Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
LUBART.
Mit végzett a király Zdenko lovaggal, senki sem tudta, senki sem gyanította.
A lakodalom nagy fénynyel ment véghez s miután mindennek vége volt, Zdenko a chelmi herczegnek s Katharinának kiséretében eltávozott Visegrádról.
Kik őt többször látták a király közelében, sőt tudták, hogy Lajos nehányszor magához hivatta, s vele hosszasan társalgott, nem találtak ebben semmi rendkivülit; mert tudva volt, mennyit tart a király a bosnyák bánról, kinek Zdenko követe volt, s gyanították a rendkívüli készületekből, mikép Zdenko által a magyar korona eltántoríthatlan hivét fel fogja szólítani, hogy seregeivel a királyi zászlóhoz csatlakozzék.
Visegrád azért, hogy onnan a számos vendégek eltávoztak, nem volt üres.
Soha népesebb, elevenebb udvar nem létezett, mint Nagy Lajosé.
Nem volt sem ünnepélyekre , sem sorkivüli alkalmakra szükség - hogy ott, az akkor oly széles határú ország minden részéből tisztelgők, küldöttek, kérelmezők meg ne jelenjenek.
- A király szerette a munkát, kitartó volt az országos ügyek elrendezésében, főleg szivén hordta Magyarország becsületét; s jaj volt annak, ki azt érinteni merte!
De mindamellett mindig maradt ideje udvarában az idegenek tartózkodását s a honiak jelenlétét kellemessé tenni.
Zdenko távozása után Lajos király nagy tevékenységet fejtett ki; Kázmérnak egy újabb , sürgető követsége érkezett, mely segítségre szólította fel a hatalmas bojárok ellen , kik Kázmért - kihágásaiért «paraszt királynak» nevezték; már fegyvert ragadtak ellene, s Brzestet, Chelmet és Wolodimirt elfoglalták.
Az egyházi átok által sujtott Kázmér látván, hogy hatalma ingadozik, s büszke alattvalói mindinkább szövetkeznek ellene, erőt vett bosszúján s a római pápához folyamodott az átoktóli felmentésért.
Igérte, hogy az egyház érdekében az eretnek lithvániai tatárok ellen keresztes hadat indítand - s engedelmet kért ezt a pápa jóváhagyásával hirdettetni.
A pápa ily fontos igéret után engesztelésre hajlott s az átkot feloldván - a kivánt felhatalmazó bullát a királynak megküldötte.
Mindez csekély eredményt igért azon országban, hol annyian fel voltak Kázmér ellen ingerelve s az egyházi átok megszüntetése csak lassan talált hitelt, míg a bullának tartalma ismeretes lőn.
Egészen másként állt az ügy, midőn tudva lőn, hogy Magyarország királya seregeket gyűjt s készül átlépni a Kárpátokat.
Kázmér, hogy időt nyerjen, kénytelen lőn szégyenítő békére lépni.
Vezérei elvesztették a bizodalmat benne és szerencséjében, mind azt a mi történt, Isten büntetésének nézvén.
Nagy Lajos csodás hirtelenséggel, mielőtt a fellázadt lithvániaiak gondolták , túlhaladt a Kárpátokon s egyesülvén Kázmér hadaival, Wolodimir alatt tábort ütött.
Kjeistut, a hatalmas lithvániai fejedelem, meg nem rettent a fenyegető veszélytől .
Roppant hadserege készen állt, mert minden gyülevész nép zászló alá sietett.
Hol rablás, gyujtogatás, szabad zsákmány s minden egyéb féktelenség napirenden voltak - ott könnyű lőn a számot szaporítni.
Hirtelen mint a villám rohanta meg a kevély Kjeistut - a két hős király táborát.
De Nagy Lajost soha senki sem találta készületlen.
Vezérei éber figyelemhez voltak szokva s már a nápolyi hadviselések tanusították, minő buzdító erővel bir a király személyes jelenléte.
Mint felleg által lőn a jól rendezett, szoros fegyelemhez szokott tábor körülborítva.
A nép, mely számában bizott, mely tudta mi és mennyi függ szerencsés eredménytől , hevülve bortól s vér és martalék szomjától, vakon neki ment a veszedelemnek, ezeren estek el, s a halottak testein át más ezrek jöttek.
Lubart, Kjeistut öcscse, - válogatottabb őrizettel Wolodomirban volt, s csak azon pillanatra várt, midőn testvérének seregei az első előnyt nyerendik, hogy kirohanván a városból, az ütközet szerencséjét elhatározza.
De a hatalmas lithvániai herczegek reménye meghiusult; a két király seregei a csatát elfogadták s hatalmasan visszavertek minden támadást, míg Lajos újabb tanuságát adta történetileg hires személyes vitézségének, mely benne a vezéri képességgel szoros kapcsolatban volt.
Legjobb magyar csapatjai élén rohant egyenesen azon osztályhoz, hol Kjeistut buzdítva népét, oroszláni bátorsággal vivott.
- A királyt körülfogták - egy hatalmas buzogánycsapás fenyegette fejét, midőn Zdenko, mindenkori kisérője Lajos királynak - elhárította a csapást s a király életét megmentette.
Pár óra mulva Lajos megtámadtatása után a csata el volt határozva.
A lithvániai seregek megszaladtak, s mindenütt üldöztetve, halottakkal s sebesültekkel töltötték el a nagy kiterjedésű csatamezőt.
Kjeistutot magát sebekkel terhelve, dühös védelem után Zdenko husz lépésnyire Lajos királytól, elfogta - Zdenko, kit Kázmér nem ismert, mivel álnév alatt kisérte e hadviselésben a magyar királyt.
Nagy Lajos nem éreztette Kjeistuttal haragja és bosszúja súlyát, tisztességes fogságot rendelt számára, s nagylelkű volt, nagy, mint mindig - szemközt a szerencsétlenséggel.
Lubart a vár falairól a csata vesztését látván, azonnal meggyőződött arról, hogy Wolodomirt nem tarthatja; de nem akarta gyengeségét elárulni, s kettőztette a tevékenységet a város védelmében.
A felszólítást, hogy magát adja meg, büszkén utasította el, s mindenből azt lehetett sejteni, mikép halálcsatára s védelemre készül utolsó emberig.
Lubart a falakon megkettőztette az őrséget, egész napon lovon ült, csak olykor szállt le változtatott lovairól, bátorítván, buzdítván a népet kitartásra s igérvén, mikép végveszély esetére, becsületes hódolati feltételeket eszközlend ki.
Mivel a város nem ostromoltatott, s a két király részint az ellenség üldözéséből visszatérő seregek rendezésével, részint azzal volt elfoglalva, hogy a várost még szorosabban körülfogják, - Lubartnak elég szabad ideje lőn a védelmet rendezni.
Maga Nagy Lajos azt kezdette hinni, mikép a vitézségéről hires Lubart bevárja az ostromot.
Nem volt tehát csekély s nem kevésbbé kellemes meglepetése - midőn Wolodomirből követség jött a táborba s Lubart a két királynak a jövő nap reggeli óráira felajánlotta a várat, nem kötvén ezt más feltételhez, mint hogy az őrizet letevén fegyverét, bántatlanul térhessen vissza tüzelőihez.
Lajos, ki készebb volt békére mint szükséglen véráldozatra, s kit hadviseléseiben mindig a becsületes béke és a rend helyreállításának reménye vezérlett, - azonnal hajlandónak nyilatkozott.
Kázmér alkalmasint jobban ismervén ellenségeit s számos tapasztalásból tudván - minő keveset lehet ezeknek szavában, sőt esküikben bizni: figyelmeztette szövetségesét az éberség kettőztetésére, s hogy Lubartot olyba tekintse, mint a ki akkor gondolkozik leginkább ármányról s hitszegésről, - midőn engeszteltnek s megijedtnek mutatja magát.
Lubart, miután a követség a táborba elindult, szállásának egyik szobájában volt.
A nap már lehanyatlott s az ódon szellemben butorzott szobának egyik asztalán sötéten s veresen égtek a gyertyák.
Lubart magas férfiu volt, mogorva de szép és szabályos vonásokkal, melyek rettenthetlen elszántság mellett - valami rejtett álnokságot fejeztek ki, bár mindazok, kik őt közelebbről ismerték - állíták, hogy szive nincsen zárva nemesb érzések elől, s kedélyében valami vadregényesség szövetkezik rendíthetlen férfiassággal.
Fegyverei rendetlenül hevertek a szobában, az asztalok egyike mellett ült egy szép fiatal emberrel, kinek arcza nyiltságra s hősies kitartásra gyaníttatott.
- Minden veszve van! - szólt Lubart, miután a kantát, melyből ivott - az ifju felé tolta kezével: - Igyál, Bogdán Ivanicze! mondják, hogy a magyar király könnyenhivő s annyira el van áltatva a szerencsétől - mely őt kaczéran és negéddel kiséri, mikép szemet húnyt az okos ellenség előtt, s pórázon hagyja magát azok által vezettetni , kik okosan s a maga idejében tudnak igérni, hogy időt nyerjenek; azért személyem, úgy hiszem, nincs veszélyeztetve.
Kjeistut fogva van, reá leend a két király haragja irányozva s engemet nem fognak oly szorosan őriztetni, hogy időt s alkalmat használva, ne tudjak még a paraszt királynak meleg napokat előkészíteni.
- Nem áll, herczeg, a mit mondasz, - felelt az ifju ital után, - megbocsáss nyiltságomért; sorsodat nem szabad véletlenre bizni, ha Kjeistut elvész, mikép ez nem lehetetlen - mert Kázmér dühösen gyűlöli őt - rajtad nyugszik hazád szerencséje - fegyvered dicsősége!
Míg én és többen, kik híveid vagyunk - ha saját életünkkel s a mi ennél több, szabadságunkkal nem is gondolunk, nem akarjuk főnökünk vezérünk szabadságát az elbizakodott ellenségnek martalékul oda vetni.
Neked, uram, minden áron menekülnöd kell s erre mód s idő van! azért valék első, ki miután Kjeistut elfogatását hírül hozták, neked tanácsoltam, hogy a vár feladására a holnapi reggeli órákat tűzd ki.
- Hogyan? - kérdé hevesen Lubart, kinek arczából látszott, hogy ifju hivének szavai egy derüjét az örömnek sugároztatták fel.
- A követség nem késhetik, - viszonzá Bogdán, - meghalljuk mi hírt, mi jót hoznak az ellenséges táborból.
Most - a közelgő éj homályában átadásról s kapunyitásról szó sem lehet; akármikép hangozzék tehát a felelet, az éj köztünk leend s azt használni fogjuk.
- Miként - kérdé Lubart.
- Egyszerűen, - felelt az ifju.
- Az ellenség táborában sem engemet, sem téged, uram , nem ismernek.
A csatavesztésnek természetes, mindenkori következései az átszökések s árulások; nem fog tehát az ellenséges táborban senkit meglepni, ha két közharczost egyszerre megjelenni látnak ott.
- Közharczost?
- Igen, sőt talán egyét azon keresztény oltár szolgáinak, kik itt Wolodomirban tartózkodnak, vagy inkább rejtőznek, s kikről feltehetjük - mikép igen hajlandók az ellenséggel szövetkezni s vele mindent jókor megtudatni, mi itt történik.
Ha szabad vagy, uram, sokat tehetsz, s főleg olyas valamit, a mi neked előnyös békére nyitand kilátást.
- S mi lenne az?
- Bocsánat, ha ezt csak a szabad Lubartnak, hős herczegemnek mondom meg; mert a terv még saját agyamban sincsen kitisztázva.
- Szólj, Bogdán, akarom tudni, mire czélzasz!
Épen idáig terjedt a beszélgetés, melynek csak kevés részét jegyeztük fel, midőn a követség visszatért Wolodimirba, s azon pillanatban, mikor a hős lelkű Bogdán - főnöke előtt talán szellőztetni akarta vakmerő tervét, - egy, Lubart tisztei közől a szobába nyitott, jelentvén elég derült arczczal, hogy a követség szólni kiván a herczeggel, s miként látszik, kedvező felelettel tért vissza.
Bogdán jelentékeny tekintetet vetett Lubartra, ki azt azonnal megértette s szemei elég világos feleletet adának a néma intésre, melyet Bogdán tekintete fejezett ki.
A követség be lőn bocsájtva s tudtára adta Lubartnak, mikép Lajos király magára vállalta szövetségese nevében is, hogy a kitüzött feltételek lelkiismeretesen meg fognak tartatni, s ha minden fegyver s hadikészület a királynak átadatik, az őrizetnek élete meg fog kiméltetni s az biztosan s bántódás nélkül térend vissza tüzelőihez.
A király az átadást reggeli 8 órára tűzte ki.
Mihelyt Lubart látta, hogy az ellenséges táborban kivánatára hajlanak , felkiáltott:
- Személyemre nézve nincsen semmi kivétel?
- Nem adatott semmi ilyen tudtunkra, - felelt a követség szónoka, - sőt a magyar király latinul, mely nyelvet szerencsére értek, akként nyilatkozott Kázmér király előtt, hogy benne bizodalmat gerjeszt azon körülmény, hogy te, uram herczeg - személyedet nem is említetted a feltételek közt!
- Jól van, - mondá Lubart, - várjatok az őrházban, nemsokára ki leend a parancs adva ; addig minden a régiben marad s a vár őrizete megteendi kötelességét.
Mihelyt a követség eltávozott, Bogdán felkiáltott: - Nemde jól számítottam, s nem volt eszélytelen feledség herczegségednek nevét kihagyni a számításból? tudtam előre, hogy ez a lovagias szellemű magyar királyra, ki bár mellettünk s nem ellenünk volna! el nem hibázandja hatását.
- Elhatározott szándékod tehát a menekülés szerencséjét megkisérteni? - kérdé Lubart.
- Igen, - viszonzá a kérdett, - de hogy ezt tehessük, nem szabad egy perczet is elmulasztanunk.
Ha egyszer szabadok vagyunk, s hegyeink közé vonulunk, a szétugrasztott gyáva nép ujra szövetkezik velünk, egyéb dolga sincsen!
Ha ma futott , holnap győzhet, a had szerencséje ez - s a jó vezér jó katonát nevel.
Nehány óra telt el e párbeszéd után.
Wolodimir falain csendesen jártak az őrök fel s alá, Lubart kihirdette a városban a hódolat becsületes föltételeit.
Minden fegyvert a vár terére hordatott, hol az szoros őrizet alatt halmazokba volt lerakva.
Kitüzetett a reggeli nyolcz óra az átadásra, s a megfélemlett nép, mely ostromtól s végpusztulástól rettegett, valamennyire könnyebbedett.
Tartott ugyan a hatalmas ellenségtől, de főbizodalmát a magyar királyban helyzé, kinek lovagiassága s minden áltatást gyűlölő tiszta jelleme közvéleménynyé vált.
A két király táborában is minden csendes volt, a tüzek nagyrészt lehamvadtak, s a nap fáradalmai s küzdései után - az őrökön s változtatva czirkáló csapatokon kívül mindenki pihent.
Wolodimir felől a holdtalan éjnek csillag derüjében bontakozott ki két utasnak alakja.
Ugy látszott, hogy a királyok seregeihez tartoznak, mert mindkettőnek öltözete hasonlított azokéhoz, kiket a magyar király vezérlett.
Keleties, bőszabású, durva szövetű dolmányokból állt ez, réz és ólompikkelyekkel elárasztott tüszőkkel a derékhoz szorítva - s lobogó nadrágokból, melyekhez az ős mintájú saruk szíjakkal voltak erősítve.
Fejeiken borzas prém süvegek ültek s pár hosszú késen kívül, mely öveikben talált helyet, minden fegyverük rövid széles szablyából állt.
Jó közel voltak már a táborhoz, midőn az egyiknek suttogó szavait ki lehete venni.
- Wolodimirban senki sem tudja távozásunkat, - mondá a vándorok egyike.
- Reggel nyolcz órakor a kapuk kinyitására a szigorú parancs ki van adva - s gyanítom, nem kevéssé fogja a két király urat meglepni, ha hült helyünket találják.
- Közel vagyunk az előörsökhöz, gondolom, - felelt a másik, - mert a magyar király táborában mindig példás rend van, mit elfogunk tőle tanulni.
- Gyanítom, herczeg, - felelt, a ki legelébb szólt, - hogy jó czimborákra akadunk az előörsökben, kik el nem árulják pajtásaikat, ha kissé elkéstek; de ha valami makranczos fiu akad elénk, teszünk erről!... csakhogy minden attól függ, a lehető legkevesebb zajt ütni, s hamar végezni ily emberrel, mig többen nem jönnek.
- Tudom, Bogdán, - viszonzá a herczegnek szólított, ki nem volt más, mint Lubart, - tudom, hivem!... s helyt állok magamért.
- A czirkáló csapatoktól, - mondá Bogdán, - kevesebbet tartok, ezeknek lovaik vannak s a dübörgést hallván, ezen árkokkal s bozóttal elárasztott téren könnyen megvonhatjuk magunkat valahol, míg tovább haladnak.
- Mi ez itt, - kérdé Lubart, sötét tömeget látván maga előtt a földön.
- Egy a számtalan halottak közől, - viszonzá Bogdán, - kiket rá nem értek eltemetni , hiszen a csata majdnem egész nap folyt.
E pillanatban a két menekült simább téren volt, s Bogdán egy őrre mutatott, kinek élvonalait jól ki lehete venni.
- Haladjunk! - inté Lubart hivét, ki pár másodperczig időzött; - itt hevesen folyt a csata, minden oldalról halottakat lehet látni.
- Kisértsük meg az őrt kikerülni, - mondá Bogdán, - kissé balra tartsunk, de mindig a tábor irányában, melynek nehány hevenyészett sátra emelkedik amott, nem nagy távolságban.
- Nem sok ily szövetlakkal dicsekedhetett e hadviselésben, mert a két királynak s a vezéreknek sátrait kivéve, a többiek a podgyászlovakon maradtak.
Lajos szerette, ha népe az idők mostohaságai ellen megedzetik, s váratlan esetekben nem keli időt vesztegetni sátrak felszedésére.
Természetében volt pedig azon ellenségnek, melylyel jelenben küzdött - a legnagyobb veszteség után is összegyülni az erdőségekben s éjjelenkint, a sátorban pihenők ellen megkisérteni szerencséjét.
A két szökevény darabig haladott balra, midőn az őr egyszerre reájok kiáltott szláv nyelven: «sztoj !»
Ketten voltak egy ellen, s nyíllal főleg ily homályban, a lövés bizonytalan, ezt gondolák a menekülők.
- Mi történhetik velünk? álljunk meg, várjuk be a czimborát, hadd halljuk, mi szándoka van velünk! - mondá Lubart.
Ez mindenesetre a legtanácsosb volt; mert ha megfutamlanak - zajt üt az őr, vagy egy másik előörs közelébe jutnak.
Megálltak azonnal s Lubart leheveredett a gyepre.
Az őr vigyázva közeledett, s mikor látta, hogy az idegenek egyike nyugszik, a másiknak sincs íve és tegze, jó közel jött s négy-öt lépésnyire érvén hozzájok , durván kérdé: - Kik vagytok, semmirekelők? feleljetek tüstént, vagy egy jó nyilat eresztek rátok.
- Ne haragudj, pajtás! - viszonzá alázatos, engesztelő hangon Bogdán, - elkésett emberek vagyunk, kissé körülnéztünk a vidékben, ha nem vihetnénk -e valamit haza nejeinknek, s reánk borult az éj.
Látod, czimbora, fegyverünk sincs e rossz kardon kivül s úgy el vagyunk fáradva, hogy lábunk alig bir.
- Melyik sereghez tartoztok? - kérdé az előörs, mindig nyers és parancsoló hangon ; talán sejtvén Bogdánnak idegenes kiejtéséből, hogy nem lengyel.
- Kázmér királyéhoz, miként te pajtás, - felelt Bogdán, - hagyj itt kissé pihenni , aztán tovább ballagunk, míg osztályunkhoz érünk; mert, tudod, hogy mióta a magyar király velünk tart, nem sok tréfát csinálnak az ily maradozókkal, pedig Isten látja lelkünket, üres kézzel jövünk.
- Üres kézzel? - mond az előörs, - gaz, tolvaj, rendbontó nép!
Hó! - kiáltott alkalmasint a legközelebbi előörst akarván előszólítani.
- Legyen eszed, czimbora! - szólt most Lubart, felkelvén, - íme egy aranyom van , Károly király képével, minden kincsem, egy magyar vezértől kaptam ajándékba, mikor a csatában lovammal kináltam meg, miután az övét egy nyil érte; neked adom, ha befogod szádat s megmondod, merre kerülhetjük ki az őröket s juthatunk a lengyel seregekhez.
Az örs kissé meggondolkozott az alkudozások ezen utóbbi fordulatára; azután ujra élénk hangon szólt; - Ide azzal az aranynyal, ha nem valami réz pityke!
Lubart kezébe nyomta az aranyat: - Tiszta arany, czimbora, - szólt - s nem sok ilyen forog a nép kezében.
- Hát te kenyérvesztegető, - mond ujra az előörs Bogdánhoz intézvén szavát, csak amugy ingyen akarod megmenteni nyakadat, nincs -e neked is valami aranyad, vagy egyéb pénzed, melyet vitézségedért nyertél?
- Talán lelek én is tüszőmben valamit emlékül számodra, czimbora, - felelt ez, - de megcsalsz! elébb elszeded vagyonkámat, aztán előhivod pajtásaidat, azért alkudjunk ; tőlem sem kapsz ingyen semmit, de ha jól megmagyarázod, miként mehetünk át a táboron osztályunkig, mely annak egészen a végén van, - akkor én is nyomok valamit markodba.
Hogy minden egyes őr a tábor elrendezését nem ismeri, ez természetes, másként hazugságon érendé Bogdán urat a hatalmas adószedő, kivel épen most alkudozásban voltak, mert Lubart és Bogdán épen úgy nem tudták, mint az örs maga, hogy a tábor tulsó végén magyar seregek tanyáztak.
Bogdán éles szemei e közben megszokván némileg a homályt, észrevették, hogy a legközelebbi előörsök igen távol lehetnek, mert jobbra-balra senkit sem vett észre , annak is, ki őket vallatta és faggatta, felkiáltása eredmény nélkül hangzott el.
A két király táborának kiterjedése igen nagy volt, s mivel Kjeistut szétugratott seregének egyes lehető merényletről sem lőn tanácsos feledkezni, azért az egész tábort körül kellett hézagonkint előörsökkel állítni.
Nemcsak Wolodimir felől tartatott az őrködés szükségesnek, hanem az ellenkező tábor végén is.
Ennyi helyre igen sok ember kellett, s így azokat jó távol állították fel, többet bizván a czirkáló csapatokban, mint ezen egyes őrökben, kiket nem is lehetett mindig rendes időben felváltani.
Mindezt Lubart és Bogdán nem tudták bizonyosan; mert ha sejtették volna, mekkora a távolság egy előörstől a másikig, aligha oly hosszas és őket alkalmatlanul feltartóztató alkudozásokba ereszkedendének.
- Én mutassam meg nektek az utat? - szólt az előörs durván, - holott csak oly idegen vagyok e földön, mint magatok, ha igaz úton jártok tudniillik, s nem vagytok az ellenség kémei; nektek, kik csapatjaitoktól nem a légben, hanem a földön távoztatok , jobban kellene tudni a visszavezető utat.
- Nagyon sok szót szaporítasz, czimbora, - mond Lubart, tökéletesen elvesztvén béketürését e rossz időben történt halasztásra; evvel mintha még valamit keresne az előörs számára tüszőjében, hirtelen kiragadta kését, egy ugrással az örs mellett termett s Bogdán segedelmével, ki főnökének szándokát azonnal kitalálta, átmetszette a beszédes őrnek torkát.
Az örs, jajt sem kiálthatott, oly hevenyén történt a műtét.
- Fektessük le a jámbort, - mond Lubart, - halottnak nézhetik, mert valóban az, s itt elegen hevernek, nem fog hamar szemet szúrni, ha egygyel több van.
Az előörsöt a torokmetszés után, mely őt gyökeresen kigyógyította adószedői buzgóságából, a két szökevény lefektette a gyepre, alkalmasint nem nagy veszteségére a tábornak, melynek védelmét kereskedési czikknek látszott tekinteni.
- Most előre! - mond Bogdán, - az egyszer sikerült, de nem leend üdvös többször megkisérteni; most gyanúsabbak leendünk, mivel vérnyoma látszik öltönyünkön.
Lubartnak nem kellett több felszólítás: mihelyt a kiváncsi előörs széles halotti díszágyán feküdt, mindketten megindultak.
Nem igen messze haladtak, mikor már a tábor előttük terjedett, de egészen nyugodt volt.
Mintegy nyíllövésre lehettek az első, alig pislogó tábortűztől, s már az alvók rémletes horkolása hallatszott, midőn egyszerre lódobogás közeledett, még pedig nem a tábor felől, hanem annak azon irányában, hol az előörsök gyér láncza volt felállítva.
- Le a földre! - kiáltott fel hirtelen Bogdán; - mindjárt itt lehetnek, bár még semmit sem látok, erre is találunk még a csatában elestekre, minket is azoknak néznek, elég véresek vagyunk.
Evvel mindketten távol egymástól a földre heveredtek, oly fektet vévén, mely valószinüvé tette, hogy a csatában estek el.
Alig pihentek pár perczig így, midőn már előállt a szükség lehelletüket magokba fojtani, mert egy 20-24 főből álló lovas czirkáló csapat - ügetve jött, s a mint sejteni lehetett, egyenesen feléjök tartott.
Ezen hadosztály edzett magyar alföldi lovasokból áll, kikre a király parancsából mint biztos emberekre az ily őrködés bizatott, mely nem egyszer nagy veszélylyel járt.
Magyarul beszélgettek együtt, miből Lubart s Bogdán egy szót sem értettek volna, még azon esetben is, ha a lódobogás nem akadályozandá hallásukat.
Úgy látszott, hogy az itt-ott, de már a tábor kerületében gyérebben fekvő halottakat , a közelgő csapat emberei annyira megszokták, mikép azok nekiek fel sem tüntek többé.
Lubarttól pár lépésnyire haladtak el a lovak; maga is alig hitte kikerülhetni az összetiportatást, bár a lovak természetében van - ha tehetik - őrizkedni, hogy holt testre ne lépjenek.
Lehetett koronként a párolgó állatok horkolását hallani, mikor valami halott mellett haladtak el, vagy azt későn vévén észre, roppant ugrást tőnek azon át.
Lubartot egy ló sem érintette; a czirkálók egyike sem álmodta, hogy él, s még kevesebbé, minő hatalmas és veszedelmes ember hever közelében élve - felfokozott életet - ha élet van!
Bogdán kevesebb szerencsével dicsekedhetett; mert fölötte sűrűbben ügetett el a csapat, s a lovak egyike lábaszárára hágott.
Mint ama spartai gyerkőcze, ki a lopott róka által össze hagyta harapni magát inkább , mint hogy a Lykurg törvénye által tűrt, de felfedezés esetében gyalázattal járó lopáson éressék, ugy Bogdán a fájdalmas nyomást egyetlen szisszenés nélkül fogadta.
A czirkálók túlhaladván rajtok, s közeledvén a táborhoz, vágtatni kezdettek - s nemsokára eltüntek szem elől.
Lubart felemelkedett, Bogdán nem minden erőködés nélkül hagyta el fekhelyét.
- Mi történt? - kérdé Lubart, látván hű kisérője minő nehezen vonja lábát maga után.
- Semmi különös; - felelt ez, - lábamon haladt át a lovak egyike, szerencsémre jó erős csontjaim vannak s el nem törték.
- Most nem szabad e fájdalmat éreznem, ha meg akarunk menekülni.
Előre uram! arra balra a tábor közepében, a hely bokrokkal van benőve, a mint látom, a többi oldalon a tér sima - hamarabb észrevehetnek! erre a tábor főutczáján sem előörs, sem czirkáló csapat nem jár - haladjunk!
Bogdán minden erejét összeszedte, legyőzvén fájdalmát s Lubarttal együtt egyenesen a tábor felé tartottak.
Ha ott valaki reájok is bukkan, könnyebb leend a mentség, úgy hitték, - sőt magok kérdőre vonhatják azt, ki őket találja gyanusoknak.
Szerencsésen keresztülhaladtak a tábor nagy részén, a nélkül, hogy valaki őket fölfedezné.
Csendesen s óvakodva lopództak egy bokortól a másikig, mígnem egyszer négy-öt lépésre voltak az alvóktól, s a pislogó, vagy elhamvadt tábortüzektől.
A sűrü bokrok mögött megálltak néha s füleltek, ha minden csendes -e - hogy onnan egy szakadásig lopódzhassanak, melynek árka, miként hitték, elfödendi őket a vizsga szemektől.
- Uram! - szólt Bogdán, egy ily bokor mögött, - amott alig 30-40 lépésre lovak vannak kipányvázva a gyepen; nem volna -e jó, ha egy párt megszabadítnánk kötelétől?
Látom, mindegyiken rajta a nyereg, a kantár fejükön, csak zabláik vannak kiemelve.
Lubart azonnal tanusította, hogy a jó tanácsot kész elfogadni; mert minden felelet helyett kivonta kését tüszőjéből, s oly hirtelenséggel, melyet Bogdán bámulni igen , de utánozni sértett lábával nem volt képes - a kipányvázott lovak közt termett ; egyiknek kötelét lemetszette, s miután zabláját beillesztette fogai közé, a meglepett állatnak nem csekély ellenzése daczára, megragadta kantár szárát s a közelebbi lóhoz sietett.
- Miután ennek is elmetszette kötelét, s azt karja körül csavarta, az elsőnek nyergébe pattant, s vezetékével Bogdán elé sietett, ki csak most sántikált elő az őt fedő bokor mögül.
- Ülj rá! - szólt Lubart, - majd meglátjuk, mit találtunk vaktában - - mit érnek e gebék?
Bogdán elég nehézkesen ült a lóra, de mihelyt nyeregben volt, azonnal mintegy ujra szülöttnek érzé magát.
- Most már miénk a világ! - kiáltott fel, gondatlan vidámsággal, - erre uram, hol legtisztább a tér, a rossz akaratnak marháink részéről van segédeszköze s ez a sarkantyú, tehetség pedig nem hiányzik bennök, mert kemény aljok s erős csontjaik vannak.
A lovaknak volt -e kedvére, a mi velök szándékoltatott, nem tudjuk; prüszköltek , horkoltak - de mihelyt a két lovas sarkantyúját érezték, s kezük forgása tanusította , minő ficzkókkal van ügyök, nem vártak több biztatást, s gyorsan száguldottak a nyiltabb tér felé.
A tábor tulsó szélén az előörsek ketteje utánok kiáltott s nyilaik süvöltöttek füleik mellett, mind hijában! - mentve valának.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE