erdőkön át keresztülvágja magát velök a Szernye-mocsarakig.
Oldalán - dühtől reszketve - ott vágtatott Esze Tamás , mögötte ott vágtatott rezesorru Majos Ferenc kapitány, kit a császári tábornokok évek óta pátensekkel köröztettek halálra, mellette ifjabb Szepessy Pál sóhajtozott többször, mert aggodalommal látta, hogy apja - a vénség következtében - többször meg-meginog lovának nyergében.
Ott lehetett látni a legény Tyukodi pajtást, nagy elszántsággal a szemében, ugyszintén Buga Jakabot , meg Zöld Demetert, amint magasra dobálta őket a ló.
Ők ketten talpasok lévén jelesül, rendes körülmények között gyalogláb indultak minden csatájokba.
Tavaszodó szellőcskék fujdogáltak immár a Laborc és az Ondava nagy sikságán .
Olvadozott a hó s áradni kezdtek a folyók.
Kétnapi kemény vágtatás után, nagyügyesen mégis csak átverték magukat a regéci vár alá, a Hernádvölgye jobb széléig.
Mindenfelé olyan területen, ahol Lipót császár katonái garázdálkodhattak kedvükre.
Itt azonban - nem kis meglepetésükre - valami hétszáz portyázó ellenséges lovasba találtak beleütközni.
Szepessy Pál nem késlekedett sokáig, hanem felállitván lovasait, maga a legélre állt ki.
Esze Tamás nyomban utána állt ki s akkor megemelvén sulyos csákányát, a legyöngült öreg, nagyot kiáltott:
- Rája, rája, lovasaim!
Esze Tamás ugyancsak megemelte még nehezebb csákányát s utánakiáltott a kegyetlen öregnek:
- Rája!
Rája!
S megereszkedtek ötszázan s szemközt, a Hernád vize irányából megereszkedtek a császári lovasok, hétszázan.
És akkor egymásba törtek.
Rövid, de vérengző volt a lovasütközet.
Tyukodi pajtás, Buga Jakab és Zöld Demeter még ki sem csapkodhatta magát, mikor az ellenséges lovasok hátat adtak s elhagyván halottaikat és a sebeikben hörgőket, kieresztett kantárszárral menekültek Kassa irányának.
Dörgött alattuk a föld.
Hanem a bujdosók lovasai, amint körülpillantottak volna a csatahelyen, nem látták többé Szepessy Pált.
Rémülettel látták ellenben, hogy lova gazdátlanul futkos föl és alá, a halott és sebeikben haldokló harcosok között.
Megérezték egyszerre, hogy most szakadt reájok tizenötesztendei kinlódásuk legnagyobb szerencsétlensége.
Esze Tamás kiáltott föl legelőször, meginogva a fájdalomtól:
- Elesett a vezér!
Még volt benne élet hörgő haldoklása közben.
Nyakeréből ömlött a vér, mert átszakitották a nyakerét, a balfüle alatt.
Ott térdepelt a fejénél Esze Tamás , másik oldalról akkor már könnyes szemmel ereszkedett térdre a feje mellé a fia , ifjabb Szepessy Pál, mialatt kapitányok, hadnagyok és egyéb lovasok - lovaik kantárszárát markolva röviden - lehorgadt, fedetlen fejjel sorakoztak az örökre távozó, engesztelhetetlen vezér körül.
Tyukodi pajtás vette észre magát először , mert leoldván a gazdátlanul maradt ló nyergét, odatolta az öreg feje alá.
Haldoklott Szepessy Pál, mert gyorsan folyt el a vére.
Esze Tamás nagyot kiáltott fájdalmában:
- Héj, vezér, te most elmégy innét is mi fog megmenteni bennünket azontul?
A lengőszakállu öreg mintha fölrévült volna egy villanásra.
Mintha a halál küszöbéről tért volna vissza.
Fölvetette szemeit s annyit mondott erőtlenül:
- A... kard...
Hallgattak, hallgattak.
Szepessy Pálnak akkor már oldaltbillent bozontos feje.
Alkonyodni kezdett.
Esze Tamás, amikor látta, hogy a sokat bujdosott vezérből kiszállt a lélek, óvatosan kivette feje alól a nyerget, gazdátlan lovára rakta vissza, akkor felültették rá a halott öreget, odakötözték s lépést indultak meg vele a regéci erdőknek.
Hangtalanul mentek valamennyien.
Legelöl a halott vezér , akinek lovát két ordas vezette, a halott vezér után a kegyetlen Esze Tamás , mellette ifjabb Szepessy Pál elborult szemmel...
Igy értek el lépést a regéci erdőbe, az erdőben egy tisztásra.
Ott ásták meg az öreg sirját, koronás tölgyfa alatt.
Esteledett, amire elhantolták Szepessy Pált.
Sirjánál Esze Tamás mondott pogány imát, melynek végén megfenyegette az eget.
Ugyanakkor magára-övezte Szepessy Pál kardját, saját kardját meg fejfának tüzte oda a sir végébe.
S akkor megindultak...
Ugyan merre indulhattak volna?
Visszafordultak a Szernye-mocsarak mögé, hogy a többi bujdosónak is megvigyék legnagyobb szerencsétlenségük hirét...
...Az ősz Keczer András pedig, társaival együtt rálépett a vérpadra.
Gyász-szine volt a vérpadnak, haragoszöldbe öltöztek a bakók, számszerint harmincan, köztük a kassai, az eperjesi, a lőcsei és a tábori bakó.
Mind-mind elrémitő szálas alak, de a kassai egész fejjel magasabb valamennyinél.
A kassai hóhér, mialatt szitkozódó tömeg kezdte elözönleni a vérpad széleit, nyugodtan könyökölt rá a bárdja nyelére s mikor megunta a várakozást, meg a tömeg átkozódásait, mintegy szórakozásul, kezébe kapta át a széles bárdot s ujjaival kedélyesen pengette végig a kemény acél élét...
Március ötödik napjának reggele volt ez!
Ugyanakkor fölvonultak a poroszlók s hátranyomták a népet, amely vad átkokat szórt a kassai hóhérra, meg Karaffára.
Messzire feketedett aközben a vesztőhely , amelyen vörösposztóba vont tőke hevert.
A Medveczky-ház előtt állt a vérpad , ahol a fekete generális szállásolt.
Gyorsan mult az idő.
És ahogy tiz óra lett volna délelőtt, megnyilt a börtönajtó s kilépett rajta a négy áldozat: Zimmermann Zsigmond, Baranyay Ferenc, Rauscher Gáspár és násztársa, Keczer András.
Hátukban egy Perczhof nevü jezsuita atya a feszülettel.
A börtönből a vérpadig elnyuló utvonalon akkor már katonák sorakoztak fel kétfelől.
Abban a pillanatban, amint a négy szerencsétlen ember felbukkant volna a börtönajtóban, különös-tompán zümment meg egy repedt harang a toronyban , amelynek hangját, ha ritkán kondult is meg más alkalommal, jól ismerték az eperjesiek.
Csak két esetben volt szokás meghuzni: ha tüz volt avagy árviz fenyegette a várost és ha halálra vittek valakit.
Ahogy abbamaradt volna a hátborzongató harangkongás, siket csönd állt be.
És e siket csöndben fölvezették a vesztőhelyre elsőül Zimmermann Zsigmondot.
A tiszteletreméltó öreg, amikor látta, hogy nincs menekülés többet , összekulcsolta kezét s könnyek öntötték el arcát:
- Uraim!
Kegyelem!
E pillanatban előlépett a háta mögül Perczhof jezsuita atya s a feszületet nyujtotta a szájához:
- Istennél a kegyelem...
Imádkozzál és halj meg bátran!
- Jézus, Dávidnak Szent Fia, könyörülj rajtam! - kiáltott föl kétségbeesve a védtelen ember.
Abban a szempillantásban a kassai hóhér nyakába sujtott a bárddal, ámde rosszul találta, amire széles késével metszette le a fetrengő ember nyakát.
A tömeg felzúgott az iszonyattól.
Akkor Baranyay Ferenc alakja magasodott föl a vérpadon.
Szomorú volt Baranyay Ferenc és noha szakadatlanul biztatta a jezsuita atya, hogy haljon meg béketürőn, nem figyelt oda.
Ahelyett belefogott a zsoltárba s annak sorait zengedezte:
Kik örülnek inségemnek,
Öltözzenek gyalázatba
Ellenem kevély voltokban...
Oly szomoru volt az ének, hogy akik hallották, hangos könnyekre fakadtak s még a hóhér is szorongó szivvel csóválgatta a fejét.
De akkor hirtelen nagy ivben villant fel a lőcsei hóhér pallosa s Baranyay Ferencnek legurult a feje.
Ketten várakoztak még szörnyü sorsukra rendithetetlenül: Rauscher Gáspár és Keczer András.
A gerlai letünt napokra gondolva, megölelték egymást.
És ahogy igy átölelve tartották volna egymást, Keczer András a szemközti Medveczky-ház nyitott ablakára pillantott s összeborzadt:
- Ott ül Karaffa s megette Tábori Erzsók...
Istenem, legalább Gábor fiamat mentsd meg!
Odapillantott Rauscher Gáspár is és felsóhajtott:
- Uram-Teremtőm irgalmazz szegény leányom férjének!
Akkor előlépett a harmadik bakó s megkapta Rauschert a karjánál.
Feléje fordult Rauscher Gáspár s szelid lélekkel haladt föl a vérpad lépcsőin.
Odafönt megállt keresztényi alázattal, de mialatt vetkezett, szemei a megrettent tömegben kutattak, mintha keresett volna valakit.
A leányát vagy András unokáját talán .
De mert senkit sem talált, aki felé búcsupillantást vethetett volna, letérdelt s jobbkarját nyugodtan fektette le a tőkére.
Már sujtott is a hóhér s magasra szökött az öreg Rauscher vére.
Őmaga is látta a saját vérét, de félig-ájult állapotban...
Akkor éppoly szeliden a tőkére tette le a nyakát.
Másodszor is sujtott a bakó s Rauscher Gáspár feje lefordult a vérpadra.
A tömeg zugni kezdett, amire hátrábbnyomták a katonák, meg a poroszlók.
A negyedik bakó lépett elő mostan s megragadta az ősz Keczert.
S pillanattal reá felbukkant a vérpadon egész magasságában Eperjes város volt főbirájának mocsoktalan alakja.
Halottcsöndben állt a tetőn az ősz Keczer András: tudta, hogy nincs menekülés többet.
De elkészült a halálra, miután semmi örömöt sem talált már a földi életben.
Egy nappal előbb megtudta még, hogy nagy barátja és vezére, Szepessy Pál csatában esett el, amidőn is ötszáz keserü lovasával lóhalálban száguldott Eperjes felé, hogy szegény barátját kiszabaditsa a gyülölt Karaffa karmaiból.
Most tehát elérkezett legutolsó pillanata az ő életének is.
Ott állt fekete ruhájában a gyász-szinü vérpadon, csak fehér szakálla világitott messzire a sötét alapon.
Hirtelen lehuzta gyürüjét s a bakónak adta át:
- Bátran bánj velem!...
Gyerünk!
Gyerünk!
A hóhér udvariasan hajtotta meg magát Eperjes város nagy polgára előtt:
- Számithat ügyességemre kegyelmed.
Előbb a jobbkarjára csapott le: vastag sugárban sivitott föl a vére.
Majd a feje hullott alá is fehér szakálla piros lett a vértől.
A vesztőhelyet körülözönlött eperjesiek már-már zendülésben törtek ki, mire a császári katonák szétverték a tömeget.
Vad futással menekült mindenki a szomszédos uccákba.
A vérpad tetejéről ugyanakkor messzire mutatta föl a négy levágott fejet a kassai, az eperjesi, a lőcsei hóhér, meg a tábori bakó.
Karaffa pedig kiadta a parancsot, hogy a holttestet föl kell négyelni s a negyedrész-tetemeket ki kell szögezni a város négy kapujára: a sárosira, sebesire, lőcseire és kassaira.
Hat hétig kellett száradniok a napon, minden lázadó elrettentésére.
Ily szörnyhalála lett a négy eperjesi vértanunak, akiknek büne az lett volna , hogy állitólag üzenetváltásban álltak a külföldön bánkódó Thökölivel és a Szepessy Pál kardjára fölesküdött ordasokkal.
Az ordasok a Szernye-mocsarak hátában készülődtek ezalatt, de most már a kegyetlen és seprüszemöldökü Esze Tamás vezérsége alatt.
A lengőszakállu vezér halála mély keserüségre fakasztotta mindnyájukat, ám a keserüséggel is felhagytak az események folyamán.
Belátták nevezetesen, hogy hamarosan meg kell indulniok, ha bosszut akarnak állani Keczer Andrásék szörnyhalála miatt.
Mert mindent tudtak a felkelők.
S vagy egy héttel ezután arra döbbentek össze , hogy Keczer Gábor is a Karaffa körmei között van már.
Ijesztő volt ez a hiradás, de kételkedni nem lehetett benne.
Különöskép hangzott ugyan, ámde Tábori Erzsókról tudta minden lázadó, hogy a legravaszabb és legveszedelmesebb nő az egész világon.
Már pedig Tábori Erzsók kaparintotta meg a kis Rauscher Edit urát.
Lett volna eszerint, hogy Keczer András börtönében, a kivégzés előtt való késő estén egy fiatalasszony lépett be s talpig-fátyolban állt meg a félig-ájult és kinjaiban vergődő ősz Keczer előtt.
Mintha a kedves menye lett volna.
És sugva kérdezte, hová menekült is a férje, mert elfelejtette időközben...
Keczer nagy kinlódása ellenére is megütődött:
- Ejnye, leányom, ejnye!
S megmondta neki a helyet, hol üldözött fia rejtegette életét.
A sürün takart fiatal nő (amit csak alakja körvonalaiból lehetett sejteni ), szinte futva sietett ki ekkor a börtönből.
S tiz nappal később ugyanabban a börtönlyukban sinylődött már Keczer Gábor is.
A rémült hir még aznap alkonyatkor lecsapott Gerla falura is.
A kis Rauscher Edit két atyja-urának irtózatos halála miatt élőhalottan feküdt .
És félig-tébolyultan.
Ám amikor azzal verték föl, hogy szerelmes ura is a Karaffa markába jutott, egyszerre felszáradt minden könnye.
S remegve fogatott tüstént, hintóba vágta magát riadt András-fiával s vágtatva indultak meg Eperjes városának.
És mialatt a gyerek, aki ekkor töltötte be tizennegyedik esztendejét , fásult arccal nézett a közeli hegyek irányába, melyek csucsain ott aranylott a lebukó nap fénye, a szerencsétlen fiatalasszony zsebkendőjébe temette az arcát:
- Uram...
Én édesuram...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE