Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A BÁN LEÁNYA.
I.
Mélyen a bosnyák hegységekben, nem igen távol a sutiskai vártól, Kotromanovics István, híres bosnyák bán birtokától, vadászsereg kezdett gyűlöngni, mely kevéssel azelőtt az erdők minden rejtekeit elállta.
Felséges nyári est volt, a nap éles sziklacsúcs mögül néhány széles sugarát szűrte át az ezredes fák lombjain, melyek itt a bérczek oldalait borították el.
A bán hajadona, az alig tizenhét éves Erzsébet, vagy Lizinka, mikép őt atyja házánál nevezték, ama kornak szellemében, mert 1351-ik évben vagyunk, kedvelte az ily mulatságokat s résztvett e vadászatban.
Lizinka, a bán leánya - a vadászünnepély királynéja, - maga és kisérete lóháton jelentek meg.
Nemcsak a bosnyák, hanem messze földön a legszebb élő hölgynek tartották az ifjú herczegnőt, mikép őt nevezték.
Atyja nemrégiben Radivoj gazdag kényurat legyőzvén, a chelmi herczegséget elfoglalta s ezen idő óta magát Boszna és Uzora szabad herczegének és chelmi grófnak czímeztette.
De a király e legkedvesebb hivatalnokai s vezérei egyikét csak bánnak nevezte, s hűbéresének tartotta.
Azon pillanatban, mikor a fölséges völgy félhomályba lépünk, a színhely előterén egy tünik szemeinkbe azon jelenetek közül, melyeket a művészet minden időben kegyelt s százszorosan ismételt ecsetével.
Gyönyörű kép volt ez, - óriási facsoportozatokkal mögötte, hűs patak szélén.
A zöld gyepen, melyet már az esti harmat zománczozni kezdett, a dühösen rohanó patak közelében, két alakot látunk, az egyiket lóháton, a másikat gyalog, de kantáron tartva délczeg paripáját.
Lovon bájos hölgy ült, eleven szinű bársony födte tagjait, térdig érő tunica nemét képezvén, melynek hasított ujjai alól hófehér patyolat hólyagzott ki; valami széles kendő, aranynyal áttört nehéz selyemből, könnyed, festői redőkbe volt vállán keresztül vetve, míg fejére a phrygiai süvegekre emlékeztető föveg simult.
Fekete fürtök, homlokán kétfelé választva, sűrü és hosszú fonatban függöttek le kétfelől; az öltözetet bő nadrág egészítette ki, mely alant veres topánon végződött, a legkisebb lábak egyikéire borulva.
Kevély méne pej szőrén, mint sima bársonyon játszodtak a hanyatló nap sugarai, s a békétlen állat a gyepet kapálta maga előtt, olykor egy-egy habfoszlányt ejtve el ezüstzablájáról.
Ha a hölgynek szabályos, kellemteljes vonásai, átlátszó bőre, s egész fenséges tartása képes lőn bárkit meglepni, a másik alak is érdemel figyelmet.
Magas karcsú ifjú volt ez, egyszerű setét öltözetben, mely az akkori bosnyák viselettől különbözött, ódon magyar szabású volt, s a szövetnek finomsága a legelőkelőbb s tehetősbek egyikére gyaníttatott.
Az ifjú halántékain gesztenyeszín fürtök folytak le, s fejét kerek süveg födte , finom szövettel körülkerítve, mely ahhoz lenge kócsagtollat szorított.
A hölgy mellett állt, s a kedves hajadonnak szelid, de lélekteljes vonásai valami ellenállhatlan rokonszenvet árultak el.
Az ifjú a hölgy aranysarkantyúi egyikét erősítette meg, annak piros topánaihoz: s miután e lovagias szolgálatát bevégezte, nagy és világló kék szemeit emelte fel ahhoz.
- Köszönöm, mond a hölgy, kissé reszketeg hangon, - de mondd meg nekem, idegen , mivel ma már harmadszor vezet a sors össze veled, ki vagy, s honnan jösz? mert látom, hogy idegen föld a te honod.
- Nem tudom, miként szólítsalak - felelt az ifjú - hányszor szememet hozzád emelem, királynénak neveznélek: én idegen vagyok, eltaláltad, atyám nemes családból ered, s a szomszéd Magyarországon lakik.
Engemet tudnivágy s tapasztalás keresése hozott e vidékbe.
- Mondd meg nevedet, - szólt a hölgy, - s tartsd meg emlékül e lánczot.
Evvel vékony velenczei lánczocskát kerített le nyakáról, a legegyszerűbb női éket , melyet csak gondolni lehet, de melynek birtoka az ifjút majdnem elszédítette örömében.
- Nevem, Kont lovag, - felelt az ifjú, miután a velenczei lánczot átvette, s bal karján megerősítette, - s a tiéd? kinek képe szivemben él, míg e láncz raboddá avatott.
- Az én nevem Lizinka, - felelt a hölgy - e név legyen neked elég, Kont lovag , mikép én nem kérdek tőled egyebet; de el kell itt válnunk; amott a völgy hosszában kiséretem robog elő; hallod a riadó kürtöket, miként felelnek völgyről-völgyre egymásnak?
- Légy üdvöz nekem, lovag, ha estve lelkedet felküldöd égbe, bizd meg egy jó óhajtással Lizinkáért.
E szavak után a hölgy sarkantyújával érinté a mént, mely nehányszor üdvözölte a sietve közeledőket vidám nyerítésével, s pár percz mulva eltűnt Kont lovag szemei elől.
Az ifjú utána nézett: volt valami magasztaltság a tekintetben, mely a hölgyet kisérte.
Azután karját emelte fel és szólt: enyim! ha Isten él! és a sűrüben látjuk őt eltűnni.
Egyes csapatjai a hajtóknak még veregetve pajzánságból a fákat s vad üvöltéseiket ismételve, terengenek elé; köztük egy-egy lovas tünik fel, kiknek durva bőr födi tagjait, s vállaikon hosszú ívek s félig üres tegzek függenek.
A rengetegben a kürtök feleltek rendre egymásnak: itt-ott a sűrüben 14-15 éves gyerkőczék a nyílvesszőket s kopjákat szedték össze, melyek hasztalanul lövettek s hajíttattak el.
Egy széles erdőnyilásban távol a nézőtől embercsoportozatot lehet látni.
Egyes fák, magasra nyúlva, mint tornyok és sűrü bokrok nem engedik jól kivenni, mi történik ott, a tömeg sűrüdik s nagy mozgásban van.
Mikor a szép hölgygyel többen kiséretéből, vagy vadásztársai közől találkoztak , megállította lovát, s élénk társalgás kezdetett, melynek foglalatja a vadászatra s annak egyes eseményeire vonatkozott.
Köztök nehány hölgy is feltünik, s a többi közt egy, miként nyergében ülve is ki lehet venni, magas és karcsú nőalak, mintegy harmincz éves.
Arczának vonásai szabályosak s élük a keleti fajra emlékeztet.
Sűrü fekete haj födi vállait, s öltözete szabásban nem sokkal különbözik az ifjú kegynőétől, kit az idegennel beszélgetni láttunk, csakhogy aranyhímzésekkel van terhelve.
Míg a fiatal ménének sörénye egyszerű veres szalaggal volt bevonva, s nyergét tigrisbőr födte: addig az idősbnek gyönyörű lovát mesterileg készült hálózat borította és sörénye aranyszalagokkal volt átszőve.
- Álljunk meg itt, Lizinka! - szólalt meg a nő, egy tekintetre sem méltatván a fiatal hölgy kiséretét.
- Jól van, Diana néném, - viszonzá Lizinka szives hangon, s némi tisztelettel arczának kifejezéseiben; - gondolom Micoslaw eddig elintézte a menetet s atyámnak örvendetes estét szerzünk.
- Szüksége van reá, - felelt Diana vagy Danicza, miként őt a bosnyák földön nevezték, a bán nővére; - mert míg a Brebir faj él, az öröm csak egyes tévedt sugárokat nyujt neki.
- Amott látom, bontakozik a gomoly, jer virágom, egy zöld domb emelkedik itt, honnan legjobban láthatjuk, mit és minő sikerrel intézett a vad férfiak szeszélye.
Lizinka e szavakra megfordítá lovát, s kisérte az éltesb hölgyet, míg a többiek - némberek és férfiak, mindig élénk és vidám társalgás közt tiszteletes távolban maradtak.
Nemsokára a dombnak tetején látjuk, alig három ölnyi magasságon, az itt széles völgy alja felett - a két hölgy alakot.
Lovaik nyugtalan topogása, a távolról harsányan riadó trombiták, s messzihangzó kürtök gyaníttaták, hogy azok, ama távolibb csoportozat, melyről említést tevénk, valóban közelednek.
Alig telt el tíz, tizenkét percz, s már a közeledő, lovas és gyalog tömeg bontakozni kezdett.
Elől apró lovon, barna ficzkó, alkalmasint czigány vagy arab, nyitotta meg a menetet: utána roppant nagyságú ebek jöttek, egész sereg - tüskés nyakörvökkel .
Apró gyerkőczék rövid kürtökkel kezükben, s vállaikon átvetett hosszú bőrostorokkal intézték el a rendet e vad állatok közt, melyeknek vér födte hosszú gyapját és orrát.
Azután jött egy lovas csapat, hosszú trombitákkal, melyek szép vadászdallamot harsogtak.
Öltözet, lovak, alakok, szóval minden valami kezdetleges léhhel volt övedzve: a férfiak velős jelelt vonásokkal birtak, s rajtok az éghajlat viszontagságaira számított durva öltözet tűnt fel.
Most a kényelem s elkényesedés korában ily sereg, mint az őserő mintája, el nem hibázná hatását.
E vad zenészeit a rengetegnek, de kik férfias csatákban is helyt álltak nem egyszer, más nem kevésbbé érdekes sereg követte.
Elől 30-32 éves férfiú jött tarka lovon, lobogó sörénynyel, zöld s aranyczafrangokkal; kezében kopját tartott , nyergén át remekül készült ív hevert; őt számos lovag, egyszerű vadászöltönyben követte.
Végre nehéz jármű, kereken nyugvó soroglya inkább mint szekér, gördült elő, melybe négy ökör volt fogva; fenekét két óriási medve s egész halmaza az apróbb vadaknak töltötte meg, míg jobbra-balra gyalog vadászok kisérték ujjongva, énekelve.
Markó és szárnyas lova, az erdők vilái, kik holdvilágos éjeken szédítő dalaikkal vándorlovagokat halálra altatnak, s a mesével határos tettek, szerb s bosnyák kényuraktól elkövettetve, voltak e dalok foglalatja.
A költészet vérében volt e népnek, ha szerencsés csata vivatott, ha rendkívüli történt, az első hevenyész versekbe foglalta azt, s miként a versek születtek, a nép hangja dallal kisérte.
Az egészet széles tömege a hajtóknak rekesztette be, mint sűrü felleg hullámozva a vadászmenet után.
Nem lehet valami élénkebbet s vadon körvonalaiban érdekesbet gondolni, mint a szemle, melynek élvezetében a fiatal Lizinka s az éltesb, de még mindig szép Diana gyönyörködtek.
Mikor ama lovag, ki tarka lovon ült, a domb közelébe ért, odahagyta követőit, s a hölgyekhez vágtatott.
- Üdvözlégy, Micoslaw! - szólt Diana - ma szerencse kisérte a vadászatot, s a rengeteg két szörnyét vesztette el.
- Ideje volt, - felelt Micoslaw, miután lovát kissé megnyugtatta, - sok kárt tettek, s a legeltetés, főleg a magasokon, hol a fű legillatosabb - lehetetlenné kezdett lenni.
- Egész erdőt viszünk haza atyámnak, - szólt most Lizinka, megpillantván a sok zöld lombot, melylyel a lovak s az emberek fövegei felbokrétáztattak, s mint zászlókkal haladtak a fáradt, de vidám hajtók.
- Menjünk! az idő telik, - mond Diana, mikor a sereg már jó előre haladott, - mindjárt megelőzhetjük őket, lovaink békétlenek a nap küzdelmei után, tele jászol előtt megpihenni.
E felszólításra lesiettek a dombról.
Nemsokára azoknak kiséretében, kik alant a hölgyekre vártak, a tágas, bár útnélküli völgy aljában, látjuk őket a vadászmenet hosszában száguldani, míg azt megelőzték, s végre kiérvén az erdőségből, mögöttük néma csend terült.
II.
A nap már lehaladott; minő zaj és dübörgés visszhangzott kevéssel ezelőtt, oly síri csend hevert most a rengeteg sürű boltozatai alatt.
Csak az esti szellő susogott a lombokon keresztül, s a gyors patak habtorlásai zúgtak koronként.
Mintegy félóra telhetett el az élénk vadász sereg távozása után, midőn közel azon helyhez, hol Lizinkát először megpillantottuk, nesz hallatszott, s két lovas férfiú léptetett ki a sürűségből.
Csendesen és némán haladtak; az elsőben a már borongó esti homály daczára azonnal ráismerünk a szép ifjúra, ki Lizinkának, talán elejtett s meglelt arany sarkantyúját illesztette lábára.
A másik hasonlított azon vadászcsoportban látott ifjakhoz, kik, miként sejtenünk kell, Micoslawnak, Kotromanovics bán öcscsének kiséretéhez, vagy barátihoz tartoztak.
Öltözete egyszerű volt, arcza szabályos, s annak kifejezése erő- és szigorteljes.
Mikor a patak közelébe értek, mindketten leszálltak lovaikról, s leemelvén kantáraikat, a zöld fűbe pányvázták ki paripáikat ős szokás szerint.
- Jer, Zdenko, - szólt Kont lovag, - heverjünk le a gyepre, be akarom várni, míg a vadászsereg rég elhagyta már az erdőséget, nehogy egygyel vagy többel a bán emberei közől találkozzunk s vendégszerető szokásaitok szerint, akarva nem akarva a sutiskai várba vigyenek, honnan nem hamar szabadul, főleg idegen és magyar : nekem pedig rövidre van szabva időm.
- Csitt! - szólt Zdenko, - ott a sürűség szélén pár embert látok!
- Elkésett, vagy tévedt hajtók, - felelt Kont, - messze vannak, s nemsokára kiürül a rengeteg!
A két gyalog ember, kit Zdenko megpillantott, valóban gyorsan távozott, s azon irányban, merre Micoslawot s a vadászmenetet haladni láttuk; nehány percz mulva eltűntek, s minden néma volt a két ifjú körül.
Míg lovaik előbb leheveredtek, nem nagy előnyére nyergeiknek, azután a fűszeres legelő áldásait élvezték, addig a két ifjú beszélgetett.
- Mit mondasz e tündérről? - kérdé Zdenko.
- Azt, - felelt a másik szenvedélylyel, - hogy a hír nyomorú kontár; ah! mennyire távol volt a valóságtól képzetem, mikor mind azt hallottam, a mit ezen angyali teremtésről beszél a világ.
Minő hölgy! mennyi báj, minő seraphi kifejezés a kedves vonásokban!
- Ugy -e, ugy -e! - viszonzá Zdenko, - s minő szív, mint az arany, minő gyöngy ! romlatlan szentségében a fényes udvar minden kisértetei közt.
- Elérhetetlen! - sohajtott Kont.
Zdenko elmosolyodott: - Elérhetetlen? - s azt Kont lovag mondja? semmi sem elérhetetlen! minden kezedben van, s erős akaratodnak a lehetetlenség hódol.
- Félre a nyereménynyel, melyet a hatalom ád, Zdenko, nem vagy -e barátom, bár külön földön születtünk.
- Egyszerű házban én, és te!
- Én palotában! legyen, de hasonló ház fogad el egykor mindkettőnket: barátom vagy, Zdenko, s tudod, hogy nem úri lakom, nem háztartásom, szivem vágyik társra !
Óhajtanék magamért ez egyszer szerettetni, másnemű hódolat nem melegíti fel szivemet.
- Legyen úgy! miként mondottad, - feledjük ki a híres Kont családnevét, melyet a nagy király maga kegyel: a merésznek semmi sem lehetetlen, a kitartás minden akadályt legyőz, s a szép hölgy, ki ide varázsolt, mint a világ csendes éneke - szivet keres ő is! nem fényt, nem magas állást.
- Szólj róla! - mond Kont, - beszéld el nekem élete kedves titkait: ha szeretett -e, ha a gazdag szomszédok közől nem kisértette meg nála szerencséjét valaki? - mondj mindent a mit tudsz, a mit sejtesz.
- A tiszta kebel szentélye olyan, - mond Zdenko, mint a kristályöböl; miért rejtene titkot, nem olyan -e, mint az átlátszó forrás, melynek színes köveit megszámlálhatod? miért keresnél titkot a sugárban, mely derít, nem leplez, mely old, nem köt, mely világít, nem éget!
- A híres bán szép hajadonának egy titka van csak, az, hogy titka nincsen.
- Nincsen! - mond Kont, - én egy titkot óhajtanék neki, melyet megoszszon velem, s födve legyen a világtól.
- El nem fogod azt érni: fajunkról egyik vád az, hogy titkosan szőjük cseleinket , hogy annyi érdemet tulajdonítunk az árulásnak, ha ügyes és czélra vezet, mint a nyilt vitézségnek.
Ellenségeink mondják, hogy boszuállók és haragtartók vagyunk .
Tévedés! annyi ellenséggel volt ügyünk nemzeti létünk nehéz küzdéseiben, hogy mikor kenyértörésre kerül az ügy, nem szabad a választás és mérlegelés koczkáját megkisértenünk.
Ha rés nyilik előnyre és sikerre, nem szabad kérdenünk, nemes vagy nemtelen ellenséggel van -e ügyünk: ívet kell feszítnünk, szövétneket kell vinnünk a csendes lakba, meg kell ragadnunk, mit az óra nyujt; mert, haj! sokszor torkunkra forrt a hit s a bizalom!
Aztán tett után, s ha az indulat mámora eloszlik - mint a vihar, mely kifacsarta a fákat, s lángpalástot terített a lakokra, szivünkbe térünk; és ne hidd, hogy vad kebleinkbe ne kelne szó a félreismertek védelmére és szánalmára.
Nemes faj a miénk, mint a gyémánt! de gyémánt kell, hogy kérge lehulljon, s világa sugározzék.
Azért fentük oly sokszor erőnket barátokhoz, míg őket ellenségeknek hittük!
Ne csodáld, - folytatá Zdenko , - hogy ezt meg kelle neked mondanom; mert barátod vagyok, bár fajunkat a tied ellenségének hiszi a világ.
- A bán dicsőséges leánya nemes szivében hordja jellemünket, csakhogy nála mint higgasztott szeszével találkozol mindennek, mi fajunkban jobb és tisztább.
Ha szeret, ne kétkedj, nem fogja azt titkolni .
Szerelme büszkesége leend!
Kont az ismeretlen ifjú, kivel nehányszor találkozott eletében, ha képes volt rokonszenvét felidézni, neve be van irva szive könyvébe , ki nem törli azt többé senki!
- S hiszed -e, - kiáltott fel Kont, - hogy e hölgy, ki bármely trónt és koronát ékesítne, ki merné kevély, nagyravágyó, bár becsületes és hőslelkű atyjának szerelmét vallani?
- István bán nem kevély, nem nagyra vágyó, barátom, - felelt Zdenko, - ő a szerencsétlenség árjában érett férfiúvá; nem lehet büszke, mert az embereket ismeri, s ezen ismeret alázatra vezet.
Leánya szereti őt, s tiszteli, e két indulat kirekeszti a félelmet.
Miért ne vallaná meg, a mit érez, miért ne nevezné meg, mi szive büszkesége és boldogsága.
- Zdenko, imádásod túlvisz hitedben a valón, - mond rövid szünet után Kont lovag .
- Nem fogod velem soha elhitetni, hogy a bán beleegyezzen leányának szövetségébe , ha a vőlegény csak egy szelet földdel, pár jó lóval s fényes hajlékkal kinálhatja meg csodaszép leányát, nem országgal.
- Vivd ki szerelmét! - mond Zdenko a meggyőződés hangján, - s kérdezd aztán, ha a bosnyák szűznek van e szüksége szülői megegyezésére, ha kér -e máshol tanácsot - mint saját szivétől.
Kont megragadta barátja kezét, s mély felindulással szólt: - Enyhet öntenek szavaid szivembe, barátom!
- Igazad van, én - ki nem kérdeztem nevét, ki őt Mladin kunyhójában láttam először rokkával kezében - - miért ne hinném - hogy ő sem kérdi, honnan jöttem, mihelyt tudja, hogy övé vagyok.
- Rokkánál? - kérdé Zdenko.
- Úgy van, - felelt Kont; - nehány holddal ezelőtt királyom barátait kerestem fel , akkor vezetett először a véletlen vele össze.
Tudod, Zdenko, hogy Lajos király az embereket nem ünnepies alkalmakkor szereti megitélni, s nem egyszer maga ismeretlenül s álruhában nyit be azokhoz, kiknek rokonszenvéről s hűségéről kezeskedett a hír, kezeskedtek saját igéreteik s nyilatkozataik.
Nem egyszer csalódott, midőn vendégszerető s vendégtisztelő lakaitokban a lakomák s vadászatok fesztelen óráiban a kedélyek megnyiltak, s az emberek előtte, ismeretlen előtt , róla, kinek neve messze elhangzik, őszintén szóltak.
- Sok keserű igazságot hallott füle; de ő szereti az igazságot, s azért tisztába jött sokról, álszín -e vagy valóság.
Ez fejtse meg, hogy a király hívei, s kiket bizodalma emel szárnyain, példáját követik, s barátokat szereznek uroknak ott, hol szerény lepel födi az érdemet.
- Oh! hányszor hitte a világ, hogy a király magas vára palotáiban örömnek és kényelemnek él, mikor távol volt - s messze földön keresett barátokat vagy ismert ellenségeire.
- Nagy merészség, mond Zdenko; de értem ezt, mert ott, hová dicső királyunkat a gondviselés helyezé, erő s elszántság kell hozzá, az igazságot leplezetlen látni.
- E vándorlások egyikében, szép őszi nap volt, - folytatá Kont lovag, - Sutiska közelébe jöttem, kiséretemben egyik leghűbb cselédeim közől volt.
Mindketten vándorkereskedők szerepét vittük, s el valánk sokkal látva, mit a ti földeteken az emberek szeretnek.
Közel a várhoz ama major szomszédságában, hol veled jöttem össze nehány nap előtt, egy kis kunyhó inkább, mint ház, létezik.
Nem tudom ismered -e az öreg vadászt Mladint, kit a medvék s vadkanok rengetegeitekben rokkanttá tettek, s most leányával visszavonulva él, de azért szegényes kunyhójának ajtaja mindig nyitva van az utas előtt?
- Ismerem jól az öreg Mladint, ki ne ismerné! - felelt Zdenko, - s a szép Milát , szemefényét az öreg vadásznak.
- Reánk esteledett az idő, - folytat Kont, - mint most, Sutiska közel volt s bár tudtuk, hogy nálatok tilos ajtót zárni a vándor előtt, s kemény büntetés éri a vendégjog megtagadóját, inkább óhajtottunk Mladin egyszerű vendégszeretetével élni, mint a bán fényes udvarában menhelyet keresni.
- Csodás jelenet bontakozott ott szemünk előtt, csodás egyszerűségében és nemességében; csodás azért, mert fel sem tűnt rendkívülisége, s mégis rendkívüli volt.
- Élénken felizgattad tudni vágyamat, - mond Zdenko.
- Mladin egyszerű kunyhójának tetején vigan örvényelt a füst a kék légbe fel: a lak ajtaja előtt a lombfödél alatt, mely zöld venyige pitvarát képezi, ült Mladin : hosszú barna ívet olajjal fényítvén, míg annak vastag húrja a lóczán hevert mellette.
Lábánál gyapjas eb, akkora mint egy oroszlán, feküdt.
- Közel hozzá kis kerek széken kedves leányka ült: öltönye tiszta, de egyszerű gyapjuszövet; legfeljebb a kecs, melylyel e szegényes mez födte, emelte könnyű termetét, különböztette meg őt bármely lakójától a majoroknak.
- Mellette rokka nyúlt, s a leányka szorgalmatosan font.
Közel hozzá vele egykorú gyermek foglalt azon a lóczán helyet, melyen Mladin ült s kisded kezecskéjével a fehér gyapjas ebnek széles fejét simogatta.
- A hölgyek alig haladták a tizenhat évet.
A másodiknak vonásai távolról sem voltak oly eszményiek, mint az elsőé, de bájosak azért, s eleven tekintete az egyszerűség boldogságára s derültségére mutatott.
- Valami leirhatatlan érdek volt e csoportozatban.
- Mladin, mihelyt kunyhója elé értünk, felkelt, s igen szivesen fogadott.
- Nem sejtette ki vagy? - kérdé Zdenko.
- Távolról sem, kereskedőnek, szatócsnak hitt, - felelt a másik, - de halld tovább.
- A szép barna hölgy, pár perczczel megérkezésünk után, felkelt rokkája mellől s kezét nyujtva a másik hölgynek, egy hangon, mely most is édesen hangzik fülembe , szólt:
- Jó éjt, Mila! szorgalmas valék, s majd ha a fonal meggyűl, s a szövőszékre kerül, hímes párkányát magam szövöm meg neked.
- Mihelyt a hölgy felkelt, s megszólalt, Mladin intett nekem fejével, mintegy béketürést kérve, azután a hölgyhöz sietett.
- Jó éjt! - mond oly tisztelettel s alázattal, mely az öreg ficzkó marczona vonásaival elég szembetűnő ellentétben volt, - kegyed már távozni akar? hiszen a lovak -
Mladin folytatni akarta, de a szép gyermek ajkaira tette kisded ujjai egyikét s jelentőleg intve mondá: - Távozom Mladin, a nap leáldozott, s a mi késik, el nem marad, útközben rátalálok a lovakra.
- - E szavaknál a hölgy hirtelen félbeszakította beszédét, azután felém fordulva folytatá:
- Kegyed, jámbor utas, messze földről jő, s a legjobb helyet választotta e jó embereknél éji szállásul: de ne feledje, hogy a várban Stepán a bán lakik, s ajtaja mindig nyitva vendégek számára.
- Varázs alatt valék; szemem szebbet nem látott, ily hang nem csendült meg fülemben: felelni akartam, de a kedves gyermek mosolyogva bucsúzott, s Mila még mindig tartván barátnéja kezét, elsietett véle.
Nehány pillanat mulva facsoport árnyában voltak, azután itt-ott a bokrok közt lehete őket, mint lenge árnyakat látni.
- Gyanítom, ki volt a szép barna hölgy, - mond Zdenko, - a bán hajadona maga.
- Igen barátom, a bán leánya, a szép Lizinka, kiről a hír szól, hogy a földön párja nincsen! - de Mladin egyszerű kunyhója előtt, rokkával, s öltözve, mint a kedves Mila, s szólva, mint a lak gyermeke!
- Oly kevéssé ismernéd -e itteni ildényeinket? - mond vidáman Zdenko, Mila és Lizinka egy emlőn növekedtek, s a büszkeség nem szokása népünknek felülről le .
Ildényeink egyszerűek, s ha Sutiska várának kapuján túlhaladtál, a bánt magát gyapjuszövetben fogod otthon találni, s mikor agg vára széles nyitott erkélyében ül, legfeljebb egy nagy oroszlánbőr fekszi meg vállait az este hűve ellen .
Csatákban, vadászaton, ez már más! - ezek a mi ünnepélyeink, s mi legjobb s legszebb szekrényeinkben, előveszszük ilyenkor, lovaink pedig, mint az elkényeztetett gyermekek, fényesebbek és czifrábbak, mint mi.
- Azon nap óta, midőn a szép Lizinkát a vadász egyszerű kunyhójában megpillantottam, neki adtam szivemet, - folytatá Kont, - nem kérdeztem ki, honnan jött - - neki szántam, mivel birok - - s egy hang szivemben élesen szólt: nem lehetsz annyi s nem birhatsz annyival, hogy e gyöngy ne diszesítse a legfensőbbet , mit elérhetsz!
- Szereted őt? - kérdé Zdenko.
- Kimondhatatlanul! - felelt a másik.
- Mit akarsz - mit fogsz tenni?
- Meglátjuk - - de szerettetni akarok én is egyszer életemben.
Mivel vagyok én rosszabb másoknál, kiknek Isten a hölgyszerelem nemes ajándokát adta, s miért legyen alku, számítás, nyerészkedés az, minek ára nincs, minek becsét ki nem számíthatod - mi nem nyerészkedés, hanem nyeremény!
E szavak után az ifjú felkelt: - Jer, mond; üljünk lovainkra, az est borul - s ma jó napom volt!
- Betérjünk -e Mladinhoz? - kérdé Zdenko.
- Gondolkozzunk erről! szeretném, ha a kolostor felé mennénk: sokat hallottam , derék olasz építőjéről s Daniczáról, e kolostor alapítója s védője vad szenvedély s előitéletek ellen.
Nem sokára a két ifjú nyeregben ült, s a patak hosszában, ritkás erdő közt, himes gyepen száguldott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE