Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Budapest
Keletkezés ideje
1908
Fejezet
12
Bekezdés
752
Mondat
2051
Szó
22397
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
AZ UTCA DÉLBEN.
Hirynek, a szobrásznak, vendégei voltak.
Egy szinész-házaspár, egy piktor és egy ujságiró zenekritikus.
A szinész, aféle férfi-primadonna, csinos, fess ember, kellemes kis tenorhanggal, a legjobb férfi-táncos és bizonyos asszony-körben a legdivatosabb hóditó Budapesten .
Hat esztendő előtt, mikor még a budai arénában játszott jelentékeny lirai szerepeket igen jelentéktelen sikerrel, egy budai mézeskalácsos szép fiatal leánya belészeretett és a romantikus hajlamu kis teremtés egy nap patkánymérget vett be és meghalt, igen nagy szolgálatot téve ezáltal reménytelenül szeretett lovagjának.
A kis mézeskalácsos leány szomoru halála csinálta meg a szép Zsül karrièrjét.
Egyszerre és minden átmenet nélkül beszéltek róla .
Felfedezték a tehetségét és a budapesti kőszinházak igazgatói valósággal veszekedtek rajta.
A piktor az az alak, aki minden különösebb lelki emóció nélkül festett volna egész életén keresztül közönséges cégtáblákat, ha a felesége történetesen nem az, ami : nagyravágyó, okos, ravasz asszony.
Ez aztán divatos müvészt csinált az együgyü és tehetségtelen emberből.
A zenekritikus Budapest leggorombább embere.
Ugy fél tőle mindenki, mint valami bélpoklos királytól.
Gyülölik és hizelkednek neki, megölni szeretnék és simogatják.
Hosszu, szőke haju, magas, kövér, megrögzött alkoholista és arról nevezetes, hogy nappal is hálóinget visel, melyhez nyakkendőt nem hord, csak a szokásos piros selyemzsinórral van nyakánál összekötve, melyet a szinházi humor: a szultán zsinórjának nevezett el.
A házigazda a szinész-házaspárral épp az atelierben volt s a másik két vendég a szalonban cognakozott.
- Nézze ezt a poharat! - szólt a kritikus.
- A legfinomabb csiszolt üveg.
Darabja van egy forint.
Én öt krajcáros poharakból iszom a legkomiszabb vutkit.
A piktor, minthogy nem volt mellette a felesége, nem tudta, mikor és kire mondhat rosszat, hát hallgatott és ostobán mosolygott.
- És nézze ezt az egész berendezést!
Ezt a házat! - folytatta a kritikus.
- Harmincötezer forintjába van csak maga az épület s ugyanennyit körülbelül megér a berendezés.
Nézze ezeket az asszir szőnyegeket!
Ezeket az egyiptomi vázákat!
Ezt az első pápabeli ezüst keresztelő-tálat!
Nekem nincs harmincöt forintnyi hitelem se.
Már pedig, akinek Budapesten sincs hitele, az eljátszotta e földön kis játékát.
Az olyan , mint a megvénült kokott, kinek a jövőjére már egy fabatkát sem adnak.
Volt idő azonban, mikor Hiry Frici barátunknak sem hitelezett még Budapest.
Még pedig nem abból az okból, mint például nekem.
Tudja, tőlem mi tartja távol a hitelezőket még a hitelezés előtt?
A hálóingem.
Bizony Isten, a hálóingem.
A hitelezőknek nincs annyi pszichológiájuk, mint toll a tenyerükön.
Minden hitelező: egy smok.
A hitelező például, tisztességes szegény nőknek nem hitelez.
A karton-szoknya, a pamut-keztyü és a hálóing: nappal nem kap hitelt.
Mint ahogy a hitel egyáltalán nem a becsület tőkéjén nyugszik, hanem a visszafizethetés technikai oldalán.
A hitel pszichológiája azonban magát nem érdekli, látom.
Csak közbeszurásként hoztam elő.
Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy igazán hallatlan, mi mozditotta elő ennek a fickónak a karrièrjét!
Elcsábit egy kis házmester-leányt, mire a leány bátyja rá lő és egyszerre hires ember lesz belőle.
Egy csapásra: keresett Don Juan és keresett szobrász lesz.
A gazdag nőkben kitör a műpártolási mánia és vesznek szobrot, mintáztatnak szobrot, mire felépül a Hiry-villa és a Hiry-hitel.
- Igaz - felelte zavartan a piktor.
- Csakhogy a dijat nyert szobra szép dolog volt .
Szenzációs.
- A Sába királynője ?...
Na, megjárja, - intett kicsinylőleg a kritikus.
- Elég jó!
A modellje remek fruska volt.
De azért nekem ne beszéljen!
Mégis csak az a golyó lökte ki az ismeretlenség homályából tisztelt barátunkat.
Ha a modell bátyja nem lövi lapockán, most is ott ülne a városligeti kis négyszáz forintos lakásában, épület-szobrokat faragna és öt krajcáros pohárból inná a komisz vutkit , mint jó magam.
- És nem tetszik tudni, - kérdezte a piktor zavartan, hogy beszélgetésüket meg találja hallani az atelierben a házigazda - mi történt a merénylővel?
A kritikus vállat vont és megvetőleg nézett végig rajta.
- Maga inkább hagyná otthon a fejét, mint a feleségét.
Mi történt volna ?
Felmentették.
Máskülönben ez egy érdekes fickó.
Láttam a tárgyaláson, dühös szociálista s vagy félesztendő előtt egy népgyülésen szónokolni hallottam.
Még a számat is eltátottam, ritkán hallottam olyan okos beszédet.
Érdeklődtem a fickó iránt és tudakozódtam utána.
Megtudtam, hogy mielőtt a mesterségére ment, nem volt csak hat elemi iskolája s a vizsgálati fogságban elhatározta, hogy tanulni fog.
És két év alatt elvégezte mind a nyolc gimnáziumnak anyagát és fényes eredménynyel leérettségizett.
Érti, mi ez?
Kérdezze meg csak a feleségét!
Azután beiratkozott az egyetemre.
A mesterségét otthagyta s most egy szociálista lapnál vezércikkeket ir .
És mondhatom, gyönyörü vezércikkeket.
Az inas keresztülment a szalonon s az atelier ajtaját nyitva hagyta.
Benn a szenzációs szobor modelljéről, a kis Schneider Fániról beszéltek, kit az öreges Zólyomy gróf három év előtt kivitt magával külföldre.
- Meg mernék rá esküdni, - mondta a szinész felesége - hogy tegnap délben a Váci-utcán ennek a szobornak a modelljét láttam egy öreg, elegáns ur mellett.
Nem volt ember, aki meg ne állt volna a leány után.
Én soha életemben nem láttam olyan szép teremtést.
- Én is hallottam tegnap a kávéházban, hogy a déli korzónak szenzációja van, - felelte a szobrász.
A kritikus hirtelen felállt.
Pompás szaglásu ujságiró volt, amellett kiváncsi természetü ember.
Megnézte az óráját s fogta a kalapját.
- Megyek a korzóra, - mondta nyersen.
- Mondja meg azoknak, hogy köszöntöm!
Egyenesen a Dunapartra ment s az irók és ujságirók gruppjához tartott.
Vagy hatan álltak egy csomóban és Hódyt, a Pillangók hires szerzőjét hallgatták.
Ez egy kedves, léha, excentrikus és kissé rosz szivü, vén fiu volt , negyvenhárom esztendős, ki sürü, tömött fekete haját mesterségesen őszre festette .
Champagneszinü, hosszu, testhezálló télikabátot, ugyanilyen szinü cilindert viselt és a leghalványabb skrupulus nélkül vallotta magát: Epikurus tanitványának.
Akik ismerték, azt mondták róla, hogy csupán érzékei vannak és szive nincs.
Mivel azonban senki sem ismerte, ő saját magát legkevésbé és mindig azok mondták el róla a kritikát, akiknek nálánál is kevesebb szivük volt, igy hát senki sem volt hivatva őt jellemezni.
Különben is ő maga szokta a kávéházi asztalánál mondani:
- Senkit se ismerünk.
Senkinek se jósolhatjuk meg a halálát, de az életét se.
Nem azért, mintha az ember a végzet kezében lenne.
A végzetet az ember tartja kezében és játszik vele ostobán és naivul, mint a kis gyerek a dinamittölténynyel...
- Türelem, gyerekek, - mosolygott az érdekes ember.
- Nem ok nélkül hurcoltalak benneteket ide.
Két nap egymásután láttam itt ezt a női csodát.
Ilyen tájban jött az öreg grófjával.
- Hát csakugyan a kis modell a korzó szenzációja? - kérdezte a kritikus.
- Kis modell!
Halljátok? - kacagott Hódy.
- Ez is olyan kis modell, fiam, mint amilyen kis hegyecske: a Montblanc.
Ez a nő, ha itt marad Budapesten, egyedül, egymagában fogja képviselni a női szépséget és szerelmet , emlékezzetek reá.
Meg a pénzt!
Mert mi más uralkodik Budapest fölött, mint a szerelem és a pénz?
- Ostoba jóslás, - dörmögött a kritikus.
- Ismered őnagyságát?
- Ha ti nem rontjátok el a szerencsémet, most fogom harmadszor látni.
- Beszéltél vele?
- Ugyan ne ostobáskodj!
- Hát akkor honnét ismered chanceait a jövőre nézve?
- Te már tele cognakoztad magad, - felelte boszusan Hódy.
- Ez pedig szóbőséget és gondolat-szükséget jelent nálad.
Nem érted, hogy kétszer láttam?
Követtem és egy órán keresztül láttam: az alakját, a járását, hajának szinét, hallottam: a hangját , tanulmányoztam toilettjén keresztül az izlését.
És ez az állat még azt kérdezi , honnét ismerem a chanceait?
Két vastag, belvárosi milliomos haute-finance és udvari tanácsos ment el mellettük.
- Valami börzeügyet tárgyalnak? - kérdezte az egyik mosolyogva.
- Szerelemről beszélünk, méltóságos urak, szerelemről! - kacagott Hódy.
- Álljanak meg egy percre, épp itt jön a szerelem, a legbübájosabb női testben.
A Vigadó sarkán most fordult be egy karcsu, fejedelmi leányalak, egy elegáns, szép öreges ur kiséretében.
A leányon a legtökéletesebb szabásu, finom fekete posztószoknya volt, csodálatos plasztikáju derekán rövid, drága prémkabát, kezében óriási chinchilla-muff és selymesfényü haján nagy, rózsaszinü bársonykalap.
Ahol elmentek, az emberek megálltak és önfeledten bámultak a leány után s a korzón a férfiak sorfalat álltak jöttére.
- Teringettét, - suttogta az egyik vastag méltóságos - még ilyen szépséget nem láttam!
Ki ez a nő?
- Kérdezze meg a tengert - felelte Hódy lelkesülten -, hogy ki volt Vénusz?
A szépségnek nincs neve, csak hódolói vannak.
Máskülönben, ez idő szerint ennek az öreg embernek a kedvese, de ez nem jelent semmit.
Ha egész Budapestnek lenne a kedvese, az sem jelentene semmi diffamálót reá nézve.
Az ember azt imádja, ami elragadja őt, a szépséget vagy a szellemet, de soha sem azt, ami untatja: az erkölcsöt.
Le a kalappal a szépség előtt, urak!
- Hóbortosok! - mosolyogtak a haute-financeok, de azért önkénytelenül leemelték ők is kalapjukat, mikor a leány elment mellettük.
- Hát igazad van, - mormolta a kritikus - engem a nőnem egyáltalán csak mint szakácsnői intézmény érdekel, hanem ez a leány még az alkoholnál is jobban tudna érdekelni.
A leány kissé zavartan és gyengén elpirulva ment a férfiak sorfala között.
Maga volt a megtestesült szépség eszménye.
Olyan tökéletesen szép, mint azok a remekmüvek , melyeket a klasszikus müvészet hagyott maga után.
Szépség, melynél nem oszlik koteriákra a vélemény, ahol megszünik a relativ fogalma, hogy az abszolut hódolat és elismerés érvényesüljön.
És ez a leány a kis Schneider Fáni volt, három esztendő után .
*
Hegyes csontvillára szurva, Fáni meghámozta a puha télikörtét s cikkekre vágta , anélkül, hogy finom fehér ujjainak csak a hegyét is hozzáérintette volna.
Azután mandulát tört fel, melylyel a körteszeleteket körülrakta, a tányér közepére egy fürt szőlőt helyezett s mosolyogva tette az öreg gróf elé, aki ebéd utáni szivarját szivta a Fáni szállodai szalonjának asztala mellett és figyelmesen, szeretettel nézegette a leányt.
- Ime, uram - mosolygott ez tréfásan - az ön rabszolganője átnyujtja eledelét.
Meg van velem elégedve?
Az öreg gróf hálával teljes tekintettel nézett reá.
- Kérdezze meg a földet, meg van -e elégedve a nappal, amiért melegiti s az erdő fáitól, amiért a madarak énekelnek nekik?
Maga nekem az, édes gyermekem, ami a földnek a nap, az erdő fáinak a madárdal.
- Ez szépen volt mondva - felelte a leány komolyan s hátrahuzódott székén és hallgatva nézett maga elé.
Háttal ült az ablakhoz s a téli nap inkább holdszerüen ezüstös, mint arany sugara, szétfutó kéveszerü ragyogással foglalta keretbe szép fejét.
Fáni most járt a huszadik évében és testi szépségének erőteljes és mégis gyöngéd vonalai mellett, legértékesebb báj benne; szemének öntudatos, nyugodt kifejezése volt.
A kis pesti házmesterleányból, aki második férfikézen forgott, nem volt semmi sem.
A pompás, fehér tollu, büszke nyaku hattyuban, ki a mesék fekete hollójából lett hattyuvá, nem maradt még csak egy szál toll sem.
Olyan átváltozáson ment keresztül , mint egy gyönyörü selyempillangó, ami egy hernyóból buvik elő és gazdag szineinek pompáját olyan eredeti, ősi bájjal viseli, mintha előbbi lényének mivoltához, a mindenki előtt ismeretes dimorfizmushoz, semmi köze sem lett volna.
- Miért hallgat olyan hosszasan? - kérdezte a gróf gyöngéden.
- És miért huzza ugy össze a homlokát, mint mikor a berlini öreg professzorától a klasszikus müvészetet hallgatta?
A leány kissé erőltetve mosolygott és föl sem nézett.
- Maga valamit titkol előttem - folytatta a gróf.
- Valami baja van.
Gondja, fájdalma vagy titka, nem tudom, de nem olyan őszinte, nyilt, gyermekesen bizalmas hozzám , mióta visszajöttünk ide Pestre.
Nem felel ?...
Hát elfeledte már a mi szép, bizalmas , boldog három esztendőnket?
Mióta visszajöttünk, valami közénk férkőzött, ezt én érzem, látom.
Maga többé nem az a nyiltszivü, rajongó kis diák többé, mint aki volt .
Nem válaszol ?...
A grófnak volt egy nagyon értékes, Istentől kapott ajándéka, melynek fiatal korában rendkivüli hasznát vette a nők körül: a hangja.
Ez a hang még most is szép, meleg hang volt, csak épp egy bizonyos nüanszát vesztette el - az érzéki varázsát.
Ezt a meleg, kedves hangot Fáni nagyon szerette.
Most is hatással volt reá.
- Ne vádoljon - mondta egyszerüen s megszoritotta a gróf kezét.
- Nem vádolom.
Csak fáj a bizalmatlansága.
Fáj annak a kellemetlen árnyéknak közénk való helyezkedése.
Nem akarok hálára hivatkozni, hisz ismerhet már, ha nem is mentegetődzöm, de mégis arra kérem, feleljen, van ellenem valami kifogása?
- Nincs! - felelte a leány és őszinte szenvedélyességgel rázta meg a fejét.
- Jó volt hozzám, mint egy szent, mint az apám, mint az Istenem, mindent önnek köszönhetek.
Az apám az életemet, Isten a külsőmet formálta meg, de önnek a lelkemet köszönhetem , amit életre keltett bennem, az ostoba, tanulatlan kis állatban.
Ön tanitott meg reá , hogy az emberben két ember van: az anyag és a szellem embere s hogy ez utóbbi nélkül nem vagyunk egész, teljes emberek.
Ön tanitott meg reá, hogy mi a levegő, amit beszivok, mi az ég, amelyre fölnézek és mi a föld, amelyen járok.
És önnek köszönhetem, hogy megtanitott emberi méltóságom értékének ismerésére.
Ha ezt előbb tudom, nem volnék az, aki vagyok: bukott leány és nem lenne fele sem a bukott leányok nagy számából, ha a szerencsétlen sötét tudatlanságuk el nem buktatja őket.
Ez a leghatalmasabb kerítő, szegénységnél, nyomornál, mindennél hatalmasabb: a tudatlanság.
Ezt ezerszer köszönöm önnek.
Fölállt s kipirult arcát az ablak üvegéhez szoritotta.
A pincér diszkréten bekopogtatott, hogy elszedheti -e az asztalt, de a gróf egy intésére visszahuzódott.
A szalonban finom ételek, szivarfüst s egy nagy csomó fehér rózsa illata vegyült össze s a kék selyemfüggönyökön apró aranyfoltok, kerek napsugarak játszadoztak.
Fáni hirtelen megfordult és visszaült székébe.
A pir eltünt arcáról és márványos fehéren ragyogott.
Szemét egy pillanatra lehunyta, azután hirtelen felnyitotta s a pillantása határozott és elszánt volt.
- Az előbb ön kérdezett - mondta csöndesen - engedje meg, hogy most én tehessek föl néhány kérdést.
Életkérdések reám nézve - tette hozzá nyugodtan.
Az öreg gróf kiváncsian hajolt előre.
- Három esztendő óta ismer engem - folytatta Fáni s az arca folyton halványult, mint virradat felé a csillagok - de nekem ugy tetszik, hogy mi nagyon régen, még az élet előtt ismertük már egymást.
Lelkemnek fejlődését, amely aránytalanul rövid idő alatt végezte el a maga rendszertelen kialakulását s amit ön és tanitóim genienek mondottak bennem, ezt a fejlődést ön csecsemőkorától ismeri.
Látta, tudja, mi voltam és látja, ki lettem.
Feleljen most nekem arra, őszintén, teljes meggyőződésből : látja -e azt is, ki lesz belőlem?
- Magából már nem lesz semmi egyéb - mosolygott a gróf - mint aki lett.
Ez lett és ez marad.
Erős, tiszta lelkü egyéniség.
A leány előre hajolt és erősen nézett a gróf szemébe.
- Aki méltó az ön barátságára? - kérdezte szilárdan.
- Ne feleljen azonnal, mert nagyon komoly, nagyon egyenes feleletet kivánok.
- Forditsuk meg a kérdést - mosolygott a gróf.
- Ugy, hogy én kérdezem öntől, vajon méltónak talál -e barátságára?
- Akkor - szólt Fáni egyszerüen, minden remegés és minden hangsulyozás nélkül - arra kérem önt, tartson meg egész életén keresztül maga mellett, csakhogy más formában , mint eddig.
Mint: feleségét.
Egy kis csönd következett, aztán valami történt.
Nem sok, csak épp annyi, hogy a gróf letette szivarját s azután ránézett a leányra.
És azt az embert, aki most Fánira ránézett, a leány nem ismerte.
Soha életében nem látta.
Ez nem a régi, tapintatos , finom szerelmes, sem a későbbi jóbarát s a még későbbi tiszta szeretetü, jóságos apa volt.
Ez a pogányul hideg tekintetü, kardélességü vonalakból összerótt arcu főur ismeretlen volt a leány előtt.
Fölállt és sápadtan nézett az ismeretlen arcba.
Egy percig igy néztek egymásra, azután a leány pár lépést hátrált s egy leirhatatlanul keserü mozdulatot tett kezével.
- Már ne feleljen! - mondta s kinyitotta a zongorát és leült játszani.
Olyan technikával, mintha tiz esztendeig tanult volna, játszotta a Schumann szonátákat s a gyönyörű "Des Sängers Fluch " -t.
A gróf, mintha semmi sem történt volna, odament a zongorához, forgatta Fáni előtt a kottalapokat és közbe beszélt:
- Hogy a jövő mit hoz számunkra, nem tudom, de a jelennel le kell számolnunk , Fáni!
A leány arcáról nem lehetett leolvasni, hogy hallja -e, amit a gróf mond.
Érzéktelen , hideg arccal játszott, de azért ez folytatta:
- Olyan kötelékek füznek bennünket össze, melyeket magyarázatok nélkül egyikünknek sincs jogában széttépni.
Ön eddig bennem csak a jobbik énemet, hogy ugy mondjam: az erényeimet ismerte és nem ismerte azt a hibámat, mely meglehet, az összes erényeimet agyonüti: a Zólyomiak hibáját, a családi törvények és a faji jelleg iránti pietásnak legmesszebb menő formában való betartását.
Hihetetlenül fog hangzani, pedig ugy van , hogy a mi hétszáz esztendős családunkban rangon aluli házasság még nem köttetett .
Pedig a Zólyomyak nem voltak halvérüek.
Ellenkezőleg.
Nem egy Zólyomy halt meg, mert nem köthettek szivük szerinti házasságot és jóval többen költötték el vagyonukat arra, akinek szintén nem adhatták nevüket oda.
Az élet és a vagyon tehát, amint láthatja, nem játszik nálunk szerepet.
Csak a pietás az ősi név szentségével szemben .
Nem megy erényszámba, tudom, de épp ugy nem védekezhetünk eme családi tradiciók ellen mintha például félszemmel vagy féllábbal jöttünk volna a világra.
Hát rendelkezzék velem, Fáni, más formában.
Az életem és vagyonom az öné.
Csak a nevem nem.
Ez nem az enyém.
A családomé.
A Zólyomiaké.
Ha azonban férjhez akar menni, ha társadalmi poziciót akar magának teremteni, ha el akarja jogos, önt megillető helyét a világban foglalni, nyilatkozzék és tetszése szerint válogathat a nevekben és jövendőbelijének társadalmi állásában.
- Tudja, hogy gazdag vagyok.
És ismét a régi, kedves, fesztelen, szép hatvanesztendős öreg ur volt a gróf, finom , arisztokratikus vonásu arcával, ragyogó fehér nyakkendővel Párizsban mosott gallérja körül, aki fehér keztyüt huzat a pincérrel, ha nőtársaságban ebédel, akárki legyen ez a nő.
Egy demimonde vagy vérbeli hercegnő.
Fáni hirtelen abba hagyta a játékot.
A billentyüket lecsukta s felkönyökölt a zongorára.
- Ugy látszik - mondta nyugodtan - hogy ön, aki mindenre megtanitott engem, egyre elfelejtett megtanitani, az élet és a nagyvilági erkölcsök ismeretére és becstelenségére.
Lássa, először és utoljára az életben szemrehányást teszek önnek , amiért a három esztendei csöndes, szép, diákos studiumok helyett, nem inkább az élet zavaros és piszkos ismeretére tanitott meg.
Arra, hogy pénzen is lehet tisztességet , tisztaságot venni s hogy vannak férfiak, okos, müvelt, nagynevü férfiak és nem holmi ostoba, müveletlen kis házmester-leányok, kik közül az egyik veszi, a másik eladja a tisztességét.
Még pedig, hogy az ügy érdekesebb legyen, a dolgok ugy állnak ebben a szerződésben, hogy mig az eladófélt becstelennek kiáltja ki a világ, a vevőfél tisztessége ellenben megmarad.
Miért?
Ha a két félnek kölcsönösen szüksége van egymásra, nem kölcsönösen egyforma becstelenség az üzletük és nem egyformán mocskos a kezük?
Ha én tudva lopott árut vásárolok a tolvajtól, nem épp olyan tolvaj vagyok én , mint maga a tolvaj?
Micsoda distinkciókat lehet itt fölállitani a két tolvaj között ?
Talán azt, hogy az egyik többet kockáztatott, mikor lopni indult, mint a másik, aki megvette a már készen kapott lopott árut?
Ezt nem értem, nem tudtam, hogy ön, a mocsoktalan kezü főur: orgazdaságra vállalkoznék.
Hogy ezt igy szokták csinálni az életben, a becsületesnek mondott és magukat annak tartó emberek.
Ezt nem tudtam...
Nem ismertem önt, vagy mondjuk: nem ismertem az életet.
Én csak azt tudtam, hogy belekóstoltam az öntudatos tisztaságba, melyet megszerettem , melyhez ragaszkodtam és utáltam azt, amit elhagytam: az öntudatlan pocsolyát.
Három esztendeig, mig a lelkem ujjászületését, gyerekéveit éltem, nem gondoltam egyébre , mint a leckéimre.
Hogy fölszabaditottak a tanitóim és visszajöttünk ide a szülővárosomba, egyszerre ugy éreztem magamat, mint a nagy leánynyá érett kis leány .
Amig tanultam, nem értem rá saját magammal törődni.
Szinte tudtomon kivül fejlődtem , nőttem és szépültem ki: nővé.
S egyszerre csak kezdtem észrevenni, hogy az emberek szeme megakad rajtam, hogy csodálnak, bámulnak és ekkor hirtelen eszembe jutott : nini, rólam három esztendő előtt is azt mondták, hogy szép vagyok, hát most valószinüleg még szebb vagyok!...
És belenéztem a tükrömbe.
Egy ismeretlen arc nézett vissza reám.
Ez nem a régi kis kócos, kalaposinas, Schneider Fáni volt, ki modellt állt egy szobrásznak és az utcai gyerekek tudatlan, ostoba, perverz kiváncsiságával vesztette el azt, ami legdrágább a nőnek: a becsületét.
Ez egy másik leány volt, egy öntudatos, okos, tisztaságért imádkozó és rajongó fiatal nő, ki most tanult meg először is igazán pirulni.
Alig egy félesztendeig voltam az ön kedvese.
Később a legjobb barátom, az apám lett.
Az én megtisztult lelki életem elválasztott bennünket előbbi viszonyunktól.
Ugy éltünk egymás mellett: mint apa és leány.
És eljöttünk ide Budapestre, ahol ismerik önt és ismernek engem.
Mentünk az utcákon, az emberek, a férfiak sorfala között és hallottam jobbról-balról: az öreg gróf kedvese...
Elpirultam, fájt a vád, égetett , szégyeltem és szerettem volna az egész városnak odakiáltani; nem igaz!
Nem az vagyok , aki voltam, az ostoba kis házmester-leány.
Jártam a világban, láttam, tanultam minden szépet és jó vagyok, tiszta vagyok, mint a többi tiszta leányok, asszonyok!
Ami volt , elmult, az a leány meghalt, nincs!...
És ott az utcán - az én életemben, ugy látszik , nagy szerepet játszik az utca - elhatároztam, megkérem önt, tegyen a hitvesévé.
Jó , igaz, becsületes, hű felesége lettem volna.
Ön kinevetett a lelke mélyén.
Láttam a gonosz mosolygását a szeme szögletén.
A szobrász is mosolygott, mikor a bátyám azt kivánta tőle, hogy vegyen el feleségül.
Egyiknek se kellettem...
Pedig annak is hűséges felesége lettem volna.
Nem igaz, hogy az elbukott nők tovább sülyednek!
Nem sülyednek, ha nem sülyesztik el őket...
A leány most hirtelen felállt.
Megrázkódott, mintha valamit ledobott volna magáról.
A karját keresztbe fonta mellén, kiegyenesedett, szemének irisze ismeretlen tüzben égett s most ment keresztül a második dimorfizmuson s mire az ablakhoz ért, honnét letekintett az utcára: a harmadik nő bontakozott ki belőle.
- Csakhogy elsülyesztik - kacagott keserüen - mint a szivtelen gyerekek a kis kutyakölyköket!
Jól van, hát sülyedjünk!
Ez a város veszitett el, fosztott ki, most én fogom őt kifosztani!
Egy orosz közmondás azt mondja: "A kezek változnak, a gályaláncok megmaradnak ".
Hát hadd változzanak a kezek!
En avant, Schneider Fáni!
Megrázta az öklét, aztán visszament a zongorához és zokogva hajtotta rá fejét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE