Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IV.
Egy napról a másra magasan állt a fölkelők csillaga.
S a fölkelők legélén maga Szepessy Pál tört Kassa ellen lengő szakállával meg a két marokra járó kardjával.
Keserü ember volt Szepessy Pál, aki talán egyszer sem mosolygott addigi életében.
Mert a nemzet miatti gond búsitotta a kemény bujdosót.
Most tehát Kassa ellen tört előre.
Egy napról a másra maguk alá teperték a németet s aki csak tehette, szánandó életét rejtegetve futott a bujdosók csattogó kardjai alól.
Isten tudná, honnét , honnét nem: de ijesztőn növekedett az ordasok tábora, amelyben soha nem hallott, vad harciénekek zendültek meg.
Az Alföld süllyedt mocsárvilágából a Tiszahátig huzódtak föl a rideglegények, a Nagyerdő zegzugosaiból ingerült lihegéssel özönlöttek elő a kanászok, akiknek minden kondáit kipusztitották a kóbor katonák falkái...
Jöttek a bakbüzü tótok és a beregi rusnyákok, akik bokáztak örömükben, hogy végül rakásra-gyilkolhatnak minden németet...
S a táborban riasztó gyülölettel lázitottak a császár ellen a felsőmagyarországi részekből kipörkölt prédikátorok, kik a világ végének közeledését hirdették a csapatok között...
Nehány lobogóhaju sárospataki deák is vaditott a táborban , miközben meztelen kardjukat maguk után vonszolták a földön.
Jaj volt a németnek!
Az ordasok minden lépését jószerencse kisérte.
Spankau generálist, ki a tiszai révekig merészkedett a fölkelők ellen, szétverték a folyó két partján s maga a gyülölt parancsnok is félig megbomlott ésszel menekült vissza Kassa várába, ahol alighogy bevánszorgott volna a kapun, nehány megmaradt lompos katonája utánalihegett még nyomorult állapotban, miközben összevissza kiáltoztak:
- Gyönnek a kurucok!...
Gyönnek a kurucok!
Lélegzet-elállitó hire szállt az ordasoknak.
Szájról-szájra adták a zsoldosok és a császári hiten levő magyarok, hogy Spankau halott lancknehtjeiből - valahol Vencsellőnél - garmadát raktak az eretnek zendülők, miközben egy Tulok György nevü megátalkodott kapitány felállt a holtgarmada legcsucsára s német vért ivott a kupájából.
Majd még nagyobb kazalba hányták az összes császáriakat s máglyát gyujtottak alájuk.
Minden német sercegve lobogott akkor a máglyatüzben.
Észak-Magyarországon elállt a szivek verése, olyan hirek kergetődztek a kardrakelt urak és parasztok előtt!
Mindenekelőtt megrohanták Tokajt.
Lovasokkal nyargaltak először Tokaj falai ellen, mikor azonban a császáriak közéjükvertek az ágyukkal, a lovasok szétrebbentek.
Ám akkor a talpasok indultak meg a falakra s nehéz kanócospuskáikkal tüzeltek az ágyuk ellen.
S nekimentek a falaknak sürü feketeségben, miközben Szuhay Mátyás fenyegetődzve vaditotta őket:
- Kiherélni minden büdös németet!
Zugott, csattogott és dörgött Tokaj vára...
A dülledthomloku Tulok György fényes szekercéjével ugy csapkodta a várkaput, hogy forgácsok suhogtak ki az éles szekerce csapkodásainak nyomában.
A halálrarémült németek eszeveszetten puskáztak le Tulok György kapitányra, akinek hátán és vállain pattogtak a golyók, mire fogcsikorgatva kezdett üvöltözni a kapitány:
- Hej, ti disznók, mind meg fogtok dögleni!
De akkor már a falakon felfelé és a falakról befelé omoltak az ordasok fekete tömegei s egyetlen császári zsoldos és egyetlen magyar nem maradt ott élve , akinek nem volt Istene, hanem a császárt szolgálta ahelyett.
Minden halott s még-élő várvédőt a bástyák tetejéről hajigáltak bele a Tisza vizébe s halottak és még-élők éleset cuppantak hasukkal a folyóban...
És Tulok György kapitány egy boldogat sóhajtott, miközben tenyerével egyet mázolt a csaták kormaitól bekevert képen:
- Nem kár a bestiákért!
Ugyanakkor pedig ijesztő füst emelkedett az ég tetejéig Ónod vára irányából .
Rezesorru Majos Ferenc indult meg két nappal előbb Ónod vára ellen a kálvinisták egyrészével s veletartott Pika Gáspár is.
Pika Gáspár nyomban munkához látott s amerre elvonultak egyszer, haldokló németek pislogtak felkarózva mindenfelé ...
Mert lépten-nyomon akadtak császári katonák, akik a Spankau csatájából csellengtek el s cél és irány nélkül kalandoztak a tájon.
Most aztán karóba dugva száradtak az őszi napocska alatt, megbillent fejjel...
Szállt-szállt a füst Ónod vára irányából s bizonyosra lehetett venni, hogy a részeges Majos Ferenc most is megtette a magáét.
A rezesorru kapitányról tudta mindenki, hogy dijat tüzött ki fejére a kassai generális, akinek nevére mindig köpött egyet röhögve a kapitány:
- Hogy vesznél meg!
Az égre emelkedett Ónod várának füstje s Tulok György - megpillantván a füstöt - helyeslőn bólongatott maga elé:
- Most piritja tüzön a lomposokat Majos komám!
Három nappal később ujabb ujjongás rázta meg a Hegyalja-tájt csatázó bujdosókat .
Hire érkezett, hogy Duló György meg Duló Gergely a fiatal hadadi Wesselényi Pál parancsára megvette Szendrő várát s kaszára lelkesitvén a népet, felkoncoltak minden utjokba akadt jezsuitát, de nem állván meg, most már a kaszás hadinéppel együtt rohanták meg Fülek várát, egy éjjel meghágták a falakat s kardélre hánytak minden nagybendőjü németet.
Petrőczy István vezér és Ubrisi vezér , ugyszintén az ungi hazája után sokat búslakodott Kende Gábor Regécz vára alá szálltak.
Mert biztak benne, hogy Rákóczi Ferenc is eléjük-siet Patak vára felől.
A fölkelők kardjai villogtak a hét tiszai vármegye földjén, miközben a zendülők lovasai benyargalták Szepest, Turócot és Árvát, az ellenség hátában gyujtogattak mindenfelé, sőt a legvakmerőbbek közülök be-becsaptak Csehföldre és Morvába, rémületet gerjesztettek a népben s hanyatthomlok-menekülésre kényszeritették a császári csapatokat.
Utolérhetetlenek voltak e lovasok!
Nyurga lovaik kifeszülve szinte usztak a levegőben, sörényeik repkedve csattogtak.
Magas süvegekben bukkantak föl e nyurga lovasok, kik a lovak marján ültek nyereg nélkül s ha vágtatásba fogtak, mélyen hajoltak lovaik nyaka fölé .
A császári vértesek mire egyet mozdultak volna utánuk, e nyurga fölkelő huszárok a hetedik határban nyargaltak már a széllel s lovaik patái alatt tompán dobogott a föld.
Bravurt üztek a gyujtógatással s amerre átrepültek egyszer, nyomukban falvak, majorságok és kazlak lobogtak az őszi éjszakákban.
Szepessy Pál fölkelt legényeinek hire a félvilágot rémitgette már.
De akkor történt valami!
Hirvivők jöttek a Partium felől, akiknek hirei tombolásra fakasztottak minden keserü lázadót.
Szóltak ezek a hirek arról, hogy - Szepessy Pál csatáitól megrendülvén belsejében - a ravasz Teleki Mihály is kiindult utánok Erdélyből s a bujdosók egyrészével, erdélyi urakkal s kontyos törökökkel Szatmár vivására megyen.
S a kopasz Szuhay Mátyás, értesülvén Teleki hadbaszállásáról , lelkesülten ujjongott fel:
- Pipadohányt nem adnék már a császári trónusért!
De nem sokáig tartott az ordasok ujjongása.
Mert ötödnappal reá olyan hir jött, hogy Teleki hadait pozdorjává törték a németek s rémült kegyetlenséget vittek végbe megbomlott soraikban.
Hajnaltájt ugyanis - igy tudták e hirek - a várvédő császáriak kilopakodtak a mezőre s ágyuzni kezdték Teleki táborát.
Csaknem mindenki odaveszett.
Maga a fondorlatos Teleki olyan menekülésbe kezdett, hogy félcsizmájának aranysarkantyuja is odaveszett s csak megmaradt félsarkantyuját vághatta bele lovának oldalába , miközben szélbenuszó mentéjében vágtatva loholt vissza Erdélybe.
A borus hirekre a kopasz Szuhay Mátyás leemelte süvegét s megvakarta fejebubját:
- Akkor mindnyájunkat megesz a császár...
Isten irgalmazzon nyomorult lelkeinknek!
Csak Szepessy Pál nem ijedt meg.
Ahelyett kiadta kemény parancsait, hogy minden bujdosó siessen Kassa alá, a táborba.
Mert ott akart megütközni mégegyszer Spankau generálissal, akinek segitségére a gyülölt Kobb Farkas sietett lóhalálban.
Kurta volt a Szepessy Pál parancsa:
- Legyilkolni minden németet!
Őt-magát alig látta valaki az utolsó hetek alatt, csak itt-ott bukkant föl olykor messzebbről, amint szélbenuszó szakállával egy-egy kisebb lovascsapat élén vágtatott valamerre.
Ám érezte minden ember, hogy az öreg lázasan készülődik az utolsó leszámolásra a német ellen.
Ha a német győz, akkor nem lesz többé Magyarország!
...Azalatt pedig villogva csillogtak a fények s zuhatagban ontotta bucsuzkodó fényét a nap.
A tiszaháti tájakon emberemlékezet óta nem volt ennyi verőfénye az ősznek.
Pókhálók eveztek a kék levegőben s messziről-messziről mintha ágyuszó dongott volna el a Hernád völgye fölött.
Lehetséges lehetett azonban, hogy csak rémlett ugy.
Eveztek a pókhálók s aközben mindlejjebb süllyedtek a mezők fölött.
A csodálatos fényü őszben Kassa felé igyekezett egy kisebb fölkelő-csapattal Keczer Gábor meg az ősz Ujfalussy András.
Gonosz napok mentek el azóta, hogy nekivágtak az utnak Szilvásujfaluból, de mindmáig nem volt alkalmuk reá, hogy Szepessy Pál vagy valamelyik vezér előtt jelentkezzenek.
Mert a lengőszakállu Szepessy Pál oly fortyogó indulattal kergette maga előtt a németet, hogy csak kifulladtan tudtak a nyomában haladni.
Ma délelőtt aztán egy kisebb kóbor csapattal ütődtek össze Telkibánya alatt s azt követték azóta.
A lovasok szintén a Szepessy Pál táborába igyekeztek, aki - ugy mondták - doboltatni kezdett már Spankau és Kobb Farkas ellen.
Fáradt volt már a lova Keczer Gábornak.
E néhány nap folyamán annyit hallott mindössze, hogy édesapja nem jött ki a Partiumból Szepessy Pállal, hanem visszamaradt Erdély földjén.
Ujabban hirek ütötték meg a fülét, hogy az eperjesi házából elbujdosott Keczer András Teleki Mihály mellé csatlakozott, amikor Szatmár vára alá ereszkedett hadba az eszélyes erdélyi vezér...
S Keczer Gábornak leesett a feje.
Mert emészteni kezdte az amiatt való bú, hogy talán nem is látja életben többé az apját, miután ott talál veszni esetleg a Szatmár alatti nagy lápok között...
Édesanyjára gondolt aztán .
Mi lehet most szegény asszonnyal az elhagyott Eperjesen?
S csaknem a könnyei estek ki...
Zaklatott eszét Ujhelyi Erzsébetre forditotta később, ámde minden erejével menekülni igyekezett még az emlékétől is a csinos leánynak...
És végül Buda felé szállt a képzeletével, melynek zárdájából talán éppen most kél messzi utra a kis Rauscher Edit...
Eperjes városa lenne a cél, de mint fog elvergődni odáig a gyönge és védtelen leányzó?
És az ifju Keczer Gábor nehéz sóhajjal suttogta maga elé:
- Szegény hugocskám...
Álmodozásából az ősz Ujfalussy András rezzentette föl, aki nagyot kiáltott:
- Te vagy az, Majos Ferenc?
No Isten hozott akkor, rosszhirü öcsém!
Héj, nagyot rikkantott erre Majos Ferenc, aki alig néhány nappal előbb fordult meg csak az Ujfalussy-portán és akinek már ebben a fiatalabb korában is rezes szinbe kezdett átmenni a csutora-orra, azért is hivták rezesorrunak:
- Hát András bátyám is csatákra szánta rá magát?!
Mert csatára doboltat immár Szepessy Pál vezér is Regeteruszka felett valahol!
S megállván a másik két lovas oldalában, üdvözlésre nyujtotta széles markát mindkettejüknek.
Ujfalussy András széles mellel mondta:
- Eltaláltad, öcsém, te lator: azért gyöttem, hogy megtámogassam kevéssé Szepessy Pált...
S csöndesebb szóval tette hozzá:
- Ez meg itt az én Keczer Gábor öcsém.
Verekedni gyött ő is...
- Az eperjesi Keczerekből? - kérdezte közömbösre vált hangon rezesorru Majos Ferenc.
- Ugy van, bátyám, - bólintott reá sok tisztelettel az ifju Keczer Gábor, mert az ő fülét is megütötte immár a Majos Ferenc bitang hire.
- Fia vagyok Keczer Andrásnak...
Rezesorru Majos Ferenc megértőn bólogatott:
- Értem, értem...
Sok időket töltöttem már atyádnak, az ősz harcosnak társaságában.
S az öreg Ujfalussy nézett:
- Van valami ujság, bátyám?
- Hát van! - szakadt ki az öregből a sóhajtás.
- De jól fogózz meg a lovad sörényébe, lator-öcsém!
És mig haloványra vált az arcszine Keczer Gábornak, az ősz nemes elmondta, mint toppant be ujfalusi házába Ujhelyi Erzsébet, vagyis hogy Tábori Erzsók, akit néhány órával előbb éppen ő (rezesorru Majos Ferenc) keresett ott halálra, mint aludt békésen a házban s mint küldte tovább engedékeny lélekkel az ő Keczer Gábor öccse.
Mert jegyese volt immár a tudományokkal telitett ifjunak...
Majos Ferenc nagyot hördült a lován:
- Jegyesed volt az a lotyó?
Héj, öcsém, de sajnállak, mert most fejedre kéne csapnom a csákányommal, hogy holtan esnél le abban a pillanatban!
De nem ölhetlek meg, mivelhogy atyád holtig-hü harcosa a nemzet dolgának !...
He - e - e - e - ejh!
Arca eltorzult a dühtől, hogy Tábori Erzsók ennyi szerencsével siklott ki fojtogatásra görbült marka elől s szökött át a kassai generálishoz.
S köpött:
- Jaj, csak elkaphassam egyszer azt a cédát!
Hajánál fogva huzom a lovam után!
Keczer Gábor halottfehéren hallgatott.
Megsarkantyuzták lovaikat: nem volt ideje most a tépelődéseknek.
S a kis lovascsapat is borus homlokkal szegődött a sarkukba.
És igyekezniük kellett nagyon, mert Regeteruszka fölött, az Ósva vize völgyében doboltatni kezdett immáron Szepessy Pál.
Hamarosan le is csaptak jobbra a Hernád vizének mentéből s a Zemplén felé nyuló hegyeknek irányitották lovaik fejét, hogy azok között a hegyek között bujkálva érhessék el valami módon az Ósva völgyét, ahol utolsó csatájára fuvatott riadót a lengőszakállu Szepessy.
És sietni kellett, nagyon sietni, mert hire szállt mindenfelé, hogy Spankau generális uj hadakkal ereszkedik alá Kassa városából Szepessy Pálra, rettentő leszámolás végett ...
Sietni kellett, nagyon sietni!
Hisz valamennyi fölkelő tudta, hogy a Szepesség felől lóhalálában veri előre zsoldosait a gyülölt Kobb Farkas, hogy - egyesülvén Spankauval - legyilkoljon minden eretnek zendülőt s halomba hányván holttetemeiket, égigrepkedő máglyát rakasson alájuk.
De nemcsupán a császáriak csikorgatták a fogaikat, hanem az ordasok is lihegve törtek elő minden irányból az Ósva völgye felé, hogy ott rárontván Magyarország megnyomoritóira, garmadában verjék át őket a másvilágra.
Isten tudná, honnét kerültek elő e szegény zendülők sötét tömegei, akiknek nem volt már egyéb vágyuk, mint a bosszu?
Az iszonyu bosszu minden átkozott idegen ellen.
Hiszen az ország népét - a pozsonyi Fehérhegyektől a Partium szegélyéig - tizszer is végigöldösték már a német, dán és vallon kóborlók.
És Szepessy Pál legényeit most mégis ontották a sziklák odvai meg a burjánt-vert mezők.
Jöttek toldott-foldott rongyaikban a világbamenekült jobbágyok s görbe szablya táncolt az oldalaikon, a tomporukat verdesve, ingük azonban nem volt.
Vedlett bocskorban verték az utak porát avagy meztelen talpaikkal talpaltak a hegyi-ösvényeken .
Jöttek az urirenden lévő földönfutók, akik vakszemre vágták mégegyszer és utoljára lebbentyüs csákósüvegeiket, magukrahuzták csákóraszegett s molyrágta dolmányaikat, mialatt a fölkelők könnyü lovasai Csehföld és Morva széléről vágtattak vissza lóhalálban Szepessy Pál segitségére.
Hegyestőrüket a nyergük széle alá dugták, kampós csákányaik pedig fel-felvillogtak a délibb tájaknak takarodó napban...
A puskások kanócos puskáikat vitték vállon s aközben sürün sóhajtoztak, mert igen nyomta vállukat a puska.
És az Ósva patak völgyének törték magukat mind-mind.
Mert messziről is hallani lehetett már, amint csatára doboltatott Szepessy Pál.
Ott folydogál az Ósva vize ma is Regeteruszka fölött, nyájas völgyecskében , északról lefelé, kétoldalt ujjongó erdőktől övezve.
Kassa városától keletre buvik meg ez a völgy, melynek északi vége a dargói-hágó emelkedőben hal el .
Mendegél az Ósva, jobbfelől egész közelről szegi be a meredek, balfelől lapályba terül ki a völgyecske, melyen égőszinü virágok fesledeznek.
Az Ósva vizétől nem messze Györke falucska, annak hátában peregtek riasztón a Szepessy Pál dobosai .
És szerte a mezőn csatára álltak fel immár a Szepessy Pál legényei: lovasok és gyalogok mind-mind.
Voltak huszezren legalább.
Jobbról Husszein váradi aga kontyosai lestek szorongva a csatajelre: szpáhik és janicsárok.
Ősz volt már s a dérbefordult mezőkön elhalt ekkorára minden virág.
Gyenge kis szél lengett a Dargó mély völgyei felől s ettől a hüvösödő széltől meg-megborzongtak vásott rongyaikban az ordasok.
Felhők repültek az égen , árnyékaik pedig a földön menekültek Kassa felé, amelynek irányából, az Ósva völgye délnyugati kijárójában megmutatkoztak immár Spankau katonáinak gyász-szinü tömegei.
Ugy hatottak messziről, olyan ijesztően, mint a földi-borulat.
Délidő után kevéssel lehetett az óra.
Szepessy Pál ott ült már ekkor lovának nyergében a csapatok hátában, alacsony emelkedőn.
Mögötte keserüszáju lovasai.
És akik hátratekintettek ekkor , láthatták őt egész nagyságában, amint magasra kilátszott a lovasok fölött.
Ott magasodott Szepessy Pál, egy fejjel nagyobbra mindenkinél s ugy rémlett, hogy kengyelbe állva tekint szét kopottszinü lovának nyergéből, mintha jobban át akart volna pillantani a csatahelyen.
Messzebbről is jól lehetett látni, hogy domboru mellén tompa fényben csillannak meg a páncéling lemezei, hosszu szakálla meg-meglengett az ereszkedő szélben.
Nyeregben ült Szepessy Pál , magasabban mindenkinél, vezéri hármastolla röpködni kezdett már és akik a közelében voltak ekkor, állitották később, hogy Szepessy Pálnak e pillanatban remegni kezdett a szájaszéle s remegtek az orrcimpái a német ellen való feneketlen indulattól...
Mert Spankau lovasai átkaptattak már az Ósva vizén, valamivel lejjebb délnek , ahol laposba halkult át a meredek tulsó part.
És ekkor egyszerre sivitó csönd csendült meg a Szepessy Pál huszezer legényének meg a segitségül sietett kontyosoknak fülében.
Szabad szemmel is jól lehetett látni az ellenséges vértesek mozdulatait s szabad füllel is hallani lehetett csattanó kommandóikat, amint a fölzendült magyarok ellen kezdtek fölkanyarodni s észrevétlenül remegni kezdett alattuk a föld.
Sisakjaik s mellvértjeik megvillantak a napban, miközben fölfelé emelték zászlós lándzsáikat.
A buggyos-nadrágot magasszáru csizmák szoritották le.
Tudták a fölkelők, hogy a mellvért alatt még bőrruha is védi az ebadtákat.
Egyre nyugtalanitóbban reszketett az Ósva-patak völgye s a lovasok hátában, meg szemközt, a meredélyen, akkor már ereszkedni kezdtek lefelé a német gyalogok is...
És ekkor magasra-emelte jobbkezével kampós csákányát Szepessy Pál és olyat kiáltott szivremegtetőn, hogy hangja elszállt a csatahely fölött s minden legény megborzongott:
- Rája a németre, lovasok!
És balfelől felsorakozott fölkelőlovasok abban a pillanatban méregtől-vörösen kiáltottak föl:
- Hej, rá a németre!
És ugyanabban a pillanatban dobolni kezdtek a dobosok, a régi kürtök pedig csatára harsantak meg.
Minden dübörgött...
S a balszárnyról előrezúgott könnyü lovasok soraiban ott dobogott legelöl rezesorru Majos Ferenc, aki előbb egyet ivott kulacsából az átkozott németnek vesztére.
Hátsó két lábával magasra rúgott ki rezesorru Majos Ferenc lova s nyeritése átnyihant lovak és lovasok feje fölött.
Majos Ferenc , akit élőállapotban pörköltek volna meg a németek, ha elkaphatják valahol , váratlanul kirántotta nyergének balszéle alól ölhosszu hegyestőrét, erre a jelre kirántották tőreiket az összes lovasok, miközben a vértesek mellnek-szegzett zászlóskopjákkal rohantak szembe velük.
Miként a fergeteg!
És ekkor egymásbamentek.
És elsötétedett a világ.
Tőröktől felnyársalva, véres szájjal hulltak porba megrémült lovaikról a vértesek s lándzsáktól átdöfve sóhajtottak utolsót a Szepessy Pál legényei közül sokan .
Akkor görbe szablyát rántottak a zendülők, egyenes kardot rántottak a vértesek s vérteken, pajzsokon, páncélok lemezein, csákóbaszegett dolmányokon, nyergeken , süveges főkön csapkodtak és csengtek szablyák és kardok.
És a szemvakitó kavargásból váratlanul Majos Ferenc orditása vert ki a dulakodáson:
- Nesze, német!
S kampós csákányának egyetlen csapásával sisakon csapta a vértesek kapitányát .
Reccsenve törte át a sisakot a csákány kampója, kettévágta a kapitány sisakját s szétverte a kapitány agyvelejét.
Élettelenül zuhant le nyergéből a kapitány, a lova gazdátlanul vágtatott ki a dulakodás legközepéből.
Fujva csapkodtak rémült haragjukban a vértesek, de Majos Ferenc ugyanakkor egy másodikat lenditett ki a csákányával s nagy tágasságot vert maga körül, miközben dühtől remegve kiáltotta el magát:
- Nesze, német!
Döglött lovak s haldokló lovasok véreztek az őszi füben, mialatt a többiek vértől elboritva vágták egymást.
Rezesorru Majos Ferencre valami heten vetették rá magukat a lovaikkal együtt, ám ugyanakkor Pika Gáspár rugtatott rá a Majos Ferenc ellen fenekedő németekre s cikázó szablyája két suhintásával két császári lovasnak metélte le a fejét.
S aközben lelkesen kiáltott oda az ellenség vérétől bekevert-képü kapitánynak:
- Itt vagyok már, Majos komám!
Majos Ferenc az öldökléstől fölhevülve kiáltott vissza a megbomlott tömegek feje fölött:
- Rája, rája, Pika komám!
Mi volt ott ?...
Mi volt ott ?...
Váratlanul megzavarodtak valamitől a császári lovasok, mert megfordultak s lovaik nyakai fölé kinyulva kezdtek menekülni visszafelé.
Az örömtől megremegve orditott erre Majos Ferenc:
- Vágjátok, legények!
Hát vágták őket, roskadásig.
És mialatt a vértesek Regeteruszka irányának dobogtak el, Majos Ferenc megfordult váratlanul s tajtékos lován visszafelé kezdett vágtatni.
Éppen idejében.
Mert a lengőszakállu Szepessy Pál - lova hátáról, a dombon, - másodszor is megemelte jobbkezével kampós csákányát s olyan indulattal kiáltott fel, hogy az indulattól kivörösödött a nyaka:
- Rája a németre, kontyosok!
Abban a pillanatban a hadak jobbján felállitott ozmán lovasok és gyalogosok megmozdultak, mint egy szines virágerdő.
Gomolyogni kezdtek a turbánok, ám akadtak közülök számtalanon, akik süveget viseltek, magyar-módra s valamennyi lovasnak balkarján pajzs zörgött.
És dobogni kezdtek talpaikkal a földön a török gyalogok is, fejeiken turbánerdő, hosszu köntös lobogott a lábszáraik körül , mások viszont fölmetélt-karimáju süveget viseltek...
A lovasok lándzsáin csattogni kezdtek az apró zászlók, mert megereszkedtek a lovak is.
És akkor egyszerre Allah !- t kiáltottak nagy fenszóval lovasok és gyalogok, hogy összecsapván a lingár németekkel, nagy vérengzést vigyenek végbe soraikban.
Mert akkor már szemközt, az Ósva partjának tulfelőli meredélyéről s az Ósva vizén át csak ugy dült elő a teméntelen német és vallon s miközben csunyán fenyegetőztek, kanócos-puskáikat a vállaikon cipelték.
És lekapván puskáikat , tüzelni kezdtek ropogva.
Azon a részen pedig, ahol lovasaik szaladtak meg elébb , két halálorgonája kezdte szórni a vasat.
És Szepessy Pál lengő szakállával, lovonültében, megint kiáltott a dombról s ez a remegő kiáltása messzire elszállt a csatahely fölött, átvervén csákányok csapkodásán, szablyák csengésén, hegyestőrök süvitésén:
- Minden magyar rája a németre!
Megindultak erre a középen felsorakozott hajduk s egyéb talpasok csattogó talpaikkal s azt orditották mind:
- Hej, rá a németre!
Megdöngött a mező.
A kavarodásban kiáltozás szállt erre a lancknehtek fejei fölül is, mintha Jézust hivták volna segitségül a török Allah meg a Szepessy Pál lator legényei ellen.
Egymásbamentek!
A déli szélen Majos Ferenc lovasai apritották az ujból nekiközönlött német lovasokat, mialatt középen, a talpasok és hajduk halálbaindult soraiban gyászos méreggel forgatta a baltát két féligcsupasz lődörgő.
A kordovánképü Buga Jakab , egy éleset rikoltott:
- Csapd őket, Demeter testvér!
Zöld Demeter viszont egy vallont teritvén nyakszirten, szintén rikkantott a kappanhangjával:
- Vágd őket, Jakab testvér!
Tombolt már minden...
A kontyosok hadonászó tömegeiben ott fujt és dulakodott Tulok György kapitány s valahányszor egyet sujtott a csákányával, csákányának kampója egy-egy plundrás német gombakalapját lyukasztotta át s reccsent bele a német agyveleje.
S Tulok György ferde ábrázatján látni lehetett az amiatt való feneketlen örömöt, hogy végül kedvére verekedheti ki magát...
De a német sem pihent azalatt!
Ontotta őket az Ósva vizének tulparti meredélye, dél felől a völgy-benyiló, észak felől pedig, a ritkás erdő szélein Spankau generális lovasai kezdtek megmutatkozni magas-száru csizmáikban, miközben sisakjaikon és mellvértjeiken fáradtan csillant meg a nap.
Egész lándzsaerdő szurt föl lovak és lovasok fejei fölött, mig a gyalogok közelviaskodásban vágták-metélték a fölkelőket, egyenes kardjaik csengve csapkodtak, alabárdjaik zuhogva csépeltek.
Ott forgott a derékhadban, a hajduk lihegő tömegeinek legközepén a két Duló-testvér: György és Gergely s mindenkit maguk alá tapostak, amikor Szepessy Pál a dombról meglátta az észak felől gyülekező Spankau-lovasokat s elkiáltotta magát harmadszor is.
Ez a kiáltása tulvert a csata dörgésén is:
- Piszok németek indulnak ránk jobbról!
Petrőczy vezér, Ubrisi vezér, menjetek a büdösökre!
S erre a kiáltásra jobbról, egy kerek liget mögül felcsörrentek a fölkelők lovasai, amint hegyestőreiket rántották ki suhogva a nyergeik mellől.
És a dührefakadt fölkelőlovasok élén kibukkant ugyanakkor Petrőczy, a baljós csillagzatu bujdosóvezér, csákórametszett csalmában, vezéri három tollal a csalmájánál.
És a lovasok élén kibukkant ugyanakkor a se-szinü Ubrisi vezér , vezéri három tollal a lebbentyüs csalmájánál.
Ugyanegy pillanatban fogtak vágtatásba s ugyanegy pillanatban kiáltottak egy nagyot:
- Hej, de ráz a méreg!
A nekiindult lovak patái alatt megdobbant a mező.
S az északi erdőcske alól ugyanakkor döngve repültek eleikbe zörgő mellvértjeikben a német lovasok.
A nap gyenge fénnyel csuszott már lefelé, a tornai hegyek alá, fölzendült magyarok s nagyszáju németek vére csordogált az őszi avaron, holtak, teméntelen holtak hevertek már mindenütt, rezesorru Majos Ferenc, akinek csutora-orra az ellenség vérétől volt bekeverve, talán negyedszer rohanta meg immár vékonynyaku lovasaival a velük szemben vagdalkozó császári huszárokat, mikor a csatahely közepén, hol a kopasz Szuhay Mátyás csákánya zengett német zsoldosok koponyáin , váratlanul nagy kiáltozás tört át a csata zugásán.
Vagy ötszázan orditottak föl lelkesülten, mások meg ujjongásuknak jele gyanánt csalmáikat lengették meg:
- Héj, Tyukodi!
Héj, Tyukodi!
Mert Tyukodi pajtás legénykedett ott a középen, nagy térhelyet verve ki maga körül.
Hanem azt látni kellett volna!
Gyalogláb volt szokása verekednie a zömök Tyukodinak, cölöplábait nekifeszitette a legelőnek s megkapván egy kimult németnek tetemét, a lábánál, azt zugatta maga körül, tágasságot csapván mindenfelé s a halott németet forgatván, dütögette a lábáról a még élő többi németet.
És akik látták ekkor a hetykén csatázó fiatal kurucot, a csata zengése közben is elragadtatva kiáltoztak.
Legalább ötszázan kiáltottak föl egyszerre:
- Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!
Hullámzott és dörgött minden.
Hirtelen ágyuk dörrentek meg s láncosgolyók kezdték szaggatni Szepessy Pál földönfutó legényeinek feketén gomolygó tömegeit...
Ez még nem lett volna baj!
Ámde a kelet felől előgomolygó esti-borulattal szemközt , Kassa irányából váratlanul megérkeztek a csatahelyre Kobb Farkas generális segitőcsapatai: egyeneskardu vértesek, alabárdos vallon gyalogok s tüzes bombáikkal a morva tüzérek...
És Szepessy Pál megpillantván a gyülölt Kobb Farkas sürün felhömpölygő csapatait, fölemelte jobbkezével sulyos csákányát s olyat orditott, hogy ez az orditása elszállt az Ósva-vizén tuli meredek dombokig.
Ugy orditott Szepessy Pál, hogy nyakán pattanásig feszült az ütőér , arcának ráncai pedig reszketni kezdtek:
- Lovasaim, minden lovasaim!
Gyerünk rája e ganéj alakokra!
Erre a mélybánatu orditásra Szepessy Pál bujdosók vezére mögött megmozdult az erdő s eddig eltakart lovasai sürü feketeségben kezdtek omolni kifelé a fák mögül.
Szepessy Pál maga akkor már nagy félkörben zúgott át balkézről a téres mezőn, lovasai pedig, ugyancsak nagy félkört futván be utána, dermesztő sürüségben kezdtek dörögni és csattogni a nyomában és csak neki, neki a Kobb Farkas hadainak oldalába!
Szepessy Pál deres szakálla hosszan nyult ki a magakavarta szélben s őmaga, miközben zúgva repült az ellenség sötét tömegeinek oldalába, magasra tartotta nehéz csákányát s azalatt egyre kiáltozott, dühtől fuldokolva:
- Vágjátok a német ebeket!
Ne legyen most irgalom a veszettkutyáknak !
He - e - ej!
S belezúdulván az ellenség legközepébe, csákánya egyetlen csapásával két vallont vert át a másvilágra.
Meglóbálván másodszor is a csákányt, egy morva sisakját és koponyáját reccsentette szét számtalan forgácsba, mialatt gyötrelmesen káromkodott:
- Istenit a gazoknak!
És Szepessy Pál lovasai egyetlen nekirohanással szétverték a Kobb Farkas hadainak legközepét.
Szepessy Pál maga ott fujt és csapkodott legelöl s gyilkolta garmadába a császári zsoldosokat.
Verejték ömlött már Szepessy Pálról, ömlött Petrőczyről s a lenszinü Ubrisiról, izzadt és káromkodott rezesorru Majos Ferenc, Tulok György s a két Duló-testvér...
Ugy tetszett már, hogy a németek kezdenek végig-végig megingani, amikor mégis a kardrakelt zendülőknek kellett menekülniök.
Szepessy Pál maga esze nélkül vágtatott a hegyeknek, szélben-lengő szakállával...
Mert amikor már-már hátrálni kezdtek volna császári lovasok és gyalogok , hirtelenül vad kavarodás tört ki Szepessy Pál csatázó legényeinek legközepén .
Az előnyomuló alkonyat leple alatt annyit lehetett látni csupán, hogy a derékhadban viaskodó hajduk megfordulnak s eszeveszetten futnak hátrafelé.
És abban a pillanatban elszörnyedve kiáltottak fel Szepessy Pál legényeinek ezerei:
- Árulás!...
Árulás!
És otthagyván a császáriakat, most minden dühökkel a hajdukat kezdték metélni s az ujból feldühöngött kavarodásban vágni kezdték őket, mint a répát.
Ám ugyanakkor észbekaptak Spankau meg Kobb Farkas katonái is és ők meg az egymást vagdaló zendülőket kezdték kaszabolni.
Elmondhatatlan mészárlás következett.
S Szepessy Pál ráriadván, hogy élete egyik legnagyobb szerencsétlensége szakadt reá, magasra-emelte csákányát s olyan szivbemarkoló hangon orditott fel, hogy még haldokló legényei is felzokogtak tőle:
- Meneküljetek, katonák!
A Partium felé, katonák!
S átzúgott a csatahelyen, miközben csattogó félkört vágtatott be az áruló hajduk körül.
Akkor már szerteszét futott mindenki.
Menekült Petrőczy, a baljós csillagzatu vezér, torkábafult méreggel száguldott Majos Ferenc, száguldott Ubrisi és Tulok György, lihegve csörtetett Duló György és Duló Gergely...
S futottak, megbomolva futottak a többiek is mind...
Szepessy Pál maga a dargói-hágónak kapta lova fejét.
Szakadt róla a veriték, vén szakálla csattogott a levegőben.
Ám a dargói-hágó alatt megállt és visszafordult mégegyszer utánavágtatott néhány legényével.
És mialatt a csatahely felől utánaszállt haldokló katonáinak jajgatása, az ellenség felé forditotta ijesztőszinü arcát.
S rájukfenyegetett ökölberoppant markával:
- Megálljatok, kutyák!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE