Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Vacsora után az egész társaság kiült a terassera.
A hold ezüstös gloriával vette körül a fákat, világitotta be a fehérlő utakat és csillogtatta a távoli tó tükrét .
Nagyon nyugalmas este volt, tele szöcske, tücsök zenével, röptükben zsongó bogarak zugásával.
A felhőtlen, csillagsugárban pompázó ég, egész ragyogó csudájával, mintha ünnepelte volna a nyári éj költészetét.
A kis Marian Raabe Vilmos ölében elaludt.
Márta két kis csibéje Klárika és Mili alig pislogtak már.
Aludni vitték őket.
Raabe nem engedte, hogy Mariant elvegyék tőle , mert félt, hogy fölébred.
Térdben-lágy léptekkel maga vitte őt a gyermekszobába.
Iván a terasse karfájára támaszkodva a tó felé tekintett.
Hallgatott egész este.
Még a kis Marian sem birta volt felvidítani.
Olga kényelmes fehér ruhába öltözött, és merengve ült egy alacsony karosszékben .
Szemben vele Viktor foglalt helyet.
Olga érezte, hogy Viktor rajta felejtette szemeit, mintha delejes áramlat érte volna .
Megijedt, felkelt és bement a zongora terembe.
- Welch' ein Genuss!
Die Gnädige wird spielen! - szólott Raabe Ivánhoz.
Jó német arca szinte ragyogott az örömtől.
- Ah!
Hallja!
A Chopin Walse!
Milyen fájdalmas Poesie van benne!
Mennyi érzés - hallja Herr v. Iván?
Iván nem válaszolt.
Csak bámult a tó felé.
Az orvos elhallgatott, félig felegyenesedett ülőhelyében, és csak néha biccentett helyeslőleg kopasz fejével .
Nyilván el volt ragadtatva.
A kis teremben, a hol Olga játszott, mindössze egy leernyőzött lámpa terjesztette halvány világát.
Nehány eltévedt tarka szárnyú lepe rajozta körül a fényes lámpagolyót.
Világosságra törtek szegények és meghaltak.
Olga nem vette észre Ivánt, a ki csendesen belépett és megállott a küszöbön .
Visszafojtott lélekzettel hallgatta a busongó dallamokat, nézte az asszonyt, a ki ébren, alva álmaiban megjelent.
Elhatározta, hogy megkérdezi ezt az asszonyt, mit akart vele a könyvtárban, mert ő nem olyan ember, a kivel játszani lehet .
Elhatározta, hogy szemébe néz annak az asszonynak és megkérdezi, hogy mit akar vele most, mert ő azt határozottan tudni akarja.
Neki joga van ahhoz, hogy megkérdezze , hogy mit jelentett az a kézszoritás, meg az a rövid szó, hogy "örökre ".
Iván az ajtó küszöbön nagyon erősnek hitte magát.
Majd beszél vele, és megtud mindent!
Olga arca halványabb volt a szokottnál, halványságát még inkább emelte fehér csipke gallérja.
Borzas fekete hajú feje kissé lehajtva, ajkai félig nyitva, mintha szóval is el akarná mondani, a miről a hangok beszélnek.
Iván leült vele szembe.
Olga hirtelen abba hagyta a játékot, ráemelte nagy szemeit és zavarral kérdé:
- Mikor jött be Iván?
Nem is hallottam.
Hogy megijesztett!
Iván nem felelt.
Merően nézte Olgát.
Kissé előre hajolt, hogy annál jobban nézhessen a szemébe.
Olga nem birta tekintetét kiállani.
Lesütötte fekete szemeit, mintha félt volna Ivántól.
Csend volt.
Olga jobb kezével a felső regiszterben egy kis futamot próbált .
Egy pár hangot hamisan fogott.
Abban hagyta a játékot.
Iván még mindig nézte.
Most mellcsokrán igazitott valamit, türelmetlen volt és a csokor véletlenségből kezei között maradt.
Most azt forgatta ujjai között.
Eszébe jutott a könyvtár, az a bolondos dolog, a miről ott beszéltek, az a kézszoritás mintha égette volna kicsi kezét!
Végre alig hallható hangon megszólalt:
- Mennyi lepe a lámpa körül -
Iván jóságos szemeit még mindig Olgán pihentette.
Olga érezte, hogy ezek a diófa szinű szemek most olyasmiről beszélnek, a mit neki jobb volna nem tudnia.
Félt Ivántól.
Csak az a kézszoritás ne jutna eszébe, ne remegtetné most ujjait!
Milyen biztos , milyen erős tudna most lenni!
Aztán meg ugy rémlik előtte, mintha akkor azt a bolondságot is mondotta volna a könyvtárban, hogy: örökre!
Milyen szerencse volt , hogy az a köhécselő, kiaszott ősz Baán Kázmér akkor rájok nyitotta az ajtót!
Még csak most látja be, hogy milyen jó volt az a meglepetés, mert mostan el kellene sülyednie !
De igy csak:
- Mennyi lepe!
Elégetik a szárnyukat - és - mégis -
- Nem tehetnek róla, Olga -
Hát hol van a te bátorságod, Iván barátom?
Nem jut egyéb az eszedbe, mint hogy nem tehetnek róla?
Hiszen fojtott hangtalan beszéded azt mutatja, hogy félsz!
Mitől félsz?
A te félelmed bátorságot ad Olgának, nézd csak, milyen bátran néz most a szemed közé!
Pillája sem moccan, hosszan nézi zavarodat!
- Nos Olga!
Hát nem játszol? - kiáltott fel Viktor az ablak alatt.
Milyen bátor lett most Olga, hogy Viktor hangját meghallotta!
Mennyi erőt adott neki ez a hang!
A könyvtár, a kézszoritás, az a bolondos, meggondolatlan: örökre , elveszett egyszerre, mintha sürű köd borult volna az egészre.
Szabadnak érezte magát , mint egy kis madár, a mely valami bonyolódott kelepcéből szabadult ki.
- Nem tehetnek róla Olga!
Én is mint - a lepe - visszatérek -
- Ostoba lepék!
Olga gyorsan felállott, és az ajtó felé sietett.
A küszöbön megállott, visszanézett Ivánra, és határozott majdnem parancsoló hangon mondta:
- Jöjjön a terassera!
Olga kisietett.
Iván hosszan nézett utána.
A vér arcába szökött, kezével elfödte szemeit, és halkan ismétlé:
- Ostoba lepék!
Felkelt.
Megtörülte szemeit.
Körülnézett, mintha álomból ébredt volna fel.
- Eh!
Bolondság!
Lesietett az udvarra és fogatott, azután visszament a társasághoz.
Raabe épen Chopin életéből beszélt nehány adatot, szeretetreméltó érdeklődéssel, s azt iparkodott bebizonyitani, hogy Chopin költészetében a misticismus , tulajdonképen a szerelmi érzetet fejezi ki, és nem a honvágy érzetét, a mint azt sokan hiszik.
A valódi szerelem - die echte Liebe, igy fejezte ki - épen olyan titok , mint az élet vagy a halál.
Az ember sötétben tapogatódzik, bizonyos köd - Nebel, igy mondta - veszi körül az agyvelőt, ha az ember ez örök kérdések mélyére akar hatolni , és azért Chopin is, a szerelmet a maga misticus valójában - Wesen - fejezte ki zenében.
- Igaza van doktor ur!
Mondja meg annak a muzsikusnak, hogy csakugyan - köd!
Viktor hangosan felkacagott.
- Csókolni való gyerek vagy Iván!
- Mit méltóztatik Herr von Iván?
A köd -
- Azt, hogy jöjjön velem.
Haza viszem!
- Hát már haza siet? - kérdé Márta.
- Még csak kilenc óra!
-
- Nagyon sötétedik!
Olyan csillagos volt az ég, olyan fényes volt a levegő, hogy napnak is beillett.
Iván négyes fogata a terasse elé került.
Az ostorhegyes szeme csak ugy villogott a homályban.
Ezt szerette Iván a legjobban.
Vékony lábu, kis fejű, okos szemű kanca volt.
Iván oda ment hozzá.
Megveregette a nyakát, cirógatta a homlokát; az okos állat ismerte gazdáját, s barátságosan nyomkodta hozzá a fejét.
- No, Lepkém, édes Lepkém, no, megyünk mindjárt Lepkém!
Eh! ostoba lepkék! - s ezzel ugy megrántotta a gyeplőszárat, hogy a szegény ló ijedtében ágaskodni, toporzékolni kezdett.
Bucsuzáskor Olga barátságosan nyujtotta felé kezét.
Most már nem félt Ivántól.
Iván megfogta a feléje nyujtott kezet, s gyöngén megrázta, mintha semmi sem történt volna.
Mindnyájan lekisérték őt és Raabet a kocsihoz.
- Te Iván, mi baja van a Lepkédnek, mindig táncol? - kérdé Viktor a ló nyakát veregetve.
- Majd adok én neki táncot! - felelt Iván a gyeplőszárat kezébe véve.
- Herr von Iván, kérem, nem sebesen hajtani!
Nagyon gödrös út! - esengett Raabe , miközben szuszogva felkapaszkodott a magas bakra.
Megemelték kalapjaikat, a nők búcsut intettek, és Iván kieresztette a suhogót.
Az ostor pattogott, és szegény Lepke érezte, hogy a selyemsuhogó nyakától kezdve karcsú derekán végig vágódott, rémült horkantással felágaskodott, a gyeplős nagyot szökött ; aztán még egyszer pattogott az ostor, és hajrá!
Őrült rohanással keresztül az Aranka dübörgő hídján, ki az országutra!
Olga, Viktor, Márta utánuk néztek még egy darabig s aztán felmentek a kastélyba .
Márta előre, Viktor és Olga karon fogva utána.
- Hallottad mit izent Iván Chopinnak? - kérdé mosolyogva Viktor.
- A köd? - kérdé Olga.
- Igen.
Originális egyszerüség!
- Ne bántsd Viktor!
Csakugyan bolyongunk a ködben, s gyakran megesik, hogy -
- Későn találkozunk! - egészité ki Viktor halkan.
- Viktor!
Olga összerezzent.
A vér arcába szökött.
Elhuzta Viktortól karját.
Remegett egész testében, olyan fáradságos volt most felmenni az alacsony lépcsőkön!
Egy negyed óra mulva sötét volt az egész kastély.
Vajon betért -e a kastély lakóihoz a hímes képeket szövő álom, az édes nyugalom tündére lefogta -e gyöngéden pilláikat?
Zűrzavaros szürke köd borult a hálószobákba; eltévedtek benne mind a hárman , vergődtek a sötét ködben, a melyben a lélek kifárad, a test kimerül és - nem volt pihenésük.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE