Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
III.
Erdély felől megindultak a fölkelők.
- - - - - - - - - -
Az 1672-ik esztendő augusztus havának vége felé járt az idő s Szepessy Pál és a Partiumból kitört vezértársai Tokajtól Nyirbátor irányának táboroztak s éppen azon voltak, hogy áttörvén a tiszai gázlókon, megnyomják Spankau generálist és szemtelen martalócait, akik Kassa alól idáig merészkedtek ellenükbe.
Méreg fütötte a bujdosókat.
Azóta, hogy Nádasdyék feje porba esett alá s nem volt maradásuk saját hazájukban , Erdélybe vették utjokat, legfeljebb egy nyargalt szolgástul...
S hogy a családdal, meg a szegénységgel mi történt odahaza azóta, nem is sejtették.
Ebben az időben még egy utolsó adót vetettek ki a sarkaiból kiforgatott országra : a fogyasztási adót.
Egy akó bortól kilencven, egy akó sörtől hetven dénárt rendelt fizetni Lipót császár s az adók könyörtelen behajtásával a királyi kamarát bizta meg, melynek elnökévé Kollonicsot nevezte ki...
Méreg fütötte a bujdosókat.
Mert soha még a háromfelé szabdalt Magyarország nem volt oly bitangsoron, mint ebben az esztendőben.
S a Partium felől előtört bujdosók öklüket kezdték rázni a Kollonics nevére s megesküdtek az egy Istenre , hogy ott, ahol érik, ki fogják herélni!
És a szörnyü adók miatt hiába irt a császárnak Széchenyi György, a megőszült kalocsai érsek: »nyelvem megakad, midőn szólok, kezem reszket, szemeim könnybelábbadnak, midőn e tárgyról irok, látván, hogy az adókból a bajoknak Iliásza fog háramolni szerencsétlen nemzetünkre ...«
Nem hallgattak rá!
Azzal az ürüggyel, hogy a Wesselényi-összeesküvésben ludasok a protestáns papok is, irtóháborút kezdtek a prédikátorok ellen.
E papok, miután mindenükből kiforgatták őket, túlnyomórészt ugy próbálták mentegetni meztelen életüket, hogy utnak kerekedtek az Erdélybe és Partiumba futott kálvinista és luteránus fölkelők után s feneketlen gyülölettel vaditották őket a császár, generálisai s a német, dán, morva és vallon zsoldosok ellen.
De kellett is azoknak lázitás!
És mialatt a Felvidéken iszonyú pöröket inditottak az elmenekült bujdosók ellen , Erdély nem mert nyiltan fellépni mellettük, mert nem engedte a Porta.
A török pedig azért nem állt oda a fölzendült urak és parasztok mellé, mert egyelőre kötötte kezét a vasvári béke.
Még nem akart háborut.
Átkozták is a fölkelők ugy Apaffyt, mint a nagyvezért, de ugyanakkor minden követ megmozgattak, hogy maguk felé forditsák a szultán szivét.
A vén Szepessy Pál , akinek két esztendő óta az embertelen gondok miatt olyan szinüre vált a szakálla, mintha kilugozták volna, soha nem szünt meg zaklatni a nagyvezért .
Mert őt meg hazája sorsa busitotta.
Végre ugy látszott, ütött az óra!
Az 1672-ik esztendő augusztus havának vége táján a bujdosóvezérek: névszerint: a kopasz Szuhay Mátyás, hadadi Wesselényi Pál, a növekvő Thököli Imre nagybátyja : Petrőczy István, a savanyuszáju Ubrisi, ugyszintén Kende Gábor ungi bujdosó a kétségbeesésig hajszolva érezték, hogy nem lehet várniok tovább.
Ugyanakkor valamennyiök közt a legeszélyesebb, a lengőszakállu Szepessy Pál, aki bosszut lihegett minden idegen ellen, kiadta a jelszót:
- Halál a császárra!
Halál a császári generálisokra!
Halál a császár zsoldosaira!
S legelöl indult meg Szepessy Pál, utána hadilobogók alatt a többi vezér és vagy nyolcszáz könnyü lovas.
S ugy látszott, ezuttal melléjük-szegődik a szerencse .
Mert Husszein aga is oldalukra állt valami ötszáz váradi kontyossal.
Aközben a Hajduságig értek el a fölkelők s fölverték az összes hajdukat.
S a hajduk nem kérették magukat sokáig, hanem - üzetve a torkukban égő dühtől - seregestül álltak a Máriás-zászlók alá.
Nem telt belé egész egy hónap s huszezernél több fölzendült magyar árasztotta el a mezőket s az őszi erdők széleit.
S ugyanakkor nyers és szilaj erejével jajgatott fel a legszörnyübb kuruc tábori dal, a Tyukodi pajtás éneke.
És Szepessy Pál, valahányszor meghordozta vénülő szemeit a táboron, szive mélyéből megindult s csaknem könny buggyant ki a szeméből.
És olyankor sóhajtott egy búsat:
- Istenem-Uram, be sajnálom a plundrás németjeit!
Mert bizonyos volt, hogy ahol ezek bukkannak föl egyszer, a puszta külsejükkel kétségbe fognak ejteni minden császári katonát.
Nyár legvégébe hágott az idő, a csillogó mezőkön pókhálók kezdtek lengeni s Tokajtól nem messze, a tiszai gázlók felé törekedve táboroztak Szepessy Pál és legényei...
Szerteáradva a térségen.
Hanem ez sereg volt aztán!
Ott lehetett látni magát hányva-vetve Pika Gáspárt, az árvai földönfutót, akinek nem volt egyéb szórakozása e földtekén, mintha Lipót császár zsoldosait dughatta karóba.
Keszeg és csontos ember volt Pika Gáspár, kurta sörteszakáll övezte az állát, mely szakállnak felerésze tövigpörkölödött valahol.
De azért vigan húzott egyet a kulacsból Pika Gáspár, mialatt hangosat kiáltott:
- Vesztére a németnek!
Kulacsát egy hórihorgas s még fiatalabb éveiben álló bujdosó kulacsával ütötte össze s ivott fenékig minden csepüevő idegen pusztulására.
A horgas alak, akinek kiszakadt bélésü kacabáj volt átvetve a vállán, öles fringiát huzott maga után a földön.
S hallván, hogy Pika Gáspár a német vesztére iszik áldomást, olyat röhögött, hogy mindenki fölkapta rá fejét a táborban.
A részeges Majos Ferenc volt az a horgas vezér, akit Kobb Farkas császári generális pátensekkel köröztetett halálra két esztendő óta a sárosi, abauji, zempléni, ungi meg a beregi erdőkben.
A Tokajtól nem messze nyüzsgő táborban ott lehetett látni a két nevezetes alvezért, a Duló testvérpárt: Györgyöt és Gergelyt, amint embereiket vették sorba s biztatták valamennyit a német ellen végbeviendő vérontásra...
A tábor közepén akkor léptetett el lovával hadadi Wesselényi Pál, amint Teleki Mihály segitségére volt indulóban és azok közül, akik megpillantották őt, sokan süvegeiket dobálták a levegőbe s vivátot kiáltottak a rokonszenves vezérre...
A tér egy másik szegletében sokan lettek figyelmesek a vénülő Szuhay Mátyásra - amint nyergében ülve s nyergéből kihajolva némileg - a szőke és ráncoshomloku Kende Gábor fülébe mondott valamit.
Kende Gábor összeroppantotta állkapcsait , amiből gyanitották többen, hogy alighanem fondorlatos terveket forgathat magában ugy a kopasz Szuhay, mint az ungi hazájába elvágyakozó Kende...
Azalatt egy soványka fa alatt soványka s kissé bandzsal homloku kapitány tétlenkedett szótalanul s mélán összefont két karral a mellén.
Rangját a süvegéről alálengő három tolláról lehetett látni.
Tulok György kapitány volt ez a veszett ember, akit átkozott hire előzött meg mindenfelé és ejtett rémületbe sokakat.
Tulok György kapitánynak fenékbevágott tülök csüngött a jobbján , felszijjazva.
Tudta mindenki erről a tülökről (Tulok György nem rejtette véka alá szándékait ! ), hogy felfogja benne az első németnek vérét s abból a vérből fog inni aztán, vesztére a haza ellenségeinek.
Ám ugyanakkor egy cölöplábu s dugótermetü, de azért merész tartásu fiatal fickó közeledett a táborhely közepe felé.
Délcegen lépett ki, süvegét meg hátratoszitotta némileg.
Hetykeség és dac ült a képén s amerre elhaladt , fel-felkiáltottak a csapatok:
- Tyukodi pajtás!...
Tyukodi pajtás!...
Mások ellenben azt kiáltozták:
- Az anyját neki!
Voltak, akik csalmáikat lengették feléje, miközben torkaik megharsantak:
- Te vagy a legény!
Tyukodi pajtás aprószeg-bajuszkája körül kicsi mosoly suhant el.
Jól tudta, hogy mindenütt lelkesednek érte.
Mert senki oly legénykedve nem tudott viselkedni a csatákban, mint ő.
Nyalka hirét azért is kapta szárnyára a kurucok ijesztő tábori-éneke.
Tyukodi pajtás el sem tünt még a táborhely tulsó oldalán nyüzsgő csapatok között , mikor az egyik félrébbeső ponton nyers hahota robbant ki.
Ordaskülsejü harcosok csapkodták ott a combjaikat, mások a füleiket verdesték, ismét mások a hasukat fogták:
- Micsoda hazug kutya, Teremtő-Urunk!
Az ordasok félkaréja előtt Kuczug Balázs szótlankodott szerény búval .
Csákóra-metszett lyukas csalma fityegett a fejebubjáról, piszkos kötés vonult el a félszeme fölött, hanyag bajuszkája a szája sarkába lógott s gombos tüszője mögé rövid és csupasz dákos volt betüzve.
Szük nadrágján két idegen folt, a térde fölött, lábán kunkorhegyü kitaposott csizma s berozsdált nehéz sarkantyuk zördültek meg a csizmái sarkán, ha egyet-egyet mozdult.
Lekötött egyik szeme fölött vér ütött át a kötésen...
Kuczug Balázs csöndes szóval ismételte:
- Csatákból jöttem ide...
- Micsoda hazug alak!
Micsoda lóditó! - harsogtak föl a harcosok s pillanatokkal rá velükhahotázott vagy tizezer ember.
Mert szájról-szájra adták egymásnak , hogy a táborba vetődött el ismét Kuczug Balázs, a szemtelen hencegő.
Kuczug Balázs csak állt eközben a táborhely közepén s lehorgasztotta a fejét .
Mintha a bú terhe huzta volna lefelé.
Ugy látszott, sulyos oka lehetett erre az elszótlanodásra.
Mert ezuttal alighanem igazat szólt a sokat gunyolt Kuczug.
Hiszen akinek szeme volt, láthatta az első pillantásra, hogy friss vér szivárgál a szegény Kuczug Balázs nyakából, amelyet még bekötözni sem ért rá.
Alighanem lompos császári gyalogosok csaphatták nyakszirten.
Mégsem hittek neki!
Tavaly egyszer, amikor valami csetepaté tört ki a bujdosók egy kóbor csapata és a nagybendőjü németek között, Kuczug Balázs állitólag nem keveredett bele az egymás csapkodásába, hanem a közeli boglyák mögé bujt volna meg a lovával .
Olyan tanu, aki mindezt a szemébe merte volna mondani, mindmáig nem akadt egyetlen, mindazáltal menthetetlennek látszott a szerencsétlen Kuczug.
Nevét fölkapta a dühtől-lihegő tábori dal s vitte-vitte mindenfelé a haza zugolyaiba.
Kuczug Balázs ott állt ezalatt a félkaréj előtt magatehetetlenül, nyomorultan .
Nyakából még egyre szivárgált a vére, ez a vér bekeverte lyukas dolmánya bizonytalan szinét.
Látnivaló volt, hogy igazakat beszél a szegény Kuczug Balázs, miközben restelkedve motyogta maga elé:
- Csatákból jöttem ide...
- Hej, ebadta hazugja! - kiabálták összevissza s valamennyien hasukat fogták a röhögéstől.
Kuczug Balázs mély búval horgasztotta le erre a fejét másodszor is.
De ugyanmit is tehetett volna egyebet az árva?
Mialatt pedig a tábor egyrésze viharosan harsogott az ügyefogyott Kuczugon, a Tisza felől nyugtalanitó mozgás kezdett mutatkozni.
Nagy porfelhő állt a Tisza tulsó felén, mintha sok-sok ezer német marsolt volna errefelé, miközben a hadak eleje talán az összes átkelőket és gázlókat megszállta már.
Sőt félni lehetett , hogy egyes németek az innenső parton nyomulnak előre immáron.
Bizonyára azzal az ingerült szándékkal, hogy halombagyilkolják Szepessy Pált és gyalázkodó ordasait.
Mint mikor a szél végigborzong a százados tölgyek koronáin s megmozdul reá az erdő, ugy mozdult meg a fölkelők tábora is a hirre, hogy közelednek a császáriak.
Spankau kassai generális ereszkedett alá ottan.
Lovasok nyargaltak onnanfelől a tábor irányába, csaknem a szélben úszva, mialatt repkedve csattogtak a lovak sörényei.
Lovaik marján ültek ezek a hegyesfövegü lovasok, a lovaik nyaka fölé dülve és mig nagy zúgással nőttek és nagyobbodtak , már messziről azt kiáltozták mind:
- Gyön a német!...
Gyön a német!...
A vészkiáltásra zörögni kezdett mind a huszezer harcos.
Fölkelőgyalogok vállukra emelték a nehéz kanócospuskákat, nyeregbevetették magukat a lovasok és mig a Tisza fölött magasan állt a por, nagy kiáltozások és fenyegetőzések közt megindultak.
Első csatájokba ereszkedtek a rongyosok.
Satnya lován, félig megpörkölt kurta szakállával legelöl hajlongott a sovány és csontos Pika Gáspár s nyomban rikkantott egyet:
- Most oszt karózunk!
Mert dobogó szivvel reménykedett, hogy legalább hatvan darab bécsi zsoldost vonhat karóba még napszállatig.
Utána rongyosai talpaltak a mezőn, egytől-egyig gyalogláb s széles talpaikkal csapkodtak a porban.
Szállt a por s hetyke dalt kezdtek fujni az első csatájokba megindult rongyosok.
Jött utánok hadadi Wesselényi Pál, kényesen ülve meg fényesszőrü sárga lovát s balöklét a csipejéhez feszitette elbizakodottságában.
Mögötte tótok kavarták lábaikkal a port, akiknek átható szaga messziről érződött s ezért is nevezte el őket bakbüzüeknek a nagyemlékü Wesselényi.
A tótok egyrésze lyukas bocskorban vágta a lépést, mely bocskort fahánccsal szijjazták össze, másrészük rongyokba tekert lábbal igyekezett a halál elé.
S azalatt vontatottan s mégis csintalankodva fujtak egy búskomoly harciéneket, amely oly leverőn hatott, hogy könny lopakodott a szemébe, aki egyszer hallotta:
Za hurami, za lyeszami
Tancovala Marianka
Z huszarami...
( Akik hallották, sokan értették a magyarok közül is:
Erdőn-hegyen tul, amottan
Marianka táncot jár a
Huszárokkal ...)
A hegyek irányába nyomultak elő most, ahová visszasóhajtoztak szünetlenül.
Talán ezért is volt annyi mélabú ebben a hazavágyakozó dalban.
S jöttek oldalvást a Dulók: György és Gergely s kapitányi három toll lengett alá a süvegükről...
Hátrább Tulok György tört előre a széles homlokával s mögötte a » Bocskay angyalai« következtek, a keserüszáju hajduk, akik lépten-nyomon azt kiáltozták:
- Halál a császárra!
Halál a császárra!
S az átkozotthirü Tulok György, aki legelöl düllöngött a lova hátán, minden kiáltásnál rábólintott dülledthomloku fejével, amiből körülbelül sejthette kiki, hogy fenékbemetszett tülkéből német vért fog inni.
Még a mai napon.
A hadsorok fölött messzire ellátszott a horgas Majos Ferenc, amint fölemelkedve nyergében, nagyot huzott csutorájából s fenekedő kedvében annyit szólt hozzá:
- Vesztére a németnek!
Fegyverek sulyától zörögve indult meg vagy huszezer legénye Szepessy Pálnak, hogy megöljenek végül mindenkit, aki-idegen jött ide a magyarnak keseritésére .
Megmozdult a tábor s az emberi talpak és lovak patkótlan patái alatt megdörgött a mező.
És a mezőn a Tisza közeli gázlói felé dörgött mind a huszezer fölkelő ...
Hire járt, hogy Husszein aga és váradi kontyosai - messzebb jobbról - átkeltek már a folyón, hogy oldalról vágjanak bele Spankauba és gombakalapu németjeibe .
És hátrább valamivel teméntelen tollak hullámzottak a magas süvegeken meg a lebbentyüs sapkákon.
Tudta minden fölkelő, hogy ott jönnek dühtől elszürkült arcaikkal a vezérek: a kopasz Szuhay Mátyás, a bánattól eltelt Kende Gábor, a baljós csillagzatu Petrőczy István és legkitartóbb társa, ama nevezetes Ubrisi...
És ott kellett lennie valahol a lengőszakállu Szepessy Pálnak is.
A Tisza két partján magasan állt a por s e porfelhőből itt is, ott is lövések csattantak.
Abban a szempillantásban huszezer ordasa orditott fel a vén Szepessy Pálnak, hogy megrázta a mennyboltot:
- Halál a németre!
- - - - - - - - - -
Tokaj fölött alkonyodni próbált, mikor az öreg Ujfalussy András meg a fiatal Keczer Gábor fáradtan ereszkedett alá a Bodrog vizének.
A nap megállt mégegyszer a Hegyalja ormai fölött s vörösre gyulladt szemmel nézett szét a Bodrogközön.
Halottá dult, nyomortól kiégett tájakon kocogtak el a lovaikkal.
Utközben annyit hallottak valakitől, hogy Keczer Gábor édesatyja, az ősz Keczer András eperjesi patricius is rég felcsapott a Szepessy Pál legényei közé.
És Keczer Gábor , elvénült apjának sorsát hallván, megindultan sóhajtott egy mélyet.
Tul a Bodrogon pedig, tul a sás- és nádrengetegen, tul a messzeségen is égigtört porfelleg kergette magamagát a Tisza felől Ujhely felé.
Megálltak egy szünetre.
Annyit hallottak már, hogy Spankau kassai generális a Tiszának indult Szepessy Pál ellen...
Remegő szivvel figyeltek mindaketten abba az irányba, merről a porfelhő menekült észak felé.
Repült a porfelhő Ujhely irányának.
És akkor felsóhajtott Ujfalussy András:
- Veri már a németet Szepessy Pál!
S arraforditották lovaik fejét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE