Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
Azok, a kiknek sok idejük van, többet gondolhatnak saját belső világukkal, mint azok , a kiknek életük szakadatlan munka között folyik le.
Ha okuk van az örömre , kevesebbet örülnek, mert közönyösebbek az örömök iránt, ha bánatuk van, bánatuk is nagyobb, mert a bánat belefészkeli magát a szivbe, és akaratlanul is jobban ápolják , mint a hogy kellene.
Mártának is ez volt a sorsa.
A kartali kastély szép fekvésén, gazdag, fényes fölszerelésén kivül kevés szórakozást nyujtott.
Nem is szórakozásra volt Mártának szüksége.
Márta más után vágyott.
Sokszor órákig elbolyongott a park fái között , kiment a tó-partra, majd a hársfa soron sétált, majd ismét a terasseon lehetett sovány alakját látni, majd ismét a teremben volt, és a fényes nagy tükrökben kisértett fonnyadt arca.
Mintha keresett volna valamit, járt-kelt szünet nélkül.
Olga gyakran mosolyogva mutatta Viktornak:
- Nézd Mártát, hogy siet ismét!
Viktor ilyenkor kedvetlenül forditotta el szőke ábrándos fejét, mintha nem akarná látni.
Márta annyira szerette a magányt, hogy jóformán kerülte Olga és Viktor társaságát .
Néha egyedül, legtöbbször azonban Klárikával sétált.
Klárika beszélte sokszor Viktornak, hogy a mamácska néha sír is, ő hiában csókolgatja, ölelgeti, annál jobban sír.
Viktor ilyenkor csak annyit mondott a kicsikének, hogy a mama beteg.
Olga néha, a mint Mártát meglátta, összerezzent, mintha megijedt volna, azután oda szaladt hozzá, megölelte és sokszor ismételte, majdnem sirva: - Ugy -e jó testvérem vagy?
Márta nem válaszolt, maga elé bámult némán, és csak midőn Olga ismételte kérdését , felelt suttogva:
- Beteg vagyok!
- Majd meggyógyulsz néne!
Ne légy olyan komoly, légy vidám, jókedvü mint én!
- Beteg vagyok! - válaszolt ismét Márta, szemébe könyek gyültek, köhögni kezdett.
Olga izgatottan, reszketeg karokkal ölelte meg Mártát.
Egészséges, piros szép arcáját oda szoritotta Márta halvány arcához, fekete szemeit lehunyta, hogy ne lásson semmit, mert ha látta volna magát a nagy tükörben, a mely velük szemben a falon függött, talán elájult volna.
Nagyon nyomorultnak érezte magát, harag, önvád, félelem szállta meg lelkét, alig birta kimondani:
- Nem Márta!
Nem vagy beteg!
Ugy néztek ki ketten, igy a mint Olga magához ölelve tartotta, mint mikor ragyogó szárnyú pillangó, hervadó virág kelyhében mézet keres.
Márta kibontakozott Olga öleléséből.
Komoly arcán valami nagy lelki küzdelemnek a hatása alatt szelid vonásai megkeményedtek.
Hideg sovány kezeivel megfogta Olga meleg kis kezét.
Olga már igen régen nem emlitette előtte Ivánt.
Talán már nem szereti?
Bár szeretné!
Lelke megmenekülne a sötét gyanutól, a mely férje és közte már hónapok óta , mint a köd a napsugarakat, ugy fogja fel a hitvesi szeretet fényességét.
Bár szeretné Ivánt!
De hát ha már nem szereti?
Talán jobb volna meg sem kérdezni, és türelemmel bevárni, hogy mit hoz a jövő?
Hát ha sejtelme valónak bizonyul és Olga csakugyan már nem szereti Ivánt, mi lesz akkor?
A sejtelemből bizonyosság?
Nem.
Az a dermesztő köd , a mely lelkét, szivét most fojtogatja, még sötétebb, még sürűbb lesz, még jobban el fog benne tévedni, pedig menekülést várt.
Mindegy!
Ő meg akarja tudni a valót.
- Ülj ide Olga!
A ragyogó pillangó összecsapta szárnyait és engedelmeskedett.
Márta maga elé nézett egy kis ideig, mintha küzködnék magában, hogy miként kezdje, azután halkan, szinte félénken kérdé:
- Mit mondtál Ivánnak?
Tudom, hogy szeret!
- Tévedsz Márta!
Azaz lehet -
Olga elpirult, nem mert hazudni.
Izgatottan kezdett beszélni:
- Megvallom Márta az igazat.
Miért titkoljam?
Iván ezelőtt tetszett nekem.
Itt falun nem láttam mást és különbet mint Iván.
Lehet, hogy én is tetszettem neki.
Hiszen tudod, hogy Kázmér halála után rövid idő mulva elbeszéltem neked az egészet .
Tulajdonképen semmi sem volt közöttünk, épen semmi.
Az egész olyan meggondolatlan bolondság volt.
Nem igaz?
Még nevettél, mikor elbeszéltem neked!
Iván derék, csinos ember, de tudod, őszintén megvallva, szokásai, fogalmai bizonyos dolgokról, a melyeket minden félig-meddig salon embernek tudnia kellene, olyan furcsák, lehet mondani együgyüek - nem tehetek róla, de én egészen kiábrándultam -
- Mit mondtál Ivánnak?
-
- Én?
Istenem!
Hát semmit, épen semmit.
Nem engedtem, hogy ennyire jöjjön a dolog .
Nem is hiszem, hogy Iván komolyan veszi - épen nem - lásd ma is eljött -
- Beszéltél vele?
-
- Igen.
Gábor bácsinál találkoztunk.
Igen vigan fecsegett, tréfált szokás szerint -
- Szokás szerint, mondod -
- Istenem!
Hát persze!
Egy kicsit roszul néz ki, halvány; azt mondja, vadászni volt és meghült, pedig tudjuk, hiszen Viktor is beszélte, hogy a multkor egész éjjel dőzsölt - alig birták haza vinni a csárdából, valami paraszt legénynyel tivornyázott.
- Szegény Iván!
- És te sajnálod?
Az olyan ember, a ki ilyen mulatságra képes - ugyan gondold meg Márta - az csak nem veszi komolyan azt a kis futó ábrándot.
Te nem ismered az embereket!
Iván pusztán csak szórakozni akar!
Ma is eljön, megigérte, holnap itt marad, vadászni fog Viktorral.
Ha valami bánatot okoztam volna neki, nem jönne el !
Iván pompásan elmulatja magát, akár nálunk, akár a gajári csárdában; sokkal könnyebb vérü ember, semhogy fájt volna neki mikor értésére adtam -
- Hogy nem mégy hozzá?
- Igen.
Természetesen.
Hát mit tehettem volna egyebet?
De azért nem haragszunk egymásra, a világért sem.
Iván barátságosan vett tőlem búcsut, és én soha sem fogom vele éreztetni -
- Gondolod, hogy javadra válik a mit tettél?
-
- Azt hiszem, igen.
Nem mehetek hozzá, ha nem szeretem!
Már most ne beszéljünk rólam és Ivánról; látom ez keserüségét okoz neked.
Te mindig nagyon jó voltál Iván iránt , de csak nem kivánod, hogy -
- Nem kivánom boldogtalanságodat!
Ohajtom -
- Ne kivánj nekem semmit Márta, csak szeress, kérlek!
Olga elkezdett sirni, odahajtotta fejét Márta vállára és zokogott keservesen.
Márta anélkül, hogy viszonozta volna nővére ölelését, hagyta Olgát sirni sokáig.
Az utolsó remény is füstbe ment.
Hát nincsen menekülés?
Szegény Iván!
Márta bágyadt szemeivel sokáig nézte nővérét.
Milyen szép, gondolta magában, milyen üde!
Önkényt a tükörbe tekintett és elszomorodva nézte beteges arcát.
Miért nem olyan szép ő is, mint Olga?
Most nem kellene Ivánt sajnálnia, most bizonyos volna benne , hogy Viktor az övé.
Mindenét feláldozta Viktornak, vagyonát, egészségét, az élet minden öröméről lemondott örökre, azért a kicsi szeretetért, a melyet ő Viktortól cserébe kért és most - megcsunyulva, betegen, már nem kell neki!
Átok a szépség - nem, ő téved, ez lehetetlen, Olga nem teheti, Olga sokkal jobb nővér, semhogy férjére vágynék.
Őrült gondolat, a mely néha megmarkolja szivét , tüzet rak koponyájába, és képtelen, eszeveszett gyanut növel szivében.
Bün arra még csak gondolni is!
Talán őrült, talán rosz, hogy a saját fogyatkozásainak leplezgetésére, hogy elhazudja saját gyöngeségeit, indokot keres egy teljesen ártatlan, nemes lelkü jó testvér gyanusitásában?
Hiszen nincs is bizonyitéka , tulajdonképen alapos gyanuja sem lehet, mit akar tehát?
Őrült féltékenység fogta meg lelkét, szégyen, hogy férjét igy gyanusitani meri !
Elszédül, ha ez a gyanu éjjelenként a szivébe száll; most is, amint ezek a gondolatok egymást kergetve, lázba hozták gyenge idegeit, érzi, hogy égeti a gyanu, nem birja tovább, felkel és gyorsan a szabadba siet.
Olga félig ülő, félig fekvő helyzetben egyedül maradt.
Két kis kezével elfödte arcát és keservesen zokogott.
- Hát idáig jutottam! - suttogja Olga maga elé és keszkenőjét szemeihez szoritva, még hevesebben zokog.
Szegény Olga fejében épen olyan sötét gondolatok támadnak, mint azok a felhők, melyek sötéten, fenyegetőn épen most emelkednek ki a kartali bükkerdő homályából.
Kisirt szemei rámerednek egy fekete felhő-tömbre, a mely minden percben alakját változtatva lomhán gomolyodik magasabbra, magasabbra; néha végig cikázik az alaktalan tömegben egy fényes villám, épen ugy, mint Olga borus lelkében a tiltott szerelem fényessége.
Elgondolja, hogy nem türheti tovább ezt a veszedelmes, szégyenletes játékot, megkéri Viktort, hogy azonnal utazzék el!
Oh, ő tud erős is lenni ha akar; Kázmér mellett tanulta meg, hogyan kell a lelket erejében megtartani!
Nem fog remegni, ha Viktor bucsuzni jön; ha szép kék szemeit utoljára fogja ráemelni, nem fog reszketni sem az öröm, sem a bánat miatt, ha Viktor hangjában a fájdalom megszólalna - nem!
Viktor nem is gyanítja az ő hóbortját.
Viktor - de milyen hűs szellő suhan be az ablakon, mintha csak menedéket keresne, melegedni akarna Olga forró homlokán, égő orcáin!
A sötét , hamvas barna felhők, mintha belekapaszkodtak volna a park szélén a magas isten-fák csucsaiba, az óriási gesztenyék galyaiba, olyan alacsonyra szálltak.
Különösen az egyik, mintha két fehéres szem rémitgetne az alaktalan tömegből, egyenesen belebámul a szobába.
Viktor édes hizelgő hangjából nem fog a fájdalom beszélni, ha bucsuzni fog tőle!
Szegény Márta is boldogabb lesz.
Hát most boldogtalan?
Hiszen Márta nem is sejti , hogy lelkében milyen emésztő szenvedély lakik!
Ha sejtené mégis - az a borzasztó felhő, mintha nevetésre huzná a száját, mindig közelebb és közelebb jön, most már talán a tó felett áll, most meg kavarodni kezd össze-vissza, nagyon sötét, nagyon csunya!
- Márta szegény, beteg, azért bús, azért levert, - ha tudná, hogy ő most először szeret igazán, ha tudná, hogy első őrjöngő szerelme Viktor -
Olga összeborzadt.
Elrejté arcát kezei közé.
A sötétlő esthomály lebocsátkozott a kastélyra; láthatatlan óriás karjait benyujtotta az ablakokon és lassan, nesztelenül lebontott mindent hamvasszürke fátyolával.
Viktor csendesen belépett a szobába.
Nyugtalanul körültekintett, mintha keresett volna valakit.
Közel az ablakhoz, egy támlásszékben fehérlett Olga ruhája.
Viktor nesztelen léptekkel közeledett hozzá, azt hitte alszik.
Megállott előtte, és visszafojtott lélekzettel figyelt Olgára.
Hallotta, hogy néha hosszan sohajtott .
Viktor érezte a diadalmas szerelem örömét - ki tudja hányadszor!
A homályban csak az idomok gömbölyüségét láthatta, a fehér keszkenő elfödte Olga arcát amint azt szemeihez szoritotta.
Mohón szívta magába a gyenge ibolya illatot, a mely Olga keszkenőjéből kiáradt.
- Szeret! - sugta valami Viktornak.
- Tudom szeret!
- Reszketett a keze, a mint Olga felé akart nyulni.
- Olga! - sugta Viktor alig hallható, szerelmes hangjával.
Olga felijedt, alig volt annyi ereje, hogy fölkeljen, keszkenőjét kiejtette remegő kezéből és gyorsan kisietett a folyosóra.
- Olga! - szólott még egyszer suttogva Viktor és utána indult.
Olga már kint volt a terasse lépcsőin, és mintha kergette volna valaki, a parkba sietett.
Erős szélroham ingatta meg a hársfasor koronáit, csapkodta a kastély ablakszárnyait.
A sirályok vijjogó nevetése rémesen hangzott az elnémult park csendjében.
A szél uj rohammal támadta meg a fákat, az ablakokat.
Az egész park, a kastély, mintha valami keserves nyögést hallatott volna.
Itt-ott hallani lehetett, a mint az eső kövér cseppekben koppant a legyezőpálmák széles levelein, az apró uti kavicsokon.
Olga, mintha valami ellenállhatatlan hatalom kergette volna, sietett előre, előre .
Egy villámlás a bükk erdő felett, egy dördülés, és a vihar egész hatalmával kitört.
Viktor egyik fasorból a másikba szaladt Olga nevét kiabálva.
Olga a tó felé sietett.
Fekete göndör haját lebontotta a szél; csipkés fehér ruhája egy pillanat alatt átázott és mikor a villám végig hasitotta a felhőket, Olga ugy nézett ki futásában, mint valami kisértet.
Márta az ablakból látta, a mint Olga leszaladt a lépcsőkön, a mint a hársfa sorból letért a gyepre; hallotta a mint Viktor Olga nevét kiáltozta.
Izzó homlokát tenyerébe szoritva bámult ki az ablakon a zugó viharba és nem volt annyi ereje, hogy fölkeljen.
A féltékenység ismét erőt vett rajta, összeszoritotta szivét, ránehezedett sovány mellére, láthatatlan hideg kezeivel megfogta fejét, és arra forditotta, a merre Olga fehér ruhája eltünt a sötétségben.
A féltékenység valami ördögi kivánságot, valami gyilkos vágyat plántált gyenge tehetetlen lelkébe, kitágult pupillákkal kutatta a vihar sürű eső-fátyolán át Olgát.
Ismét felhangzott hozzá a kertből Viktor hangja, amint Olga nevét kiáltozta.
Majd távolabb és távolabbról hozta a vihar őrült szele hozzá férje hangját.
Ah!
Ő érte Viktor talán ki sem menne ilyen viharban!
Ő érte!
Az önfentartási ösztön egész hatalmával felébredt lelkében.
A féltékenység és az önfentartási ösztön egy rémletes kivánságot növeltek szivében.
Sovány melle izgatottan emelkedett, lélekzete elakadt, szivében Olga javára egy meleg fohász fogamzott meg - ismét felhangzott hozzá férje elrémült hangja a kertből, az önfentartás ösztöne fagyos lehelletével elfojtotta a meleg fohászt; Márta, megkékült vékony ajkával nem birt mást sohajtani: Vesszen!
Szegény Márta elrémült, a mint e rövidke szót kimondotta.
Félénken körülnézett , mintha azt kereste volna, a ki ezt az ördögi szót a fülébe súgta.
Ő magától soha sem birta volna kimondani.
Hirtelen elfödte arcát mind a két kezével és sírt.
Iván, a mint nehány perccel a vihar kitörése előtt a kastély terasse-ára ért, látta , hogy a hársfa sor közepén egy fehér ruhás nő siet a pavillon felé.
Megállott egy oszlop mellett és figyelni kezdett.
Mintha Olga nevét hallotta volna a viharban .
Valami kimagyarázhatlan sejtelem ragadta meg, gyorsan leszaladt a lépcsőkön és a zugó zivatar között egyenesen a tó felé iramodott.
Elkerülte a kanyargó utakat és az átázott gyepen futott a kis csolnak-kikötőhöz, a hol a sürű villámok sárgás fénye mellett látta meg Olgát a földön elájulva.
Iván izmos karjaira kapta őt, és visszasietett vele a kastély felé, a hol az inasok a szélben libegő-lobogó gyertyákkal kezükben, ijedt arccal hallgatták Viktor utasitásait.
- Hol találtad meg az istenért? - szólt lelkendezve Viktor.
- Mi történt vele?
- Elájult! - felelt hidegen Iván.
Bementek.
Iván a pamlagra fektette Olgát, a ki nehány perc mulva magához tért.
Felült és első tekintetre észrevette, hogy mindnyájan izgatottan nézik őt.
Megijedt; hátha bele látnak a lelkébe!
Erőt vett magán, érezte, hogy nem szabad magát elárulnia , mosolyogni kezdett, azután felkacagott.
- Kifogott rajtam a vihar!
Ne kacagjatok ki kérlek.
- Halvány arcáról félresimítá átázott göndör haját.
- Megérdemelném, hogy nevessetek - szerettem volna látni -
- De ilyen szenvedély!
Igy megijeszteni bennünket.
- Viktor oda lépett Olgához és meg akarta fogni a kezét.
Iván minden mozdulatra ügyelt.
Viktor túlságos gyöngédsége bántotta őt.
- Hol van Márta? - kérdé Olga halkan.
- Nem tudom! - válaszolt kedvetlenül Viktor.
Az ajtó nesztelenül megnyilt, és Márta lesütött szemekkel, lehajtott fejjel, mintha bünös volna, belépett.
Amint a halvány, reszkető Olgát megpillantotta, hangos zokogásban tört ki, oda futott hozzá, átkarolta a nyakát és hevesen szoritotta magához.
Olga félig sirva, félig nevetve beszélte el, hogy hóbortja megérdemelte a leckét, a vihart akarta szinről-szinre látni és ime, nem volt hozzá elég ereje.
- Ilyen különc szenvedély!
Hogy megijesztettél bennünket! - szólt reszkető hangon Viktor.
Iván közelebb lépett, és amint Viktor izgatott, elhalaványodott arcát ujra meglátta , erőt vett rajta a féltékenység, ajkait összeharapta, elpirult, aztán izmos kezével megmarkolta Viktor karját ugy, hogy ez ijedten emelte reá szemét.
- Menjünk!
- Oh Iván!
Ön is itt van!
Nevessen ki kérem - szólott dideregve Olga.
Iván nem felelt.
Viktor karját erősen fogta, mintha szét akarná morzsolni.
Csendesen , összeszoritott ajkakkal ismétlé:
- Menjünk!
Ő nagysága beteg!
Érted?
Beteg!
- Iván komor arcában volt valami sötét harag.
Viktor érezte ezt a haragot; nem tudta miért, de félt tőle, és anélkül, hogy ellenkezett volna, kiment Ivánnal.
Amint a folyosóra kiértek, Iván eleresztette Viktor karját és anélkül, hogy egy szót is szólott volna, nagy léptekkel sietett fel a lépcsőkön a vendégszoba felé.
- De hát mi lelt Iván? - kérdé Viktor és ámulva nézett utána.
- Eh!
Semmi!
Bolondság!
Hagyj magamra!
Viktor szobájába sietett, utközben kétszer is ismételte: Neveletlen, fatuskó, azután örömteljes mosoly huzódott finom metszetü ajkaira, mintha ez a mosoly csendes viszfénye volna annak a gondolatnak: ő szeret!
Márta Olgát nyugalomra vitte, és kis idő mulva elnémult az egész kastély .
Elsötétedett minden ablak, csak a hol Olga pihent, pislogott az éjjeli lámpa.
A vihar kitombolta magát.
Iván kinyitotta az ablakokat és belebámult a csillagos égbe.
Forró homlokának jól esett az üde levegő - de még sem hozta meg neki a nyugalmat, mert ott ült, ott gubbaszkodott a kastély minden szobájában a lelket ölő köd, és a kik eltévedtek benne, azoknak nem volt pihenésük!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE