Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XXVI.
Babotsay Izsák, Tarczal városának jegyzője jegyezvén ezenközben krónikás naplóját, az 1687-ik esztendő végéről olvassuk, amint irva vagyon:
» Ezen Esztendőben végezvén boldogul életét megélemedett idejebeli, érett , Állapotjában jámbor, Istenfélő, tudós Prédikátora Tarczal városának: tiszteletes Rimaszombathi Márton őkegyelme.
Ennek helyébe adatott a Hivatal tiszteletes Gyöngyösi István felsőbányai akkori prédikátornak.
Ki is minden Javaival Tarczal felé utazásában Munkács várából szinte akkor kirohant két- vagy háromszáz Isten nélkül való hitetlen kóbor Talpasokkal találkozván, gyermekségétől fogva keresett mindennemü értékéből, Portékájából, könyveitől és ruházatától megfosztatik.
Felesége is Mindenből kimellyeztetik, hajadonfővel csak egy tatáringben hagyatik ...«
Irja vala nemes Babotsay Izsák.
Ez esztendőnek őszén Lipót császár Pozsonyba hivta össze a rendeket.
Az urak torkaikban marcangoló dühvel mentek gyülésbe, mert kétségbeesés rázta őket az ország égbekiáltó sorsa és az eperjesi vérengzés következtében.
Bár ne jöttek volna össze!
Mert megfélemlittetvén, annyit végeztek csupán, hogy - hálából az országfelszabaditó uralkodó iránt - megszavazták az örökösödési törvényt.
S ezzel méginkább megpecsételték a nemzet jövőjét.
De hol volt már akkor a nemzet?
A lakosság szinte végleg kipusztult s különösen az északi részekre szakadt reá olyan inség, hogy a még megmaradt lelkek: aggok, nők és gyermekek a határszéli elhagyott erdőkbe és hegyekbe vonták meg magukat s makkon meg gyökereken próbálták eltengetni nyomorult napjaikat.
Valóságos téboly szállta meg Felső-Magyarország népét s ez éhség-tébolyában kisereglett az utakra s karavánok kezdtek megindulni az októberi porban Árvától Zboróig és visszafelé.
Látomásai voltak e népnek: másvilági jelenések s mindenki hitt a világ közeli végében , miután az Antikrisztus jelent meg az emberek között.
S jöttek-mentek ezek a tébolyodott karavánok, szent zsolozsmákat zengedezve, elnyujtott hangon.
Egyéb jelek is feltüntek az égen.
Üstökös bukkant föl a firmamentum északnyugati negyedében, melynek alakja olyan volt, miként a kardnak s ujabb háborukat jövendöltek mindenfelé.
S ekkor fejhezkapott végül Kisztei Péter gönci prédikátor urunk is s két prédikációt szerezvén, eldörögte őket hiveinek okulására és megdöbbentésére.
Volt pedig a cime mindkét közönséges egyházi-beszédnek ez:
» Üstökös Csillag, Avagy: olly edgyügyü rövid Elmélkedés, mellyben meg-mutogatódik mind a Szent Irási Tudomány Szerint s mind a külső Históriákkal és a minden időbeli Experientiából, micsoda itéletben kellyen lenni kinek-kinek az Üstökös Csillagok felől és az ellenökbeni Szerekről.«
Ámde hiábavalónak bizonyult mindkét nagyhatásu templomi szónoklat, mert az üstökös heteken át ott fénylett a mennybolton, mindenki elborzasztására .
Kardalakja volt.
Meglátták ezt a másvilági kardot az ordasok is s reménykedni kezdtek ujból.
Mert üzenetnek vették, mely az ő biztatásukra bukkant ki a firmamentumon.
Égő szükségük volt erre a biztatásra.
Ebben az időtájban ugyanis, miközben a Szernye-mocsarak mögül próbáltak kitörni mégegyszer a német ellen, cafatokban lógtak le róluk ruhadarabjaik.
Hópénzt tavaly láttak utoljára, amikor csikorgó foggal vetették magukat Buda füstös falaira, a lovasok rég elvesztették sarkantyuikat, a rusnyák és tót talpasok bocskoraiból pedig rég kicsüngött a kapca.
Levásott róluk az abaposztó is , minekfolytán a legtöbb ingerült harcosnak kilátszott a csupasz lapockája vagy éppen a háta közepe.
Ilyen állapotok között Esze Tamás haditanácsba hivta mind a háromezer ordast .
Mert ezen az őszön ennyire olvadtak le immáron.
Hideg ősz volt ez, de még kegyetlenebbnek igérkezett a tél s szállásra meg eleségre alig lehetett kilátásuk.
A vándormadarak feltünő sietséggel, csaknem kétségbeesve menekültek délnek.
Hire volt azonfelül, hogy Karaffa ujult erővel készül reávetni magát Munkácsra, más hirek meg arról tudtak, hogy a császári hadak betörni szándékoznak Erdélybe s megsemmisitvén ott az alkotmány látszat-pilléreit is, el fogják söpörni ezt az egész országrészt.
És nem lesz azontul Magyarország!
Ez volt az oka, hogy a kegyetlen Esze Tamás haditanácsba hivott össze minden harcost.
Halottszine volt már a Szernye-mocsarak vizeinek, amikor alacsony halmon telepedett le Esze Tamás, egy kopott tábori-asztalkához.
Könyökére támasztotta elmondhatatlan gondoktól összezavart fejét és mig bútól-terhesen csüngött alá a bajusza, seprüszemöldökei még lejjebb csusztak a két szeme fölé.
A gondoktól alig tudta mozditani a fejét.
Már-már azt forgatta magában, hogy háromezer legényével együtt a nagy lengyel király kardja alá áll be, esetleg a muszka cárnál jelentkezik hadiszolgálat céljából, avagy végső esetben - Moldován és Havasalföldön keresztül - utánamegy Thököli királynak, aki az Al-Duna mellékén búslakodott valahol ekkoriban.
Ott ült Esze Tamás alacsony halmon, táboriasztalkára támaszkodva a könyökével.
S körülötte ugyanakkor felsorakoztak kapitányok és hadnagyok is.
Legelöl állt rezesorru Majos Ferenc, akit - pátenseikkel - még mindig halálraköröztek császári generálisok.
Majos Ferenc kapitány valahányszor a nevüket hallotta, röhögve csapott a fülére: »hogy fulladnátok meg !«
Mellette ott lehetett látni a fiatal Szepessy Pált, oldalán a kis Keczer András szorongott visszafojtott lélegzettel.
Petneházy Dávid hiányzott a vezérek sorából, mivel a budavári hős végleg császári részen ragadt, igy remélvén szolgálni legszerencsésebben hazája dolgait.
Kissé oldalvást ott állt hetykén a dugótermetü Tyukodi, legénykedő kedvében most is, ugyszintén Buga Jakab hadnagy , meg nevezetes társa, Zöld Demeter hadnagy.
Mindegyikük egy-egy bunkónak dülve meg.
Ott lehetett látni a délceg Sallay Pált is...
Előttük pedig, tágas térségen, háromezer ordas várakozott iszonyu csöndben.
Felállt akkor Esze Tamás.
Szálas termete messze tulmagaslott valamennyi kapitányon és hadnagyon s még messzebbre látszott el a toronysüvege.
Széles markával rácsapott a kardjára, mely a nagy Szepessy Pálé volt annakelőtte s ugyanakkor beszélni kezdett távolbaható hangon:
- Katonák!
Igen megapadt immár a kardrakelt magyar vitézek száma...
Itt azonban meg kellett állania a mondanivalóiban.
Mert abban a pillanatban kissé jobbról, az ordasok hátából féktelen hahota robbant ki: egyesek süvegjeiket kezdték a magasba dobálni, mások ellenben össze-vissza csapkodtak a karjaikkal .
S ugyanakkor eszeveszett kiáltozás tört ki onnanfelől:
- Héj, Kuczug Balázs, te mihaszna!
Mások ellenben igy törtek ki széles derü között, mialatt a térdeikre verdestek:
- Itt van már a nagy csatakerülő!
Ismét másfelől gunyolódó kiáltások estek:
- Kutya egye máját a gézenguznak!
Esze Tamás, a halmon álltában, indulatosan kapta fejét abba az irányba, amiért meg merték zavarni.
Ám éppoly váratlanul le is csillapult s kiváncsian figyelt arrafelé, honnét a hirhedt lógós közeledett.
Mert Kuczug Balázs jött ott csakugyan.
De micsoda külsőben, Teremtőm-Uram !
Valóban lehetetlen volt megállani, hogy aki látta egyszer igy Kuczugot , harsányat ne röhögjön...
A semmirevaló pedig jött-jött ezalatt, egyenest a halom felé, amelyről Esze Tamás alakja tornyosodott messzire.
Mellén keresztberakott karral jöddögélt, kimérten...
Félszeme fölött, domboru homlokán át, piszkos kötés vonult el, amelyen vér ütődött ki.
Koszos nadrágján csüngő folt csüngő folt hátán, lyukas csalmája a fejebubjára volt hátratoszitva s vérnyomok vereslettek az állán meg a tarkóján is.
Karikára tágult félszemén aláfutások, amiből nyomban sejtették többen, hogy alighanem kóbor császáriakkal talált összeütödni valahol s csunyán ellátták a baját.
Ámde ahogy közelebb ért volna, akkor vették észre csak az ordasok, hogy egész arca csupa aludtvér.
Iszonyat volt látni.
Szó nélkül nyitottak neki utat a csapatok s Kuczug Balázs is szó nélkül , nesztelen járással, összefont két karral, lehajtott fejjel közeledett a vezéri halom felé.
Ahogy aztán Esze Tamás elé ért volna, biccentett valamit a fejével, s megszólalt .
De olyan mély volt a hangja, mintha a tenger alól beszélt volna föl:
- Csunya marakodásból jövök, vezér!
Nézte-nézte Esze Tamás a csupa-rongy alakot, akinek kunkororru csizmája hegyéből kifeslett a nagyujja, mivel maga a csizma kását kért s ezokból ki- és befolyt rajta a hideg latyak.
Nézte-nézte Esze Tamás az elvadult külsejü szegénylegényt .
Meglepetve és szánalommal.
Az pedig még mindig Esze Tamást nézte.
És lakkor megszólalt másodszor is:
- Vezér, szóm volna a legényekhez!
Esze Tamás a fejével intett neki, hogy kezdheti.
Ám senkinek sejtelme nem volt , mit akarhat ekkora végszükség idején a megátalkodott csatakerülő.
Kuczug Balázs most a fölkelők felé fordult ijesztő arcával s mély hangon kezdett szólni:
- Meghigyjétek nekem, szánandó magyarok, hogy csunya marakodásból gyövök mostan s meghigyjétek nekem, hogy csak ezután következtek el reánk az igazi csaták és ütközetek napjai!...
Az ordasok közül sokan éppen föl akartak hahotázni ekkora arcátlanságra, ám dermedten maradtak mégis.
Mert váratlanul eltorzult a Kuczug Balázs sátáni ábrázatja, ő maga pedig rácsapott széles kardjára, hogy megzörrent a kard és felvisitott Kuczug Balázs:
- Bosszut!
Bosszut!
Meghalt Zrinyi Miklós, a magyar Hektor, akinek nem vadkan agyara ontotta vérét, hanem császári bérencek puskázták le a kursaneci sürüségben!
Bosszuért kiált a nagy Nádasdynak, az ijesztő erejü Zrinyi Péternek , e magyar Akhillesnek, a szerencsétlen Frangepánnak és szegény Bónis apánknak vére!
Halljátok meg, magyarok!
- Halljuk, pajtás, halljuk! - kezdtek kiáltozni innét is, onnét is a sorokból.
Kuczug Balázs széles és ferde képén fokozódó méreg látszott:
- Bosszut!
Bosszut!
Nem él már Pika Gáspár, mert felkarózták Árvában, Buda alatt nyöszörgött utolsót Tulok György a dülledt homlokával!
Nincsen már köztünk Szuhay Mátyás, hogy megbiztasson s elesett a nagy Szepessy Pál, aki atyja volt minden szegénylegénynek!
Hol van Thököli király?
Hol vannak Petrőczy és Ubrisi vezérek?
Magunk vagyunk már csak a kegyetlen Esze Tamással...
De ép most gyött meg az ideje, hogy leszámoljunk mindenkivel!
Kisérteti nesztelenségben hallgatott háromezer ordas.
Esze Tamás maga furcsán nézett Kuczug Balázsra, mintha nem értette volna egészen a dolgot.
Az pedig folytatta most már üvöltözve, égnekvágott fejjel:
- Bosszut!
Bosszut!
Most már én mondom, hogy induljunk ki a mezőkre, toroljuk meg gályarabjaink szenvedéseit s Keczer András és Keczer Gábor kinhalálát!
Én hivlak most csatára, akinek bitanghire kelt szerte a hazában!
Minekünk meg kell indulnunk a rühös németre, hogy vele együtt minden éhes idegent kirugjunk e hazából!
Mert több hazánk minekünk nincsen s ennek földje takar bé egyszer mindnyájunkat!...
Bosszut!...
Bosszut!...
Induljunk meg hát kiélesitett kardjainkkal s haljunk meg katonamódra szüleinkért, feleségeinkért , kishugainkért, apró gyermekeinkért s mindnyájunkat tápláló anyánkért : Magyarországért!
Ahogy ezt mondta, kormos markával ismét a kardjára csapott reá.
S abban a pillanatban zörögni kezdett háromezer fölkelőnek kardja, miközben azt kiáltották háromezren:
- Vivát, Kuczug Balázs!
Ahogy elült volna a fegyverzaj meg a kiáltozás, Esze Tamás vette át a szót , miközben két marokkal fogta néhai Szepessy Pál kardját.
Halálos-komolynak látszott:
- Megköszönöm néked, Kuczug Balázs, aki eddig csupán a csatahelyek körüli oldalgásban tündököltél, hogy most németgyilkolásra ösztönzöl mindnyájunkat .
Tudom, hogy mától számitva te is ütközeteken fogsz jeleskedni, irtván a bitang idegeneket!
S ekkor váratlanul visitásba veszett a hangja Esze Tamásnak, mert olyan méreg szállta meg testének minden tagját:
- Harcosok!
Kardra-zendült testvéreim!
Megfogadom itten most tinéktek az én Istenemre és Jézusra, hogy nem lesz nyugta lelkemnek, amig egy német marad hires kis hazánkban!
Az Isten vegye el az álmaimat, ha legközelebb meg nem indulunk Munkács szabaditására!
Addig is fenjétek kardjaitokat s kalapáljátok a kaszákat !
Vivát, ez a mi nyomorult kis Magyarországunk!
Háromezer ordas torka riadt föl ekkor s megzendültek rá a Szernye-mocsarak.
- - - - - - - - - -
Csak Munkács vára állt még!
De olyan állapotban, hogy félig-meddig romokban hevertek a sziklafalak.
Lankadozni kezdtek a védők, csak Zrinyi Ilona nagy lelke nem csüggedt.
Az éléstárak ürülni kezdtek, a pénz fogyott-fogyott, az ágyuk és puskák kitágultak és rozsdásodni kezdtek.
Egyedül Zrinyi Ilona nem esett kétségbe.
Közel két esztendeje ágyuzták már a császáriak Munkácsot, amikor Thököli Imre hitvese összeszedette még megmaradt ékszereit s Görög Imrével és Absolon Dániellel Lengyelföldre csempésztette ki, akik is az 1687-ik esztendő november havában teméntelen pénzzel lopóztak vissza a várba.
A katonák megkapták elmaradt zsoldjukat s ujból nagy lett az elszántság a beregi várban.
Kémei utján Karaffa is értesült a munkácsi várvédők lelkes hangulatáról s nyomban levelet irt Zrinyi Ilonához.
Hangzott pedig ez a levél, amint következik itten:
» Asszonyom!
A szultán ereje nem szállhat szembe többé a császár fegyvereinek szerencséjével.
Hadaink visszafoglalták csaknem egész Magyarországot, bejárták Szlavóniát s immár Erdély földjén vettek téli szállást.
József főherceg - a magyar rendek közmegegyezésével - Magyarország örökös királyául koronáztatott s az ozmán birodalmat Nándorfehérvártól Konstantinápolyig s Konstantinápolytól Egyiptomig lázadó katonaság égeti-dulja, mély oknál fogva békéért könyörög a diván.
És Munkács mégis egymagában, mindenkitől elhagyatva próbálna ellenállni ?
Avagy talán nem a Portától, hanem Thökölitől, ez eretnektől remél segitséget , kinek hive alig van már, leszámitván a Szernye-mocsarak közt lappangó mocskos-száju rebelliseket?
Zrinyi Ilona ha megigérte is Thökölinek, hogy véglehelletig tartani fogja Munkácsot, adott szavát nem tartozik beváltani, mert ily fogadás megtartása hitszegésül tekintetnék a császárral szemben...
Fogadja meg tehát a jóakarónak és kereszténynek tanácsát s ne akarjon a dicső Rákóczi-ház magzatainak inkább mostohája, semmint édesanyja lenni...
Asszonyom , adja föl Munkács várát !«
Zrinyi Ilona válasza ennyi volt Karaffa számára:
» Az utolsó csepp vérig !«
Pedig akkor már senkiben és semmiben nem reménykedhetett többé Ilona-asszony.
Levelet levél után küldtek Thökölihez, hogy siessen, de lóhalálában a rongyos vár szabaditására.
Megmozgatták a Portát is, ámde a Portának egyelőre sajátmagával gyült meg a baja.
Elbirhatatlan volt az 1688-ik esztendőbe átvezető tél : farkasok falkástul fagytak meg a Verhovina táján.
És többen látták e tél folyamán Ilona asszonyt, amint zsebkendőjébe temetvén arcát, sirdogált titkon .
Mert érezte, hogyha föladja a várat, bujdosó urát ujból átkarolhatja ugyan, de soha többé nem fogja látni Juliánna leányát, aki takaros hajadonná serdült ekkorára és Ferkó fiát, a Rákóczi-ház utolsó sarját.
Elmult aztán a tél is.
Ahogy fakadozni kezdtek volna a vadvizek s tükreik élesen villantak meg a napban .
Karaffa maga jelent meg Munkács alatt s hadai körülözönlötték a várat.
És az éhségtől csillogó szemü kurucok, akiket Esze Tamás küldött ki Munkács felé, hogy megbiztassák Ilona-asszonyt, nem tudtak többé belopózni a sasfészekbe .
Meg-megálltak tehát a közeli erdők szélében s dühtől és tehetetlenségtől lihegve, leskelődtek a vár irányába.
És a vár falain - különösen alkonyatidőben - fel-feltünt egy karcsu és gyászruhás asszony, kézenfogva növendék-fiát.
Zrinyi Ilona állt ilyenkor a bástyán, mellette a kis Ferkó.
És mig az ereszkedő szélben meg-meglebbent az Ilona-asszony szoknyája, búsan nézett el a vár körül és a hegyeken, mintha előre érezte volna, hogy rövidesen búcsut kell mondania majd a tájnak, örökre!
Aközben pedig megdördültek a Karaffa összes ágyui, hogy zúgni és inogni kezdtek a még megmaradt falak és bástyák.
S ugyanakkor megszólaltak Munkács összes ágyui is...
Dörgött a levegő!
Ugyanakkor pedig Thököli Imre gróf maga adta meg a kegyelemdöfést Munkácsnak.
Mert al-dunai ide-odakóborlása közben végső reménytelenségbe esvén, titkos jegyekkel irott levelet juttatott el sokat gyötrődő hitvesének.
Azt irta ebben a levelében, hogy Zrinyi Ilona küldjön titkos követet a Pápa őszentségéhez: Szent Péter földi örököse lépjen közbe a császárnál s ha az kegyelmébe fogadja és visszaadja birtokait, ő, Thököli Imre kész lesz nemcsupán katolikussá lenni , hanem eddigi hittestvérei ellen fordul s tüzzel-vassal fogja irtani a protestánsokat.
Ilona asszony nagy tanácstalanságában ezt a levelet is megmutatta két legkitartóbb hivének: Radics András várnagynak és Absolon Dániel kancellárnak .
Azok ketten fanatikus protestánsok lévén, megrémültek a kuruckirály levelére , amelyhez hasonlót egy másodikat is belopatott már a várba.
Most már tudták, mi a teendőjük...
Nagytitokban egykettőre megegyeztek Karaffával s egy napon ijedten jelentették Ilona asszonynak, hogy végső fogytán vannak a vár eleségkészletei.
Zrinyi Ilona elsáppadt, de nem ingott meg.
Nyomban haditanácsba hivta össze valamennyi tisztjét.
A haditanácsban Radics András kezdte a szót:
- Asszonyom!
Nem ámithatjuk magunkat többé, hogy tovább is tarthatjuk Munkácsot .
A várvédők elfáradtak a fegvverhordásban, hópénzüket nem kapják s maholnap kapunkon kopogtat az éhség.
És semmi, semmi reménység, hogy megsegitenének bennünket valahonnét.
Azt mondom azért, adjuk föl tisztességgel a várat!
Absolon kancellár állt fel utána, ő is ugy szólt, miként Radics András s beszéde végén leborult Zrinyi Ilona lábaihoz:
- Asszonyom!
Ne tegyük próbára többé magunk és gyermekeink életét!
Adjuk föl tisztességgel a várat!
Valamennyi többi tiszt ugyanigy beszélt.
Zrinyi Ilona halványabb lett egy árnyalattal s könnyek gyültek a szemébe , miközben arra az ősz magyarra nézett, aki az asztal tulsó végében nehezedett rá nagy indulattal a könyökére.
Szomoru hangon mondta Zrinyi Ilona:
- És kegyelmed mit tanácsol nekünk, Sárossy uram?
Vén thököliánus volt Sárossy, aki engesztelhetetlen lélekkel gondolt mindenkor a németre.
Megrázta most is kopott haját és mig fegyverek sulyától zörögve állott fel, öklével az asztalba sujtott:
- Asszonyom!
Nem adjuk oda várunkat az ebadta németnek!
Majd Radics Andrásra és Absolon Dánielre villant szeme az ősz Sárossynak, akinek fiát éppen Karaffa hóhéroltatta le Eperjesen.
S fájdalommal kiáltott fel:
- Kegyelmetek pedig, Radics András és Absolon Dániel uramék, akik velem együtt élemedtek meg a hajőszitő bujdosásban, felejtették immár, hogy a megveszett olasz generális mészároltatta le barátainkat és fiainkat Eperjesen?
Karaffa , miként az éhes farkas les reánk a vár alatt, hogy vérünket vegye!
S öklével másodszor is az asztalba sujtott:
- Nem adjuk a várat!
És igy történt, hogy mikor a császári generális ujabb követet küldött a várba , Ilona asszony ezt a választ adta Karaffának:
» Az utolsó csepp vérig !«
- - - - - - - - - -
S Munkács fokáról mégis alábukott a kuruc király zászlaja.
- - - - - - - - - -
Ennek az esztendőnek legelső napjaiban váratlanul nagy harcikedv fütötte az ordasokat, ami lelkes kiáltásokra késztette mind a háromezer zendülőt.
Lovasokat és talpasokat egyértelmüen.
Valaki (talán a franciák uralkodója, talán a nagy lengyel király) hópénzt és abaposztót küldött nekik s annyi kucorgás után ujból kiruházkodtak a legények .
Kaptak azonfelül kurtaszáru uj csizmát, enni is volt mit egyelőre s némi dohányka is került a pipákba.
Mindezek oly tünetek voltak, amelyek határtalan harcidühre fakasztották valamennyiöket.
És a Szernye-mocsarak táján megint zörögni kezdtek a kardok s megint felhangzott a Tyukodi pajtás kegyetlen táboridala.
Ugy volt már-már, hogy kiszállván rejtekhelyeikről, nekivetik magukat a császári hordáknak, amelyek csaknem az egész haldokló országot elárasztották azonközben , amikor olyan hir érkezett hozzájuk, amelyre - pillanatokra - megbénult a szivverése minden fölkelőnek.
Munkács megnyitotta kapuit Karaffa Antal előtt.
Szórványosak voltak ugyan a hiradások, amelyek a Szernye-mocsarak közé jutottak el, ámde igy is megtudták azért, hogy Absolon Dániel keze volt benne az árulásban.
Amikor ez a kétszinü ember fölötte siettette volna az átadást.
Zrinyi Ilona keserü sóhajjal fordult feléje:
- Ne siessen annyira kegyelmed, Absolon uram!
Hisz nem adhatjuk meg magunkat oly későn, hogy nagyon korán ne legyen!
De ez a legnagyobb magyar asszony sem birta tovább.
Mikor Munkács bástyáiról lehulltak Thököli utolsó hadilobogói, hangos zokogásra fakadt.
És könnyezve ölelte össze mégegyszer két gyermekét: a tizenhatéves Juliánna hercegkisasszonyt és az anyjához halálig ragaszkodó Ferkót, aki tizenkettedik esztendejének vége körül járt ebben a januárban.
Ám az ordasok hamar felocsudtak meglepetésükből, mert harci előkészületeik másfelé terelték figyelmüket.
Kész terve volt immár Esze Tamásnak, hogy az első kedvező alkalommal ráereszkedik a felsőtiszai sikra s könyörtelen vérengzést fog végbevinni a fosztogató idegenekben.
Egyelőre száguldó falkákat bocsátott ki rajokban minden irányba , hogy puhatolják ki az ellenség érzékeny oldalát, mielőtt személyesen vetné rá magát a bitangokra.
Egy ilyen kisebb csapat egészen a zempléni Hegyaljáig talált elszáguldani s ekkor történt egész véletlenül, hogy az Isten ujja elérte végül Tábori Erzsókot is.
Rezesorru Majos Ferenc lovagolt a csapat élén, ugyszintén ifjabb Szepessy Pál s a növekvő Keczer Andráskát fogták közre ketten, akit pártfogó rokonszenvvel kisért mindenki az ordasok táborában.
Hisz tudták róla valamennyien, hogy bosszut állni készül két nagyapjának s édesatyjának kinhaláláért.
Most aztán megállta ezt a bosszut!
Szerencs fölött s Bodrogkeresztur alatt csatangolt a vakmerő lovasfalka, mikor egy kisebb császári lovascsapatra bukkantak rá.
Rezesorru Majos Ferenc abban a szempillantásban kivonta széles kardját, fölemelkedett lovának nyergében s hátratekintvén, a dühtől hörögve kiáltotta el magát:
- Rá a németre, lovasok!
A lovasok nagy fenszóval kiáltották utána:
- Hej, rá a németre!
S kieresztették a kantárt.
És megdörgött a hegyaljai föld.
Rövid kavarodás következett.
Néhány gombakalap lerepült, néhány plundrás lovas véresen fordult le, a többi pedig lehajolt lovának nyaka fölé s nekieresztett kantárszárral dobogott el Ujhely irányába.
Hanem a három kocsijok visszamaradt.
S a három kocsi közül az egyikben egy markotányosnő-ruhába bujtatott, takaros nőszemély ült remegve.
Rezesorru Majos Ferenc odalépkedett a kocsihoz s ahogy meglátta és megismerte a nőt, olyat kiáltott, hogy hátradőlt tőle a nyeregben:
- Te vagy az, Tábori Erzsók?
Éppen tizenhatodik esztendeje kereslek, kedves egy hugom!
S olyat röhögött utána, mint egy nyeritő ló.
Ujhelyi Erzsébet, aki mulhatott harmincöt esztendős ezen a tavaszelőn, akkor már a hirhedt kapitány előtt térdepelt, eliszonyodva a halálremegéstől.
S összekulcsolta a kezét:
- Kegyelem!
Kegyelem!
Mert e rezesorráról ő is ráismert a szörnyühirü Majos Ferenc kapitányra.
Akkorra a kocsi köré szállingóztak a többi lovasok is.
Rezesorru Majos Ferenc, akit valamennyi császári generális tizennyolcadik esztendeje kerestetett immár halálra a sárosi, abauji, zempléni, ungi és beregi erdőkben, nem sokat teketóriázott most sem.
Ahelyett intett a kis Andrásnak:
- Előre csak Keczer András kisöcsém!
Most megláthatod szörnyü bosszúdat atyádnak és két nagyatyádnak szörnyhaláláért!
A Keczer-fiu nevére másodszor is felsikoltott Tábori Erzsók:
- Kegyelem!
Kegyelem!
Senki nem hallgatott reá.
Egész közel, a kereszturi hegyben, volt egy barlang.
Odahurcolták a boldogtalan leányasszonyt s betaszitották a barlangba.
Akkor aztán parancsot adott Majos Ferenc kapitány:
- Keczer András kisöcsém, te fogod befalazni a ringyót!
Tábori Erzsók ekkor már szenténekeket kezdett zengedezni.
A kis Keczer András pedig nekilátott a falrakásnak.
Félöl szélességben.
Tizenegy óra körül járhatott az idő, amikor - néhány ordas segitségével - rakosgatni kezdte a sulyos köveket s délutáni öt óra körül készen lett az iszonyatos munkával.
De Tábori Erzsók könyörgő éneklése áthallatszott a félöles falon át is.
Akkor a kis Keczer András magához intette két öreg szolgaemberét, akik már édesapjának is kisérői voltak minden vállalkozásában, igy szólt hozzájuk:
- Kendtek most erdőkön, hegyeken, mezőkön, vizeken át induljanak meg Gerla faluba s belopózván ott szerencsével édesanyám házába, mondják meg az én gyászoló szülémnek, hogy megbosszultam édesatyámnak és két ősz nagyatyámnak halálát.
S mondják meg neki kendtek, hogy a nagy idegenben is mindennap imádkozom érte...
- Igenis, urfi, - válaszolt a két szolgaember s tüstént megindultak az északi határhegyek irányába.
Rezesorru Majos Ferenc továbbkalandozott aztán.
Csak egy hét mulva vetődtek vissza ismét ugyanarra a helyre, de akkor már csönd hallgatózott a befalazott barlangban.
Zsibbadt csönd.
Tavasz lett akkorára, ujjongó tavasz.
A nemzet pedig rendületlenül harcolt tovább jogaiért.
Mert a régi vezérek elhulltak ugyan, ámde uj és a régieknél még indulatosabb vezetők kerültek a megfogyatkozott ordasok élére.
Karaffa Antal összes hadaival éppen akkor készült elárasztani Erdélyt, a bujdosó Thököli pedig körülbelül ekkor szánta el magát, hogy töredék-hadaival, meg a kontyosok segitségével Erdély földjére tör be, valahol Zernyestnél s leszámol az áruló Teleki Mihállyal.
Ekkorára olyan állapotba jutott már az ország, hogy katolikus és protestáns urak vállvetve fogtak össze hazájuk és nemzetük mentésére.
És ekkor történt, hogy égignyuló riadalban törtek ki az ordasok.
Megtudták valami-módon, hogy a kis Rákóczi, akit letéptek anyja kebléről s akit előbb a prágai, majd a neuhausi jezsuita-rendházba hurcoltak el, a rendház egyik szobájában észrevette Magyarország térképét s attólfogva több mint egy óráig állt-állt a térkép előtt.
És kikeresvén rajta Munkácsot, nehéz könnyek gyültek a szemébe s ezek a könnyek lefolytak félig-gyermekarcán.
Még a jezsuita-atyák is megrendülten várakoztak a háta mögött.
Ez a hir megrázta az ordasokat s egetverő ujjongásban zendültek meg.
Esze Tamás akkor már doboltatott.
S köréje gyülekezvén a tábor - alacsony halmon álltában -, igy beszélt hozzájuk, nagy indulattal:
- Harcosok!
Lovasaim és gyalogrendben lévő talpasok egyszersmind!
Elérkezett az ideje, hogy kiszállván a sik mezőkbe, meginduljunk a halál elé szerencsétlen hazánk szabaditására.
Forgatom a fejemben, hogy magam talán Csehföldre megyek át egyesegyedül...
- Minek mennél te Csehföldre, vezér?! - kiáltottak vissza kapitányok és hadnagyok.
Esze Tamás rájukemelte seprüszemöldökét:
- Annak, hogy hazahozzam a mi kis Rákóczi urunkat...
De többet ugysem árulhatok el mostan!
S akkor rárivallt kapitányokra és hadnagyokra:
- Készüljetek!
Egyszerre szétáradt mind a háromezer ordas a Szernye-mocsarak hátában.
Nyeriteni kezdtek a lovak, zörögni kezdtek a kardok.
Ugyanakkor felzúgott a Tyukodi pajtás rémitő táboridala.
De soha olyan fenyegetőn, mint ekkor!
És aki német hallotta a messzeségből e napon, hideg futott végig a hátán.
Szörnyü volt!
Szörnyü volt!
Esze Tamás még mindig ott állt az alacsony halmon.
De most már nyugat felé fordulva, Bécs irányának s teméntelen kegyetlenség rángott lefelé csüngő bajuszában.
Keresztberakott két karral állt ott, keselyüorra szinte harsogott , kiugorva a csontos és sovány képéből, toronysüvege magosra csucsosodott ...
Borús nap volt ez éppen, de a felhők meghasadtak egytájt s ezen a résen át éppen őreá vágott le a búcsuzó nap vérvörös küllője.
Gyász-szine volt a vidéknek , csupán ez a kegyetlen alak izzott vörösben.
És akik látták ekkor messziről Esze Tamást, keresztet hánytak magukra s utána imát kezdtek motyogni.
Olyan volt, mint a Sátán.
( Vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE