Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
Keve kapitány és gróf Falkenburg főhadnagy isten tudja hányadik cognacos pohárkát hajtották már föl, mikor a főhadnagy fölkiáltott:
- Az ördög vigyen el engem, ha az ezredes le nem ütötte a kezemről azt a leányt.
Már látom, hogy vége.
Kinéztek az ablakon s látták, hogy az ezredes ott megy megint a Kádas-utca felé.
- Türelem, bajtárs, türelem, - csöndesitette barátját a kapitány; - van még több szép leány is a városban.
- Van, van, - viszonzá a főhadnagy, - de boszant, hogy annyit koptattam a lábamat hiába.
- Mi a ménkű varázsszere lehet az öregnek, hogy a leánynak inkább kell, mint az ilyen magamfajta fiatal legény?
Keve kapitány nem tudja.
Azt hiszi, hogy az öregnek nagyobb már a gyakorlata, jobban tudja a módját?
- A módját?
Hisz én próbáltam mindenkép.
S ma hátrább vagyok, mint a kezdetén.
Szóba sem akar állni velem a leány, tüntetőleg ott hagy s mulattathatom a mamáját.
- Hisz az sem megvetendő, véli Keve kapitány, csinos, jó karban levő.
- Meghiszem, - szakitja félbe a gróf, - de nem az én gusztusom, nagyon kövér.
És nem is igen lelkesülök a negyven éves hölgyekért.
De azt a leányt, ha azt egyszer a kezeim közé kaphatnám!
Villogó szemekkel ugrik föl székéről a fiatal gróf.
Keve kapitány vállait vonogatja.
Azalatt az ezredes befordult a Kádas utcára s erősen dobogó szivvel nyitja be a Makóék kapuját.
Tegnap itt találta Falkenburg főhadnagyot; valjon itt találja-e ma is?
Nincs senki otthon, csak Paula.
S az ezredesnek szive még erősebben kezd dobogni.
Egy percig nem talál szót, hogy mit mondjon, csak megszoritja a leánynak feléje nyujtott kezét, talán nagyon is melegen, nagyon is hosszasan, mert a leány megzavarodva vonja vissza kezét, barátságos, nyájas tekintete hirtelen csodálkozássá és megdöbbenéssé olvad s lesüti szemeit.
- Miért vonja vissza kezét? - szólt az ezredes.
A leány szólni akart és nem tudott.
Igy még soha sem látta Hadady ezredest, kipirult arccal, lángoló szemekkel.
Csaknem megijedt tőle.
Még hangja is másnak tünt föl , rekedtnek, tompának.
- Miért vonta vissza kezét? - ismételte az ezredes és hangja nem volt oly szelid, oly bizalomkeltő, mint máskor.
- Megbántottam valamivel?
Neheztel rám valamiért?
Beszélt talán önnek valaki?
Nem gondolhatott egyebet.
S a mint ott állt a szép leánynyal egyedül, agyára tódult a vér s hirtelen elhatározással közelebb lépett.
Érezte, hogy elérkezett az a perc, a mikor szólnia kell.
Maga sem tudta, mi lesz a vége ennek a beszédnek, de egyszer végre meg kell ragadnia az alkalmat.
Falkenburg főhadnagy jutott az eszébe.
Nem haboz tovább, nyiltan fog szólni.
Tudni akarja, ki beszélt, mit beszélt?
- Rágalmaztak ön előtt?
A leány megrettenve, akadozva felelt:
- De, édes istenem, miért kérdezi ezt?
Miért gondolja?
- Szóljon, - sürgette az ezredes.
- Talán szüleinek nem tetszik, hogy én...?
Elakadt, egy percig habozott, aztán hirtelen fölállt s megragadta a leány kezét:
- Nos, igen, szóljon, miért változott meg?
Tegnap még oly boldoggá tett.
Paula!
Édes Paula!
A leány kirántotta kezét Hadady ezredes kezéből.
A homályos világosság dacára is látni lehetett, hogy arca elsápadt s egész testében reszket.
- Hát ön is? - szólt fuldokló hangon s iszonyodva takarta el arcát; - hát ön is?
Az ezredes megdöbbent.
Nem értette e nagy rémület és irtózat okát s teljesen megzavarodva állt a leány előtt:
- De hát mi van abban oly borzasztó, hogy én is szerelmes lettem egy szép leányba ?
Hát oly rút, oly vén, oly visszataszitó vagyok én, hogy már a gondolatától is megremeg annak, hogy én szeretem?
- Hagyjon, hagyjon el, - rebegte fuldokolva a leány.
Az ezredes habozva állt ott.
Az egész jelenet oly megfoghatatlannak látszott.
Ez a váratlan sértés, ez a megvető visszautasitás fölingerelte; de gavallér volt, a ki mérsékelni tudja haragját.
- Szót fogadok, Paula kisasszony, - szólt büszkén, de a nagy belső felindulás miatt fojtott hangon, - el fogok távozni és többé nem kerülök utjába.
Legalább szándékosan nem.
De egy válasszal tartozik nekem.
Katonatiszt vagyok s féltékeny a becsületemre .
Vétettem valamit a lovagiasság ellen, midőn megvallottam, hogy önt szeretem s nőül akarom venni?
Halk sikoltás rebbent el a leány ajkán s reszketve emelkedett föl a székről.
- Nőül akar venni?
Engem?
Most még kevésbbé értette az ezredes a leány csodálatos magaviseletét.
- Mit jelent ez, Paula? - kérdezte komolyan, csaknem szigoruan.
- Ez azt jelenti, ezredes ur, - válaszolt a leány, - hogy ön derék és nemes férfi s én teljes szivemből köszönöm jóságát.
Kezét nyujtotta az ezredesnek és most már nem vonta vissza, hanem ott hagyta a férfi melegen szorító kezében.
Az ezredes most már mosolyogva szólt:
- Arra még nem felelt, Paula, amit kérdeztem.
Miért ijedt meg tőlem?
A leány pirulva, zavartan sütötte le szemeit s oly kedves volt igy szemlesütve , szemérmetesen, hogy az ezredest elragadta fiatalos heve s átölelte a leány karcsu derekát.
- Hát szeret egy kissé?
Egy percig hallgatott a leány, csak szivének heves dobogását lehetett hallani, amint igyekezett kibontakozni az ölelő karok közül.
Aztán nem is igyekezett már kibontakozni s halkan, susogva rebegte:
- Szeretem.
Hadady ezredes szivéhez szoritotta a szép leányt.
- Oh édes, édes egyetlenem!
A daliás férfi büszkén, boldogan tartotta karjai közt a leányt.
Csaknem ifjui tűz ragyogott szemeiből, széles melle kifeszült s barnapiros, férfias arcán a boldogság fiatalitó varázsa látszott.
Enyelegve szólt most Paulához, akit még mindig átölelve tartott:
- Nos édes, kivánja még, hogy elhagyjam?
A leány a férfi keblére hajtotta piruló arcát.
A férfi felelt helyette is:
- Nem, aranyosom, nem hagyom el soha.
Még ma beszélek szüleivel.
- Holnap, - kérte a leány.
- Miért? - kérdezte az ezredes.
- Holnapig talán jobban megfontolja - viszonzá halkan a leány.
- Ha csak ezért, - szólt nevetve az ezredes, - akkor nincs semmi okom holnapig várni .
Ugy akarok innen elmenni, mint jegyese.
- Holnap, holnap, - esengett a leány.
- Csodálatos leány.
Jó, legyen hát holnap, - engedett végre az ezredes.
S hosszu, forró csókot nyomott a szép leány ajkaira, ki szemeit behunyva, kábultan , félig aléltan pihent karjai közt.
Majd egyszerre fölrezzenve, gyöngéden eltolta magától a férfit.
- Holnap, holnap!
Mikor az ezredes eltávozott, mintha Paula csak akkor tért volna teljesen eszméletére.
Mereven tapadt szeme az ajtóra, a merre Hadady ezredes távozott.
Ugy látszott, mintha azon gondolkoznék, nem álom volt-e az, ami vele történt.
Hát igazán ugy történt minden és most már megmásithatatlan?
Kezeit végighuzta homlokán, mintha álmából ébredne föl.
Aztán valami rettenetes szorongó érzés fogta el szivét s megtörve roskadt a támlásszékbe:
- Mit cselekedtem!
Könyei végig peregnek arcán.
Oda van büszkesége.
Mit cselekedett?
Miért cselekedte ?
Hiszen nem kényszeritette rá senki.
Miért nem mondott igazat?
Miért mondta annak a nagylelkü nemes férfinak, hogy szereti?
Miért csalta meg?
De hát mondhatott-e egyebet?
Abban a pillanatban nem tudott volna mást mondani , annyira erőt vett rajta a meghatottság s annyira megtelt a szive hálával és gyöngédséggel.
Oh! ez az ember, a ki annyira fölötte áll a többinek, nem ugy szereti őt, mint a többi, hanem becsüli, magához emeli, nőül kéri.
Hát felelhetett-e ennek a nagylelkü férfinak mást, mint amit várt, hogy szereti?
Nem tudta, mit mond abban a pillanatban, s oda omlott karjai közé annak, aki nagylelküen magához akarta emelni a szegény, mindenkitől lenézett leányt.
Elragadta a nagylelküség.
Talán a hiuság is belejátszott.
Nejévé lehet egy előkelő férfinak , kiváló állást foglalhat el a társaságban, akik most lenézik, alázatosan bókolva fognak meghajolni előtte.
Meglehet, hogy hozzá járult az elkeseredés is annak a másiknak lelketlensége és gyávasága miatt, akit igazán tudott volna szeretni s aki oly nyomorultul elhagyta.
Nem tudja, mi minden ragadhatta meg lelkét abban a pillanatban; de arra emlékszik , hogy mint valami látomány tünt föl előtte a jövő ijesztő képe.
Ugy rémlett neki , mintha valami örvény tátongna lábai előtt, valami rémes, sötét, kanyargó örvény, mely elnyeléssel fenyegeti.
Megborzadt arra a gondolatra, hogy mi lesz belőle atyja halála után.
Addig csak eltengődnek, hanem aztán?
Nem volt más választása.
Hogyne fogadta volna el a mentő kezet.
De érzi, hogy ez nem szerelem.
És eszébe jut szerencsétlen anyja, a ki szerelem nélkül ment férjhez.
Oh , milyen élet az egy férfihoz láncolva élni, akit nem szeretünk!
Egykor fogadást tett, hogy soha sem fog szerelem nélkül férjhez menni, soha semmi más érdekből.
És most mégis kezét nyujtja annak, aki iránt nem érez csak tiszteletet, a ki korára nézve atyja lehetne s a ki maholnap talán roskatag aggastyán lesz.
Ott pihent karjai közt, átengedte magát csókjának, ölelésének és oda igérkezett neki örökre, a nélkül, hogy szivében érezné a szerelmet, a nélkül, hogy csókjára sovárogna, sőt félve gondol rá.
Hát ő is ugy megy férjhez, mint mások, a kik oltár elé lépnek hideg szivvel és esküsznek szerelmet, a mit nem éreznek?
Hát ez az ő vége is?
- Vagy isten rendelése csakugyan, hogy az övé legyek?
Rejtelmes hang szólal meg Paula szivében.
Az égi gondviselés küldte bizonyára ezt az embert, hogy legyen egy erős, bátor, nemes férfi, a kire támaszkodhatik.
Oh, ezt már legelső találkozásukkor érezte Paula, olyan homályosan, de érezte mindjárt.
Mintha dicssugártól körülvéve látta volna daliás alakját, mintha valami felsőbb lény lépett volna elejébe, ugy tűnt föl Paulának.
Mivé lett volna nélküle Paula?
Hová sülyedt volna?
Iszonyodva gondol a báli éjre, a mint kétségbeesésében vakon akart rohanni saját vesztébe.
Ma már örökre el volna temetve a fiatal leány, a ki huszártisztekkel pezsgőzött, tivornyázott.
Ha ez a férfi nem lép föl mint őrző angyala, hová ragadta volna az elkeseredett leányt az a szilaj dac, mely szembeszállni készteté az egész világgal.
Borzadva gondol vissza Paula arra a percre, mikor lába már ott állt az örvény szélén , melybe a világ igazságtalan itélete akarta letaszitni.
Oh, mennyi hálával tartozik szabaditójának!
Milyen boldog lesz, ha azt boldoggá teheti.
Csak reá akar gondolni szüntelen, neki szolgálni, neki áldozni egész életét, mint hűséges, engedelmes felesége.
Szeretni akarja, szeretni, szeretni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE