Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Budapest
Keletkezés ideje
1908
Fejezet
12
Bekezdés
752
Mondat
2051
Szó
22397
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A MÁSODIK ÉS HARMADIK.
A kis Wilkie, a Fáni hires zsokéja, leszaladt a lépcsőkön.
Száraz, csontos arca haragtól égett s a szája idegesen rángatódzott.
- Nos, nos? - állta utját a portás.
- Ugy van, ahogy mondtam - toporzékolt a kis angol dühösen.
- Nem engedi, hogy Fifyt lovagoljam.
Azt mondja, nem jó még a training.
Ideges és félénk az állat.
Én itt hagyom ezt a nőt!
- Dehogy hagyja, - mosolygott a portás.
- A mi urnőnket senki sem hagyja itt és maga sem fogja itt hagyni.
Ennek a nőnek a körme alatt több ész van, mint a többi asszonyokból egy tucatnak a koponyájában.
Ha ő azt mondja: hogy Fifi nem fut, annak oka lesz és szépen nyugodjon belé, Wilkie ur.
Majd lovagolja Coxot.
Csöngettek.
A lovaregyletből jött egy szolga, majd sürgönyt hoztak a bécsi jockey-clubból és tizenegy órakor egy kis előkelő társaság jött déjeunerre.
Hazai és külföldi sportsmanek, köztük két előkelő angol hölgy, kik az őszi versenyre jöttek.
A kis társaság alig ült asztalhoz, mikor a kapu előtt a gróf Zólyomy fogata megállt .
Egy félesztendő óta ritka vendég volt a gróf.
Betegeskedett.
Az azelőtti szép , egyenes, keménytartásu öreg ur összeesett, megvénült.
Finom, arisztokratikus arca megnyult, beesett, megsárgult, a haja megőszült és látszott, hogy járásközben erősen rátámaszkodik botjára.
A lépcsőkön lassan ment fölfelé, s mikor felért az emeletre, szédülve fogózott meg a karfába.
Az inasok nagy tisztelettel nyitottak előtte ajtót s minthogy nem akart a társaság közé menni s az inasoknak meghagyta, hogy ne zavarják urnőjüket, egy kis oldalszalonban várakozott Fánira.
A szomszéd teremből áthallatszott a vendégek társalgása, női kacagás s néha a Fáni szép, mély hangja.
Az öreg gróf leült és szomoru mosolylyal nézte a szemközti falon Fáninak egy életnagyságu arcképét.
Lóháton ült és szeméből az utolsó két évnek egy azelőtt ismeretlen kifejezése ragyogott ki, élesen, hidegen, kegyetlenül.
Fehérposztó lovaglóruhában ült szénfekete lovának hátán s alakjának finom vonalai, gyönyörü arcának nemes, üde, harmatos bája és fejének büszke tartása, mint mindig, most is elvarázsolta az öreg grófot.
Csöndes merengéssel nézte a képet és szomoruan sóhajtott.
- A sóhajtásáról megismertem önt, gróf ur, - szólt egy hang közvetlenül mellette s egy rózsaszinü selyemparaván mögül egy kéz nyult feléje.
A gróf meglepetten állt fel.
Dobák, a kritikus, ült a paraván mögött s mosolyogva emelkedett fel.
- Bocsánat, ha megijesztettem.
Én már egy félóra óta várakozom a ház urnőjére , örülök, hogy a másik félórát nem kell egyedül végig unatkoznom.
A gróf elmosolyodott.
- Ön szellemes ember hirében áll és csodálkozom, hogy a saját maga társaságában unatkozik.
- Nem tudja, gróf ur, hogy épp a szellemes emberek unják meg önmagukat leghamarabb?
A szellemesség olyan, mint a szakácsnék természetrajza, kik a nélkül, hogy ennének, már a szaggal jóllaknak.
- Különös hasonlat - mosolygott a gróf.
- De igaz!
Az ostoba emberek legutoljára saját magukat unják meg, de az okosak először is önmagukat.
- Van benne valami! - sóhajtott a gróf s botjával a régi spanyol szőnyeg fakó virágait rajzolgatta.
- Tisztán és egyedül csak életunalomból, ostoba ember még sohasem lett öngyilkos.
- Nem, - felelte könnyedén Dobák.
- Ahoz, hogy valaki az életet saját magában unja meg, egy külön, abstrakt és nem mindennapi intelligencia szükséges.
Mert nézzük csak az életnek egész beállitását, strukturáját, nem csupa védekezés az unalom ellen?
Az ember dolgozik, a nélkül, hogy egyéb okkal összefüggésbe hozná ezt a kényszerü robotot, mint: a struggle for life ősemberi intézményével.
Pedig az ember nemcsak azért dolgozik, hogy jóllakjon, hanem azért is , a miért mulat: hogy ne unatkozzék.
Mert az unalom nem kis Miska ám!
Van olyan hatalmas ellensége az életnek, mint a betegség.
Csakhogy alapjában, igazi mivoltában, csak a fölényes, kivételes agyvelők tudnak róla, kik kissé közel vannak az Uristenhez és elég merészek hozzá, hogy betekintsenek az öreg konyhájára, ahol őszentsége az életet kotyvasztja számunkra.
Már most, ha elég merész vagyok ahhoz , hogy megkritizáljam az Ur müvét, hogy darabokra, atomokra, csöppekre, foszlányokra szedjem szét önmagamat, az életet és a halált, mély és alapos okom támad, lenézni és megvetni az Ur müvét.
És ha idáig jutottam, már ott tartok, ahonnét többé sem a milliók, sem a hatalom nem huz vissza...
Hanem hát beszéljünk más egyébről.
Ugy hallottam, betegeskedik, ha nem veszi tolakodásnak kérdésemet, mi baja van?
- Öreg vagyok, - mosolygott szomoruan a gróf.
- Ez nem betegség.
Az öregséggel tovább elél az ember, mint a fiatalsággal.
Csak az a kérdés, mikor érzi már öregnek magát az ember?
Én husz esztendős koromban épp olyan öregnek éreztem magam, mint most.
És ez az érzésem már huszonöt év óta tart.
Kissé elhallgattak, miközben a gróf szorgalmasan rajzolgatta a szőnyeg rózsáit s Dobák az ablaküveghez ütődő esőcsöppeket nézegette.
- Ön jó barátja Fáninak, ugyebár? - kérdezte kissé zavartan a gróf.
- Ha ön jó barátnak nevezi azt, aki kigyót-békát rákiált barátjaira, ha ezeknek jó dolguk van és odaadja utolsó fillérét, ha bajban vannak, - felelte Dobák vállat vonva - akkor jó barátja vagyok Fáninak.
A gróf fölemelte tekintetét és szép barna, törtfényü szemével ránézett Dobákra.
- Ön különös ember, - mondta.
- Dehogy! - mosolygott ez.
- Én csak goromba ember vagyok.
Még csak nem is szellemes , mint az elébb mondta, ismétlem: csak goromba.
Szerencsére, a gorombaság annyira szokatlan a mi hazug társas életünkben, mint az igazi szellemesség, hát az emberek önmaguk miatt rám fogták, hogy én szellemes vagyok.
Legyen nekik hasznuk belőlem.
Az öreg gróf erőltetve mosolygott.
Látszott rajta, hogy gondolatai másutt vannak.
- Szeretnék öntől valamit kérdezni, - szólt halkan és leplezhetetlen zavarral.
A kritikus, mint egy ördög, mosolyogva nézett okos, éles, kegyetlen sasszemével az öreg arisztokratán keresztül.
Ugy, mint egy szitán.
Látta: a szivét, a máját, a veséjét, mindent látott benne.
- Tőlem lehet kérdezni, - tréfálózott gunyosan, csak a feleletem ne bántsa gróf urat .
Az udvariassággal rossz lábon állok.
A gróf zavartan nézegette.
- Csak őszinteségről van szó...
És én önt őszinte embernek nézem.
Csak arra kérem, de köztünk maradjon, azt szeretném tudni, kaphatna -e Fáni valahonnét még ma, most, egy óra mulva, ötvenezer forintot?
A kritikus egy percig csodálkozva nézett a grófra, azután elmosolyodott.
- Azaz, hogy ön kaphatna -e ?...
A gróf zavartan, lesütött szemmel hallgatott.
- Igy gondolta? - kérdezte Dobák halkan.
Az öreg gróf vállat vont.
Volt valami nagyon kedves, léha, "minden-mindegy" bohémos keserüség a mozdulatában, ami mély benyomást tett a kritikusra.
- Igy gondoltam, - mondta, botjával a szőnyeg virágain játszadozva - de nekem már ötven forintnyi hitelem sincs.
Kissé hallgattak.
A gróf szomoruan nézett maga elé s a kritikus lopva őt nézegette .
Volt valami mélységesen megható az öreg arisztokratában.
Látszott rajta, hogy beteg , de ragyogó, tiszta és előkelő volt igy is és minden rajta, amit viselt.
Az aranygombos, vastag ébenfabotja, keskeny barna szarvasbőrkeztyüje, lakk-topánja és apró aranygombos, fehér mellénye.
A kritikus különös szive elszorult.
Felállt, majd hátratett kézzel megállt a gróf előtt.
- Hát bizony, gróf ur, alaposan tönkrement! - mondta nyersen.
- Tönkre, - felelte halkan, nyugodtan a gróf.
- Tönkretette ez a szép hiéna, - mutatott Dobák hátra az ujjával.
- Hanem vigasztalódjék.
Nem ön lesz az utolsó.
A gróf az előbbi vállvonással felelt.
- Én ezt megérdemlem s magamért nem is aggódom.
Kevés időm van már hátra, s csak a Fáni sorsa aggaszt.
- No, az ne aggaszsza! - felelte Dobák gunyosan.
- Egy husz milliós lengyel grófot most is ott tart a sarokban.
Ez idő szerint együtt déjeuner-znek, ide hozzánk a harmadik szalonban, aki bármelyik percben hajlandó oltár elé vezetni Fánit s kinek ahoz három esztendőre szintén nem marad több aranya a husz milliójából, mint amennyit a botján és a mellényén fog hordani, épp ugy, mint most ön, gróf ur.
Hát ez az ötvenezer forint ne aggaszsza.
Fáni csak szól, vagy int a lengyelnek s egy óra mulva kezében lesz a pénz.
Olyan sürgős ?...
Annyi sértő impertinenciával volt ez a kérdés fölvetve, hogy a gróf belésápadt.
- Ön kissé messze megy, - mondta hidegen.
- Meglehet, - mosolygott Dobák zavartalanul.
- Nekem azonban megvan az a jó tulajdonságom, hogy a legmesszibb utról is vissza lehet forditani, ha kielégitik a kiváncsiságomat.
Mert azt az olcsó mesét nem vagyok hajlandó elhinni, hogy - bocsánat - gróf ur saját pénzbeli zavarát Fánival korrigáltatná ki?
Hogy a Fáni kiadásait egy idő óta adósságból fedezi, ezt tudja fél Budapest, de ez természetes és korrekt ügy .
Ez a másik azonban, nem volna ilyen.
Hogy ön...
Fáni által...
Bocsánat! ön tudja , hogy én nyers és kiméletlen ember vagyok, de nem rosszakaratu...
A gróf halálsápadtan nézett a rettenetes emberre.
- Hogy gondolhat felőlem ilyet?
- Hisz nem gondolok.
Tudom és látom tisztán, hogy ön valakin segiteni akar a pénzzel .
Sürgősen.
Valakin, kinél életkérdés ez az összeg...
S mivel önnek nincsen hitele, hát Fáni által akar pénzhez jutni.
Vannak némelykor olyan nemes cselekedetek, melyek jellemtelenségeknek látszanak és megforditva...
Ilyen az élet!...
- Ilyen az élet! - suttogta fázósan, maga elé bámulva a gróf.
- Jól sejti, meg kell valakit mentenem.
- Egy nőt? - faggatta kérlelhetetlenül a kritikus.
Az öreg ember tehetetlenül mondta utána:
- Egy nőt...
- Társaságbelit?
- Társaságbelit...
- Aki váltót hamisitott, vagy más ilyesmit...
A gróf fáradtan hunyta le szemét.
- Ne kinozzon, - könyörgött.
- Azt a nőt, nagyon régen, egykor szerettem.
Most bajban van...
Arisztokrata hölgy...
Egy jótékonycélu egylet elnöknője...
Hozzányult az egylet pénzéhez...
A kritikus szeme megvillant s rut, ördögi arca kipirult az örömtől.
A szeme tüzben égett.
- Megmentjük! - felelte lázasan.
- Fáni nélkül, én magam, csakhogy ennek ára lesz ...
A pénz egy óra mulva ott lesz a gróf urnál, hanem cserébe azt kivánom, hogy holnap, a verseny napján, ott, egész Budapest előtt, gratuláljon az az arisztokrata dáma Fáninak, mint az első dij nyertesének, leányával együtt.
Ő utánuk majd jön a többi is...
- Hát ön tudja, hogy ki az a hölgy? - kérdezte a gróf rémülten.
- Tudom, - mosolygott öntelten Dobák.
- Azért vagyok ujságiró!
- Hát már közszájon forog? - kérdezte a gróf rémülten.
- Nem forog.
- Hát ön az első?
- Igen, én vagyok az első, - mosolygott Dobák - csakhogy nem abban: ami megtörtént , erről nem tudtam, hanem abban: ami történni fog.
Ez a mi mesterségünk müvészete.
Tudni azt, kiben lappang benne: a szélhámos, a sikkasztó, a váltóhamisitó, vagy a genie.
Mindig meg voltam győződve magamról is, hogy nem vagyok kóser, tizenhárom próbás jellemü ember.
Csak épp azt nem tudtam, hogy a sátán asszony formában piszkálja ki belőlem valaha a szunnyadó parazsat.
És épp ez történt...
A lapomnál én kezelek egy csinos összegü alapot, épp elég lesz a grófné őméltóságának , melyet a Fáni nevében és biztos jóváhagyása tudatában, ezennel felajánlok gróf ur utján őméltóságának...
Kéz kezet mos, gróf ur.
Ne nézzen rám olyan rémülten.
Egyszerü ügy az egész...
Jött egy nő, akiért egy harminckét esztendős, nagytehetségü fiatal ember főbelőtte magát, egy gazdag öreg mágnás pedig anyagilag tönkrement érte s egy vén ostoba bohém, aki erkölcsileg megy tönkre érte.
Hát nem egyszerü, tiszta és világos dolog ez?
Képzelje azt a diadalt, amit szerzek ennek a leánynak!
Egy büszke , gőgös, bár nem éppen makulátlan erkölcsü főrangu asszony, - ha jól tudom , csillagkeresztes és palotahölgy is, bár rendkivül korlátolt anyagi viszonyok között , - holnap kezet fog a mi leányunkkal, egész Budapest előtt.
Ez lesz a Fáni eddig is fényes erkölcsi sikereinek: pièce de résistance-ja.
Kacagott és sietve vette föl a télikabátját, miközben még ezeket mondta:
- Én mindössze azért jöttem most ide, hogy lássam ezt a leányt egy pillanatra, mert három nap óta nem láttam s valami ostoba hazugsággal állitottam be...
Most sietek elmenni, mert már nem is egy, hanem két asszonyról van szó.
Az egyik az, akit ön régen szeretett, s a másik, akit én most szeretek.
Csinos kis melodráma, melyhez zenekiséretet az arany csengése szolgáltat.
Az emberiség nyomoruságának örök refrainje: szerelem és pénz...
Megszoritotta a gróf kezét és elsietett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE