Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kaffka Margit
Mária évei
Keletkezés ideje
1913
Fejezet
10
Bekezdés
885
Mondat
3439
Szó
41972
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
4
A hálószoba kis villanykörtéje mozdulatlanul hunyt a sárga ernyő alatt, és alattomos, mélymelegű fényt öntött a meggypiros paplanok selymére.
A sarokban , mollfüggönyös ágyon egyenletes gyerekszuszogás neszelt.
Mária magárahúzta a takarót, és gyöngén, összeverődő fogakkal süllyedt a párnába - egy kis láz révületét érezte a tagjaiban, és hirtelen, valami ideges túlérzékenységgel , bántón ütött eszébe, hogy hitveságyban fekszik a mára kitessékelt férj helyén .
De Vera akarta így, hogy kedvükre együtt lehessenek a viszontlátás napján.
- Máriám, nem egyeznél bele, hogy elszívjak egy cigarettát?
Melletted a hamucsésze - köszönöm!
Te nem akarnál?
- Nem, Zsuzsababa fel se veszi!
Ideges vagyok ma valahogy, és ez használni szokott, még úgyis beszélgetünk egy kicsit , ugye?
Szép, barna haját oldalt vetette, cigarettára gyújtott - és hallgatva feküdtek egy darabig.
Otthonról, az anyjukról és Ágneske sorsáról már mindent elmesélt Mária, és most önmagukon volt a sor.
A szokott testvéri bizalmasságra ma nehezebben találtak rá, mint egyébkor.
- Mondd...
Andor későn jön haza? - kérdezte a leány végre elszántan, kicsit visszafogott lélegzettel.
- Úgy gondolom... nem én üldöztem el ma, hogy megzavarom a szokásait?
Vera kicsit zavartan felnevetett.
- Dehogy!...
Vele is kurtán bántam a búcsúzásnál, ugye?
- De nem, ő elég gyakran elmegy vacsora után, rendes kávéházi asztala van, építőmérnök kollégák - őt nagyon ünneplik ott...
Vagy hát mit tudom én?
Éjféltájt rendesen hazajön.
Néha magam küldöm, ha soká nem megy, jólesik egyedül is lenni egy kicsit.
Mária sorra nézegette a mustrát a tapéták frízén - a Vera cigarettája heves , fel-felszisszenő tűzzel piroslott.
- Hirtelen kézzel rázta le mind a hamut.
- Hát tudod mit, fiam!
Egészen bizonyos, hogy Bandinak valami asszony-ügye van most megint egy kicsit; és egyáltalában ne gondold, hogy ez lényeges , fiam!...
- No, Vera!
Hát minden férjes asszony ilyen képzelődő, gyerekes?
- Nem minden asszony ilyen józan, mint én; a lányok, no azok meg persze hogy másképpen képzelik - még a legokosabbak is, az ilyen mindent elolvasók.
De ez a valóság, fiam!
Az emberben ilyenkor egy kicsit ágaskodik az irigy nőstényösztön ; - de ebbe már bele kell nyugodni...
Általában, minek "vagy-vagy" -kodni az élettel; azt "így is, amúgy is" játsszuk!
Be lehet várni mindennek szépen a végét.
- Vera, miket beszélsz!
- Tudod, én igen valószínűnek gondolom, hogy ha mi sokáig találunk élni, szépen együtt ülünk majd Bandival a Zsuzsó lányunk ezüstlakodalmán is; de addig lesz még néhányszor ilyen kis időváltozás.
Én azt megérzem már - gyakorlatom van .
Ilyenkor sokkal kedvesebb velem, nagyon engedékeny, nem kérdi soha, hogy én merre, hol járok, ha a városba megyek.
Látod, ezen a békítő szándékon érzik , hogy megbecsüli a házasságunkat, meg akarja tartani.
Hát igen, mind a ketten tudjuk, hogy aligha cserélhetnők fel egymást valaki jobbal; - tudod, az ember mindig véletlenül kerül össze, a szerelem is véletlen, de éveken át úgy összekopik, összefejlődik apróságokban, hogy végül már igazán legalkalmasabbá válik egymásnak, együttélésre - és ezen még egy erősebb szenvedély se nem változtat.
- Nyugodt lehetsz, én nem fogom élire állítani a dolgot - ó, már sokat gondolkoztam.
Az élet nem elég hosszú, hogy az ember többször is elülről kezdhesse a berendezést - pedig valami egységet mégis kíván benne.
A házasság jó erre - belül rajta mindig lehet rekonstruálni a viszonyt; nem gondolod?
- De Vera, hát van komoly gyanúd valakire?
- Most, azt hiszem, egy özvegyasszony ismerősöm foglalja le hetenkint átlag egy estéjét.
Legyen boldog vele!
Tőlem mit vesz el?
Ha szerelmes - mert az asszonyok rendesen úgy csinálják, szegények -, akkor még sajnálom is.
Rossz dolga lesz majd azután.Másfél éve egy kis színésznőről tudtam biztosat, az jobban haragított, de erről felteszem, hogy nem kíván anyagi áldozatokat.
Soká nem tart egyik ilyen ügy se - tudod, bolond is volna!
Olyanja, aki megmarad, akihez mindig vissza kell térni - van neki otthon is, nem is a legutolsó asszony; hát a szeretőit legalább korlátlanul és a férfihajlama szerint akarja cserélgetni.
- De hogy te erről így beszélsz!...
- Ugyan, gyerek!
Nehogy nagy dolgot csinálj ebből egy pillanatra is, nehogy a mamát nyugtalanítsad!
Tudod, a fővárosban másképp is van az - itt nagyon nehéz lehet a férfiaknak egyet-mást elkerülni, itt mindenből az rikoltoz elő.
És hát mért ne tennék, mit kockáztatnak vele?
Egy asszony soha, fiam, még a legkülönb se ambicionálhatja, hogy egyedül legyen egy férfi számára.
Tán nem is győzné , nem is vállalhatná, vagy mi ?...
Persze, vannak aztán férjek, akik nem is kellenének más asszonynak - de olyanért nem cserélném el...
Ej , első az asszonyok közt, ez akarhat lenni valamirevaló nő ; - és az elsőség illúziója megadódik a házasságban.
Látod, megtisztel azzal, hogy minden iparkodással titkolja előttem a másikat - társaságban alig foglalkozik vele.
Bezzeg annak, szegény fejének, tudni kell rólam, látnia kell a Bandi karján, pedig bizonyos, hogy szerelmesebb bele, mint én ma már.
Ez természetes , ugye?
És tudod - ha egy asszony csalja az urát, az legtöbbször szinte meggyőződésből, az elnyomott fél dacos jogérzetével; - de a férfi mindig valami nagy, néha öntudatlan lelkiváddal, őt csak a vére hajtja - és a feleségéért mindig a szeretőjén áll bosszút, ezt már megfigyeltem másokon sokszor.
Folyton érezteti vele a naiv, ősi, igazságtalan morális felháborodását - és hogy semmit sem jelent az életében...
Azt hiszed, nincs igazam?
Hevesen, gyorsan beszélt, röviden, tört gesztusokkal.
Mária ijedt ámulattal nézett rá.
- Csacsi, hát ne ess kétségbe.
Azelőtt, iskoláslány korodban nem tudtam veled így beszélni - hisz emlékszem, milyen ferde, hazug látás az, amit a Valéria-internátusban magunkba szívtunk az én időmben is.
De hisz már két éve a világon élsz - egyet-mást csak megfigyeltél!
Istenem, míg az ember leány marad , nem fejlődik tovább!...
Persze, vidéken más egy kicsit, kivált abban a derék bugrisfészekben, szegénykém!...
Tulajdonképp mennyire nem való vagy te sem arra , hogy ott lecsaládosodj.
- Arról szó sincs, megvigasztalhatlak!
Hanem hogy te... én nem bírom el ezt , Vera... nem értem!
- Ej, rólam ne beszéljünk már, elég volt.
Elég sok szép társadalomtudományi szentenciát mondtam hamarjában a... megnyugtatásomra!
Na, nevess te is, gyerek !
Hány óra - fél tizenkettő már?
Adj még egy cigarettát!
- Igen, és most beszélj magadról!
- Én azt hiszem - semmiképp sem volnék alkalmas erre!
- A házasságot gondolod?
- Csak nem én ijesztgetlek el, szegénykém!
- Dehogy - nemcsak azért!
Hanem, hogy úgy mindennap, akármikor, kéretlenül is kéznél lenni... valaki számára, mint egy közömbös bútordarab, mint a keze vagy a lába, amivel nem sokat törődik, amíg megvan!...
- Hm, szenzáció lenni, becses, ünnepi ajándék, olyan, akit virággal díszített szobában, lihegve és hódolva várnak!
Emlékszem, a mi csoportunk is a Valériában mindig "élmények" -ről suttogott esténkint.
- Nem, a házasság csakugyan nem valami differenciált, izgalmas "élmény", galambom...
Első héten én is , emlékszem, mindig eloltottam a lámpát, és sötétben vetkőztem le, de az ember felhagy az ilyennel.
Mint egyéves menyecskét, egy kicsit operálni kellett, és az uram ott állt az ágy fejénél, és nézte.
Aztán a gyerek.
Csúnya, állatian testies dolgok ezek - a szeretetnek túl kell tenni magát holmi finnyásságon...
Persze , az, amit a házasság "lényegének" neveznek, szintén nem a legfinomabb dolog - ezt már mondtam neked régen is -, és hozzá még egészben nem is jelentékeny.
- Csak a férfiak vannak olyan nagyra azzal, amit az utolsó kocsis is tud.
- Vagy, hogy mi nem vagyunk olyas fajta - a Laszlovszky-lányok -, ha csak Ági nem üt majd jobban az apánkra ebben.
Mi ketten csak a fantáziáját örököltük; te még sokkal inkább , mint én.
A fejünk éhes azokra a szép, bolond, izgalmas kis szenzációkra, amik nélkül unalompocsolya volna az élet.
De lásd, fiam, ehhez is férjhez kell mennünk előbb, hogy aztán kellő öntudatossággal mehessünk el a dolgok széléig, a legszéléig...
Mondd csak, szerelmes vagy?
Mária nem felelt, kicsit halványan, összehúzott szemöldökkel nézett maga elé.
- Még mindig levelezel Seregély Pállal?
- És otthon nincs valami egyéb , házasságféle ?...
- Egyéb nincs, nem kell! - felelte a leány csendes, dacos hangon.
- Hm!...
Hát tudod - én nem féltelek... nincs is jogom hozzá.
Magunkért felelősek vagyunk, és a legszentebb szabadságunk, hogy kedvünk szerint parancsolhatjuk el az életünket.
- És az olyanféle emberek, mint ő, nem is igen vesznek el nőtől többet, mint amennyit felelősség nélkül lehet.
Csak asszonytól akarnának mindent, lánnyal szemben adják a nagylelkűt, ritkán olyan fontos nekik az ügy , hogy kitennék magukat vádnak vagy aggodalomnak.
Hisz nekik könnyű!
- Nem, Vera!
Ez egészen másféle dolog - szó sincs olyanról!
- Természetesen nincs szó!
- Nem!
- Ez az érzés egyoldalú nálam; tán nem is az, amit ti szerelemnek hívtok .
De én annak mondom - ez elnevezés dolga, ugye?
- Ő nem is tud róla, őnála nem egyéb igazi barátságnál.
- Még nem látott téged?
- Még nem.
- De tudja, hogy ki vagy - ismeri rokonainkat, igen!
Nem lehetetlen, hogy kedves neki ez a kis lelki kacérkodás így - és úriember - és eléggé el van látva , Istenem!...
Ott a grófnéja!
- Téreyné ?...
- Igen, a híres festőasszony.
Együtt voltak Berlinben a télen, és a grófné kiállított - nagy sikere volt.
Pedig itt sokszor gyanúsították, hogy csak Seregély csinál hangulatot az újságoknál mellette.
- Ez már régi viszony?
- Ó, hogyne!
A társaságban már legitimált dolog úgyszólván.
Szinte házasoknak tekintik őket.
- Pszt!
Valaki jár kinn!
- Bandi jött haza!
- Nem oltjuk ki a villanyt!
- Nem!
A külső ajtóban vigyázva csikordult meg a kulcs.
Lábujjhegyen - gyöngédebb óvatossággal már nem is lehetett volna - lépdelt át a férfi az előszobán, a felöltőjét levetette, és egy percre felcsavarta a lámpát, hogy megnézze még egyszer, nem tapadt-e az aljához valami áruló gaz, ragadós, tavalyi bogáncs - mert messze, kinn - friss, tavaszi mezőkön kószált valakivel.
Az ebédlőben ágyaztak ma neki, de a hálóból átszűrődött a sárgás, gyönge fény.
- Még fenn vagytok, Verácska? - kérdezte megfogva a kilincset; kedélyeskedő , természetes volt a hangja.
- Jé, csakugyan nincs korán - nevetett vissza az asszony.
- Úgy elbeszélgettünk .
De ne leskelődj, Bandi, nem szabad!
- Várj, sötétet csinálok - így, most ... csak neki ne menj valaminek!
Tapogatódzva a Vera ágyához ment, kezet csókolt és az arcához hajolt.
Az visszaölelte félkarral a nyakát - a megszokott puha mozdulattal, ki tudja, hány századikszor.
"Jó éjszakát!" - mondta hirtelen, kicsit hűvösen.
- Jól fekszel, sógorasszonyka? - kérdezte nyájasan Mária felé.
- Hogyne!
Csak sajnálom, hogy kizavartalak.
Olyan hosszú vagy, el se férsz tán azon a díványon.
- Elférek azért.
És holnaptól, ugye, eligazítjuk Máriának a kis vendéghálót?
- No, jól aludjatok!
Kiment, és vetkőzés közben megszagolgatta a mellényét.
Ej - miért használ ilyen erős parfümöt az az asszony; persze hogy megérezni!...
Elcsöndesültek.
Mária hanyatt feküdt, és egy gondolatra vér öntötte el az arcát .
Az jutott eszébe, hogy itt most ő az akadály - hogy ezek egészen , lelkükkel-testükkel kibéküljenek mára.
Aztán magára gondolt, és egyszerre megörvendett, hogy nem mondott el mindent - a holnapi látogatás tervét .
Profanálta volna - vagy megzavarná; meg kell őriznie e néma lángot, magános szerelmét, s a szép szenvedéseket - e folytonos, lilaszínű izzást lelke legmélyén.
Igen; kell, hogy ő más legyen annak az embernek - ha nem lehet legtöbb, legalább más, mint a többi asszonya.
Ha bármilyen áron - a távolmaradás árán is - meg kell tartania a viszonyuk drága - egész lényét betöltőn mindennapiatlan voltát...
Oktalan, heves fájdalmat érzett ezeken a gondolatokon - aztán világosan a fülébe csengett a férfi meleg, szép beszédhangja, ahogy ma először szólt hozzá a telefonból.
Hajnaltájt szunnyadt el, és könnyű, zagyva, boldog álmai voltak.
Gyönyörű kocsiút magas, pompás hegyoldalak hűs sikátorában; a meredek sziklafalról dúsan, frisszölden hullt le a vad futólomb, szivárványos, csörgő vizek és ezernyi, pompás, idegen virág mesebeli, nagy, nedves kelyhekkel a kék és violaszín hihetetlen gazdagságában.
- Aztán egy fehér pad, valami márvány istenszobor alján, nyári éjszakában, messziről zümmögő, szomorú zene szólt ...
Végre egy álomra világosan emlékezett.
A telefonszekrény előtt állt, és a kagylóból tisztán csendült ki a Seregély hangja, hízelegve, félig suttogón.
"Nem lépne közelebb?..."
Engedelmeskedett, és fizikailag érezte ezt a közelséget .
"Öleljen meg!" folytatta a sohasem hallott hang lihegésbe fúlva.
És az idegeibe sugárzott valami hihetetlenül légies, mégis egész lényét átborzongó ölelés.
...És minden úgy volt, ahogy legszebbnek elképzelte pepecselő, finnyás ábrándjaiban, otthoni, magános óráin sok éjszakának.
Borús, hűvös délután volt, ritkás hó hullongott, bár a fölengedt vízen hajók jártak, és az utcasarkon garmadával állt az ibolya, a barkás mimóza, kankalin .
De az asszonyok visszabújtak bársonyos, téli prémjeikbe, és szemük hamvas fátylak alól csillogott ki.
Minden hang élesen, különválva zizzent már a levegőben a kemény tél siketsége után, és apró fuvalmakban rejtélyes tavaszi illatokat szimatoltak az élénkülő idegek.
Minden valami izgatott sietésre késztetett ma - gyors lélegzésre, heves iramodásra.
- "Mit fogok mondani neki? " - ijedt fel gyerekes, nyilalló érzéssel a leány, mikor felszaladt a szőnyeges lépcsőkön.
"Ó - legjobb, ha semmit.
Minél kevesebbet beszélni!"
"Istenem, engedd, hogy minden szépen menjen, hogy semmi el ne romoljon, hogy ne mondjak valami visszatetszőt, semmi kiábrándítót, ő sem - Istenem, add!... " fohászkodott; és elszántan megnyomta a csengőt.
A fiatal legény nyitott ajtót , szeretett volna rámosolyogni, de az ajka idegesen elrándult.
"Méltóztassék itt - majd bejelentem!"
Az előszoba nagy tükrében megnézte magát hirtelen, karcsú alakját a mohazöld, csinos kosztümben, szép, fátylas kalapja alatt kicsit átszínesült, porcelános arcbőrét - gesztenyebarna haját, mely simán ragyogott meg szép homloka, finom halántékai mögött.
Érezte, hogy disztingvált intérieur-szépségének előnyére van ma minden - a levegő - a levegő, a felhős , opálos fény; a színek, amiket viselt.
És kissé megnyugodott.
- Ó, parancsoljon!
A házigazda felényújtotta mind a két kezét, az ablak iránt fordította, és megnézte a hanyatló délután világánál.
"Hozta Isten!" - mondta később csendesen , meghatottan; lesegítette a kabátját, és az egyik nagy karszéket közelebb gurította a zöld cserépkályhához.
Fűtve volt még, és a parázs fénye egy csodálatos, keleti szőnyeg virágain izzott.
- Mária megsimult a bőrfotőj mély öblén; hajlékony, karcsú tagjaival, és keskeny ajkait összefogta a félénk , várakozó kíváncsiságban.
A férfi az átelleni szék karját fogta, és könnyedén meghajolt, engedelmet kérve a leülésre.
- Kis Mária, csakhogy itt látom egyszer! - mondta melegen.
És csendes kérdések jöttek semmi dolgokról, hogy mikor érkezett, meddig marad , hogy vannak a rokonai, mit csinál Pesten?
Formásan felelgetett, de lényük zavartalanul fürkészte egymást eközben.
A kávészínű agár jött, és letelepült ura lábainál.
Éppilyennek gondolta...
"Nem álom?" tűnődött, és alig észrevehetően elmosolyodott.
És beszéltek a vidéki városról, az író új darabjáról, könyvekről.
Már meglelték a levelek egy-egy szólamát, utaltak rá vagy továbbfűzték - a saját, külön tolvajnyelvüket beszélték már.
De még ürügy volt mindez, hogy tájékozódjanak , megszokják egymás levegőjét, és önmagukat a másik szemével vizsgálják képzeletben.
- Mária érezte a siker nagy harmóniáját; - nem, nem rontotta el semmivel még!
Halk és ökonómiás volt, kissé leplezett és tartózkodó; Isten őrizz, úgy beszélni, és annyit, mint a levelekben!
Amaz jó volt, hogy túlessenek a tudnivalókon és frázisokon - most nem kellett magyarázkodni, csak ösztönös , könnyed érintésekkel játszani egymás lelkén, mint két összehangolt citerán...
- Ez Hella!
Szép, kedves Hella!
- Menj oda, öreg!
Csak bátran!
A kutya odafektette szűk állát a leány térdére, és az végigsimított néhányszor szép, tiszta fején.
A gyűrűje nagy opálja rózsaszínben izzott egy percre a rávillanó tűzfénytől.
- Nem akar körülnézni nálam? - kérdezte a férfi a nagy csöndben.
A leány felállt, körüljárt kicsit félénk, puha mozdulatokkal a bútorok közt , megérintette kezével a könyvek fedelét, a dohányzóasztal apróságait.
Egy pisztoly hideg csövéről hirtelen visszakapta az ujját.
Pillanatra megállt a szép, nagy női portré előtt; - fekete fátyolruhában ábrázolta azasszonyt, nagy , fekete csipkés kalapban, sok, sötét ibolyával fedetten, gyönyörű vállai körül ...
A férfi szó nélkül ment tovább.
- Az íróasztala! - mondta egészen halkan Mária, és megfogta a régi szék cifráját .
Kéziratpapírok és könyvek hevertek ott, nagy, kovácsoltvas tintatartó, egy kis egyiptomi istenasszony elefántcsontból s a térdelő, kapitóliumi Venus.
- Itt, oldalt, lássa, milyen jó helye volna a maga arcképének, Mária!
A két kis öcsémmel szemközt.
Bizony, már önkéntes az egyik.
- Nincs nőtestvére?
- Nincs, sohasem volt!
- Az az édesanyja, ugye?
- Igen.
Együtt álltak meg előtte néhány pillanatig.
A leány a képre nézett, majd a férfi arcára, és megint vissza.
"A szeme egészen olyan!" mondta végre és elfordult.
A kis bőrtáskája jutott eszébe, megkereste, és apró csomagot húzott ki.
Fakólila moaré-tok volt a selyempapírba göngyölve.
- Ezt... talán odatehetnők az arcképem helyett!
Az író elcsudálkozva nyitotta fel, a kicsiny kép egészen ritka, bámulatosan régi magyar üvegmunka volt; Sarlós boldogasszonyt ábrázolta félhold trónusán , csillagokkal és ért kalászokkal körülvetten...
Mária odalenn, valami eldugott kis mívesboltban lelt rá - tönkrement felvidéki úricsalád gyűrűi, láncai közt -, és csodának hitte, a véletlen babonás intésének.
- Hátha talizmán! - mosolygott.
- Az én Boldogasszonyom! - súgta meglepetten a férfi és belepirult szinte - hisz ez gyönyörű kis jószág!
Hogy köszönjem meg ezt a kedves, szép figyelmét!...
Hálás szeretettel csókolt kezet; egy darabig elemlegette még zsörtölődve és kedvesen a nagy ajándékot.
- Hanem azért a fényképről mégse mondok le - földi Mária!
- Itt csak boldog asszonyok képe legyen!
- Ó, gyerek!...
Mária végigment a nagy szőnyegen, vissza a kályha közelébe.
Erősen alkonyodott.
- Ne gyújtsunk világot? - kérdezte a gazda.
- Még nem... talán!
Megrezzent.
Csöngettek az előszobán - csakhamar megjelent a Jankó feje az ajtóban.
- A méltóságos asszony izent a holnapi páholy miatt.
Seregély kiment, beszélt a küldöttel - aztán visszaült megint a vendég közelébe , a kis dohányzó elé.
- Igen - mondta később félhalkan, komolyan -, annak az asszonynak nagyon sokat köszönök.
Ami energia van bennem, lebírás és bizalom önmagamban, mind azóta!...
Elhallgatott megakadva kissé.
A leány világítón fehér arca meg se mozdult a homályban.
Sietve csapott át megint a becéző, baráti hangba.
- Kis Mária, mondja, mivel kínálhatnám meg magát itt nálam?
- Egy csésze teát , igen?
- Nem, köszönöm - semmiképpen! - tiltakozott hevesen.
- Mire elkészülnénk - mindjárt mennem is kellene!
- Ó, akkor nem - ne még!
De mit parancsolna?
Nézze, bonbonok!
- Jankó, hozz be süteményt!
- Nem, nem!
- Hát akarjon valamit!
- Hát... pezsgőt!
Fellihegett kicsi, félig síró nevetéssel...
A férfi csak egy pillanat felére hökkent meg - aztán hangosan, telijókedvvel kacagtael magát.
Egy csacsi, kedves , nagy iskolás lány ült előtte.
- Jaj - kisleány!
- Magamon csúfolódtam...
Semmi!
- Vallja be, az intézetben képzeltek és álmodoztak ilyen csacsikat!
- Csakhogy az régen volt már...
Huszonhárom éves vagyok, sajnos!
- Az én kis öreg gyereklányom.
Mária lehajtott fejjel, megadón intett igent.
De aztán megpróbálta összeszedni magát - hamiskodni.
- Jó, most találja ki, hogy mit adhatna nekem - magam sem tudom -, valami légiest, ami egy az emlékekkel, amit öntudatlanul vigyek magammal; anyagtalan jószágot.
- A könyveimet mind elküldtem, ugye?
- A könyv - az nem éppen súlytalan.
- Szavakat persze!
Valami új mesét akarna a kisbaba !
Csakhogy a világért se tudnék most...
- Lássa, most csúfol - a szavakkal.
Azért sem ezt!
A keze után nyúlt, és megcsókolta.
- Ettől meg... nem lett szegényebb!
A sötétben is látszott, hogy az arcát elönti a láng.
- A férfi felállt, egy piciny parfümöskancsót emelt le a polcról, felvette az asztalkáról a lány puha , galambszínű bőrkesztyűjét és rálocsolt néhány csöppet.
- Köszönöm! - mondta a leány, arcához gyűrte a kesztyűt, és mélyen beszívta illatát...
Egyszerre elcsöndesedtek...
A szemközti házban saz utcán már égtek a lámpák .
Egyikük sem mozdult.
Mária fehér csuklóját, könyöktől fedetlen két karját szűzies, merev mozdulattal tartotta csípejéhez, érezte magán a férfi tartós tekintetét a homály leplébe rejtezőn.
A gondolataik áthevültek, és néha hallani vélték, hogy a másik lélegzik.
Kocsik robogtak lenn a messze utcán, sok távoli nesz elhaló, kábult zümmögéssé szűrődve ért ide.
- Egy mozdulat - érezte a leány - most megtörné a varázst; veszedelmesen, tán mindent összezavarón vagy feloldón.
- Nem - nem mozdulni meg!
Így maradjon, minden - ez szent!...
Élesen csendült meg ott kinn a telefon.
Seregély felugrott - a lány is , zsibbadtan egész testében, mintha vasbilincsbe verve ült volna.
- Nem, ne készüljön!
Mindjárt elintézem - csak a kiadóhivatal.
Kissé soká tartott mégis.
Mire visszajött, Mária már belebújt a kabátjába , felhúzta kesztyűjét.
- Ó, hát csakugyan megy már?
- Fél hétre várnak otthon.
- De ugye, ír majd hamar?
- Igen.
- És... nem bánta meg, ugye?
A leány csak a fejével intett.
- Semmi sem változott?
- Nem változott.
Finom csontú, fehér, akaratlan kezét odaengedte még egyszer, aztán kifordult hirtelen.
A férfi a lépcsőházig kísérte.
- Most lesietek.
Isten vele!
...Így történt minden!
- Mintha meg lett volna írva valahol - egy vigyázva összegondolt színdarab valamelyik jelenetében...
Mária arra gondolt, hogy szebben, hibátlanabbul nem is képzelhette magános, éjszakai órák finnyás ábrándjaiban.
Egy percnyi zavaró emléke nincs - egy szertelen mozdulat vagy szó a másik részéről sem -, ő százszor hálás neki azért.
Tán élete legszebb félórája volt ez!
És hála azért a nemes, szép gyöngédségért, hogy idejében említette azt az asszonyt, hogy nem alázta meg őt szerelmében a hiúsága vagy kíváncsisága valami léha játékával.
Így - így szép volt legalább!
Tévetegen ment előre.
Egy átjárónál gondolat nélkül várt, hogy az arramenő kocsi elhaladjon; ám az megállt mellette tévedésből, azt hive, hogy intett neki.
Hát beszállt, megmondta a Veráék lakását.
Mikor megindult vele - akkor vette észre , mennyire szüksége volt rá.
Elővette a kis batisztkendőjét, arcára szorította, és hangtalan, mély, feloldó zokogással sírt.
Közben egy-egy pillanatra érezte kesztyűjén a Seregély Houx-parfümje mély, kesernyés, burkolt érzékiségű illatát...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE