Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A VIDÁM LOVAGOK.
I.
Nehány holddal azon idő után, mikor a bosnyák erdőség homályiban, Kotromanovics István híres bánnak nem kevésbbé híres leányát először láttuk, történetünk színhelye megváltozott.
Igen messze a bosnyák rengetegtől, a pompás Viszla vize közelébe vetett a véletlen, de hogy az ellentét tökéletes legyen, a természet is más függönyt vont fel, s a legszebb téli diszítményeket tárja elénk.
A tágas tér ezer berkeivel hó-lepellel van borítva, a fákon csillámlik a zúz, s a büszke folyamot jégkéreg borítja, melyen helyenként vert szánutat lehet észrevenni, e kezdetleges jármű nyomát, melyet kevés helyt használnak annyit, mint Lengyelhonban.
A vidék, hová tévedtünk, borítva a legtisztább égtől, nem igen távol esik Krakkótól és Bochniától, melynek sóaknái már ez időben híresek voltak.
Mintegy három-négy óra lehet délután, s a mi először szemeinkbe tűnik, egy új , vidám tekintetű vár: nem nagy, nem igen kicsiny, s magas erdőalakú berkektől annyira körülvéve, mikép csak most, midőn megközelítjük, emelkednek ki egyszerre az időtől meg nem szürkült falai, s tűnik fel széles árka, mint fényüzési czikk , mert a vendég könnyen nélkülözhetendé a dobogót, oly jéghidat épített reá Deczember atya, ki ez évben a legmérgesb hidegével köszönt be, s zúzos szakálát csakugyan megrázta.
Vendég pedig nem hiányzik, mert alig pár hajításnyira a vártól hat egyszerűen, de a hideg ellen igen gondosan öltözött lovagot látunk, a sürű, de most lombatlan minőségében nem átláthatatlan berekből kiérve, a várhoz közelítni.
Négyen együtt lovagoltak, a más kettő, alkalmasint szolgák, vagy lovászok , mögöttök ügettek.
Prémzett lengyeles szabású felső öltönyeik, s lovaik tele voltak zúzzal, s mind a négy vendégnek kékesen piros arczából látszott; hogy orraikat , füleiket csak az mentette meg a fagyástól, hogy egy lehe a szellőnek nem lengett , s e nap a legdicsőbbek egyikéhez tartozott.
Mihelyt az árok széléhez érkeztek, rövid kürtjel hangzott, s nemsokára a dobogó , mely egyszersmind a kaput is képviselte, dübörögve leereszkedett, egy tekintetet engedvén a bejárás keskeny tölcsérébe.
A várnagy már az udvaron volt, mintha előre tudta volna a jövők megjelenésének óráját.
Mihelyt a vendégek a várba érkeztek, s a híd felvonatott mögöttök, a várnagy az egyik lovaghoz intézte szavait, s vidáman felkiáltott.
- Isten hozta, Poláwsky lovag! ez már felséges gondolat, hogy kegyed ujra meglátogatja egyszer e bagolyfészket.
A várnagy mintegy 36-40 éves férfiú lehetett, erélyes velős vonásokkal, melyeknek kifejezése vidor kedélyre mutatott.
Az ifjú, kihez szavai intézve valának, ha idősb volt is - 27-28 évesnek látszott, s férfias szépsége bárhol feltűnt volna.
- Bagolyfészekbe? - kiáltott fel a lovag, kihez e szavak intézve valának, - galambokat szállítunk bele, barátom Zborowsky: miként vagy? van -e jó borod és elég? szóval enni inni bőven, s lágy ágyaid vendégeim számára.
Mert hogy tudjad , pár szélestorkú kalandort hozok ide, kik szeretik a billikom fenekét látni, s minden akadályt elhárítnak, hogy czélt érjenek.
- Minden bőven! - felelt Zborowsky, lesegítvén nyergéből Poláwskyt.
- Vetted -e levelemet? - kérdé suttogva, mihelyt leszállt lováról Poláwsky.
- Igen, lovag, - viszonzá Zborowsky hasonló titkos hangon.
- Készek a szobák?
- Minden a legjobb rendben van.
- Ha a többiek oly pontosak, mint te, - folytatá - úgy pár óra mulva az egész társaság megérkezik.
E szavak után Poláwsky a főépület lépcsőjén felhaladott, s midőn a magas ajtó előtti állványra ért, felvetette a hideg daczára sapkáját a légbe s felkiáltott:
- Vígan barátim! éljenek a vidor lovagok, - veszszen a gond és bú, vígan urak!
Ha a vár külről daczos tekintetű volt, belőlről lehetetlen tőle némi vadon és sajátos kaczérságot megtagadni.
Az egész felső udvarkát tornáczok vették körül, s ezeknek arab faragásain át télben is fényesen zöld repkény fonódott.
Roppant terepély vadgesztenye széles koronával, mely nyárban sátort képezett, az egyedüli fa annak közepében, s látszott, hogy rostélyzaton fekvő ágai alatt a tágas ernyő víg poharazásokra volt számítva.
Benn a szobák s pár nagykiterjedésű terem ujdonsága mellett ódon szellemet gondos tisztasággal párosított, mindenből látszott, hogy itt inkább, mint bárhol , mellőzve volt minden, a mi feszély és szertartás.
Bútorzat, képek, edények, vadász- és harczfegyverek, szóval minden, az élet emberét bélyegzé, s arra látszott számítva lenni, hogy érzést és kedvet fokozzon fel.
Poláwsky lovag ismerőnek tartatott e nemben, s ki a vár-épület négyszegében körülfolyó szobákat végigfutotta, meg kelle vallania, hogy az ifju úr semmire sem számított kevesebbé, mint komoly erényhősök s szent borzalmú emberek látogatásaira.
Minden egyebet a képzelő-tehetségre bizunk, s rövid ábránkat csak azzal fejezzük be, hogy az egésznek tekintete gazdag nemes titkos tréfái tanyájának szinezetét viselte homlokán s bordái közt.
Poláwsky megjelenése villanyos volt: alig tudnók azon elevenséget s zajos derültséget leirni, mely egyszerre e falak közt terjedett e vidor társaság megérkeztével.
Poláwsky s társai nevettek, tréfáltak, az udvaron a cselédek a lovakat vezetgették s később a boltozott ólakban igen élvezetes menhely kinálkozott nekik; az ifjuság , Poláwsky lovag legelől, összejárta a szobákat, s minden tárgyra, mely őket meglepte, élczek, vidor észrevételek és tréfák hangzottak az öblös hézagokban, hol rég nem csendült meg annyi hahota, annyi dal, annyi felkiáltás.
- Bort, bort! - mond Poláwsky, - ide Lichnyowsky! hagyd magában az egyiptomi Lucretiát, ki, mikép látod, keveset költött tagjai fedezetére - ide, ide !
Zborowsky, vad ficzkó! beléd fogassam -e Marko szárnyas lovát, hogy jobban mozogj , - bort - bort - elő!
Az ifjak egyike, kinek figyelmét egy kéjtelt ecsettel festett Cleopatra lekötötte volt, s kit Poláwsky Lichnyowskynak nevezett, pár csókot vetett az egyiptomi királynénak s vidáman sietett egy asztalhoz, melyen csodás hirtelenséggel nehéz ezüstkancsók s roppant kristálybillikomok termettek.
- Elő Starzinsky, Szapia! - kiáltott vidáman Poláwsky, két kézzel fogván fel a kantákat s színig töltvén a poharakat - kiki szeretőjéért!
- Ej, - mond a megszólítottak egyike, - ha Poláwsky pajtásunk minden szeretőjéért kiürít egy ily kristály vendégbódítót, mi sem marad nekünk; rajta urak, előzzük meg a veszélyt - - éljen - - várjunk csak! - folytatá - ki is éljen? - éljen - éljen - a szép Izidora, az öreg Zamojsky neje!
- Helyes, - felelt Poláwsky, nagy élénkséggel, felragadván az egyik kristályt, - lesz gondom magamra, uraim! de éjfél után kettőig egy sem buvik lágy vánkosok közé, minő igazán Poláwsky nevem.
Igyunk, éljen a szép Izidora! az ő bölcs férje pedig, Isten neki! éljen ő is, s födje bő violaszín kontusa, a mit csintalan neje néha-néha szeszélyből vét - a komoly illem ellen.
A hosszú lovaglás daczára egyik sem volt fáradt, mikor mindnyájan az asztal körül álltak és ültek: a mellékszobában egyszerre lengyel dallamok hallatszottak: - úgy látszott, Zborowsky vagy talán Poláwsky lovag maga - mindenről gondoskodtak.
- Uraim! - szólt az utóbbi, midőn már nehány kanta kiürült, - van borunk, zenénk ! de bár mint jó házigazda, kötelességem kinálni vendégeimet, figyelmeztetlek benneteket, szeles ficzkók, hogy a nap még fenn van, s az éjnek egyrésze tánczvigalomnak van szánva.
- Jobb a koczka, Poláwsky lovag, - kiáltott fel Szapia, - férfi-tánczvigalom, hol hölgyek nincsenek, mit sem ér!
- Mit gondolsz, Zborowsky, - mond a házi úr, - nem lehetne -e valahonnan nehány csinos hölgyet ide bájolni?
- Később lovag; - felelt Zborowsky, - a dolog fontos, s míg szolgaszellemeimet kieresztem a szelenczéből, s ezek összefutják a podol, lithván s veresorosz várakat és majorokat, idő kell.
Mindnyájan nevettek, legderültebben Poláwsky.
- Lám urak, - szólt Lichnyowsky, - barátink nem mondanak nem-et! s valóban legkevésbbé sem lepne meg, ha egyszerre a kürt szólna, s egy sereg angyal röpülne be minden ablakon, ajtón.
E pillanatban mintha Lichnyowsky szavainak nyomatékot akarna adni, a kürt valóban megszólalt, s mindnyájan, mint tündérvesszőtől illetve, felugrottak az asztaltól.
- Ily jókor! - kiáltott fel Poláwsky, - ez már meglepő, ily pontosság maga magát dicséri!
- Mi történik? - kérdezték az ifjak össze-vissza: miből világos, hogy arról, a mire a vár urának Zborowskyhoz intézett kérdései megérkezésekor vonatkoztak, a többiek legkevesebbet sem tudtak.
- Uraim! - kiáltott fel Poláwsky, - szedjétek össze magatokat: nőm, a szép Rokiczana jő Prágából kiséretével.
Illem, urak, mindenek felett! óhajtom, hogy nőmet mindenki a legnagyobb udvariassággal fogadja, s ha szentségtelen vágyai vannak, sziveskedjék a nő vendégek s udvarhölgyek sorában szerencséjét megkisérteni.
- Nő - neje!
Rokiczana? - kérdezték a lovagok, - mennyi talány!
E közben Zborowsky kisietett a vár udvarára, Poláwsky pedig folytatá: - Lichnyowsky te velem jösz; ti többiek siessetek az épület másik szárnyába, ama szép terembe, hol a falakat ama vaslemezett hősök képei borítják; vigyétek a zenészeket magatokkal.
Reád bizom, Szapia, ki a legügyesebb vigalomrendező vagy , mindent úgy intézni - hogy mikor nőm kissé kipihente magát, kész ünnepélylyel lepjük meg.
Senki sem foghatta meg a dolgot: de az ifjak vakon engedelmeskedtek a vár urának , mikép látszott, s keveset gondoltak a többivel.
Jól tudták ők, hogy Poláwsky lovagnak titkos kalandjai alkalmával meglepetés meglepetést ér, s még nem volt soha okuk panaszra, ha gondolatlanul odaengedték magukat annak, mit a pillanat hozott.
Poláwsky Lichnyowskynak s nehánynak a várban lakó cselédei közől kiséretében lesietett az udvarba, hová épen most a leeresztett hidon át felséges csapat érkezett, hatalmas ostorpattogások, ezer zörgő zsibaja közt - a várudvarba.
Elől két lovas jött, keményen felfegyverezve: a festői lengyel öltözetet télies bélelt kontusok födték, melyek széles szövetekkel voltak derekaikhoz szorítva, s vad kinézést kölcsönöztek nekik.
Lovaik, magok, fegyvereik fénylettek a zúztól.
Utánuk hosszú sora a szánoknak jött, nyolczat lehete megszámlálni, melyek mindegyikébe két apró zömök lithvániai ló volt fogva.
Mihelyt az első szánok a négyszegű vár főhomlokzata elé értek, azonnal észre lehetett venni, hogy azok mindegyikében, az elsőt kivéve, egy hölgy és egy férfiú ültek.
Az első szán egészen medvebőrrel volt borítva, s a két téliesen bélelt bársony bundákba öltözött hölgynek, kik abban ültek - arczait sűrü fekete fátylak födték , melyeket a zúz fehéren csipkézett.
A szánok készítése elég idomtalannak látszott, s azok egyikét sem borította födél vagy ernyő, de a bennülők igen jól gondoskodtak magokról: mert a széltelen üde és fűszeres téli hidegnek semmi rése sem maradott őket érinteni.
Poláwsky lovag azonnal az első szánhoz sietett, s elhárítván az ülést leplező roppant medvebőrt, kezet nyujtott az abból kiemelkedő hölgyek egyikének.
Mikor ez a főajtó emelvényére ért, - míg Lichnyowsky a másik hölgyet segítette ki, észre lehetett venni, hogy az elébb kiszállt hölgy magas, méltóságteljes tartású, de le nem leplezvén magát, vonásai a kedves talányok közé tartoztak.
Mindenesetre e hölgy a jöttek közt első személy volt, mert mihelyt a szépen kövezett udvarban, melyet Zborowsky úr igen söprötten tartott, a többi szánakból hat hasonlóul téliesen öltözött pár ifjú urak és gondosan fátylazott hölgyek kiszálltak, azonnal lehete látni, hogy mindnyájan körüle siettek.
- Légy üdvöz nekem, Rokiczana! - szólt Poláwsky, - jer, siessünk a számodra felkészített osztályba, hogy magadat az út fáradalmai után kipihenhessed.
A hölgy pár szives, de a leplező fátyol miatt halk szóval fogadta az üdvözlést , azután sok kecscsel köszönvén a jelenlévőknek, Zborowskyt követte, elfogadván férje karját, s felhaladott a széles, de kanyargó hágcsón, kisértetve azon hölgytől, ki vele egy szánban jött, s három nőcselédtől, kik az utolsó szánból szálltak ki.
Mikor az új úrnő lakóosztályába mindnyájan eltűntek, mintegy öt óra lehetett délután, s a nap épen hanyatló félben volt.
II.
Poláwsky lovag, Lichnyowsky kiséretében nemsokára visszasietett azon terembe, hol őt poharazni láttuk, s hová már Szapia s a más két vendég visszatértek volt.
Pár percz mulva Zborowsky is belépett.
A lak urának igen jó kedve volt.
- Zborowsky! - kiáltott fel élénk derültséggel! - mestere a meglepetésnek! gondolom Szapia s e barátim itt! - folytatá a más két vendégre mutatva, - mindent készen találtak, s alkalmasint csak az van hátra , meggyujtani a gyertyákat a csillárokban?
Szapia igenelve intett fejével s Poláwsky folytatá: - Ha kedves nőm s a bájos úrhölgyek és urak, kik látogatásukkal megtiszteltek, darabig pihentek, s pár óráig öltözködtek, örömest résztveendnek a vigalomban.
Kedvem ma az, Zborowsky ! despotája a dióhéjnyi várnak, hogy éjfélutánig együnk, igyunk, tánczoljunk , vigadjunk!
Azután pedig - - no, mindig állsz, szeretett hivem! - siess, szaladj ! s ha minden világárban úszik, mint sugárokból szőtt tenger, jer s tedd meg a jelentést, - mikép illő.
Zborowsky, mihelyt Poláwsky lovag elhallgatott, vagy inkább egy vidor mazurkát kezdett énekelni s fejével billentett, jeléül, hogy nincs mit mondjon tovább, - elsietett.
Az ujon érkezett férfiak nemsokára a terembe gyűltek.
- S ti mindnyájan házasemberek vagytok, vagy lettetek? - kérdé Szapia, nevetve sietvén eléjek.
- Csitt! - szakítá őt félbe Poláwsky, - tisztelet a nős férfiak iránt, főleg ha oly kevéssé zsarnokok és féltékenyek, mint e vidám czimborák?
Az ifjak, mert e házas férfiak mind fiatalok voltak, nevetve fogadták a házi úr észrevételét, nem ereszkedvén taglalatába barátaik előtt ismeretlen új viszonyaiknak, s derülten társalogtak, énekeltek, járkáltak a tágas teremben fel s alá, azután egy-ketten a támlányokba vetették magokat, s volt, ki a zaj közepette kedvet mutatott egy sort aludni, nehéz kivihetelű szándék, ennyi bohó czimbora közt.
Nem csekély feladat lenne e társalgást füllel, értelemmel kisérni, s ha rászánnók is árva fejünket, csak oly okosak lennénk, mint a magyar ember, mikor tót gyűlésből jő.
Hogy sok tréfa s bohóság volt a szőnyegen, az ismételt nevetések tanusították ; mint szintén hogy itt, a tökéletes egyetértés - s jövő órák örömélvezetének mámoros igéreteivel ölelkezik.
Zborowsky alkalmasint jó előre tudván, mi vár reá, nem sokáig mulatott - s mielőtt még késedelme figyelmet gerjesztene, belépett, jelentvén a vigak legvigabbikának , Poláwsky lovagnak - mikép minden kész - magát Zenobia királynét elfogadni, ha élne.
III.
Idő telt el ujra, s midőn a terem egyik tágas falán függő roppant aranyozott óra nyolczat ütött, egy más teremnek ajtaja nyilik meg előttünk, tág mezőt tárván a legérdekesb szemlék egyikére.
A terem majdnem egyházhoz hasonlított: magasb boltozatai, roppantabb ablakai voltak, mint az előbbinek, melyben vigadtunk s poharaztunk láthatatlanul, s az ablakok festett üvegei akkortájban szokatlan fényüzésre mutattak, bár e festésekben a kisérletek képezték a jelleget.
A falakon, sűrün egymás mellett nehéz arany keretekben roppant merev lovagok vasban, vagy idegenes öltönyökben bámultak sűrü szemöldeik alól az alattok sürgő nem igen számos, de gyöngyként válogatott társaságra.
A terem végét elfoglaló erkélyalakú folyosóban már hangzott a zene.
A hölgyek egy emelvényre gyűltek, melyet Zborowsky úr hadiasan ékesíttetett fel zászlókkal , ivekkel, tegzekkel és dsidákkal, melyekhez nehéz fabuzogányok, tele verve szegekkel, járultak.
Mindez úgy rendezve, hogy a fenyőágakkal átfont diadalék, a vastag sárga viasz-gyertyákkal elhalmozott csillárok világításában - igen kellemes benyomást tőn.
A lég e roppant hézagban, a kemény téli hideg daczára, enyhe volt, mert két tág kandalló, öles fahasábokkal ellátva, pillanatig sem engedett rést a külső légnek udvariatlan kandiságra; csak mikor az ajtószárnyakon át a cselédség üdítő szereket hozott, kacsintott be Deczember úr, savanyú leheletet árasztván a közelebb sétálgatókra.
Része a hölgyeknek a lovagok udvarias kiséretében fel s alá járkált, míg egy festői csoportozat a szőnyeggel borított emelvényen, a zenészekkel szemközt magashátú támlányokon foglalt helyet - s köztök Rokiczana is.
Zborowsky úr, mint ünnepélyrendező - bemutatta úrnőjének vendégeit, kik csak az utolsó állomásban csatlakozván hozzá, ismeretlenek valának előtte.
Mind jól hangzó lengyel nevek említtettek kevés kivétellel, a nélkülözhetetlen -szky végzettel.
A nők feltűnően szépek voltak, de Rokiczanának úgy tetszett, mintha kissé túl a rendén feszélytelenek lennének mozdulataik, s vidámságukban valami léteznék, mit ő eddig - igen hibásan gyanítjuk - szemtelenségnek szokott otthon nevezni: - de idegen földről jövén, óvakodott a hajszálhasgató birálgatásoktól, s azt hitte , hogy e könnyed odaengedés, s e feszélynélküli vidorság - a vidék ildényeihez tartozik.
A terem nagysága miatt, s mivel minden bútorzata, s fal mellé illesztett fényes tölgylóczákból s nehány támlányból állt, távol sem mutatta azon telettséget, mely az ily ünnepélyeknek mindig növeli érdekét.
De oly élénk volt e nép, a zene oly buzdító, a csillárok világa s a kandallók lobogó tüze annyira életadó, mikép épen a telettség hiánya adott e társaságnak valami szabad élénk szinezetet.
Az említett emelvényen ült Poláwsky lovagnak fiatal neje is, Rokiczana, mikép őt férjétől nevezni hallottuk.
Magas emelt alak volt ez; finom, karcsú idomai szobrásznak szolgálhatandának mintául.
Vonásai sajátos érdekkel birtak, s azokban derültség és szenvedélyesség vegyültek.
Kék szemei életet leheltek, kisded száján kedves mosoly lebegett, s mindenből látszott, minő boldognak érzi magát, s mennyire mulattatja őt a rögtönözött ünnepély.
- Mit mondasz váramról - szólt Poláwsky, kedves hölgyem? mert azért, hogy a szent emberek kezeinket összeadták, s az áldás szavait kimondották fejünk felett, én hű lovagod maradok, s te holtig szeretőm leendsz.
- Minden a legjobban van, - felelt Rokiczana vidáman, - meg vagyok mindenkép, s kedvesen lepetve.
Mogorva vadászvárat képzeltem, setét folyosókkal, melyek homályaiban kisértetek lesnek; pár komor cselédet, s valami durva várnagyot, s íme egész udvarom van, a cselédség sürög, s látom vidor tekintetű váradat, számos előkelő vendégek, lovagok, s vidám nejeik látogatják.
Neked gazdagnak kell lenned , Jarosláw! s én kissé szégyenleni kezdem magamat, hogy oly keveset hoztam a házhoz.
- A leggazdagabb lovag vagyok széles Lengyelhonban - mond Poláwsky bensőséggel, - mert téged birlak, szép Rokiczana; - te szerelmet, derült kedvet hoztál e falak közé, s ez a legjobb aradíj!
Rokiczana a zene védelme alatt, másoktól alig értetve, folytathatá beszélgetését fiatal férjével, ki igen szerelmesnek látszott nejébe.
- Mondd meg nekem, - szólt a hölgy rövid szünet után, - biztos e várad? nem félhetünk -e semmi meglepetéstől? mert tudod - bátyám Zdenko, haza váratott, s alig hiszem, hogy távozásom a háztól, még pedig tudta s akarata ellen, fel nem ingerli boszuját; Zdenko boszuja pedig félelmes, mint az ég villáma.
Poláwsky lovag ajkain megvető mosoly lebegett.
- Mi panasza lehet indulatos bátyádnak, Rokiczana? - kérdé némi büszkeséggel; - nem vagy -e nőm, nem hordalak -e karjaimon, nem vagy -e királyné e várban, s nem intézheted -e életedet saját tetszésed szerint?
Rokiczana e feleletre elhallgatott: látszott, hogy maga nem kiván egyebet, mint vigasztaltatni s bátoríttatni; elméjének bánható, vidor de távolról sem aljas könnyelműsége volt a paizs, melyet komoly gondolatok s előérzetek elé szokott vetni.
Poláwsky alkalmasint ismerte nejét, s szerfelett jól tudott vele bánni.
- Vessük magunk mögé a gondot, Rokiczana, - szólt - bátyádat, ha engesztelhetetlen , kibékítik az idő s boldogságod; időt pedig nyerünk, mert ki tudná meg Prágában , hová tüntél el a távoli Viszla mellett.
- Szeretlek, Jaroslaw! hűséged s becsületességed a szirt, melyre imám egyházát építem! - szólt Rokiczana szenvedélylyel, - végre is, ha veszély van, megosztom azt veled, s ha Zdenko súlyos kardját emeli fejedre, keblem a paizs, mely a csapást felfogja.
Valahányszor Rokiczana Zdenkót említette, férjének vonásai mindannyiszor gúnyos megvetést árultak el; de ez csak mint villám rángott át ajkain, s Rokiczana e kifejezését a kicsinylésnek észre sem vette.
- Az itt jelenlévők kedvesem, - folytatá Poláwsky, - hű barátim, kikre számolhatok; aztán telik hold és év - s talán később nem leend elkerülhetetlen ezen elszántság.
- Én szeretem azt! - kiált fel Rokiczana, mintha valóban félteni kezdené a vágyva várt magányt férje biztató igérete után.
- Nincsenek -e tágas szobák, roppant teremek, s ha majd a tavasz kiengeszteli e merev hórétegeket, nem virul -e zöld erdő a vár körül, s nyulnak tágas rónák, övedzve berkektől az ezüst Viszla partjain?
Otthon, hű lovagom, ólainkban pár gyors ló, mi kell egyéb!
Hidd nekem, e nagy körözet, e sok szolgáló kéz, terhemre vannak inkább, mint kényelmemre .
Otthon, a csendes szülői háznál, magam öltöztem, s minden cselédem agg dajkám volt.
Szerettem volna őt magammal hozni, s aztán nevess ki, ha akarsz, kis ebecskémet is nehezen nélkülözöm.
Poláwsky lovag, egyik vendégét intette magához, ki egygyel a szép hölgyek közől karon fogva sétált, s mikép látszott, igen élénk társalgásban volt.
Intésére az ifju azonnal odahagyta pár mentegető szó után a hölgyet, s a lovaghoz sietett.
Poláwsky valamit sugott fülébe, mire az ifju azonnal odahagyta a teremet.
Mihelyt eltávozott, a lak ura nejéhez fordult.
- Megbocsáss, Rokiczana, - szólt udvariasan, - hogy nem feleltem tüstént észrevételedre: e vár tied, a körözet felett rendelkezhetsz saját tetszésed s hajlamod szerint.
Alkalmazhatod mindnyájokat szolgálatodra, vagy nehányat, vagy egyet, s ha tetszik, öltözhetsz magad itt is, bár meg kell vallanom, hogy komornáiddal tökéletesen meg vagyok elégedve, fejezte be, helybenhagyó tekintetet vetvén neje öltözetére.
Ezt a lovag teljes joggal mondhatta, mert Rokiczana valóban felséges jelenet volt .
Kék selyem ruhája felül simán s redőtlenül olvadt karcsú derekára, míg kabátja tág redőkben lepte el termetét; fejét kis fekete fejkötő födte, aranynyal gyéren áttörve, s egészen hajához simulva, melynek csak két széles aranyfényű fonata vonult körül halántékai mellett.
Minden festői volt rajta - a fejkötőt tartó boglártól, a kis lábak magas sarkú czipőjéig.
- Örülök, - szólt vidáman Rokiczana, - ha tetszik neked öltözetem, egy kis érdemem van benne, mert hölgyeim, ha ellen nem állok, egész kis királynét piperéztek volna fel belőlem!
- Nem vagy -e az? - szólt élénken a lovag; - nem élsz -e országod közepette?
- Ah! - riadt fel egyszerre a fiatal nő, örömsikoltást hallatva, - Malenki !
Malenki, kedves ebecském!
Valóban e pillanatban egy kis világosbarna ebecske, a legszebbek egyike - visítva örömében, rohant Rokiczanához, kifogyhatatlanúl, ugorva fel ölére, s onnan le, s a többi hölgyeket s urakat is megtisztelvén a legbohóbb ugrásokkal; csaholva s körbe székről-székre nyargalva, s oly zajt ütvén, mintha a vár az övé lenne.
Az egész vendégsereg nevetett; mind az állványhoz közeledtek, s miután Rokiczana összeölelte, simogatta a magánkívül helyzett kis kedvenczét, gyönyörű kezét nyujtogatta birhatatlan bensőséggel Poláwskynak.
- Köszönöm! - rebegte, - e gyermekes, de kedves örömet neked Jaroslaw, most már látom, hogy gondolatimban tudsz olvasni, s elég valamit kivánnom, hogy rögtön teljesítve lássam.
A lovag élénken látszott kedvese örömében osztozni, s ajkaihoz vonván az oda nyujtott kezecskét, derülten viszonzá; - ha annyira bizol tündér hatalmamban , Rokiczana: lássuk, tégy még egy kisérletet - ma szerfelett jó kedvemben vagyok ; bátorság! halljuk egyét legkedvesebb óhajtásaidnak!
Rokiczana ajkai körül csintalan mosoly vonult el, azután nemével az ingerkedésnek mondá:
- Vigyázz, hű lovagom, hogy ne legyen a kisérlet hatalmasb tehetségednél; nekem valóban van egy óhajtásom, melynek teljesítése nagy örömet okozhatna nekem.
- Halljuk! halljuk! - szóltak mindnyájan.
- Szólj! - viszonzá férje rejtélyes, sokat igérő mosolylyal.
- Legyen! - felelt Rokiczana, - magad akartad; ha tehát hatalmad oly nagy, öreg dajkámat, egyetlen hű cselédemet, akarom itt látni.
Poláwsky intett, az emelvény körül összecsoportozott vendégek szétváltak, s egy magas, halvány öreg nő állt alig négy-öt lépésnyire úrnőjétől.
Mihelyt megpillantotta őt Rokiczana, felugrott üléséből, s lesietvén az állványról, a nő karjai közé vetette magát: - Bogumila! - kiáltott fel riadó örömmel és bensőséggel.
- Oh! hogy téged látlak újra, szabadon lélekzem, nehéz kő esett le szivemről!
- Jer, ülj ide mellém, most már minden kivánságom teljesítve van!
- Evvel Rokiczana férje karjaiba vetette magát - gyermeki örömmel, s nem gondolván annyi néző jelenlétével, ezer kedves nevet adott neki, s kilehelte a gazdag szerelmet, mely e meleg szivben honolt.
A nő, ki ennyi örömet idézett fel, mintegy hatvan éves; valamikor rendkívüli szépek lehettek vonásai, miről jelenben is tanuskodtak, de a szabályosan halvány arcznak kifejezése szigorú és hideg volt.
Karjai közé fogta az ifju nőt, ajkai érintették annak havas homlokát, de ez volt minden.
Mihelyt Rokiczana férjétől visszatért az agg nőhöz, hogy őt maga mellé ültesse az emelvényen, Bogumila ajkai körül leirhatatlan szelidségű mosoly vonult el, oly ellentétben szigorú vonásaival s egész tartásával, hogy mindenkit meglepett.
- Fáradt vagyok, kedves, kedves gyermekem, - szólt alig hallhatólag, - kiméld öreg dajkádat e vidor ifju nép zajától; majd ha szétoszlik a tarka szivárvány, tiéd vagyok újra és mindig; mert - az aggnő e szócskánál félbeszakította beszédét , megszorítván a fiatal hölgy kezét, s csendesen kiment a teremből, a kis ebecskét is maga után szólítván.
- Isten vezéreljen, öreg bagoly! - szólt a fiatal hölgyek egyike lovagjához intézvén szavait, - az kellett még, hogy e vén madárváz közénk jőjön, van úgyis köztünk már egy - ki nagyuraságra adta eszét.
- Uraságra? - kérdé az ifju.
- Úgy van, - felelt a hölgy, - nagyon fenn kezdi hordani orrát, pedig igazság szerint nem is közénk való.
- Ah! most eltaláltam, - viszonzá a lovag; - ennek ám oka van, vetted -e észre , hogy Jaroslaw barátunknak is szemébe tünt, s minő figyelemmel kezd iránta lenni?
- Vettük észre mindnyájan s Rokiczana sem késend észrevenni, - előttem az is gyanus, hogy Zborowsky annyira sürög-forog körüle.
- És zsidó! - mond a lovag undorral.
- Ezt első tekintetre látni lehet! bár meg kell vallani, hogy csinos leányka és igen jól tud azon előnyökkel élni, melyekkel a természet megajándékozta.
- Én nem találok semmi oly különöst rajta, - szólt a hölgy, - maga is a legcsinosabbak egyike, felvetvén ajkait.
- Jaroslaw ellenben, úgy látszik, azt találja, - mond a lovag, - s ez a fődolog .
Reánk egyikünkre sem néz, a héber kegyistennő, úgy látszik, különösen jól tudja megkülönböztetni, a kit akar.
- Eszther! - hangzott most Poláwsky szava.
- Hallottad? - suttogta a hölgy lovagjának, - vajjon mit akarhat vele?
E pillanatban a lak ura Rokiczanával odahagyta az emelvényt, hol eddig társalogtak.
Mihelyt Eszther neve kimondatott, egy támlányról, magas karcsú hölgy kelt fel, ki eddig némán ült, s szemeit tárgy nélkül látszott a teremben jártatni.
Ha nejének kisérete közt a lovag e hölgyet megkülönböztette, ez mindenesetre izlése mellett szólt, mert az egész társaságban nem volt arcz, mely első tekintetre képes leende annyi figyelmet s érdeket gerjeszteni, mint ez.
A keleti szabályos vonásokon az ifjuság rózsái fölé egy árnyalata a barna léhnek volt öntve, mely őt a sarmat jelleget viselő többi hófehér arczoktól - megkülönböztette.
Nagy fekete szemei félig födve selyem ernyőktől, mély szenvedélyességet árultak el, vegyülve egy árnyával a búskomolyságnak.
Volt e fölött egész tartásán valami báj elömölve, mi képes leende őt a legfényesb hölgytársaságban is kitüntetni.
A lovag felszólítására a fiatal, alig tizenhét éves hölgy, s ki miként nem szükség mondanunk, nem volt más, mint az öreg Lewi unokája, a szép Eszther, - Rokiczana közelébe sietett, kinek egyre azon kis szolgálatok közől volt szüksége, minőket ily társaságokban a hölgyek egymásnak tesznek, a nélkül, hogy ezért cselédet szólítnának elő.
Valami csekély rendetlenség öltönyükben, vagy hajékükben, egy félrecsuszott szalag talán, vagy ferdén álló virág s ehhez hasonlók.
Ilyen csekélységet hozott Eszther is rendbe Rokiczana öltözetén.
Mikor e munkához fogott, egy tekintete találkozott Poláwsky lovaggal.
A felséges szempár - nem mondhatjuk - váddal nyugodott a szép férfiu vonásain, nem! e tekintetben, mely mint napnak sugára esett reá, valami egészen más volt.
Büszke önbizodalom és szilárdság szövetkeztek abban égető vágygyal.
Volt igéret és fenyegetés - békétlenség s makacsság együtt e hirtelen tekintetben, mely a nyilvánítás erejével és világával birt.
Poláwsky egyetlen ily hirtelen és futó tekintet után, nem kétkedhetett, hogy e hölgy nagy és életemésztő szenvedély súlya alatt van, melyet szeretne titkolni és még sem szégyenli, ha elárulta.
A lovag arczkifejezése, melylyel a szív és érzelem e kérdésére, e nyilvánításra felelt, nem leende képes a kedves Rokiczana derült kedvét s könnyed odaengedését biztosságba ringatni.
De mit tudott Rokiczana minderről!
- Volt -e neki más gondolata, mint férje, mint a hely, hol van, mint a vidor nép, mely körüle lejt és társalog?
A zene lassú lengyelt hangoztatott, s Poláwsky szép nejével nyitotta meg a vigalmat.
Senki sem maradott ülve, mindenki követte a táncz vezérét, s nemsokára a hölgy és lovagok koszoruját teljes mozgásban látjuk.
Zborowsky volt az egyedüli, ki a terem tizenkét oszlopa egyike mellé vonulva figyelmes szemlét tartott egyenkint a hölgyeken.
Jól észre lehetett venni, hogy Eszther különösen elfoglalta figyelmét.
Az öltékeny viselt, mely csak azért látszott födni a tagokat, hogy azoknak szobrászi arányait jobban kiemelje, a többiek fesztelen modora, a bizodalmas meghitt hang, mely köztök s tánczosaik közt feltünt, szóval minden, a mi e körben rendkívüli történt, alkalmasint már eddig is meglepte volna a szép Rokiczanát, ha veende időt más gondolatokkal foglalkozni, mint boldogságával, mint a titok léhe által édesebbé s érdekesebbé vált jövőnek álmaival.
Mit tudta ő, az idegen - egy gyöngy a férfias cseh népből, jőve az akkor fényes és eleven Prágából, ide a szeretett lovag várfészkébe - mi történik körüle? mi az, a mi neki viszásnak - szokatlannak tetszik!
Nem volt -e Lengyelhonban, az élv és gyönyör honában?
Mit tudta ő, ha a kissé medret törő fesztelenség nincsen -e a nemzet szokásaiban, s ami neki túlzott szabadságnak látszik, nem mindennapi -e ezen emberek közt, kik csak kéj és gyönyörnek látszattak élni?
Pedig volt sok, a mi őt méltán meglepheté.
Mindezen hölgyek, kik előtte mint hires neveket viselő lovagok nejei mutattattak be, kiket ma látott először, mindezek mondjuk, tánczosaikat egyszerűen tegezték, s általok is csak e bizalmas neven szólíttattak.
Párszor úgy tetszett neki, mintha a tekintetek, melyeket e hölgyek udvarlóikkal cserélgettek, a csintalan mosoly, melylyel a suttogó beszédekre feleltek, szóval egész magokviselete oly hölgyeket jelelne, kik nem művelt s gyöngéd társaságban növekedtek.
De szerénysége visszautasított minden sértő sejtelmet s talán gondolá, mikép később sokat változtathat körözetében s annak szellemében; főleg pedig, hogy e kört magát szűkebbre vonhatja, s e fényes udvartartást egyszerű , vagy legalább nem oly zajos és népessé változtatandja.
Eszther, a héber hölgy, különbözött a többitől, s volt valami szerény s méltóságteljes egész valójában, mi felidézte Rokiczana rokonszenvét.
Sejtette -e , hogy a hölgy, ki mint társalkodóné volt személye mellé rendelve, az akkortájban megvetett zsidóosztályhoz tartozik? - nem tudjuk.
Csehországban és Lengyelhonban ez időben igen kevés zsidó volt, s így a faj kijelelt vonásai nem annyira ismeretesek.
Eszthernek egész módjában illem és gyöngédség tünt fel, mi őt előnyére megkülönböztette a többi hölgyektől s Rokiczanának nagy könnyebbségére volt - őt maga mellett láthatni.
Ez okozta, hogy valamint útközben, úgy az estély alkalmával is legtöbbször s legszivesebben Esztherrel beszélgetett.
A héber hölgy vádtalan udvariasságot tanusított, de sem tekintetében, sem szavaiban nem létezett azon bensőség, azon bizodalom és rokonszenv, mely Rokiczanában.
Ha e társaságban csak egy-kettőt emeltünk ki, oka, hogy a többinek nincsen befolyása eseményeinkre, s következőleg csak diszítményeül szolgálnak a képnek , melyet itt a történeti multból kiemeltünk.
Az ünnepély vígan folyt, Rokiczana a lovagok mindegyikével tánczolt egy-két kört , azután az emelvényre ment fel, hol mindig többen voltak a fiatal urak s nők közől , kik az úrnő üléséhez közelítvén támlányaikat, mindenkép igyekeztek őt mulattatni s Poláwsky lovaggal pár szót cserélni.
Az utóbbi mindazon kis gyanú mellett, melyre talán magunk is adtunk némileg okot, pillanatig sem hanyagolta el nejét, s mindenből látszott, mennyire igyekszik kedvében járni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE