Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXV.
Kevéssel ezután Keczer Gábor daliás alakja is felmagasodott a vérpadon s beleborzadt egész Felső-Magyarország.
Nem tudta megmenteni többé félig-alélt felesége, a kis Rauscher Edit sem.
Hiába próbált Karaffa elé jutni: meg kellett halnia Eperjes város legdélibb polgárának.
- - - - - - - - - -
Tizenhét napig pihentek a bakók.
De akkor munkához láttak ujból.
Ezalatt a tizenhét nap alatt befogták Medveczky Samut, akihez hasonló nevü ember a birák között is ült; a fiatal Sárossy Mártont, akit rokoni kötelékek füztek a halott Keczer Andráshoz; aztán Fleischhackert és Schönlebent (mindkettejüknek György volt a keresztneve ), a tizenkét évtől fogva világtalan Gut Zsigmondot s még mindig vizsgálat alatt állt azonkivül Weber Frigyes, akit folytonos biztatgatásokkal áltatgattak, hogy legközelebb szabadon fogják ereszteni.
És ott csörgette láncait a rabok között Keczer Gábor, akinek külön is felrótták , hogy Szepessy Pál és a kuruckirály alatt lázadozott a császár ellen.
Keczer Gábor ezt nem is tagadta, ám ezzel szemben hivatkozott reá, hogy Petneházy Dáviddal és Szepessy Pállal együtt ott kapaszkodott káromkodva ő is Buda kormos falaira...
Nem használt semmit!
És nem akadt senki-senki többé, aki segitségükre sietett volna.
Esze Tamás az ordasaival tehetetlenül szükölt a Szernye-mocsarak mögé beszoritva, akár a verembe-hullt farkas...
A kuruckirály az Al-Dunánál áltatgatta magát valahol a reménnyel s eredmény nélkül küldözgette hozzá üzeneteit szépséges hitvese, a már-már elfáradt Zrinyi Ilona, hogy siessen hadaival a rongyos vár fölmentésére , mert egy év mulva késő lesz minden...
Letört szárnyu sas lett ekkorára Thököli Imre.
Senki-senki nem volt az ország földjén, aki Keczer Gábor szabaditására indult volna!
Ugy látszott, hogy erre az esztendőre térdrebukott maga az ország is.
A császári zsoldosok durva kárörömmel dultak az északi részekben mindent, ami dulható volt még.
Szijrafüztek minden még szabadon maradt polgárt s elmondhatatlan átkai lettek a Felvidéknek.
Nemesek és pórok az erdőkben és hegyekben bujtak el, mások Erdély felé indultak, vagy Lengyelország felé vették a vándorbotot.
Annyira megteltek a börtönök, hogy akiket már nem sikerült oda beszoritani, a hóhérok lakásaiban szállásolták el őket.
Az ujra elfogott eperjesi polgárok közül Sárossy Mártonnak annyi vétke volt csupán, hogy édesapja is ott serénykedett Munkács kemény védőinek sorában , Fleischhakert, Medveczkyt és Schönlebent bosszuból fogták el, Weber azonban és a világtalan Gut kegyelmet kapott.
Ám a többieknek meg kellett halniok...
Hát meg is haltak férfimódra!
Március hónap huszonkettedik napján kilépett börtöne ajtaján Keczer Gábor , merészen fölvetett homlokkal.
És kilépnek utána halálnakszánt társai is.
Abban a szempillantásban enyészetet hirdetve kondult meg a repedt harang.
A katonák már előbb elzárták a vesztőhelyet Eperjes népe elől, amely zúgva kezdett fenyegetőzni és lázongani.
A birák elfoglalták immár helyeiket s a poroszlók kettős sorfala között a vérpad felé indult meg a halálraitéltek menete.
Keczer Gábor haladt legelöl barátjával, Andricius lelkésszel beszélgetve , szakadatlan búcsuzkodás közben.
Férfias arca végleg eltorzult a szörnyü kinzásoktól.
Utána Fleischhacker és Medveczky következett a sorban, mind a kettőt egy-egy pap támogatta s mind a ketten imádkoztak, halkan.
Az ifju és sajnálatraméltó Sárossy Mártont Lipóczy Miklós vezette a karjánál.
Iszonyat volt látni a szerencsétlen Sárossyt, akit őrület szállt meg a börtönlyukban és most szakadatlanul nevetett, nyeritésszerüen.
Szétvert volt a haja s dult a tekintete, hogy még a poroszlók is borzadállyal forditották el a fejüket .
Schönleben zárta be a szomoru menetet, miközben a tömegből ismerősei felé integetett utolsó búcsut.
Közel járt már a vérpadhoz Keczer Gábor, amikor - hogy, hogy nem! - kirántva magát rokonainak és ismerőseinek védő karjai közül, egy zilálthaju, szép fiatalasszony tört át a poroszlók során s térdrebukva Keczer Gábor előtt , tébolyultan tárta feléje a két gyenge karját:
- Uram!...
Én édes... uram!
A kis Rauscher Edit volt.
A szerencsétlen Keczer Gábor már-már le akart hajolni, hogy mégegyszer fölemelje és átkarolja szánandó hitvesét, de a félig eszelősre vált fiatalasszonyt akkor már megfogták a poroszlók s az utánarohant rokonoknak és ismerősöknek adták át , akik magukkal cipelték az ájult teremtést.
Kongott-kongott a repedt harang, a nép zugott és lázadni készült a császári katonák hátában, amikor vérfagyasztó csend tört ki váratlanul.
A vérpad tetejére kilépett és messzire magasodott róla a daliás Keczer Gábor.
De abban a pillanatban feltünt mellette Perczhof jezsuitaatya is a feszülettel.
Ott állt tőle féloldalt kissé s egyre azt suttogta neki, hogy még nem késő: térjen át az Egyedül Üdvözitő Hitre...
Keczer Gábort oly utálat rázta meg, hogy a halálnak pitvarában sem birt többé uralkodni magán is ellökte magától a jezsuita atyát.
E mozdulata közben azonban félig maga is megfordult s fakóra döbbent az arca .
Mert e mozdulat közben tekintete arra a házra esett, mely kissé jobbra-előre feküdt a luteránusok oskolájától s amely Karaffának volt a szálláshelye.
És a ház szélső ablakában észrevette ekkor a feketearcu császári generálist, de észrevette az oldalán Tábori Erzsókot is, amint kerekrenyilt, lázas szemmel figyelt egykori vőlegénye minden mozdulatára.
És e pillanat megkeseritette Keczer Gábor utolsó percét.
E legutolsó percében a vesztőhely körül zajongott tömegen nézett el Keczer Gábor .
És a tömegben meglátta ekkor tizennégyesztendős András fiát, amint halottfehéren meredt rá a gyermek.
S odakiáltott:
- Bosszulj meg, édesfiam!
- Hallom, apám! - kiáltott vissza a kis Keczer András.
S Keczer Gábor megnyugodva térdelt le és tette rá nyakát a vörösposztóval bevont tőkére.
Abban a szempillantásban villant már a bakó bárdja.
Előbb a jobbkarját csapta le Szepessy Pál alvezérének, élettelenül hullt alá a kar, vére pedig magasra sivitott fel.
Másodszor is villant a hóhér bárdja s lerepült a Keczer Gábor feje.
De nem állt meg, hanem tovább ugrált és táncolt a vérpadon, végül legurult és a tömeg közé bukott.
Félig-élő állapotban.
A tömeg szélén éppen ott állt Keczer Gábor öreg juhásza, aki az országszéli hegyekből ereszkedett alá, hogy mégegyszer búcsut vegyen fiatal gazdájától.
A vén juhász szüre alá kapta a fejet s mig a bakó inasai lesiettek a vérpadról és a tömegbe furódtak, a bacsó már elveszett a tömegben, de a kedves gazdája fejével együtt.
És nem is találták meg azontul.
De meghalt nemcsupán Keczer Gábor, hanem meghaltak a társai is.
És meghaltak később sokan mások még Eperjes város polgárai közül.
S félelmes csöndbe sülyedt Magyarország.
- - - - - - - - - -
Hónapok multak el attólfogva.
Szepessy Pál s régi katonatársai a föld alatt feküdtek tulnyomórészt.
Akik még megmaradtak mindeddig, börtönben sinylődtek avagy eszüket vesztve menekültek a Szernye-mocsarak mögé, hogy felesküdjenek az Esze Tamás kardjára, akiről olyan hirek szálltak mindenfelé, hogy ijesztően készülődik a némettel való leszámolásra.
A prédikátorok is csapatostul özönlöttek Esze Tamás táborába, hogy őrületig lázitsák a bujdosókat a császár, generálisai és lancknehtjei ellen.
Nyárvége lett ekkorára.
A tizenötödik nyárvége, mióta néhai Szepessy Pál és néhai Szuhay Mátyás először indult ki ordasaival a Partium felől.
S édes nyárvége mosolygott le Gerla falura is.
Mert a Keczer- és Rauscher-családok házaiból, birtokaiból s egyéb javaiból csupán ez maradt meg özvegy Keczer Gábornénak, a szánalomraméltó Rauscher Editnek.
Jóemberei megbiztatták ugyan, hogy tüstént menjen föl Bécsbe, boruljon térdre a császár előtt s könyörögjön előtte kegyelemért: a császári kegy bizonyára visszaadja neki mindkét nemzetség házait, birtokait és egyéb javait.
De a földigsujtott fiatalasszony dacosan hajtogatta a magáét:
- Inkább koldulni megyek, de két atyám és édes férjem hóhéraihoz nem fordulok!
Édes nyárvége mosolygott alá Gerla falura is.
A nagy gyümölcsöskert fái roskadásig megrakva görnyesztették alá ágaikat a megért almák és körték aranyló terhe alatt.
A fiatal özvegy - talpig gyászban - ott ült a nagy hárs alatt, a régi kőház előtermében.
Már magához jött annyira, hogy olykor-olykor fel tudott sóhajtani.
Ott ült mély gyászban s hosszu ideje nem vette le szemét a gazdasági udvarról, mely nyomban a ház szegletén tul kezdődött és amelyen a kis András nyergeltette éppen a lovát megölt atyjának két régi szolgaemberével.
Harminckét esztendős volt e nyárvégén a kis Rauscher Edit, kissé megnyult arcu , szép fiatal özvegy.
Tizenötödik esztendejében járt ekkor fia, ifjabb Keczer András.
És Edit-asszony elnézvén fia készülődését, nehezen sóhajtott maga elé:
- Ez is elmegy Esze Tamás után s én itt maradok, egészen magamra...
És bármennyire küzködött is magával, szeméhez emelte a zsebkendőjét.
Mert három nappal előbb üzent érte a nagyhirü Esze Tamás.
Azt üzente Esze Tamás , hogy ép ideje volna már lóra ülni a kis Keczer Andrásnak.
Készüljön hát, de tüstént!
Ugyane napnak késő alkonyatán, mikor a hársfa alatt üldögélt volna a gyászbaborult Rauscher Edit, váratlanul lódobogás kélt a falu felsővége felől.
S összeborzongott a fiatalasszony.
Mert olyan idő volt ez, hogy mindenki megrettent, ha lovasságot hallott közeledni.
Nem Bártfa felől, hanem az északi határhegyek irányából jött ez a dobogás.
Mintha egyidőben öt-hat lovas alatt csattogott volna föl a ló.
A fiatal özvegy felállt s kissé riadtan várt az udvaron.
Mellette ott állt már ekkor az Esze Tamás táborába készülődő András fia is.
Mikor már a falu uccáján dobogtak fel a lovak, Keczer Andráska az anyjára nézett:
- Értem jönnek, kedves anyám...
- Nem adlak oda, fiam! - s átkarolta a nyurga legénykét.
- Senkinek sem adlak!
A gyerek megértette nyomban, hogy szüléje másra gondol.
S értelmes szemmel pillantott föl az anyjára:
- Nem a császáriak jönnek értem, kedves anyám, hanem az Esze Tamás legényei!
Abban a pillanatban a lovasok már be is kanyarodtak az udvarba.
Lebbentyüs-sapkás lovasok voltak s élükön egy nyalka kiállásu fiatalabb vezető lovagolt, sasorral, szénfekete apró bajusszal.
Járhatott a huszonötödik esztendejében.
Lecsuszott a lováról is piros arca elkomolyodott, ahogy észrevette a gyászruhás özvegyet és mellette a fiát.
Egyenesen az asszonyhoz lépett s megállt előtte feszesen:
- Asszonyom, nevem: Szepessy Pál.
Ifjabbnak szólitottak, amig életben volt még nagyeszü atyám, ám hogy csatában halt meg az öreg, most én viselem ijesztő nevét.
Keczer Gáborné komoly szemén mintha az öröm pillanatnyi fénye suhant volna el s kezét nyujtotta a nagy Szepessy Pál fiának:
- Isten hozta, Szepessy uram s legyen üdvözölve magános házunkban!
Szegény édesuram sürün emlegette, ha a csatákból haza tudott ugrani egy-két rövid napra...
Ifjabb Szepessy Pál maga elé nézett:
- Hü barátja voltam minden időben az én szerencsétlen barátomnak, valamint atyja , néhai Keczer András is jóban-rosszban kitartott nagyhirü atyám oldalán ...
Asszonyom, kegyelmed nem is hiszi, micsoda bosszut fogunk még állni megölt katonatársaink miatt!
Aközben alkonyodni kezdett alig-észrevéve.
A gyászbaöltözött fiatal özvegy ott állt a nagy hárs alatt s szép szemeit megölt ura legjobb barátjára függesztette.
Mellette növekvő fia álldogált s lázasan csillogó szemmel nézte ifjabb Szepessy Pált.
Ifjabb Szepessy Pál igy kezdte ekkor:
- A kegyetlen Esze Tamás megesküdött csapatai előtt egykori atyám kardjára .
Szörnyü esküvése ugy szólt, hogy le nem teszi kardját mindaddig, amig ki nem gyilkolt innét minden bélpoklos németet!
- Vivát, Esze Tamás! - kiáltottak fel mögötte a fölkelők lovasai.
A fiatalasszony összeborzongott az Esze Tamás kegyetlen esküjének puszta hirére .
És mig a kis András felgyult szemekkel gyönyörködött a nagy Szepessy Pál fiában , a fiatal vezér folytatta:
- Két hete mullott belé, mig járhatatlan hegyeken, erdőkön és vizeken át idáig tudtam verni magamat.
Mert köröskörül piszkos lancknehtek ólálkodnak.
De idáig kellett verni magamat, mert reámkiáltott Esze Tamás, hogy vigyem táborába az ősz Keczer András unokáját s a Buda falait meghágott Keczer Gábor egyetlen fiát , mert még a magyar fővár vivása idején megigérte ezt neki...
Esze Tamás táborhelyén nagy a szükség most a növekvő legényekben.
Mély sóhaj szakadt föl a fiatal özvegyből, aki csak ekkor vette észre magát s próbálta tessékelni befelé Esze Tamás fiatal alvezérét.
Ifjabb Szepessy Pál viszont csak ekkor méltatta némi figyelemre a nyurga Keczer Andráskát s fölényesen csapott egyet a vállára:
- Te volnál az, kedves egy öcsém!
- Én volnék, kedves bátyám, - szólt elfogódva a legényke.
Ifjabb Szepessy Pál azt mondta neki ekkor:
- Hát velem jössz, kedves egy öcsém!
Mert az Esze Tamás körüli térhely a katona-magyarok s egyéb legények igazi nevelő-oskolája...
Ugyanakkor hátraszólt a lovasok felé:
- Gyere te is, Pál!
Erre egy délceg s ifjabb Szepessy Pálnál valamivel korosabb lovas jött előbbre s kezet fogott a fiatal özveggyel:
- Megkövetem tisztességgel, asszonyom: Sallay Pál, a bujdosó pataki Anyaoskola még bujdosóbb széniora vagyok!
Keczer Gáborné bólintott feléje s akkor befelé vezette kettejüket, mialatt a kis lovascsapat egyrésze a falu két végébe állt ki, strázsálás végett.
Odabent, a sulyos butoroktól nehezedő ebédlőben, mely fölé boltozott mennyezet borult, a szomoru özvegy élelmet rakatott az asztalokra s ugyanakkor parancsot adott szolgaembereinek, hogy vendégeljék meg odakint a fáradt lovasokat is.
Ugy nyeregben, mert nem volt szabad leszállaniok a lovaikról.
S mikor némi bor is került elő a kerek tölgyfaasztalra, a két fiatal lovasvezető szélesen dült el az asztalon könyökölve.
A kis Keczer András eltünt észrevétlenül s anélkül, hogy édesanyja észrevette volna, szobájába vonult vissza, hogy lóra öltözik fel , atyjának legénykekori ruházatába.
A szolgák bort töltöttek.
Ifjabb Szepessy Pál fölemelkedett s magasra lenditette kupáját:
- Vivát ez a mi kis szegény Magyarországunk!
Poharamat üritem kegyelmedre s iszonyatos szenvedéseinek enyhülésére, szent asszonyom!
A kis Rauscher Edit, mialatt könnyben fénylett föl a szeme, bólintott feléjük, a két lovasvezető pedig összeütvén kupáját, fenékig ivott.
Kevés csend állt be.
S a csendben annyit kérdett akkor a fiatal özvegy szomoruan , igen szomoruan:
- Mi lesz velünk, Szepessy uram?
- Legközelebb megindulunk a piszkosokra, asszonyom.
Mert Esze Tamásnak nincs nyugta immár s az elkövetkezendő hónap folyamán doboltatni akar a seregeknek...
Sallay Pálra nézett most özvegy Keczer Gáborné:
- Hát az Alma Mater egyre bujdosik még, Sallay uram?
Sallay Pál, egykori szénior, aki Buda meghágása óta a német ellen legénykedett szakadatlanul, lehorgasztotta a fejét s borus hangon szólt:
- Asszonyom, az Alma Maternek és muzsafiainak szenvedései elfogyhatatlanok .
Tizenhat esztendővel ezelőtt kellett elhagynunk először kis Jeruzsálemünket a jezsuiták miatt.
Előbb Gyulafehérváron, utána Marosvásárhelyt találtunk szállást a hittestvéreknél, ahogy azonban felcsattogtak volna Thököli urunk hadilobogói , ismét Patakra szállingóztunk vissza.
Volt pedig ez az 1682-ik esztendő október havában.
Én vezettem haza a muzsafiakat, miután a kisebb deákok visszamaradtak Erdélyben.
Tanáraink nem voltak, ennekfolytán egymást tanitgattuk, mignem harmadfélesztendővel reá a nagyeszü Csécsy János oskolamester állt az Alma Mater élére.
Abban az időben én, ráunván hazám sanyaru állapotjára, Szepessy Pál táborába siettem, amellyel később Buda alá ereszkedtem alá.
Azóta annyit tudok csupán, hogy ez esztendő április havának huszonnegyedik napján Caprara generális katonáival verte szét a deákokat...
Kisebb részük ekkor Erdélybe futott , nagyobbik részük - Csécsy apánkkal együtt - Vilmányba indult, szent énekeket zengedezve.
Mostanában meg, ugy hallom, Göncön reménykednek erős hittel .
Asszonyom, nem segit itten a tudomány: minden magyarnak, aki él még, ki kell huzni kardját s vagy győzni, vagy meghalni.
Tertium non datur!
Csak ez az egy hazánk van...
A végső szavakra benyitott Keczer Andráska atyjának ifjukori hadiöltözetében .
Csákóra-metszett leffentyüs sapkában, kardosan.
Benyitott s odaállt feszesen a szüléje elé:
- Anyám, áldj meg mostan!
A gyászruhás özvegy fölállt.
Nem sirt többé, ahelyett a katonalegényke feje fölé terjesztette ki a két karját:
- Megáldalak, fiam...
Vezessen utaidon az Isten s gondolj néha anyádra, aki mindig visszavár...
És soha ne feledkezz meg atyádról és két nagyatyádról , akiknek emléke a nemzeté lesz idővel...
Bosszuld meg őket, egyetlen fiam!
És ha nem találnál visszajönni többé, meg foglak siratni halálomig tartó keserves sirással...
Ifjabb Szepessy Pál és Sallay Pál visszafogott lélegzettel állt ezalatt az asztalnál.
A szerencsétlen fiatalasszony pedig lehajolt s fénytelen szemmel karolta át a fiát.
A legényke visszaölelte az anyját:
- Isten veled, anyám!
Soha nem felejtelek el!
Akkor a két fiatal vezér is elbúcsuzott a boldogtalan asszonytól.
Odakint lóra vetette magát Keczer Andráska, ugyanakkor lóraült két öregebb szolgaember is, akik valamikor Keczer Gábor társaságában verekedtek sokat Szepessy Pál legényei között.
Amikor indulni kellett volna már, a kis Rauscher Edit könyörögve kulcsolta össze a kezét ifjabb Szepessy Pál felé:
- Vigyázzanak reá!
Ifjabb Szepessy Pál tisztelgett.
A lovasok is tisztelegtek.
És elvágtattak.
Néhány pillanattal reá, a sürü alkonyatban, ott csattogtak már a Bártfának vezető uton.
Ugy volt, hogy csak a város előtt csapnak le a hegyi ösvényekre.
Kelet felől nyugat felé nyomult a sürvedés.
Özvegy Keczer Gáborné a gyümölcsöskertje végében állt már ekkor, a Tapoly-patak partján s el-elszoruló szivvel nézett utána a lovascsapatnak, amely mindinkább belemerült a borulatba.
És ahogy végkép eltüntek volna a szemeelől, szétdult életére gondolt a kis Rauscher Edit s felzokogott.
Szivettépő zokogással.
Egyedül volt már.
Egészen egyedül.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE