ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Degré Alajos

A száműzött leánya : Regény

Keletkezés ideje
1861
Fejezet
32
Bekezdés
2880
Mondat
4104
Szó
50526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
  • 30
  • 31
  • 32

IV. (A nagynéne.)

A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan terített asztalok , ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.

Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.

Háziúr? nincs.

Háziasszony? az sincs.

Hát mi van? - házikisasszony.
Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg, tele életkedvvel.

Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére.
Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet, sem kevesebbet.
És mindig azt szokta mondani:

- Ez épen elég.

És miként költé el jövedelmét?

Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot elvendégeskedett ; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett, páholyt és fogatot tartott .
Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.

A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh'sem hiányzott.
Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával színházba kocsizott , páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki.
Mindig választékosan öltözött , de soha nevetségesen.
Szeretett ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt.
A kit szeretett, egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól, kikkel jól van, hogy üldözzék.

A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak.
Ő aztán elkezdett beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán következő történetkével rekesztett be:

« Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly gazdag Torday Lajosnak.
Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt.
Igen uraim! hiába csodálkoznak, akadt vakmerő, ki szemeimet rútaknak s Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és Lajosom elesett.»

Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni, valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.

Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:

- Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám.
- Aztán egy gyémántokkal kirakott arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre ragasztvák; a papir elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett, persze, negyven év ezt is megviselé.
Ez a Valeria szemeihez írt költemény vala.
A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy huszadik betű micsoda?
De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a becses ereklyét elővette és felolvasá.

Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.

A játszókörök megalakultak.
Zárai két agg delnővel és Valeria kisasszonynyal ült asztalhoz.

Valeria fejcsóválva mondá:

- Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.

- Dehogy rossz - ellenveté Zárai - de tudja édes néném, ő más véralkatú, zajosb társaságot keres.

- Soha se szépítse édes Zárai - mond az egyik delnő - Valeriának igaza van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.

- Azt nem, azt nem - mond hévvel Valeria - ő szeret, azt bizonyosan tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.

- E szerint - jegyzé meg a másik delnő - mi nem tetszünk neki; szerencse, hogy izléseink találkoznak.

- De nagysád - szólt Zárai - ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom.
Lehet -e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.

- Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön.
A mai fiatalság ! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig minden fiatal ember.

Zárai szerényen meghajolt.

- Ez nem akart bók lenni - folytatá a delnő - ez mindnyájunk véleménye, tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk különböztetni.
Valeria barátném önre büszke lehet.

Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.

- Még Kázmérból is lehet - jegyzé meg a másik delnő - hisz oly fiatal.

- Másfél évvel ifjabb nálamnál.

- No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne ragadjon valami rá.

- Adja Isten - mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.

Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott leányának , ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.

Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele játszott , kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott, hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá , következőleg Zárai játéka jó hangulatban tartá.

Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán lecsörömpölé.

Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése.
Zajosb lett a játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék.
Szegény leánykák kaptak rajta, hogy jött valaki , akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.

Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni, minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.

Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel mondá:

- Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.

- Miért ne lehetne, ha akart volna?

- Mert azt hallottam beteg.

- Beteg?

- Még pedig komolyan - erősíté Hugó.

Valeria kezéből a kártya kihullt.

- Gyanítám - kezdé szünet után - különben meglátogatott volna ma, ő azt nem szokta elmulasztani.
Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!

Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s mondá:

- Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.

- Minden esetre - mélyen sajnálom.

- Lássa, kedves barátném - szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért megszólta - lássa, nem volt igaza.

- Ha beteg, az más.

- Nem hallja, hogy beteg?

- De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.

Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat csinált , türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.

Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde uralkodni , mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt.
Gyulát és Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak egymásra.

Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek eltávozni.

A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a terítés ellen is tömérdek kifogást tőn.
Végre szobájába vonult, de lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér! milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani.
Lehetne -e szerető fiú anyja iránt gyöngédebb?
És ő betegen fekszik ... tán veszélyesen? és el van hagyatva... oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?... de holnap máskép lesz.»
Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a késő éj csakugyan meglátszott.

- Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg számára.

- Nagyságod ?...

- Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg.
Itt fogjuk ápolni , gondozni, s felette őrködni.
Az ágy melletti falat szőnyeggel vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a kárpitos.
Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell füttetni.
Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.

- De azt ne tegye nagyságod.

- Ne tegyem? tán nem érdemli?
Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút, mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.

- Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna -e rá okom? hisz oly nyájas, szíves - hogy bőkezű is, azt csak gondolá.

- No jól van, most lásson dolga után.

A komorna távozott.

« Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni? oh! ezt túl nem élném, - okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, - és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni ?...
Gyula?... meglehet érdemes rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de őszinteségében nem bízom, s félek tőle , hogy képmutató.»

Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje leend a tisztelt nagynéne örököse.

Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.

Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót nyitván , álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.

- Hogy van Kázmér? - kérdé Valeria.

- Oh nagyságos asszonyom! - sóhajtá Döme.

- Öreg! te meg vagy zavarodva.

- Hiszen én nem tehetek róla.
Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom, hogy máskép menjen.

- Hát oly rosszul van?

Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant bánatosan vállat vonított.

Valeria reszketve sietett az ajtó felé.

Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:

- Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.

- Öreg! elrémítesz - kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
  • 30
  • 31
  • 32
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE