Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Budapest
Keletkezés ideje
1908
Fejezet
12
Bekezdés
752
Mondat
2051
Szó
22397
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
AZ UTCA ESTE.
Liláskék, szürkével árnyalt köd ereszkedett le a nagyváros házai fölé és jöttek az alkonyat lélektestü, hidegkezü, szürke szárnyu szellemei, kiknek lábuk nyomán foltok támadnak a violás kis kertekben épp ugy, mint a gazdag és pompás parkok fölött s a kis falu akácfái között épp ugy, mint a világvárosok kőpalotáinak tornyai között.
Fáni egy nagy, régi gobelin-himzésü székben ült az ablak mellett és nézte ezeket a szellemeket, mint surrannak tova a házak között, vagy keresztül a falakon , háztetőkön és mint tünnek el a házak megnyilt falai között.
Egyik helyen beteg ember rémülete üzi el ágya mellől, másik helyen az élni vágyás türelmetlen örömével várják és az alkonyat szellemeinek szárnyaiból hull: a gond, a félelem, az öröm, a bün és a tiszta álmok, mint az indus jongleur homokszinü kaftánja alól: az exotikus világrészek csodástollu madarai, lepkéi és szörnyeteg állatai.
A lámpákat most kezdték gyujtogatni odaát a pesti oldalon és a szigettől Tabánig , mintha egy kéz gyujtotta volna föl a hosszu lámpasort, olyan egyszerre gyultak fel .
Csak a Duna másik oldalán, a Jánoshegy nyugati oldala állt sötéten, a maga mesterkéletlen, szinehagyott, letakart, csak gyengén átszürődő világosságában.
Ott , ahol a nap eltünt, egy nagy kerek, halvány folt égett az alkonyat fátyolán keresztül , sápadtan, fénytörötten, mint a haldokló szemének tekintete.
Fáni fanatikusan nézte ezt a pontot és energiátlan, beteges vágygyal iparkodott belőle valami jel segitségével kiolvasni a saját jövőjét.
Előtte, az asztalon, pénz hevert.
Egy csomó papirpénz.
Egy óra előtt tette le ide a bátyja, Szepi.
Visszahozta.
Haraggal, megvetéssel, utálattal.
Pedig nem neki adta, a szülőinek.
- Se a lábadat ne merd betenni a mi tisztes hajlékunkba, - mondta fenyegetőleg a huszonkét esztendős fiatal ember - se a becstelen pénzeddel ne környékezd meg az én szülőimet, kikhez neked semmi közöd.
Innét a selyem rongyaidban nem jöhetsz mi hozzánk, de abban a kis, keshedt kék szoknyádban, a foltos kabátodban, melyben elmentél, visszajöhetsz.
Ha képes vagy a megbánásra és a vezeklésre, az örömtelen , egyhangu életre, ha ismét kezedbe veszed a seprüt, a surlókefét, visszajöhetsz.
Akkor lesz: anyád, apád, testvéred!
Egymás előtt álltak.
Szepi kissé megnőtt, megvállasodott, kenderszinü haja sötétebb lett, vizszinü szemének szinét egy különös, vörösösen égő, állandó fénytől nem lehetett látni, s jól, urasan, sőt divatosan, csak izléstelenül volt öltözve.
A leány figyelmesen nézett reá.
A fiatalember keskeny, nőies metszésü kis szája rejtett érzékiséget és még szunnyadó kegyetlenséget fejezett ki, s a magas, széles , dudoros homloka nagy eszet sejtetett.
Fáni kiváncsian, szeretettel, minden harag nélkül nézegette.
- Bizonyos vagy benne, - mosolygott halványan - hogy mindent vissza tudsz adni, amit elveszitettem?
A fiatalember hidegen intett.
- A becsületedet nem adhatjuk vissza mi sem.
Ez nem buzaszem, amit elvet az ember és learat s ujra elvet és ujra learat.
- Látod, - mosolygott Fáni nyugodtan - akkor miért menjek vissza hozzátok?
Kinek lenne abból haszna, ha én megtérek, de még sem lehetek az, aki voltam: becsületes ?
Sem a ti, sem a világ szemében.
Nem látod, Szepi, milyen ostoba és komikus komédia lenne ez az egész megtérés, mi csupán annyiból állna, hogy a drága selyem rongyaimból kivetköződném, hogy ismét a karton rongyaimat vegyem föl?
És nem látod, okos fiu létedre, hogy az én hősies - mert igazán az lenne, Szepi - kivetkeződésemet a világ nem hajlandó a maga értéke szerint felbecsülni és rekompenzálni?
Ugy, hogy egy ünnepélyes ujrakeresztelési formával ismét bevennének a becsületesek sorába, honnét a becstelenségem számüzött.
Mert látod, Szepi, én ugy látom, hogy az életben mindennek ára van, tehát, ha én megbántam eltévelyedésemet és visszakivánkozok a becsületes emberek társaságába, ha itthagyom ezt a csinos, tizenkét szobás kis palotámat és visszamegyek a ti szük, nedves, hagymaszagu egyszobás lakásotokba, ha levetem a drága selyemruháimat és fölveszem a hat esztendős, ordináré szoknyácskámat, ha ahelyett , hogy cselédséggel rendelkezzem, magam végzek cseléd-munkát, én tehát, ezért a nem köznapi lemondásért, elszántságért, hősiességért cserébe azt kivánom a világtól, azt az igen olcsó, neki semmibe se kerülő kis szivességet: hogy feledjen.
Hogy legyen minden ugy, ahogy volt, azelőtt.
Hogy azt a négy ominózus kis esztendőt ereszsze szélnek és ne emlékezzen semmire.
Hogy ne állitson semmiféle emléktáblácskát utamra.
Ez az egész, amit cserébe kivánnék, és azt hiszed , a humánus, a keresztény társadalom megadná?
Nem adná meg, testvér!
Aki bünbe esik , nem térhet vissza a becsület utjára.
Ennek a ma társadalmának se szive, se vallása , ennek csak gyomra van, melylyel aranyat eszik.
És ha ebben az aranyatevő társadalomban elbuksz, ne a javulás ostobasága járjon eszedbe, hanem az, hogy lakasd jól, széditsd el, vakitsd meg aranyaid nagyszerü sokaságával a társadalmat és ő imádni fog, maga fölé helyez, esküszik ártatlanságodra, ha kezed vértől csöpög is , mint egykor Néróé.
Ez a társadalom nem a büntől, a becsülettől csömörlik meg és betegségét csak aranynyal gyógyithatod.
Jön idő, mikor be fogod ezt látni te is , Szepi!
Jön idő, mikor a pénz keletkezésének módját többé nem keresed, csak mennyiségét és az erény époszának antistrófáit aranyakkal vered ki.
Akkor majd, ha te okosabb s én becstelenebb leszek, találkozunk.
Tudom!
Mi mindketten rendkivüli emberek vagyunk és valami rendkivüli jövővel fogunk megküzdeni.
Te is, én is, melyben vagy mind a ketten, vagy egyikünk, belépusztul.
Akkor találkozunk.
Vagy nagyon fenn , egyenesen a napnál, vagy nagyon lenn, talán a sirnál.
Addig adieu, Szepi!
Megnyomta a csengőt, mire egy egyenruhás inas ajtót nyitott Szepi előtt.
A fiatal ember sápadtan ment ki s az ajtóból visszanézett, de már nem látta a Fáni arcát.
Ott ült az ablak előtt, háttal az ajtóhoz.
Hét órakor felállt.
Az ebédlőben megnézte a buffe-t, hol a szakács és két kukta szorgoskodott s innét a szalonokba nyitott be.
Az utána jövő inas felgyujtotta a villanylángokat s a három nagy szalon tükör-falakkal, oszlopokkal, apró virágfülkékkel, tündéri fényben ragyogtak.
A szineknek sajátságosan merész és mégis harmonikus, tompa, meleg fénye ugy olvadt össze, mint mikor különböző szinü virágokat felgyujt az ember s valamennyi egyszinü lánggal ég.
Összevont szemöldöke alól élesen, figyelmesen nézett végig Fáni a termeken.
Egyik sárgásbarna jászpisz-oszlopra apró, hajnalszinü rózsák futottak fel, a másik alatt borostyánsárga japán cserepekben ibolyák nyiltak s Fáni megsimogatta a virágokat .
Mint egy élőlény arcához, olyan szeretettel nyult a virágokhoz és fehér ujjainak meleg érintése mintha mondta volna: szeretlek benneteket...
Csak titeket...
Az inast kiküldte s megállt az egyik terem közepén.
Estélyi ruha volt rajta, még délután vette föl.
Minden ünnepélyesebb öltözetet órákig viselt magán, hogy a ruha teljesen hozzánőjjön hajlékony vonalu testéhez, hogy a ruha hullámai mozgásához simuljanak, hogy vele együtt éljen, lélekzen a ruha, amit viselt.
Egy különös, rózsaszinbe játszó, kék indiai selyemruha volt rajta, melynek minden disze egy ezüst, gyémántokkal kirakott kigyó-öv volt.
A tükrök minden oldalról visszaadták gyönyörü alakját, arcát.
Szép volt, mint egy fiatal keleti királynő.
Egy sarokfülkéhez ment, hol ma esti vendégeinek virágajándékai álltak és kikereste közülök a szobrász, Hiry ajándékát.
Kék és rózsaszinü nefelejtseket küldött, egy aranyozott, nagy, kétfülü kosárban.
Fáni kivett belőle egy csomót s az övébe szurta .
Azután csöngetett a teájáért, befogatott s az Operába hajtatott.
Egy öreg francia nő, a társalkodónéja, ült mellette, de nem vett róla tudomást.
Máskülönben jól bánt vele, mint ahogy jól bánt egész környezetével, akik már tudták róla, hogy kevés szavu, hallgatag természetü.
Nyolc óra volt s a Belváros utcái tömve voltak sétálókkal.
A Fáni ismert fehér lovai , elegáns livréjü kocsisa és inasa, kiknek gomblyukából soha sem hiányzott a virág , mint mindig, most is óriási feltünést okoztak.
A nők izgatott pillantást vetettek a kocsiba, hogy Budapest legszebb és legelső divathölgyének toilettjéből megpillantsanak valamit, s a férfiak szinte lázasan mentek közel a kocsi ablakához.
Fáni, szivében keserü gyülölettel nézte az embereket, kik közül egyet sem ismert más oldalukról, mint arról, hogy pénzre és szerelemre éhesek.
Tudta, hogy az a sok tipegő, mosolygó, hazug szavu ember ott, a hiuságukon és hétköznapi érzéseiken kivül , semmi más egyébbel nem tartoznak: az ember magasabb eszményéhez.
Közönséges állatok , ragadozók, alattomosak, meghunyászkodók és vérengzőek: asszonyok, férfiak, mind.
Fáni megrázta a fejét s beleharapott az ajkába.
- Hát én ezeket az embereket itt - mondta magában és megvetőleg nézett végig a sétáló publikumon - valamennyit, férfit, nőt, mindet, egytől-egyig, össze fogom morzsolni !
Lehántom róluk, ami emberi külsőt és formát ad nekik: a pénzt és kacagni fogok velőnélküli csontvázukon.
A kocsi megállt az Opera előtt és Fáni kiszállt.
A portás földig hajolt előtte, a jegyszedők, ruhatárosnék szédülve bámultak utána s ahogy belépett páholyába, attól fogva a szinpadra senki se figyelt, pedig egy hires franczia müvésznő énekelt .
Mindenki őt nézte.
Ő azonban nem vette észre.
Öve mellől elvesztette a Hiry virágját s azt kereste.
Izgatottan, idegesen...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE