Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Katalin
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
3
Bekezdés
1975
Mondat
5223
Szó
47341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK RÉSZ.
A fecskék kiröpülnek.
Megtollasodtak a fecskék, elébb egyszer-kétszer kiröppennek a fészekből , próbálgatják a repülést még gyönge szárnyukon, aztán visszabujnak a fészekbe, egy kicsit még melegedni, erősödni.
De egyszerre csak érzik erejöket, huss ! fölszállnak a magas levegőégbe, nagy, merész ívet rajzolnak szárnyukkal és elrepülnek messze, messze földre...
Igy repülnek ki egyenként a Szentpáli-gyerekek is a fészekből, melyet a kismama vert számukra.
Ülvén varrógépje mellett Katalin, mélabús hangulat szállja meg lelkét , fel-felsóhajt: maholnap üres lesz a fészek.
Leejti kezéből a munkát s átadja magát a merengésnek.
Hogy elröpült tiz év!
Ki hitte volna, hogy ily gyorsan elröpül!
Tiz éve, hogy elhagyta a szülei házat, tiz éve görnyedez a varrógépje felett.
Ó, de megszokta , de megszerette ezt a lelketlen jószágot!
Nem, nem lelketlen: eleven lélek, érző , meleg sziv lakozik benne!
Varázserő, mely által magához bilincseli őt s bár sorsa jobbra fordult, ime, nem tud megválni tőle.
A lakás üres.
Katalin egyedül.
Megelevenedik lelkében az egész mult.
Édes anyja betegsége, halála.
A szép ábránd lassú szertefoszlása.
A mostoha.
A tenger keserüség.
A bús téli este, midőn elhagyja a szülei házat.
Megreszket vakmerő vállalkozásának emlékétől.
És múlik esztendő esztendő után.
Minden él, virágzik , fejlődik körülötte, csak az ő arcza lesz mindég haloványabb, ifjúság, szépség eltünik lassanként, elfonnyad, mint egyvirág...
Györgyöt szárnyaira kapta már a hir, de hányszor kellett új erőt, lelkességet önteni belé, mert, hiába, nem mindig járt karöltve vele a siker, a dicsőség.
Első művének nagy és zajos sikere megszéditette fejét, a mi nem csoda fiatal embernél s a mikor második darabja közepes sikert sem aratott s három előadás után levették a műsorról, betege lett a kudarcznak.
Akkor történt, hogy Katalin zálogba tette minden ékszerét, a mi édes anyjáról maradt s magától csaknem megvonta a falatot is, csakhogy Györgyöt szórakozni küldhesse Olaszországba.
Keserves, szomorú idők voltak ezek.
Az ő meghitt barátai előtt is eltitkolta nagy nyomorúságát, éjet nappá tett, dolgozott szakadatlan, most csak egy czél lebegett előtte: visszaszerezni György munkakedvét.
Adorjánné felajánlotta a segitséget : gyöngéden visszautasitotta.
Ugyanezt tette Weisz úrral is.
Aztán visszajött György, új szinmű tervével tért vissza, megújult kedélylyel, vidáman, nagy munkakedvvel, erős becsvágygyal.
Ő repült ki először a fészekből.
Ő maga, Katalin munkálkodott azon, egész lélekkel munkálkodott, hogy György külön fészket verjen magának, de mikor György csakugyan kirepült fészkükből, majd meghasadt a szive.
Eddig az övé volt, egyedül az övé .
Lelkük, szivük egybeforrott.
Együtt vitatták meg testvéreik sorsát, együtt vitatták meg György szinműterveit, ő volt Györgynek éltető lelke, buzditója , csüggedésben bátoritója, s most im átadja egy más nőnek: te légy ezután az én testvérem őriző angyala.
Budapestre jövetelüknek hetedik esztendejében volt ez.
György már három éve házas.Férje Adorján Margitnak.
Mondta akkor György:
- Katalin megtudsz -e bocsátani, hogy itt hagyom fészkünket?
Mondta Katalin:
- Akarom, hogy itt hagyd.
Régóta tudom, hogy szereted Margitot s szeret ő is téged igaz szerelemmel.
Éretted várt, éretted utasitott vissza annyi sok kérőt: Isten egymásnak rendelt, legyetek egymásé.
Azért, hogy kiröpülsz a fészekből, veletek vagyok.
Mondta György:
- Ne csak lélekben légy velünk, jere te is, Katalin.
Csukd be a varrógépet, nincs több szükséged reá.
- És az ikrek?
- Bizd rám.
Kiházasitom őket.
- Azt te nem teheted, György.
Mit mondana a világ, ha most mind a te nyakadra mennénk?
Azt mondanák: a feleséged vagyonából tartasz el minket.
Erről többet ne is beszéljünk, György.
Az ikreknek diploma van a kezükben, szárnyukra bocsáthatom őket is maholnap.
Tanitónő lesz Jolánka is, Erzsike is.
Megélhetnek tisztességesen.
Kornél is megél már a maga emberségéből, egy pár év alatt tán saját épitészeti irodája lesz.
Magam leszek tehát.
Mit gondolsz, az a tű, mely oly sok ideig adott kenyeret nekünk, csak eltart egyedül engem?
- Magadban maradsz?
Egyedül?
Nem, ezt nem engedhetem!
Katalin mosolygott.
- Magamban...
Ne hidd, hogy egyedül leszek.
Csak a függetlenségemet nem adom fel .
Lásd, György, de szép lesz, ha majd erőm s munkakedvem fogytán - mert ennek is elkövetkezik az ideje - ma nálad, holnap Jolánkánál, holnapután Erzsikénél, azután Kornélnál leszek!
Tudom én jól, hogy bármily boldogok legyetek, szükségem lesz reátok.
S ha nem... nos, akkor egyszerűen eltünök a nagy mindenségben, mint a csillag, mely lehull az égről, eltünik, hová - senki sem tudja.
Fényére nincs többé szükség: lehull.
- Katalin!
- Te azt hiszed, üres érzelgés ez nálam.
Ne hidd.
Az életemnek egyczélpontja volt : e ponthoz mindjárt eljutok.
A magam személyére nem gondolok.
Volt egy ábrándom: az szertefoszlott, elenyészett, új ábrándra szivem nem képes.
Megvénültem , György.
- Megvénültél!
Huszonöt évvel!
A menyasszonyom huszonhárom éves.
S te megvénültél!
- Ő fiatal, én vén vagyok.
Szivem nem fogékony a szerelemre.
Sokkal nagyobb , igazabb volt az én szerelmem, semhogy új szerelemnek helye lehetne szivemben .
Szerelem nélkül mondjam egy becsületes férfinak: szeretlek, tied vagyok egész életre!?
Lásd, igy sokszor férjhez mehettem volna már.
A derék, a jó Weisz elvett volna, házához vitt volna titeket mind; nem fogadtam el becsületes szivének ajánlatát.
S jól tettem, nagyon jól tettem, mert velem nem lett volna boldog, mig most boldog - Etelkával.
A mit ti nem láttatok, láttam én jól, hogy Etelka megszerette ezt a becsületes, derék embert.
Mi jó, hogy igy történt.
Szegény néni , öreg napjaira nem kénytelen kinlódni, él békességben, kényelemben és Etelka is , férje is boldog.
- Mindenki boldog! - kiáltott fel György keserüen, mindenki keresi és meg is találja a boldogságot, csak te nem!
Erővel elkergeted magadtól.
Mindenki boldog!
Most három év multán is hallja György keserű kifakadását.
És Györgynek igaza volt .
Mindenki boldog, csak ő nem, legalább abban az értelemben nem, a mint György gondolta.
De ha ő megelégszik testvéreinek boldogságával?
Ha az ő lelkének nyugalmat, megmérhetetlen gyönyörűséget szerez, látván, mint kötnek ki testvérei biztos révben?
Ó, ő a maga részére oly kevéssel megelégszik.
Györgynek megvan a puha meleg fészke, György boldog.
Most készül a Jolánka fészke is.
Egy derék ifjú , kálvinista pap egykis székely faluban, egyszerre csak betoppant hozzájuk, aztán eljött újra meg újra és megkérte a Jolánka kezét.
Lám, ott igazán szeretne élni a csöndes parochián.
S ha még sikerül egytervük: Erzsikét odavinni tanitónőnek , érzi, hogy nem tudna itt maradni, elmenne utánok, velük élne és maradna örökre , egész életére - kismama.
Szépnek, ragyogó szépnek rajzolta a jövendőt.
Nagymama lesz, a nélkül, hogy férjhez menne: a testvérei gyermekeinek a nagymamája.
És megéli talán azt is, hogy övék lesz újra a Szentpáli-kastély.
Hogy visszakapja majd azt az egy szobát (neki nem kell több ), a melyben édes anyja meghalt és kijárhat naponként a sirbolthoz, s ráborulván anyja koporsójára, elmondhatja újra meg újra: nyugodj békében, édes anyám.
A mit fogadtam e helyen, elvégeztem.
Örvendő szivvel nézhetsz le reánk a fényes mennyországból!
Mult és jövő képei jöttek, mentek, rajzottak lelkében.
Olyan boldog volt, hogy merengésében nem zavarta senki, semmi.
Asztalkája fiókjából régi leveleket vett elő.
Apjának egy levele akadt először kezébe.
Két év előtt irta.
Arról értesiti ebben Katalint, hogy beköltöztek a városba, a hivatala miatt, s most a kastélyban bérlő lakik.
» Boldog vagyok, irja, hogy nem kell tovább őseim házában laknom, mely nem az enyém.
Hol minden a régi jó napokra emlékeztetett, s ez szivemnek oly nagy szomorúságot okozott...
De akkor volnék igazán boldog, ha, a mire már akkor is gondoltam, valamelyik gyermekem vissza tudná váltani az ősi birtokot és kastélyt , hogy a Szentpáli név ismét régi fényében ragyogna.
Igazad van abban, Katalin, a mit a multkor irtál, hogy nem a vagyon adja a névnek a fényt, s György és Kornél , mindkettő a maga pályáján, dicsőséget szerez a Szentpáli névnek, nagyobb dicsőséget, mint azok az ősök, kik éltek az öröklött vagyonból s munka nélkül élték le az életet.
De hiába, az én szivem hozzá van nőve az anyaföldhöz s fáj, erősen fáj, mást látnom őseimnek földjén.«
- Szegény jó apa, - sóhajtott Katalin, - neked igazad van.
De nem rég úgy vette észre, hogy György és Kornél valamit titkolnak előtte; azt is megtudta, hogy Kornél egyszer odahaza járt, bár ő neki azt mondta, hogy Bécsbe megy.
Világos, hogy valami tervet főznek a fiuk, s őt egyszerre csak meglepik.
Hát csak lepjék meg.
A második levél, mely kezébe akadt, Kálmántól való volt.
Kálmán!
Istenem, mi lett belőle!
Hogy szállott alább, alább!
Margittal meghiusult a házasság s aztán jött csapás csapásra.
Apjának, miután tönkremenése nyilvánvaló lett, le kellett mondani a hivataláról.
Anyagi és erkölcsi tönkremenés egyszerre : mindkettő a fia miatt.
A jó öreg nem sokáig birta el e kettős csapást, egy év sem telt belé, ott pihent ősei közt, a családi sirboltban, a hová nemsokára követte neje is.
Apja bukása után érezte csak Kálmán, hogy valóképpen egy nagy semmi, a ki addig volt valami, a mig apja élt és magas hivatalt viselt.
Másodszor már nem lépett föl képviselőnek s csak nagy nehezen sikerült valami szerény hivatalt kapni a vármegyénél.
Megtörve, megalázva fordult Katalinhoz.
Ez volt a legnehezebb próba, a melyet életében kiállott Katalin.
Irta Kálmán:
» Tudom, hogy szánalmat sem érdemlek tőled, Katalin.
Tudom, hogy megvetsz .
Megérdemlem.
Gyáva voltam, nyomorult voltam.
Tönkretettem a magam életét , boldogságomat, holott lehettem volna, ha van bennem erő, képesség, boldog és boldoggá tehettelek volna téged is.
Most itt ülök a romokon és siratom tönkretett életemet.
Mily boldogok lehettünk volna mi!
Éltünk volna szegénységben, de együtt éltünk volna, egymást bátoritva, vigasztalva.
Közös lett volna örömünk, bánatunk...
Ám néha úgy tetszik nekem, hogy még nem veszett el minden.
Járván a hegyek közt , nyiló virágokat látok egy ezer éves vár romladékai közt.
Im, a romok közt is nyilhatik virág!
Katalin!
Katalin!
Ha megdobbanna a szived!
Ha a mi romjaink közt is nyilhatnék még virág !«
Könyek törtek elő Katalin szeméből.
Hátha igaza van Kálmánnak?
De ő azt irta vissza: a mi romjaink közt már nem nyilhatik virág .
Bemohosodtak.
Nagy zajjal jöttek haza az ikrek, velük Kornél.
- Kismama!
Kismama!
Levél a vőlegényemtől!
Holnap már itt lesz s az esküvő előtt már nem is megy vissza!
Katalin meleg szeretettel ölelte meg a boldog leányt.
Aztán Erzsit kérdezte:
- Hát te még semmi hirt sem tudsz?
- Dehogy nem!
György ma volt a miniszternél.
Megigérte, hogy kinevez tanitónőnek .
Jaj, csak látnám már!
Ugy -e biztosan velünk jössz akkor?
- Édes Istenem, mit csináljak?
- Kismama...
- Valami nagyot akarsz mondani, Erzsikém?
- Szólj csak Kornélnak, vegye elő, a mi a zsebében van.
- Mit rejtegetsz, Kornél?
Elé vele.
Kornél egy nagy rajzlapot vett elő.
- Szép terv?
- Szép, szép...
De különös...
Mit akarsz vele?
Egy sirbolt...
Talán csak nem nekem?
- Katalin!
Hát nem érzed meg, hogy kinek?
- A mamának!?
A mamának?
Ugy -e neki?
- A mamának.
Már kész is, - mondta Kornél könybeborult szemmel.
Majd együtt lemegyünk, mind, úgy -e, le, és imádkozunk...
- Lemegyünk, le.
És imádkozunk...
A régi fészek.
Mióta megmutatták az új sírbolt rajzát, nagy erős vágyakozás fogta el Katalint : látni újra a régi fészket.
- Azt hittem - mondta a testvéreinek - hogy sohasem látom többet szülőházunkat, de most érzem, nem lesz nyugodalmam, míg újra nem látom.
- Meg fogod látni nemsokára, - mondta György s különösen mosolygott.
- Sőt én azt hiszem, hogy Jolánka esküvője után ott is tölthetnénk egy pár hetet , - jegyezte meg Kornél.
- Egy pár hetet?
Hisz bérlő lakik benne!
És aztán nem a mienk...
- A bérlő a tiszttartói házba költözött, a kastély újra üres, - mondta György , erősen figyelve Katalint, hogy milyen hatást tesz rá ez a hír.
- Honnét tudod ezt te mind oly alaposan?
Jolánka közbeszólt:
- Ugyan György!
Ne komédiázzatok annyit a kismamával.
Mondjátok meg már az igaz valóságot.
- Az igaz valóságot? - kötekedett György.
- Te talán tudod, mi az igaz valóság , mondd meg, óh, boldog menyasszony!
- Akarod, hogy megmondjam?
- Tessék!
Kiváncsi vagyok rá.
- Nos, én bizonyos vagyok abban, hogy visszaváltottad a birtokot.
- Honnét tudod, óh, boldog menyasszony?
- Honnét?
Véletlenül fültanúja voltam, a mint Margit, te meg Kornél tárgyaltatok nagy titokban.
Ti persze azt hittétek, hogy nem figyelek oda, a vőlegényem foglal el egészen.
Az ám, fél füllel a ti suttogásotokat hallgattam.
- Le vagyunk leplezve! - kiáltott föl György tréfás szörnyűködéssel.
Mondta Katalin s szeme könybe borult:
- Gyerekek, én semmit sem hallottam a ti titkos cselszövényetekről, egy mozdulatot sem vettem észre.
Mondhatom, ügyesen csináltátok.
De bár semmit sem hallottam, a szívem megérezte, hogy nagy dolgok vannak készülőben.
György!
György!
Édes jó öcsém!
Hosszan, sokáig ölelte, csókolta Györgyöt, majd Kornélt.
Ott mindjárt családi tanácsot ültek és elhatározták, hogy Jolánka esküvője után két héttel mind összegyűlnek a régi fészekben s ott töltik a nyarat .
Természetesen, Katalin lesz a háziasszony, a kastély fejedelemasszonya s a többiek mind az ő hűséges fehér rabszolgái.
Egyelőre állandóan senki sem lakik a kastélyban, de minden nyáron ez lesz a testvérek gyülekező , találkozó helye, őszszel aztán visszarepül ki-ki a maga fészkébe.
- Óh édes jó Istenem! - fohászkodott föl Katalin - mertem volna -e hinni ezt tíz év előtt!
Katalin boldog volt, végtelenül boldog.
Az esküvő napját izgatottan várta.
Nemcsak az izgatta s töltötte el édes örömmel a szívét, hogy most már Jolánkát is szárnyára eresztheti, de az is, s ez sokkal nagyobb mértékben, hogy újra láthatja a régi fészket, bejárhatja újra a kedves, ismerős helyeket, kijárhat minden nap édesanyja sírjához és ismét az édesanyja szobájában lakhatik...
De míg a közel jövő e ragyogó képe édes örömmel töltötte el szívét, valami különös nyugtalanság is fogta el.
Megmagyarázhatatlan bús sejtelem nehezedett szívére az esküvő napjának előestéjén.
Éjjel fölriadott álmából.
Kálmánt látta.
Égő piros rózsa volt a kabátján, épp úgy, mint a mikor legutoljára látta Margitéknál.
Arcza boldogságtól ragyogott, mintha most is menyasszonyához indulna.
És álmában újra lejátszódott az a kínos jelenet, mely oly mély nyomokat hagyott az ő lelkében.
- Téged szeretlek, Katalin! - kiáltotta Kálmán s megragadta kezét.
Katalin fölébredt.
Hideg verejték gyöngyözött arczán.
Reszketett, mint a nyárfalevél.
Nem tudta többé lehunyni a szemét.
Reggel korán kelt s arcza oly sápadt volt, hogy az ikrek megijedtek.
- Kismama, oly sápadt vagy!
Rosszul aludtál?
- Keveset aludtam, gyerekek.
Azért vagyok sápadt.
De az nem csoda, ha nem tudtam aludni.
Nagy nap előtt állunk.
Vagy te tán aludtál, Jolánka? - kérdezte s mosolygott, bár oly nehéz volt mosolyt, vidámságot erőltetni magára.
- Óh, dehogy aludtam!
Még az volna szép, hogy egy menyasszony aludjék az utolsó éjen!
- Na, - mondta Erzsike, - én nem vagyok menyasszony s mégsem aludtam.
A reggeli postával tömérdek levelet kapott Katalin.
Mind gratuláló levelek voltak a vidékről, egy azonban elütött a többitől.
Ez az egy ajánlott levél volt .
Megnézte a borítékot: Udvarhelyről jött, az irás azonban ismeretlen volt előtte.
Izgatottan bontotta föl ezt a levelet.
Egy karikagyűrű hullott ki belőle.
Régi módi karikagyűrű, vékony, elvásott .
Látszott, hogy valaki nagyon hosszú ideig viselte az ujján.
Reszketve olvasta végig a levelet, mely így szólt:
Kisasszony!
Ezt a gyűrűt egy jó barátom adta át nekem a halálos ágyán, azzal a kéréssel, hogy halála után küldjem el önnek.
Ez a jó barát ma kiszenvedett s én teljesítem a haldokló utolsó kivánságát.
Baróthy Kálmán édesanyja viselte ujján ezt a gyűrűt s szegény megboldogult barátom, ki ajkán az ön nevével hunyta le szemét, egyedül önt találta méltónak arra, hogy e jegygyűrűt viselje.
Kisasszony!
Baróthy Kálmán sokat vétett talán ön ellen, de sokkal többet saját maga ellen.
Egy azonban bizonyos, hogy szerette önt utolsó lehelletéig!
Viselje ezt a gyűrűt s tartsa meg szívében elhunyt barátom emlékét.
Tisztelője :
Bögözi László.
Katalin szemében összefolytak a betűk.
Újra meg újra olvasni próbálta a levelet , de sűrűn hulló könyeitől csak össze-visszazavarodott betűket látott, melyekből azonban rettenetes világossággal vált ki Kálmán halála.
Kálmán meghalt!
Kálmán boldog!
Ő nem szenved többé.
Lelke megtisztult, úgy szállt föl a fényes mennyországba.
És ő...
Ő tovább hordozza szíve nehéz keresztjét, az embereknek sejtelme sincs a titkos bánatról, mely kiséri őt, bárhová megy.
Kálmán meghalt és ő él tovább, mert neki élnie kell, neki nem szabad megszomorítani, neki nem szabad gyászba borítani az ő »gyermekeit «.
Az ő kötelességei nem értek véget abban a pillanatban, melyben szárnyára eresztette a megtollasodott fecskéket .
Romokba döntse egy bús pillanatban azt a ragyogó szép palotát, melyet tíz évig épített éj, nap, szakadatlan?
Ah, ez nem volna méltó ő hozzá!
Szerencsére, senki sem látta, midőn a szomorú levelet fölbontotta.
Kebelébe rejtette a levelet s a gyűrűt, letörülte könyeit, s bár a szíve majd megszakadt a nagy fájdalomtól, vidáman, mosolyogva vitte be az ikreknek a többi levelet, hadd olvassák.
Jól látta az esküvő alatt György és Kornél arczán, hogy ők is értesültek már Kálmán haláláról, de, nehogy megrontsák a mai nap örömét, nem szóltak Katalinnak.
Ha sejtették volna, hogy mely rettenetes fájdalom hasogatja Katalin szívét!
*
Az esküvő után két héttel a testvérek mind összegyűltek a Szentpáli-kastélyban .
Ott volt természetesen Szentpáli is.
( A mostoha véletlenül épp e napon kapott erős fejfájást.)
György a feleségével és kicsi fiával jött el, Jolánkát is elkisérte a férje.
Ő mondott egy szép, megható imát a sírbolt előtt.
Katalin két koszorút hozott magával.
Az egyiket letette édesanyja koporsajára.
A másikat...
Vajjon hová vitte a másikat?
Katalin levele az iróhoz.
Hallom, kedves barátom, hogy csakugyan irja »az én regényemet «.
Nem is képzeli , mennyire bánt a lelkiismeret.
Azt hiszem, hogy azon a tavaszi délután sok mindent beszéltem össze, a mit nem kellett volna.
De tele volt a szivem, s erős szükségét éreztem annak, hogy valakinek elmondjak oly dolgokat is az életemből, melyeket gondosan elrejtettem addig még azok előtt is, kik örömet, bánatot megosztottak velem.
Akkor oly izgatott voltam, most meg a lelkem oly nyugodt.
Tisztán, világosan áll előttem a mult, s úgy tetszik nekem, hogy nem is cselekedtem valami rendkivüli nagy dolgot, mikor új fészket raktam a régi helyett...
Azt hiszem, az én helyemben más leány is igy cselekedett volna.
Vagy nem?
Legalább nem mindenik?
Egyébként én nem vagyok illetékes a magam cselekedeteinek a megitélésében.
Ha gondolja, hogy fiatal leányok hasznot merithetnek »az én regényemből «, irja meg .
Engem e pillanatban, ha már regényt ir rólam, egy érdekel különösen.
Ki ne feledje az én kis Zsófikámat.
Tudja -e, ki ő?
Az én »unokám «.
Mert én, jól megjegyezze, kedves barátom , » nagymama« vagyok.
Most tanitom beszélni Jolánka első gyermekét, Zsófikát s a mama után erre a szóra tanitottam meg: nagymama.
Harminczkét évvel nagymamának lenni!
Nos, ha tiz éves koromban már kismamája voltam testvéreimnek, mért ne lehetnék nagymamája a testvéreim gyermekeinek?
Mily nagy boldogság e szóban: nagymama!
Most már igazán mondhatom, hogy mindent elfeledtem, a mi bántott.
Körülöttem csupa mosolygás, napfény, ragyogás!
Minden testvéremnek megvan a maga külön fészke már.
Kornél is megházasodott.
Erzsike férjhez ment a tanitó kollégájához és Györgynek már egy fia és egy leánya van .
Ezek is az én »unokáim «.
A telet valamelyik testvéremnél töltöm.
Mennyit veszekednek azon, hogy melyikhez menjek!
De nyáron kibékitem őket, mert akkor mind együtt vagyunk.
Az apa is kijár a városból hozzánk, valahányszor csak teheti.
Olyan boldog most!
Be-bejárok én is a városba.
Ha a gyerekek meghallják, hogy a városba készülök , egyszeribe szaladnak a kertbe s mikor a kocsi eléáll, egy pompás bokrétát nyomnak a kezembe.
- Hát minek ez, gyerekek?
Nem való a virág egy nagymamának.
- Ó, csak vigyed, vigyed, kis nagymama...
A virágot sohasem hozom vissza...
De ha haza jövök, nem kérdi senki tőlem : nagymama, hová lett a virág?
Tudják jól, hogy a temetőből jövök...
(Vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE