Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Árvalányok
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
12
Bekezdés
1105
Mondat
1980
Szó
21242
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
5
Reggel valami különös vígsággal ment be a terített asztalhoz.
- Jó reggelt - köszönt hangosan, mint rendesen, s engedte, hogy kezet csókoljanak a gyerekei.
A gyerekek szépek voltak, egyforma kék csíkos tornaingekben.
- Ma szép idő van.
A pap odament a feleségéhez.
- Jó reggelt, édes.
Megcsókolta a homlokát.
Az asszony önérzettel, megelégedve mosolygott.
- Megyünk ma az esperesékhez? - kérdezte a pap.
- Ma?
Azt mondtad, vasárnapra hívott.
- Jaj igen, de aztán úgy egyeztünk meg, hogy jobb lesz, ha szombat este, már hogy ma este megyünk be hozzájuk.
- Jó.
- Hát elmegyünk?
- El.
- Na Ágneska! - jött be vidáman Anna, azzal a száraz vidámsággal, amely sohasem hagyta el, mint a kék mosórékli, ezt a derék vénlányt.
- Hát tejszínnel iszod a kávét?
- Ha kapok.
Nevetett.
Még a gyerekek is nevettek.
A kisasszony most jött be, s mindjárt nevetni kezdett.
- Kisztihand.
- Jó reggelt, kisasszony - mondta a papné, s eszébe jutott, hogy tegnap megtegeződött vele.
A lány arca kissé el is borult.
- Hát hogy aludtál fiacskám?
- Jól, néni - mondta a lány, s nevetett.
- Géza, ne torkoskodj - szólt rá a középső fiára az asszony.
A gyerek az asztal közepén levő kalácsból csipegette ki titokban a mazsolát, s most restelkedve húzta le a fejét a válla közé.
A reggeli könnyen folyt le.
A kisasszony sietve szedte a sálkendőjét, és ment az iskolájába.
- Kisztihand - köszönt el a társaságtól, amely még az asztalnál maradt.
- Alászolgája - szólt a pap.
- Isten vele, édesem - mondta Anna.
- Pá, fiacskám - eresztette el a papné.
- Hát aztán, ha Szarka úr megjön, mit csináljak vele?
- Jaj istenem, tessék elrepíteni - nevetett kissé elpirulva a kisasszony, akinek az este óta nem jutott eszébe Szarka úr.
- Jó, majd elrepítem a dedóba.
- Kisztihand - nevetett a lány, s magára húzta az ajtót.
- Én nem tudom, miért reggelizünk mi idebenn - mondta a pap.
- Igazán, én sem tudom - mondta Anna is.
- Köszönöm szépen a reggelit - állottak fel a gyerekek, és sorba kezet csókoltak.
- Készen vagytok a leckével? - zördült rájuk az anyjuk.
- Igenis - felelt kórusban a három gyerek.
- Persze hogy készen - mondta Anna.
- Ha a tanító is csak annyit kérdezne, akkor jó volna!
- Már egyszer egy alapos vizsgának vetem alá a gyerekeket - szólt a pap, aki restellte a felesége előtt, hogy sohasem foglalkozik a gyerekeivel.
A gyerekek azonban siettek ki a szobából, s kis idő múlva könyveikkel a hónuk alatt újra bebukkantak, sorra kezet csókolni, és szaporán mentek az iskolába, amely különben a tőszomszédjukban volt.
- Hova viszitek hát jövőre a gyerekeket? - kérdezte Anna, mert szeretett egy kicsit részt venni a családi tanácsban.
- Debrecenbe - mondta a papné indignálódva.
Az ura rábólintott.
- Nem lesz jó - mondta Anna, s meggyőződéssel rázta a fejét.
- Ez az Imre nagyon a nyakára fog nőni apának.
- Az igaz - szólt a papné.
- Jobb idegen helyre adni a gyerekeket - szólt a gondos vénlány -, mert ott legalább megtanul a maga lábán állani.
Be kell adni Patakra a konviktusba.
- Ugyan, Patakra - kedvetlenedett el az anya -, de meg vagy akadva azzal a Patakkal .
Csak nem viszem Patakra, mikor az apámhoz vihetem! és Debrecenbe!
- A pataki is jó iskola, sok derék ember került már ki onnan.
Ezen a témán minden héten összepereltek legalább egyszer.
- Á, Patakról nagyon szép legátusok járnak, az maradt valamelyik az Anna szívében - mondta csendesen a pap.
- No, sógor úr! - pattant fel Anna - moderálja magát! - és kényesen, derekát megrázogatva, kissé tréfálva kigőgösködött a szobából.
Magukban maradtak egyszerre.
Az asszony kinézett az ablakon az udvarra.
- Hallatlan - mondta -, a disznónak még csak most adnak enni.
Felállott.
Az ura is felállott, de nem nézett ki.
A feleségét nézte.
Összehúzta a szemét, és valami affélét látott rajta, amit eddig soha.
Nem tudta, mit.
Szólni szeretett volna hozzá.
De nem bírt.
Az ablakhoz ment, s az ablak sarkából felvette a pipát.
Megtömte a szitából, s közönyös hangon odavetette:
- Maga hogy aludt.
Az asszony felállott, gyorsan, idegesen.
Nem felelt.
- Kik azok?
- S kinézett az ablakon.
Három parasztember jött végig az udvaron.
- Ezek magát keresik - mondta, és kiment a konyha felé.
Egész délelőtt a konyha körül volt.
Rendesen nem szokott mindenbe beleszólni, de ma folyton ott volt az Anna sarkában.
Tett-vett valamit, aztán vasalt, útra készült .
Beszélgettek a Bertalan-esetről, s krajcárnyi pontossággal kiszámították a Bertalan összes rendes és nem rendes jövedelmeit.
Megállapították, mikor és hogy történhettek a bajok.
Tizenegy óra tájban azzal jött be a kis cseléd, hogy a verandán egy tekintetes úr van.
A papné kisietett.
Szarka volt itt.
- Á, jó napot, tanító úr - riasztott rá a fiatalemberre, aki háttal volt fordulva neki, és borzasztó szorgalmasan kefélte a könyökével a fekete nadrágja szárát.
- Kezét csókolom - fordult az meg, és esetlenül hajlott nagyot poros szalonkabátjában.
Az asszony kezet nyújtott neki, s leültette.
Maga is leült rendes helyére az asztal mellé, s felvette kis munkakosarát.
- Mi újság maguk felé?
- Nincs, kezét csókolom, semmi...
Nem érezte elég erősnek ezt a kijelentését, s újra elmondta.
- Kezét csókolom, nagytiszteletű asszony, semmi újság.
A papné mosolygott.
Rápillantott a fiúra, aki félszegen ült a szék egyik sarkán, s a kalapja nagy, vörös kezeiben lógott.
A kalap is ócska volt és poros, de fekete.
Nagy csálé kalap.
- Mit csinálnak a papék?
A tanító mindig nagyon felfohászkodott, ha szólni akart, és kényelmetlen mozgott a széken előbb.
- Hát, kezit csókolom, nem tudom... nagytiszteletű asszony.
- Férjhez ment-e már a kurátorék lánya?
- A kurátor lánya?
Hát, kezit csókolom, farsangra halasztották, mert tetszik tudni , ezek a parasztok nem szeretnek nyáron lakodalmaskodni.
Nevetett, figyelmesen és udvariasan, a szája szélén két oldalt mély, kereken gyűrődött ránc jelent meg.
- Hát maga mikor akarja a lakodalmat?
- Milyent, kérem alássan? - s a szemöldöke felszaladt a haja alá, s szája nyitva maradt, amint nyakát alólról felfelé, előre nyújtotta.
- Nagyszerű.
A saját lakodalmát.
- Hehe, kezit csókolom, nagytiszteletű asszony, arra, arra még várhatunk.
- Miért?
- Még nincs lány.
- Milyen lány?
- Akit meghódítottam volna, hehe.
Tekergette a fejét, s elkezdte előbb bal kezével vakarni a jobb keze fejét, aztán jobb kézzel a bal kéz fejét.
- Nincs?
- Nincs, kérem alássan.
- Biztos?
- Biztos... kezit csókolom... nagytiszteletű asszony!...
- Szarka úr!...
Nekem ne füllentsen!
- Óóó...
- Én tudok valakit, aki halálosan szerelmes magába!
Szarka úr megrémült, mintha puskát fogtak volna rá.
Csak a fejét kapta fel, s szörnyen kifejezéstelen arccal nézett a halál torkába.
- Az lehetetlen!
A papné elnevette magát.
- Semmi se lehetetlen, tanító úr.
A fiatalember egyenesebbre ült, restellte is, hogy rajtakapta magát a nagy gyávaságon, s gondolkodni próbált, de minden siker nélkül.
- Ki az, kérem szépen?
- Kérdezze meg a szívét.
A tanító a szívére tette a kezét.
Sovány, hosszú, csontos ujjai voltak.
Megfogta a kabátját is, megrázta, s félig sült diáktréfával mondta:
- Ó, boldog szűz!
- Nem boldog, ha maga nem tud róla...
De, szegényke, milyen boldog lenne, ha maga bevallaná neki, hogy...
A fiú megint eltáttadva bámult.
Hát komoly?
- Jaj, de piros lenne a szép kis szőke lány!
- Szőke? - mondta a fiú felcsillanó szemmel.
Ez sok volt neki.
Ennyit nem remélt.
- Ugyan, ne tettesse magát.
Hiszen Irmuciról beszélek.
- A kisdedóvó kisasszonyról? - mondta rémült boldogsággal a fiú.
- Persze hogy arról.
A fiatalember belesüppedt a székébe, s előreejtette a fejét.
Két kezét keresztbe tette az ölében.
Meg volt lőve.
Vége volt.
Érezte, hogy vége volt.
Tudta, hogy most már ezek után, mivelhogy kompromittálta a lányt, el kell venni feleségül.
Pedig az igazat megvallva - mondta magában, önmagának -, ő már olyan jól kispekulálta, hogy ő fogja elvenni a kurátor lányát.
Hiszen miatta nem adták oda ahhoz a parasztlegényhez azt a gazdag parasztlányt, akihez akarták.
No de hiába, az úri becsület kötelez.
Az igaz, hogy ennek a kisasszonynak sincs semmije, neki sincs semmije, de az nem baj .
Majd elpályáznak egy olyan községbe, ahol mindkettőjüknek állása lesz, és akkor minden jó lesz.
Az igaz ugyan, hogy a kurátor dühös lesz, még letöri a derekát, de hát kérem, éppen itt az év vége, addig ennek a hírnek nem muszáj kipattanni !
Szeptemberben pedig nem jön vissza a faluba.
Utóvégre csak egy parasztlányról van szó.
Itt pedig az előkelő papné szeme előtt van...
Hogy tegye ki magát annak, hogy egy papné rosszat gondoljon őróla!
- No, Szarka úr, min gondolkodik?
- Semmin, kezit csókolom... nagytiszteletű asszony!...
A kisasszony a dedóban van?
- Igen, bizony.
El akar menni hozzá?
- Kérem, én tudom a kötelességemet! - állott fel alázatos önérzettel a tanító úr, s meg volt lelke titkos rejtekeiben győződve arról, hogy ő egy rendkívüli gavallérosságot követ most el.
Nem is hallotta tovább a papné szavait, gépiesen felelt rá, s már ott térdelt lelkével a kisasszony lába előtt.
Pusztán gavalléri kötelességből.
A papné derülten nézett utána, míg hosszú lábaival végignyúlt az utcán, s hosszú kabátjának a szárnya nagyokat libbent, mintha szélvitorla volna.
Az ura jött be egy percre a tornácra.
- Kedves - mondta -, ha akarja, korábban ebédelhetnénk, hogy ebéd után mindjárt induljunk, mert igen későn nem volna jó érkezni.
- Jó.
- Akkor most átizenek a tanítónak, hogy holnap délelőttre prédikációra készüljön.
Az asszony nem felelt, újra visszafordult az utca felé, éppen most fordult be az út végén a fekete tanítói alak a kisdedóvoda kapuján.
- Hajaj! - mondta aztán, s visszafordult az ura felé szigorú arccal.
De ez már nem volt itt.
Csendesen visszavonult.
Ő is be akart menni, hogy megmondja a konyhában, hogy siessenek, de ekkor a falu vége felől szekeret látott.
- Ki lehet az?
Előrehajolva, szigorú szemmel, kissé rövidlátó szemeivel igyekezett megismerni .
Idegen szekér, nem falubeli.
No, ez érdekes.
Ki szekerez most, aratás idején.
A szekér csendesen zörögve közeledett.
Mikor már elég közel volt, a kocsis hátrafordult, s a bent ülő úrnak megmutatta a papházat.
Aztán egyszerűen ideállott a kiskapu elé.
Egy fiatalember ugrott ki a kocsiból, kis fekete táskát vett le, aztán kifizette a parasztot.
Ez egy kicsit megbillentette a kalapját, aztán visszafordult és elhajtott.
A fiatalember benyitott a kiskapun, és kissé tétovázva ment a veranda felé .
Észrevette, hogy ott valaki van, s a tekintetével már köszönt.
A papné leült, hogy illőbben fogadja az idegent.
- A nagytiszteletű asszonyhoz van szerencsém? - köszönt be az idegen, egyszerűen letette a táskáját egy székre a falnál.
- Kprts János vagyok, egyetemi hallgató, a Kisfaludy Társaság megbízásából népköltési gyűjtést csinálok, s bátor voltam tiszteletemet tenni.
- Isten hozta - mondta a papné, s mosolygott azon, hogy a fiatalember a nevét elhabzsolta, mintha restellné, ellenben a többi mondanivalóját nem kis önérzettel hangsúlyozta.
Bizalmasan kezet nyújtott.
- Foglaljon helyet.
Az első pillanatban megtetszett neki a fiú különös, nagyszemű arca.
- Hatalmas nyár van - szólt a fiatalember, s poros, szürke ruhájára nézett.
- Mit gyűjt maga? - kérdezte a papné.
- Én, kérem, összeírom az összes nótát és mesét és mindent, amit a nép a fonóban , kukoricatörésnél és másutt a saját szórakozására tud.
Gyorsírással.
Fonetice.
- Nem érdemes azt összeírni.
- De igen, az a legértékesebb...
- Ugyan, csupa haszontalanság.
És tele van illetlenséggel.
- De kérem...
- Inkább el kellene tiltani már azt a sok bolondságot.
Különben az igaz, a mai fiatalok már inkább újságot olvasnak.
- Ez a baj...
- Felfogás dolga.
De maga kapós lehet ám a környéken.
Kivált így nyáron pénzért sem kap az ember gavallért.
A fiatalember mosolygott.
Vastag, hirtelen nőtt, fekete bajusza volt, amely furcsán vénítette az arcát.
Sovány bőréből csakúgy dűlt a sörte, s vékony, fehér, gyerekes bőrét szinte kegyetlenül verte át.
Vastag, húsos ajka volt, amely szinte bíborvörös színével elárulta az érzékiességet s azt, hogy most csaknem állandóan izgalomban él .
A rendetlen élettől le volt fogyva s kimerülve, a szeme alatt fekete karika volt, s nagy, sötét szeme furcsa, nem komoly élénkséggel villogott.
Az asszony kíváncsian és hosszan nézte, mintha valami idegen csodalény volna; már egész zavarba hozta a fiút.
A pap újra benyitott.
- Teríttetsz?
- Jaj, azt elfelejtettem, mindjárt szólok.
Felállott, hogy elmenjen.
De ahogy az urára nézett, látta annak arcán, hogy bosszús lett az idegen fiú láttára, s meg akarta akadályozni, hogy esetleg rossz kedvében elküldje.
- Hát nálunk ebédel - szólt oda a fiatalemberhez, s valami olyan közvetlenség volt a hangjában, amely mindjárt családi bizalmasságot teremtett köztük.
A fiú bemutatta magát a papnak is, aki fáradt és unott érdeklődéssel vette tudomásul , hogy megint igénybe veszi a közérdek az ő családi és személyi függetlenségét.
A fiatalember túl elevenen igyekezett kérdezősködni a faluról, s ő óvatosan burkolózott bele az általános igazságok köpenyébe.
- No, gyűjtő úr - mondta az ebédnél az asszony a fiatalembernek -, most jöjjön velünk.
Maga úgyis gyűjteni akar, hát jöjjön át Battára.
Elvisszük a kocsinkon.
- A legnagyobb örömmel, sőt igen hálás vagyok.
Az asszony észrevétlenül odapillantott az urára, s kimondhatatlan gyönyörűséggel látta, hogy annak az arca egy árnyalattal komorabb lett.
A kocsiban úgy ültek, hogy a fiatalember visszafordult a kocsis üléséről, befelé a szekérbe, s szemben ült a pappal, de állandóan a papnéval beszélt.
Túlságosan fiatal volt, s igen hamar beletalálta magát abba a helyzetbe, hogy egy kissé korosabb asszonnyal csak akkor illik össze, ha ő a valóságnál gyerekesebbnek mutatja magát.
Akaratlanul is naiv és jó kisfiú akart lenni, amolyan számba nem vehető gyerek, akinek minden szabad.
Állandóan csacsogott, és nagy hangon, de gyerekeskedve beszélt, túlozva önmagát, és szántszándékkal leszállítva a saját komolyságát.
A pap alig szólott egy-két szót, s azzal igen kellemetlenül feszélyezte a fiút, aki azonban el volt szánva rá, hogy hálás lesz az asszonynak a jóságáért.
Sok pletykát tudott a környékről, ahol már járt, s most szabadabban kapott az asszony biztató kérdésein, hogy minden papról és papnéról elmondja, amit csak hallott valahol.
A papné szörnyű elevenen vette a pletykát, és nagyokat kacagott, s alapos magyarázatokkal világosította fel a fiút afelől, amit nem érthetett.
Bátran beszélt , és teljes rosszakaratú őszinteséggel, mert kellett neki, hogy könnyítsen magán , most, mikor társaságba megy, ahol úgyis epével fog megtelni a szíve, s mert útonjárónak mindig könnyen tud az ember kitárulni, mint Midász a nádasnak: ez elfelejti, amit hall, s én megszabadultam egy kis pletykázási kényszer terhétől.
Közben, mert az út igen hosszú volt, s már öt-hat falun keresztülmentek alkonyatig, a fiatalúr a kocsist faggatta fél tréfával népköltési termékek miatt.
A kocsis nótákat mondott meg parasztvicceket.
Öreg ember volt, akinek minden szabad .
A diák csodálkozva figyelte meg, hogy az asszony, aki úgy megszólotta a paraszttréfák szabadosságát, a világért sem mulasztott volna el egyet sem ezekből a nyers, trágár adomákból.
Ha valamit nem értett a szekérzörgéstől, a kocsisnak vissza kellett fordulnia, s elismételni, ha kellett, kétszer is a dolgot.
- Fiatalúr - lökte oldalba egyszerre a kocsis a diákot.
- Nézzen csak oda!
Kinn a mezőn mentek át, a legelőn.
Csorda legelt körülöttük.
Nagy, komor bika állott távolabb felemelt fővel, és méltóságosan bámult az átmenő szekér felé.
Jobbra mellettük két tehén ficánkolt.
Egyik, egy szép fekete nyakú tehén, bikát játszott, s felkapaszkodott a másiknak, egy kis veres riskának a tomporára.
Mindnyájan oda figyeltek.
- Látott már ilyet?...
- Ejnye - mondta, s oldalba bökte a kocsist elvörösödött arccal a diák, aki restellte a dolgot hölgytársaságban.
- Bika kén neki! - szólt az öreg paraszt.
- Az a legrosszabb, mikor a tehén bakzik .
Üzekedhetnék, de hiába kerülgeti a bikát, az észre se veszi, hát osztán ű akar hágni!
Az asszony arcát hirtelen a mélyről felrohanó vastag véráradat öntötte el.
Elővette a zsebkendőjét, és eltakarta vele az arcát.
Aztán dacosan elhúzódott az urától.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE