ELTE regénykorpusz

Szepessy Pál a Partium felé bujdosott már akkor.

Alig nehány hivével.

De mit kellett megérnie, amig eljutott odáig?

A györkei tumultusból először a dargói hágónak irányitotta lova fejét s keleti irányba átvágtatván a hágón, Nagymihálynak száguldott tovább.

Azalatt a középzempléni Tót Lapályt elárasztották a feldühödött császári csapatok ( legalább is olyan hirek ütötték meg a fülét Szepessy Pálnak) s ezokból óvatosnak kellett maradnia hajmeresztő menekülése közben.

És mig a magakavarta szélben oldalt-csapkodott a szakálla, sokszor megzaklatott elméjét ujabb gondok kezdték emészteni...

Vezértársaira gondolt...

Nem tudta, mi lehet kopaszhomloku régi pajtásával, Szuhay Mátyással, akinek neve alaposan fel volt irva Spankaunál és Kobb Farkasnál, miután - mint a legingerültebb kálvinista egész Felsőmagyarországról - uton-utfélen hirdette, hogy nincs már egyéb vágya e rút földi-életben, mint jezsuitáknak miskárolása...

Petrőczy István vezérre és örök bajtársára, Ubrisira is gondolt Szepessy Pál s egy olyat sóhajtott, hogy szinte hörgött.

Ugy számitotta, hogyha nem haltak meg a csatában s ha nem fogta el őket a német, hogy négyrészbe vágja szét szánandó testrészeiket, akkor a Hegyalja déli csücskén menekülhetnek valahol.

A Tiszán tul pedig biztosan belevetik magukat az Alföld ingoványos utvesztőibe...

És szivből sajnálta a két Duló-testvért Szepessy Pál: Györgyöt és Gergelyt, ugyszintén a dülledt homloku Tulok Györgyöt s a részeges Majos Ferencet nem kevésbé, akinek a nép vaditásában nagy hasznát tapasztalta minden alkalommal...

De sajnálta épugy minden legényét.

S hangtalanul meggyászolta mindazokat, akik katonamódra haltak meg mély sebeikben a csatatéren, ugyszintén az élőket, akik most szerteszórva loholtak mind-mind a Partium irányába, miközben a hátuk megett méregtől fujva csörtetett utánok a német.

És ahogy mindezt végiggondolta volna magában Szepessy Pál, egy mélységeset sóhajtott:

- Hej német, német!

Ekkor már a Laborc kiöntéseinek szegélyén dobogott alatta a lova, jórészt fáknak sürüjében, mert ha megpillantották volna egyszer a császári zsoldosok, élve nyuzták volna le a bőrét.

Efelől nem is volt semmi kétsége az öregnek .

Észvesztve menekült a fölzendült protestáns urak és prédikátorok eszélyes vezére s huszadnapra sikerült átvergődnie a Latorcán.

Innét a Bodrogköz lápvilágának vette utját, mialatt vagy százfőnyi lovasa csobogott utána a csülökigérő októbervégi vizben.

És nagyon kellett vigyáznia Szepessy Pálnak, hogy valahogy Ecsed várának ne vétse el az irányt, mert ott császári generális parancsnokolt , akinek az utágazókra kiállitott strázsái napok óta lestek már Szepessy Pálra , hogy elfogván őt, legyürjék maguk alá, nagy fenszóval kiáltozva:

- Csakhogy megvagy, te kutya!

November lett, amire maga mögött hagyta a Tisza vizét.

Akkorára meggyarapodott a vezért kisérő csapat, mert innét is, onnét is egy-egy elkalandozott lovasfalka csatlakozott az oldalukba.

Ezek a lovasok holtfáradtan bóbiskoltak a nyeregben , de azért, ahogy meglátták a vezért, a lelkesedéstől rekedten kezdtek kiabálni , süvegeiket magasra emelvén:

- Vivát, Szepessy Pál!

Szepessy Pál ilyen esetekben bizakodni kezdett ujból s jobbjával magasra tartván éjszinü kucsmáját, visszakiáltott:

- Garmadát rakunk még a németek testeiből!

Vivát ez a nyomorult kis Magyarország!

Először Kálló irányába huztak el szélsebesen s lovaik patkótlan patáitól toronymagasan libegett a homok...

Vágtattak-vágtattak a haldokló őszben.

Mert kietlen ősz lett ekkorára.

A homoktól telefútt Nyirségen át igyekeztek hajszolt lovaikon.

Egy-egy lehelletnyi halmon sovány nyirfácska búsongott s messziről valami csonkára-pörkölt tanya nézett vissza reájuk ködszinben.

Mert ködök gyülekeztek már a szemhatár peremén s ugy tetszett, mintha minden lépésnél egy lépést távolodtak volna tőlük...

Kerülték az olyan helyeket, ahol emberekkel találkozhattak volna, hogy legalább egyelőre ne sejditse a német, merre vették vándorutjokat.

És ez a taktika megint csak az ősz Szepessy Pál nagy esze mellett vallott.

A németet ugyanis azért nem lett volna észszerü a hátukkal húzni magok után, mert mögöttük Szepessy Pálnak legalább tizenötezer lovasa és gyaloglegénye csatangolt céltalanul vagy bujkált dobogó szivvel, hogyha négykézláb is, de elérhesse egyszer a Partium szegélyét.

Ott már, az erdélyi fejedelem kardja alá eső részeken, biztonságban érezhették legalább a puszta életüket.

Kálló alatt ujabb irányba forditotta lova fejét Szepessy Pál, hogy onnét hamarabb elérje Közép-Szolnokot.

Ugyanakkor felsötétlettek jobbról az alföldi mocsarak és lápok, de oly messziről , hogy alig sejlettek föl csak az éghatár alatt.

Ámde amint poroszkálni kezdtek volna feléjük, az a sötét vonal emelkedni kezdett s egyben terjeszkedett is jobbra és balra s délutánra kelve elboritotta már a szemhatár egész hosszát...

Ugyanakkor egy galytalan erdőcske szélén visszarántotta lova kantárát Szepessy Pál s a vezér mögött megállt a csapat is.

Az őszi hidegbe burkolt erdő legszélén ugyanis két bojnyik-külsejü alak heverészett a hátán, tarkó alá dugott tenyerekkel.

Rongy és cafat volt a két csavargó s csak keshedt csalmájukról lehetett gyanitani, hogy magyar részre állt bujdosók lehetnek.

Szepessy Pál szigoruan szólt reájuk:

- Kik vagytok?

A két bojnyik fölkecmergett erre s az egyik közülök, akinek olyan volt a bőre , akár a kordován, igy szólt határtalan mélabúval:

- Buga Jakab nemzeti harcos vónék...

Társa, akinek csüngő haja, szemöldöke és serkedő bajuszkája csepüszinü volt , rámondta:

- Én meg Zöld Demeter vónék...

- S honnan kerültök ide? - kiáltott rájuk a vezér.

Buga Jakab adta meg a választ nagykurtán:

- A györkei zenebonából, jóurunk...

Szepessy Pál felkapta seprüszemöldökeit: nem hitt a fülének.

A lovasok is összenéztek s hitetlenkedve csóválgatták a fejüket.

Most már Szepessy Pál is enyhültebb hangon faggatta tovább a két rút kóborlót:

- S hogy tudtatok ily messzire kerülni el annyi idő alatt?

- Hát, jóurunk, - ingatta a fejét Buga Jakab, - kiléptünk némileg.

A további kérdésekre kitudódott, hogy ugy Buga Jakab, valamint Zöld Demeter nevü kenyerespajtása valóban ott rengette csákányát császári katonák kobakjain , miközben őket is megcsépelték, ezt már nem lehet tagadni.

És mig Buga Jakab mély búval adta elő, mint sikerült megmenteni szánandó életüket, (éjt-napot lappangva ).

Zöld Demeter szótlankodva lógatta szikkadt koponyáját.

Mint egy kehes ló.

- És most hova szándékoztok? - érdeklődött a vezér.

Buga Jakab köhintett a markába, mintha előzetesen át talált volna fázni keveset:

- Most, jóurunk?

A Partium felé haladnánk, ha igaz vóna...

És ki kell lépni esmeg, mert két nap mulva itt terem a német s akkor parázsban hentergeti meg nyomorult tagjainkat...

- Egen... egen... - helyeselt rá kétszer is Zöld Demeter.

Azontul azonban hallgatott.

Szepessy Pál megrántotta fáradt lovának kantárát, de - féloldalt - visszaszólt még:

- Közép-Szolnoknak tartsatok...

Az elkövetkező héten ott fogok doboltatni gyülekezőt.

- Ott leszünk, jóurunk, - mondta utána Buga Jakab, mialatt Zöld Demeter is mintha vakkantott volna valamit.

De olyan fahangon, hogy aki hallotta, még a nemzeti csapás ellenére is kénytelen volt hangosan kacagni egy nagyot.

A közeledő nádasok irányába huzódtak tovább a lovasok, ám akik visszanéztek közülök, jól látták, hogy Buga Jakab visszaereszkedik a hátára, Zöld Demeter ugyanúgy.

Buga Jakab fesztelenül kezd pöfékelni egy száratlan pipán, melyet krumpliból vájt ki.

Zöld Demeter viszont kapkodó szájjal igyekszik elszippantani egy-két nyeletet a füstből.

Mert neki még pofabagóra sem tellett.

Aztán szem elől veszett a két kóbor legény.

Szepessy Pál és lovasai továbbhúzódtak a nádasok irányába, melyeknek nem volt végük.

Talán csak az Alibunári-mocsaraknál.

Mentek az őszben.

Csak néha horkant egy ló.

Másnap hajnalra már locsogok, morotvák, mélykutak, uszólápok és zöldszigetek közt tocsogtak végtelen sorban a lovak.

Minden légmozdulásra felzörgött a nádas s ez a különös zörgés kietlen állapotukat juttatta eszükbe.

Bús hangulata volt mindennek a nádas birodalmában és ha egyetlen lépést vét oldalra a ló, lovasával együtt örökre elmerült volna a feneketlenségben.

Szerencsére azonban nem volt szükségük vezetőkre: hisz csaknem minden bujdosó ismerte a lápvilág titokzatos rejtekeit s lábolható csapásait.

Ősz volt, havatváró ősz...

Jobbról is, balról is megcsillant a viz s a komorodó mennybolt alatt halottszine volt a tükrének .

Olykor, de mind-gyérülőbben, egy elkésett vadmadár húzott el fölöttük, lomhán lengő szárnyakkal s aközben rekedten kiáltozott a messzebb hályogosodó ködök irányába...

Ment-ment Szepessy Pál teméntelen búval meg a lengő szakállával , mentek utána hallgatagon a lovasai, a lovak patkótlan patái pedig tocsogtak ...

Később téres tisztások váltották föl a morotvák, tocsogák, mélykutak, úszólápok és zöldszigetek hináros világát s e tisztásokon magasra burjánzott föl a gazdátlan fü.

A tisztásokon tul s a nádtenger fölött olykor mintha valami falu tornya ködlött volna föl.

Messze... messze...

Láttak aztán egyebet is.

Láttak vékonyhasu és szijjashusu marhákat, melyek szőre lompos csimbókokban s borzolódottan csüngött alá.

Ridegmarhák voltak.

Később felbukkant egy rideglegény is a félig elvadult marhák mögött.

És mig a gulya szélén magasbaszúró villaszarvakkal csudálkozott el a néma lovasokon a bika, a gulya tulsó végében lecsüngő ingujjban támaszkodott furkósának a rideglegény , valamivel odébb egy másik...

Kalapjaiknak elálló és széles karimája fel volt türve keveset, ingük azonban csak a mellbimbóik magasságáig ért le, azon alul csupasz volt a hasuk, minélfogva valóságos szarupáncél rakódott le e puha testrészükön.

Zsiros hajuk két varkocsba fonva s csimbókokban végződött alul .

Álldogált egymás mögött a két szilajpásztor, bunkónak dőlve, mialatt az előtérben hangtalanul huzódtak el Szepessy Pál és lovasai...

Tudták jól a lovasok, hogy ezek a félvad pásztorok - féktelen szilajságukban - szembemennek a farkasokkal is.

Ha ugyanis öles hó esett alá a befagyott lápokra, a butyini hegyek szakadékaiból éhes farkasok ereszkedtek alá idáig s kinzó éhségükben nekiestek a gulyáknak, hogy szétfalják őket.

Ámde kéznél voltak a rideglegények , akik tántorodás nélkül mentek neki a zöldnyálu toportyánoknak, sulyos bunkóikkal csattogó harcba szálltak e felborzoltszőrü dúvadak ellen s csapkodó fütyköseikkel darabokra verték szét a bestiákat.

A szemehéja sem rebbent meg a szilajpásztoroknak, olyan legények voltak egytől-egyig!

A Királyhágó felől jött-jött azalatt a szürkület.

És a szürkületben egy nagyobb gyalogcsapat ődöngött a lápok közt téresedő egyik tisztáson.

Igen-igen csigázottak lehettek már.

Jöttek.

Szepessy Pál visszafogta lovát.

A többi lovas is megállt.

Szép kiállásu fiatalabb emberek voltak még, tógájuk alját felcsavarták a derekuk köré.

Egyesek kézikocsikat húztak magok után, roskadásig, az apró kocsikon pedig könyvek között elemózsia volt felhalmozva.

Legelöl termetes fiatal legény lépkedett, nagy bottal a kezében.

Szemlátomást vezére volt a többinek.

Ahogy Szepessy Pál elé értek volna, a vezető levette szegeletes kalapját s mély meghajlással köszöntötte a bujdosóvezért.

Szepessy barátságosan szólitotta meg:

- Kik vagytok?

- Pataki deákok vagyunk, jóurunk, - válaszolt a daliás alak, - s nevem Szekeressy István.

Széniorja vagyok a földönfutó oskola muzsafiainak...

- Tudom, tudom, - szólt félhangon Szepessy Pál s felhő vonult el a két szemében .

- És most honnét jösztök?

Szekeressy István szénior igy felelt ekkor:

- Gyulafehérvár városából, mely - a jóságos fejedelemmel egyetértőleg - hajlékot nyujtott nekünk.

És most Patak felé, a mi örök Jeruzsálemünk felé törekszünk , hogy leszüretelvén az Alma Mater szőlleiben, némi vagyonkát vihessünk magunkkal vissza.

Mert az oskola szőlleit meghagyták nekünk nevetve a jezsuiták.

Azt hitték ezek a mi nagy ellenségeink, hogy elüldöztetvén a kollégium kebeléről , úgysem vehetjük hasznát a szőlleinknek...

A lovascsapat egyhelyben állt, nesztelenül.

Szepessy Pál sóhajtott, melle legmélyéből s akkor igy szólt Szekeressy István széniorhoz:

- Tudós tanáraitok merre széledtek el e világban?

- Tudós tanáraink ketten vannak: Buzinkay Mihály és Pósaházy János.

Ők azonban elélemedvén tagjaikban, nem indulhattak el velünk, akik minden esztendőben kétszer megyünk a pataki szőllőkbe s kétszer ereszkedünk alá Gyulafehérvárra .

Tavasszal megkapáljuk a szőllőt s őszidőben felvándorolunk a termés mustjáért .

Buzinkay apánk meg Pósaházy apánk megáldottak bennünket és noha siratták kis csapatunkat, legrosszabbul mégis az esett nekik, hogy ők nem láthatják meg, ha csak a határból is, a mi kis Jeruzsálemünket...

A pataki deákok csoportja ekkor már, mialatt távolabbról rohanva tört előre az éjszaka setétje, nagy félkaréjban vették körül a vezért, aki váratlanul meglepetve kiáltott fel:

- Hát te mint kerülsz ide, öcsém?

Egy egészen apró, tizenkét-tizenhárom év körüli diákfiú volt, akit megszólitásával tüntetett ki Szepessy Pál.

Szemenézése nagy szomoruság volt az apró deáknak, de azért bátran állta a vezér tekintetét:

- Sallay Pál vagyok, jóurunk...

- S mivégett indultál meg gyenge lábaiddal Pataknak? - firtatta a vezér.

- Mert két esztendeje nem láttam apámat-anyámat, - felelt a kis Sallay Pali.

- Mondják egyesek, hogy nem él már sem apám, sem anyám, miután német gyilkolta meg őket.

Szepessy Pál egyszerre fölkiáltott, talán, hogy föltolakodott megindultságát álcázza vele:

- Kisöcsém, rakásra fog még dögleni minden német, morva, dán és vallon!

Mindenkit leölünk, aki idegen s édes nemzetünk hóhérolására jött ide...

Halál a németre !

Halál a császárra!

Abban a pillanatban fölzendültek az összes lovasok:

- Halál a császárra!

Ijedt csend következett, miközben setét hajával már-már körülfonta őket a Királyhágó felől vágtató éjszaka.

Akkor felütötte borús homlokát Szepessy Pál s Szekeressy István széniorra rántotta seprüszemöldökét:

- Mikor jöttetek el Patakról?

- Az elmult esztendő, nevezetesen 1671 október havának huszadik napján láttuk utoljára a mi kis Jeruzsálemünket.

Mert Báthory Zsófia fejedelemasszony és fia , az ingatag Rákóczi Ferenc reánkhozta a császári zsoldosokat...

S elmondta a sokat szenvedett szénior, hogy Báthory Zsófia fejedelemasszony , férjének hősi halála után, a katolikus hitre téritvén meg Ferenc fiát, ez a fiu - megfeledkezvén atyjának és nagyatyjának emlékéről - türelmetlen anyjával tiz nehéz esztendőn keresztül a legrosszabb indulattal volt a viharos multu Alma Mater iránt.

Patakra behozta a jezsuita-atyákat, akik lihegő méreggel gyülöltek mindent, ami protestáns volt.

A nyughatatlan fejedelemasszony és akaratnélküli fia a tanulóifjuságot kitiltotta a várbéli templomból, amelyet még Perényi Péter emeltetett az oskola muzsafiainak, elvették a tudós tanár urak lakásait s megvonták a város és a vár ura által több, mint egy évtized óta beszolgáltatott segélyt, a várat német katonaságnak adták oda s ezek a nyomorult lancknehtek a templomot és az oskolát, melyet az ország fényének mondtak mindenfelé , fegyverrel támadták meg és ejtették hatalmukba...

Itt közbeszólt Szepessy Pál, akinek nyakerei dagadni kezdtek az indulattól:

- Mint vonultatok ki Patakról?

A köröttük sóhajtozó nádasra éjszaka próbált rátelepedni immár.

Némi küzködés után akadozva kezdte a daliás Szekeressy István:

- Az elmult esztendő október hava huszadik napjának délelőttjén egész várbeli ezred jött ki ellenünk, fegyvereik sulya alatt zörögve.

Ostromágyukat vontattak magok után, hogyha nem engedünk, romhalmazzá lövik szét oskolánkat és mi ott halunk mind a romok alatt.

És jól számitottak a császáriak, mert esküt tettünk egymásnak, hogy halálunk pillanatáig védelmezni fogjuk a régi falakat...

Dehát nem ugy lett, - és elcsuklott a hangja.

- Buzinkay apánk meg Pósaházy apánk széttárt karokkal könyörögtek nekünk: ne szálljunk szembe fegyvertelenül a fegyveresek ellen.

És mi hallgatni voltunk kénytelenek két ősz apánkra s mikor a császáriak az oskola homlokának, a »Trójá « -nak szegezték az ágyukat, bús énekszóval kiindultunk a mi második anyánk nyujtotta hajlékunkból s odahagytuk a » Fazekas-sor « -t, melynek ablakai az ujhelyi hegyekre nyiltak s odahagytuk a » Huta« nevü déli oskolarészt is...

De nem hagytuk ott az oskolai bibliotékát , amelyet szekereken húztunk magunk után s szekereken húztuk a könyvnyomtató-mühelyt is.

Aközben siralmas énekeket zengedezett kicsiny csapatunk...

Itt elakadt félszünetre Szekeressy István, mintha a megindultság elfojtotta volna a szavát.

De akkor rászólt Szepessy Pál:

- Folytasd, szénior!

Ettől fogok én csak megvadulni!...

Szekeressy István folytatta hát:

- Velünkjött Buzinkay apánk meg Pósaházy apánk is, ámde a két jámbor öreg nemsokáig birta a sulyos utat s ezokból szekerekre raktuk őket.

A Bodrogköz utvesztői között bukdácsoltunk előre, keserves lihegéssel s egy-egy téresebb tisztáson bús vággyal néztünk vissza az Alma Mater felé...

Megakadt, egyet fujt:

- Csak Kenézlőn állapodtunk meg, közel a Tisza vizéhez.

Hónapokat dideregtünk át itten sárban, hidegben és hóban, miközben sok deáknak lefagytak a lábujjai .

Tapasztalván mindazáltal, hogy innen aligha lesz hazatérésünk, Debrecen városába indultunk meg nyomorult szerrel, ahol testvéri vendégszeretet közepette élhettünk.

Utoljára mégis Erdélybe ereszkedtünk alá, a gyulafehérvári kollégiumba, ahol szeretnek és táplálékkal látnak el mindannyiunkat...

S elcsukló hangon tette hozzá Szekeressy István:

- Eddig van, jóurunk...

Szepessy Pálnak ekkor már remegett a szájaszéle.

Féktelenül kiáltott fel:

- A császár és cinkosai, a jezsuiták irtják nemzetünket s magyar hitünket!

Haljon meg hát a császár!

Haljanak meg az összes jezsuiták!

S a bujdosó lovasok fölzendülve kiáltották utána:

- Haljanak meg az összes jezsuiták!

Csönd támadt utána.

Hanem ekkor már szénszinü hajával végleg befonta őket a setétség.

Szerencsére valamivel később fölrémlett a hold s reszketeg fénye ott táncolt a nyugati égalj fölött.

A deákok végleg megállapodtak a mocsarak közti rétségen, nagy tüzeket gyujtottak és ettek valamit...

Akkor feléjük szólt Szepessy Pál:

- Isten vezéreljen utatokon!

Megfogadom néktek a kardomra, hogy mind hazamentek egyszer!

A bujdosó deákok pedig azt kiáltották vissza reménykedve:

- Vivát Szepessy Pál!

Mert lengő szakálláról mind ráismertek a vezérre.

Messze járt már a lovascsapat, amikor zsoltár hangjai ütötték meg őket hátulról .

Az örök Isten dicsőségének halhatatlan éneke volt ez, amelyet égnek emelt arccal harsogtak a tüzek körül:

Az embereket te meg hagyod halni

És ezt mondod az emberi nemzetnek:

Legyetek porrá, kik porból lettetek!

Mert ezer esztendő előtted annyi,

Mint a tegnapnak ő-elmulása

És egy éjnek rövid vigyázása...

Meghallotta a zsoltár hangjait Szepessy Pál s lecsuklott tőle a feje.

Később az éjszakába foszlott el az ének s csönd volt már köröskörül.

Csak a lovak csobogtak.

Komáromi János

Ordasok

VI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Komáromi János

Ordasok

VI.