Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Buda hőse
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
3
Bekezdés
3876
Mondat
7191
Szó
97422
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
HARMADIK RÉSZ.
A BETELT JÓSLAT.
»Él magyar, áll Buda még!
A mult csak példa legyen most.
«
Kisfaludy: »Mohács. «
Balboa kapitány.
»Hős Helmer eléjük keztyüt dobott,
Bennem jó lovagra találtatok.«
Svéd ballada .
A török csakugyan ostrom alá vette Győrt, hanem Eszterházy Gábor a várparancsnok oly vitézül védelmezte, hogy rövid néhány napi ostrom után a nagyszámú töröksereg tönkre verve takarodott el falai alól.
Edömér, ki szintén részt vett a védelemben, annyira kitüntette magát, hogy Eszterházy a csapatok viharos éljenriadala között, ott a hely szinén, az ágyuk dörgése között előléptette hadnagynak, barátját Vihorláthy Lászlót , pedig őrmesternek, ki az utolsó kirohanásnál súlyos sebet kapott és csak Edömér önfeláldozó vitézségének köszönhette, hogy a janicsárok össze nem aprították.
A tábori felcser komoly ümmögetéssel kötözte be a mélyen tátongó sebet és még komolyabb fejrázással felelt a tudakozódásokra:
- Nemesebb részek vannak megsértve! hm, hm! sok vért vesztett, de erős és fiatal.
Talán kibírja...
No, majd meglátjuk!
Edömér csaknem feljajdult, midőn a harc végével barátjának mozdulatlan , halálsápadt arcát meglátta.
Noha, minden porcikája kivánta a nyugalmat, még se akart mozdulni az ágy mellől és csakis a fővezér hivására távozott el kis időre.
Midőn visszatért, Keveházi Istvánt találta az ágy mellett, ki buzgón segédkezett Bálintnak az ápolásnál.
- Az imént hallottam, hogy barátunk megsebesült.
Engedd, hogy hálám kis részét leróhassam.
Senki se ért nálamnál jobban a betegápoláshoz.
Úgy gondozom, mint saját édes testvéremet, kérte meghatottan, mire Edömér engedett és hajnaltájban ő is nyugalomra tért.
Midőn azonban kacagányát láncszemes páncélingével együtt lekapcsolta, egy összelapult ólomgolyó hullott nehéz koppanással a földre a kacagány ráncai közül...
- Imhol van a lyuk is a kacagányon.
Ez a lövés hátulról történt, a mi sorainkból! - kiáltá Bálint felháborodva.
- Ugyan ne kiabálj annyira, a sebesült felébred a tulsó szobában.
Valami kósza, eltévedt golyó lehetett, midőn a muskétások sortüzelése között kirohantunk.
Ilyesmi gyakran megesik.
Barnabás káplárt ugyanilyen kósza golyó sebesítette meg mellettem, az első kirohanásnál...
Bálint azonban nem nyugodott addig, mig csak a páncélingen is meg nem találta a surolás helyét.
- Kósza golyó létére nagyon is jól volt célozva.
E páncéling nélkül, sziveden ment volna keresztül, szólt komoran az öreg, - azután dörmögve ment a benyilóba, hogy a medvebőrrel beterített ágyat még egyszer megigazítsa , magának pedig a benyiló ajtaja előtt a földre vetett ágyat.
- Hiasszár bizonyára megmondaná, véletlen-e vagy szándékosság, de jó időbe telik, mig hazakerül Sztambulból, mormogá, midőn a gyertyát elkoppantva, az öreg emberek rendes szokása szerint, hosszú fohászkodással végig feküdt a küszöb előtt.
Másnap reggel a győzelem emlékére, valamennyi templomban ünnepélyes Te Deum-ot tartottak és midőn Edömér hazakerült az istentiszteletről , Vihorláthy Lászlót már teljes eszméleténél találta, de a nagy vérvesztéstől annyira el volt gyöngülve, hogy alig lehetett a szavát érteni, midőn halvány mosolylyal azt kérdezte az ágyához lépő Edömértől:
- Nem vagy megsebesülve, Edömér?
- Nem, László, még csak egy karcolás se esett rajtam!
- Hála Istennek!
Csak hogy te nem vagy megsebesülve.
Én értem nem nagy kár , ha meghalok is.
Keveházi elbeszélte, milyen fényes győzelmet arattunk.
- Hát azt mondta-e, hogy téged is strázsamesterré tett a vezér vitézségedért?
E kevés beszéd azonban annyira kimerítette, hogy már felelni nem tudott .
Megint elalélt, mindnyájuk nagy ijedelmére, úgy, hogy a tábori felcserért kellett futtatni.
De az erőteljes ifjú szervezet utóvégre is győzedelmeskedett és Keveházi gondos ápolása alatt lassan-lassan javulni kezdett, úgy, hogy Edömér jobb kezekre már nem is bizhatta volna barátját, valahányszor a szolgálat érdekében távoznia kellett.
Egy napon éppen a vidéken tett kémszemléről érkezett haza csapatjával s midőn benyitott a várparancsnok előszobájába, épp akkor távozott onnan zajos sarkantyupengetéssel egy atléta termetű egyenruhás alak, akkora parókával , mint egy oroszlánsörény.
Edömér kötelesen szalutált a kapitányi egyenruha előtt, mit ez azonban csak gőgös, kihivó fejbiccentéssel viszonzott.
- Nem találkoztál odakünn Balboa kapitánynyal? kérdé tőle Eszterházy, miután megtette jelentését.
- De igen, ha ő volt, ki épp most távozott.
- Kerüld, amennyire lehet!
Izgága, veszekedést kereső ember s párbajai miatt minden ezredtől távoznia kellett.
Már többször halálra is volt itélve, de magasrangú pátfogói kérésére és máskülönben vitéz karjáért mindig megkegyelmeztek neki.
Most is úgy menekült Bécsből a Lotharingiai herceg ezredétől, mert leszurta ellenfelét.
Úgy mondják, ez már a harmincharmadik párbaja - és a vivásban nem mérkőzhetik vele senki herkulesi ereje és nagy ügyessége miatt.
- Úgy látszik, gyönyörűségét találja az öldöklésben.
De egyszer majd ő kegyelme is emberére fog találni!
- Igazad van.
Én sem szeretem az ilyen vasgyúrókat, de ajánló levelei miatt nem utasíthattam el, mert máskülönben meg vakmerő, vitéz katona, réme a töröknek és karja a mostani időben sereget ér a hitetlenek ellenében.
Mint jóakaród figyelmeztetlek, kerüld vele az összekoccanást.
- Amennyire a bátorsággal és katonai becsülettel összefér, kerülni fogom , szólt Edömér.
- Különben megmondtam neki, hogy nem szeretem tisztjeim között a párbajozást .
Ne egymást, hanem az ellenséget fogyaszszák!
És ő vitézi parolájára fogadta , hogy ezentúl a hitetlenekkel keresi a mérkőzést! mondá, miközben barátságos kézintéssel elbocsátotta magától.
Balboa kapitány fogadása azonban csak üres szóbeszédnek bizonyult.
Alig melegedett meg kissé új állomásán, erőszakos, sértegető modora miatt , tiszttársai valamennyien megutálták és a szolgálaton kívül kerülték, ahol csak lehetett.
Ez a kapitányt természetesen nagyon boszantotta és csak a jó alkalmat leste , hogy valakibe szépszerével beleköthessen.
És ez az alkalom nem is soká késett.
A polgárok a város védőszentjének ünnepét, a kivivott győzelem emlékére, a szokottnál még fényesebben készültek megülni s e végből a tanács deputációval járult a várparancsnok elé, ki tisztjei élén készült őket fogadni.
A tisztek már mind összegyűltek a palota fegyvercsarnokában, és csak Edömérre várakoztak, kit szolgálata késleltetett a megjelenésben.
Balboa kapitány hosszú spádéját csörtetve, kihivó dölyffel sétált fel-alá , időnként egy-egy nyersen odavetett szóval véve részt a társalgásban.
- Kire várunk még? kérdé egyszerre türelmetlenül.
- Hollókövy hadnagyra, felelte egy árkoláj tiszt.
A kapitány szeme felvillant.
- Micsoda!
Egy ilyen tacskó várakoztatja az egész tisztikart!
No majd megtanítom én a pontosságra! kiáltá, hangját annyira neki eresztve, hogy mindenki meghallhatta.
- Válogassa meg kegyelmed a szavait.
Fiatal bajtársunk hősi vitézségével mindnyájunk becsülését és barátságát kiérdemelte, mit nem mindenki mondhat el magáról, kiáltá Lindvay kapitány célzatosan.
Balboa ragyás arca elsápadt, azután vérvörösre gyulladt haragjában.
- Ezért számolni fog kegyelmed! kiáltá harsányan.
Ebben a percben lépett be Edömér, katonásan tisztelegve.
Balboa kihivón elébe dobbanva, útját állta!
- Korábban szopj, tacskó, ha férfiak várnak.
Most pedig büntetésül ugord át kardomat! recsegte, a jelenlevők rosszaló zúgása között.
Edömér arca elsápadt e meggyalázó sértésre, a másik pillanatban azonban már villámló szemmel mérte tetőtől talpig és úgy vágta nehéz bivalybőr kesztyűjét ragyaverte arcába, hogy a szeme szikrázott belé.
A vasgyúró bőszülten kapott kardjához, de többen közbe vetették magukat, mert a deputáció már az ajtó előtt várakozott.
- Megölöm!
Az élő Istenre, megölöm! hörgé, fogait csikorgatva.
A főparancsnok a deputáció távoztával természetesen mindenről értesült és nagy haragra lobbant, úgy, hogy midőn Edömér nála jelentkezett, komoran összevont szemöldökkel fogadta.
- Tudom, miért jösz!
Csapatbéli elöljáród, Lindvay kapitány az imént bajviadalra kért engedelmet.
Nem tudjátok, hogy a párosviaskodás szigoruan tiltva vagyon?
Edömér hallgatott.
- És ha én, mint parancsoló vezéred, megtiltom a verekedést? riadt rá kemény hangon.
- Halálitéletemet mondod ki vele, vezérem!
Csak gyáva és becstelen tudna ily sértést megtorlatlanul túlélni !
Eszterházy kis ideig hallgatott.
- Csak legalább Lindvay volna az első... akkor még volna reményem, mormogá fogai között, de ez a fiú azzal a spadasszinnal, azzal a kapuai viadorral megy elsőnek egy szál kardra...
Baromi erejével az első összecsapásra legázolja, összetöri...
- A baj már megvan! szólt aztán kissé enyhébb hangon.
Az engedelmet meg kell adnom néked is, mert tisztjeim becsületén foltot nem tűrök.
Szeretnék haragudni rád, de csak kimondom: fiú, én féltelek téged...
- Minden pillanatban Isten kezében vagyunk, vezérem! felelt nyugodtan Edömér.
Minthogy a viadalnak másnap kora hajnalban a vár alatti bástya félreeső részén kellett megtörténni, mihelyt szolgálatát végezte, sietett hazafelé, - hol már László és az öreg Bálint érthető aggodalmak között várták, mert Keveházi még délben hirét hozta a történteknek.
Mialatt Bálint lesegíté róla nehéz hadiöltözetét, kérdéseikre elmondta az egészet, azután meghagyva neki, hogy pittymallatkor költse fel, szobájába zárkózott és irni kezdett.
- Csak legalább Hiasszár volna itthon!
Miért is kellett neki elmenni! dörmögé maga elé az öreg.
- Bizony egy polturát se adnék a hadnagy életéért, mormogá Keveházi is magában - és mintha mosolygott volna mellette...
Késő éjszakára járt már az idő, midőn Edömér kiverte a pennáját és zöld selyemszállal átkötve, lepecsételte a leveleket, azután biztos, gömbölyű vonásokkal mindegyikre ráirva a címet, fiókjába rejté.
- Jó öreg Bálintom, még most is ébren vagy?
Az aggodalom nem hagy aludni , úgy-e, mondá elérzékenyülten, midőn behallotta az öreg álmatlan forgolódását és sóhajtásait.
Azt csak Isten tudja, mit hoz a holnap!
Élek-e, halok-e? gondolkozott merőn a gyertya lobogó lángjába bámulva.
Azután kivette kebléből édes anyjáról rámaradt talizmánját, melynek finom láncocskáján ott függött Csilla aranykeresztecskéje is.
Sokáig elérzékenyülten nézte mindakettőt, azután áhítattal emelé ajkához.
- Mindenhová a ti emléketek fog kisérni mindvégig, suttogá ellágyuló hangon , azután ágyára vetve magát, csakhamar nyugodt álomba merült...
Az égalján derengő első rózsaszinű csikocskánál Bálint megkopogtatá ajtaját , mire gyorsan felöltözött és éppen kardját akarta felkötni, midőn segédeinek : Borbély Balázsnak és Lőrinczi Novák Ádámnak a hangját hallotta kívülről.
Hévvel csókolta meg a vésűzött markolatot:
- Ezzel estél el vitézül, én édes jó apám!
Segíts hát, hogy én is, akár élek , akár halok, becsülettel megfeleljek vasára edzett jelszavunknak! rebegte imaszerű fohászszal.
Aztán gyorsan fejébe nyomva sastollas csalmáját, derült köszöntéssel sietett elébe a tiszteknek.
- Készen vagyok, bajtárs uraim, indulhatunk! szólt, azután meleg kézszorítással búcsuzott el Lászlótól.
Midőn hűséges Bálintjának is odanyujtá jobbját, az öreg hangja elcsuklott és remegő keze görcsösen szorította az övét.
- Bátorság, hűséges, jó öregem!
Amint Isten akarja! vigasztalta az öreget és a fordulónál még egyszer búcsut intett neki kezével.
A vár és környéke még mély álomba volt merülve s midőn a kapun kiléptek, a toronyőrök akkor kürtölték a négy órát.
A császár-bástya köröndjénél Lindvay kapitánynyal és segédeivel találkoztak és innen már meg lehetett látni a véres találkozó helyét előre megásott páros sirgödreivel.
Balboa kapitány már ott várakozott rájuk és midőn jönni látta őket, kihivó mozdulattal ütött kardjára.
- Itt jönnek az én zselléreim!
A lakás már készen van számukra, szólt kegyetlen tréfával, a sirgödörbe rúgva a lábaihoz gurult göröngyöket.
Csak mennél kevesebb teketória, tanú uraim! fordult aztán fennhéjázó hangon segédeihez, hogy ellenfelei is meghallhassák.
Én minden feltételt elfogadok!
- Én is! szólt Edömér, s midőn a segédek össze akarták mérni kardjaikat , hidegen visszautasítá:
- Tartsa meg kiki a magáét!
- De a kapitányé jóval hosszabb! sugá neki Novák elképedve.
- Majd megtoldom egy lépéssel!
A kapitány kardja csakugyan jóval hosszabb egyenes spádé volt kacskaringós kosárral a markolatján, az övé pedig kissé hajlott, nehéz damaszkusi szablya.
Harcolni, súlyos csapásokat osztogatni jó, de nem bajvívásra való!
Balboa kapitány ördögi örömmel nevetett magában, s Edömér gyakorlatlanságának rótta fel a választást.
- Csak hadd hetvenkedjék s fáraszsza ki magát az úrfi!
Ezzel az egyenes karddal majd megmutatjuk neki, hogy a párbajvivás nem csatározás! gondolá és mindaddig néma, kihivó gőggel hallgatott, míg csak a támadásra a jelt meg nem adták.
Midőn azonban kardjaik összecsaptak, a visszafojtott hetvenkedő bandita természet kitört belőle és sértő gúnyolódással igyekezett zavarba hozni ellenfelét.
Edömérben azonban emberére talált.
Mintha nem is hallaná, olyan szabályszerű nyugodtsággal hárította el a csapásokat.
- Úgy látom, értünk egy kicsit a viváshoz! nevetett, fehér fogait mutogatva , melyek nagyok és erősek voltak, mint a farkasé.
De tudja-e, hadnagy uram, én már harminchárom ellenfelemet megöltem?
Edömér válasz helyett könnyedén elhárította az akkor divatozó egyenes cseldöfést, miben Balboa kiváló mester volt.
Ez a kapitányt kissé meghökkentette.
Játszani akart vele, mint a macska az egérrel, - ehelyett komoly ellenfélre talált s ugyancsak össze kelle magát szednie, nehogy ez a fiatal suhanc szégyenszemre felcsúfolja valami vágással.
- Kegyelmed lesz a harmincnegyedik, kapitánya pedig a harmincötödik áldozatom.
Balboa kapitányt még nem sértették meg büntetlenül!
- Engem se! válaszolt hirtelen Edömér, egy körvágással úgy felcsapva a kapitány egyenes spádéját, hogy majd kirepült a kezéből.
Ez olyan dühbe hozta, hogy felordított és kiülő szemét elfutotta a vér.
- Így vagyunk!
Most már elég a játékból! harsogta öblös hangján és bikanyakát előre feszítve, egész rohammal veté magát ellenére.
- Sétáljunk, úrfi, a gödörig...
Ott aztán imádkozz! és minden felordító szavát egy-egy villámgyors cselvágás követte, orsószerű villanással.
- Nem innen egy tapodtat se! kiáltá Edömér és eddigi védekezéséből támadásba csapva át, oldalt kényszeríté fordulni, nehogy a felkelő nap elkápráztassa szemeit...
Most tünt csak ki a kissé meghajlott kard előnye a hosszú egyenes spádé ellenében, ha ügyes kéz forgatja, mint azt az öreg francia kolonellus Edömérnek tanítás közben megjósolá.
Mintha a mesék győzhetetlen bűvös kardja lenne, egyik cselvágás a másik után vallott kudarcot és félrecsapva surrant el a levegőben.
A párbajsegédek irtózva nézték az egyre ádázabbá váló küzdelmet, a gyenge Dávid küzdelmét az óriás Goliáth ellenében.
Kardjaik szikrázva csengtek, csattogtak, tekintetük lángolva keresztezé egymást, csakhogy, míg Edömér arca mozdulatlan maradt, a kapitányé egészen ki volt kelve a dühtől és hörgő hangon átkozódva, végre is azokhoz az alattomos bandita-fogásokhoz folyamodott, melyekkel még minden ellenfelét leterítette.
Mikor aztán ezekkel se tudta leteríteni, utolsó, de legveszedelmesebb cselfogását vette elő, mely már nem lovagias párviadalhoz , hanem orgyilkossághoz hasonlított.
Ugyanis mindenáron ellenfele kardját igyekezett balkezével elkapni, hogy jobbjával sziven döfhesse és ezt a hitvány fogást nagy büszkén a maga nevéről nevezte el.
Ugrásra készülő fenevadként csak az alkalmas pillanatot leste, midőn egy göröngyben egyszerre csak megcsúszva, Edömér kardja fedezetlen vállát felhasította, mi dühét a végsőkig ragadta.
- Ha maga a pokol segít is, meghalsz, fattyú!
Nesze, ez Balboa kapitány vícsele! övölté vadállati hördüléssel és testének egész súlyával ráveté magát.
- Ez pedig az enyém! kiáltá Edömér, kardjának villámsebes sziszszenése között s a hirhedett bajvivó átszelt torokkal, egész hosszában végig zuhant a földön.
- Megérdemeltem! hörgé vérében úszva, midőn a segédek odarohantak, hogy felemeljék.
Hagyjatok, végem van...
Hivjátok ide azt a fiut! hörgé szakadozottan és nagy erőlködéssel oldalára fordult.
Edömér megrendülve sietett haldokló ellenfeléhez.
- Nem haragszom rád... becsületes viadalban öltél meg... de én, én... engem elért a büntetés... hanem te vigyázz magadra, vigyázz... mert mindenfelől orgyilk...
Leirhatatlan erőlködéssel akart még valamit mondani, de csak ajkai mozogtak .
A széles sebből torkába ömlő vér fojtogatni kezdé.
Keze görcsösen markolt a sirgödör földjébe... azután nem mozdult többet...
A halál mindent kiegyenlít, a kiömlő vér mindent megengesztel.
Így Edömér is lelke mélyéig meghatva, segített ellenfelét - az akkori időkben dívó párbajszokások szerint - mindjárt ott a helyszinén eltemetni, abba a jeltelen, földszinével egyenlő sirba, mely tulajdonkép neki volt szánva ...
Azután hallgatagon visszaindultak a vár felé...
- Vérfagyasztó, de vitéz viadal volt.
Mását még nem láttam.
Fiú, büszke vagyok rád! szólalt meg komolyan Lindvay kapitány, midőn a toronykörönd alatt elváltak.
- Egy öreg árkoláj kolonellustól tanultam! szólt Edömér.
A fordulónál az öreg Bálint sietett elébük és midőn őt épen, sértetlenül meglátta, harsogó örömmel felújjongott:
- Meg sincs sebesülve!
Hála néked Teremtő Istenem!
És olyan diadallal kisérte hazafelé, mintha ő nyert volna egy egész dicsőséges ütközetet.
- A hires párbajvivónak vége van!
Ezzel a szóval nyitotta fel előtte az ajtót, mire László is kitörő örömkiáltással nyujtá eléje kezét, Keveházi pedig kisértetiesen elmeredve nézett rá - és nem tudott egy szót se kiejteni...
- Tán bizony sajnálja kegyelmed azt a banditát, mi?... rivallt rá az öreg Bálint mérgesen...
Vészhírek.
»Valtham apátja felsóhajt
Mélyen a hir felett,
Hogy Hastingsnál Harold király
Gonoszul elveszett.«
Heine: »Hastingsi csatatér. «
- Haj, haj, miért is kell az ilyen nagy hősnek és hadvezérnek elveszni! szólt egyik nap a parancsnok és rámutatott Zrínyi Miklós, a szerencsétlen véget ért költő hadvezérnek az arcképére, mely az »Obsidio Szigethiana« lapjai közé volt helyezve, mit éppen akkor olvasgatott, midőn Edömér belépett hozzá.
Mert attól a naptól fogva, hogy a hirneves párbajvivót legyőzte, úgy a tisztek, mint a legénység között egész legendákat beszéltek arról a viadalról és Edömért egekig magasztalták, dicsőítették, sőt maga Eszterházy is e naptól fogva úgyszólván fiaként bánt vele és szabad bejárást engedett magához a nap bármely órájában.
- Tán valami rossz hir érkezett, vezérem?
- Tornyosulnak a felhők mindenfelől.
Rossz hirt kaptam Pozsonyból a nádortól .
A török erősen készülődik, a követségről pedig még semmi hir.
Urunk és királyunk szerfelett aggódik, mint Strattman kancellár irja, mert már vissza kellett volna Kaprarának a követséggel érkeznie.
Szóval drága a jótanács , fiam!
- Bízzunk, kegyelmes uram, Hiasszárban.
Ő minden esetre megbizható hireket hoz.
- Én is csak e kipróbált hűségű emberben reménykedem.
Noé nem várta nehezebben zöldággal visszatérő galambját.
Csak ne történt légyen véle valami veszedelem.
Már a mult héten meg kellett volna neki érkeznie.
- Akkor minden órán várhatjuk visszatértét, kegyelmes uram.
Hacsak meg nem halt, visszaérkezik, válaszolt a vett napiparancscsal távozóban, Edömér.
Egy félórát sem időzött még az őrségen, máris újra sietve hivták a parancsnokhoz, s midőn belépett, kimondhatlan örömére a várva várt Hiasszárt találta ott, ki barátságos és sokat jelentő tekintettel üdvözölte.
Eszterházy azonban annyira fel volt indulva, hogy még az üdvözlésre se engedett nekik időt.
- Folytasd, folytasd! sürgeté hevesen.
Tehát Kaprarát a követséggel együtt letartóztatták, hogy hirt ne hozhasson a hadikészületekről.
Három hónapig hiába várt a szultánnál audienciára, s mikor megkapta, nem volt benne köszönet.
Ilyen a pogány!
De beszélj már!
- Az audiencián a szultán 50,000 arany évi hűbéradót, a Tisza és Vág közötti részeket követeli urunktól, Lipót királytól, továbbá Thököli Imrének Erdély fejedelméül való elismerését és a pártosaitól elkobzott javak visszaadását kivánja.
Eszterházy dühös kacajjal fonta össze karjait.
- Van-e még több?
Miért nem mindjárt az egész országot?
- Van, uram, mert Győr, Komárom és Szatmár várakat is kivánja.
Természetesen , midőn gróf Kaprara e lehetetlen követeléseket hallotta, rögtön félbeszakította az egész alkudozást és hazautazásra készülődött.
Most tűnt ki azonban a pogány török álnok hitszegése.
Hogy hirt ne hozhasson a nagymérvű hadikészülődésekről, kiséretével együtt őrizet alá vették és fogolynak nyilvánították, - noha a követek személye szent és sérthetetlen még a világ legvadabb népeinél is!
Természetesen, én módját ejtettem és tudattam Kaprarával, hogy hirt viszek a történtekről és egy Bendár nevezetű szakács segítségével bejutottam a Szerályba s megtudtam mindent, amit csak akartam.
IV. Mohamed szultán kitűzette a lófarkakat a Szerály kapuja fölé és a szél azokat északnyugat felé lobogtatta, mire a szultán kimondá, hogy megindítja rengeteg táborát a keresztény világ összetörésére.
E jó előjelen kívül azonban, egy rossz előjel is történt.
Midőn a szultán elmondá az eskü szavait, egy hirtelen támadó szélroham lefujta gyémántos és gyöngyös szurgodzsálját a fejéről.
Kara Mustafa azonban feltalálta magát.
- Így hullnak a hitetlenek országai a felséges padisah lábaihoz! kiáltá el magát Kara Mustafa a nagyvezír, ki féktelen dicsvágyból és kincsszomjból erőlteti a szultánt a háborura.
A vezérek nagyrészét, a hadsereget és janicsárokat nagy kincsek és gazdag préda igérgetésével annyira feltüzelte , hogy a szultán nem mer nekik ellenállni és ma már 250,000 ezernyi haddal , 300 ágyuval útban van, hogy Bécset elfoglalja.
Azután jő a többi.
A nagyvezír Thökölit is meghivta a döntő haditanácsba és midőn a szeraszkier azt kérdezte tőle, hogyan lehetne egy csapással három dolgot elvégezni : boszut állani Lipót királyon? a hadsereget zsákmánynyal kielégíteni? és Magyarország sorsát jövőre biztosítani?
- Thököli erre azt felelte:
- Pusztítsuk el Bécset.
És erre Bécs ostromát elhatározták.
Kara Mustafa a Dunántúlról közeledik Bécs felé és az útjában álló Károly lotharingiai herceg seregeit fenyegeti összetöréssel, Thököli pedig Felső-Magyarország felől közeledik Bécs felé , Eszterházy nádor seregei nem tudják majd feltartóztatni, mert sokan meghódolnak neki az elégületlenek és városok közül.
- Óh, ez a Thököli, ez a dicsvágyó kalandor!
Magyarország koronája után meri nyujtani kezét, mikor van törvényes ura és felkent királya!
A pogánynyal szövetkezik saját hona ellen, testvér és hazafi vért ont, csakhogy dicsvágyát, hatalomszomját kielégíthesse! háborgott Eszterházy.
Nem, ezt Isten nem fogja engedni! kiáltá aztán hangosan.
Ha Bécs elesik - Magyarországnak is vége, nem fog megszabadulni a török iga alól soha.
Bécset meg kell mentenünk!
Tudósítanunk kell Károly lotharingiai herceget és felséges urunkat, a királyt!
E fontos hireket nektek kell megvinni, hogy Bécset megerősíthessék.
Készüljetek!
Veszély van a késedelemben!
- Engedj szót, fővezér úr!
A legfontosabb hir még hátra van.
A királyt és fővezért az ellenség hadmozdulatairól és számáról is tudósítani kell.
A padisah a nagyvezírt korlátlan hatalommal ruházta fel és a nagyvezír seregéhez Mahmud- el- Tebrisz volt aleppoi basán kívül, még több basának és bégnek kell hadaival csatlakozniok.
- Mahmud- el- Tebrisz, Kairam atyja! kiáltá el magát önkénytelenül Edömér.
Hiasszár olyanformán intett, hogy erről majd később beszéljenek, - azután folytatta:
- E felhatalmazást és az egész óriási hadjárat tervét, több más titkos parancscsal egy sebes hirnök hozza.
E hirnök velem együtt indult, de én két nappal megelőztem.
- És tudod az utját? kérdezte izgatottan Eszterházy.
- Tudom!
Épp azért említém, hogy a haditerveket hatalmunkba keríthessük!
Eszterházy dicsérőleg veregette meg vállát:
- Derék ember vagy!
Megfizethetlen szolgálatokat tettél, de a jutalom sem fog elmaradni.
A hirnököt, ha törik, ha szakad, hatalmunkba kell kerítenünk .
Merről jő?
Vizen vagy a szárazon?
- A Dunán!
»A próféta szeme« gyorsjáró hadinaszádon utazik.
A naszád legénysége azonban Eszéknél kiszállott, csak tizenhat ember maradt a hajón.
- De hát miféle boszorkánysággal tudtad ki mindezeket?
- Dervisnek öltözve, Eszékig magam is a naszádon jöttem!
A várparancsnok gondolatokba merülve járt néhányszor fel-alá a szobában , azután megállt Edömér előtt:
- Hadnagy uram, vállalkozik-e kegyelmed e vakmerő hadicsinyre.
Veszedelmes , az igaz, de nem lehetetlenség.
- Megpróbálom, vezérem! válaszolá Edömér készségesen.
- Majd segítek én is.
A dervisruha másodszor is jó szolgálatot tesz! szólt Hiasszár.
- Az egésznek azonban a legmélyebb titokban kell történnie! figyelmezteté Eszterházy.
- Felelek embereimért! szólt Edömér s midőn kevéssel azután Hiasszárral együtt távoztak, ez egy pillanatra megállította az előcsarnokban.
- A sok rossz között egy örömhirt is hoztam számodra.
Kevés, az igaz, de mégis valami!
Abu- el- Máni, hugocskád elrablója útban van Magyarország felé .
A többit majd otthon...
Mig te kiválasztod embereidet, addig én Bálint bajtársnak mondok egy szives jónapot.
Félóra mulva azonban indulnunk kell!
Edömér hálásan szorította meg a renegát kezét.
- Köszönet e jó hirért!
Náladnál nincs hivebb barát a földön.
Mindig csak mások javán munkálsz! szólt örömteljes felindulással, aztán sietett, hogy századának legvitézebb huszonöt emberét kiválaszsza vakmerő vállalkozásához.
Rövid félóra mulva a kis csapat, mintha kémszemlére indulna, távozott a várból, - és a negyedik nap hajnalán a nagyvezír haditervei Eszterházy keze között voltak, mert Edömér embereivel a Csepel-sziget nádasai közé rejtőzve , éjnek idején ráütött a békésen horgonyzó naszádra és a mit sem sejtő őrséget lekaszabolva, a hajót elsülyesztette...
E tervek tárták fel csak igazán valódi nagyságában azt a rémületes veszélyt , mely első sorban ugyan Bécset, de közvetlen utána Magyarországot és az egész keresztény világot végső megsemmisüléssel fenyegette.
- E terveknek haladéktalanul a fővezér keze közé kell jutniok, különben Bécs elveszett! kiáltá Eszterházy.
- Bizzad rám, vezérem!
Nem nyugszom, nem pihenek addig, míg a hercegfővezér kezébe nem adom, ajánlkozék Edömér, elértve a parancsnok aggodalmas tekintetét.
Eszterházy homlokredői egy pillanatra elsimultak.
- Akkor hát menj és készülj az útra.
Addig én megirom a leveleket!
- Ketten megyünk, ha úgy akarod, parancsnok uram! vágott közbe élénken Hiasszár.
Ha egyikünket baj érné útközben, odaér a másik.
Aztán jobb lesz , ha szóval mondod el üzeneteidet és mindegyikünk részére egy-egy ajánló levelet adsz az illető magas személyekhez, hogy elhigyjék, a mit mondunk.
- Igazad van!
Menjetek, hát és siessetek vissza hozzám.
Az öreg Bálint épp akkor ült le reggelijéhez, midőn beléptek, de tüstént lecsapta sajátfaragású kanalát és örvendezve sietett elébük.
Ezt a jó alkalmat Edömér agara, a Szellő mindjárt felhasználta és ugyancsak lafatyolni kezdte a tejet a beleaprított fehércipóval együtt.
- Adta pákosz jószága te!
Maholnap kilopja az ember szemét! nevetett rá jókedvűen az öreg.
Nesze hát, ne ágaskodj, hanem egyed meg, ha már belenyaltál és a mázas cseréptálat letette a földre az agár elé.
Alig ette meg azonban az utolsó falatot, egyszerre keservesen vonítani kezdett, azután habzó szájjal felhemperedve, iszonyú görcsök között pár perc mulva megdöglött.
- Méreggel étette meg valaki! kiáltotta haraggal Vihorláthy László és vele együtt mindenki sajnálta a virgonc állatot, de legjobban Edömér, mert Csillának az ajándéka volt.
Csak Hiasszár nem szólt rá semmit, hanem midőn Bálint kivitte, hogy elássa az udvar végében, utána ment.
- Az a méreg neked volt szánva, Bálint!
Vigyázz hát magadra, míg mi távol leszünk, szólt olyan setét arckifejezéssel, hogy az öregnek ritka hajszálai felborzolódtak bele.
- Méreg! kiáltá megrettenve, méreg!
- Az hát, de ne kiabálj annyira!
Emlékezz az ellapult golyóra és Balboa kapitány utolsó szavaira.
Fejemet merném rátenni, hogy őt is Edömér elvesztésére küldték ide...
Először az úr, azután a szolga, legutoljára pedig én! végzé baljóslatú mosolylyal.
Bálint majd elejtette az ásót kezéből.
- Előre lehetett látni, hogy eget, földet megmozgatnak elvesztésünkre.
Résen kell hát lennünk!
De csitt!
Keveházit látom jönni...
Csakugyan Keveházi jött, kérdezni, hogy meg vannak-e nyergelve a lovak és ő segített nekik.
Vihorláthy sebei már annyira begyógyultak, hogy kikisérte Edömért az udvarra.
- Térjetek vissza mielőbb jó egészséggel a messzi Bécsből! búcsuzott el tőlük, Keveházi pedig elkisérte őket a parancsnokhoz, mert, úgy mondá , szolgálatra van beosztva az őrszobában...
Eszterházy már türelmetlenül várta őket:
- Más üzenetem nincs, mint mondjátok el a nagyvezír haditerveit.
Ime, itt vannak, vigyétek magatokkal és itt vannak részetekre az ajánlólevelek Károly lotharingiai főherceg generalissimushoz, gróf Starhemberghez, Bécs város hadiparancsnokához és Eszterházy nádorhoz, ki jelenleg szintén Bécsben időzik.
Isten segítsen benneteket!
A keresztény világ léte, sorsa van gyorsaságtokra bizva, úgy vigyázzatok.
- Életünk és vérünk árán is teljesítjük a ránkbizottakat! felelt Edömér.
- Számítok rá!
De igaz a!
Vitéz haditettedért pedig e küldetésben leled jutalmadat!
Tehát a viszontlátásra! búcsuzott el tőle jelentőségteljes mosolylyal, azután pedig lekisérte őket az udvarra, hogy megtekintse lovaikat, elég gyorsak és kitartók-e?
A lovak mellett Keveházi őrködött, a vezér parancsnok láttára azonban tiszteletteljesen hátrább vonult...
Ugyanekkor nagy sietve a napos őrtisztet látták közeledni, ki megpillantva a parancsnokot, jelentette neki, hogy valami Patkó nevezetű vén huszár két nógrádi földijével együtt megszökött az ezredtől.
Jó minapában szökött meg az első, most utána e három.
- Sátorbeli bajtársai tervszerüleg előkészítettnek mondják a szökést, mert örökösen együtt súgtak-búgtak és a városban gyanus emberekkel trafikáltak , sőt nehéz aranypénzeket is láttak náluk! végezte jelentését a napos őrtiszt.
- Lindvay kapitány vegye őket űzőbe!
S ha kézre kerülnek, átszökő pribékek sorsára jussanak! szólt a parancsnok komoran, homlokát összeráncolva.
Keveházi elsápadt.
- Bizony Isten, még én is gyanuba keveredem!
Pedig csak földieim és bátyám jó ismerősei voltak! szólt zavart nevetéssel és Hiasszárnak úgy tetszett , mintha keze remegett volna, midőn búcsut intett nekik.
Alig hogy a város tornyai eltüntek szemük elől, Hiasszár megállította a lovát az első keresztútnál.
- Itt szép csendesen elválunk, uram!
Egyikünk jobbra, a másik balra megyen , de egy úton nem jó lesz haladnunk.
Abban egyeztek meg, hogy amelyikük előbb Bécsbe ér, az megvárja a másikat a styriai kapu környékén lévő aranyrózsa vendéglőben...
A kancellárnál.
»Sötéten szállt le az alkonyat,
Havas tövén az ifjú haladt,
Jég s hó közt lengeti zászlaját!
És rajta kiváló jelszavát:
Excelsior!«
Longfellow: »Excelsior! «
Edömér mindenhol éppen csak annyi pihenést engedett magának, hogy lova kissé kifujhassa magát, így aztán a harmadik napon szerencsésen megérkezett a régi császárvárosba és megszállt a kijelölt helyen.
Azt hitte, legalább is egy nappal megelőzte Hiasszárt, pedig alig hogy bevágtatott a szálló udvarára, az már ott várt reá az egyik ablaknál és sietve intett neki, hogy menjen fel hozzá.
- Hát te már megérkeztél? ezzel a szóval köszöntött be hozzá.
- Éjjel-nappal váltott lovakon jöttem, csakhogy Kányavári Gedeont megelőzhessem.
Pár óra mulva ő is itt lesz.
- De hát hol találkoztál vele? kérdezte a gyűlölt név hallatára elhalványulva.
- Pozsonyban, az arany oroszlánnál.
Mindenese, Libor is vele van.
Jómódú német polgárnak voltam öltözve és e széles peremű kalapot jól a szemembe húztam, midőn beléptek és alvást tettetve, beszélgetésük nagy részét kihallgattam...
De most erre nincs idő...
Szerencsénkre Károly főherceg szintén Bécsben vagyon.
A követség sorsáról még mit sem tudnak, épp azért tüstént hozzá kell sietned, mert úgy sejtem, Kányavári Gedeon is ezzel a fontos hirrel siet öcscséhez, hogy érdemeket, kitüntetést szerezzenek vele.
- És te? kérdezte meglepetve Edömér.
- Ez egyszer hagyj engem a magam útján járni.
Eszterházy, a nádor majd elvezet a főherceghez és kancellárhoz!
Ez utóbbi szónál, mintha rejtélyes mosoly játszott volna keskeny ajka körül...
- Szavadat fogadom, Hiasszár!
És amennyire lehetett, hamarosan rendbe hozta, kicsinosította ruháit és fegyverzetét, azután lovát újra elővezettetve, az egyik vendéglői szolgával megindult a belváros felé.
Eszterházy Pál nádor fényes lakást és szolgaszemélyzetet tartott a császárvárosban, s midőn oda érkeztek, nagy csoport kiváncsi bámulta a ház előtt álló cifra hintókat és az udvar szineit viselő csatlósok és udvari fullajtárok hímes öltözetét.
Éppen jó időben jött.
Lotharingiai Károly herceg és birodalmi főhadvezér fényes kiséretével a nádornál időzött, ki hopmestere által értesítve , azonnal maga elé bocsátotta Edömért.
A fényes fogadó terem melletti kis benyilóban fogadta a nádor, ki alig olvasta el a neki szóló levelet, nyájas arcán a legnagyobb felindulás jelével, sietett vissza a terembe, hol csakhamar zavaros, szörnyűködő mormogás keletkezett, a másik pillanatban azonban megmozdultak a bársony ajtófüggönyök és maga a főherceg hatalmas alakja lépett a benyilóba , Strattmann kancellár, gróf Starhemberg Rüdiger, Bécs város hadiparancsnoka és több főtiszt kiséretében, mire Edömér mély meghajlással átadta Eszterházy levelét a haditervekkel együtt.
A főherceg szeme sietve futott át a sorokon, azután intett neki, hogy beszéljen.
Hiradása és a nagyvezér haditervei váratlan villámcsapásként találták a jelenlevőket és leirhatatlan megdöbbenést keltettek.
A kancellár sápadtan , idegesen rágta keskeny ajkát.
- Követeink le vannak tartóztatva...
És a várva várt békekötés helyett, a nagyvezér közeledik tengernyi táborával Bécs ellen, mondá tompa hangon, mi félelmetesen hangzott a beállott síri csendességben.
- A város védőművei pedig gyengék, el vannak hanyagolva.
Helyőrsége csekély , hadiszerei nincsenek! szólt komoran Starhemberg Rüdiger és indulatosan szorongatá kardja markolatát.
Csak a fővezér komoly, jellegzetes arca maradt nyugodt és rendületlen.
Vállára omló hatalmas parókájának egy szála se rezdült meg, s hangja egy cseppet se veszített nyugodt, érces csengéséből, midőn megszólalt:
- Azonnal jelentést teszünk felséges urunknak, a császárnak és azután mindent megteszünk a védelemre! - mondá határozottan és nagy, nyugodt tekintetű szeme nyájasan villant fel, midőn kérdésére, Edömér elbeszélte, miként foglalta el huszonötöd magával az ellenséges terület szivében a futárt hozó töröknaszádot.
- Szeretem a merész embereket!
Fiatal vitéz, gyors hiradásoddal nagy szolgálatot tettél Bécsnek és a keresztény világnak, miért is biztosítunk teljes kegyelmünkről, mondotta biztató hangsulyozással, miközben kiséretével együtt eltávozott.
Strattman kancellár azonban pár lépéssel hátra maradt.
- Kegyelmedet nevéről már régen ismerem.
A főherceg távoztával, pár szavunk lészen egymással! szólott nyájas kézintéssel - és csakugyan rövid idő mulva a nádor kiséretében újra visszatért.
- További parancsig itt marad kegyelmed és ő fensége magas személye mellé lészen beosztva szolgálattételre, amint a körülmények megkivánják!
A fenség érdeklődik kegyelmed iránt.
Hadnagy uram, ez az első lépés a rang és dicsőség grádusán.
Szép jövő mosolyog kegyelmedre, azért hát csak excelsior ! mondotta a nádor kiváló jó akarattal.
A kancellár is biztatólag mosolygott.
- Most pedig magammal viszem kegyelmedet, hadnagy uram, mert, mint mondám , pár szavunk lészen egymással, szólott, tollas kalapját az apródoktól átvéve.
Midőn a kancellár hintaja az utcákon nagy dübörgéssel végig gördült, már akkor a rémhir a császárváros egész lakosságát felzavarta.
Parancsok és rendeletek adattak ki a város erődítésére és a védelemre , nyargoncok s gyorsfutárok vágtattak tajtékzó paripákon a szélrózsa minden irányában, hogy hirt adjanak a szomszéd államoknak és fejedelmeknek a közelgő veszedelemről és sürgős segélyt kérjenek a fenyegetett Bécs részére , az utca sarkokon és tereken pedig a kikiáltók trombitái és dobjai recsegtek és pufogtak...
- Három ezer polgár fog felváltva éjjel-nappal a védműveken és árkokon dolgozni, szólt a kancellár és midőn hintajuk a palotába berobogott, az ajtónálló jelenté, hogy Kányavári kamarás úr óhajtana tisztelegni igen fontos ügyben...
Edömér keze akaratlanul ökölbe szorult e gyülöletes név hallatára, a kancellár arca pedig hideg kifejezést öltött.
- Bizonyára a királyi megerősítő levelet jön szorgalmazni! mormogá.
Mondd meg neki, várjon, szólt aztán röviden és midőn a nappali terem nehéz szárnyajtói szétnyíltak, egy sugár lányalak lebbent eléjük az íves ablakközből.
- Edömér!
Kedves Edömér bátyám, te vagy! kiáltá örömteljes meglepetéssel és mindkét kezecskéjét oda nyujtá neki.
- Csilla, hugocskám!
Óh, mi öröm, hogy láthatlak! kiáltá Edömér is boldogan szorongatva a remegő kezecskéket.
- Igen, elhoztam nektek!
Örüljetek hát a viszontlátásnak! szólott a kancellár megfordulva, mert a szomszéd teremből Korláthkövyné nemes alakja lépett be az ő neje és leánya társaságában, mire a kancellár is jó ideig nyájasan beszélgetett velük, de azután mégis meggondolva magát, átsietett fogadó szobájába, hol Kányavári Áron várt rá a kamarások hímes gála ruhájában , földig hajtva sovány alakját a császár mindenható bizalmasa előtt.
Csakugyan a királyi megerősítő levelet jött kérelmezni, de nem valami örvendetes eredménynyel járhatott a kihallgatás, mert mélyen fekvő szeme csak úgy izzott a rejtegetett dühtől, midőn a szolgák sorfala között a lépcsőkön nagy feszesen aláballagott, hogy lent várakozó tükörablakos, drága batárjába üljön.
Hátha még azt is tudta volna, hogy közvetlen utána, áldozatának fiát hivatta magához a kancellár, egy szolgát pedig a külvárosi szállóba a renegátért küldött.
Hazahajtatva, egy levélkét talált szobájában, melyet alig hogy elolvasott , egyszerű polgárnak öltözött át, azután szemére huzott kalappal távozott fényes palotájának a túlsó utcára nyiló ajtócskáján és a távoli Lipót-város egyik magányosan fekvő házacskájához érve, sajátságos kopogtatására kinyílt az ajtó...
- Öcsém, öcsém, nehezen vártalak!
Hagyjad a fölösleges kérdéseket és kezdjük mindjárt úgy, mintha folytonosan együtt lettünk volna! krákogta elébe Gedeon, a bátyja, kinek sovány alakja azóta még jobban összeszáradt és kétrétgörnyedt.
- Valami veszedelem fenyeget bennünket, hogy ily sietve jöttél? kérdezte Áron, bátyjának epés, izgatott arcától megrettenve.
- A fiú és a renegát Bécsben vannak! felelt Gedeon setét tekintettel és elbeszélte, miként kerítették hatalmukba a nagyvezér futárját.
Áron majd elszédült e váratlan hir hallatára.
- Midőn ezt embereink nékem Győrből hirül hozták, tüstént Abdi basához, onnan pedig egyenesen hozzád siettem.
Ellenségeink félelmesek kezdenek lenni!
- De hát az ördög segíti azt a fattyut és társait, hogy nem tudjuk elveszíteni? kiáltá dühvel.
- Nem az ördög, öcsém, Hanem ravasz tanácsadói vannak!
Ismerik titkainkat , azért nem botlanak bele a kivetett hálóba.
Mióta az országba tették lábukat, minden lépésükre vigyáztunk.
A Korláthkövy-kastélyban lévő emberünk megizente, merre veszik útjukat .
Varangyos és bandája rájuk lestek a setétvölgyi kopanicsánál és felkoncolták volna valamennyit, ha Laky Kristóf csatlósaival nem kiséri őket, úgyszintén az eperjesi úton is hálónkba kerültek volna, ha még egy napot késnek...
- Az az áruló gazember renegát, az játszik ki bennünket...
Geda te, ez az ember elveszít bennünket, ha idejekorán meg nem semmisítjük!
- Igen bizony, túljárt az eszünkön, azaz a tiéden, öcsém.
Azok mind a te terveid voltak.
Hiába bérelted fel Balboa kapitányt.
Az a fiú leverte a világra szóló bajvivót, és nekünk háromszáz nehéz aranyunkba került! sóhajtá keserves fohászkodással.
- A terv jó volt, mentegeté magát Áron.
- Hiába jó, ha nem sikerül.
Azt a bizonyos tejet is a kutya ette meg a vén Bálint elől.
- Mit tehetek róla!
A véletlen hibája volt! förmedt fel mérgesen.
- Éppen az a hiba!
A véletlent mindig számításba kell venni, hogy el ne ronthassa dolgainkat.
Mellette lévő legügyesebb emberünknek meg van hagyva , hogy ezentúl minden szavára, lépésére ügyeljen s bárhová megy, azonnal gyors futárral értesítsen bennünket.
- Azután egy hatalmas szövetségesünk is támadt, ki eget-földet meg fog mozgatni elvesztésére.
- Hadd hallom, ki az?
- Abdurrahmán basa!
Mióta értesült a keresztények nagy hadimozgalmairól , nagyon meg van szeppenve.
Mi jobban gráciájában vagyunk, mint valaha.
Midőn megvittem neki a hirt a futárról, szakállát tépte mérgében és a prófétára esküdött, hogy azt a jóslatot nem hagyja teljesülni.
Annak a fattyunak nem szabad élve Buda alá kerülni.
Minden eszközzel segíteni fog bennünket.
E pillanatban Libor ütötte be kopasz fejét az ajtón.
- Mi hirt hoztál?
- Hollókövy fia a kancellár vendége!
Egy hintón mentek.
A kancsal renegátot pedig épp most hivatta magához.
Kányavári Áron arca ónszinűre változott.
- Strattman kancellár ellenségünk!
Elburkolt szavakban már a multkor értésemre adta, hogy sok gyanus dolgot hallott rólunk s midőn ma a királyi helybenhagyó levelet kértem, vizsgálatot emlegetett...
Most pedig a fiú és a renegát elmondanak neki mindent!
Veszve vagyunk, ha rögtön nem cselekszünk ! hebegte halálos rémülettel.
Gedeon csitítólag emelte fel száraz kezét, noha egy pillanatig ő is megremegett.
- Nyugalom és hidegvér, öcsém!
Ne veszítsd el mindjárt a fejedet, szólott feddő hangon.
Igaz, hogy a veszedelem csomósan kezd gyülekezni fejünk fölé , de messze érnek ám a mi kezeink is!
Strattman kancellár uram is csak olyan halandó ember, mint bárki más és, ha nagyon alkalmatlan kezd lenni, hát egy napon valami szép gyümölcs, vagy finom spanyol bor élvezése után, halálos hascsikarása támadhat.
A fődolog az, hogy időnk legyen.
Az pedig lesz - és ki időt nyer - életet nyer!
Áron kissé megnyugodva lélekzett fel, mire bátyja szánakozólag mosolygott.
- Öcsém, Bécs veszedelme most minden más dolgot háttérbe szorít.
A császár udvarával és a főurak nagyrészével Linczbe menekül, - de mi itt maradunk .
Akár elfoglalja Bécset a török, akár nem, - tudom, amit tudok, - utána a háboruzásnak és ostromoknak hosszú sora fog következni, ami alatt a mi ügyeinkkel nem vesződik sem a császár, sem a kancellár, - de annál jobban vesződünk mi, hogy az a három ember meg ne érje a háború végét.
- Érsekújvár, Esztergom és Buda ostroma alatt a zűrzavarban sok jó alkalom fog kínálkozni, ne félj!
Hálóba csalom én azt a renegátot, bármily ravasz legyen is!
Én rajtam ki nem fog, pláne, ha Abdi basa is mindenben segélyünkre lesz .
Ez az egyik!
A másik pedig az, hogy mire a háborunak vége lesz, akkorra martalóc és pribék csapatjainkat átszöktetjük Moldvába és Lengyelországba .
Azokról, kik személyünket ismerik, majd én gondoskodom.
Így aztán, ha minden titkunkat is elárulta neki a renegát, a kancellár uram nem árthat vele, mert nem lesznek tanui, bizonyítékai, de még vádolók se lesznek, mert akkorra már ki tudja, hol porladoznak annak a fattyunak és cimboráinak a csontjai , hahaha!
- Hahaha! nevetett vele most már Áron is.
- Ide hallgass, öcscse!
Bármily jó alkalom kinálkozzék is, az erőszakos , goromba eszközöket kerülnünk kell.
A kancellár tudja titkainkat, tehát a gyanú árnyékának sem szabad ránk esni, hogy a mi kezünk jár a dologban .
Finoman, láthatatlanul kell a hálót szőni, úgy, hogy a gyanut másra háríthassuk.
Ehhez én jól értek.
Abdi basát már beavattam és mindjárt téged is beavatlak, - de elébb halljad, micsoda felséges ütőkártyák vannak kezeinkben.
Először is azt kell végbe vinnünk, hogy a négy jó barát ne legyen elválasztva egymástól.
Ennek a módja már megvan.
Ez az első.
A második az elrabolt Hollókövy leányka, kinek hollétét tudjuk és vele biztosan kelepcébe csalhatjuk a fiut, ki folytonosan Abu- el- Máni nyomait keresi.
Ebben szükség esetén segítségünkre lesz maga a rabszolgakalmár is...
- És a harmadik?
- A harmadik pedig, mikor az udvar menekülni fog az ostrom elől, a kancellár szintén vele fog menni és hugát, a Korláthkövy leányt nem hagyja Bécsben.
A kiséret között bizonyára közte lesz a fiú is vén csatlósával és tán a renegát is.
Mit szólnál, ha valami nagyobb török vagy martalóc csapat ütne rájuk?
A kiséretet egy lábig levágnák, fiad Jánoska pedig vitézül ráütne a martalócokra és megmentené a kisasszonykát.
Ezzel azután a kancellárnak ki lenne húzva a méregfoga örökre.
Mi? - és diadalmasan nevetett hozzá.
- Hatalmas!
Nagyszerű!
Ilyen csak a te fejedben születik! örvendezett öcscse.
- Ez csak ízelítő, mindjárt meghallod a többit is.
Igaz, célirányos volna, ha János fiad valahogy meg tudná nyerni ő kelmének a barátságát.
Mindjárt megmondom, hogyan és mikép...
De jól ide figyelj, mert életre-halálra folyik a játék!
A titokteljes kép.
»Lássunk hozzá a szövéshez.
A fonál meg vagyon fonva,
A szövet meg vagyon szőve,
Munkánk készen áll.«
Grey: »A párkák. «
A kancellárt Edömér története mélyen meghatotta, Hiasszár leleplezéseire pedig igazságszerető lelke fenékig telt undorral és utálattal.
Már több titkos feljelentés volt a birtokában, de nem akart hinni azoknak .
Most azonban kitört belőle a harag és méltatlankodás.
- És az ilyen gályákra való emberek bitorolnak rangot, méltóságot és tiszteletet! kiáltá harsányan.
Mihelyt a háborus időknek vége lesz, azonnal vizsgálatot indítunk, - és ha valóban bűnösök, bármily magasan álljanak , lakolni fognak.
Addig azonban türelem és titoktartás.
E napon Edömér a kancellár asztalánál ebédelt több magasabbrangú tiszt társaságában és kis barátnéja, Csilla mellett ült, ki boldog örömmel enyelgett vele.
- Milyen nagy és deli vitéz lett belőled!
Atyám alig fog rád ismerni , tréfálódzott vele, de mélyen elpirult, midőn Edömér halkan visszasúgta, hogy ő is gyönyörű leánynyá fejlődött és mindennap szebb lesz, akárcsak egy mesebeli tündérkisasszony.
- Mi is menekülni fogunk az ostrom elől.
Éppen az elébb eresztettem útnak egyet levélhordó galambjaim közül, hogy atyám jöjjön értünk erős kisérettel .
Bárcsak te is elkisérnél, Edömér bátyám, akkor nem félnék semmitől!
Hiszen te győzhetetlen hős vagy! csicseregte a leány.
Edömért egészen boldoggá tette ez a dicséret.
Midőn délután az erődítési munkálatokat mentek megtekinteni, az egyik bástyaköröndnél Starhemberg Rüdiger megszólította szűkszavú modorában:
- Éppen hivatni akartam hadnagy urat.
Ő fensége a hadi operációk megkezdéséig mellém osztotta be.
Szükségünk van gyors és merész emberekre.
Jelentkezzék holnap!
Másnap, a jelentkezésnél, az összegyűlt tisztek között megpillantotta az ifjú Kányavári Jánost is, ki őt, midőn mellette elhaladt, mint bajtársát, katonás kimértséggel üdvözölte, noha Edömér rá sem nézett.
A parancsnok ezután három tisztet, köztük Kányavári Jánost is, futári szolgálatra jelölt ki.
- Mihelyt ő fensége parancsai megérkeznek, indulniok kell, Pálffy, Battyányi , Scherfenberg és Heisler tábornokokhoz! mondá röviden.
De bizony elmult egy hét, a parancsok mégsem érkeztek meg a főherceg táborából és midőn Edömér egy hétfői nap hazatért szállására, ott találta Vihorláthy Lászlót, Bálintot és Keveházit, kik mindenestől utána jöttek Bécsbe.
- A várparancsnok uram küldött bennünket kegyelmed után! jelentette Bálint nagy örömmel.
Másnap egész váratlanul megjöttek a főherceg titkos parancsai, mire nagy lótás-futás lett a főhadiszálláson.
A futár tisztek éppen indulni akartak, midőn Kányavári János lova egyszerre csak megbokrosodott és úgy levetette a nyeregből, hogy mozdulatlanul terült el a földön.
- Blumenthal hadnagy, induljon helyette! parancsolá Starhemberg boszusan.
A hadnagy sietve kapta be reggelijét, de alig, hogy lovát elővezették , egyszerre halálsápadt lett és iszonyú görcsök között rogyott a parancsnok lábaihoz...
- Bardio hadnagy! kiáltá idegesen Starhemberg.
Az olasz származású hadnagy, elvéve a sürgönyöket, fürgén a nyeregbe pattant , de a másik percben az ő lova is iszonyú ágaskodások között kirugott és gazdáját fején keresztül hajítva, megvadultan száguldott tova.
Starhemberg dühében sápadozni kezdett.
- Az ördögök bujtak ezekbe a lovakba! kiáltá, széttekintve a hármas balesettől megdöbbent tisztek között.
- Hollókövy hadnagy, bizik-e lovában? kiáltá egyszerre.
- Bizom! felelt nyugodtan Edömér.
Behivta a szobájába, átadta a titkos sürgönyöket s csak ennyit mondott neki nyers hangsúlyozással:
- Remélem, a negyedik tisztem lova nem fog megbokrosodni!
Edömér válasz helyett csak egy tekintettel felelt, melyre a parancsnok komor arca egyszerre kiderült, ő pedig a másik pillanatban már lova vékonyaiba mélyesztve sarkantyúit, szélvészként száguldott tova.
Az útak, melyeken haladnia kellett, ki voltak neki jelölve.
Pozsonyban Tesa tábornoknál jelentkezett, aztán a legnagyobb sietséggel folytatta útját , mert több szétszórtan elhelyezett helyőrséggel láttamoztatnia kellett a nála lévő összpontosító parancsot is és már csak az utolsó, legfontosabb hadiparancs volt nála, midőn Sárvár táján egy kóborló török csapat vette űzőbe, mely elől menekülnie kellett.
Szerencsére nemesvérű lova szélvészként száguldott tova a portyázók zsákmánynyal terhelt lovai elől, de midőn a kitűzött útvonalra újra visszatért, a könnyű hidat lerontva találta maga előtt.
Már alkonyatfelé járt az idő és az égen nehéz viharfelhők gyülekeztek távoli fenyegető morgás kiséretében.
A máskor csendes folyású Rába-ág most fel volt duzzadva és forgókat , örvényeket hányva, rohant szinig dagadt medrében.
Újra vissza kellett tehát fordulnia és a parton vágtatott tovább, hogy gázlót keressen, de a zivatar és az éjszaka, mintha összebeszéltek volna , versenyezve közeledtek.
Csakhamar villám villámot, menykőcsapás menykőcsapást ért és ökölnyi jégdarabok kezdtek aláhullani.
Az albán bégtől elvett arabs paripa sohse látott jeget s midőn a tojásnagyságú éles jégdarabok paskolni kezdték, ijedt ágaskodással hányta-vetette magát s párszor majd belefordultak a megdagadt folyóba.
Belátta, hogy valami fedél után kell nézni, különben agyonverik a folyton sűrübben hulló jégdarabok.
Nem is ellenkezett hát tovább paripájával, hanem ösztönére bízva, engedte tovább száguldani a villámoktól hasogatott éjszakában.
Egyszerre hivogató világot látott megcsillanni a messzeségben és nemsokára ott állottak a komor, zárdaszerű tornyos úrikastély előtt, melynek egyetlen nagy íves ablaka világított csak ki az éjszakába.
Zörgetésére mindjárt kinyilt a kapu és egy kulcsárforma vén ember jött másodmagával elébe, kitől, midőn szállást kért, készséges vigyorgással invitálta befelé.
- Urunk nincs ugyan hon, de azért a vendéget szivesen látjuk! mondá rikácsoló hangján s megigérte, hogy lovának jól gondját viselik és nem lesz semmiben se fogyatkozása.
A setét, visszhangosan huhogó folyosónak egyik szépen bútorozott szobáját kinyitva, meggyujtotta a karosgyertyatartó viaszgyertyáit, azután, mintha csak várták volna, tüstént felszolgálta a vacsorát, olyan hizelgő nyájassággal és szapora beszéd között, hogy Edömér nem tudta mire vélni e nagy szivességet.
Midőn az esteli után egyedül maradt, az egyre hevesbedő zivatar csattogása , süvöltése között kezére hajtott fejjel bámult a gyertyák ide-oda lobbadozó lángjába.
Olyan furcsa, idegenszerű érzést keltett benne ez a setét függönyös szoba menyezetes ágyával és a falakról alátekintő komor arcképeivel, hogy felvette a nehéz karos gyertyatartót és megnézte az arcképeket.
Lefeküdni még kora lett volna.
Álmos se volt, de meg hátha eláll a zivatar és még az éjjel tovább mehet...
A három életnagyságú arckép páncélos lovagokat ábrázolt, merev, zord arcvonásokkal, a középső képnek azonban, mintha ki lett volna szúrva a szeme, mert a helyén csak setét ür tátongott...
- Milyen furcsa, vagy csak én nem látom a szemet a setétségben, gondolá és újra visszaült elébbi helyére az asztalhoz.
Egyik óra a másik után mult el, a földigérő arcképek mereven néztek rá mozdulatlan szemükkel.
De mégse!
A középső arcképnek egyszerre mintha szemei támadtak volna és ezek a szemek nedvesfényű villogással mozogtak , szegeződtek rá a csontos, kiülő szemöldökök alól...
Először azt hitte, valami káprázat űzi vele játékát.
De nem!
Homlokára támasztott tenyere alól világosan látja fürkésző villogásukat, s azt is látja, amint egyszerre eltünnek...
Egyideig mintegy odaszegezve ült helyén, azután hevesen dobogó szívvel a karosgyertyatartóval odavilágított a titokteljes képre.
De a szem helyén csak mozdulatlan fekete üresség tátongott...
Eddig nem érzett borzadálylyal ült vissza helyére.
Vajjon álmodott-e, vagy újra megjelennek neki a kisérteties szemek leselkedő, hideg pillantásukkal?...
A szél szünni nem akaró hevességgel jajongott, süvöltözött odakünn és kisértetiesen huhogtatta a folyosók és kémények visszhangját.
A gyertyák lobogva hányták-vetették lángjaikat, kisértetszerű árnyékokat rajzolva a falakra, közbe-közbe pedig ijesztő roppanással pattogtak, recsegtek a régiségtől megfeketült butorok.
Minden roppanásra nagyot dobbant a szive és önkénytelenül kardja markolatához kapott.
Egyik óra a másik után telt el ebben az idegfeszítő várakozásban, s már-már azt kezdé hinni, hogy mégis csalódott, midőn egyszerre csak újra megvillant az a nedves, cikázó fény a setét szemüregekben, de rövid, leselkedő pillantás után mindjárt eltünt.
Valami ösztönszerű sejtelem, mely néha sajátja a léleknek, egyszerre azt súgta neki, hogy lesnek rá és csak elalvását várják.
Elhatározta tehát, hogy ébren tölti az éjszakát, nehogy álmában meglephessék.
Az ajtóra rátolva a nehéz, vésűzött reteszt, megnyugtatva látta, hogy gyertyái kitartanak reggelig, de ugyan e percben egy közülök nagy lobbanással kialudt, a másik pedig pislákolva, sercegni kezdett.
Hiába próbálta újra meggyujtani, nem sikerült és midőn a másik is kialudt , kétfelé törte mindegyiket.
A gyertyák belül egészen üresek voltak.
A többi szint ilyen lesz!
Ebből látszik, hogy árulást forralnak ellenem ! gondoló ébredező dühvel és csakugyan, mikor a két legutolsó szintén pislákolni, lobbadozni kezdett, sietve nézett szét a szobában és a menyezetes ágy feje mögé vonult, nehogy hátulról is rátámadhassanak.
A két gyertya, rövid pislákolás után, csakugyan kialudt, ő pedig hátát a falnak vetve, mezítelen karddal várt és hallgatódzott minden neszre az éjszakában.
A függönyök hézagain becikázó villámsugarak egy-egy percre kékes, téveteg fénynyel öntötték el a szobát és az utánok következő csattanásokra a vén kastély meg-megremegett alapjaiban.
Egyszerre csak halk csattanást hallott és mintha az arcképek lépnének ki földig érő keretjeikből, a középső mögül három setét alak lopódzott a szobába és nesz nélkül közeledett az ágy felé...
Az ágy függönyei lassan suhogtak és a becikázó villámfénynél csak egy lecsapódó kard villanását lehetett látni, amire ő egy másik csapással válaszolt, mit halálhörgés és hangos zuhanás követett a setétben.
- Hányan vagytok, orgyilkos haramiák! kiáltá ekkor Edömér bőszülten és karja suhintására másik éles jajkiáltás harsant fel, a szoba pedig egyszerre kivilágosodott...
Az ágy fejénél egy állig hasított holttest hevert és magán az ágyon az estéli lovász fetrengett mély sebbel, a szives vendéglátó, bőbeszédű kulcsár uram pedig szétnyilt köpönyege alatt égő tolvajlámpással, a rémülettől megnémulva, kapaszkodott a faragott ágyoszlopokba.
- Áruló zsivány, meg akartatok gyilkolni! rohant rá, kardja hegyét torkára illesztve!
Beszélj!
Valld ki! mert torkodba fojtom a lelket!
A megrémült gaz csak remegve szuszogott, midőn azonban a kard hegye nyakába mélyedt, éles sikoltással vetette magát lába elé:
- Kegyelem, fiatal vitéz!
Kegyelmezz!
Meg volt parancsolva.
Üldözőbe vettek , hogy az útról letérítsenek, a hidat pedig elrontották előtted, hogy ide kelljen szállnod éjszakára!
De siess, ha élve menekülni akarsz!
Urunk éjfélkor visszaérkezik csapatjával, hogy a nálad lévő hadiparancsot elvegye és a basa küldöttjének átadja...
- Mi neve uradnak?
- Kámori András.
- Kányavári és a török cinkostársa! mormogá Edömér felgerjedten.
Most már aztán tudta, miért és kinek parancsára törtek életére és sejteni kezdte azt is, hogy azért bokrosodtak meg olyan egyszerre a futártisztek lovai, hogy végre is neki kelljen indulnia!
- Világíts, te áruló gazember! riadt haragosan a kulcsárra és megtapintva mellét, hogy megvan‑ e a féltett hadiparancs, sietve követte az üres folyosókon és kastély udvarán végig le az istállókba.
Itt futó pillantással vizsgálta meg paripája lábait és a szerszámokat, aztán lesujtó tekintetet vetve a folyvást remegő cimborára, megeresztett kantárral száguldott tova a zivataros éjszakában...
Szerencséjére a zivatar ekkor már szünni kezdett és a hajnal első rózsaszinű derengésénél nagy kerülővel visszatért az előirt útra és midőn megérkezett a Sárviz környékén táborozó Pálffy János Károly seregéhez, az egész tábort nagy forrongásban találta, mert akkor már Pálffy hirét vette, hogy a nagyvezír a Dunántúlról közeledik Bécs felé és Károly főherceg pedig a Duna balpartjára huzódott előle egész táborával...
Bécs ostroma.
»Túl a mezőn, túl a hazán,
S a part fölött a nagy Dunán
Ki népe zajlik ott?«
Vörösmarty: »Buvár-Kund. «
Kara Mustafa a nagyvezír ezalatt seregével feltartózhatlanul hömpölygött Bécs felé, a Lotharingiai herceg pedig harmincezer főből álló seregével a Duna balpartjára huzódott vissza, s tábort ütve a Bisamberg alatt, nagy eszélyesen ott várta a segélyre igérkező seregeket és Szobieszky János lengyel király hadait.
Edömér e hirre, amennyire csak lova birta, sietett visszafelé és nagy nehezen átvágva magát az előre száguldozott tatárcsapatokon, még elég jókor bejutott Bécsbe, melynek bástyáiról már ekkor látni lehetett a mindenfelől fellobogó vésztüzeket, mint a pusztító török hadak hirmondóit.
Starhemberg parancsnok setét vonásai kiderültek, midőn meglátta és melegen megdicsérve merészen végzett utjáért, mindjárt kinevezte adjutánsának.
Midőn pár percre szállására szabadult, Bálint és Hiasszár azzal az örvendetes hirrel fogadták, hogy Csilla a kancellár családjával és a császári udvar kiséretében Lincbe menekült, de búcsuüdvözletül egy remekül himzett bársony-lótakarót küld számára.
Edömér szive nagyot dobbant arra az édes gondolatra, hogy még a veszély és menekülés nehéz perceiben is rágondoltak és elolvasva a takaró bársonyára hímzett buzdító szavakat: »Dicsőség kisérjen győzelemre« - felujjongott:
- Igen!
E lelkes jelmondatod lesz kisérőm a harcokban, drága kis hugom!
Másnap és harmadnap a rengeteg török tábor megérkezett Bécs alá és óriási félhold alakjában fogta körül a császárváros falait.
Amilyen nagy volt Bécs városa, három nap alatt épp akkora új város támadt körülte cifra sátrakból, barakokból és állásokból.
E fényes sátorváros közepéből, mint egy aranyos templom emelkedett ki a nagyvezír buja keleti pompával berendezett tornyos sátora, ragyogó érctetővel, biborselyemmel és drága szőnyegfalakkal rekesztékekre osztva , hölgyei, táncosnői és eunukhjai számára, majd elrepülve a sok zászlótól , melyek a középen lengő próféta zászlóját körülvették.
A sátor előtti tért narancs, babér és pálmabokrok, locsogó szökőkutak változtatták egész paradicsommá, körülötte pedig kincstára, szakácsainak és étekfogóinak barakjai álltak tűzvérű arabsparipáinak aklaival és állatseregletével együtt.
E rengeteg sátortábor, miként a parancsnok és Edömér hosszú távcsöveiken át láthatták, tágas utcákra volt osztva s ez utcákban kalmárok, kereskedők bódéi váltogatták egymást kávémérésekkel, lepénysütő boltokkal és ezrei lépkedtek a teherhordó tevéknek, tornyokat emelő elefántokkal egyetemben mindenfelé.
Szóval, Napkelet egész regés pompája együtt ragyogott, - mert Kara Mustafa egész szerályját elhozta magával, kiséretét pedig fejedelmek alkották: Szelim Ghirai, Krimia khánja, Apaffy Mihály, Erdély fejedelme , Kantakuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja és végre Thököli Imre , Magyarország jövendőbeli királya, ha a török győzni fog...
Starhemberg setét arccal hordozta körül messzelátóját.
Hiasszár háromszázezerre teszi a harcosok számát, nekünk pedig a polgársággal együtt alig van negyvenezer emberünk!
Csudának kell tehát segítségünkre jönni, hogy megmenthessük Bécset!
- Én hiszek e csudában, vezérem! szólt Edömér, messzelátóját összetolva, - mert a nagyvezír már eddig is minden hibát elkövetett, ami csak egy rossz hadvezértől kitelik.
Az ostromban sem lesz tehát ügyesebb!
- Miféle hibákat róhatsz terhére, hadnagy uram?
- Lassan nyomult a derékhaddal előre s mikor falaink alá megérkezett, a főherceg seregét nem is bolygatta.
Thököli uram ugyan megpróbálta a helyéből kiverni, de véres fejjel verték vissza, a nagyvezír pedig nem mozdult segítségére.
Azután e rengeteg tábor valóságos egérfogó, a saját nagyságától nem tud mozogni!
Egy jól sikerült támadással vészes zavart lehetne előidézni.
Starhemberg bámulva nézett rá.
Nem szólt ugyan semmit, de magában igazat adott neki.
Csakugyan semmi sem menthette volna meg Bécset, ha segélyére nem jő a nagyvezér kincsszomja és kapzsisága.
Jóformán egyetlen összrohammal elfoglalhatta volna, mert spahijai , Mahmud- el- Tebrisz aleppói basa vezérlete alatt, lóháton ostromolták meg a Lipótvárost és egy hajrá alatt elfoglalták az egészet.
Kara Mustafa ekkor hátrálót fuvatott, mert kímélni akarta nem a várost, hanem a kincseit.
Ha rohammal veszi be, akkor katonái osztoznak a kincseken, ha feladás mellett jut kezére, akkor a császárváros minden kincse, drágasága neki magának marad...
Sátorának nyitott előrészén, aranynyal hímzett bíbor-bársony függönyök alatt dőzsölve nézte, mint okádja éjjel-nappal háromszáz faltörő ágyuja irtó tekéit és szórják vetőmozsarai gyujtó lövegeiket a szorongatott városra.
Ezalatt odaliszkjai az Ezeregyéjszaka regéit mesélték, mandolinpengés , réztányércsengés között nádszál termetű bajadérok járták szellőkönnyű csábtáncaikat tündéri karéjban körülötte.
A levegőt háromszáz aranyfüstölő ámbrával és burnuttal táplált füstje tette kábítóvá, ő pedig trónszerű divánjának hattyúpehelylyel töltött vánkosain a mustravittól és opiumtól részegen hevert, mialatt csapatjai rajként rohantak a falakra, árkászai pedig földalatti tűzaknákkal folytatták a falak és sáncok pusztítását.
Már hat ostromot vertek vissza hősiesen a bécsiek, melyekben Edömér kivivta magának a katonák és polgárság csodálatát, ezen kívül, mintha megszázszorozta volna önönmagát, Starhemberg parancsnok oldala mellett mindenütt ott volt a legveszélyesebb pontokon, midőn egy földalatti tűzakna romba dönté a Lövel-bástya nagy részét és a parancsnok maga is megsebesült.
- Hozzátok el szállásomról a bástyák tervrajzát, mondá környezetének, mialatt sebeit bekötözték és azután hordszéken viteté magát a legveszélyesebb helyekre.
Keveházit küldték el a tervekért, ki nagysokára el is hozta azokat...
Starhemberg maga mellé inté Edömért.
- Tovább nem tarthatjuk magunkat, ha felmentő segítség nem érkezik !
Hiasszárnak megint ki kell szökni a fővezérhez sürgős segélykérő levéllel ! sugá Edömérnek, kit már akkor bizalma és becsülése jeléül régen tegezni kezdett.
- Menni fog, vezérem!
Ő is, én is, örömmel ontjuk vérünket a szent ügy védelmében! felelt Edömér és Bálintot elküldte érette.
Alig ereszkedett alá tehát az est, Hiasszár töröknek öltözve, kilopódzott a Duna felé néző kapun, de éjfél felé, kikelt arccal újra visszatért.
- Áruló van a városban, kiáltá lihegve.
Vezér, vigyázz, Bécs és erődjeinek a tervrajza az ellenség kezében van.
Hamarosan lerajzoltam tűzaknáik irányát , melyekkel a falakat mindenfelől romba akarják dönteni.
Intézkedj!
Az én küldetésem is el volt árulva, mindenfelől lestek rám, alig bírtam menekülni.
Starhemberg merev, szenvedő arca még jobban elhalványult, Edömér pedig indulatosan dobbantott lábával.
- Hát még itt is akad áruló gaz? kiáltá.
Várjunk hát a tervvel pár napig, míg elfeledik!
Akkor én magam fogok menni!
- Nem, míg én élek! felelt Hiasszár.
Az ezt követő hetedik napon, Hiasszár nagy titokban másodszor is kiosont az ostromolt városból és a Kahlenberg szakadékain át szerencsésen eljutva a fővezér táborába, nyolc nap mulva újra visszatért.
»Csak még egy kevés ideig tartsátok magatokat.
A felmentő seregek már útban vannak« ezt izente vissza a fővezér.
E jó hir egy időre új bátorságot és lelkesedést öntött a védők megfogyott soraiba, azonban nap-nap, hét-hét után telt el, de az igért segítség csak nem akart érkezni.
A háromszáz ágyú torka pedig éjjel-nappal dörgött, villámlott, ahogy a föld reszketett bele.
A bástyák nagy része már romokban hevert, a templomok és császári palota porrá voltak lőve.
A védők lankadni kezdtek, mert soraikat , az ostromló ellenségen kívül, az élelmi szerek hiánya folytán beálló mirigyek felére apasztották.
Ekkor már majd ötven napja tartott az ostrom.
Tizenhat rohamot vitézül visszavertek és huszonnégy kirohanást intéztek a tengernyi ostromló tábor ellen.
- Hiasszárnak újra ki kell mennie!
Ha a fővezér rögtön nem jő a felmentő sereggel...
Bécs városa elveszett! mondá tompán Starhemberg, megsebesült fejét fáradtan kezére hajtva.
- Menni fogok! szólott nyugodt önbizalommal a renegát.
A szökésre megint az estalkony idejét választotta, még pedig a Lipótváros felől.
Hajnalban azonban vérében úszva találták meg a bástyák tövében, hová utolsó erejével elvonszolta magát.
Vihorláthy László, ki a tulsó félen vett részt a védelemben példás vitézséggel, azonnal ráismert és a főhadiszállásra vitette.
Edömér szívét éles fájdalom marcangolá, Bálint pedig könyezve borult a hű barát véres testére, az orvos azonban nagy örömükre kinyilatkoztatá, hogy a seb nem halálos, a sebesült csak a nagy vérvesztéstől alélt el.
Nemsokára sikerült is neki eszméletre hozni és Hiasszár felemelte bágyadt szemét.
Gyenge, alig érthető hangon szólítá Edömért ágyához.
- Orozva lőttek le hátulról! susogá nehezen.
Siess uram a vezérhez!
A török tábor végső rohamra készülődik.
Egyszerre minden ponton áradatként fog a városra hömpölyögni.
Bécs el van veszve, ha segély nem érkezik.
Ennyit tudhattam csak meg...
Edömér sietve rohant a vezérhez és félóra mulva délceg spahibégnek öltözködve lépett ki a Dunára néző kapun, hol a falak tövében rejtőzve, Bálint és László várták felszerszámozott lovával.
Tudta, hogy ilyenkor az egész török sereg a tikaf ima mondásába van merülve , ezért szélsebesen surrant tova a sáncárok fenékperemén, hogy a tábor szélén álló előőrsök észre ne vegyék.
Szerencséjére, ezek mind napkeletnek voltak fordulva, így bántatlanul elérte a félhold alakú tábor hegyét, hol már nem kellett félnie a felfedezéstől , mivel itt már az előőrsök spahi öltözetéről a maguk futárjának vélték - és még csak a közbenső síkot kellett átrepülnie, hogy olyan térbeli előnyt nyerjen, hogy sebes futású lovát be ne érhessék.
A síkon át, hogy gyanut ne keltsen, csak közönséges galoppban nyargalt, ennek végén azonban, sarkantyuit a nemes mén oldalába vágva, szélsebesen száguldozott tova a táborral ellenkező irányhan és alkonyat felé Lotharingai Károly herceg táborába ért, ki azonnal sátrába vezettette.
Félóra mulva újra lóra ült és egy kisded lovas csapat éléin a közelgő lengyel király elé vágtatott, hogy a szorongatott Bécs nevében sebes előnyomulásra bírja.
Az általános rohamot megelőző éjszakán a török tábor minden zászlaja előtt szurokserpenyők égtek és a dervisek szakadatlan üvöltése behallatszott a szorongatott városba, melynek védői halálosan kifáradva, elcsüggedve , halálra készülődtek.
A legnagyobb kétségbeesés közepett Vihorláthy László felment a Szent-István toronyba, hogy az Edömér által igért jel után nézzen.
Egyszerre hangos örömkiáltás harsant le a magasból.
A Kahlenberg tetején lobogó tüzek gyulladtak fel.
Ez volt az igért jel!
Szobieszky János tábortüzei!
Másnap reggel pedig megtörtént az a csuda, hogy nyolc gólya érkezett meg úszó repüléssel és körülkerengve a Szent-István tornyát, letelepedtek rá fészket rakni!
- Jó jel!
Az ég küldi e jelt!
Madárjóslat, miként Attilának Aquiléja alatt ! újjongott a kétségbeesett nép, új örömre, új reményre gyulva.
E percben szörnyű dörgéssel okádták az ágyuk golyóikat, és robbantak fel a tűzaknák és ugyan e percben öt hadoszlopra osztva, mindent elseprő zuhatagként omlott alá a Kahlenberg szakadékain át a segítségre érkező lengyel tábor Kara Mustafa táborára...
Ugyanekkor fuvatott a nagyvezér is általános rohamot...
Roppant hadseregét három részre osztva, lovasságát, a spahikat, szarácsikat, a tatár és oláh hadakkal Szobieszky ellen küldé, a janicsárokat és válogatott testőrlovasságát maga mellett tartva, a többivel pedig Bécset rohantatá meg minden oldalról.
Ő maga kedvenc hölgyeitől és odaliszkjaitól körülvéve, bíbor-selyem menyezet alól nézte a kibontakozni készülő rémületes harcjátékot, fekete kávéját szürcsölgetve.
Két kis fia jobbról-balról ölében enyelgett s mór törpéje egy szelidített strucmadarat táncoltatott karikában előtte, míg görög bohóca tréfás párbeszédet rögtönzött beszélő papagájával.
Estig dúlt a harc, mert eközben megérkezett Károly főherceg s a szász választó fejedelem is és hadaikkal két oldalról veték rá magukat az ozman táborra.
Kara Mustafa nem akarta dölyfös elbizakodottságában elhinni, hogy csapatjai egymás után bomlanak szét és a háta mögött felvert porfellegek saját futó csapatjaitól kavarognak.
Hiszen még áll táborának virága, dísze, a testőrlovasság és janicsárhad.
E tartalékhad maga erősebb, mint az összes keresztény seregek együttvéve.
De hiába állt, mert midőn feljött a hold, a török sereg kétharmada vad futásban bomlott szerteszét.
Ekkor megjelent a muskavittól ittas nagyvezír előtt lobogó talárjában a Sheik- ül- Izlam, az összes török egyházak főpapja:
- Fuss innen, átkozott! kiáltott átokra emelve kezét.
Fuss, kapzsi, tobzódó , bor ivó, mértéktelen!
Te miattad küldé ránk Allah a halál és veszedelem napját!
Fuss!
Az ütközetet elvesztéd!
Fuss! mert hadsereged nincs!
Fuss, de mentsd meg a próféta zászlaját, hogy a hitetlenek kezébe ne kerüljön...
És százszor légy elátkozva!
Kara Mustafa gőgös dölyffel fordult el és csak ekkor határozá el magát a cselekvésre.
Előhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakövek terhétől , s felült rá, hogy parancsokat oszszon.
De ekkor már parancsait nem fogadta senki, legjobb vezérei pedig halva feküdtek a csatatéren és saját ágyui okádták rá a halált és pusztulást.
E rémületes zűrzavarban a csatatérről porral, vérrel befedve, vágtatott hozzá a tatár fejedelem: Szelim Ghirai.
- Fuss!
Menekülj!
A csata elveszett!
Nézz körül, maga Szobieszky, a győzhetetlen jön ellened!
Valóban, ő közelített, a harcok félisteneként, gyémántos sisakjában, ragyogó arany- és ezüst fegyverzetében, tejfehér harcilován.
Edömér, kinek hős arca az első látásra nagyon megtetszett neki, azt a kegyet kérte ki, hadd harcolhasson oldala mellett és hordozhassa ezüst pajzsát.
Arca előtt futott mindenki, olyan felséges volt hadverő haragjában.
Egy iszonyú rohammal, mely szétszórt, elsepert mindent, megrontotta , összetörte a janicsárok és az óriási mameluk testőrök ércfalait, mire a nagyvezír kétségbeesetten szökött le aranynyergű díszparipájáról és elkapva egy halottól a nehéz harci bárdot, felszökött egy közönséges harciménre , mely sebes futásra való volt...
A próféta zászlaja helyett azonban két kis fiát kapta fel maga mellé és ezeket sietett megmenteni.
- Öljétek le a nőket, odaliszkokat, paripákat, mindent, mi él, nehogy a keresztények kezébe jussanak!
Ez a halál és harag napja! ordítá rabszolgáinak és azzal lova véknyába vágva kengyelvasát, nyargalt vadul , eszeveszetten, saját népét gázolva le vad futásban...
A rabszolgák végrehajták parancsait!
Leölték az odaliszkokat, a baiadérokat, le a drága paripákat, tevéket, sőt még a szelid strucmadarat is!
Csak a beszélő papagáj szabadult ki a gyilkosok keze közül és ijedten a magasba repülve, sebes szárnyalással eredt a futók után s a menekülő tábor felett repülve, egyre kiabálta rikácsoló hangján a betanított mondásokat:
»Allah buffáj!
Allah mitrei chrestinnai!«
Edömér a harc legádázabb dühöngése közé követte a hős királyt.
Mindenütt szorosan oldala mellett maradva, baljában az ezüst paizsot emelve , védelmezte fölkent személyét, míg jobbjában ősei kardjával a ráirányzott csapácsokat fogta fel és aprította az ellenséget.
Az öldöklésnek közepette, mikor a rengeteg ozman tábor már ingadozni kezdett és a végső kétségbeesés harcát vivta, összetalálkozott egykori urával , Mahmud- el- Tebrisz aleppói basával, kinek oldalán ott küzdött béggé kinevezett fia, Kairam is!
Mind a hárman ráismertek egymásra!
Mahmud- el- Tebrisz zord dühvel emelé fel sarlóalakú damaszkusi szablyáját, de a hadsorok ide-oda hömpölygése elválasztotta őket egymástól és Edömér csak azt látta még, hogy először az apa, azután a fiú hull le halálra sebzetten lováról és nemsokára rá vad futásban szétbomlott az egész török tábor , martalékul otthagyva minden ágyuját, hadiszerét, tömérdek kincseivel és drágaságaival együtt...
A nagy ütközet el volt döntve!
Hat basa, köztük a hős aleppói és szilisztriai basák és hatvanezer ozman katona maradt a csatatéren.
A keresztény világ tehát meg volt mentve, mert a török sereg nem volt többé.
A holttestek Bécs környékét beláthatatlan messzeségben terítették körül.
Ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség készült behatolni a birodalmi császárvárosba, azon vonult be győzelmes serege élén, jobbján Edömérrel a győztes és felszabadító: Szobieszky János lengyel király...
A bécsi nép istenítve, egetverő örömujjongások között fogadta hős szabadítóját, Edömér pedig visszafordulva, szélsebesen vágtatott László és Bálint kiséretében vissza a harctérre, hogy megkeresse Kairamot a halottak között, ha ugyan még meg lehetne menteni.
Hosszas keresés után végre rátaláltak.
Kairam még élt és midőn felnyitotta megtört szemét, hálás pillantással akart valamit mondani, de csak ajka mozgott hangtalanul.
Vigyázva szállitották be az örömtől ujjongó városba, hol a leggondosabb ápolásban részesült.
Midőn valamennyire magához tért, Edömér azzal örvendeztette meg, hogy felgyógyulása után szabadon visszatérhet elébbi állomáshelyére: Budára, hol azelőtt Abdi basa seregében szintén spahi bég vala.
Párkány és Esztergom.
»Leng azonban büszkén a nemzeti zászló,
»Meghalni hazáért« a várbeli jelszó,
Egyszer csak az hallik, hogy dörejre dörej,
Egyszer csak az látszik, hogy a török közel.«
Erdélyi: »Szondy Drégelben .
Egész Európa visszhangzott Szobieszky és a birodalmi sereg csodaszerű diadalától.
A császári udvar és a kiséretében menekült főúri családok visszatértek Bécsbe és az ebersdorfi mezőn nagy katonai pompával találkozott a két koronás fő egymással.
Erre az ünnepélyre Eszterházy győri várkapitány is Bécsbe érkezén és tanuja volt ama jelenetnek, midőn kedvencének a Lotharingiai herceg az egész hadsereg szeme láttára, dicsérő és lelkesítő szavak kiséretében, saját kezével adta át a főhadnagyi kinevezést.
Alig várta tehát, hogy ő is néhány meleg, barátságos szóval üdvözölhesse, és mikor szerét tehette, hozzá sietett.
- Jól viselted magadat!
Büszke vagyok rá, hogy az én seregrendemből való vagy! szólítá meg az örömében elpiruló ifjut.
Hanem fiú te, valóságos szerencsegyerek vagy!
Nemsokára megint újabb hősi babérokat szerezhetsz !
Tudod-e, hogy Esztergom ostroma már végképp el van határozva?
Edömér már hallott erről valamit és midőn barátságos beszélgetés között az udvari méltóságok fényes csoportjai között tovahaladtak, az egyik fordulónál egyszerre csak Kányavári Áron kamarás úrral állottak szemben, mivel a szűk átjárón egymást ki nem kerülhették.
A kamarás úr lankadt szemhéjai remegve ereszkedtek le, hanem a másik percben már édeskés mosolygás között szolgálatkészen állott félre útjukból.
Eszterházy hideg lenézéssel, Edömér ellenben szilaj haraggal haladt el mellette, de alig tűntek el a fordulónál, a lankadt szemhéjak felemelkedtek és gyűlölettől izzó pillantást lövelltek utánuk...
- Ni, hogy berzenkedik ez a fiatal kakas!
Itt az ideje, hogy lenyessük a taréját! mormogá összeszorított fogai között, azután megpillantva nem messze álló fiát, hozzá sietett.
- Mi hir?
Mit tudtál meg, Jánoska? kérdé halkan.
- Készüljön kegyelmed, mert az udvar egy időre Pozsonyba költözködik .
Esztergom ostroma pedig végkép el van határozva, felelt ez durván.
- No, no, miért vagy olyan haragos, Jánoskám! akarom mondani hadnagy uram!
- De hát miért van kegyelmed a világon, ha még ezt a Hollókövy fattyút se tudja elpusztítani! horkant rá János.
Mindenben megelőz bennünket!
- Nem sokáig előz meg, ne félj.
Csak továbbra is okosan viseld magadat.
A hadikészülődésekről én többet tudok, mint te és ezek valamennyien.
De itt egy szót se többet, hanem jer velem!
Csakugyan az ünnepély végével az ostrom hire már a csapatok között is szájról-szájra járt és rövid időre rá megkezdődtek a hadikészülődések, úgy , hogy három héttel később Edömér búcsuzni ment Csillához, mert másnapra már ki volt adva a parancs az indulásra.
Mikor ezt a leányka meghallotta, sokáig komolyan nézett rá mélységes tekintetű szemével.
- Imádkozni fogok, hogy mielőbb szerencsésen visszatérj!
Őrizzenek meg az égiek minden veszedelemtől - szólalt meg aztán halk, elfogódott hangon...
- Megőriznek!
Mert két drága talizmán van velem!
Anyámé és a tiéd! felelt Edömér megindult hangon.
- Hiszen azért adtam, hogy megőrizzen minden bajtól! suttogá a leány.
Siess hát mielébb vissza, mert a te védelmed alatt utazunk Korláthkőre.
Atyám egy baleset miatt nem jöhet, te fogsz majd elkisérni bennünket!
- Ennél nagyobb örömhirt nem mondhattál volna, szeretett kis hugom !
Elhiheted, hogy sietni fogok visszafelé.
- Ákossal szintén találkozni fogsz Esztergom alatt a táborban.
Mily boldog lennék, ha vele együtt térnétek vissza!
Hozd magaddal őt is, Edömér bátyám !
Megigéred ezt?
- Igérem, hugocskám!
És beszéd közben elmondta, hogy Kairam éppen ma kora hajnalban indult el teljesen felgyógyulva Budára és üdvözletét küldi neki is, Hiasszár pedig annyira javul, hogy már fel is kelhet, csak az ereje hiányzik.
- Mily különös a sors, szólott elmélázva Csilla.
Egykor te voltál neki a rabszolgája, most ő volt a tied.
Hitted-e ezt valaha, Edömér?
- Azt már rég elfeledtem és megbocsátottam.
Kairamot, mint barátomat ápoltam !
A harcmezőn ellenségként álltunk szemben, de most mint barátok váltunk el .
Az elválásnál megesküdött, hogy az élet minden körülményei között számíthatok barátságára és hálájára.
De most ég veled! - búcsuzott Edömér.
- Térj vissza mielébb, de mielébb! suttogá a leányka s az ablakból is addig integett utána fehér kendőjével, amíg csak láthatta.
A Párkány alatti táborba érkezve, Edömér Korláthkövy Ákos után tudakozódott .
Csakhamar rá is akadt a főhadiszálláson és a két jó barát nagy örömmel üdvözölte egymást.
- Beh kár, hogy szolgálatban vagyok!
A vezéreket kell haditanácsra hívnom a herceg fővezér sátorába.
A lengyel király azonnali támadást sürget!
Fogadni mernék, hogy holnap megütközünk! kiáltá harcvágytól égve.
- Akkor nem tartóztatlak, Ákos!
Első a szolgálat! szólt búcsut intve Edömér , mire Ákos tovavágtatott, de visszakiáltotta, hogy mihelyt felváltják , azonnal felkeresi.
- Ejnye no!
Bizony meg se látod az embert, bajtárs! kiáltá egy ismerős hang a nagy zajgásban háta mögött és megfordulva, egykori kapitányát, a derék Lindvayt ismerte fel, ki meleg kézszorítással sietett feléje.
Edömér őszintén örült e találkozásnak és elkisérve Lindvayt a tábor balszárnyára, az ide-oda vágtató lovasok között egy befont üstökű vén huszár vonta magára figyelmét...
- Ugyan hol láttam én ezt a betyárképű vén sast? gondolkodott magában s midőn jobban megnézte, akkor látta, hogy a vén Patkóhoz hajszálnyira hasonlít, de még sem az, mert annak haja jóformán fehér volt, ezé pedig még koromfekete és a pofája se volt úgy sebhelyekkel keresztül-kasul szabdalva, mint ezé.
Az öreg Bálint pompás juhhúsos kására várta haza kisurát és néhai kapitányát is meginvitálva reá, erre az örvendetes alkalomra, honnan, honnan nem, még bort is kerített és éppen a java evés közben voltak, midőn betoppant hozzájuk Ákos is, kinek meg éppen nem tudta helyét találni az öreg nagy örömében.
A tábor mozgalmas zajából ők is vidám beszélgetéssel vették ki a maguk részét.
Keveházi a vendégek mulattatására elővette nyeregiszákjából cifrán kivert tamburáját és víg nótákat vert rajta, a szomszéd sátorban pedig egyszerre csak megszólalt a tárogató és messze zengő hangon ringott el az akkori idők legkedveltebb nótájának: az »Amott kerekedik egy fekete felhő , benne tollászkodik sárgalábú holló« -nak búbánatos, szívhezszóló melódiája , úgy, hogy a rákövetkező víg és szomorú nóták s a folytonosan érkező újabb csapatok felvonulása között észre sem vették, hogy a délből délután, a délutánból pedig már az alkonyat kezdi kibontogatni árnyéknövesztő homályát.
- Ejha, fiúk, hiszen az ellenség előtt állunk, vagy mi... én pedig úgy nálatok feledem magamat, mintha lakodalomba vigadoznánk! kiáltá boszus nevetéssel Lindvay és távozni készült.
- Maradjon még egy váltásnyit, vitéz kapitány uram! szólalt meg egy hang és Eszterházy ezredes lépett közéjük.
- Épp most végződött a haditanács.
A főhadvezér egyenes parancsát hozom! mondotta azután a felugráló ifjak közül Edömért magához intve.
- Kora hajnalban csapatoddal kikémleled a török sereg előre tolt balszárnyát és tüzértelepeit.
Ugyanekkor Battyányi Ádám az északi sáncok irányában , Lindvay kapitány pedig a főhad felé indul kémszemlére.
Parancs szerinti időben indulva, találkoznotok kell a Vidra-gátnál.
Kigyelmetek ekkor megszállják a fűzfás bozótot, te pedig visszavágtatsz, hogy a támadást megkezdhessük.
A fővezér parancsa szerint mindennek a legnagyobb csendben és titokban kell történni, mindjárt meghalljátok, miért... és halkított hangon megadva nekik a további parancsokat, sebesen eltávozott.
Korláthkövy Ákos utána szaladt és pár perc mulva ragyogó arccal tért vissza.
- Én is ott leszek ám a Battyányi csapatában! ujjongott és széles jó kedvében össze-összeverte sarkantyuit az innen is, onnan is felhangzó tárogatók dallamára.
Alig szürkült még a keleti égaljon a közeledő hajnal derengése, midőn a kémszemlére rendelt csapatok egymás után vonultak ki a táborból és mintha csak árnyak lennének, tünedeztek el a ködbevesző setét félhomályban.
A lovak lábait vastag pokrócdarabokba burkolva, már annyira megközelítették az alvó töröktábor bal szárnyát, hogy az előőrsök vontatott kiáltásait és a fegyverek csörgését egész közelben hallották, hanem a felszálló sűrü ködben nem lehetett látni semmit.
Edömér csendesen maga mellé intette Vihorláthy Lászlót.
- Ti a legnagyobb óvatossággal huzódjatok csak a gát felé, míg én kikémlelem az ütegek és csapatok állását.
- Edömér, ez több a vakmerőségnél! ijedt föl László.
- Tudom, de a köd miatt nem megy máskép.
Előre, indulj!
A kis csapat csakhamar eltűnt a ködös reggszürkületben, Edömér pedig, midőn az utolsó dobaj is elhangzott, leszállott lováról és mezítelen kardját fogai közé szorítva, csúszott az előőrsök felé.
Hű lova lehajtott fejjel követte és olyan lassan emelgette lábait, mintha érezné a fejük fölött függő veszedelmet.
Egyszerre megállt és visszakúszott lovához, mert közvetlen közelében egy setét árnyékot látott a ködben ide-oda mozogni.
Gyöngéden veregette meg a hű állat nyakát és megrántotta a lecsüngő kantárszárat, mire a nemes arabs paripa ércszoborként állott meg, ő pedig újra kigyósimán siklott előre.
Időnként meg-megállott, hogy tájékozza magát, és jobbra fordulva, nemsokára hosszú töltésforma földhányásokra bukkant, melyek között átcsúszva , csakhamar jobbról-balról hangos horkolás ütötte meg fülét, ide-oda tapogatódzó keze pedig majd lebegő sátorfalakat, majd pedig ágyútalpakat s puskaporos ládákat érzett mindenfelé.
Bent volt tehát a török tábor balszárnyának kellő közepében.
Hogy jobban körültekinthessen, felállott és hol a sátrak, hol az álcázott ágyúütegek és vetőmozsarak közt bujkálva, már egészen a vezénylő basa sátráig jutott, midőn a mindinkább feltámadó szellő kavarni, hömpölygetni kezdé a ködhullámokat és visszatérésre figyelmezteté.
Az egyik sátor előtt véletlenül belebotlott egy alvó komparadzsiba, ki nagy horkantással felébredve, álmosan meregette szemét a félhomályban.
Villámsebesen veté magát ő is tehát a földre és mintha csak álmában tenné , nagy horkolással a másik oldalára fordult.
De a komparadzsi nem engedte magát megcsalatni, hanem egészen melléje csúszott.
- Láttalak, Juszszuf, megint lopni voltál.
Ha nem osztozol, elárullak, szólt egészen fölébe hajolva, de már a másik pillanatban felismerte s kiáltani akart.
Edömér azonban a gondolatnál is sebesebben ragadta torkon mindkét kezével és egyetlen rántással maga alá teperve, mellére térdelt.
Ha csak egy kiáltást , egy nyögést enged torkán kiszaladni - veszve van.
A körülte alvók mind felébrednek...
- Megöllek, ha mozdulsz! dörmögé fenyegetőleg.
Néma, de annál rettenetesebb élet-halálküzdelemmel akarta egyik a másikat elnémítani.
A komparadzsi valóságos óriás volt és játék lett volna neki ellenfelét legyűrni, ha Edömér mindjárt torkon nem ragadja olyan szorítással, mitől egy pillanatra eszméletét veszté és e pillanatot felhasználva, tőrét markolatig döfte a mellébe, aztán elejtett kardját felkapva, amilyen sebesen csak lehetett, surrant az ágyutelepek árnyékában visszafelé, mert a halálhörgésre néhányan mégis felébredtek és megütötték a lármadobot.
Az egész tábor felriadt előtte és háta mögött.
Edömér a sűrü ködben az üldözők sorai között nyilgyorsan keresztülsurrant és elérte a tábor szélét.
Lihegve füttyentett paripájának.
Hanem a füttyök üldözőit is nyomába vezették, sőt nemcsak a háta mögött , hanem elölről és oldalról is hangzott már a közeledők robaja, midőn nyerítve vágtatott melléje a nemes állat és urát nyergében érezve, pár pillanat alatt még dobogását se lehetett hallani a messzeségben.
A felriadt tábor lövöldözése elhallatszott a Vidra-gátig, hol Vihorláthy László és Bálint dobogó szívvel várakoztak.
Annál nagyobb volt tehát örömük , mikor Battyányi és Lindvay csapatjaival majdnem egy időben ért oda Edömér is véres, megtépett ruhákban, de győzelmet hirdető tekintettel.
- Előre!
Mindjárt felkel a nap! vezényelt sietősen Lindvay, de alig érték el a gátat védő töltés rekettye bokrait, a bozót egyszerre csak megelevenedett körülöttük és nagyszámú török csapat rohant rájuk, minden oldalról körülfogva őket.
- El vagyunk árulva!
Rajta, vágjuk keresztül magunkat, ordítá a földrengető csatazajban Lindvay, mert ugyanakkor minden oldalról megdördültek az ágyuk is és a török tábor egetverő Allah ordítással, szintén rohamra indult a magyar tábor felé.
Bár az ellenség ereje jóval nagyobb volt, vitézül keresztülvágták magukat , hanem ekkor egy másik még nagyobb számú csapat tört ki rájuk a fűzfásból.
- Mindenki a maga kezére dolgozzék! ordítá Lindvay és kardját megforgatva feje fölött, egyenesen a vezérlő basára rohant s utána a többiek egymást buzdítva harckiáltásaikkal.
A küzdelem hevében Edömér és Ákos egymás mellé kerültek a meredek partoldalon.
Edömér lova könnyű szökések közt kaptatott fel a tetőre, Ákosé azonban megcsúszott a síkos partoldalon s hangos nyerítéssel zuhant a hullámok közé.
Edömér egy percig se tétovázott.
Keresztültörte magát a küzdőkön, a több ölnyi magasból utána ugratott és szerencsésen megragadta a már-már elmerülni kezdő kezét és maga mellé emelte a nyeregbe.
- Megigértem Csillának, hogy életem árán is megvédelmezlek! lihegte, miközben paripája az ártól sodorva, sebesen úszott a tulsó part felé.
Midőn a szárazra kapaszkodtak, látta, hogy jóval feljebb, a fűzfás kanyarodónál nagyszámú török sereg készül kompokon és dereglyéken átkelni , hogy a mit sem sejtő keresztény sereget egyszerre elől-hátul megtámadhassa.
- Mire átkelnek, én is elérek a táborba! gondolá gyorsan körültekintve, s amint csak lova birta, vágtatott tova a parti fák védő árnyékában.
Éppen akkor ért a táborba, midőn a herceg fővezér és a lengyel király a derékhaddal készültek rohamot intézni a falként álló janicsárok falanksza ellen.
A sietségtől fulladtan jelenté nekik a látottakat, azután fáradt lova helyett maga és Ákos számára újakat kért, hogy résztvehessenek az ütközetben.
Dicsérő szavak között a Lotharingiai herceg a maga paripáiból vezettetett elő kettőt számukra, azután rövid tanácskozás után maguk állottak a kétfelé osztott derékhad élére és összrohamra fuvatták meg a trombitákat.
Hat óra óta dúlt a harc a jobb és balszárny seregei között az ágyuk folytonos dörgése közben s midőn a Lotharingiai herceg a derékhaddal megindult, Kara Mustafa, a nagyvezér is megmozdult válogatott testőrhada és fehér csalmás janicsár ezredei élén, hogy kiköszörülje a Bécs alatti kudarcot, de hosszú harc után, Párkány alatt is úgy megverték az egyesült lengyel, magyar és birodalmi hadak, hogy futó serege egymást gázolta, tiporta le fejvesztett rohanásában.
Egész táborát, hadikészletét a győzőknek hagyta, kik a Párkány alatt nyert győzelemmel egy csapással Esztergomot is elfoglalták...
Az árulás vége.
»És zenge gyászos éneket,
Buzgón, gyermekdeden,
A két barát imádkozott
Mellé nagy csendesen.«
Heine: »A Hastingsi csatatér. «
- Fiú te, maholnap nagyobb hired lészen hős Tholdy Miklósnál, ha ilyen összetett marékkal téped a harci babérokat! tréfálódzott vele az ütközet után Eszterházy.
Edömér is jókedvűen nevetett vele együtt, mert ezredes kapitánya jóidőre szabadságot adott neki, azután különös kitüntetéskép a főhadvezér ő rá bízta, hogy a fényes győzelem hirét megvigye az udvarnak Pozsonyba.
Még aznap éjszaka Ákossal együtt útnak indultak és midőn megérkeztek, Csilla azt se tudta, mit csináljon örömében.
Ákos bátyjának boldog nevetéssel szökött a nyakába, Edömért pedig forró kézszorítással, édes pirulással fogadta, azután bevezette gyengélkedő édes anyjához, ki hálásan csókolta meg homlokát, midőn fia elbeszélte bátor, önfeláldozó tettét.
- Úgy végezzetek, fiaim, hogy a jövő hét elején útnak indulhassunk!
Már nagyon vágyom hazafelé, szólott aztán.
És csakugyan a kitüzött nap hajnalán elővezették a paripákat, s előállott a nagy dinnyealakú vörös bagariabőr utazóhintó a társzekerekkel együtt, mire mindnyájan búcsut vettek Pozsonytól, csupán Hiasszár maradt ott, hogy újra kinyilt sebei végleg begyógyuljanak...
Bálint azonban valami titkot sejtett e mögött és csak az alkalmat leste, hogy e gondolatát urával is közölhesse.
- Hiasszár valamiben töri a fejét, mert sebei miatt velünk jöhetett volna , mondá egyik este, midőn néhány percre magukra maradtak.
De mennyire elbámult az öreg, midőn Edömér hevesen rákiáltott, hogy egy szót se szóljon erről senki előtt.
Ekkor már elhagyták a bányavárosokat és Poprád felé közeledtek, midőn egyszerre csak majd az egyik, majd a másik hintósló sántult meg, délután pedig sántítani kezdett a hátsó kettő is és a nehéz hintó egyszerre csak megrekedt a mély út elején.
- Istenem, Istenem, az éjszakát a rosszhírű csókaszállói kopanicsában kell töltenünk!
Lovainkkal éjfélig se vergődünk el Lőcséig, sopánkodott Korláthkövyné ijedten.
Csakugyan nem volt mást tenni, hacsak a szabadban nem akartak éjjelezni .
Alkonyat felé járt az idő, midőn a magányosan álló kopanicsához elvergődtek , melynek zsiványképű, szófukar csaplárosa nem éppen bizalmatkeltő tekintetekkel méregette az utasokat.
- Ez nem lehet a véletlen műve, hogy valamennyi lovunk tüskébe hágott , mormogá Bálint, midőn a lovak lábait egyenként megnézegette, s mikor ezt megsúgta urának, ennek is valami határozatlan gyanú kezdett ébredezni szívében.
- Reggelig a csatlósokkal együtt őrködni fogunk.
Te, Ákos, nyugtasd meg a nőket, én addig körülnézem ezt a rosszhírű fészket! szólt, félreintve Ákost és Keveházit.
Keveházi kicsinylőleg nevetett:
- Ugyan mitől féltek!
Érdemes is négy sánta lóért virrasztani.
Reggel majd hozatunk lovakat Poprádról .
Szóval, mindenkép le igyekezett beszélni társait a virrasztásról és elővigyázatról.
Edömér azonban csak hallgatott, s mikor kiment, észrevétlenül intett az egyik csatlósnak, kit bátor, megbizható embernek ismert.
- István te, vágtass azonnal Poprádra.
Nesze itt a pénz, ha sietsz, éjfélre itt lehetsz a lovakkal.
De úgy indulj, hogy senki se sejtse távozásodat.
- Bizhatik bennem, vitéz főhadnagy uram.
Bizony én is csak azt mondom, nem jó ebben a rosszhírű kopanicsában időznünk.
Rablófészek, haramiatanya volt mindig, úgy hallottam.
A csatlós távozását még társai se vették észre.
A csapláros éppen a pincébe ment, a hátsó kapu pedig nyitva volt, mert a tehenek jöttek haza.
A nők a kopanicsa egyetlen nyomoruságos szobáját foglalták el, melyhez az ivóból szűk, setétes folyosó vezetett, és mikor a csapláros felszolgálta a vacsorát, a mogorva, szófukar emberből egészen a tolakodásig szives , előzékeny gazda vált...
A csatlósoknak nagy veder kitűnő bort vitt ki, az uraságoknak pedig aranyat érő tokaji átalagot nyitott fel, hogy, mint mondá: »mély és édes álmuk legyen a fáradságos út után«...
És hogy ez az igérete nem volt üres beszéd és bora csakugyan altatónak is beválott volna, legjobban bizonyította az, midőn Edömér úgy tíz óra tájban , mikor már a csapláros is nagy tüntetőleg nyugalomra tért háznépével együtt , kiment, hogy a csatlósok után nézzen.
Olyan mély álomban találta ezeket , hogy nem tudott beléjök lelket verni.
Hiába rázta, cibálta és szólítgatta őket, tehetetlenül estek vissza a szalmára.
Nehéz aggodalom szorongatta szivét.
Mi történt, mit itattak ezekkel az emberekkel?
És amint megfordult, hogy bemenjen, Keveházit látta az állás előtt, ki éppen vissza akart huzódni, midőn meglátta, hogy észrevették.
- Ugyan ne zavard szegényeket, fáradtak ám az úttól, szólott gúnyos nevetéssel.
- Hát te mit keressz idekünn? kérdezé tőle idegenül.
- Amit te, barátocskám!
Utánad jöttem.
Midőn visszatért az ivóba, Edömér ajkáról ijedt, de egyúttal dühös szitok lebbent el, mert Bálint is az asztalra borulva horkolt, Ákos pedig zsibbadtan, nehéz pislogással küzdött az álom ellen.
Oda ugrott Bálinthoz és rázni kezdte minden erejéből, de jó ideig meg se mukkant, akkor is csak egy pillanatra nyitotta fel szemét, aztán újra elaludt s vele együtt lezáródtak Ákos szempillái is.
Edömér keze ökölbe szorult tehetetlen dühében, majd villogó szemét Keveházira szegezve, fojtott, indulatos hangon szólott:
- Most már csak ketten vagyunk!
Bármi történjék, számítok rád!
- Bizony mondom, számíthatsz rám, bármi történjék!
De ugyan mi is történne ? szólt ez vállatvonva.
Virraszsz, ha tetszik, de én aluszom.
Ne félj, első szavadra felébredek.
Aztán ő is végig nyujtózkodott a hosszú padon, Edömér pedig székét ahhoz a folyosószerű bejárathoz húzva, mely a nők kamrájába vezetett, gondosan bezárta az ivó egyetlen ajtaját és feltette a nehéz kereszt-gerendát.
Mindenfelé árulás környezi tehát, bármerre menjen s hiába keresik az okozóját.
Legutóbb Párkány alatt elárulták kémszemléjüket a töröknek, a főhadvezér sátrából pedig ellopták a haditerveket és a szigorú vizsgálat mit sem birt kideríteni...
Vajjon nem ellenségének a keze járt-e itt is, ki minden áron el akarja veszíteni?
Gondolatai közben eddig észre se vette, hogy a bűzös kecskefaggyú-gyertya már egészen leégett.
A korcsmárostól nem kérhet másikat, mert nem hagyhatja őrizetlenül a bejáratot.
Felkelt és az alvó Ákostól elvéve pisztolyait , saját övébe dugta s meztelen kardját ölébe fektetve, nézte a gyertyavilág utolsó lobbadozását.
Mikor ez is elaludt, egyedül maradt a setétben és amint az éj órái lassan teltek, kissé megnyugodva vette észre, hogy a bujkáló holdvilág rézsútos sugarai bederengenek a szűk folyosóba, melynek szobájából az alvó nők halk lélekzése hallatszott kifelé.
Egyszerre, mintha nehéz lépéseket hallana az éj visszhangos csendjében .
Tompa, sűrü dobbanásokat, sokat egymásután.
Egész csapat közeledik!
De kik, utasok vagy rossz emberek?
Erre megfelelt neki a kopanicsa kapujának nyikorgása és egy tompított hang: »A csatlósok alusznak, mint a tej.
Az asszonyokat és az egyiket nem szabad bántani.
Jól vigyázzatok hát, azt, akinek nincs toll a süvegje mögött, mert az a mi emberünk!
«
- Keveházi!
Keveházi, ébredj!
Haramiák vannak itt! szólt suttogva.
- Keveházi azonban csak tovább aludt...
E percben Csilla sikoltása hangzott a benyílóból.
- Edömér!
Ákos! ébredjetek!
Rablók, martalócok törnek ránk!
- Ébren vagyunk, hugocskám!
Maradjatok csak benn!
Ne félj, megvédelmezlek ! csengett határozottan Edömér érces hangja, melyre kívülről dühös szitok felelt.
- Ébren vannak mégis!
Feszítsétek be hát az ajtót!
Erre az ajtót rángatni, feszegetni kezdték, egy setét alak pedig a folyosó szűk ablakán akart befurakodni, hanem Edömér egy pisztolylövéssel leterítette, mire Korláthkövyné felsikoltott.
- Anyám, drága anyuskám, ne félj!
Edömér megvédelmez bennünket! bátorítá reszkető hangon Csilla és e bátorításra az ifjú oroszláni erőt érzett magában.
Nem törődve a ropogó lövöldözéssel, a sűrűn besüvöltöző golyókkal, mikor pisztolyait kilőtte, karddal hasította szét az ablakon át befurakodó rablók fejét, miközben folyton kiabálta: Keveházi, ébredj!
Védd az ajtót!
De Keveházi csak tovább aludt és vele aludtak Bálint és Ákos is, bár recsegett az ajtó és a fejszecsapásoktól egész alapjáig megremegett az épület.
Midőn már a csárda ajtaja aggasztó módon recsegni, ropogni kezdett, az alvó Keveházi egyszerre csak hahotázva ugrott fel álmából...
- Most már gyöngyen megy a tánc! kiáltá.
Mindjárt!
Mindjárt!
Várjatok!
Edömér azt hitte, a félelem zavarta meg az eszét.
Indulatosan rája rivallt:
- Védd az ajtót, szerencsétlen!
Védd, mert mindjárt betörik!
Keveházi azonban nem az ajtót ment védeni, hanem kardját kirántva, Edömérre rohant.
- Ez egyszer nem szabadulsz! kiáltá és Edömér borzadozva látta, hogy kalapjáról hiányzik a toll.
A forgó üres, - és ő egy árulóval, a haramiák cinkostársával áll szemben.
E rémes felfedezés egy pillanatra úgy elszédíté , hogy védekezni is elfelejtett.
Ugyanabban a pillanatban az ablakon egy neki szánt széles vasú gerelydöfés süvített be, de helyette a rárohanó Keveházit találta hátba.
Hörögve roskadt lába elé az áruló, az ajtó pedig egy nagy darabon ropogva beszakadt...
Edömér azzal a kétségbeesett elszántsággal veté hátát a nők ajtajához, hogy oly drágán adja el életét, amint csak lehet, midőn a martalócok diadalordítása közé egyszerre csak zajos lódobogás, lövések ropogása vegyült, melyet ijedt ordítás, azután zavart futás követett.
Csakhamar vágtató lovasok ugrattak be az udvarra és a parancsoló vezényszóban egy ismerős hangot, az öreg Laky Kristóf hangját ismerte meg.
- Csilla, édes hugom, mentve vagyunk! kiáltá leirhatlan örömmel, aztán hangosan kikiáltott: Ide, urambátyám, ide, s félretolta az ajtó töredezett reteszét és végighasadt gerendáját.
Az ijedtségtől még halotthalvány nők szintén kijöttek és így tudták meg, hogy István, a csatlós, fele úton találkozott Lakyval és csapatjával, ki már két hete üldöz egy másik martalóc-csapatot egyik megyéből a másikba.
Megtudván , hogy a rosszhírű kopanicsába szálltak meg, rögtön sietett, hogy kisérőül ajánlkozzék - és éppen a legjobbkor érkezett...
- Valóban az ég küldötte kegyelmedet! suttogá még most is reszketve a beteges Korláthkövyné s még jobban összeborzongott, mikor megtudta, hogy fiával és a csatlósokkal maszlagos bódítóval kevert bort itattak, melytől még most is alusznak.
Egyszerre csak hörgő nyögés vegyült szörnyűködő felkiáltásaikba.
A halálra sebesült Keveházi elhaló hangon vizet kért.
Edömér, ki nagy örömében egészen megfeledkezett az árulóról, indulatosan ugrott fel, de meglátva a vérében fetrengő nyomorultat, a szánalom és megvetés egy nemével itatá meg a vízzel telt fakupából, mitől egy kissé fellélekzett.
- Rúgj fel, megérdemlem!
Zsivány, gazember vagyok, a rablók cinkostársa , hörögte szakadozottan.
De te jóval fizetsz most is...
Hajolj le hát, hadd mondok valamit...
Én Kányavári kémje voltam melletted, megszabadításom az erdőben kicsinált komédia volt, hogy melléd juthassak.
Én akartam megétetni Bálintot, Hiasszárt, elveszteni téged.
Elárultalak a töröknek Párkánynál s ez a támadás is előre ki volt csinálva...
Neked kellett volna meghalnod, - és engem ért el a megérdemlett büntetés...
Itt kissé megállt, mert a tüdejébe ömlő vér majd megfojtotta, Edömér pedig borzadozva állott mellette...
- Még mondok valamit...
Téged, Hiasszárt, Bálintot minden áron el akarnak veszíteni.
Ah, ha el tudnék mindent mondani, tán Isten megbocsátaná bűneimet... de mindjárt meghalok.
Átok azokra a haramiákra... hiszen én csak nyomorult eszköz voltam a kezükben...
Szerencsédre, te nem ittál a maszlagos borból, mert téged s szolgádat minden áron fel akartak koncoltatni.
A nőknek nem lett volna bajuk...
Úgy van kicsinálva, hogy Kányavári János csatlósaival szinleg ráüt a rablókra és vitézül kiszabadítja őket, hogy a kancellár gráciáját megnyerjék.
Mindjárt itt lesz csapatjával, mindjárt, mindjárt...
Ah, meghalok, érzem, már nem látok... csak setétet, hideget...
Az Istenre kérlek, imádkozzatok értem , hogy lelkem megszabaduljon a pokoltól!
Imádkozzatok!
Én nem tudok, nem jártam a templomba... elfeledtem... hörögte a halálfélelem kétségbeesésével.
Edömér sápadtan mondott néhány kérő szót Csillának, mire az édes anyja kiséretében a sebesült mellé lépett.
Mint a megbocsátás és irgalom angyala ereszkedett melléje térdre a leányka s előrebegte a haldoklók imáját, melybe belevegyült a két férfi mély hangja is.
Mire végére értek az imának, már akkor az áruló lelke a más világon kereste az örök irgalom és megbocsátás itélőszékét...
Az érsekújvári diadal.
»S villám tüzénél Béla néz,
Túlparton minden habba vész,
A zászlók hullanak:
Özön fut rajtok el vadon
És száz hajón és száz hadon
Hullámok omlanak.«
Vörösmarty: »Buvár Kund. «
Szürkülni kezdett a hajnal és Laky éppen rendelést akart tenni, hogy a halottakat takarítsák el a közeli sziklás völgyben, midőn egyszerre csak nagy zajjal és rikoltozással egy csapat fegyveres fogta körül a kopanicsát , a többi pedig Kányavári Jánossal az élén az udvarra rugtatott:
- Rablók!
Pribékek!
Haramiák! adjátok meg magatokat! ordította kardját villogtatva rettenetesen.
- Befogd a szádat, szedte-vette fattya, vagy én fogom be!
Korábban kelj, ha zsiványt akarsz fogni! mordult rá mérgesen a csatlósok hahotája között az öreg nemes.
Kányavári János elképedve látta, hogy cselszövényük minő rutul meghiusult, de akkor meg éppen az eget érezte magára szakadni, mikor Edömér délceg alakja is megjelent az udvaron és lángoló szeme leírhatatlan megvetéssel méregette tetőtől talpig.
- Kányavári János!
Ez a játék nem sikerült!
Én élek s a számadás napja közeledik!
Hordd el magadat, különben elfoglak, mint a haramiák cinkostársát!
- Micsoda? hördült fel az öreg Laky, de már ekkor Kányavári János vad káromlások között vágta lova oldalába sarkantyuit és szélvészként vágtatott tova embereivel.
Az öreg Laky most nem igen ért rá a kérdezősködésre, mert a hintó már be volt fogva és az elesett rablókat is el kellett temetniök...
Ákos és az öreg Bálint ugyancsak tágranyilt szemmel néztek szét maguk körül , midőn végre nehéz álmukból felébredve, a halottakat és a beszakadt ajtót megpillantották.
Ákost még a hideg is rázta, midőn megtudta a történteket és könyezve borult Edömér nyakába, hogy drágáit olyan hősileg megvédelmezte , Bálint pedig szégyenletében alig mert fiatal urának a szeme közé nézni.
Csilla kértére az áruló Keveházit külön sírba temették a sziklás völgyfenekén és egy durván összeácsolt keresztet tűztek melléje fejfául.
- Hiszen megbánta bűneit, mi is bocsássunk meg neki! könyörgött szeliden és mialatt a sirba tették, a két nő térdepelve imádkozott mellette.
A temetés végével az öreg Laky egyszerre csak boszusan ütött homlokára...
- A csaplárosról, a főcinkosról egészen elfeledkeztem.
Siessetek, tán még megkapjátok... kiáltá csatlósainak, de bizony azok üres kézzel tértek vissza, mert a kopanicsában rajtuk kívül nem lehetett egyetlen élő lelket se találni.
Boszusan adott jelt az indulásra, de alig haladtak egy darabot, Csilla egyszerre csak ijedten felkiáltott:
- Edömér bátyám, te meg vagy sebesülve!
- Bizonyosan Keveházi karcolt meg kardjával, szólt Edömér, ki csak most, az izgalmak végével, kezdett fájdalmas lüktetést érezni a vállában.
Korláthkövyné és Csilla odaadták csipkés kendőiket és Mátyás, a legöregebb csatlós, ki jól értett a sebekhez, bekötözte.
- Csigavér, főhadnagy uram! biztatá fenhangon, Edömér pedig, hogy Csillát megnyugtassa nevetett hozzá és lován maradt...
De bizony a seb még sem volt »csigavér«, mert Korláthkő táján már hőség és hideg borzongatta és oly éles fájdalmak gyötörték, hogy midőn megérkeztek, a várudvaron már úgy kellett leemelni nyergéből.
Azután elvesztette eszméletét és hónapokig feküdt tehetetlenül, mialatt a vágy és türelmetlenség majd megemésztette.
Csilla és édesanyja felváltva, a leggyöngédebb szeretettel ápolták és már a gyógyulás útján haladt, midőn egy napon betoppant hozzá Hiasszár:
Nagy újságokat hozott!
A Lotharingiai herceg egyesült seregével megindult Érsekújvár ellen, a sokat keresett Abu- el- Máni rabszolgakereskedő pedig, a hadsereg közeledtének hirére nem mert kimozdulni és szintén Érsekújváron rekedt egész kiséretével.
Edömért e hirekre sem Pollius orvosdoktor uram, sem Csilla kérései nem birták tovább ágyban tartani.
A harcvágy és izgalom olyan erőt adtak neki, hogy felkelt és induláshoz készülődött.
Hiába kérték, rimánkodtak, hogy kimélje magát, mindenre csak fejét rázta és harmadnapra Bálint és Hiasszár kiséretében útnak indult és a legsebesebb vágtatással haladtak előre, az érsekújvári tábor felé...
Eleintén ugyan oly gyengének érezte magát, hogy alig tudott nyergében megmaradni, de a szabad levegő, még inkább azonban hugocskája megszabadításának a reménye, olyan csudát miveltek, hogy mikor megérkeztek Érsekújvár alá, nyoma se volt többé betegségének, hanem újra régi erejével tudta forgatni a kardját.
László és bajtársai riadó örömmel fogadták, a főherceg-hadvezér pedig kegyeivel halmozta el és egy egész osztályt adott vezetése alá Párkány alatt tanusított vitézségéért.
- Főhadnagy úr, a kapitányi diploma a várban van, hozza ki magának! szólt biztató mosolylyal, a vár rovátkás falaira mutatva, melyről füstöt, lángot okádó menydörgés között kilencven ágyú szórta golyóit szünet nélkül az ostromlókra.
- Életemet áldozom, hogy bejussak! kiáltá lángoló arccal, aztán kardjával tisztelegve, elvágtatott, hogy zászlóalja élén részt vegyen az ostromban.
Ekkor már két hét óta ostromolták eredménytelenül a jól megerősített várat , melyet a bentlevő török-őrség a kétségbeesés elszántságával védelmezett, de védelmezte maga a természet is, mert a Nyitra jobbpartján fekvő vár feneketlen, süppedős mocsarakkal volt körülvéve, melyek majdnem lehetetlenné tették a megközelítést.
Különben az egész vár földsáncokból állott, melyek együttesen hatszögű csillagalakot formáltak és földsáncainak egymástól egyenlő távolságra hat foka emelkedett, úgymint: Forgács, Friedrik, Erneszt, Cseh, Zierotin és Császárfoka vagy szögletbástyája, két kapuját pedig jobbról balról, gömbölyű toronybástyák védelmezték ágyuiknak a kereszttüzével.
- Híd nélkül nem megyünk semmire! mondotta Edömér a visszavert ostrom után.
- Vállalkozol rá? kérdé röviden a főherceg.
- Vállalkozom, fenséges főherceg úr, felelt merész önbizalommal nézve körül a haditanács magasrangú tagjain.
- Tedd hát! buzdította a főherceg.
A rekkenő meleg napokra, az ostrom 21-ik napján, éjféltájban, egyszerre fagyos szél kerekedett, mely sűrű ködgomolyt terített a vár mocsarai fölé .
Ennek leple alatt Edömér csapatjával és az ácsokkal elérte a folyó partját s mialatt a magyar sereg cseltámadásaival elvonta róluk a várbeliek figyelmét , emberei serényen hozzáláttak a hidveréshez, ő maga pedig a többiekkel együtt csónakokra ülve, vontattatni kezdé a terméskövekkel szinig rakott dereglyéket és egyenként elsülyesztette a tulsó part közelében, a várkapu irányában.
De mikor az utolsó kőhajó is sülyedni kezdett, a feltámadó szél egyszerre csak szétseperte a sűrű, nehéz ködöt s a török sereg észrevette a készülő veszedelmet.
Minden ágyut, minden fegyvert rájuk és a hidverőkre irányozták , fegyveresekkel rakott naszádok és dereglyék indultak üldözésükre, a tűzmester pedig égő gyujtónaszádokat indított el a készülőben levő hid felgyujtására.
A főherceg, ki hadvezéri lángeszével a legkisebb előnyt is fényesen ki tudta zsákmányolni, ugyanakkor szintén ostromra fuvatott, Renneville árkoláj kolonellus pedig Oudenot tüzérhadnagy vezénylete alatt hamarjában pár csatakigyót vonatott a folyó felé néző sáncokra és épp akkor kezdé az üldöző töröknaszádokat lövetni, mikor ezek már beérték Edömér csónakjait.
- A hidat mindenáron meg kell mentenünk!
Utánam, bajtársak! buzdítá embereit és egyetlen ugrással átszökött az ellenséges ágyunaszádra.
Szerencséjére az albán bég ezüstös pikkelypáncélja volt rajta, mert más vértet kétfelé szelt volna az az iszonyú bárdcsapás, amelylyel a bárka vezetője a vitorlaárboc mögül orvul reásujtott.
Az ütés erejétől szédülten térdre roskadva, az aga már második csapásra emelte bárdját, midőn Bálint abban a hiszemben, hogy halálra van sebesülve , éktelen dühvel szökött oda, s két kézre fogott pallosával leterítette a vezéragát.
Edömér hangos diadalkiáltással szökött talpra, felragadta ellenfele harcibárdját s így rohant rá a többiekre...
Rövid küzdelem után urai lettek az ellenséges naszádnak és az üldözőket saját ágyuikkal megfutamítva, egyenként elsülyesztették a vizártól a hid felé sodort tűzhajókat.
Akkor Edömér a naszád orrára állott s a várbeliek nyíl- és golyózápora között lefelé vitette magát az elsülyesztett kőhajókig.
- Egyenesen a kőrakásoknak! parancsolá az evezősöknek, maga pedig a kormányra ugorva, egyet fordított rajta és ránehezedett minden erejéből, mire a meglódult bárka recsegve szaladt a kőrakásra és rézsut fordulva, a kapuval szemközt megfeneklett.
Riadó örömzaj harsant fel erre a táborban, mert ugyan ebben a pillanatban a naszád ágyui megdördültek és nehéz ágyugolyók kezdték az eddig elérhetetlen kulcsoskaput közvetlen közelről döngetni, recsegtetni.
A hidépítést e szerencsésen előre tolt üteg védelme alatt erre hamarosan be lehetett fejezni, sőt jobbról-balról varázsgyorsasággal még két hajóhidat huztak a tábor ácsai és hajósai, mire Edömér, az ütegeket Lászlóra bízván, a szárazra viteté magát, mert időközben meghallotta, hogy a fényes sikertől felbuzdulva, a főherceg döntő ostromot határozott.
És csakugyan, midőn a felszaporított ütegek szakadatlan tüzelésének a kapu tovább már ellent nem állhatott, hanem dörgő recsegéssel magával rántotta a szegletbástyát is, - az egész keresztény tábor leirhatatlan lelkesedéssel rohamra indult és hosszú, véres ostromlás után a védők seregét, kétszáz híján, lemészárolva, bevette Érsekújvárt.
Edömér zászlóaljával a Császárfoka szögletbástya ostromára volt rendelve , melyet az ágyuknak valóságos kereszttüze védett, Lindvay kapitány pedig a Zierotin bástya ellen indult.
A két hős a lecsapó ágyugolyók földetrengető bugásai között fogadott, hogy melyik lesz bent elébb a várban, mi a katonákat annyira fellelkesíté, hogy oroszlánok módjára rohantak a lépcsőzetesen osztott bástyafokokra, melyeken rajként nyüzsögtek a védők halálra szánt csapatai.
Edömér zászlóalját, melyhez az elesett Rüdiger őrnagy osztályát is csatolták , háromszor szórták szét a legirtózatosabb ágyúkereszttűzzel, Lindvay pedig ekkor már a negyedik bástyatetőt foglalta el diadalittas csapatjával.
- Utánam, bajtársak, utánam!
A fővezér néz bennünket! kiáltott Edömér és maga véve kezébe a Szűzmáriás-országcimeres zászlót, negyedik rohamra vezette megfogyott csapatját.
Földet rengető dördülés, földigérő füstfellegek között rohantak fel az első bástyafokra, hol Edömér megcsóválva a zászlót, erős kézzel hajította a harmadik bástyafokot védő törökök közé, azután megcsókolva kardját, maga is utána rohant...
- Utánam!
Zászlónknak nem szabad ott veszni! csengett alá szava a füstfellegekből.
A főherceg, ki távcsövén át, táborkara közepette kisérte az ostromot , egyszerre csak felkiáltott, mert ugyanabban a pillanatban, az egész tábor egetverő diadalordítása között Edömér letépte a zöldszinű török főzászlót és helyébe tűzte a magáét.
A lelkét és bátorságát vesztett török csapat hanyatt-homlok rohant le a falakról.
A vár el volt foglalva...
Kilencven ágyú, háromszázezer aranynyal terhelt hadikincstár és tömérdek fogoly esett a győzők kezébe, de ő csak Abu- el- Mánit, a rabszolgakalmárt kereste lázasan utcáról-utcára mindenfelé a foglyok között.
Midőn az elesett kormányzó basa palotája felé közeledett, épp akkor akarták a vér- és győzelemtől megittasult zsákmányoló német katonák a jajveszéklő rabszolgakalmárt felkoncolni.
A gyűlöletes hangot már messziről megismerve , kivont karddal rohant oda és saját testével védelmezte meg és szabadította ki körmeik közül.
A halálrarémült reszketeg hangon köszönetet akart mondani neki, de Edömér magánkívül rivallt rá:
- Nyomorult, nézz rám és ismerj meg!
Hová tetted hugomat, szólj, beszélj! s indulata hevében kardot rántott rá, de keze nyárfalevélként remegett lelkének felzaklatott indulataitól.
A rabszolgakereskedő egy pillanatig halálos ijedelemmel nézett rá, azután villámsujtottként vetette magát lába elé:
- Kegyelem!
Kegyelmezz éltemnek! dadogá könyörgésre kulcsolt kézzel.
- Hol van hugom? kiáltá újra Edömér.
- Él, oh uram, él ő és szép, mint a hurik legszebbike!
Abdi basánál van Budán és kedvenc leányának, Tellinek a rabnője, ki nagyon szereti őt.
Edömér a hála kimondhatatlan tekintetével emelé szemét az égre s túláradó örömmel kiáltott fel:
- Atyám, édes jó atyám!
Hugom meg van találva!
Most már életem árán is megszabadítom!
E közben Abu- el- Máni nyöszörgő hangon újra kegyelemért esdekelt.
- Én megbocsátom, mit velem tettél és megkegyelmezek éltednek, de csak egy feltétel alatt...
A rabszolgakereskedő Allahra és a prófétára esküdött, hogy ezentúl nem lesz nálánál hűségesebb szolgája a földön...
Az öreg Bálint, azon való örömében, hogy kis galambkáját megtalálták, egészen elfeledkezett mély vállsebéről és ura intésére elvezette a táborba Hiasszárhoz, Edömér pedig felvette a diadalmasan elfoglalt török zászlót , mert a főherceg már harsogó tábori zeneszóval közeledett fényes kisérete élén, hogy az elfoglalt várat a császár és király nevében birtokába vegye.
A zászló tizennyolc láb hosszú, tíz láb széles nehéz zöldselyemből készült , aranynyal hímzett korán mondatokkal, amelyek között ez állt legfölül: »Néked adatik a diadal.«
És mikor Edömér térdre ereszkedve, a zászlót hódolatteljesen a fenséges győző lába elé tette, ez a mondat villant mindenki szemébe legelőször, mintegy jóslatául a későbbi fényes győzelmeknek.
A főherceg arca sugárzott.
Kegyesen emelé fel a térdelő ifjut, levette saját aranyláncát a király dombormivű képével és nyakába akasztotta:
- Kegyelmünk és nagyrabecsülésünk jeléül a hősnek és vitéznek! kiáltá átható , hangos szóval.
Aztán elvette a mellette álló apródtól a pecsétes tekercset s kissé alantabb hangon folytatá:
- Itt pediglen a diploma, melyet hősi babérokkal koszoruzva vivott ki kegyelmed, kapitány uram!
A körülállók lelkesülten éljenezték s üdvözölték a fiatal kapitányt, ki éveire tán legifjabb, de hősi bátorságára legöregebb kapitánya a győzelmes seregnek, amint ezt Draskovich és Nádasdy ezredesek mondták.
A fényes diadal hire lelkesült örömzajt keltett az egész országban, melynek külföldön is hangos visszhangja támadt, a keresztény világban mindenfelé.
A pápa magasztaló levelet küldött és további harcra buzdítá a győzteseket , Nápoly, Brüsszel, Nürnberg, Pforzheim és Hamburg városokban pedig hálaadó istentiszteletet és örömünnepeket rendeztek az érsekújvári diadal emlékére.
Az oroszlán barlangjában.
»Harcoltak ők, mint vitéz férfiak,
S leölték az ádáz pogányokat.
Ők győztenek, de Bozzar elesett.
A szomjú földet vérrel öntözé.
Bajtársi látták elborult szemét
Örömre gyulni a megnyert csatán
És látták a mikor örök
Álomra szenderültenek, miként
Mező virága napnak alkonyán.«
Halleck: »Szomorú győzelem. «
- Igazad van!
Bécsnek felszabadítása megtörte az ozmánok hatalmát Nyugat-Európában; esztergomi, érsekújvári és táthi győzelmeink pedig hadi szerencsénk csillagát újra a zenitre emelték s eddigi védelmi háborunkat támadóvá változtatták át.
- Épp ezért ideje volna egy csapással visszaszerezni az országot...
- Mindaddig, míg Buda, az ország erődített fővárosa a törökök kezében van, az ország visszaszerzése csak lépésenként történhetik, felelt Edömér, mert ő és Vihorláthy László folytaták a fenti beszélgetést, midőn a fárasztó hadgyakorlatok után sátraikba pihenőre tértek.
- El kell hát foglalni Budát! szólt tüzeskedve Vihorláthy.
- Hiszen Bécs felszabadítása után a Lotharingiai herceg ostrom alá vette, de 109 napi sikertelen vivás után fel kellett az ostrommal hagynia.
Én az egész idő alatt sebesülten feküdtem Korláthkőn, így az ostromról nem sokat tudok.
- Meg kell kisérelni másodszor is!
- Az én magas pártfogóm, Strattman kancellár is e mellett van, de Lipót királyunk tanácsosai és tábornokai hevesen ellenzik.
Most még az ellenzők pártja erősebb, ez az oka, hogy a mult héten legfelsőbb parancs érkezett a herceg fővezérhez, mely szerint két fő- és két mellékhadtestet kell neki szerveznie.
Az első főhadtest körülbelül 26.000 emberrel, Székesfehérvárt, királyaink temetkező városát veszi Miksa Emánuel bajor választó fejedelem parancsnoksága alatt ostrom alá és a másik főhadtestnek a főherceg vezérlete alatt 40.000 emberrel ezt fedeznie és oltalmaznia kell.
A két mellékhadtestnek pedig - mely 14.000 és 8.600 emberből fog állani , Horvátország és hazánk felső részét jelölték ki harcterül és úgy van e nagy hadi művelet tervezve, hogy a meghatározott helyekről egy időben való kiindulás által, a török hatalom a Kárpátoktól a Száváig egyszerre lesz megtámadandó.
Ez okból folyik oly lázasan már hónapok óta jelenlegi táborhelyünkön - Komárom és Párkány között - a hadtestek szervezése, begyakorlása és felszerelése és ez okból tart a főherceg annyiszor haditanácsot a vezérekkel és főtisztekkel, mert nincs nap, hogy futárok és hirnökök ne érkeznének felsőbb parancsokkal.
- Az elébb a kancellárt említetted!
Elmondtad neki a legutóbbi ármányt és az áruló Keveházi vallomását?
Edömér elborult homlokkal intett.
- A kancellár minden jóval biztat.
Noha nagy baj történt, mert a vádoló levelek és egyéb bizonyítékok szőrén-szálán eltüntek a szekrényéből, pedig tudomása volt róla, hogy a két gaz a törökkel egy gyékényen árul és orgazdái a felső vidék félelmes rabló-bandáinak.
- Ott is annak a két gazembernek a keze játszott közre!
- Erősebbek, mint mi, de azért, mihelyt drága kis hugocskámat megszabadítottam, leszámolok velük, ha elbukom is a harcban!
Eskümnek , fogadásomnak be kell telnie!
- Hóhér kezébe valók, nem a te vitézi kardodra!
- Hagyjuk ezt most, László.
Mióta tudom, hogy hugocskám atyám egyik gyilkosának a kezében van, azóta nincs álmom, nincs nyugodalmam.
Repülni szeretnék a kiszabadítására és emésztő türelmetlenséggel olvasom az órákat és perceket Hiasszár visszatértéig.
- És ő meg is érkezik nemsokára.
Megigérte, hogy sietni fog!
- Tudom, hűségesebb barát, odaadóbb segítő nincs nálánál és azt is tudom , hogy mindent elvégezve tér haza.
- Edömér, bizol te abban a feketelelkű rabszolgakereskedőben?
Egyszer már elárult benneteket!
- Bizom, mert ha a török az Alkoránra esküszik, esküjét meg nem szegi semmi kincsért, semmi fenyegetésért!
Már pedig Hiasszár megesküdteté az Alkoránra , hogy igazat szól, nem árul el, nem tesz ellenünk semmit, és hogy hugom Budán, Abdi basa hatalmában van.
De, hogy mindenről biztosítva legyünk és senkinek el ne árulhasson, Hiasszár Abu- el- Mánit elkiséri a határig és visszajövet meggyőződik Budán mindenről.
- Így már jól van!
- Könnyebben lélekzem.
Remélem, engem is magatokkal visztek?
- Te hű barát vagy!
De még sem akarlak rábeszélni.
Életünkkel, játszunk, ha felfedeznek.
- Ha te játszhatsz a magadéval, én is játszhatom az enyémmel.
Szót se többet , Edömér, veled megyek!
- Úgy hát, mihelyt Hiasszár megérkezik, rögtön indulunk Budára és Mangesius mester házában várjuk be az alkalmas időt hugom megszabadítására.
- Mangesius fegyvermíves hű embere volt boldogult atyádnak, uram.
Mindenét neki köszönheti, azért bátorságban leszünk házánál! szólt közbe Bálint is , mi alatt felszolgálta az egyszerű estelit.
László és az öreg Bálint vacsora után lefeküdtek, Edömér pedig kiült a sátor elé és az alvó tábor sajátszerű csendjében, az előőrsök meg-megújuló kiáltásai között a csillagos égre merengett, melynek le-lehulló csillagai régi, fájdalmas emlékeket ébresztettek fel szivében...
- Istenem, édes jó Istenem, segíts, hogy fogadásomat betölthessem, sóhajtá hangosan.
E pillanatban könnyű nesz riasztá fel elmerültségéből.
Hiasszár állott előtte.
- Minden rendben van!
Ha akarod, holnap indulhatunk! mondá egyszerűen.
- Egy percet se késünk! szólt Edömér és mindketten bementek a sátorba.
Másnap reggel ő volt az első, ki kihallgatásra jelentkezett a főhadvezérnél és midőn kérelmét előadta, a főherceg komolyan, szinte megütődve nézett rá.
- Az oroszlán barlangjába akarsz menni - vigyázz, hogy széjjel ne tépjen , szólott komoly hangsulyozással.
Hallgass rám, olyant mondok, ami még titok , de, hogy lássad, mennyire becsüllek, elárulom, hogy a császár Buda ostromát nemsokára el fogja rendelni és bizom benne, hogy Isten segítségével be is veszszük és akkor elveszett hugodat, életed kockáztatása nélkül , viszontláthatod!
Nos, mit felelsz erre?
Edömér válasz helyett elhalványulva csüggeszté le fejét, mire a főherceg , kevés gondolkozás után, ezekkel a szavakkal adta meg neki az engedélyt a távozásra:
- Te akarod, hát nem ellenzem!
Még aznap elindultak, de mindegyikük más-más úton tartott Buda felé s midőn a negyedik nap a bécsi kapu előtti tolongásban összetalálkoztak, mindegyik úgy tett, mintha nem ismerné egymást, csak mikor a kapuzárás zűrzavara között szerencsésen bejutottak, sietett mindegyik az előre megbeszélt helyre, a vár főterére, melynek egyik ódon háza előtt örvendezve kezet szorítottak.
- Szerencsésen benn vagyunk a várban! mondá László s kiváncsian körülnézett.
- Az oroszlán barlangjában! gondolá Edömér, kinek a főherceg szavai jutottak eszébe.
Az ódon házak, melyek a főtéren álltak, valaha pompásak lehettek, de most tető nélkül, össze-vissza rongálva, düledezve, szalmával betömött , papirossal beragasztott ablakaikkal, a pusztulás szomorú képét mutatták.
Egyszerre megnyilt hátuk mögött a csigaformán tekerődző oszlopoktól tartott bejárás ajtaja és egy hosszú szakállú ferencrendű barát nyers hangon kérdezte, mit akarnak.
Hiasszár láttára azonban eltűnt arcának gyanakodó , bizalmatlan kifejezése és nyájasan intett nekik, hogy lépjenek be.
- Gondoltam, hogy ti vagytok, de a hacukátok megtévesztett egy kissé, mondá , mély dörgő hangján.
Ám alig pillantották meg egymást Bálinttal, mindkettő hangos örömkiáltással borult egymás nyakába.
- Bálint gazda!
- Gábor barát!
- Persze, hogy én vagyok! integetett hosszúszakállú fejével a szerzetes, mire Edömér csakhamar megtudta ismeretségüknek a történetét.
Gábor barát, mint fiatal szerzetes, tábori papként kisérte a sereget és Kapisztrán Jánosként, egyik kezében karddal, a másikban kereszttel vezette és buzdította a katonákat.
Vitéz édes atyjára mély hálával emlékezik, mert midőn fogságba került, nehéz pénzen ez váltotta ki a keserves tatárrabságból.
- Biz úgy van, erősíté Gábor barát, midőn Bálint mindezeket elmondta.
A legkisebb jótét sem vész kárba.
Az hozott össze bennünket most is.
Másodszor is török fogságba kerülve, egy öreg aranycsináló vásárolt meg , kitől lassanként eltanultam csodálatos tudományát.
Vásárlás közben a sztambuli bazárban megismerkedtem Hiasszár atyánkfiával és midőn uramat megölte a saját mestersége (valami puskaporféle keveréke robbant fel) futnom kellett, mert engem gyanusítottak a halálával.
Ő rejtegetett magánál mindaddig, míg csak vissza nem szökhettem hazánkba.
Képzelhetitek, mennyire elcsudálkoztam, midőn ezelőtt vagy nyolc nappal Hiasszár egyszerre csak megszólít az utcán.
Éppen gyóntatni mentem és elmondva, mi járatban van, segítségemet kérte.
Persze, hogy mindent megigértem és meg is teszek értetek, mit csak lehet, sőt magam is alig várom az alkalmat, hogy a keresztény seregeknél értékesíthessem tüzértudományomat .
Az egy élő Istenre esküszöm, hogy a törökök keservesen megemlegetik a Gábor barát nevét.
Kivásárolom rajtuk sok esztendei keserves rabságomat!
- Ez az oka, hogy ide, nem pedig Mangesius mesterhez vezettelek benneteket , szólt közbe Hiasszár, ki eddig némán hallgatta őket.
Most azonban elég a beszédből.
Az idő drága.
Mihelyt besötétedik, te el fogsz kisérni, uram - és holnap viszontlátod hugodat, hogy rábeszélhesd a szökésre.
Edömér mindkét kezével hálásan szorítá meg a renegát jobbját s alig tudott szólni szivének heves dobogásától.
- És mi? kérdék Bálint és László egyszerre.
- Ti addig itt maradtok.
Mikor szükség lesz rátok, majd elmondom, mi lesz a teendőtök.
Alig, hogy besetétedett, Edömér és Hiasszár elhagyták az ódon, düledező palotát és a setét, szemetes utcákon át a basa palotája felé tartottak.
A mecsetté átalakított Szent-György templom kapuzatán, Szent-György lovag ékesen faragott szobra még állott ugyan, de a szent vértanú feje vandál csufságból le volt ütve, sőt le volt ütve a lába alatt vonagló sárkány-kígyó feje is.
Nyilván azt hitték, a sárkány is valami szent-állata a keresztényeknek - s ugyanilyen vandálul bántak a püspököknek és hadvezéreknek a temetőkből kihurcolt márvány síremlékeivel, melyeket az utcai hentesek és szakácsok ülőpadokul és áruasztalul használtak.
A palota előtti téren számtalan ágyú és golyórakás hevert vad rendetlenségben, az átjáró hid és csarnokok pedig, bár közelgett az est , tömve voltak ki-bejáró néppel és a tolongásba ők is belévegyülve , észrevétlenül meghuzódtak a csarnok omladékai mellett.
Hiasszár kancsal szeme egyenként végig mustrálta a ki-bejárókat, csak azt a kis kopaszfejű, töpörödött emberkét nem vette észre, ki a kapu egyik szoborfülkéjébe huzódva, attól a pillanattól kezdve, a hogy megpillantotta őket, minden lépésüket vigyázta macskaformán villogó szemével s midőn a csarnok omladékai mellé huzódtak, abban a pillanatban ő is eltünt a helyéről.
- Nem mondanád meg, kire várunk? kérdé Edömér egy idő mulva.
- Munirra és Kalifára, kik holnap hugodhoz fognak vezetni! felelt röviden, de ugyan ebben a pillanatban halk káromkodás repült el ajkáról és boszutól , gyűlölettől szikrázó szemmel nézett a kapu felé.
- Kányavári Gedeon!
Hát a sors mindig utunkba hozza e sátánt!
Mit akarhat ilyen tájban a basánál ?
Csakugyan Kányavári Gedeon távozott a basától és mikor kilépett a kapu alól , keresve nézett szét mindenfelé, sőt a kapuőröktől is élénken kérdezősködni látszott, mire ezek azonban csak tunya vállvonogatással feleltek.
Hiasszár önkénytelenül fellélekzett, midőn távozni látta, de azután, mintha egyszerre eszébe jutott volna valami, körüljárta a romhalmazt és benézett a bokrok közé.
- Mit keressz? kérdé aggodalmasan Edömér.
- Ahol az egyik Kányavári van, ott annak a kigyó Libornak is a közelben kell lappangnia.
Szeretném egy tőrdöféssel elnémítani, hogy ne ártana többet ! mormogott Hiasszár, miközben nem vette észre, hogy fenyegető szavaira a közeli golyórakások gyanusan megzörrennek, - mert egy férfi és egy vénasszony közeledett a csarnok felé.
Hiasszár eléjük ment és hosszú suttogás után, oda vezette őket Edömérhez.
- Itt vannak, uram, Kalila, a khadun- khiet- khuda és Munir, a főkertész, ezen ifjú pedig a szépséges Gilbahár sokat siratott bátyja.
Gondoskodj róla , Kalifa, hogy holnap napszállat után viszontláthassák egymást, te pedig Munir, hogy holnap után menekülhessünk...
Mindkettő beleegyezőleg bólintott.
- Úgy lesz minden, amint megbeszéltük veled, felelték és midőn elváltak , Edömér még minden megtakarított pénzecskéjét odaadta nekik nagy örömében.
- Régen nem volt ilyen könnyű és vidám a szivem! mondá Hiasszár, midőn visszafelé indultak.
Hugod megszabadításával esküdet beváltod és csak nemes atyád megboszulása lesz még hátra!
Isten abban is meg fog segíteni!
Edömér hálásan nézett rá.
- Te csak értünk élsz!
- Magadra nem is gondolsz, jó Hiasszár?
- A te fogadásoddal betelik az enyém is, akkor majd felveszem régi nevemet , mert nem lesz, ki sárt dobáljon rám!
Addig azonban megmaradok Hiasszárnak, a renegátnak, felelt elsötétült arccal.
Edömér nem kérdezte tovább, némán ballagtak hazafelé.
Egész éjjel nem aludt, hanem nyughatatlan szivvel számlálta az órákat, melyek a viszontlátás idejétől még elválasztják és midőn végre a hosszú-hosszú nap után, az imámok öt órai üvöltése hangzott a mecsetek tornyairól, megindultan búcsuzott el barátaitól és Hiasszár kiséretében a palota egyik hátsó ajtócskáján beléptek a női osztály kertté alakított csarnokos udvarába.
A folyosó elején a khadun- khiet- khuda várt rájuk, az őrök pedig úgy tettek , mintha nem is látnák őket, midőn eltüntek az egyik ajtó mögött, mely a kertbe vezető fedett folyosóra nyilt.
A bibircsós képű, reszketős fejű vénség intőleg emelte fel száraz mutató újját.
- Egy hangot se, ha életetek kedves!
Mindjárt visszajövök, addig te, halvány arcú ifjú, nézz le a kertbe és megláthatod hugodat, a szépsédes Gilbahárt ( hajnalpír).
Ott ülnek mindketten a mohos szikladarabokon...
Edömér leirhatlan megindulással szorítá arcát a rácshoz és a rózsaszinű üveglapok bűbájos világításában két fátyolba burkolt lenge leányalakot látott egymás mellett ülni és midőn az egyik felé fordult, ragyogó aranyhajáról, szelid arcáról megismerte a kis leányból gyönyörű szűzzé fejlődött hugát, Ilonkát...
E percben egy csontos kezet érzett vállaira nehezedni és a visszatérő khadun- khiet- khuda intett nekik, hogy kövessék a kioszk belsejébe.
Nehéz bársony függönyöktől osztott csarnok végében megint megállította őket egy ajtó előtt.
- Mindjárt itt lesz!
Csak ne sokat és csendesen beszéljetek! susogta, aztán eltünt az ajtófüggöny mögött.
Az a néhány perc ugyanannyi századnak tetszett és midőn a nehéz függönyök suhogva széjjel huzódtak, az eget látta megnyilni maga előtt, mert Ilonka állott ott kis kezével a függönyökbe fogódzva, nehogy leroskadjon az örömtől és boldogságtól.
Kitárt karokkal rohant feléje:
- Ilonkám!
Ilonkám!
Ismersz-e, bátyád vagyok, Edömér.
Reszkető örömsikoltás felelt szavaira és a két testvér egymás karjába omolva , csókkal, öleléssel halmozta el egymást némán, hosszasan...
Hiasszár a mellékfolyosó függönye mögé rejtőzött, hogy ne zavarja a boldogokat, de iszonyodva szökött hátra, midőn a szemközti szőnyegajtó szilaj rántással félrelebbent és Abdi basát látta testőrei élén betoppanni.
Ilonka összekulcsolt kézzel, rimánkodva vetette magát lába elé.
Abdurrahman kegyetlen arca borzasztó mosolyra torzult, s Edömér riadtan kapott oldalához, hol máskor jó kardja lógott...
- A legnehezebb láncokat rá és vigyétek az igazság szobájába! parancsolá a fegyvereseknek.
Áthurcolták a fogadóterembe.
Edömér minden szál idege a dühtől és boszutól vonaglott, mert Kányavári Gedeont látta ott, ki ördögi mosolygással dörzsölte kezét.
A kopaszfejű Libor is ott sunynyogott az egyik ablakfülkében.
- Hát cinkostársa, Hiasszár a renegát? kérdezte a belépő basától, mire ez durván riadt a fegyveresekre, hogy kerítsék elő a renegátot is minden áron...
Edömér megkönnyebbülten lélekzett fel a gondolatra, hogy Hiasszár tán megszabadult.
Így, ha ő meghal is, hugocskáját hű barátai valahogy csak megszabadítják...
Abdi basa e közben hideg nyugalmat erőltetett magára, de szemének vésztjósló öröme meghazudtolá nyugalmát:
- Meghalsz, gyaur, mielőtt a nap háromszor lenyugszik, kiáltá kemény hangon és behivatva a testőrbégjét, e szavakkal adta át neki a foglyot:
- Fejeddel felelsz róla.
- Aztán intett, hogy vezessék el...
Kányavári mézédes hangon figyelmezteté a basát:
- Miért nem öleted meg rögtön!
Gondolj a jóslatra, vigyázz, hogy meg ne szökjék...
- Ne félj, nem szökik meg!
Ez az ifjú a főhadvezér kedvence s az ilyen kezes kincset ér a mostani időben.
- Az istenért, csak nem szándékozol kiadni őt! vonítá Kányavári halálos rémülettel.
- Ne kérdezd, ami nem illet! riadt rá a basa.
Mondom neked, hogyha az élet vizéből ivott is, meg fog halni, hogy Almahál Eddin jóslata be ne teljesüljön...
Kányavári pergamentszerű arcára újra visszatért a mosoly és hizelgő szavakkal búcsuzott el a basától, de mielőtt a palotából távozott volna, fölkeresé a testőragát s megkérdezte, hová zárták el a hárembe belopódzó keresztény ifjut?
- Oda, ahová az ilyen vakmerő kutyának dukál.
Eredj, nézd meg, ha tetszik, a vitéz Kairam bég őrzi, Mahmud el Tebrisz fia! horkant rá mérgesen a kövérképű aga, mire aztán egészen megnyugodva elkotródott.
- Most már nyugton alhatunk és te Libor kiköszörülted a rajtad esett csorbát ! örvendezett Kányavári.
Edömért csakugyan Kairam, egykori ura és barátja vette őrizet alá és lesütött fejjel kisérte a palota pince-börtönébe.
Midőn a nehéz ajtó becsukódott utána, az őröket vizért küldte s beszólt a kis rostélyablakon:
- Fáj a lelkem, hogy így kell találkoznunk.
Mondd, mit tehetek érted? kérdé szomorú hangon.
- Egyet mondj meg igazán.
Nem fogták el Hiasszárt?
- Nem.
A palotából kimenekült és nem tudják, hová lett.
- Köszönöm, jó Kairam! felelt csendes hangon Edömér és leülve a nyirkos kőlócára, szomorú, vigasztalan gondolatokba merült:
- Ilonkám, Ilonkám, angyalom, kis hugom, mi lesz belőled, ha én meghalok ! sóhajtá megtörten és valahányat mozdult, sóhajtásába belesírt láncainak nehéz csörgése, - az egyedüli hang a földalatti börtön örökös éjszakájában.
Bálint villámsujtottként roskadt a székre s keserves zokogás szakadt fel melléből, midőn Hiasszár sápadtan, kétségbeesve a Hiób-hirrel haza érkezett .
Őt a vén khadun- khiet- khuda mentette meg, a mellékfolyosókon kiszöktetve a palotából, még mielőtt üldözésére gondoltak volna.
Gábor barát mindent elkövetett, hogy megvigasztalja őket:
- A kesergésre nincs idő, hanem el kell követnünk mindent a megmentésére ! mondá szilárd hangon.
- Tanácsolj hát valamit, én nem tudok gondolkozni! szólt Hiasszár kétségbeesetten.
- Meg kell tudnunk, kik őrzik s hová zárták?
Erre vállalkozom én, ti csak maradjatok itthon! szólt.
Kora hajnalban távozott s nem sok idő mulva vissza is tért.
Lázasan kereste elő a vár tervrajzát.
- Megmentjük, ne féljetek! kiáltá egyszerre nagy örömmel.
- Hogyan?
Szólj! kiáltották egyszerre mindhárman.
- Nézzetek ide!
Itt van a vár tervrajza.
Ez az egész főtér, keresztül-kasul van pincékkel s üregekkel aknázva, úgy, hogy körül lehet járni az egészet .
Egy az ő börtöne alá is vezet és csak egy négyszögletű kőlapot kell kifeszítenünk, hogy hozzá jussunk.
Te Bálint és László a hetivásárosokkal még ma kimentek a várból, a molnároktól megvesztek egy csónakot s éjféltájban a vízhordó alagut szájánál vártok ránk.
A többi a gondviselés dolga lesz s az enyém.
Alig hogy László és Bálint búcsut vettek, Gábor barát összeszedte, a mi kis ingó-bingója volt és mindent előkészítve a szökésre, Hiasszárral együtt leszálltak a várhegy üregeibe, ahol fáklyát gyújtva, olyan biztossággal vezette egyik üregből a másikba, mintha csak fenn az utcákon járna.
Végre egy alacsony üregben megálltak.
- Helyen vagyunk! mondá Gábor barát s a kis létrát megtámasztva, fáklyája világánál vizsgálni kezdte az üreg boltozatát.
- No, most add ide a feszítővasat és tartsd a fáklyát jó magasra, mondá és kevés keresés után bedugta a vasat egy repedésforma nyílásba, mire kő és törmelékhalom hullott a nyakuk közé, de a kő megmozdult s tompa robajjal leválott belőle egy jó darab.
Setét nyílás tátongott a fejük felett...
- Fiatal vitéz, szólj, itt vagy-e? kérdé bedugva fejét a nyíláson.
- Ki szólít? kérdezte Edömér a meglepetéstől fojtott hangon.
- Mi barátaid és szabadítóid!
Jer ide és ereszkedj le az üregbe.
Ne félj, nem nagyot és puhára esel!
Edömér láncait összefogva, a nyilásba ereszkedett és barátjainak karjai közé zuhant.
- Most gyorsan el innen! mordult rá az ölelkezőkre Gábor barát és óriási erejével úgy, ahogy, visszaékelte a lehullott kődarabot és azon az úton , amelyen jöttek, visszatértek a házba, hol lefeszegették Edömér karjáról és lábáról a láncokat.
Edömér mindenekelőtt kardját kérte elő és örömkönyek között csókolá össze a drága hagyatékot.
- Többet nem hagylak el magamtól.
Mindenhová elkisérsz és a te segítségeddel fogom hugomat megszabadítani! rebegte halkan, mintha imádkoznék.
Hiasszár fogait csikorgatta, midőn megtudta, hogy Libor leste ki és árulta el őket és rettenetes boszut esküdött a fejére.
- Még az ég is segítségünkre jő, szólt Gábor barát a távoli menydörgésre figyelve és midőn a zivatar a vár fölé érkezett, a legnagyobb itéletidőben lopództak a vizhordó-alagut setét szája felé.
Az őrök védő fedél alá vonulva, nem vették észre őket, csak mikor a vízi bástya falánál kibukkanva, tapogatództak odább a setétben, hallottak valami gyanús zörejt mögöttük, de mivel nem ismétlődött, lassan tovább surranva , végre eljutottak a három hársfáig.
- Kapaszkodj fel és hurkold a legvastagabb ágára a kötelet, hogy a túlsó felén leereszkedhessünk, suttogá Gábor barát, mire Edömér evetkönnyűséggel felkapaszkodott s csakhamar lovagolva ült a bástya ormán s megerősítvén a kötelet, leereszkedett a bástya túlsó felén.
Gábor barát már fenn volt a fán és Hiasszár is éppen követni akarta, midőn egy lövés villanása dördült el az éjszakában és Hiasszár halálosan találva , rogyott a fa tövébe...
- Meneküljetek!
Meneküljetek, mert jönnek! nyögte utolsó erejével, mire Edömér vérző szívvel, tehetetlen fájdalommal erőlködött, hogy hűséges barátja segítségére siessen...
- Meneküljetek! hangzott még egyszer elhalón a bástya mögül, mire Gábor barát magával vonszolva Edömért, futottak végig a süppedős parton, mert a várfalakon jellövés jellövés után dörgött.
Az egész őrség fel volt lármázva...
Egyszerre hívó füttyentésükre hasonló válaszolt és evező csapások hangzottak a közelben...
- Erre!
Itt vagyunk!
Edömér!
Uram! hallatszott Bálint aggodalomtól reszkető hangja.
- Itt vagyok!
Mentve vagyok, öreg barátom!
- Hála a magasságbelinek!
Hamar csónakra hát.
A túlsó parton lovakkal várnak bennünket.
A csónak orra a parthoz ütődött, mire sietve beleugráltak mindketten.
- És Hiasszár, hol van Hiasszár? kérdé Bálint.
- Hiasszár elesett!
Életét áldozta érettünk! felelt tompa, reszkető hangon Edömér.
Aztán Gábor barát példájára ő is evezőt ragadott, csónakjuk nyilsebesen repült a zivatartól korbácsolt Duna hullámain a pesti part felé...
Buda alatt.
»...Lemondjatok, lemondjatok,
Ez az a szakadatlan nóta,
Mely mindnyájunk fülébe zúg,
Melyet végünkig kezdet óta
Rekedtté minden óra búg!«
Goethe: »Faust. «
Alig derengett az első rózsaszinű csikocska a keleti ég alján, egy lovas kért nagy zörgetéssel bebocsátást a fehérvári-kapunál, de bárhogy feleselt és alkudozott is a kapuőrökkel, ezek mindaddig be nem eresztették, mig csak a müezzimek vontatott hajnali éneke közben egymásután el nem dördültek a kapunyitást jelző ágyulövések.
- Várjatok csak!
Megkapjátok a magatokét!
És addig fenyegette a betóduló kofa- és vásáros népséggel civakodó kapuőröket, míg az egyik olyant huzott vizilóbőr korbácsával a hátára, hogy még fáradt lovának is kijutott belőle, amely aztán esze nélkül vitte a girbegörbe, hepehupás utcákon keresztül a félreeső Abdallah-térre, hol zörgetni kezdett Kányavári Gedeon kapuján.
Dühös kutyacsaholás közt nyilt meg az ajtó és a vén Libor álmosan hunyorgó szeme ugyancsak nagyra nyilt, midőn megpillantotta.
- Te vagy az, Csóka?
Mit hoztál, hé?
- Fel kell kelteni a gazdát, ha még aluszik!
Éjjel-nappal jövök, s fontos hirt hoztam! felelt Csóka az álmatlanságtól rekedt hangon, s midőn a ház előtt leszökött a nyeregből, lovának kócos sörénye közül egy vékonyan összesodort hártya levélkét bontogatott ki.
Átadta a levelet a lejövő Kányavári Gedának, ki alig hogy elolvasta a titkos jelekkel irt szavakat , rekedt hangon lovát parancsolta elő.
- Mindjárt visszajövök! kiáltá és egyenesen Abdi basához vágtatott, ki épp akkor végezte hajnali imádságát és féktelen haragra lobbant, midőn a merész szökést hirül hozták neki.
Az egész palota reszketett félelmében, mert az őrt álló csauszokat megfojtatta, Kairam béget pedig saját kezével szurta volna le, ha Kihaja bey meg nem akadályozza...
- Jókor jösz! kiáltá Kányavári elé.
A fogoly megszökött, de legsebesebb lovasaimat küldtem üldözésükre...
Kányavárival egyet fordult a világ és csaknem elordította magát ijedtében.
- Megszökött?
Óh, uram, miért nem öletted meg mindjárt!
Hallgasd meg, mi hirt küld öcsém, legalázatosabb szolgád az udvartól:
»Tudasd a basa ő kegyelmével, hogy Lipót császár elhatározta Buda ostrom alá vételét.
Siessen a védelemmel, mert az indulási parancs minden nap bekövetkezhetik...
A hadi parancsot Strattman kancellár viszi a főherceghez .
A szövetséges keresztény tábor óriási sereggel és rengeteg hadikészülettel fog megindulni«...
Abdurrahmán Abdi jéghideg nyugalommal hallgatá e Hiób-hirt.
Vas arcán egy vonás se változott.
- Amint Isten akarja.
Mindent megteszünk a védelemre!
De, ha úgy van megirva , hogy beteljesül a jóslat, történjék Allah akarata!
Dicsőség annak, ki sohase változik, szólt kemény hangon és parancsot adott, hogy hívják össze a főtiszteket.
Kányavári pedig sietett hazafelé, amilyen gyorsan csak tudott és midőn belépett, Libor visszaijedt arcának halálsápadtságától:
- Megszökött!
Megszökött! hörgé.
És engem ott látott a basánál!
Elárulja a törökkel való összeköttetésünket!
Megtudnak mindent!
Elvesztettük a játékot!
Libor töpörödött arca szintén szint változtatott, mint a dércsípte vackor és ura rémülete neki is megvacogtatá a fogait.
- Eridj! riadt rá, hívd ide Jóbot.
Rögtön indulnia kell öcsémhez, hogy védeni tudja magát s résen legyen.
Csóka pedig indulni fog Varangyoshoz.
Azután beült asztalához és reszkető kezekkel irni kezdett:
»Öcsém!
Hollókövy fia a basa kezébe került, de megszökött, ezt Jób majd szóval bővebben elmondja.
Engem azonban ott látott a basánál és el fog bennünket árulni.
E válságos időkben ez főbenjáró bűn és nyakunkat szegheti .
Buda ostroma el lévén határozva, ha a török győz, szerencsecsillagunk újra magasra emelkedik, de, ha Budát beveszik, elbuktunk, elvesztettük a játékot s a pört és vizsgálatot megkezdik ellenünk.
Te csak maradj helyeden, ameddig lehet!
Tégy, őrködj és résen légy!
- Én azonban holnapután éjjel meglévő kincseinkkel, Libor és Csóka kiséretében, Lengyelországba menekülök, s ott várom be a dolgok fordulását.
A határig Varangyos és csapatja fog kisérni s védelmezni.
Légy óvatos és körültekintő!
Fejünkbe megyen most már a játék , ellenségeinknek minden mozdulatát éber figyelemmel kell kisérned és ne várd míg minden összeomlik körülted, hanem a veszély legkisebb jelére , meneküljetek utánam...
Szandecből tudósítlak.
Különösen intelek, hogy mindent megfontolva cselekedj...«
A szökevények pedig ezalatt jókora egérutat nyerve, szélsebesen menekültek tova az üldözésükre küldött török csapatok elől, melyeknek fegyverei napközben néhányszor meg-megvillantak ugyan a messze láthatár alján, de aztán végkép elmaradtak, mire ők is meglassították lovaik futását, hogy kissé kifujhassák magukat.
Edömér szomoruan, csüggetegen léptetett tova társai mellett.
Hugának további sorsa és a hűséges Hiasszár halála, mélyen megrendítették.
Most érezte csak , midőn szabadítási terve hajótörést szenvedett, mit vesztett hűséges társában, kinek fáradhatatlan szelleme még a legkétségbeesettebb helyzetekben is megtalálta a reményt nyujtó vigaszt és segítséget.
Olyan elhagyatottnak érezte magát, mint a puszták végtelenjébe tévedő vándor , midőn arra gondolt, hogy most neki egyedül kell felvennie hatalmas ellenségeivel szemben az ádáz élet-halál harcot, mert hivei közül a legjobb , legerősebb már elesett a küzdelemben.
Óh, ha hugocskája szabad volna, nem reszketne, nem érezné elhagyatva magát a küzdelemben, mert nem kellene attól félnie, hogy ellenségei minden csapást rajta boszulnak meg...
E gondolatra olyan elkeseredett düh forralta minden csepp vérét, aminő forralhatta a megláncolt Prometheuszét, s izzó szemét az alkonypirban uszó égre vetve, önkénytelenül feljajdult:
- Miért vagyok most magamra hagyatva?
- Hát nem vagyunk mi melletted? kiáltá László és Bálint szemrehányó hangon.
Edömér megindultan nézett rájuk.
- Nem vagy elhagyatva, édes uram, nem! folytatá az öreg Bálint reszkető hangon.
Oldalodon van atyád hősi kardja, ezzel még minden Hollókövy visszaszerezte, amit elvesztett és a te vitéz karod megnyitja véle hugodnak a szabadulás ajtaját!
Olyan még meggyőződés rezgett az öreg ünnepélyesen mondott szavaiban, hogy Edömér lelke minden erélyét, rugékonyságát visszanyerte tőle és merész daccal emelte fel fejét.
- Igazad van, Bálintom!
Jó kardom utat nyit mindenhová!
- Most én mondok valamit! szólt közbe Gábor barát.
Elvesztettetek egy hű barátot, de nyertetek bennem egy másikat.
Amit nem tudtam leszolgálni a hős atyának, leszolgálom a fiának!
Bálint bajtárs elmondott mindent, - ne félj , segíteni foglak, hogy az a bizonyos jóslat beteljesedjék.
Nemsokára meglátjátok, hogy én is tudok ám valamit!
Késő este elérték a tábort és midőn Edömér másnap kihallgatásra jelentkezett s elmondta a történteket, a főherceg azonnal egyik hadsegédjét küldötte Gábor barátért.
- Buda ostroma el van határozva, csak a császár ő felsége hadiparancsát várjuk az indulásra! szólt élénken Lotharingiai Károly herceg - és egy olyan férfiú, minőnek a barátot mondod, sokat ér az ostromló seregnek.
Ne csüggedj!
Isten győzelemre vezeti seregeinket és akkor nővéred is megszabadul!
Edömért e váratlan hir egészen elmámorosítá!
Budát ostromolják és ő hugocskáját megszabadíthatja.
Érzé, hogy a lehetetlent is meg fogja kisérelni, csakhogy győzhessenek.
Végtelen boldogságában térdre ereszkedve , csókolá meg a főherceg kezét e jó hirért.
A herceg átértette, mi megy végbe az ifjú lelkében s kezét nyájasan vállára tevé:
- Alkalmat adok, hogy a vitézség legszebb babérjait téphesd magadnak!
Midőn Gábor barát megjelent sátorában, a hadsegédek a csapatvezéreket és parancsnokokat is összehivták és midőn vége lett a rövid, haditanácsforma értekezletnek, Gábor barát nagyrabecsült férfi lett a herceg és a vezérek előtt.
Egy olyan tudományos készültségű ember, mint ő, megbecsülhetlen kincs volt az ostromló seregnek, mert úgy le tudta rajzolni a vár belső védőműveit, oly világosan megmagyarázta, hol leggyengébbek a védőfalak, hogy minden közvitéz eligazodhatott rajta, tüzér tudományával pedig bámulatba ejtette az egész táborkart.
- No, fiú, szólott az értekezlet után ragyogó arccal - most már csak jöjjön az indulási parancs - ketten leszünk Buda alatt!
És az indulási parancs június 7-én este mindkét fővezérhez megérkezett.
Maga Strattman kancellár is a táborba érkezett Lipót király bizalmas üzenetével, s Lotharingiai Károly nagy trombita szóval azonnal kihirdetteté a táborban, hogy nem Székesfehérvár, hanem Buda, az ország fővárosa ellen indulnak.
A hercegi főhadvezérek rögtön haditanácsot hivtak egybe, melyben Gábor barát is résztvett, Edömér pedig ezalatt pártfogójánál, a kancellárnál tisztelgett.
A főhercegnek nem mondhatta el, hogy a két Kányavári testvér a legveszedelmesebb áruló, de a kancellárnak elmondta, miként találta Kányavári Gedeont a basánál.
- Éppen róluk akarok veled beszélni, szólt a kancellár.
Laky Kristóf az egyik felsővidéki rablóbandának a fejét szerencsésen elfogta és ez az ember mindent kivallott, s biztos őrizet alatt van.
Ezen kívül a véletlen is olyan adatokat játszott Eszterházy nádor keze közé, miből a Kányavári testvérek árulása és főbenjáró bűnei be vannak bizonyitva.
Örülj hát, fiam, szenvedéseidért és bánatodért kárpótolva lész és mindent vissza fogsz kapni.
Ősi birtokaid, kastélyod visszaszállnak rád, mint jogos tulajdonosra.
A császár is melegen érdeklődik ügyed iránt és mihelyest az ostromnak vége lészen, a nádor rögtön megteszi a törvényszabta lépéseket , hogy a gonoszok elvegyék megérdemelt büntetésüket.
Edömér a hála és köszönet szavait rebegte.
- Ez csak viszonzása a te nemes cselekedeteidnek, folytatá a kancellár - de egyre kérlek.
Bizzad ügyedet és a megtorlást egészen mi ránk.
Hidd el nékem , példásan meg lész boszulva.
Ne lépj fel nyilvános vádlóként - ez az egy , amit kivánok tőled - a többiben cselekedhetsz tetszésed szerint.
Edömér beleegyezőleg hajtá meg magát és elbúcsuzott a kancellártól, mert künn riadó dobpergés és trombita harsogás zúgta be a tábort.
A haditanácsnak vége volt és a két fővezér párhuzamos előnyomulást határozott a Duna mindkét oldalán.
A Lotharingiai herceg hadtestével és a szászok dandárával Párkánynál átkelt a Dunán Esztergomba, és Maróthot, Visegrádot, Szent-Endrét érintve, június 18-án Ó-Budán tábort ütött, a bajor választó fejedelem pedig Párkányon , Szobbon, Nagy-Maroson és Vácon átvonulva, 17-én Pest alatt ütötte fel főhadiszállását, mire a törökök Pestet kiürítették és a Duna hidját szétszedték.
Mielőtt azonban a rengeteg tábor megindult volna, Edömér parancsot kapott , hogy csapatjával - melyhez a vitéz Batthyányi Ádám még 100 huszárral csatlakozott, portyázza végig az utat Csepelig.
E portyázást a két fiatal vitéz olyan sebesen hajtotta végre, hogy útközben elfogták Abdi basa kincstárnokát lovaskiséretével együtt, kitől megtudták, hogy Abdurrahmán , midőn hirül vette, hogy a keresztény sereg Budának tart, a nagyvezér pedig a felmentő sereggel Belgrádba vonult vissza, leányát, Tellit erős kisérettel azonnal Székesfehérvárra küldte, háremét, kincseit, drága paripáit pedig a várbeli előkelő tisztek nejeivel és gyermekeivel együtt elküldte a Csepelszigetre, hogy onnan azok is lehető hamarosan Székesfehérvárra szállíttassanak.
Edömérnek e hir hallatára minden vére szívére tólult.
- Más egyetlen egy nőt se kisértek a háremből Fehérvárra?
- Egyetlen egyet se!
Minden rabnő és odaliszk a szigeten maradt! felelt az aga.
- Előre, bajtársak!
Foglaljuk el a szigetet! kiáltá s egy hajrá alatt lekaszabolva a parton lebzselő, meglepett lovas kiséretet, az ingó hajóhidon át berobogtak a szigetre.
Edömér magán kívül vágta sarkantyuit lova oldalába, mire a nemes állat néhány szökéssel átrepülte a hajóhidat, jóval megelőzve a többieket.
- Ilonkám!
Angyalom!
Szabad vagy!
Hol vagy? kiáltá szívdobogva, mire a kioszk oszlopcsarnoka alá menekült asszonyseregből egy gyenge leányalak repült feléje és a boldogság leirhatatlan sikoltásával omlott karja közé...
- Bátyám, édes jó bátyám!
- Atyám, édes jó atyám!
Egyik fogadásom már betelt, leányod szabad lett!
A másik percben aztán már az öreg Bálint is ott térdelt kis úrnőjének a lábainál és könyeivel, csókjaival árasztotta el a gyöngyös papucskákat, a hímzett selyemkaftánka lebegő széleit.
- Nézz ide, László, itt van az én kis Ilonka hugom és most már örökre a miénk marad! rebegé a boldogságtól megittasulva, azután átengedte öreg Bálintjának, kit Ilonka szeretettel ölelt át.
A nőkön és gyermekeken kívül háromszázezer aranyforintra rúgó kincset zsákmányoltak, melyet nagy diadallal szállítottak a főhadiszállásra, honnan másnap Ilonkát az öreg Bálint védelme alatt, Vihorláthy László kis fegyveres csapattal Korláthkőre kisérte, hogy ott Korláthkövyné anyai védelme alatt , szerető családi körben várja be a harcias idők elmultát...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vén ember volt már Abdurrahmán basa, majdnem hetvenéves és látott, élvezett mindent a világon, ami csak szép és dicső vala.
Katonai vitézsége hősi babérral övezte agg fejét s a török birodalom legdicsőbb győzelmeiben volt része.
Ezek az emlékek dobogtatják szivét most , midőn minden oldalról hömpölyög felé a végső veszedelem.
Egyik rossz hir hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbén.
Ő azokat mind rendületlen nyugalommal, változatlan arccal hallgatja s nem mond rá egyebet : » Dicsőség annak, ki sohase változik!«
Pedig már érzik a halálszag Abdi palotájában.
A Korán aranybetűi vérveresen ragyognak a falakon, közelget a kezdetnek a vége, mert egy láthatatlan hatalom óriás léptekkel méri végig Magyarországot és rendre letiporja az ozmán hatalmat...
Pestet és Ó-Budát nem is védelmezte, hanem minden fegyveres csapatot magához vont a várba.
Tizenhatezer embere volt összesen s ezeknek nagyobb része vitéz janicsár - és mikor a derék Kihája bey segítségével megerősítette a várat, sorlövést adatott egyszerre minden ágyujából és négy vörös zászlót tüzetett ki a falakra, annak jeléül, hogy készen áll az élet-halálharcra.
Azután nézte, mint foglalják el az egyesült seregek a körülfekvő hegyeket , mint állítják fel a nehéz lövegeket.
Roppant lovas tömegek alatt rázkódik a föld, amint elfoglalják a síkot és mellékútakat, az erdők és bokrok közül pedig mindenfelől zászlókat, sátrakat lobogtat a szél vára körül.
Kilencvenkétezer és hatszázra ment az ostromlók száma.
Ilyen hatalommal nem mérkőzött még az ozman Európában.
Húszezer magyar jött Buda alá, ha kell, a haza fővárosáért egytől-egyig meghalni és a birodalmi seregeken kívül az egész keresztény világ minden nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztes háborura Magyarország földjére sereglettek.
Spanyol grandok, britt lordok, skót nemesek, francia és svéd lovagokkal együtt jöttek a kereszténység diadaláért vérüket ontani.
Társzekerek és ágyúk beláthatlan sorai alatt rengett a föld, mert tizenkét réstlövő öreg ágyú, melyek elé tiz-tiz ökör volt fogva, ötven faltörő ostromágyú, harmincöt tiz fontos, harminchat karcsú csatakigyó, nyolcvan réz csataágyú, tizenkét kővető haubic, tizenkét darab kétmázsás, nyolc hárommázsás, huszonegy egy-, kilenc négymázsás bombákat hajigáló mozsár , továbbá huszonnyolc kisebb, negyvenkét nagyobb bombákat hajigáló hajító üst.
Ezekhez kétezer gyujtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tizezer harminc fontos, hatvanezer húsz fontos, nyolcvanezer tiz fontos faltörő golyó , negyvenezer csataágyúkba való, húszezer láncos golyó, huszonkétezer kartács , kilencezer háromfontos szakállas gömb, továbbá az egy, két, három, négy mázsás töltött bombákból harmincháromezer, kisebb fajta tizezer, kézből hajítani való robbanó gránát nyolcvanezer darab.
Iszonyú társzekerek nyikorogtak az ötven mázsa olthatatlan görög tűz, a háromezer mázsa muskétákba való ólomgalacsinok alatt és a tűzaknák ásásához negyvennégyezer ásó és csákány, az ostromsáncok készítéséhez kétszázezer homokzsák, ugyanannyi sánckosár és karó, továbbá falszorító láncok , tűzdárdák, ostromhágcsók, kapukat bedöntő petárdák, ötvenezer csatacsillag , ezer keresztvasas kasza, kétszázezer vashorog, szurokkoszoruk, ötven mázsa terpentinolaj, kétezer mázsa salétrom, ugyanannyi kén, szén, szóval egy egész pokol.
A magyar hadsereg a Lotharingiai herceg hadtestével a bécsi-kapu előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választófejedelem seregei pedig a Gellért-hegy és a Vár-hegy közötti tért, míg a német birodalmi hadak a vizivárost.
A magyar seregek vezérei valamennyien diadalmas csaták győzelemmel koszoruzott hősei voltak, mint Eszterházy János, Miklós, Zsigmond, Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós, Nádasdy Tamás , Petneházy Dávid és végre Hollókövy Edömér, kit a főherceg egy gyalogokból és lovasokból alakított repülő hadosztály parancsnokává nevezett ki, azzal a kivételes rendelkezéssel, hogy a megalakított hadirendet meg nem zavarólag , saját vitézi belátása szerint választhatja a támadás helyét, mert sokat remélt az ifjú hős példátlan merészségétől és magát feltaláló gyors elhatározásától.
A csapatparancsnokok közül gróf Herberstein nem állhatta meg, hogy némi neheztelő éllel hangjában ne kérdezősködjék e különös megkülönböztetés okáról, mit a főherceg meghallva, sajátos nyugalmával csak ennyit mondott rá:
- Virtus nescia freni!
Június 21-én repültek az első bombák be a várba.
Edömér éppen akkor vonult el csapatjával, midőn Gábor barát az első ágyut elsütötte, mert Gonzales Antal , a tüzérség fővezére, Gábor barátban már az első találkozás alkalmával akkora tüzértudományt fedezett fel, hogy a ráchegy felőli ütegek kezelését egészen reá bízta.
- Készülj, fiú!
Nemsokára rést lövünk a számodra! kiáltotta menydörgő hangján és csakugyan három nap mulva akkora rés volt lőve az alsó város falain, hogy a rohamot meg lehetett kezdeni.
Gábor barát ügyesen kieszelt petárdája menydörgő ropogással döntötte be a kakas-kaput.
Edömér rohamot fuvatott, csapatja élén betört a hömpölygő füstfellegeken keresztül, kiűzte a védőket s a várost a császáriakkal együtt megszállta.
Oly vitézül tartotta magát, hogy midőn a törökök e kudarcot ki akarták köszörülni s 26-án, az éjszakai setétség védő leple alatt , háromszorta nagyobb erővel kirohanást intéztek a várból, a Duna melletti köröndnél, egy óráig tartó heves csata után, vitézül visszaverte és a rohamot vezető agát levágva, lófarkas zászlóját is elvette diadaljelül.
- Fiú te, mondá neki a rákövetkező éjjel Gábor barát, midőn már a harmadik éjszakán át látta fáradthatlanul talpon állani, a vitézség csak úgy ér ám valamit, ha kiméled magadat...
Eridj alunni, mert kidőlsz a fáradtságtól!
Erre a jóakaratú intésre Edömér azzal felelt, hogy éjféltájban elfogott egy várból kiszökő janicsár zászlótartót és a barát elé állítva, kivallatta vele annak a két tűzaknának az irányát, melyeket ellenük ástak.
Gábor barát erre a legnagyobb csendben, de azért lázas sietséggel két ellenaknát ásatott és még ugyanazon az éjszakán felvetteté velük a várbeli tűzaknákat, mire a földalatti folyosókban rövid, de heves viadal után a török tüzéreket és utászokat egy lábig lekaszabolták.
29-én a Pest felőli futóárkokban a brandenburgi segédhadak vivtak nagy vitézséggel a vár ágyuinak szakadatlan dörgése között és ebbe a földet reszkettető hangversenybe Gábor barát tüzesgolyói olyan sikerrel búgtak bele, hogy akkora égést támasztottak a várban, melyet a törökök öt óra hosszat nem bírtak eloltani és ettől a naptól fogva a barátot csak Tüzes Gábornak nevezték a táborban, mely név rajta maradt a történelem lapjain is.
A már együtt lévő rengeteg keresztény tábor eközben folyton új segédhadakkal gyarapodott, mert június 30-án négyezer sváb katona vonult csengő tábori zenével, Károly Gusztáv baden-durlachi őrgróf vezénylete alatt a táboron keresztül, július 3-án pedig Schöning Hans Ehrenreich tábornokkal az élén 8000 vitéz brandenburgi érkezett, szintén lelkesítő zeneszóval s mindkét csapatot Edömér kalauzolta kijelölt helyeikre a tábor egetverő üdvözlő riadala között.
A következő napokon aztán elkezdődött a harc a legnagyobb dühvel föld felett és föld alatt.
A Lotharingiai herceg a hegyekről és a dunai sajkákról lövette a várat, Abdi basa pedig minden ágyújából szakadatlan viszonozta a tüzelést a bástyaköröndökről, közben pedig mindkét fél egyforma serényen ásta tűzaknáit a föld alatt, melyeknek tompán dörrenő fellobbanása majd az ostromlók, majd az ostromoltak százait temette égő gyomrába a beszakadó védművekkel együtt.
Július 13-án a török várőrség egy ilyen tűzaknát éppen akkor robbantott fel , midőn Edömér jelentését tette volt a főhercegnek és a helyett, hogy az ostromlóknak ártott volna, saját bástyázatuknak a köröndjét döntötte romba.
Erre Károly főherceg azonnal rohamot parancsolt és három hadoszlop hömpölygött a tört rések felé Auersperg, Herberstein és Starhemberg Guidó , Bécs hős parancsnokának a vezérlete alatt.
Edömér Starhemberg oldalán szintén résztvett a rohamban és midőn a három vezér között negyediknek rohant fel a leomlott körönd omladékain, - a rémület első perceiből felocsudott őrség olyan gyilkos tüzeléssel fogadta őket, hogy az első rohamnál Herberstein mindjárt elesett.
Starhemberg és Auersperg pedig könnyen megsebesültek.
Edömér halált megvető bátorsággal rohant előre, ami olyan lelkesedést öntött a katonákba, hogy a bástyát egy pillanat mulva elfoglalták.
Ekkor látták azonban, hogy a bástyán belől még egy várpalánk van emelve és amint ezt megrohanták, lábuk alatt megnyiló pokol torkaként robbant fel egy rejtett tűzakna és Starhemberg gránátosai százával repültek széttépetten a levegőbe, a két vezér pedig súlyos égési sebeket szenvedett, sőt ott veszett volna mindkettő, ha Edömér mindaddig nem védelmezi őket hősi karjával, míg a fővezér három önkénytes zászlóaljat nem küld segítségükre.
Ő maga egyetlen seb, egyetlen karcolás nélkül menekült a lába előtt megnyilt pokol torkából és gyilkos sortüzelésből, úgy, hogy a fővezér és egész táborkara bámulva kérdezték tőle, micsoda talizmán van a birtokában, mely csodamódon megmenti a tűzből, golyózáporból és a kardok villogásából?
Edömér lőportól fekete arcán erre a visszaemlékezés édes mosolya villant át:
- Valóban két talizmán őriz! gondolá.
Egyik édes anyám emléke, a másik egy szerető leányszív imája és megtapintotta dolmánya alatt a keblén függő emlékeket...
Ez a hir villámsebesen terjedt el róla a táborban és a katonák egész komolyan hitték, hogy megsebesíthetlen, csak Tüzes Gábor nevetett, mikor meghallotta és szokott joviális modorában azt felelte rá:
- Csakugyan két talizmánja van neki: az egyik ősi kardja, a másik pedig hősi karja, mely győzhetlenül forgatni tudja...
- Elveszett embernek hittelek, midőn a robbanás hirét meghallottam, mondá neki, erős karjával magához ölelve, midőn a harmadik napon összetalálkoztak .
Azt hittem, ezek a te villogó szemeid is onnan néznek le megtörten! - folytatá, a füstfellegekbe burkolt várfalak felé mutatva.
Edömér önkénytelenül összerázkódott.
Ugyanis Abdi basa a harcban elesett keresztények levágott fejét lándzsákra tüzeté és ezekkel a rettentő diadaljelvényekkel voltak a vár ormai köröskörül megrakva, melyet a keresztények hasonlóval viszonoztak, mert nap nap után éjjel-nappal dúló szakadatlan csatározásokban majd a törökök rohantak ki az éj leple alatt az ostromlók viárkaiba és leöldösve az alvókat, beszegezték az ágyúkat, majd a keresztények lopództak a szélső védőművekbe és felkoncolták irgalom nélkül, akiket ott leptek.
Emellett, mintha valami sajátságos végzet nehezedett volna a keresztény táborra, a törökök tűzaknái mindig szerencsésen sikerültek, míg az övéik többnyire visszafelé lobbantak el, siralmas pusztulást okozva saját soraikban.
Különösen roszszul sikerültek a főrondella és a kurfina fal ellen ásott aknák.
E pontokon, mint Tüzes Gábor előre megjósolta, iszonyú vérpazarlással járt minden támadás, míg a bajoroknak, kik a Duna felőli meredek oldalt vívták, az ellenség aknáitól és ágyútüzétől alig volt számbavehető veszteségük.
Strattmann kancellár, Lipót király parancsából, még mindig a táborban időzött, hogy hiteles jelentéseket küldjön felséges urának az ostrom előhaladásáról.
Egyik nap legbizalmasabb futára által ezt a rövid levélkét küldötte Edömérnek:
»Kányavári Áron kamarás uram, a te ádáz ellenséged, épp most érkezett kevés kisérettel a táborba - irta a kancellár.
- Azt mondja, fiához jött fontos familiáris ügyekben, ki a választófejedelem ő fensége hadaihoz van beosztva .
Én azonban nem hiszek neki, s óva intelek, vigyázz magadra az ostrom zűrzavara között, különben én is szemmel tartom a mesterkedéseit.«
Edömérben e hir a boszú és gyűlölet érzetén kívül egy csepp felindulást se okozott.
Bármi hozta ide alattomos ellenségét, most már nem félt tőle.
Huga megszabadítva, biztos helyen van, önmagát pedig majd megvédelmezi ősi kardjával.
Ki szelet vet, vihart arat.
»De a király bús s Béla szól:
Csaták miatt, ha nyughatol
Óh ifjú, szép hazánk?
Teremt-e Isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,
Ha mink is elfogyánk?«
Vörösmarty: »Búvár Kund. «
Kányavári Áron csakugyan fiához jött, még pedig a legnagyobb sietséggel, mert Gedeon bátyjának a menekülése olyan balsejtelemmel tölté el, hogy valósággal félni kezdett.
Mindenekelőtt fiával akart beszélni, hogy bármiként forduljon a kocka, a menekülés útja nyitva maradjon számukra is, azután puhatolódzni akart, hogy elárulták-e bátyjának titkos praktikáját a törökkel és ki lehetne-e azt valamikép reparálni.
Fiával azonban nem beszélhetett, mert ez az élelmet és takarmányt rekviráló csapatok fedezésére volt kirendelve és senki se tudta, hol és merre járnak a vidéken.
Ez meghökkentette, s úgy érezte magát, mint a kelepcébe szorult róka, se előre, se hátra nem mozdulhatott, mert sejtette, hogy a kancellár szemmel tartja minden lépését.
Nem is mozdult hát ki sátorából, hogy a gyanunak még csak árnyéka se érje, de egy felvonulás alkalmával, észrevétlenül intett cinkostársainak, kik Edömér elvesztésére fel voltak bérelve.
Ugyanezen nap estéjén, midőn csatarendben állt minden csapat, hogy az első összrohamot intézzék a rések ellen és már a spanyol önkéntesekkel és hajdukkal Edömér osztálya szintén megkezdte az ostromot - a császáriak által fellobbantott tűzakna oly szerencsétlenül csapott visszafelé, hogy kétszázötven embert eltemetett saját embereik közül.
- Edömért a rázkódás messze kidobta nyergéből, de egyéb baja nem történt, a cinkosok azonban , mintha Isten büntetése sujtaná valamennyit, mind a heten ott vesztek.
Kányavári sápadtan vonult sátorába.
Reszketett, mintha láz gyötörné.
Valami babonás félelem szorongatta szivét.
Mi őrzi, mi védi ezt az embert, hogy nem tudják elveszíteni?
Ezen révedeztek gondolatai, midőn a főhadiszállás egyik futárja lépett be hozzá azzal az izenettel, hogy a kancellár kiván vele beszélni.
Gonosz sejtelmek között kapkodta magára kamarási gálaruháját és szorongó aggodalommal követte a futárt a robbanás omladékaival beszórt táboron keresztül.
A fővezér sátra előtt Edömérrel találkozott, de ez őt nem vette észre.
Mintha kigyóra lépett volna, tért ki előle, s midőn belépett a birodalom teljhatalmú emberéhez, riadtan döbbent vissza ennek fagyos tekintetétől.
A kancellár merev kézintéssel állította meg kicirkalmozott bókolásában , azután minden bevezetés nélkül, kemény, megsemmisítő hangon egymásután szemére hányta azt a sok bűnt, mit elkövettek.
- Mindezek után pedig tudtára adom kegyelmednek, hogy mától fogva a Hollókövy javakat a királyi fiskus zár alá veszi, a háború végével pedig a nádor megindíttatja a bűnösök ellen a vizsgálatot.
Ne tagadjon kegyelmed, mert sommás bizonyítékok vannak kezeink között , sommás, összezuzó bizonyítékok! riadt rá lesujtó hangon.
A törökkel való cimboraságuk s egyéb főbenjáró bűneik miatt a nádorispán ő kegyelmessége most mindjárt elfogathatná, de kimélnünk kell kegyelmedet ezekért ni! - és mellé lépve, egy rántással letépte gála-ruhájáról a kamarás-jelvények aranyos himzeteit.
Egy udvari kamarás nem kerülhet a hóhér bárdja alá, de, esküszöm, odakerül , ha megvárja kegyelmed, míg a vádak hangosan felemelik szavukat.
Különben jól értsen meg, felelőssé teszem kegyelmedet, bármi történjék!
E szavaknál lesujtó taglejtéssel távozást intett neki.
Kányavári szeme előtt tüzes karikák villogtak a setétben, s midőn sátorába visszatántorgott, hörögve vetette magát tábori ágyára.
És mintha a kamarási gálakabát meg akarná fojtani nehéz himzeteivel, egy rántással feltépte, s újra tépni, marcangolni kezdte sovány mellét fekete körmeivel, pedig aranyakat érő finom batiszt inge már lepve volt vérfoltokkal.
Vége van, összeomlott, fejére szakadt minden, amit eddig építettek, amiért megtagadott mindent és testét-lelkét eladta az ördögnek!
Minden, de minden elveszett, csupán időt és egérutat engedtek neki, hogy fejét, puszta fejét megmenthesse...
Egyszerre rettentő átkozódással ugrott fel, s mint a kígyó, midőn ráhágnak , visszagörbül, hogy még egyet marhasson utoljára, ő is boszun, halálos harapáson törte a fejét.
- Még felelőssé akar tenni a fattyú életéért! csikorogta ördögi dühvel .
Nemcsak fegyverrel lehet ölni!
Még van egy szövetségem, a nélkül, hogy gyanú esnék rám!
Félrerántotta a sátor bejáró vásznát és mintha tanácsot akarna kérni a setétségtől, sokáig nézett ki a fekete éjszakába.
Talán látta, talán nem, a vár árkaiban és sánc palánkjai mellett azokat a lassan mozgó árnyakat.
A csatatér hiénái, a halottakat és sebesülteket fosztogató halottrablók voltak ezek, a fali őrséggel egyetértve, kötélen ereszkedtek le a várfalakról.
A fosztogatókat nézve, új terv ötlött az agyába, mire visszatért sátorába és levelet irt a kancellárnak, hogy távozhassék a táborból és engedjen neki időt a tisztességes visszavonulásra...
Hátha Abdi basa megvédelmezi a várat és a török úr marad az országban.
Akkor nyiltan átpártolnak hozzá és újból felragyog szerencsecsillaguk...
Csakhogy ez a remény napról-napra szemlátomást fogyott.
Tüzes Gábor bombái olyan szerencsésen csapkodtak be a várba, hogy egyik a nagy rondellán lévő réztetejű lőportornyot levegőbe röpítette.
Az ég és föld, mintha hollófekete éjszaka borult volna rá, elsötétült.
A földetrengető nyomástól a Duna hullámai kicsaptak a pesti partra és elboríták az egész várost.
Mindenki azt hitte, a végitélet napja van itt és a föld szakadt be!
Csak mikor nagysokára elhuzódott a sűrű füst- és porfelleg, látták, hogy a nagy rondella elpusztult, a sánckarók összezúzva , az árkok betemetve, a mellékfalak pedig húsz ölnyire ki vannak döntve alapjaikból.
Ötszáz török repült szétszaggatott tagokkal a levegőbe s Tüzes Gábor egymaga egész csatát nyert a török ellenében!
- Ott a rés, fiú!
Most már bemehetsz! kiáltá Edömérnek.
E diadal után a Lotharingiai herceg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy adja fel a várat, mire három óra mulva a basa felelete karmazsinvörös bársony-zacskóban leereszkedett a várfalról.
Edömér vitte oda a herceghez.
Abdurrahmán nagy büszkén azt irta benne, hogy, mint az ostrom előtt, úgy ezután se szólítgassák a vár feladására.
E vár az ozman birodalom zárja és kulcsa, tehát feladnia nem szabad!
Bizonyosan tudja, hogy a nagyvezér segítségére jő és felszabadítja, mint a mult ostromnál.
Ne is rontsák hát az ostrommal magukat a keresztények, mert ő a szultánra és a prófétára bízza magát!
Ezek minden bizonynyal megsegítik...
Inkább más várát ajánl cserébe , Egert vagy Székesfehérvárt, de Budát nem adja!
És elhatározása jeléül Level kapitányt a kirohanások alkalmával elfogott száz bajtársával együtt, a bástyákon, a keresztény tábor szeme láttára , lefejezteté és fejüket, ágyudörgések között, lándzsákra tüzeté.
A keresztény tábort e vad kegyetlenség rendkívül elkeseríté.
Ebben az általános felgerjedésben egy utasnak látszó, bekötözött fejű ember kérdezősködött Kányavári után.
Midőn belépett a sátorba, ez meglepetve szökött fel helyéről...
- Sok keresés után végre rád találtam, uram! lihegte tikkadtan.
- Nos, hát mi hirt hoztál, Csóka?
Bátyám szerencsésen eljutott Lengyelországba? - kérdé halkan.
- El ám a másvilágra!
Az a haramia Varangyos és bandája valahogy megtudták , hogy tömérdek kincscsel szökik, Libor deákkal együtt legyilkolták és ők maguk szöktek át a kincscsel együtt!
Engem is levágtak, de én halottnak tettettem magamat, így menekültem, hogy hirt hozhassak! felelt mogorván , sebzett fejét fáradtan tenyerébe hajtva.
Kányavárival egyet fordult a világ!
A tegnapi világomlást semminek se érezte ahhoz képest, amit most érzett magára szakadni...
Csak az ökleit emelgette az ég felé és csak ennyit tudott hörögni: Isten!
Isten!
Úgy bizony, az Isten!
Most már eszébe jutott az Isten, ki későn vagy korán , de egyszer bizonyosan megtartja a fizető napot...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amely nap Kányavári eltűnt a táborból, ugyanaz nap érkezett a hire, hogy a nagyvezér ötvenezer emberrel átkelt az eszéki hidon és Budavárát készül felszabadítani.
A várban ezen az estén nagy örömágyúzás volt.
A törökök zászlóval és énekelve jártak körül a bástyákon, jeléül annak, hogy kémeik által ők is megtudták a felmentő sereg közeledtét.
Lotharingiai Károly általános rohamot rendelt, Edömért pedig egy osztály huszársággal kémszemlére küldte.
Ezek a negyedik napon nagyszámú török fogolylyal és azzal a hirrel jöttek vissza, hogy a Székesfehérvár alatti török had csak rendetlen s gyáva néphadból áll, ellenben maga a nagyvezér a hegyek felől közeleg nagy sereggel.
Csakugyan 29-én Vörösvár felől egy csapat török jelent meg és megtámadta a keresztény előőrsöket és hogy e támadásból nagyobb veszteség nem következett, az csak Edömérnek s vitéz csapatjának köszönhető, mert lovasaival szétverte a tatár csapatot.
30-án délben feltüntek a nagyvezír lófarkas zászlói a budai hegyek között , éppen a bajor, magyar és a császári hadak ellenében...
A gyorsan összehivott haditanácsban a vezérek egyrésze s ezek közt a vitéz Starhemberg is, az ostrom félbenhagyását tanácsolták, a magyar vezérek és a két Badeni herceg azonban hevesen ellenezték e megalázó indítványt - és csakugyan, mikor a Lotharingiai herceg negyvenezer emberrel szemközt fordult a nagyvezírnek, ez nem mozdult, hanem csak tábort ütve várt, mert ütközet helyett inkább friss segédcsapatokat akart a várba bejuttatni.
E kisérlete azonban kudarcot vallott, mert midőn nyolcezer spahi és janicsárból álló segélyserege Budakeszi és Szent Pál völgyén keresztül, a keresztények jobb szárnyát megkerülte, Edömér egyik felől a Bercsényi-huszárokkal, a másik felől az ő lovasaival oly erős rohammal verte vissza, hogy saját seregüket is zavarba hozták vad futásukkal.
Kétezer török hullott el ebben a viadalban s két basa, nyolc ágyú és öt lófarkas zászló került a keresztények keze közé.
Az egyik basát, a hires szilisztriai Amurátot Edömér vágta le, s ugyancsak az ő osztálya foglalta el egyetlen egy rohammal a nyolc ágyúból álló tűztelepet.
A keresztény táborban nagy lelkesedéssel fogadták őket, mert e diadal a harci kedvet és lelkesedést még egyszer akkorára növelte s Edömér nevét azok között a győzhetetlenek között emlegették, kik elsők lesznek az ostromlott Buda falain.
Augusztus 20-át, Szent István napját megelőző este Eszterházy Gábor sátorában nagy lakoma volt, s mivel Edömér csak nagyon mérsékelten kóstolgatá a tüzes borokat, Petneházy Dávid, a hajduk ezredese, felhevülve a bortól és zenétől , tréfásan csipkedni kezdte:
- A ki inni nem tud, az becsületesen verekedni se tud! kiáltá Petneházy.
- Nem hinném! felelt csöndesen Edömér!
- No hát fogadni merek, hogy nem mered kiinni ezt a nagy serleg rusztit!
Ha kiiszod, neked adom türkoázos órámat.
- Ne ebbe fogadjunk, Dávid!
- Hát mibe?
- Melyikünk lesz első az ostromlott falakon!
Egy pillanatra mély csend fogadá Edömér szavát, azután valamennyien riadozva felugráltak.
- Én is tartom a fogadást! kiáltá közbe az ifjú Ramocsaházy és a három fiatal vitéz fogadást tett, hogy amelyik első lesz az ostromolt Buda falain, annak » Buda hőse« nevét adják.
Tüzes Gábor, aki nevének megfelelően tüzes szomjjal ivott, jókedvűen Edömérre kiáltott:
- Minden ágyummal segítlek, hogy megnyerd a fogadást.
Éljen Buda hőse!
- Majd, ha megnyerem a fogadást! tiltakozott Edömér olyan komolysággal, mely a további tréfát elhallgattatá .
Másnap, Szent István királyunk nevenapján, hirtelen egy csapat ellenséges lovas rohanta meg a keresztény tábort.
Lóra ültetett janicsárok voltak ezek és keresztültörve magukat a horvátokon, vágtatva rohantak a tábort védő gátokig, hol leugrálva a lóról, fegyverrel kezükben áttörtek a védő sáncokon, s mielőtt még a keresztények zavarukból magukhoz térhettek volna , már benn voltak a Tabánban.
Ott Heiszler nehéz vasaslovasait elverték maguk elől, s már közel voltak a fehérvári kapuhoz, hol maga Abdi basa jött segitségükre, midőn egyszerre csak Edömér száguldott elő huszárjaival és rajtuk ütött.
Abdurrahmán arca sápadtra torzult.
- Ezer arany annak, ki a fiatal vezér fejét elhozza! ordított alá a falakról.
A másik percben minden golyó, minden nyíl csak Edömérre volt irányozva s áradatként hömpölyögtek körül a rárohanó janicsárok csapatjai.
E viadal hősregékbe illő küzdelem volt!
Edömér paripája együtt harcolt urával, harapva, rugva gázolta le a hasa alá igyekvőket, kik inait akarták elvagdosni.
Abdurrahmán dühében szakállát tépve, kisebb csatakigyókért küldött, de mire ezek megérkeztek, már akkor a viadalnak vége lett és a kétezerötszáz janicsárból csupán ötszáz jutott be a várba, fele ennek is sebesülten .
Mindazáltal Abdi basa, e siker örömére háromszor adatott sorlövést minden ágyújából és négy új vörös zászlót tüzetett ki a vár ormaira a keresztények boszujára.
A haditanácsban eközben heves viták folytak és a vezérek egymást okolták az ostrom lassú menetéért.
A Lotharingiai hercegnek minden erélyére szüksége volt hogy a már-már indulatossá fajuló vitáknak kemény parancsszóval véget vessen.
- Fenséges herceg úr és főhadvezér uram, grácia légyen merészségemért, de ha beszélhetnék... szólalt meg Edömér, midőn a haditanács feloszlatása után csak a fővezér bizalmas kegyencei maradtak a sátorban.
- Beszélj, vitézem!
- Úgy gondolnám, fenséges uram, hogy egy jól szinlelt ostrom által, a vár felett uralkodó kastélyt véglegesen hatalmunkba keríthetnénk és ágyúkat vontatva fel, gyönyörüen végig lőhetnénk a várat minden részében...
A főherceg élénk tetszéssel helyeslé e tervet.
- És vállalkoznál reá, derék hősöm? kérdezte gyorsan.
- Büszke és boldog lennék, fenséges uram!
- Úgy hát holnap reggeli öt órakor általános ostromra fuvatok s minden pontra szinleges támadást intézünk.
Nehogy azonban órád későn járjon, ime, vegyed az enyémet s gyémántokkal kirakott remekmívű zsebóráját Lipót király zománc arcképével sajátkezüleg nyakába akasztotta.
Másnap reggel csakugyan általános ostrom indult meg minden ponton és az erre támadt zűrzavarban Edömér háromszáz gyalogharcosa élén felmászott a rommá lőtt torony ormára és lehányta onnan a törököket.
E fényes haditettéért a főherceg Edömért aznap kiadott napiparancsában serege legjobb hősének nevezte s magasztaló dicsérettel emlékezett meg hősi magatartásáról...
Betelt jóslat, betelt fogadás.
»Él magyar, áll Buda még!
A mult csak példa legyen most!«
Kisfaludy: »Mohács. «
Más napon borus, zivatarra hajló idő mutatkozott és midőn Edömér a futóárkok apró csetepatéitől fáradtan, alkonytájban sátorába tért, nagy örömére barátját: Vihorláthy Lászlót és hűséges Bálintját találta ott, kik ugyanekkor érkeztek vissza, Korláthkőről.
- Szerencsésen oda értünk s kedves üzenetet hozunk Csillától, Ilonkától, kit az első tekintetre mindenki annyira megszeretett, hogy most már vissza se adják, hanem kegyelmedet is ott fogják, ha érte mégyen, tréfált az öreg Bálint.
Egész este, sőt még késő éjszakán is csak róluk beszélgettek, mert Edömér kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben.
- Hát Ákos hogy van, mint van?
- Az bizony még nagyon csehül van Eperjes alatt kapott sebében.
Az orvos-doktor azt mondja, hogy még hónapok kellenek felgyógyulásához.
Majdnem sirt, mikor elbúcsuztunk, hogy velünk nem jöhet.
Csilla és Ilonka alig győzték megvigasztalni.
Vihorláthy László jókedvét e szavaknál, mintha elvágták volna.
Arca elborult s alig tudott egy nehéz sóhajtást elfojtani.
- Mi lelt oly egyszerre, László! kérdezte tőle Edömér, de szavát erős szélzúgás és földetrázó csattogások nyomták el.
Félrehajtá a bejáró vásznát és kitekintett a villámoktól szaggatott éjszakába.
- Valóságos itélet-idő!
Mind kikergeti embereinket a sáncárkokból, mondá a vár felé nézdelődve.
Csudálom, hogy Abdurrahmán basa fel nem használja e zivatart a kirohanásra...
Ugyan e pillanatban, mintha szavaira akarna felelet lenni, ágyudörgés és puskaropogás morajlott bele az éjszaka viharába.
- A csatazaj a királyi palota felől hangzik, onnan dörögnek a törökök ágyui is szünet nélkül.
Hej, ha én is részt vehetnék a támadásban, kiáltá - és hiába kérte, marasztalta Bálint, lovát elővezettetve, a felhőszakadásszerű záporban a főhadiszállásra vágtatott, hogy megtudja, mi történt?
Úgy tizenegy óra tájban azzal a diadalhírrel tért vissza, hogy a bajorok bádeni Lajos határgróf és Savoyai Jenő (a későbbi hires zentai győző ) jelenlétében a királyi palota egy részét megszállották és noha Abdurrahmán két izben rájuk támadt harcosai legjobbjaival, nagy veszteséggel visszaverték s urai maradtak az elfoglalt résznek.
A zivatar legvadabb dühöngése között, a felhőszakadásszerű zápor védő palástja alatt, Abdurrahmán egy törökké lett magyart és egy szerecsent szöktetett ki a várból levelekkel a nagyvezérhez.
Ali, a szerecsen, jó úszó volt.
Kötélen leereszkedve a várból, a Dunán keresztül elmenekült és kétszer átuszta azt, hogy a nagyvezérhez juthasson , a renegátot azonban elfogták a huszárok a Csepel sziget csúcsánál és a nála talált levelet a fővezérhez juttaták.
»Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is maga után vonja!« irta Abdi elhányt, sietős betükkel...
»Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az ellentállásnak.
Én nem mulasztottam el semmit !
Elkövettem mindent, mi hatalmamban állott.
Engem nem érhet vád, nem, a nagy Isten nevében!
Huszadikán alig háromszáz ember jutott be hozzám , huszonkettedikén száz elhullott közölök a kastély oltalmazásában.
Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte magát a kastélyba, a vitézek, kiket ellene küldöttem, nincsenek többé.
Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében!«
E levél után, hajnal felé, midőn a zivatar dühöngése kissé szűnni kezdett , egy másik levelet is kézbesítettek a főhadvezérnek.
»A felhők között bujkáló sápadt holdfénynél a viárkok őrei setét alakokat láttak kötélen aláereszkedni a várfalakról, s egyiket elfogva, a többi visszamenekült - és a mellékelt levél találtatott nála«, így szólt a tüzérparancsnok jelentése.
A főherceg elolvasta a levelet, azonnal magához kérette az útra készülődő kancellárt, azután pedig Edömérért küldötte a főhadiszállás egyik segédtisztjét.
Edömér szivdobogva sietett a parancsot teljesíteni, mert valami merész megbizatást remélt, de csak egyet fordult vele a világ, midőn a sátorba lépve, a főherceg átadta neki a levelet.
- Olvasd! parancsolá röviden, de hangja inkább enyhe volt, mint parancsoló.
»Eddigi tudósításaidért köszönet, nagy hasznunkra váltak, hogy idejében elárulád a támadások óráját.
Ezután is pontosan értesíts és irjad meg körülményesebben a keresztény tábor gyengéit, hogy a nagyvezír ráüthessen .
Ha lehet, küldj haditerveket, de pontosabbakat, mint multkor.
Három nap előtti tudósításaidért meg fogod szintén kapni a száz aranyakat.
Bátran jöhetsz-mehetsz, embereimnek meg van parancsolva, hogy rád ne tüzeljenek , különben Hollókövy Edömér nevét és személyét ismeri mindegyik«...
Edömér kezéből kihullott a vékony irhahártya s egy percig halálsápadtan, de azután nemes arcán a legmélyebb felháborodás és indulat lángjával tekintett a főhercegre.
- Itt van kardom s lövess főbe, fenséges fővezér úr, ha csak egy parányi gyanut táplálsz ellenem! kiáltá reszkető hangon, miközben kivont kardját a főherceg lába elé akarta tenni.
Ez azonban olyan jóakarattal és kegygyel nézett rá, mint még sohasem:
- Hát elhiszed, hogy gyanut táplálok ellened, kedveltünk?
A kancellár úr ő kegyelmessége elbeszélte e levél eredetét és a hallottak után bizalmunkat és kegyelmünket jobban birod, mint valaha! szólt feltünő lágysággal.
- Igen, ez az utolsó harapása volt az eltiport viperának, szólott a jelenlévő kancellár is, előlépve a sátor hátteréből, de rögtön elhallgatott, mert künn nagy mozgás támadt és a választófejedelem jöttét jelentették nagy tisztelgéssel.
Abdurrahmán ezalatt megkisérelte a várkastély visszafoglalását a bajoroktól és hiába verték vissza súlyos veszteséggel, három napon át szünetlenül vítta, támadta a romhalommá lőtt kastélyt seregének legjobbjaival, mialatt Tüzes Gábor meg az általa feltalált olthatatlan tüzes golyókkal felégette a réseket betömő cölöpöket és védő pallizádokat.
Budavár tehát lépésenként közeledett veszte felé, a nagyvezír pedig mindazáltal nem mert semmit sem tenni felmentésére, csak tétlen vesztegelt rengeteg táborával, olykor-olykor néhány ágyúlövést váltva az előretolt keresztény csapatokkal.
Pedig már nagyon itt volt az az idő, melyben végső csapást kellett volna merészelnie az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja szabadítani - s Abdurrahmán, ki végső reményét a nagyvezírbe helyezé, újra levelet küldött neki, de ezt a hirnökét is elfogták.
»Az őrség már csak 4000 főből áll, ezek is oly fáradtak, hogy a legközelebbi rohamnak nem birnak ellenállni.
Én azonban védeni fogom a várat utolsó csepp véremig!
Segélyt, gyors segélyt, a nagy Isten nevében...«
Augusztus 29-én, hajnal hasadta előtt, a tétlenül veszteglő nagyvezír végre megmozdult és az északi hegyek felől ezer spahi, kétezer janicsár és tizenötezer határlovas hömpölygött alá, melyből ezerötszáz hirtelen Ó‑ Budán termett s az előőrsöket felriasztva, a dunai köröndre vetette magát.
Itt a cölöpzetek mögött és a dunai sajkákon Apti vezérlete alatt magyar hajdúk s német céllövők csapatai álltak és visszaverték őket, mire a Rókus-hegynél felállított nagy ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a rohamot.
A törökök a végső kétségbeesés elszántságával harcoltak s egy aga, ki már hét sebből vérzett, úgy sujtotta vállon a hős Mercyt, hogy ez a páncélon keresztülhatoló vágásba belehalt.
Mindazáltal e vad rohamot is visszaverték és a városba - hasztalan próbáltak újabb meg újabb rohamot - nem birtak bejutni.
Szétbomlott hadtestüknek egy részét Pálffy Ferenc lovas ezrede a kis Sváb-hegynek szorította, mire minden rend felbomlott a két hadsereg között.
A Pálffy által üldözött spahik hömpölygő áradatként a Lotharingiai herceg hadállásaira rohantak és ellenállhatlanul terelték maguk előtt egy összegomolyodott, egymást tipró, gázoló tömegben.
A herceg a legnagyobb életveszedelemben forgott és közel volt hozzá, hogy foglyul essék.
A spahik felismerték és vad ordítással fogták körül , csapatját és kiséretét dühvel aprítva, öldökölve.
A veszély legnagyobb percében azonban recsegő trombitaszó harsant fel két oldalról és egyik felől Schöning a brandenburgiakkal, másik felől pedig Edömér rohant szélvészként a főhadvezér segítségére.
Sarkantyuit lovának oldalába vágva, a nemes állat valósággal átrepült a küzdők feje fölött és a szorongatott főherceget saját testével fedezve , vágta ki a halálos veszélyből.
A két tüz közé szorult spahi dandár erre egy bőszült rohammal hirtelen oldalt törte ki magát és neki hömpölyödve, megint a császári herceg főhadiszállására vetette magát és csak ott a sátrak között koncolták fel az utolsó emberig...
Edömér a legutolsót a főherceg sátora előtt kaszabolta le veszett viadal közben és csak délre lett vége az öldöklő harcnak, mikor hirmondó se maradt a nagyvezírnek a vár felmentésére küldött seregéből.
Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hidon gróf Scherfenberg Frigyes Vilmos régen várt segélyhada Piccolomini vezénylete alatt, - a főhadiszálláson pedig ugyanekkor nevezte ki Lotharingiai Károly herceg , fényes táborkarától körülvéve, élete megmentőjét, Hollókövy Edömért ezredessé a délelőtti elhatározó győzelemért és saját kezével tűzte fel neki a jelvényeket.
- Ilyen fiatal ezredes nincs az egyesült seregekben! kiáltá Bálint elragadtatva.
- De ilyen hős sincs! kiáltá Tüzes Gábor.
A nagyvezér jól látta a hegytetőről a segélyhadak érkeztét és szépen elvonult előlük érdi táborába, mikor pedig pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett távoli ködös hazájából, a keresztény had hatezerkétszáz emberrel szaporodott, a nagyvezér ellenben még hátrább vonult, hogy valami baj ne érje.
Abdi basa ezt látva, a tehetetlen nagyvezérre átkokat szórt lelkének keserűségében, mert ezzel Budavár sorsa el volt döntve.
Szeptember másodika volt egy titkos haditanácsban a döntő ostrom napjául elhatározva.
- Áll-e még a fogadás, ezredes uram? kérdé Ramocsay alhadnagy, midőn kora délután a csapatok elkezdték a felvonulást.
- Jobban, mint valaha! kiáltá vissza Edömér és kardjával mintegy emlékeztetőleg üdvözölte Petneházy Dávidot, ki hajdui élén vonult el előtte.
Délután három órakor hat ágyúlövés jelenté a Gellért-hegyről, hogy itt a döntő perc.
A várban épp akkor énekelték a halálba menő hősök szuráját a koránból és a pár percre beálló baljóslatú csendben komoran szállongtak alá az ünnepélyes ének hangjai.
Abdurrahmán tudta, hogy az ő vén fejének és a budai félholdnak ez az utolsó napja.
Még egy utolsó hirnököt küldött ki a nagyvezérhez, melyben szemére hányja, hogy a várbeli asszonyok és gyermekek több kárt tesznek az ellenségben, mint ő, - de ezt a hirnökét is elfogták, mint a többit.
A fenti jeladásra a Kis-Svábhegy ütegei tizenhat ágyúval kezdték szétrombolni a rést elzáró cölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése alatt a futóárkokba lapulva, észrevétlen közeledett a várfalakhoz.
A mint a rés közelébe értek, vad ordítással egy tömegben vetették magukat a védőkre, kik kétségbeesett erővel harcoltak, égő gránátokat, kanócos lőporzsákokat hajigálva az ostromlók közé.
Hasonló dühös ellentállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat .
Kétszer verték őket vissza a várkastélyba és már halva volt a vezér , Piccolomini s elestek gróf Tattenbach és Zacco őrnagy s több más vitéz hősei a tábornak.
Erre a támadók már-már csüggedni, ingadozni kezdtek, midőn az ágyudörgésen és harcizajon egyszerre csak egetverő diadalordítás tör keresztül és az ostromlók a közép körönd tetején a keresztény zászlót látják Magyarország védasszonya képével lebegni...
Edömér volt, aki oda feltűzte!
Ő szökött fel elsőnek a falakra... ő, Buda hőse... és utána mindjárt egy másik zászlóval Petneházy, egy harmadikkal Ramocsay, mindannyiszor egetverő üdvrivallgástól kisérve.
Abdi basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni.
Ő volt az, ő!
A villogó szemű, anyajegyes fiú, hőssé, a hősregék hősévé serdülve...
Párducként szökik le kőröl-kőre, oromról-oromra.
Mintha szárnya lenne az a kezében lobogtatott diadalmas hadizászló!
Legjobb céllövői hiába irányozzák rá tölcséres fegyvereiket, hiába süvölt feléje nyíl nyíl után, zúg, süvit a sok dárda és kopja!
Az az ember nem eshetik el!
Istennél a kegyelem, a jóslat szavának be kell teljesednie!
A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most villogó kardját fogai közé szorítva, megragadja a kiálló oromzatot és egy szökéssel felvetve magát a tetőre, merész kézzel döfi zászlóját a kőeresztékekbe...
- Verjétek le onnan!
Lőjjétek le!
Ha elesik, a vár mienk marad!
A jóslat nem teljesül! ordítja tajtékzó szájjal Abdurrahmán, de, ha nem szólna is, dühtől lángolva rohannának rá vitézei!
Annak a zászlónak odatűzőjével együtt veszni kell!
Veszni, ha maga a győzhetetlen Rusztem, vagy a hadseregeket emésztő Keraban óriás lenne is!
A fiatal hős azonban jól meg tudta védelmezni azt a zászlót.
Kettő-három véres fővel bukik alá a rohanók közül, kettő-három lába elé rogyik kardjának villámsebes villanásaitól és szélvészként csapkodja félre a reávillogó sarlóalakú szablyákat és jatagánokat, midőn egy fa tetejéről , mely a felette lévő oromzaton nőtt, egy odalopódzó kurd vitéz olyan ügyesen hajítja alá lószőr-pányváját, hogy nyakára hurkolódva, lerántja lábáról, a másik pillanatban pedig ketten-hárman, húzzák fölfelé a fuldoklót...
Abdurrahmán már ordít örömében, de Edömért a halálveszély eme rémes percében sem hagyja el lélekjelenléte és bátorsága.
Baljával hirtelen megkapva a lószőr pányvát, kardjának egyetlen csapásával kétfelé szeli, azután szédülő fejjel hull alá a magasból.
De már a másik pillanatban újra talpra állt és oroszláni dühvel vetette magát támadóira, kiket segítségére érkező embereivel levert a bástyatetőről.
A zászló pedig diadalmasan ott leng a vár ormán...
Abdurrahmán ennek láttára széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva paripáját , elnyargalt onnan...
- Nem menekszel előlem, az én kezem által kell elesned! kiáltá Edömér és a zászló védelmét barátjára, Lászlóra bizva, leugrott a sáncárokban toporzékoló lovához.
- A bécsi-kapu már ingadozik Tüzes Gábor petárdái alatt!
Én akarok első lenni a várban!
A jóslatnak be kell telnie! kiáltja Bálintnak és e szavaknál paripája már szédületes szökésekkel vitte, ragadta az ágyuk és tűzaknák hömpölygő füstfellegei között a bécsi kapu felé.
Abdurrahmán pedig eközben kétségbeesett dühvel rohant a várkastély felé.
Ha már a jóslat betelik, legalább ne az ő szemeláttára essék el.
Ne ez az ifjú ölje meg az ozman birodalom legvénebb vitézét!
Sebes rohantában szemközt találkozik szilihdárjával, ki kikelt arccal kérdezi tőle, hová rohan oly kétségbeesve?
- Istennél a segedelem! hörgi, izzó tekintetét a lőporfüsttől fekete égre vetve.
Almahál Eddin jóslata beteljesül, mi nem vagyunk itt többé urak .
Siess vissza a palotába és égessetek fel mindent!
Küld szét az eunukhokat , hogy gyujtsanak fel sorban minden házat és a futó tűzárkok kanócait is gyujtsák meg...
Allah áldjon!
A tubafa alatt majd találkozunk!
A tubafa pedig már Mohamednek a hetedik menyországában van!
E parancs után hegyes kengyeleit bőszen lova oldalába vágva, vágtatott a bécsi-kapu felé.
A győzelemtéren a recsinbtár agával, a tüzérparancsnokkal és Kihaja beyjel találkozott.
Ebben a pillanatban oly rémületes dörrenéssel döntötték be a bécsi-kaput az alágyujtott petárdák, hogy mind a négyüknek harci ménje ágaskodni kezdett...
- Vissza!
Vissza!
Csak a dicsőség és a halál még a miénk, az élet nem többé ! hörgé kardját villogtatva.
A jóslatnak be kell telnie, nekünk halni kell! és vágtattak a bécsi-kapu felé, hol már ekkor a betóduló keresztény hadak ölték, aprították az őrséget.
Mind a négyen leszökve lovaikról, a legvadabb gomolyba vetették magukat , dühödt vagdalkozással.
A recsinbtár aga, az első összecsapásnál elesett, a tüzérparancsnokot halálos sebjeiben gázolták össze s egyszerre csak Kihaja bey is állig hasított fővel bukik lába elé...
A megsebzett oroszlán dühével fordul arrafelé és szemközt találja magát Buda hősével, a villogó szemű, anyajegyes ifjúval... a hogyan a jóslat mutatta...
Mindketten csapásra emelik szablyáikat.
Boszudühvel az ifjú, elborult arccal Abdurrahmán, midőn a viadal forgataga elszakítja őket egymástól.
Edömér azonban lángoló boszuszomjjal nyomul utána.
Csapásai alatt rendre, halomra omlik minden...
Abdurrahmán feltartózhatlanul látja maga felé közeledni , mint egykor a jóslatnak ködfellegei között...
Most is ködfellegeket érez agg szemére borulni... a halál fellegeit... mert csapásai alatt halálra sebzetten omlik össze...
- Apám, meg vagy boszulva! kiáltja diadalittasan s pár perc mulva a győztesek Alidurrahmán testén keresztül hömpölyögnek be a várba, mely már minden oldalról a győztesek kezébe került.
A jóslat betelt!
Két óráig tartott a véres ostrom és öt órát mutatott Mátyás király templomán a napóra, midőn földrendítő robogással robbant fel a még Abdi basa által ásatott futóakna, mely romba döntött mindent, ami még az ostromból megmaradt és a visszafoglalt Budavára nem volt más, mint egy romhalom, üszökkel fedve, vérrel áztatva.
A tűzakna robbanása végett vetett minden harcnak és tusának, mely még egyes házakban, utcákban tartott s a győztesek egetverő örömrivallgását meghallhatta a nagyvezír is, ki a tétényi halmokról a legnagyobb léleknyugalommal nézte a megrendítő tragédiát, mint esik el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda s mint áldozik alá az ozman uralom napja Magyarországon örökre!...
Edömért az ostrom végével Lotharingiai Károly herceg sietve hivatta magához és azzal a kitüntető feladattal bizta meg, hogy ő vigye meg a diadal hirét Lipót királynak.
- Urunknak és királyunknak ismernie kell Buda diadalmas hősét! mondá kegyesen és Edömér még az nap útnak indult.
Az udvarnál nagy kegygyel és kitüntetésekkel fogadták, mivel jóakarója, a kancellár, a leghízelgőbb szavakkal keltette fel iránta a felség figyelmét , érdeklődését és midőn visszaindult Budára a kancellár e szavakkal bocsátotta el:
- Javaidat pedig nemsokára visszakapod! - és megajándékozta néhánynyal azokból az érmekből, melyek Buda visszafoglalásának emlékére verettek.
Buda alá visszaérkezve, az egész tábort készülődésben találta.
A vár ideiglenes parancsnokává báró Beck Menyhért Lipótot nevezték ki hatezer emberrel, ezek közt 2000 vitéz magyarral, a tábort pedig feloszlatták.
A kisebbik rész Pécs és más erődök ostromára, a nagyobbik pedig a nagyvezír üldözésére indult, Károly főherceg vezénylete alatt.
»Hollókövy ezredes vegye át ezredének a parancsnokságát és nyomuljon előre« - így szólt a hadiparancs és Edömér, jó kardját újra kézbe véve, megindult Zenta felé új babérokat szerezni...
A dunántúli várakat egymásután hódították vissza és Zenta alatt utolérve a nagyvezírt, egyikét aratta a legfényesebb győzelmeknek.
Ugyanis, midőn lovassága élén üldözőbe vette a hátráló török hadakat, a spahik megfutottak előle, de futásuk közben egyszerre csak kétfelé szakadtak és Edömér ott találta magát az eddig rettegett ágyutelepek és janicsár-ezredek előtt.
Ugyanazon kelepcébe csalták, amelylyel Mohácsnál, Tomory seregét megsemmisítették.
De Edömér egy percig se tétovázott.
Győzni, vagy meghalni!
Ez volt mindig és mindenütt jelszava!
A leggyilkosabb kartács- és- ágyutüzelésben, megrohanta az ágyutelepeket, levágta a janicsárok egy részét, aztán saját ágyutelepét fordította a török ellen, szétverte, a nagyvezír pedig itt is sereg nélkül futott el, minden készletét a győzőknek hagyva.
E vereségre aztán Szeged is megadta magát - és ezzel egy időre a háború befejeződött...
Új babérokkal homlokán tért tehát haza Budára, hol már várta a királyi kegylevél, melylyel ősi javai visszaadattak.
Az öreg Bálint gyermekként sirt örömében, hogy újra viszontláthatja a Hollókövyeknek ősi kastélyát, hová életének legboldogabb és legfájdalmasabb emlékei csatolják.
- Jó Bálintom, szólott Edömér is az öröm és meghatottság hangján, azonnal indulunk drága szülőföldem felé és pár nap mulva Korláthkőre megyünk, hogy haza hozzuk Ilonkát, az én drága kis hugocskámat.
Vihorláthy László szintén elkisérte őket az ősi házba s midőn pár nap mulva visszatértek Budára, nagy népcsődületet láttak a Szent-György téren hullámzani egy vérvörös alkotmány, a vérpad körül.
- Kiket végeztek ki? kérdé Edömér összeborzadva egy polgártól, mert visszaemlékezett az eperjesi rémnapokra...
- Funkensteini Funk Konrád, Salm-regementbéli főhadnagyot s cimboráját : Kányavári Jánost és ennek apját, Kányavári Áront! volt a felelet.
- Az Isten igazságos!
Drága uram, meg vagy boszulva!
Meg rettentőn, de igazságosan! - kiáltott az öreg Bálint ünnepélyes hangon.
A főparancsnoki szálláson nagy örömükre Tüzes Gáborral találkoztak, ki megindulva ölelgeté végig mindhármukat.
- Hogy kerülsz ide, atyám? kérdé Edömér el nem eresztve a barát izmos kezét.
- Hát bizony, fiam, furcsa története van annak.
A te gonosz ellenségedet , Kányavári uramat és fiát, nem hagyta az ördög békével, s mivel, hogy csúfosan mindent elvesztettek, gonosz úton újra vissza akartak nyerni mindent és a fehérvári basának ajánlották föl, hogy Budavárát újra visszajátszák a törökök kezére.
A basa nagy örömmel fogadta ezt az ajánlatot és mindjárt meg is indult a gonosz praktikálás, mely a következőképen tudódott ki.
Egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt rabságban, többször látta, hogy egy parasztnak öltözött úri ember jár a basához és titkosan bezárkózik vele.
A fogoly kiváncsi lett az álöltözetű úrra, ki Kányavári Áron volt a saját gonosz személyében és kihallgatta a kályhán át, melyet fűteni szokott, az egész titkos beszélgetést.
Arról volt szó, hogy Budavárát nagy summa aranyért és még más javakért visszajátszák a török kezére és bizonyos Funkensteini Funk Konrád Salm-regementbéli főhadnagy, ki Kányavári Jánosnak hűséges cimborája volt mindennemű dobzódásaiban, fogja a hatezer főből álló török sereget az első zivataros éjjelen a vizi kapunál és a nagy köröndnél beereszteni, mivel a várőrség alig kétezer főből áll.
Ezt a magyar foglyot az utolsó titkos beszélgetés után kicserélték és hazajött szülővárosába, Győrbe.
Azt tudjátok, hogy én jelenleg ott lakom és a katona rögtön én hozzám jött és elbeszélt mindeneket, én pedig lóhalálában azonnal ide siettem a főparancsnokhoz és elbeszéltem néki mindent.
Funk uramat természetesen azonnal elfogták, ki tüstént rávallott cimboráira és a két Kányavárinál meg is találták az áruló leveleket.
Először tagadtak mindent, azután a kínzatásnál azt vallották, hogy csak a törököt akarták 12,000 aranyig megfejni.
De jól ismerték a három jómadár jellemét és a kínpadon kivallatták velük az igazságot.
S mivel ilyen szörnyű árulást tervezének és egyúttal császári titkokat is elárultanak, mind a három fővételre itéltetett, mely itélet mai napon végre is hajtatott rajtuk igazságosan...
- Isten büntetése!
Isten igazsága!
Azt kapták, amit régen megérdemeltek , mondá újra Bálint.
- De hát ti hová igyekeztek? kérdé azután Tüzes Gábor.
- Korláthkőre hugomért! felelt Edömér kimondhatlan boldogsággal.
Egyet mondok, atyám, hiába, ebbe bele kell egyezned!
Midőn visszatérünk, velünk kell jönnöd az én ősi házamba és nálam kell maradnod.
Ne élj idegenek között...
- No, majd meggondoljuk a dolgot, mosolygott csendesen Tüzes Gábor .
Szerencsés utat, én még ma visszatérek Győrbe.
- Bálint majd érted megy! mondá Edömér s felállott ő is, mert lovaik már türelmetlenkedtek.
- Szerencsés utat Korláthkő felé! kiáltott le aztán még egyszer, midőn megindultak.
Az ős Hollókövy házban, mely újra régi úri fényében pompázik, nagy ünnepélyre készülődnek.
A folyosók és udvar újra tele vannak cselédséggel és az öreg Bálint ünnepi ruhában, egészen megifjodva jár-kel, parancsokat osztva - és hűséges arcán a régi jó napok verőfényes boldogsága ragyog.
A kastély előtt ünnepi ruhába öltözött jobbágysereg gyülekezik örvendező arccal és fehérruhás leánykák koszorúkkal, virágbokrétákkal állnak fel hosszú sorokban a bejáró két oldalán, a vadszőllővel befuttatott faragott lépcsőzet előtt.
Ebben az ünnepi sürgés-forgásban egyszerre megjelenik az öreg plébános tisztes alakja is s boldog mosolylyal int Bálintnak:
- Jönnek!
Jönnek!
Láttam a hintókat és lovasokat a parokhia ablakából! - és csakugyan nemsokára dübörögve kanyarodnak a nehéz utazóhintók a kastély elé.
Edömér és Vihorláthy László leszöknek a nyeregből és boldogságtól ragyogó arccal emeli ki mindkettő nejét: Csillát és Ilonkát.
Az ősz plébános áldva fogadja őket az ősi lak küszöbén, ők pedig kart karba öltve, a parkon keresztül legelőször is ahhoz a néma, szomorú házhoz mennek , melyet setétzöld ciprusok árnyalnak be búsongó lombjaikkal...
Edömér nemes homlokát meghajtva térdel le és Csillával együtt áhítattal csókolják meg az ajtók hideg vasát, melyeken belől a legnemesebb hamvak porladoznak.
- Atyám, édes jó atyám!
Esküm betelt, fogadásomat megtartottam.
Amit rám bíztál, teljesítettem...
Hugom boldog!
Nemes férje van, ki védi , oltalmazza!
Egymást ölelve állnak ott némán, csendesen s az a halk szellő, mely a ciprusfák lombjait meg-megingatja, túlvilági üdvözletként simogatja végig arcukat, mintha a rég elporladt kezeknek áldó, szeretgető érintése lenne...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE