Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A FEKETE VENDÉG.
I.
Az idő haladott, de a Lengyelföld a vigalom hona, élénk szép és hősies népe nem tartozik azok közé, kiken a bánat erőt vesz, kiket a szerencsétlenség lenyom; ha honi dalait hallja, ha poharak csillognak, s főleg szép és bájos hölgyek közt van , falra aggatja a gondot s örül életének.
Nem csoda tehát, hogy a lefekvésről senki sem gondolkozott, s míg az üdítő szerek bőségben kerengtek, a teremben s annak nehány oldalszobáiban - a társaság együtt maradott.
Mintegy tíz óra lehetett éjfél előtt, midőn kürtjel hangzott a várkapu tornyában .
Mindenki figyelmét felgerjesztette ez, mert a zene épen szünetet tartott.
- Ki lehet e késői vendég? - kiáltottak fel minden oldalról; míg Poláwsky most térvén vissza nejével az oldalszobák egyikéből, s a teremben sétálgatván, hirtelen megállt.
- Zborowsky! - kiáltott fel.
Zborowsky épen ki akart sietni a teremből, de azonnal megállt, s a lovaghoz ment.
- Meg nem foghatom, ki lehet az, kit a kürt jelel? - mond Poláwsky.
- Hivatlan vendég mindenesetre; - felelt Zborowsky, - mert mindazok, kiket én meghivtam, itt vannak.
Mihelyt a lovag Zborowskyt szólította, többen közeledtek, de a várnagy hirtelen elhallgatott.
- Siess ki, barátom, - folytatá a lak ura, - remélem, kiadtad a parancsot, hogy engedelem nélkül, senkit se ereszszenek be a kapun.
- Bizonyosan! - felelt Zborowsky, - ha kegyed kivánja, azonnal elutasíttatom.
Poláwsky fel volt kissé hevülve a bortól, miként a többi jelenlevők is, néhányat a hölgyek közől kivévén.
Zborowsky szavaira összevonta szemöldeit és szólt: - Hadd maradjon künn a hűvösben a jámbor, akárki legyen; kivévén, s az magában értetik - tevé gúnyos felnevetéssel hozzá, ha a krakkói püspök, vagy valami más szent ember tiszteli meg e világi falakat.
- Ha tehát egyházi ember, beereszthetem? - mond Zborowsky nevetve.
- Mindenesetre! - kiáltott fel Poláwsky lovag, - ne mondassék, hogy valami szegény zarándok, vagy kolduló kolostorlakos hasztalanul kopogtatott Lobzow kapuján; de a ház törvényét add tudtára, ez magában értetik.
A lovag e párbeszéde Zborowskyval igen rövid időt foglalt el, s a várnagy kissé békétlenül távozott.
Egy inas épen bort hordozott körül, akkortájban a legkedveltebb üdítő szert, mikor még czukrászat s számos egyéb csemegék nem voltak ismeretesek vagy szokásban.
Poláwsky lovag felvett egy poharat s magasra emelvén azt - felkiáltott: - Barátim vigan! - vegyen kiki poharat, s igyunk egyet kedves, drága Rokiczanámnak egészségeért!
A felszólítás nagy készségre talált, a férfiak azonnal poharat ragadtak, a hölgyek közől is a legtöbben, s nem sokára élénken hangzott:
- Éljen Rokiczana, a mi kedves házi nőnk, Poláwsky lovag bájos neje!
Úgy látszik, hogy a vidám társaság egészen feledte a kürtjeit, s a sajátos éji vendéget, ki oly szokatlan órát választott látogatásra.
Eszther nem ivott, egy oszlop közelében állt, festői sötét öltönyében - s szemei a bánat és dacznak kifejezésével kémeltek Poláwsky-lovagon.
A számos gyertyák világa, így - miként az oszlop árnyában állt, csak fél arczát világította .
Hasonlított márvány szoborhoz, s volt valami baljóslatú egész valójában.
A férfiak teljes sürgésben valának, az inasok medenczéjének terhét a lehető sietséggel könnyíteni.
Többen a jelenlevők közől más neveket indítványoztak éljeneztetésre, midőn a terem ajtaja megnyilt, s a zenészek épen egy zajos mazurt kezdtek meg.
A tágra nyitott ajtón át, egy magas férfiu lépett be; tagjait fekete redős öltöny fedte, melyet széles vörös öv szorított derekához; első tekintetre meg lehetett benne az egyházi férfiut ismerni.
Mintegy 38-40 éves lehetett legfelebb, jelentő , de hideg és szigorú vonásokkal, melyeknek jelenben a fényes világításban igen jól ki lehetett felindult kifejezésüket venni.
Mihelyt Poláwsky lovag az új vendéget megpillantotta, egy tekintetet vetett a többi lovagokra, azután hirtelen a legközelebbihez intézvén szavait, szólt: - Ez Bariczka! ismerem őt, a leghatalmasabb szónok s erkölcsbiró a sarmát földön .
Istenemre! nem jött legyen hiába ide!
- Evvel eleresztvén Rokiczana karját, a zenészeknek intett, s a zene tüstént elnémult, s új vendége elé sietett, oly élénkséggel, mintha legkedvesebb barátja lepte volna meg őt látogatásával.
E közben Bariczka, ki akkortájban a legbuzgóbb s legszigorúbb hitterjesztők közé tartozott nemcsak Lengyelhonban, hanem Európa ezen egész részében, csendesen s méltósággal haladott előre a hosszú teremben.
Volt -e kisérete? nem lehetett tudni, mert a terembe Zborowskyval lépett be, és senki sem követte őt.
- Légy üdvöz, szent férfiu! - kiáltott fel vidáman a lak ura, - becsületes keresztény társaságban vagy itt, Isten jó népe közt, kik életüknek, melyet tőle nyertek, örülnek és senkit sem bántanak.
Mikor Bariczka Márton perjel a terem közepébe ért, hol már mindnyájan Poláwsky körül sereglettek, felemelte karját és szigorú hangon szólt:
- Ne közelíts, átkozott !
E szavak után, melyek főegyházi személytől azon időben kimondva, mikor a római pápa királyokat nevezett és tett le, el nem hibázhatták hatásukat.
- Valami babonás rettegés kapta meg kevés hiján az egész társaságot.
- Ah! - kiáltott fel Poláwsky lovag, egy azok közől, kit e sajátos üdvözlés meg nem rezzentett, - te békés házba áldás helyett átokkal nyitsz be?
- Uraim! ezen embernek esze nincsen helyén!
Vigan, Bariczka barátom! - íme szép hölgyek karjai nyilnak, el kell dobni a gondot; egy vig krakoviánkát zenészek!
Hölgyeim, remélem , kegyetek nem fogják e vendégünket így busongni hagyni.
Bariczka, míg a lovag szólt, körben jártatta tekintetét, mintha minden arczot egyenkint meg akarna jegyezni magának.
Mihelyt Poláwsky csintalan hevességgel, minden feszély s elfogultság nélkül kimondta felszólítását, biztatva körültekintett a hölgyek közt, hol egy-kettő legkisebb részben sem osztozott a közijedelemben.
Egy csinos barna hölgy azok közől, kiknek kissé túl is fesztelen magaviselete Rokiczana figyelmét is megkapta, sőt benne valami kifejezhetlen titkos rémületet idézett fel , előrelépett, s mielőtt Bariczka ujra szólhatna, karjai közé vetette magát.
Mihelyt a jég meg volt törve, s az első lépés megtéve, többen a hölgyek közől körülfogták a komoly egyházi férfiut, s összevissza nevetve kiáltoztak: - Éljen a táncz és a vigalom!
Lássuk, mit tud a vendég, ellenállhat -e nekünk, elég udvariatlan, visszautasítani a hölgyeket, kik őt tánczra, örömre szólítják?
A hölgyek ingerkedéseit a lovagok hahotája kisérte, s Bariczkának minden erejére szüksége volt, hogy a villanyosan átalánosakká vált bohóskodások és tréfák közt komolyságát megtartsa, s magát a mindig csintalanabbakká s merészebbekké váló hölgyektől kiszabadítsa.
De az egyházi férfiu sem lélekjelenlétét, sem komolyságát el nem vesztette ; alkalmasint átlátta, minő nevetséges szerepet játszanék, ha magát e hölgyek ölelései s czirógatásai ellen védvén, egyenkint visszautasítaná a szemtelen, de igen is veszélyes támadókat.
Mikor már a hölgyek azt hitték, hogy a diadal övék, Bariczka legkevesebbé sem ellenkezvén velök, hatalmas érczteljes hangon felkiáltott:
- Bodzanta, a krakkói püspök, a római pápa ő szentségének parancsából, téged - Kázmér lengyel királyt - Béliál fiát - egyházi átok alá tesz!
Légy átkozott! és mindazok, kik lépteidet kisérik, kik veled társalognak , kik egy tálból esznek, egy serlegből isznak veled - légy átkozott!
Bariczka mindezt oly hatálylyal és méltósággal mondta ki, hogy miként egy szava átkának a másik után lebbent el ajkairól, a hölgyek is egyenkint emelték le karjaikat róla, mindnyájan odahagyták s lassanként hátrább és mindig hátrább vonultak Poláwsky lovagtól, kit Bariczka itt egyszerre mint Lengyelország királyát ismertetett meg.
Senkire sem gyakorlottak az egyházi férfiu szavai oly rendítő hatást, mint a szép Rokiczanára, ki eddig közel férjéhez a legnyugodtabbak egyikének látszott; habár mindaz, a mi körüle történt, meglepte őt s értelmét hatalmasan kezdé nógatni taglalgatására helyzetének.
Nem az egyházi átok volt az, mi a fiatal hölgyet lesujtotta.
Még a gyermeki kor határiban, talán nem is tudta az ily átok egész horderejét felfogni; de Bariczka Poláwsky Jarosláwot, kinek vendégei már is sajátos, bár futó sejtelmeket ébresztettek az egyszerű hölgyben, Lengyelország királyának nevezte: azon hadiasan férfias, tanácsban érett, országos hivatalnokai választásában bölcs és meggondolt királynak, kit míg egy része a nemzetnek imádott, a szomszéd fejedelmek becsültek: számosan mások féktelen szenvedélyei s számos kihágásai miatt gyűlöltek.
Kázmér lengyel királyban két ember létezett: az élvvadász és a király.
Kiket fényes hivatalokkal megbizott, azok az ifju, élvvágyó emberrel a királyban sohasem találkoztak.
A király jól meg tudta embereit választani, s a nép sokat tartott helyes tapintatáról s emberismeretéről.
Ellenben a másik ember, ki Kázmérban létezett, s egészen más lapra tartozott , kerülte a komor, bölcs férfiakat, s azon néhány ifju, kiket mellékélete virágos utaiban társul avatott, benne csak Kázmért a férfiut, lovagot, szerelmest és élvvágyót ismerték.
Jaj volt, ha a rokonszenv által elvakíttatva eszükbe jutott oly előnyöket követelni s oly vágyakat nyilvánítni, melyeket csak a király teljesítendhete.
Utolsó szavuk volt ez! s Kázmér rögtön változtatta hangját, tekintetét, s elfordult tőlök, mintha soha sem látta volna őket.
Ha aztán a megsértett hiuság, a nagyravágyás nehélye pár titkot árult el a király egyéni, ifjoncz életéből, nem egyszer halál volt a lakat, mely örökre elzárta a rejtélyeket.
Ismerték őt jól Lengyelhonban; azért a szerencsés, kit a király választása ért egyéni kalandjaiban, mindent feledett, s a pillanat gyönyörének élt, miként Kázmér maga szeretett feledni, s maga mögé vetette koronáját s királyi pálczáját.
Ki a királynak e szeszélyét tapintattal ki tudta aknázni, igen jól találta magát körében s víg napokat tölthetett; de Kázmérban nem a kegyosztó urat, hanem kárpótlásul a legjobb pajtást és czimborát találta.
- A lengyel király! - ez volt Rokiczana első gondolata, a mely azt közvetlen kisérte egy másik, - hiszen én a királynak neje vagyok!
Mindez, miként a helyzet maga megfejti - talányosan és rohamosan kapta meg kedélyét, s nem volt ideje egyét is a felidézett eszméknek tovább fűzni.
Poláwsky lovag látván a hatást, melyet embereire Bariczka jelenléte s az egyházi átok gyakoroltak, felhagyott a tréfán s intvén kezével, szólt:
- Barátim, vendégeim! ezen eszelős ember itt királynak czímez engemet, Poláwsky lovagot, a vidám czimborát, ennél több bizonyság nem kell arra, hogy eszét vesztette.
Zborowsky! elő kell embereinket szólítani.
Adass e hóbortos embernek oly bűvös éji szállást, hol hevéből kiüdüljön s kisérteti álmai eloszoljanak.
- A zene szóljon! - folytatá: - tánczra ifjak, hölgyek, hagyjátok e kolostori baglyot magára!
- Ezt mondván intett, a zene megszólalt, s a párok szövetkeztek .
Maga a lak ura a szép Eszthernek nyujtotta kezét, míg Rokiczana mámoros elfogultsággal Szapia lovag felszólítását fogadta el, s a vigalom megkezdetett.
- Farsangi bohózat! - suttogott lágy hangon a szép Eszther, üde ajkait annyira közelítvén Poláwsky füleihez, hogy lehellete érinté az ifjú arczát.
- Nem egyéb, - viszonzá ez, - Zborowsky gondoskodand a szemtelen tolakodóról.
- De lenne bármi, - szólt hirtelen s szemeit kimondhatlan kifejezésével a szenvedélynek a lovagra emelvén a hölgy, - ki valóban hű - el nem távozik, s az egyházi átok sem odázza el!
E rövid párbeszéd azon idő hézagát töltötte ki, mely addig telt el, míg a zene ujra és zajosabban kezdett hangzani.
Zborowsky kisietett a teremből, de Bariczka nem mozdult helyéből, s mikor látta , hogy Poláwsky felszólítása s a vidor zene készülnek fellépésének egész hatását megsemmítni, felemelte hatalmas harsány szavát és kikiáltott:
- Rokiczana! te meg vagy csalatva! nem Poláwsky lovag az, kit férjednek hiszesz, - kivel tégedet nem a krakkói püspök Bodzanta, ama szent férfiu, hanem a thinjeczi apát kényszeríttetve a királytól s kiadván magát krakkói püspöknek - színleg - hallod Rokiczana! színleg esketett össze!
Tudod -e jámbor szűz, hogy e némberek nem vidéki urak nejei s hölgyei, nem! oly személyek ezek, kikkel egy lovag neje sem társalogna - utczán és rosszhirű házakban felszedett kéjhölgyek!
Oly valami erő volt a perjel hatalmas szavaiban, hogy míg a tánczolók magokhoz tértek, míg az iszonyú vádra, melyet e vakmerő ember kimondott, Poláwsky odahagyván a szép Eszther delejesen vonzó s veszélyes közellétét, elősietett , Bariczka képes volt mindazt, a mit hallánk - harsány, éles, érthető hangon kimondani.
Épen az utolsó szót mondta ki, midőn Zborowsky nehány fegyveressel a terembe lépett, s Poláwsky felindulva a dühig, Bariczka mellett termett.
- Vakmerő! - kiáltott, - te a királyt költöd fel bennem és saját váramban , visszaélvén a vendégjoggal - átokkal s rágalommal köszöntesz be!
- Jól van, legyen neked a te hited szerint!
- Ha király vagyok, s a hatalmas lengyel király Kázmér , úgy ezek itt mindnyájan és te magad alattvalóim vagytok.
Ha a féktelen bünös áll itt, kire átkodat szórtad, nem csodálhatsz, midőn veled a szerint bánik, miként azt előre gyaníthattad, mikor e vermébe a bűnnek beléptél.
Poláwsky Jaroslaw könnyen feled és megbocsájt, főleg saját várában s vendégei közepette - - a királytól reszkess!
Bariczka szabályos vonásai a legmélyebb undort s megvetést árulták el, s feleletre sem méltatván a lovag szavait, félbeszakasztott szónoklatát folytatta.
- Igen, mind ez igaz! s légy átkozott! az anyaszentegyház undorral kitaszít kebléből; téged pedig Rokiczana a római pápa ő szentsége maga védelme alá veszen ; - jer ide mellém, kivel Isten van, avval az üdv!
- Zborowsky! - kiáltott fel a király, ki már alig birt haragjával, - fogasd e szemtelen embert körül, s vettesd a Viszlába!
- -
Az iszonyú parancsot kimondván Kázmér, oly méltósággal, mely nem csekély ellentétben volt elébbi fesztelenül hanyag odaengedésével, a terem emelvényére lépett és felkiáltott:
- Igen! én vagyok a király s látni akarom a vakmerőt és hűtelent, kit e csuklyás barátnak erő nélküli üres szavai el birtak rémíteni s oldalam mellől elijeszteni.
- Vagdaljuk össze! - kiáltottak az ifjak, fegyvereik után sietve, melyeket az akkori hadiasb időkor nyersebb szokásai szellemében, ily vigalmakkor sem hagytak messze magoktól, s most a terem egyik szögletében letéve hevertek egymás mellett.
- Éljen a király! - kiáltott fel Zborowsky, s utána mindnyájan, míg a férfiak néhány percz mulva széles görbe szablyákkal kört képeztek a király körül.
Bariczka nyugodtan állt, nagy gyöngyű olvasójának nehéz ezüst feszületét tartván kezében s vonásai legtávolabb árnyát a félelemnek sem árulták el.
A kardok feje felett csörgöttek, egyetlen intés s a buzgó ember ezer darabbá leende vagdalva.
E pillanatban Rokiczana a fegyveresek közé rohant; a veszély, mely az egyházi férfiut fenyegette, s ennek veszte után a királyt magát, miként hitte, azonnal visszaadta a hölgynek lélekjelenlétét.
Mikor Bariczka az aljas cselt felfedezte , melynek e hölgy martaléka lőn, Rokiczana félájultan hanyatlott az ifju Szapia karjai közé, ki vele egy támlányhoz sietett, hol a nő minden lelki erejét összeszedvén, tisztára igyekezett a homályt deríteni, mely sorsa felett borongott .
- Most e fenyegető pillanat adta neki azon erőt, melyet köznapi lényektől elvenni szokott.
- Megálljatok! - kiáltott fel, - ha ama férfiu ott a király, akkor én neje vagyok , mert csak mint ilyen és oltár előtt esküdtem neki hűséget és engedelmességet!
Én nem akarok vért látni menyegzőmön, el a kardokkal! ereszszétek szabadon ezen embert, kit buzgósága túlragadott s nem tudja, mit beszél.
- Mit késtek, - szólt hideg nyugalommal Bariczka - Beliál fiai! bor, zene és kéjhölgyek rabjai ti - öljetek meg! mert igazat szóltam: ezen ember itt a lengyel király - s én egyházi átok alá vetem őt!
- Kinek üdve kedves, ki nem veti oda egy elátkozottért mennyei osztályrészét, kövessen engemet, ti mások, kik a sátánnál vagytok - íme itt állok védtelen - az Isten szolgája, vagdaljatok össze.
Rokiczana közbejötte, s a perjel utóbbi szavai - rövid szünetet idéztek elő.
Kázmér, mikép már mondtuk, bortól hevülve, a lovagok legtöbbjei hasonlóul ingerült, félig mámoros állapotban levén Bariczka szavai nem voltak képesek a kedélyeket megengesztelni, s a jelenet mindinkább szorongó, Kázmérra nézve szégyenítő s nyomasztó színezetet vett.
E pillanatban Eszther, ki eddig az egészet semlegesen látszott tekinteni, a királyhoz lépett, s egy hangon, melyben szilárdság s bámulandó hideg vér egyesültek, szólt, csak Kázmértól hallhatólag: - A jelenetnek véget kell vetni , mielőtt Rokiczana többet halljon e csalótól, kit alkalmasint bátyja Zdenko vesztegetett meg.
E szavak visszaadták a király lélek-jelenlétét.
- Urak, - szólt nyugodtan, - vessétek el a kardokat, miként azt a királyné parancsolta, tevé hozzá hangnyomattal.
Vigyétek ezen őrültet biztos helyre, míg rendelkezem felőle.
- A Viszla vizébe vele! - sugta Eszther, még mindig a király mellett állva, mint gonosz szelleme, - a hírnek szárnyát kell szegni, s a felségsértő bünhödjék.
Kázmér s Eszternek szemei találkoztak, a királynak úgy tetszett, mintha soha szebbet e hölgynél nem látott volna, s mintha annak igézete alatt állna.
- Azonnal intett Zborowskynak s valamit sugván fülébe, a jövő pillanatban Bariczkát körülfogták a férfiak, s vele együtt kitolakodtak a teremből.
II.
Kínos szünet követte ezen erőszakos jelenetet, mely alatt Bariczka nem szólt többet, hanem hidegen s gúnyos megvetés kifejezésével arczában engedett magával tenni, mit az erőszak végzett fölötte.
Rokiczana halványan állt s kezét összefogva szólt: - Uram király, mert magad lerántottad az álczát a titokról, mely személyedet födte: mi fog ezen emberrel történni? kit nem bosszú, nem vizsgaság, hanem főnökének, a krakkói püspöknek parancsa hozott ide?
- Jer, Rokiczana, - viszonzá a király, - előrehaladt az éj! sok történt, a mi idegeidet feszültségben, kedélyedet hányattatásban tartotta; vonuljunk vissza szobáinkba; hagyjuk e vidor népet itt magára.
Mi gondod se legyen ama szemtelen barátra, majd elmegy oda, a honnan jött.
Rokiczana nyugtalansága mindinkább növekedett; csodásan kezdettek világosodni sejtelmei.
A mi őt e hölgyek, s e sivár fiatalság körében előbb meglepte, s a mi természetes gyöngédségét ellenségesen érintette, most a szégyen s a nemes harag kiséretében kapta meg egész valóját.
Szólni akart, de valami óva intő, titkos szózat hangzott keblében.
Ne ingereld ezen embert, ki mindenre képes, ki magával a római pápával daczol, s kit az egyház kitaszított kebléből.
- Igazad van, Jaroslaw, - rebegte Rokiczana, mintha még mindig annak hinné férjét , kinek az előtte kiadta magát, s mintha semmi sem történt volna.
- Menjünk ! lankadt, kimerült vagyok! - - de ifju, s pár órai csendes háborítlan pihenés visszaadandja erőmet s életbátorságomat.
- E szavak után Esztherhez fordult s nyájas hangon szólt: - Kedves Eszther, Poláwsky lovagnak bizonyosan nem lesz ellenére, ha Bogumilát felkeresed; ő ápolt gyermekkoromban, s legjobban tudandja , mit leend üdvös tenni, hogy idegeimnek e görcsös lázát legyőzzem.
A király intett Eszthernek s a fiatal hölgy eltávozott.
E közben szelid nyájassággal igyekezett Rokiczanát megnyugtatni, kivel a teremből eltávozott.
- Nemsokára a lovagok, kik Bariczkát kikisérték - visszatértek, s az együttmaradottak néhány kedves felkiáltás után ujra tánczhoz fogtak, még pedig oly élénkséggel, mintha semmi sem szakította volna félbe a vidám ünnepélyt.
Mi történt tovább a teremben a királynak eltávozása után azon hölgygyel, kit maga királynénak nevezett; miként szövetkezett vagy vált el a társaság elébb vagy később, azt titok leple födi s eseményeinkre érdekkel nem bir.
Egy órával azután, szépen, s az akkori idők fogalmai szerint kényelemmel butorozott hálószobába lépünk - hol Rokiczanát, a királyt és az öreg Bogumilát együtt találjuk.
Az egyetlen ágy, veres nehéz kárpitokkal árnyékolva, állt egyik szögletében; a kandalló tüze, melyet Bogumila koronkint élesztett, sajátos világot öntött arra s a többi butorokra.
Rokiczana vánkosai közt feküdt, míg Kázmér egy támlányhoz ült ágya mellett , kezében tartván a hölgy gyöngéd ujjait.
Bogumila kis kerek széken ült a kandalló mellett s a kis eb mellette hevert.
Úgy látszott, hogy előhaladt kora s az alkalmasint hosszú és fáradságos út daczára kerülte őt az álom.
- Légy nyugodt Rokiczana, - szólt a király részvéttel, de melyben valami békétlenség vegyült.
- Megfejtem neked alkalmasb órában mindazt, a mi most nyugtalanít s elrémít.
A fejedelmek viszonyai olyanok, mikép fájdalom, nem engedik, hogy mindig szivök sugallatát kövessék választásaikban.
De azért nem egyszer bensőbben csatlakoznak ahhoz, kit szivök titkon választott s az ily viszony boldogítóbb mint az, melyekre a szertartások nappali fénye alatt az áldás adatott.
- Te szivemnek ily titkos választása vagy, szerelmemen nem kétkedhetel , minden egyéb nem olyan, hogy téged nyugtalanítna!
Te enyim maradsz! nincs a világnak oly hatalma, mely minket többé elválaszszon.
- És az esketés? - kérdé Rokiczana, - valódi esketés volt -e az Ur színe előtt?
- Nem mondotta -e Bariczka, hogy a thinjeczi apát, tehát egyházi ember, ha nem is a krakkói püspök, egyesített bennünket?
Nem történt -e ez oltár előtt, nem mondotta -e ki e jámbor férfi felettünk áldását?
Rokiczanát a király szavai meg nem nyugtatták; de valami nem egészen tisztázott terv kezdé kifejteni körvonalait elméjében.
- Úgy látszott, mintha minden törekedése oda menne, a királyt megnyugtatni s eltávolítni; azért legyőzvén a vihart, mely keblében dúlt, szeliden s engesztelő hangon szólt: - Köszönöm a vigasz csendet adó szavait!
Nem a királyé e szív, hanem Jaroslawé, nem a nagy Lengyelföld az én királyságom, hanem e rejtett vár.
Nem aggódom tehát többé, mivel te Jaroslaw így akarod, de ha kérésemnek némi hatalma van szived felett, ne bántasd Bariczkát.
Nagyon fel fogja ez a kedélyeket ingerelni ellened!
- Mi történik itt alant, hallod -e a kopogást? - kérdé egyszerre a fiatal nő fülelve , míg Bogumila csendesen az ablakhoz közeledett s annak leeresztett függönyeit félreemelvén, kitekintett a téli tájképre.
Felséges volt az, a hold fényesen világított s az egész vidéket sűrü hólepel födte; közel a várhoz alig nehány lépésnyire attól a Viszla vize terjesztette jegét.
A király maga is fülelt az ismételt kopogásra, mely hasonlított ahhoz , mikor erdőben valami agg fát vágnak ki; azután nyugodtan felelt: - Semmi különös ; Bogumila talán meg tudja fejteni az éjjeli zajt.
- Mit látsz, Bogumila? - kérdé Rokiczana élénk kiváncsisággal.
Az agg nő leeresztette a függönyöket s az ágyhoz közeledett.
- A jeget vágják nem igen távol a vártól, - felelt, - jól ki lehet az embereket a hóban, s a fényes holdvilágban venni.
- A jeget? - kérdé Rokiczana.
- Lásd, - nyugtatá Kázmér, - hogy semmi az egész; ha az emberek jeget vágnak, vagy halászni készülnek, vagy a jégvermeket akarják ellátni.
- Evvel Kázmér fölkelt s nyájas bensőséggel szólt: - Távozom Rokiczana saját óhajtásod szerint; itt hagylak Bogumila felügyelete alatt e magányos szobában, mely nem neked volt szánva .
Pihend ki magadat jól, s holnap, ha vendégeink nagy része távozik, leend nehány magányos óránk, melyekben teljesen meg foglak nyugtatni, s megtudod mindazt, mi viszonyunkat jövőre s mindezen körülmények közt még bensőbbé s érdekesebbé teendi.
- Jó éjt s vidám ébredést, nőm, angyalom, mindenem!
Evvel Kázmér megcsókolta Rokiczana homlokát és kezét s nyájasan köszönvén Bogumilának, eltávozott.
Mihelyt a király betette maga után az ajtót, Rokiczana felemelkedvén vánkosairól , ujját ajkaira illesztette hallgatás jeléül s intett Bogumilának.
Úgy tetszett, mintha a távozó lépteire fülelne, míg azok egészen elhangoztak.
Miután minden csendes volt, csak künn hallatszottak a jégvágók sűrü csapásai , Rokiczana hirtelen felkelt ágyából s mindig csendet intvén Bogumilának - felső öltönyére mutatott, mely közel az ágyhoz egy székre volt vetve.
Az értelmes agg nő kitalálta azonnal, mit akar Rokiczana: urnőjére adta az öltönyt, s Rokiczana czipőibe dugván lábacskáit, a kandallóhoz sietett.
- Bogumila, - szólt heves felindulással, - én gyalázatos ármány áldozata vagyok , későn nyilt fel szemem, szenvedélyem elragadott!
Nekem innen menekülnöm kell minden áron mielőbb, hogy szégyenemet és szerencsétlenségemet örök feledségbe temessem!
- Ah, a gyalázatos! - kiáltott fel Bogumila, - sejtettem ezt mindig, s miután egy tisztes lelkész engemet titkon felszólított, hogy Bochniába siessek, hol reám Poláwsky lovagnak, a király meghitt emberének küldöttje vár, ki engemet egyenesen kegyedhez vezetend, tettem valamit, minek egész felelősségét magamra vállalom - - -
- Mit tettél? - kérdé élénken s ijedt hangon Rokiczana.
- Hírül adattam Zdenko úrnak, kegyed vitéz bátyjának, hogy ha velem találkozni akar, s óhajtja megtudni, hová lett huga, kit annyira szeret, siessen álruhában Bochniába.
- Megtörtént -e ez? - kérdé Rokiczana növekedő félelemmel.
- Több történt ennél, - felelt Bogumila szilárd hangon, - kegyedet szelid anyja halálos ágyában lelkemre kötötte s gondjaimra bizta, drága gyermekét! esküt tettem őrködni lelkére és testére!
Sátán kijátszta értelmemet, megcsalattam én, úgy mint kegyed, s hittem a lovagnak, ki oltárról szólt.
De alig távozott el, alig történt meg hátam mögött az elragadás békés nászpompa helyett: minden félelmem felujult s esküt tettem Isten előtt, semmit el nem mulasztani, hogy kegyednek nyomát felfedezhessem.
Tudtam én - és igen jól, mikép nem az én szelid Rokiczanám akarata az, hogy a hű Bogumila eltávolíttassék személyétől.
- Készülőben valék tervem kivitelére, midőn ama felszólítást vettem, hogy kegyed után siessek.
- Mondád Bogumila, hogy több történt! - szólt Rokiczana élénk, de mikép vonásaiból látszott, kínos kiváncsisággal.
- Óh szólj, - ismétlé, - mi történt, találkoztál -e Zdenkóval?
Mit mondott ő, kinek haragjától inkább rettegek, mint a királyétól , mert Zdenko szeret, a király megcsalt!
- Zdenko itt van, - viszonzá Bogumila erélyes tekintettel, de halkítván hangját.
Rokiczana összerázkódott: - Itt van? - kiáltott fel, - itt, Kázmér várában, hívei s ellenségeinek közepette? mert ez órától kezdve mindenki ellenségem itt, ki a király híve.
Magamtól s lelkiismeretemtől szeretnék szaladni.
Óh szólj, hol van , hová rejtetted őt?
Bogumila nem felelt, hanem csendesen egy ajtóhoz közeledett, mely szemközt volt avval, melyen a király távozott s Rokiczana lakosztályának egy mellékszobájába vezetett.
Az ifju nő feszült figyelemmel s nagy felindulással nézett az ajtóra.
Ez felnyilt , s nem csekély meglepetésükre abból Zdenko, ugyanaz, kit a bosnyák erdőségekben találtunk a rejtélyes Kont lovaggal, lépett a szobába.
Tagjait szintazon egyszerű öltöny födte, melyet akkor viselt, csakhogy most bőrövébe görbe tőr volt szúrva - minden fegyvere.
Rokiczana bátyja elé sietett, szerette volna magát karjai közé vetni; de Zdenko - kinek szép, keleties vonásai szigorú, fenyegető kifejezéssel birtak - karját nyujtotta Rokiczana elé - mintegy tiltva az ölelést.
Bogumila félrevonult, s Zdenko egy tekintetet vetvén maga körül, pár lépést tett még s megállt Rokiczana előtt.
- A hölgy ajkai reszkettek, nem tudta miként, minő szavakkal üdvözölje a férfiut, kiről hinnie kellett, hogy ellene fel van indulva.
A rövid szünet után, melyet a helyzet megfejt - Zdenko szólt.
- Mindent tudok, Rokiczana!
Fel kellett ugyan tennem rólad, mikép életed legfontosb pillanatában nem fogod tanácsomat mellőzni akarni, de megbocsátottam neked; mert ismerem a szenvedély hatalmát.
Ha vonásaim haragot árulnak el, ha bosszú forr keblemben, ez nem téged tárgyaz, hanem ama csábítót; és most Rokiczana, követni fogsz engemet.
- Te megbocsátottál? - szólt a hölgy könnyebbülve.
- Igen, - felelt Zdenko, - mert sokat szerettél és ártatlan vagy!
De nem fogsz addig keblemen pihenni, míg a szenny eltörölve nincsen, melyet egy szegény, de becsületes családra borított a gazdag és - - - !
De nincs most idő erre, első lépés innen menekülni, a többi jönni fog!
- Bogumila, - folytatá az öreg nőhöz intézett szavait: - el van -e minden intézve?
- Minden, - felelt ez röviden és szilárd hangon.
E pillanatban hangok hallatszottak a vár előtt; épen azon tájon, hol a jégvermek csapásai csak kevéssel ezelőtt szüntek meg.
- Mi történik ott? - kérdi Rokiczana az ablakhoz közeledve, hová őt Zdenko is kisérte, betolván elébb minden ajtó előtt a reteszt.
Bogumila elhárította a kárpitot, s váratlan jelenet lepte meg a nézőket.
A várból leeresztett, de ez oldalon ki nem vehető dobogón, többen azok közől , kiket már a király társaságában láttunk, - a Viszla partjához érkeztek.
A hold fényes világításában s a szikrázó hó közepette könnyen ki lehetett Zborowskyt és Bariczkát venni, kinek kezei hátra voltak kötve.
- Istenem! - riadt fel Rokiczana, - a perjelt a Viszlához vezetik, meg kell mentenünk őt! a királyhoz sietek, meg nem tagadandja tőlem első kérésemet.
Rokiczana mindent feledve, mi körüle történt, az egyik ajtó felé sietett, Zdenko megragadta karját s szigorú hangon szólt: - Késő! míg a királyhoz juthatsz, a bűn végrehajtatik, de menekülésedet akadályozod s engemet is veszélybe hozasz!
Bizd Istenre a bosszút, öltözködj, készülj, én addig e mellékszobába lépek.
Bogumila ! ne feledj semmit s mihelyt készen vagytok, kövessetek.
Míg Zdenko beszélt s Rokiczana átlátta, hogy bátyjának igaza van s a segély késő már, addig Bogumila el nem távozott az ablaktól s kinyitván azt, hogy világosban lásson, egyszerre a már nyitott ablakon át tompa locscsanás hallatszott: olyan , mint valami nehéz tömegnek vízbe hullása, melyet hosszas hahota kisért!
- Megtörtént! - mond Zdenko.
Rokiczana majdnem összeroskadt, bátyja fogta őt fel karjai közé; Bogumila hirtelen betette az ablakot s a függönyöket leeresztette.
Mikor a király Rokiczanát elhagyván - két szobán át egy harmadikba ért, ott egyik hű cselédje várt parancsira.
Kázmér távozást intett kezével, szó nélkül haladt el mellette, s a szép hálószobába nyitott, mely neje s maga számára volt fényesen s minden kényelemmel felkészítve.
Eszther egyedül ült itt egy támlányon, s mihelyt a király a szobába nyitott , fölkelt.
A hölgy vonásainak kifejezése e pillanatban alázatos és semlegesnek látszott.
- Rokiczana - mond a király - öreg dajkájánál maradott, az út s mind az, a mi itt történt, kimerítették őt.
Eszther hallgatott, s készült a szobát odahagyni.
- Maradj, Eszther! - szólt a király, közelebb lépvén a hölgyhöz, - maradj, te ritka és rendkívüli teremtés!
Engedd, hogy szép szemedbe tekinthessek s kiolvassam abból lelkedet.
- Ne félj tőlem - ah minő szép vagy - így elöntve rózsákkal a halvány arcz, s szivárgó könynyel a világló szem!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE