Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kaffka Margit
Mária évei
Keletkezés ideje
1913
Fejezet
10
Bekezdés
885
Mondat
3439
Szó
41972
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
5
Wien, augusztus 4.
Ez nem útinapló akar lenni.
Majd a Baedekerben aláhúzom a sorokat néhol, és széljegyzeteket irkálok bele vasúton vagy múzeumban: ha lesz bennem annyi elevenség.
Talán később, egyszer fogok én még pedánsan is utazni; ó, szép aggleányságom boldog éveiben.
Csinos jövedelem; független, biztos mozgás és gyakorlottság, átszállók, bérkocsik , hotelek zűrzavara közt - finom bőrtáska, angol pléd, kifogástalan szoknyák és világos nyersselyem köpenyek a karcsúnmaradt alakon - emberies érdeklődések , nyitott szemek, ápolt kéz - fátylas és enyhült derű a kedélyen; és keresztanyaság az Ágnes húgom valamennyi gyermekénél, szóval némi műkedvelő családiság is...
Nini!
Nem is olyan zord kilátások mához tizenöt esztendőre.
Egyelőre pedig hajszolt és szándékos, tévedező, tökéletlen mindez; ejh, hát törődöm én igazában városok nevezetességeivel, fontosak nekem a látnivalók önmagukért?
Szegény bolond én, most megint szomorú, felemás, tévedt játékba kezdtem; útnak indulok, mint a kis Nielsfin az északi mesében, ki lábára húzta cipőinek, piros, meleg szívét.
Egy hónappal ezelőtt sok levelezőlapot kaptam; hegyek, paloták, hidak, tavak képeit, futtában írt rövid nyájasságokat - és éreztem, tudtam, hogy együtt utaznak, ő és az asszony.
És Vera nővérem olvasta is valami lapban azután, vagy társaságban hallotta...
A kártyákból tudom, merre jártak, hol pihentek meg ; néhol még a hotelek címét is.
És én most elindulok, és egyedül leszek mindenütt , elhagyottan - és érezni akarom ezt.
Azt hiszem, írni fogok ide néha a magányomról és magamról.
Milyen lassankint, az aggodalmával küszködve nyugodott bele anyácskám, szegény !
Kereste az ürügyeket: "Ideges vagy most, fáradt!" - és nem merte kereken azt mondani ósdi, szigorú anyamódra az ő független, őszre már "nagykorú" lányának : " Nem eresztelek mellőlem, őrizni akarlak a szárnyaim alatt, ágaskodó, nagy csirkém!"
Nem akartam észrevenni.
Kellett, hogy kiszabaduljak egypár hétre a fulladt, szorongó közelségéből azoknak, akiket szeretve szeretek.
Ma először száll rám az este idegen nagyvárosban, idegen szavú, fajtájú nép közé veszejtve; és az elhagyottság e különös, izgató szorongása idáig a legnagyobb szenzációm.
A hotelszoba négy fala; amiket sohase láttam addig, és tán sose fogok; és ezerek hordták ide az életük átmeneti napjait, ügyes-bajos dolgot , betegséget, szerelmet, az útrakelés ezerszálú okát; és én itt vagyok elmondható ok nélkül - az én ezer közt is elkülönböző, bolond, oktalan okommal.
Igen, de ha ez nekem bensőbb és elhatározóbb minden kimagyarázható, elfogadott életügynél !
Nekem "ügy" -em ez; megint egyszer tisztán érzem, hogy valamiben, valahol "más " vagyok mindenkinél - de ennek a titkára még nem jöttem rá világosan.
Tán ennek a kíváncsisága hajtott leküzdhetetlen kényszerrel - egyedül lenni, önmagamba nézni.
Most itt vagyok, este van, és ha akarom, hosszan, zokogva sírhatok itt , és senkit meg nem ijesztek; el is mehetnék egyedül, le az utcákra, ismeretlen veszélyekbe, és senki se kérdezné, mit akarok?
Ha meghalnék is itt... meg se tudnák az éjjel!
Ma reggel érkeztem, lucskos szürke hajnalon, álmosan, összetörve az úttól - és láttam egy pesties, lehangoló külvárosi utcát az első pillanatban, s a pályaudvar előtt sivár és vizes téren búsfejű fiákeres lovak álltak, és áztak bamba tehetetlenségben - és minden tisztátalannak tűnt fel a kőszénporos és párás levegőn át...
Istenem, de hát mit vártam?
Micsoda naivitás?
A városok arca éppolyan semmitmondó így futtában, kívülről - mint az embereké, akik szembekerülnek velünk a villamoskocsin fásultan és közömbösen, és kiszállnak a szakasznál.
Wien, augusztus 6.
Negyedik emeleti ablakom a Ringre néz, és odalenn most színház utáni élénkség , siető párok, maradozó társaságok, kocsik.
Magasról olyan izgalmas, heves életnek tűnik ez, hogy szinte fáj; pedig onnét jövök, félórával ezelőtt sietve vágtam át az úton színházból jövet, és közönségesnek, nagyhangúnak, profánnak tetszett minden elkapott szó, a langyos virágszag, a kései nyár ernyedtsége a szép , selyemköpenyeges asszonyokon; mindez a kifejezett, nyers hév és szándék...
Nórát játszta egy vendégszereplő, berlini társulat - ugyanaz, amelyik a Seregély Pál darabját is megvette a télre.
Figyeltem a színészeket, és elosztottam köztük a Histrio szerepeit.
Egy nyúlánk, szőke, sima gesztusú színészleány - ez lenne a hősnő majd, a fáradt és váró kastély-úrnő, Benigna, a fehér özvegy.
De hisz annyira tudatos, elkülönözött az aprólékosságig, és mégis fakó... annyira német.
Nem, nyilván kitűnő színésznő.
- De Benignát nem fogja tudni e tűnődve okost, e látva magavesztett, mindig szerelemelőttit és függetlent, pompás, idegen, hadverő vitézek ölelései között is - ezt a szent véletlen-asszonyt véletlen csókjai csodálkozásában...
Ha egyszer eljátszhatnám... hányszor álmodom... ezt, ezt az egy szerepet biztosan tudnám , és mindentől különbözően!
Ó - csak még ez a hóbort hibázik nekem újra!...
Ma már második este vacsoráztam egészen egyedül egy kis asztalnál odalenn a szálló restaurantjában.
Mindig nagy gonddal öltözöm ehhez, a pincérek megkülönböztetőn szolgálnak ki, és virágot tesznek az asztalomra.
Mintha várnék valakire!
Ha várnék!...
Néha biztosra veszem: így ülhetett nemrég Térey grófnő őrá várva - az asszony, a szabad, bátor, előkelő, szép, talentumos... ezzel a nyugodt fensőbbséggel szólt a hajlongó pincérhez - tán ilyes német kiejtéssel , mint a francia születésűek - nagyon udvariasan és szórakozott közönnyel, és így húzgálta le lassan a kesztyűjét, így nyúlt karcsú, finom ujjakkal a virágok közé - a várás egyszerű biztonságával, derűsen és fel se rezzenve mosolygott elényújtva gyűrűs kezét, amikor megérkezett, és alig érintve hajolt ajkával a fehér csuklóra.
- Az övék minden harmónia... minden.
Egy fiatal, osztrák tiszt ült ma is, mint tegnap a szemközti asztalnál ; intelligens fejű, szögletes vonású szőke.
Éreztem, hogy ma ő is vár valakit, és ez furcsán lehangolt; tegnap egész estén engem figyelt nagyon kellemes diszkrécióval, szinte jólesőn.
- Végre jött egy szép, piros, ősz hajú asszony , az anyja.
Nagyon örültek egymásnak, bensőleg és vidáman beszélgettek és sokat , mint akik régen látták egymást.
És egyszer észrevettem, hogy a fiú figyelmeztette rám az anyját; kis idő múlva megnézett, rokonszenvesen és érdeklődve.
- Egy pohárka szamorodnit kóstolgattam, és olyan furcsák jutottak eszembe.
Hogy például ez a nagy darab katona is icipici, pufók pólyásbaba volt vagy huszonöt évvel ezelőtt, csak bámult és csámcsogott, és az a szép, kerek asszony odaadta neki a fehér, erős mellét, akkor még virulót.
- És mindenki, aki most itt ül az asztaloknál, ágál, beszél, udvarol - és mindnek volt külön gyermekkora, élettörténete, szerelmei, sorsa; a maga nemében mind egyetlen és nem ismétlődő az idők és életek végtelen sorában.
Gyorsan fizettem, amikor kész voltam; és feljövet elmentem az asztaluk mellett - természetesen nem nézve feléjük.
Tudom, hogy mindenki férjes asszonynak néz idegenben; pincér, szobalány így szólít.
Vajon mit gondolnak felőlem?
Most fel kellett jönnöm és lefeküdnöm , pedig odalenn tovább folytatja életét a város.
Ha lemennék egyedül, ha kocsiba ülnék is... hova, merre?
Nézés, gondolat, szó, ami érintene - sértés lehetne csak.
Asszonyvoltom a kiszolgáltatottság - valami rettentő kitakartság, amivel járunk-kelünk, amit sohasem felejtenek velünk szemben, és mi magunk sem - edényei vagyunk valaminek, aminek szándéka, öröme, akarása nem a miénk.
Csak a felelőssége, a nyomorúsága.
Milyen csúnya gondolatok!
Ők ketten bizonyosan nem feküdtek még le ilyenkor.
Vagy igen?...
A Rathauskeller után zenét hallgatni mentek vagy az aprószobás, japános kis művészkávéházba - asztalukhoz ült az a különös, lengyel festő, akit egy levelében említett - talán az itteni író, aki ismertetni szokta őt a feuilletonjaiban.
És az asszony trónolt köztük szépsége, rangja, tehetsége irigyelt ragyogásában - irigyeltetve a férfit, aki birtokolja őt büszkén és nyugodtan, mint életéhez tartozót.
Aztán a kocsijukhoz mentek, és tán még elhajtattak, végig az utcákon, ki a szabadba valamerre.
Ők talán már nem is beszélgetnek sokat egymással - annyira egészen együtt vannak?
Egy egészen egyszerű, kicsi kézszorítás, egy apró kézmozdulat , sóhaj; és mindent megértenek.
Bizonyos, hogy külön szobákat bérelnek útközben mindenütt; nem is egymásba nyílókat.
Ők mesterei a szerelem őrizésének; próbált és okos, tán csöppet szomorú értők, akik tévelygéseken át jutottak el egymáshoz, és egyek a finom és szelíd szándékosságban; megpihenni és megbecsülni!
És bírnak tán soha el nem véteni egyetlen mozdulatot sem.
Lefekszem és végiggondolom ezt!
Wien, augusztus 7.
Holnap délben utazom tovább.
Ma, későn délelőtt a reggelinél megint láttam a fiatal katonát.
Egész idő alatt figyelt engem értelmes, kíváncsi, meleg tekintettel.
Később meggondolta, egy újságot kért és belebújt; kis időre én próbából felkeltem, és egész halkan indultam.
Megérezte és felütötte a fejét, utánam bámult, amíg tehette; szóval , nem is olvasott igazán az előbb.
Múzeumot jártam délelőtt; de ma sehogy se bírtam.
Ebéd után Schönbrunnba mentem.
Seregély Pál nagyon szeretheti ezt a kertet; vagy kétszer is emlegette valamire hasonlatul e csonkított élet, e nyírott taxusfalak természetellenes, izgató szépségét, amint a nagyszerű és tág teret befogják; s a márványok különváló , idegenszerű, kísértetien felcsendülő életét a zöld barlangok mélyén.
Kivittem a balladáskönyvét, és az egyik lányszobor alatt olvastam a rend=" italic " > Boldogasszonyt.
Vajon szoktak ők olvasni együtt - tudja-e az asszony is könyv nélkül a verseit, megmutat-e mindent írás közben?
- Vagy tán olyan embernek, mint ő, csakugyan nem ez kell az asszonytól?
Támasz, erősség , inspiráció... mire az neki így, közvetlenül; túl van ő már azon?
Tán mese az egész, hogy asszony adhat valamit ebben a formában egy igazi talentumnak ?
Öltözzék pompásan, legyen tökéletes pillanatnyi ráérzésekben; teli valami kimondhatatlan, sosem említett, inkább negatív asszony-zsenialitással...
De nincsenek-e vajon rettentő percei is; ki tudhatná azt?
Fáradtság, kétkedés - a félelem, hogy most-most talán már terhére van egy kicsit, és a férfi talán csak udvariaskodik?
Vajon leszögezték, szóval elintézték-e már egymás közt ezeket a dolgokat, és úgy szabadultak meg tőle?
- Én bizonyosan nem bírnám el a lankadás perceit; nem tudnék okosan és elszántan bízni az új lendülésben!
Történhet-e két ember között minden zavartalanul és összevágón?
Esteledett, és akkor nagyon szép volt - ahogy megindultam, és utat veszítve jártam a kert ismeretlen, gyönyörű távolságain.
Vörhenyes fák, sárga fák a zöld közt - szokatlan és elbűvölő fényverődések a színes alkonyatban; a flamingók komolyan és graciózusan lebegtek rózsaszín nyakuk pompás vonalával, és vékony lábuk alig látszva, szinte elveszett alóluk.
- Egy percben sikerült mindent feledve egészen, véglegesen csak szomorú lenni és fájni.
Itt ezek alatt a színszóró fák alatt, ahol alig jár ember - bizonyosan elfeledtek minden gondolatot, formát, óvatosságot; és hirtelen szorítással átfogta a derekát, és hátrakényszerítette a gyönyörű fejét - hogy a száját érhesse heves, forró szája csókjával -, és ez lehet mégis minden; és ők bízvást megnyugodhatnak egymásban , mert vannak ilyen perceik.
Most látom a száját - lehunytan a szemét - az egész drága férfiarcot a vágy mindennél szebb, mély és fájdalmas elkomolyodásában...
Holnap tovább utazom.
Drezda, augusztus 10.
A kedves, barna madonna; ez a legédesebb és legegyszerűbb minden világkincse között, amit ember alkotott.
De hogy teli van itt vele minden kirakat, plakát , hirdetési oszlop, képes levelezőlap!
S az utazók, akik körülülik elszánt áhítattal, némán; ahogy morcos feddéssel néznek egy fecsegő fiatal párra, ahogy titokban kihúzzák és megnézik az órájukat, akárcsak otthon, az anglikán templomukban.
Néhány kép, ami futtában megfogott - tonzúrás papok mélyfekete csoportja heves és tömzsi gesztusokkal; Szent Sebestyén-jelenetek, lázpiros ruhájú emberek feltörtetése ködkék oszlopok, lépcsők között... párszor véletlenül megnéztem a festő nevét - azután már mindig.
Cranach - az északi reneszánsz e biztos és nyugodt szándékolója, a protestáns főemberek barátja, udvari festő , polgármester, tekintélyes és népszerű polgár.
Lám, egészen, egészen mást láttam bele én e lázas lebegésű ruhákba, s az oszlopközök elvesző mélységeibe!
- Ez tán csalódás.
Hát ez lehet csak a művészet?
És száz meg száz kép, átmeneti, futó , mégis fárasztón halmozódó benyomások, és nincs vége, és nem lehet abbahagyni.
Talán egyképpen lehetne.
Olyannal járni itt, akinek ez élettartalma, mestersége , öröme - és akit nagyon szeretünk, és akivel kinn, szabadban átpihentünk vagy átkocsiztunk egy napos délelőttöt, és akkor pihenten, kellemes kedvben betér velünk ide, csak úgy - és minden vászon felragyog a múzeum homályában, és minden alak felmozdul - és ő végigszalad velünk száz közt, és egynél megállva azt mondja: "No, most nézd, kedves - ez egy Cranach!"
Ezeket azért gondolom most ilyen akarattal, mert Seregély Pál a festő-asszonnyal utazott.
Berlin, augusztus 14.
Tegnap jártam abban a szép, kertes kis Künstlerhausban, ahol a múlt télen a Téreyné képei ki voltak állítva.
Megkerítettem valahogy egy akkori katalógust , amiben van néhány fényképreprodukció; mert én még egyetlen dolgát sem láthattam.
Intérieurok, fő mindig az ablak, a fényforrás - aktok az elvékonyult felső test nekiszabaduló mozdulatával, egy csodálatos arcképtanulmány.
Őt, úgy látszik, nem festette, vagy csak nem állítja ki; a katalógusban nincs említve.
És aztán belejöttem, és képeket néztem estig szakadatlanul - régit és újat - ma délelőtt Böcklint, ámultam, és felzaklatva és beleszédülve már - észre nem vett halálos idegkimerüléssel, míg egyszer csak forogni kezdett velem az egész, a szemem elé enyhítő sötétségek jöttek - és akkor egy teremszolga észrevette , udvariasan karonfogott, és levegőre vitt.
Tulajdonképp éhes és álmos lehettem - délután pihentem, és fürdőt rendeltem, és gazdag uzsonnát hozattam fel, kakaót , vajas kenyeret, banánt, szamócát.
Elképzelhetetlenül jólesett ma ez a sok, testies átengedés.
Langyos, bő víz , amibe pazarlón öntöttem a levendulavizet, egy kedves szobalány, aki vetkőzni segített, odakészítette a bassin melletti kisasztalra a habos szamócát és egy szál orgonámat, amit két egész márkán vettem ma egy friedrichstrassei kertésztől; de minden kellett ma, és az is kellett, hogy lecsukja az ablaktáblákat fényes délután, és felcsavarja a villanykörtéket a nagy , sötétsárga, sűrű ernyőkkel.
Akkor halkan kiment, csodálkozás és tapintatlanság nélkül.
Csend lett, és zengő csattanás volt egy vízcsepp ütődése.
Lehunytam a szemem, és arra gondoltam: ha most nem itt volnék, hanem valahol nagyon-másutt , és nem is tudnám, hogy hol vagyok - és a harmadik vagy negyedik szobában egy ismeretlen kéz Grieget játszana halkan.
És így, lehunyt szemmel azt mondhatnám magamnak, mindent elfelejtve: "Milyen jó nekem!
- Itt van minden jóleső, minden felhangoló !..."
És az ő karjában lennék , és akkor is csak ezt gondolnám.
"Milyen jó, itt nála van a legjobb helyem nékem!"
- És az a gondolat volna a legjobb.
"Ez a hivatásom, a meggyőződésem, őt szeretnem kellett, és eljutottam hozzá!..."
De Vera magyarázgatta egyszer, hogy ez nem az igazi; hogy nem így kell várni és ünnepelni a pillanatokat.
És úgy, ahogy ő magyarázza az asszonyi dolgokat ... nem, nem értem.
"Hisz az agyvelőnk is a testünk!" - felelte.
Természetesen !...
Hiszen az életem tele van vele, mindig rágondolok, az egésznek végső értelme ő - és a legkülönb.
De az, ami ölelés és csók után jön és úgy külön, önmagáért ... ej, az ilyesmi csak azután jön meg nyilván.
A szívemig szalad a vér, ha egy hozzáhasonló eleven vagy festett arc kerül szembe velem.
- Vajon olyan asszony vagyok én, rendes, mint a többi ?...
Már megint ez a félelmetes, idegbajos gondolat!
Hát mi közöm hozzá, hogy a többi milyen?
Csakugyan fáraszt az út és ez a sok városi zaj, kultúra, kép, színház.
És van tíz napja, hogy alig szólok emberhez a legszükségesebben kívül.
Holnap Svájc felé megyek; a múzeumjárással végeztem, hálistennek!
Interlaken, augusztus 14.
A hotelszobám erkélye az Aar-ra nyílik.
Zúg és zuhog és él alattam a víz , szikrázik és felcsap fehéren minden új pillanatban újra; és mindig, éjszaka is , ha alszom, és tavaly ilyenkor, életem bármelyik percében vagy a születésem előtt; és a halálom után és mindig, folyton kezdődik és múlik egy nagyszerűn mozgalmas kis dráma; száz és száz fehéren ragyogó csepp felszökkenik versengőn - magasra nyúlik, mint tündéries karok esdeklése; egy megszikrázik a csúcson és zuhan, széttörik, lesüllyed mélyre, így szállt és hullt a víztajték akkor is , amikor ők jártak itten.
Este van, feketén kísértő hegyárnyékok összébb sereglenek, egymás mögé zsúfolódnak, mintha rá akarnának rontani a völgyre, vagy csak jobban ügyelni , fenyegetni.
A csúcsokon a turistaállomások előtt csillagnál erősebb fényt sugároz le egy-egy reflektor.
És zúgnak és csörögnek örök, altató ritmussal az örök vizek; elevenek, jeges mezőkről jövő friss, üde vándorok.
És messze, apró malmok meg fűrészgépek lapátjai ütődnek meg a kései órában - sűrű, monoton , mormogó ritmussal.
Milyen csodálatos levegő ez!
Hát ha most itt volna mellettem!...
Ebben az éjszakában, itt az erkélyen; - és erre a ritmusra lüktetne bennünk minden - és így a kényszerítő szerelem szavai .
"Drága, édes - legédesebb - fehérem, jóm - szeretlek, akarlak, az enyém vagy!..."
Szeretnék itt állni vele egyölelkezésben hajnalig, mint Izolda a hajósátor előtt.
Igen... és aztán Ővele bizonnyal semmi sem undorító, ő úgy tudná, hogy észre sem venném azt, ami benne idegen lehet és groteszk.
De hát miért az?
- Ó, de hisz nem is fontos, hisz az csak szimbólum kell, hogy legyen ; egy a szónál erősebb kijelentése ennek: "Szeretlek, szeretlek!"
És én tudnám, hogy szeret.
És ami történik két ember közt így , azt halálos komoly drámává szenteli az asszony számára az életkockázat, és mindennek kockázata.
Vajon ültek így együtt valaha az Aar-t hallgatva és az éjszakát?
Vajon gondolt-e rám csak egyszer is komolyan és gyöngéden olyankor?
Miért nem születik gyermeke Térey grófnénak?
Tán nem akarja?
Hogy lehet nem akarni, hogyha szereti őt?
Néha úgy érzem, a karom le hagynám vágatni annak a kedvéért, akit szeretek és a két szemem... és akármit.
Hogyne tenném meg akkor azt is, ha ő akarja, ha neki az fontos, ha boldogítanám egy percre vagy csak szolgálatára lehetek.
...Milyen különös, hogy most ez jutott eszembe!
Egyszer régen, az internátusban így hajoltam ki éjjel az ablakon - tavaszi, furcsa éjszakán a friss lombú térre -, tán az illatában volt valami hasonló a mostanihoz!
Egy zongoraszobában volt az; és valami ilyenre gondoltam, mint most, de nem ilyen szándékosan és kifejezetten - és lehunytam a szemem.
Akkor lövést hallottam egészen közelről , és alattam a téren - beljebb egy kicsit - egy férfi hanyatt esett egy padon .
Láttam, vagy csak képzeltem, hogy a halántékán csurog a vér.
A karja lecsüngött .
Egy rendőr szaladt az utca felől, megnézte föléhajolva, és hosszan sípolt - és messziről felelt rá a másik.
Mennyire emlékszem erre.
A tavaszi bokroknak egy kicsit ilyen szaga volt.
Brienz, augusztus 20.
"Hotel du Lac" - mondtam az este a hajóhordárnak, és levétettem a kosaraim a másik szálló kocsijairól, ahová felrakta.
Tisztán emlékszem; ők itt laktak.
És ma, hogy a szobalány lehozta utánam a teraszra a vendégkönyvet; kikerestem belőle a két nevet: Paul v. Seregély - Gräfin Erna Térey.
Olyan különös, zavaró és idegenszerű ez.
Írott nyomokra leltem, és ez most már nem képzelődés, önkínzó, érdekes, konok álom; ez már egyszerű bizonyosság.
Itt laktak, itt ültek a tóra nyíló nagy teraszon, a bő németes reggelinél; szemközt a gyönyörű, kedves, kerek vízzel és a hirtelen záródó hegykulisszákkal .
Mosolyogtak a reggeli verőfényben, beszéltek is erről-arról, ettek, számlákat intéztek.
Igen, útközben annyi profán dolgot kell lebonyolítani.
- És élet közben?...
A kétágyas szobákba valami zavart, reggelies szégyenkezéssel pillantok be a folyosóról.
Úgy laktak vajon?
Itt minden olyan nyílt, bizalmas és egyszerű!
Az ágyruha friss, tiszta, üde szagú, mint a hegyi levegő itt: de az enyémen átható, finom asszonyparfüm érzett; túl mosáson, friss vasaláson; belevette magát; tán valami szép kis francia dáma csipkéinek, a lágy és rossz kis asszonytestnek itt hagyott emléke.
Istenem, hányan, de hányan szerettek, öleltek már itt; és évről évre ez eldugott, kedves, derűs châlet-ek facifrás szobáiban , a tiszta, kacagó svájci nyarakon át.
És hányan gondolhatták, szegény, magános kóborlók ugyanezt, amit én tegnapelőtt odaát Interlakenben, az Aar fölötti erkélyen; "Ha itt volna, ha itt történne velem valami szép és egész életdolog!"
És senki sem tud, lám, annál fontosabbat, teljesebbet kigondolni.
"Ó, élet ünnepélyessége!..." mondjuk esengve - és hát ennyi az egész: két meleg ajak és az este káprázata, hogy rászedjen.
De hisz én a kijózanodás fanyar ízét érzem ma; mint valami igazi vétek után; vagy igazi nászútról visszafordulóban!
Pedig Brienz a világ legkedvesebb faluja.
Mennyi faragott fakanál, diótörő meg medvés papírvágó; és mennyi szép piros, virgonc, életerős kisgyerek!
Ha valaha gyermekem születne, itt szeretném nevelni kétéves koráig legalább, ezen a pompás tejen-vajon.
Kacagnivaló, borzasztó furcsa, hogy én most erre gondoltam.
Pedig hát miért is ne tulajdonképpen ?...
Luzern, augusztus 23.
A pénzem fogyóban, és ez itt, éppen itt váratlanul elszomorító.
Árván és kedvetlenül gunnyasztani a parti gesztenyefasorban, útszéli padon; egy másodrendű szállóban, rosszul töltött éjszaka fáradtságával, és előttem korzózik a gazdagok világa, szép fehér ruhák, csipkekalapok s a férfiak világos panamái , halvány színű turistaruhái a tarka, angol nyakkendőkkel.
Egyszerre annyira kívül érzem magam mindenen, ami jobb, magasabbrendű élet - egyszerre kellemetlen fennhéjázást, léhaságot, buta részvétlenséget látok ezeknek az idegeneknek minden kacajában, összetartozó, társas vidámságukban, mely mindenki mást - ( engem?!) - kizár a körükből; - egyszerre lázad és gyűlölködik az érzésem, és kínlódom e borzasztó kötöttségen; hogy most, bármennyire akarnám is, nem költözhetnem át egy drága, kitűnő hotelbe, nem rendelhetnék fürdőt és finom vacsorát, nem ülhetnék kocsiba, nem vásárolhatnék magamnak és a húgomnak a gyönyörű ametisztekből és achátokból, amik nem is túl drágák, égetett-ezüst foglalatban, és ragyog a szépségüktől minden kirakat...
Furcsa, hogy keserves kedvemben most, tán most először jut eszembe egy otthoni jó barátom, Apostol tanár, mert egyszer nagyon okosan fejtegette nekem az osztályérzések lélektanát.
Na, hiszen egyéb sem hibáznék nekem még, mint ilyen tömegérzésekre ismerés magamban.
Nincs nekem úgy külön is elég zűrzavarom?
Milyen pompás dolog egy ilyen fehér autó - Istenem!
Lindau, augusztus 25.
Korán hajnalban szálltam ki, és délután továbbmegyek.
Most már közelebb visz óráról órára a vonat - hazafelé.
Reggel fél négy.
A szürkületben üresen, magánosan kong a lépés szűk és ódon utcák kockakövén, olyan kihaltak a csendben most, mintha a régi, középkori lakóik dermedve aludnának az árkádos házakban, kifelé görbülő, zömök pillérek és hasas rácsú ablakok mögött.
A sarkon valami ózsidó felírás egy parányi, csukott bolt fölött...
A lépéseim zaja visszacseng?...
Nem, mások járnak ott, korai emberek a szomszéd utcán!
Most kilép a sarkon egy társaság, két fehér ruhás, fehér cipős leány, egy mama, egy gavallér.
Búcsúznak, az egyik húga lehet az ifjúnak, de a másiknak, aki elválik az anyjával, rejtve és tartósan megszorítja a kezét.
Odább a másik utcaközben is fellibeg egy fehér ruha - álomruha - bál, nyári bál volt az éjszaka Lindauban!
És azt a kézszorítást csak én láttam, vadidegen lélek ebben a hajnalban - és egyetértően és gyöngéden gondolok rájuk, mintha már öreg volnék, és asszony volnék és túl a magam életén, mindenen.
Nem is olyan rossz ez!
Salzburg, augusztus 28.
Még egy elszánás, egy délután itt!
És ma utolszor alszom idegen vendéglői ágyban , most már egyfolytában megyek hazáig.
És indultam előírásosan az idegenforgalmi iroda várostérképei, plakátjai után.
Át a kis folyón, fogaskerekűn fel a várba, szegődtem az angolok csordája után , hallgattam a vezető daráló mondókáit.
"Leonhard érsek hálószobája - a híres, gót cserépkályha, a répás címer meséje - Szent Ruppert városalapító a sótartóval... "
És börtönök a föld alatt, kínzókamra, rostély, feszítőkerék.
És olyan hitetlen szívvel állok előtte ezen a profán és fáradt napon.
Hátha csak kulissza mindez ! - ilyest éreztem egészen oktalanul.
Vagy ha igaz is; - hány ezren megbámulták már azóta, lecsudálkozták róla a századok hamvát, a friss megilletődést.
...Szép, kedves, kies város - egy ősrégi orgona játszott egy korált odafenn , aztán a harangjáték egy ócska, szürke templomtoronyban.
Milyen furcsa lehet itt születni, felnőni, hivatalt viselni - és meghalni is itten!
Jó lesz már otthon az ágyamban!
Az idegen párnáktól, ha frissen húzottak is , mindig irtózom egy kicsit!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE