Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Délután ismét az Olga pavillonban ült az egész társaság.
Viktor hosszu száru pipából füstölt, Iván szivarozott, és Dahó Sámuel formális előadást tartott a társaságnak a mostan divatozó népnevelési rendszer hiányairól, különösen hangsulyozván a fegyelem fogyatékosságát.
A fegyelem hiánya - szerinte oka minden bajnak, és akármennyire iparkodjanak is a mai pedagógusok - ezt különös gunnyal emlité Dahó - a gyermekeket, mint tananyagot gyurni, dagasztani, még sem lesz a tananyagból semmi, mert a fegyelmetlen nevelés különösen kedvezvén a féktelen emberi hajlamok fejlődésének, a kivánatos eredményt már csirájában tönkre teszi.
Kartal ugyan dicséretes kivétel e tekintetben - mert kivéve Gyurkát, jóformán minden palánta sikerült.
- Hallottam Dahó ur, hogy kedves leánya is segédkezik a tanitásnál? - kérdé Olga.
- Köszönöm kegyes megemlékezését, pusztán néhány szorgalmatosabb leánykát oktat a kötés-horgolás mesterségére! - válaszolt Dahó.
Bozontos ernyős szemöldökei alól a szerény öröm mosolygott Olgára.
Szőrös, csontos kezével kék keszkenője után nyult, és legyezte magát vele.
Nem akarta örömét elárulni.
- Ágnes, valamint én és feleségem is, nagyon szeretjük az apró csemetéket.
Apám , nagyapám, a feleségem apja és nagyapja is mind tanitók valának, és igy ez már a vérünkben vagyon.
- Hozza el egyszer a kis Ágnest egy délutánra.
Szeretném ismerni, mondják, hogy igen ügyes szép leány!
Olga gyönyörködött Dahó bőséges, ünnepélyes beszédmodorában.
Minden szó, amit mondott, olyan gömbölyüen, kellő hangnyomatékkal gurult ki őszbecsavarodott tömött bajusza alól, mintha előbb megesztergályozta volna.
- Mondják kérem, mondják, hogy eléggé csinos leányzó.
Nekem nagy örömem vagyon vele , ámbátor öregségünkre adta az isten és igy okom van némi aggodalomra a jövendőnek miatta.
Hiában, kérem, öregek vagyunk!
Dahó egy kis szünetet tartott, azután élénken folytatta ismét előadását, és némely helyen szőrös kezeinek magyarázó jártatásával, ugy mint azt az iskolában szokta , erősitette meg.
- Tetszik tudni, leánykám igen vidám természetü, egész nap sürög-forog, kellemetes nevetése, jókedvü dalai örömben tartják szomoruságra hajlandó sziveinket.
A nőm , tetszik tudni, meghütvén magát egy búcsú alkalmával - gondolom Gajáron volt - már régtől fogva beteg, hol fekszik, hol fent jár és igy van elegendő okunk a búslakodásra.
De leányom sokszor hétszámra elűzi az árnyékot házunkból.
- Nagyon derék leány!
Büszke lehet reá Dahó ur!
Olga előre hajolt és figyelemmel hallgatta Dahót, a ki beszédközben kék keszkenőjét forgatta.
- Négy éve lehet annak, hogy az egész háztartás hajójának kormányzó rudját jóformán általadtam Ágnesnek.
Mindössze hármacskán vagyunk, mert tetszik tudni, két fiaim meghaltak, - és igy boldog egyetértésben, alkalmazkodván némi-nemü részben a gyermek fiatalságának bohóságaihoz, ámbátor néha nehezünkre esik a mulatozás miatti sokáig való ébrenlétel, boldogan élünk.
A leányka tudniillik igen szereti a táncot járni, és kedvéért azután évenkint nehányszor általvirasztjuk az éjszakát.
- Hát báloznak is?
- A nagyságod vendégfogadójában Tömpe bérlő ur szokott mulatozásokat rendezni.
Dahó hirtelen órájára tekintett.
- Temetésünk lévén főtisztelendő ur -
- Nem felejtettem el, kántor ur! nem felejtettem el!
- A nép napszámosai vagyunk, nagyságos asszonyom, mennünk kell.
Bocsánatot kérek a sok szóbeszédért!
Köszönöm kegyes vendéglátását, nemkülönben a finom cukorkákat Ágnes nevében.
Által fogom adni.
Kegyes jó indulatába ajánlván csekélységemet -
- Isten önnel édes Dahó!
Isten önnel!
El ne feledje igéretét!
Ágnest hozza el legközelebb valamelyik délután.
Olga kezét nyujtá a kántornak.
Dahó tisztelettel csókolt kezet a hölgyeknek .
Mindenkinek különös bókok között köszönt és jobb felől hagyva a plébánost, a hársfa soron végig a templom felé indult Gábor bácsival együtt.
Iván messze elhajitotta szivarját, oda tette székét Olga mellé és kérte:
- Régen nem hallottam már zongorázni!
Jöjjön a zongora-terembe, játszék nekem azokból a tengerparti dalokból, melyeket tudja isten honnan hozott.
A multkori még mindig a fülembe cseng.
Olga Viktorra tekintett, mintha kérdezni akarta volna, menjen -e.
Viktor kitünően ápolt kezeivel végig simitá borzas szőke haját, ábrándos kék szemeit Olgára függeszté és kérdezte:
- A halász-dalok?
- Menj, játszál Olga!
Én és Viktor majd hallgatjuk innen! - szólt Márta.
- A teremből ide hallatszik minden hang.
- Jó.
Nem bánom!
Olga és Iván a kastély felé mentek.
Márta nyugtalan türelmetlenséggel nézett a távozók után.
Arca majd halvány, majd piros lett.
Kezeiben nehány rezeda szálat tartott.
A virágokat kezdte el ujjai között csipkedni.
Végre már nem maradt csipkedni valója.
Hol Viktorra, hol a kastélyra tekintett.
Viktor nem szólott egy hangot sem.
Rágyujtott egy szivarra, és egész figyelmét a földön lobogó gyufaszál lángjára látszott forditani.
Mintha Mártát nem is vette volna észre.
Márta szólani akart nehányszor, de ugy látszik, nem tudta, miként kezdje.
Ha legalább Viktor elkezdte volna a társalgást!
De Viktor hallgatott.
Egy hatalmas akkord rezgett végig a kerten.
Olga játszani kezdett.
Viktor a kastély felé forditotta székét.
A hangok tisztán zengettek a kerten keresztül.
Édes melódiák, tele szenvedéllyel, tűzzel, bizarr akkordok sokasága beszélt e hangokban valami titkos nagy szenvedélyről, a mely elégeti a lelket, kiszáritja az agyvelőt és cseppenként emészti el a vért.
Viktor mohón szivta lelkébe az édes hangokat.
Szemeit félig behunyta, hátradőlt a székbe, szivarja elaludt.
A melódiák mámora erőt vett rajta, nem látott semmit, csak hallotta a hangokat, a melyek szerelemről, titkos vágyakról beszéltek, tiltott boldogság kéjét festették.
Olga sokszor beszélt már neki ezeken a hangokon, ő értette a dallamok tartalmát.
Szegény Márta!
Viktor alig vette észre, hogy Márta félénken feléje közeledik, átkarolja nyakát .
Viktor összerezzent.
- Márta!
Hogy megijesztettél!
- Szereted még beteg feleségedet Viktor?
Ne felelj, kérlek - ne felelj.
Tudom, hogy szeretsz.
Viktor, egy kérésem van -
- Nos?
- Ne haragudj érte.
Nem tehetek róla.
Menjünk vissza Budapestre.
- Hogyan?
Vissza Budapestre?
- Igen.
Nem tudom, - de én -
- Minek?
- Én - nem érzem itt jól magam!
Félek, hogy valami szerencsétlenség ér itt bennünket .
A levegő árt nekem.
A kis Csitri, meg a Fürjem sem egészséges itt.
Féltem őket .
Menjünk vissza, lakjunk ott - én boldogabb voltam -
- A nyomorban? - vágott közbe Viktor.
- Nem emlékezel a nyomorra?
Nem magad vitted a zálogházba utolsó frakkomat?
Selyem ruhádat nem magad adtad el, hogy a Csitrinek meg a Fürjnek kávéja legyen?
Ismerőseink előtt el kellett tagadni lakásunkat, nehogy meglátogassanak.
Nem emlékezel?
- Emlékezem Viktor! - felelt suttogva Márta.
Bágyadt szemeit behunyta, nem akart látni semmit.
- Emlékezem Viktor! - sohajtotta ujra.
- És mégis visszakivánod a nyomort!
Dolgozni nem tanultam.
Pályám nincs.
Irnok csak nem lehetek, az istenért!
- Viktor!
- Hivatalt nem kaphattam.
Családunk barátjai részint tönkre mentek, részint befolyás nélküli emberek.
Kártyázni is próbáltam, billiárdoztam pénzre, és mégis -
- Viktor!
- Olga szeret téged.
Elhalmoz minden jóval.
Mig Kázmér élt, nem tehetett semmit, mert férje, miként tudod, szivtelen ember volt.
Most itt vagy.
Kastélyban van lakásod , családi hagyományaid, nevelésed szerint élsz -
- Családi hagyományok!
Nevelésem!
- Márta keserüen mosolygott.
- Arra a pár ezer forintra, a mi atyád után maradt, ilyen neveléssel, ilyen hagyományokkal -
- Ne bántsd szegény atyámat Viktor!
- Még ezer szerencse, hogy Olgát Kázmér elvette.
Végre is Olga nővéred, tehát alamizsnáról sem lehet szó -
- Igaz, nővérem!
- Ő is épen ugy Korongi vér mint te.
Egy apátok volt.
Nos?
Alamizsnáról tehát nem lehet szó.
Ezt magam sem fogadnám el.
Ismered elveimet.
Baán Viktor szegény ember - de azért a szegénység még nem piszkolta be büszkeségét!
Viktor ábrándos szemeiben, szeretetre méltó ifju arcában valami szokatlan tűz égett.
- Tudom Viktor!
De lásd, én nem félek a szegénységtől!
Alig lehetett Márta félénk hangját hallani.
- Nem félsz a szegénységtől?
Mikor mosnod kellett, sirtál!
- Mert nem volt teknőm!
- Mikor Anna beperelt nyolc forint cselédbérért, kétségbe voltál esve!
- Mert szégyeltem magam.
- Azért hát ne mondd, hogy nem félsz a szegénységtől.
Olga sokkal jobban szeret téged és gyermekeidet, mint a hogy a mostoha nővérek szeretni szokták félvér testvéreiket .
Köszönd meg neki, hogy kiemelt a nyomorból!
- Nem irigylem gazdagságát!
Menjünk el innen Viktor!
Olga ha szeret, segithet bennünket ugy is.
- Ez hóbort, ez, őrültség!
Ez több mind a kettőnél, ez: roszaság! - sziszegte indulatosan Viktor.
- Ne bánts engem Viktor.
Nem vagyok én ilyen gazdag körbe való.
Fáj nekem látnom a gazdagságot.
A butorok selyme, bársonya sérti a szememet.
Azután meg -
- Beteges szeszélyek!
Még azt sem mondhatod, hogy ingyen élvezzük Olga jóságát!
Jól tudod, hogy mennyi bajom van a gazdasággal.
Bűn volna itt hagyni Olgát.
Egészen egyedül áll a világon.
Ki kezelné birtokát?
Tisztjei megrabolnák, tönkretennék!
Mialatt Viktor igy beszélt, Márta odahajolt hozzá, átkarolta sovány karjaival nyakát , megsimitotta arcát, fekete szemeit lehunyta, fejét a mellére fektette s könyörgött:
- Menjünk el innen Viktor!
A kavicsos uton léptek nesze hallatszott.
Olga és Iván vigan nevetgélve a pavillonhoz érkeztek.
Viktor elpirult amint Olgát megpillantotta, és kibontakozott Márta öleléséből.
Márta zavarát palástolni igyekezett, és a földön heverő szétcsipkedett rezedák után nyult.
Olga csengő nevetéssel kacagott.
- Nos?
Nagyasszonyom, nagyuram!
Mi lelte nagyságtokat?
Számadás, civódás vagy egyéb perpatvar?
Vagy talán a szerelem édes búja fogott el?
Olga Mártához sietett, apró kezeivel megveregette vállait, arcát aztán megcirógatta , megcsókolta.
Olga nyilván zavarban volt, mert remegett minden tagjában.
Egész gyöngédségével elhalmozta Mártát, de Viktorra egyetlen egy szempillantással sem nézett.
Milyen szép volt igy tréfás mosolyával ajkán!
Csupa élet minden mozdulata, csupa kellem minden lépte.
Gömbölyü idomai, rózsás arca , hamiskás fekete szemei, fénylő gesztenyeszin göndör haja, abroncscsal leszoritva , mintha a verőfényes nyári reggel nevetett volna az emberre.
Üde élet sugárzott egész lényéből.
Gyönyör volt ránézni, gyönyör csengő hangját hallani.
Márta, az idősebb nővér, ugy nézett ki mellette mint egy gubbasztó, haldokló madár.
A szükség elsorvasztja a testet, a titkos fájdalom beteggé teszi a lelket.
Hogyan versenyezhet egy halálra gyötört pípelő kerti fülemüle, egy széles jó kedvében fényes szárnyait a napsugárban csattogtató arany rigóval?
Teljes képtelenség.
Olga kacér jó kedve átcsapott a másik végletbe.
Elkomolyodott.
Viktor lehangoltsága , Márta bánatos arca elkedvetlenitette Ivánt is.
Mintha valami láthatlan boru szállt volna valamennyi arcára.
Hallgattak, mintha egymást feszélyezték volna, pedig ugy látszott, valamennyit a szeretet büvös gyürüje tartja össze.
Iván arcából valami nyugtalanság beszélt; majd Olgára függeszté szemeit, majd ismét a távoli erdő látszott őt érdekelni.
Bement a pavillonba, megállott az ablak előtt, a honnan a náddal szegélyezett tavat lehetett látni; majd kinyitotta az ablakot és kibámult a tó felé.
Bíbicek jajgatását, sirályok nevetését hozta a szellő ; figyelemmel hallgatta a hangokat.
A vizimadarak busongó hangjai közé vegyült Olga csendes dudolása is.
És mintha a nádas tó siró, nevető madár népe adta volna neki a tanácsot, gyors léptekkel kiment a pavillon elé.
Olga merengő nézéssel nézte Mártát amint egy virágágy közepén bokrétát kötött.
Iván hozzá lépett:
- Nincs kedve ladikázni?
A megszólitásra Olga összerezzent.
- Ladikázni?
Igaza van.
Márta is, Viktor is rosz kedvükben vannak.
Aztán mire visszajövünk béküljenek meg a duzzogó galambok! - szólott Olga hosszan tekintve Viktorra.
- Hiszen nincsen harag köztünk, Olga!
Akarsz virágot?
Márta keze tele volt rezedával, világos kék nefelejcscsel.
- Két szál rezedát.
Köszönöm!
Viktor fölállott és némi gunnyal jegyzé meg:
- Jó mulatást!
Vigyázzatok, a hinár igen veszedelmes!
- Csak a bársony kezü, finom urak félnek a hinártól; ne félts te minket pajtás!
Iván elpirult, köszönt Mártának és Olgával a tó felé indult.
- A fatuskó! - morogta Viktor.
- Jó fiu Viktor.
Szerelmes - ez az egész.
Igaztalan vagy iránta.
- Nem képzeli talán, hogy Olga -
- Miért ne -
Raabe Vilmos körülrajongva a három leányka által a pavillonhoz ért.
A gyerekek egyenesen Mártának rontottak, elszedték virágait, leültették egy székre és össze-vissza csókolták.
Márta sovány karjaival átölelte mind a három gyereket, és szemeiben örömmel mondá:
- Itt vagytok csibéim!
Aludtatok ugy -e?
- Oh nem! - válaszolt a nyelves Marian - főzgéltünk.
- Marian volt a dáma, én a szakácsné - mondá a csitri Klárika.
- Én med a szobalány! - egészité ki Mili a kis fürj.
- Jók voltatok -e Csitri?
- Nadon jók mamácskám! - szólt a kis fürj kezeivel tapsolva.
- Ude bácika?
- A bácsi aludt! - szólt Marian, miközben csintalan nevetését igyekezett elfojtani.
- Csakugyan aludtam egy kicsi!
Szép dalok Schuberttól hallgattam, azután aludtam.
Hát a Herr von Iván?
- Oh!
Azok ladikázni mentek! - szólt kedvetlenül Viktor.
- Ladikázni!
- Mink meg csináljunk egy parthie kugli! - inditványozta az orvos.
- Jól van!
- De nagyságának nem szabad, az emotion végett!
- Nem is akarok, orvos ur!
Majd nézem!
Nekem sok mindent nem szabad!
Viktor éles tekintete elnémitá őt.
A kuglizóhoz mentek.
A tó, a hová Olga és Iván indultak volt, a kert végén feküdt és széles kiterjedésben a bükk erdő aljáig huzodott a hol sásos mocsárban veszett el.
Zöld nád szürke bojt-virágaival, odvas vén fűzfák, zizegő magas sás szegélyezték alacsony partjait.
A tisztások némely részét zöld vizi lencse boritotta, és mélyebben vékony szálu hinár kavarodott.
Itt-ott látni lehetett, a mint a vizi-liliom rengette széles leveleit a viz szine alatt.
Három kék és fehérre festett ladik volt a deszkákból épitett alacsony kikötőhöz kötve.
- Melyikbe üljünk? - kérdé Olga.
- A kettesbe!
- Igaz, hiszen ketten vagyunk!
- Hála isten ketten! - válaszolt Iván miközben kezét nyujtva Olgának besegité a ladikba.
Olga felhuzta keztyűit, kezébe vette a kormányzsinórokat, kissé előrehajolt, fehér fogai megvillantak és mondta:
- De aztán ne akadjunk meg a hinárban!
-
Iván hosszan nézett Olgára.
- Hát nem megyünk? - sürgeté Olga.
Iván nem felelt.
Izgatottságában alig birta a láncot leoldani.
Egy hatalmas lökéssel belóditotta a ladikot nehány ölnyire a tóba.
A csónak enyhén himbálódott, Olga ügyesen megforditotta és a kis fűzfa-sziget felé irányozta.
A bibicek, a sirályok felriadtak, és magasan kavarodva a levegőben hallatták bánatos szavukat.
Apró szalonkák repültek fel éles füttyel, komoly tekintetü gémek kapaszkodtak széles szárnyaikkal a levegőbe.
A csendes tó egyszerre ezer hangon elkezdett beszélni; mondhatatlan zűrzavar, ijedelem támadt a tó lakói között.
A gágogás, a fütty, a távolból ide hangzó egyhangu kuruttyolás, szárnycsattogás, a vadkacsák rekedt kvákogása közül élesen hallatszott ki a nevető sirályok gúnyos kacagása.
Iván, természetesen, evezett.
Olga vele szemben ült és pillanatokra rajta felejtette tekintetét.
Vajon látta -e Iván becsületes szemeit, derült nagy homlokát, bizalmat gerjesztő szabályos arcvonásait, melyekről az ifjuság kelleme még nem kopott le ?
Vajon látta -e a férfias erőtől duzzadó vállakat, izmos karokat, ezt az egész athletát, a ki még játszani tud a fűben a gyerekekkel, a ki még gyermekded kedélyével fogékony minden ártatlan öröm iránt?
Vajon látta -e Iván szemeiben azt az ábrándos , odaadó szerelmet, a melyre csak egy huszonnégy éves lélek képes?
Nem.
Olga esze máshol járt!
Görcsösen fogta a kormány-zsinórokat, mereven bámult maga elé és nem olvasott Iván szemeiből semmit.
Utjokban a kis sziget felé szárcsa csapatokat vertek fel, a melyek egyenként repkedtek alig egy-két lábnyira a viz szine felett.
A sziget sása között kanalas gémek fehérlettek, a melyek a ladik közeledtével sápitozva levegőre kaptak.
A ladik kikötött.
- Ismeri Iván ezt a szigetet?
- A mig kegyed oda volt utazni, órákig bolyongtam kertjében, és ezen a szigeten .
Ismerem jóformán minden fáját.
- Nem unatkozott?
- Nem.
Vadorzó is voltam.
Ide jöttem esténként kacsa-lesre.
- Nem zálogolta meg a csősz?
Nem adnám sokért, ha elvette volna a puskáját! - szólt nevetve Olga.
- Megbarátkoztam vele.
Pompás piros képű, vastag nyaku gyerek.
Ugy néz ki, mint valami fiatal bika - aztán meg - tudja nem sok kárt tettem én a vadban!
- Hogyan?
Nem tudott lőni?
- Órákig ültem a les-helyen, a kacsák, szalonkák bátran röpködhettek mellettem, nem lőttem rájuk.
- És miért volt olyan irgalmas?
- Álmodoztam Olga, álmodoztam!
Nagyon jól éreztem magam ezen az elhagyott helyen .
Kegyed szórakozást keresett a világban a gyászév alatt, én idehaza álmodoztam valami nagyon szép jövendőről!
Odahaza Gajáron, nem volt nyugtom.
Lovaim már tudták, a kapuból egyenesen balra fordultak Kartal felé.
Egy ledőlt korhadt fatörzsökhöz értek.
Az előttük elterülő tisztáson fodormenta , virágzó kamilla, illatos ezerjófű kellemes illattal fűszerezték a levegőt.
A kertből áthallatszott egy kakukmadár csufondáros kiáltozása.
- Hallja a kakukot?
Kérdezzen tőle valamit! - szólt figyelve Olga.
- Én már sokszor beszéltem vele.
Hazug madár.
Nem hiszek neki!
Olga leült a fatörzsökre.
- Sokszor biztatott engem a kakuk madár, sokszor nem is felelt, ha kérdeztem .
Emlékszik még a tavalyi husvétra?
- Emlékszem!
- Mindenre emlékszik Olga? - kérdé hévvel Iván.
- Azt hiszem mindenre!
- Arra is, a mit nekem a könyvtár-szobában mondott?
Iván szemei tele voltak örömmel.
- A férje épen jött - folytatta Iván.
- Nem fejezhette be, a mit nekem mondani akart - megszoritotta kezemet -
Olga összerezzent.
Halvány pir boritotta el arcát.
- Azóta azt hittem, jogom van álmodozni Olga.
Keze szoritását éreztem, e kézszoritás óta kérdeztem a kakukot, rajzoltam a fényes jövendő részleteit, mert addig csak a sejtelem igézete töltött el.
Egy évig vártam türelemmel, beleéltem magam egy ragyogó álomba, a melynek meg kell valósulnia, egy évig naponként valami édes gondolat foglalt el, hogy a mikor ön haza jön -
- De Iván!
Iván az istenért!
-
Olga elhalványodott, nyugtalanul körültekintett, szemeit Ivánra függeszté, mintha azokkal is kérni akarta volna, hogy hallgasson.
- Elmondok önnek mindent Olga, mindent elmondok!
Hónapok óta vártam ezt a napot , hónapok óta reszkettem ezért a pillanatért -
Iván hangjában volt valami erő, valami meggyőző hév, a mely parancsolt, Olga nem merte félbeszakitani.
- Most megjött, most ide haza van.
Elmondom, hogy a mit szivembe vetett, ezt a parányi kis reményt, nagyra növeltem, hiven ápoltam.
Hozzá nőtt az életem - keze szoritása -
- De Iván, kérem - riadt fel Olga.
Szép fejében egymást kergették a gondolatok.
Minek is jött vele ide a szigetre?
Ez meggondolatlanság volt tőle.
Viktor az oka mindennek.
Miért rontotta el a kedvét?
Ő az oka, hogy most itt van Ivánnal.
Kezével homlokához nyult, mintha el akarná űzni az elmult idő emlékét, a melyet Iván fölidézett; ugy tetszett neki, mintha Iván valami álomról beszélt volna.
Elpirult.
A mit Iván mondott, nem volt álom, most már ő is emlékszik, mennyire megijedt volt, mikor férje a könyvtár-szobába benyitott, a mikor ő és Iván valami bolondos dologról beszéltek, és hogy elég meggondolatlan volt, még akkor este megszoritani Iván kezét.
Miért is szoritotta meg?
Talán unta magát?
Mintha most is látná köhécselő ősz férjét, visszaborzad még az emlékétől is!
- Ön Olga elment gyászolni olyan bánatot, a melylyel a világnak tartozott; ön elment egy évre utazni, hogy mosolygó arca miatt meg ne szólják a bánatot követelő emberek .
Tiszteltem a gyászesztendőt, mindenről irtam magának, csak arról nem a mit éreztem .
Életem az önéhez nőtt -
- Olga!
Iván! - hallatszott a sziget fái között.
- Hol vagytok?
-
Viktor jelent meg a tisztás másik oldalán.
Olga fellélegzett.
Iván elhallgatott.
- Nyujtsa legalább a kezét! - esengett Iván.
Olga visszanyerte nyugalmát.
Fölállott.
- Látja, Viktor jön!
- Eh!
Viktor! - felelt Iván komoran.
- Alig bírtalak megtalálni benneteket.
Már régen kereslek, és ha a csőszgyerek nincs , talán meg sem talállak.
Hiszen már alkonyodik!
- Csakugyan alkonyodik! - szólt közönyösen Olga.
- Az orvos már untatott, ott hagytam a kuglizónál - meghülhettél volna Olga!
Iván némán ment mellettük, és fel sem pillantott.
Ugy járt, mintha valamit keresett volna.
Egy vékony kis topolyfa, görbére nőtt szegény, állta utjokat.
Iván megfogta a kis fát, derekon ketté törött.
A ladikokba ültek.
Viktor egy kis lélekvesztőn evezett utánok.
Csakhamar elérték a kikötőt.
Már esteledett, a park fái, kavicsos utjai homályban, az Olga-pavillon barátságtalanul komorodott, csak a kivilágitott kastély fényes ablakai nevettek barátságosan a szürkülő homályba.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE