Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kaffka Margit
Mária évei
Keletkezés ideje
1913
Fejezet
10
Bekezdés
885
Mondat
3439
Szó
41972
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
7
Augusztusban megvolt a fiatalok esküvője.
Végre, végre!
Szép reggel volt ez.
A teljesülés enyhülete simul el ilyenkor az arcokon, részvét és öröm naiv altatása; - minden fölenged, minden irigység, rosszakarat, apró rágalom felejtve.
Hisz az emberek jók egymáshoz, gyöngédek, lelkesülők az ő kicsiny, kíváncsi szeretetükben; hallgatva szövetkeznek, ha így meg kell jutalmazni valami hosszú tűrést, várást - és megünnepelni a visszafogadást , bocsánatot, mert két elbizakodott fiatal fő most nyilvánosan meghajlik, hitet téve a törvényre, és szelíden megköveti a közösséget, a szerény egyformaságot e kettő, ki gőgös szerelemben egy időre különszakadt.
"Mi lesz már ezekkel?
Isten a tudója, lelkem!
Nem, ez mégse járja!" - zúgolódtak idős asszonyok, e hivatásos őrizők a hosszú mátkaság alatt; sokszor fájt nekik ez idegenből jött kis asszonycsalád tartózkodása, s hogy nem sírták el küzdésük sok panaszát a jó nénik törvénylátó, de könyörületes szívén.
Ám ezen a napon senki sem neheztelt a menyasszonyra; a templomban ott volt minden ismerős.
Ágnes szép, nyersselyem útiruhájában, tollas, asszonyos kalapban, világos és viruló komolysággal állt ott, rokonszenvesen és egyszerűen játszva el rokonszenves és komoly kis élete e köteles, szép szerepét.
Halkan és biztosan felelt, meghatott volt az oltárnál, sugárzó és nyájas a sok ölelés, jókívánat közben.
"Légy nagyon boldog, kedves!"
"Mindig úgy érezz, mint ebben a percben! " - zenéltek fülébe a Baldóczy-lányok, a nagyobbik menyecske már; - és hozzásimultak édeskedőn.
"Ugye, jó aboldogság?" - kérdezte Selymes Ilonka , cérnakesztyűs, sovány karját felényújtotta és két szeme teli volt könnyel .
"Igazán veled örülök!" - mondta a kis Tömpe Erzsi, és érdes, kerek tenyere hirtelen szorítása valahogy meglepően jólesett.
De akkor: "Nem félsz?" - súgta fülébe lopva, háta mögül egy reszketeg és fojtott leányhang; Fáber Editke volt .
"Mitől?" - kérdezte Ágnes elcsudálkozva, belenézett a lesütött pillájú, gerjedt és alattomos mosolyú fiatal arcba, és egyszerre ijedten, mélyen elpirult.
"Hát a másik?" - kérdezte Fáberné a polgármester feleségét, s Mária felé intett a szemével.
Bizony a másik még kívül állt ma enyhületen és bocsánaton.
Apostol Sándor ebben a percben mondott pár üdvözlő szót a fiataloknak, aztán nyugodtan állt félre Mária és az anyja mögé.
"Na, azt még nem lehet tudni!" - óvatoskodott a polgármesternő.
"Hogy elveszi?...
Bizony, ütődöttke már a leány egy kicsit .
Hány éves?
Lehet huszonhét!"
- "Hova gondolsz, lelkem!
Pont huszonöt, egy nappal se több!
Most ideges, fáradt; az anyját ápolta, egész nyáron meg varrt a húgára , most meg újra kezdi a tanítást szegényke!"
- Egész felhevült a jó asszony szép buzgalmában; őszintén vonzódott Máriához, és az ő kislányai majd csak évek múlva eladósorba kerülők - nem érezhette versenytársnak.
De Baldóczyné ott ingatta már sovány fejét a másik asszony megett, mikor ez félrefordult.
Újabban idegesen acsarkodott a Laszlovszkyakra; érthetetlenül, de bizonyosan Zoltán cousin miatt.
De ezt röstellte, inkább Márián rágódott, a " viselet" -én.
- Hallod!
Miért nem már tizenhat éves; annyi erővel!
Ideges a lelkem; mit szólsz , hogy néz ki! - suttogta hevesen.
Valami savanykás mosoly ujjongott az arcán, és két nagy szeme majd kiugrott, hegyes ujjai a másik csuklóját szorították.
Az legyintett a kezével egyetértőn, jelentősen; bár nem volt egészen tisztában , miről lehet szó.
- Na, összeillő egy pár lesz különben, elég fantaszta mindkettő! - szólta el magát.
- A fiú egészen jóravaló, hidd el! - igazította helyre Baldóczyné sietve.
- Nékem sem volt rokonszenves, de a múltkor úgy megfigyeltem; Lenkémnek ígért volt , tudod, valami régi verseskönyvet, azt hozta el, hát elbeszélgették az estét .
Mondhatom, nagyon érdekes előadása van, igen képzett.
- Még az se legyen?
Azért tanár! - mondta Fáberné, és az ajka széle gúnyosan fölrándult.
Bizony, egypár évvel ezelőtt Baldóczyné állítólag azt mondta valahol, hogy földbirtokosnál alább nem adná a lányait, de lám, Ili is csak hivatalnokhoz ment...
A másik asszony olvasott az arcán, fulladozva, idegesen kezdett darálni.
- Na persze, közelebbi barátkozásra nem bátoríthat az ember mindenkit, sajnos !
Bizonyos nívót, tudod, jobb megtartani - elég volt Ilivel a sok ellenkezés, de hát az a bolond szerelem!
Aztán ebben a buta városban mindjárt is vőlegényhírét költik, ha valaki kétszer megfordul leányos háznál.
Emlékszel, lelkem - szegény Editkéd is, hogy mérgelődött két éve a kis doktor miatt!...
- Ó, nem is tudom, mire célzol! - pattant fel Fáberné pipacsszínre vált arccal , és elfordult, otthagyta.
Nem a sértés sebezte valójában, hanem a nyilvánvalóan sértő szándék s a "tromf", amivel az eldicsekedhet akárhol.
A kis násznép az ajtónál volt már, a nyári dél napja bederítette egy darabon a tömjénes, ködlő templomhomályt.
Kiléptek, az utcán mindennapias zaj, néhány bámészkodó cselédarc, kereskedősegédek; három-négy kocsi hajtatott egymás elébe tolongva, kocsisok veszekedtek valamin.
Egyszerű vendéglői reggeli - aztán vasúthoz kísérték a párt, két hétre mentek csak, egy olcsó kis tátrai fürdőbe , az olcsó utószezonban.
"Úgy örülök a nagy hegyeknek!" - súgta Ági nagyon kedves zavarral Máriának; de mindjárt asszonyosan nekikomolyodott az arca.
Ugye , gondját viseled anyusnak?" - tette hozzá aggóskodva, mikor utolszor átölelte .
"Lám... a kicsi!" - gondolta Mária, és ernyedt mosollyal nézett az induló vonat ablaka felé, honnét egyre távolodón repkedett feléjük egy fehér batiszt kendőcske meg egy fehér kesztyűs, aranypaszomántos férfikéz.
"Vigyázzon rá , fiam!" - lehelte utánuk még Laszlovszkyné, de senki sem hallotta ezt már, szavát elfogta a sok kitörő könny, és végigfolyt halvány, finom arca ráncaiban.
"Igen , hisz jó fiú az.
Ágnes felől én nyugodt is vagyok!" - hajtogatta csendesen, és keskeny, halovány ajkai reszkettek a sírásban.
- Ó, olyan jó volt már kettőjüknek békén megbújni a kocsi mélyén, hazamenni a csendes lakásba, ahonnan életbizalom és remény röppent ki az imént, és Ági kedves hangját hallani vélték még sokszor.
- Kedves kislányom, milyen jó vagy hozzám! - simogatta sokszor szinte félénken az anyja Máriát, és még a szokottnál is gyöngédebb volt iránta.
Lelki vád is volt ebben; hisz mindnyájan csak a kicsivel foglalkoztak jó ideig már; az idén megint nem utazhatott el Mária, valóban halvány volt ő is... csak nem beteg?
És ami párezer forintocskájuk volt, a két lány kelengyéjére őrizgette - most az idősebbnek arról is le kellett mondani a kaució javára - hisz így is nehezen ment.
"Szegény jó kislányom!" - gondolta százszor is gyöngéden és tehetetlenül.
Apostol Sándorhoz is nagyon szíves volt most Laszlovszkyné.
Öntudatlan anyai számítással-e; vagy csak mert már megszokta, hogy párocskát őrizzen - és olyan nagy csendességben voltak most ketten.
Mária is érezte, hogy egyre jobban összeszoknak, mind bensőbbé válik a barátságuk.
Már nem nézegette bíráló, kutató érzéssel, úgy érezte, élete bútorzatához tartozik - megszokott darab, melyet már " te" -nek szólít az ember, és nem látja furcsának a furcsaságát sem, ha van is rajta.
- A fiú most olyan gyöngéd és kedves volt hozzá, bizalomkeltő és bizalmas; és már sokkal személyesebbek voltak a közös témáik is.
Apostol majd mindig Máriáról beszélt, és ez nem volt neki kellemetlen.
Egy csendes délután elmondta a Seregély Pállal való régi kis dolgát - de csak mintha érintené itt-ott a tényeket - kicsit határozatlanul, körvonalasan .
"Bizonyos, hogy nem voltam neki olyan fontos, mint ő nekem; de mégis ő volt a szerelem az életemben, és nincs egyéb, és nincs tovább!..."
Megmondta, hogy sokáig leveleztek és találkoztak is később, hogy mindez szép volt és hogy elmúlt.
De csak így mesélt róla, és közben ismételte egy-egy mondatát, idézett valami régi, jelentős szólamot; amelyeken hetekig évődött hajdan, lelke lázas szomjúságával óriássá torzítva mindennek a jelentését.
De most, hogy mondta - csak úgy emlegette, mintha véletlenül, találomra vetődnének fel sok teli emlék gazdagsága közül.
Szántszándékkal volt-e homályos, maga se tudta volna megmondani.
- Mennyire eleven mindez magában még, Mária - mondta végre Apostol komolyan .
Majdnem mozdulatlanul hallgatta végig.
- Igen, hisz nincs egyebem!
- De... már nem szenved ezek miatt, ugye?
- Már nem!
Nagy csend volt egy percig; gondolataik óvatosan találgatták egymást.
- Ez, azt hiszem, típusa a távolságszerelemnek; így nevezik valahol tudományosan ezt a fajtáját!
- Nem tudom... lehet!
- De hát ennyivel akarja jóllakatni az életét, ilyen gyökértelen, légies emlékekkel?...
Ha ugyan helyesen ítélem meg!...
- Hát - az ember hozzáalakul a sorsához, valahogyan!
Ez kívülről úgy látszik , mintha ő maga csinálta volna a sorsát.
Vagy nem ?...
Lehet, hogy ma már igazán nem volna "hozzám illő" a boldogosdi játék, ami Ágnesnek olyan jól áll például.
- Igen, mert csak fantasztikus, mindennapiatlan körülmények közt képzeli el , másképp tán el se fogadná.
Pedig egyhangú, szűkös miliőben is lehet sok szín meg sokféle hangulat - gondoljon csak Hermann Bangra például!
- Azt hiszem, én túl vagyok!
- Jó, hiszen ott túl - csak ott lehetséges az a bizonyos... az a megbízható fajtájú boldogság; igénytelenebb, hajlékony és békéllő; valami egészen egyszerű.
- Gondoljak Kempis Tamásra, ugye?
Az embernek el kell felejteni önmagát, hogy boldog lehessen.
- Csúfolódni nem sikerül most, Mária!
Lássa, ilyen egyszerű mondatok is vannak a világon.
- Bizonyos, hogy magának van igaza, Apostol!
Csak a maga igaza messze esik tőlem.
- Idővel majd elmegy hozzá - talán.
...Így beszélgettek, és múltak csendes napok és csendes esték.
Ősz volt, megint télre fordult, és úgy volt, hogy kezdődik minden elülről.
Ágnes betoppant esténkint: "Nálam ez így van, én ezt úgy rendezem!" - csicseregte öntudatosan , komolykodón; és úgy tűnt fel mégis, mintha a bábuival játszana nagytakarítást , háztartást, mint nem is olyan régen.
Szélcsend volt mindenen; Mária komolyan úgy hitte, sohasem érezte magát ilyen kevés szándékúnak.
"Selyembe-gubódzott élet" - jutott eszébe egy sor valamelyik Apostol-olvasta versből.
Tetszhalottan pihent valami a lelke legmélyén és várt.
Vajon vezetnek-e még lágy, selyemvékony szálak valakihez, aki tán rég elfeledte?...
Egy zúzmarás, novemberi estén, mikor békés és álmatag ujjakkal vágta fel a képes heti újságját, meleg volt a szobája és nyugalmas a lámpafény, az első lapról szembenézett vele egy rég ismerős fénykép.
A szögletes vonalú, intelligens férfiarc a szép sajgó, áruló szemekkel; Seregély Pál "felkönyöklős" képe.
És szemközt vele női arckép.
Fehér, lehulló csipkekalapban, ingerlően kedves , göndör és villanó mosolyú... ó, nagyon fiatal arc.
És lejjebb a szokványos hímendöngicsélés - üde boldogság - rózsaszínű jövő - családi rév, N. N. bánáti földbirtokos kedves, bájos leánya stb.
Mária soká nézte idegenkedő, kételyes mosollyal.
Tett-vett a szobában később, egy könyvből olvasott, a blúzra felvarrta a kapcsot - aztán megint kinyitotta az újságot.
- De hiszen ez igaz, igaz! - riadt eszébe hirtelen valami siket, tompa döbbenéssel.
Ezt végig kell gondolni!
Hogy történhetett?
- De hiszen... az asszony!
Téreyné...
És érthetetlen, fájó, kínzó hevességgel vetette magát erre a kérdésre minden gondolata.
Mi történik az asszonnyal?
Mit érezhet, hogy van, hogy viseli el?
Elbírja?...
Mivel igazolhatta magát előtte a férfi, hogy intézte el vele?
Ó, milyen pietástalan, gonosz egy tett!
Meg tudta-e bocsátani és a lemondás önkéntes, egyszerű, póztalan mozdulatával félrevonulni baráti módon, megbékülten?
Meg tudta-e játszani finom életművészettel ezt, legsúlyosabb próbáját az asszonyi sorsnak, vagy jelenetezett, követelt lázadtan oktalanul és csúnyán!
Jaj - szeretett volna hozzásietni, tenni valamit érte... milyen nevetséges, gyerekes gondolat!...
De hisz Seregély bizonyosan vigyázott rá; kímélve, idejében és őszintén beszélt vele; bizonyos, hogy nem alázta meg.
- De mégis, mi maradt ennek az asszonynak most már, mi az élete?
Öregedés, magány; s a másikat ott kell tudnia a közelében, a férfit megújhodott életével és hogy ez az élet túlment őrajta , átlépte, még az emlékek is átértékelődtek, mert az ember nem hal meg a kellő időben, túltengődik, és minden értelmét veszti így!
- Vajon meghagyott-e neki valamit?
- Vajon a művészete... menekülni lehet-e ahhoz?
Laszlovszky Mária fel-alá járkált a szobájában órákon át, és folyton erre gondolt beteges, szenvedélyes intenzitással.
Azonosította magát az idegen nővel, akit sohase látott, vele volt minden forró részvételével, szeretetével.
Hiszen itt ... ő van megcsalva, ő maga, az élete, igazsága, kényszere és megnyugvása.
Annak a jogait elismerte volt mindig; de most egy új, egy idegen, vidéki lány!
Hogy jut hozzá!
-Szerette volna érteni, belelátni, tisztázni az egészet; de el volt zárva tőle, és nem tarthatta több közét hozzá, mint az író akármelyik jeles olvasója.
Pár nap múlva mégis megkapta az elegáns, nyomtatott velin-lapot: "Ezer üdvözlet! " - írta a margóra küldője az ismerős, rajzos betűkkel.
Hetek múltak, míg a Vera leveléből megtudhatott valamivel többet.
"Vidéken ismerkedtek meg - írta -, valami felolvasóúton volt vagy szoborleleplezésen.
A leány apja polgármester is ott, és ez a szép fruska afféle kis jukkernő, barna és nagyon bájos, gyönyörű, sugár alakja van; ma mutatták a korzón.
Mondják, két óriás, fehér kutyával járkált az utcán mindig; szeles , furcsa, ötletes beszédű, de minden veszedelmes asszonytudomány magja benne!"
Az asszonyról is írt Vera.
"Ez őneki bevégeztetett.
Nem látszik olyannak a leendő feleség, aki mellől visszavárhatná, remélhetné még; ez a szép gyerek fejlődni fog Pesten mindenképp és veszedelmesen; és gondot fog adni az urának, hogy mindig elég fiatal tudjon maradni mellette.
Téreyné bizony negyven felé jár ; Seregély, mondják, már negyvenöt.
Végre is, joga van; csak egy élete van.
Érzi az öregedést, valami megfrissülés kell neki, tán mint művésznek is, és ... bizonnyal bolondot csinál (csak ez az egy a vigasztaló, Máriám)!
- Azt mondják , a férfi a kényelmet szereti végül is a szerelemben; lám, ez se igaz, nem tudni , mit szeret - mindig mást.
Az a bolond, aki szerelemügyekben tapasztalatokra hivatkozik, nincs két egyféle!
Téreynével, úgy mondják, simán ment a dolog.
Úri asszony és ember; és talán az ő érzése sem volt már személyes szenvedély, inkább a kettejük szép szerelmét, a belevitt egészmagát és a szépségeket szerette ; ilyenhez vallásos hittel tudnak ragaszkodni az asszonyok.
- Itt a társaság és a szóbeszéd tüntetően a grófné mellett fog pártot, képzeld, a jogait emlegetik.
Ez butaság, jogok nincsenek!...
Mennyit foglalkozom én ezzel, nem furcsállod , Máriám?
Arra gondolsz-e, hogy mindig egy kis baj van velem, mikor túl sokat teóriázok?
- Te, remélem, rég túl vagy már a Seregély-féle, iskolás ábrándon , kedves kis bolondom: mi van veled már?..."
Apostol jött.
Látszott, hogy tudja már a dolgot, de nem hozta szóba, és Mária hálás volt ezért.
Különben egy új revü első számát hozta, az újságjukét - végre; örömmel, mint valami diadaljelet, olvasta, magyarázta, már megint tele volt ezzel.
Furcsa , kicsit kalandos, vegyes és határozatlan irányú, de friss dolgokkal volt teli ez a kis kávéházi lap, és úgy látszott, mindent mer, hisz nincs veszteni valója.
A szerkesztői is tudják, hogy fél éven belül meg kell buknia, mikor egy szeszélyes mecénási ötlet révén került kis tőkéjük elfogy; olyannak szánták, mint egy kis üstököst, ami átmegy, megvillog, figyelmet kelt, ráeszméltet bizonyos dolgokra , és nyugtalanságot hagy hátra a tespedt unalom közepett!
- Volt benne sok ilyen villanyozó.
Örvendő és rejtőzetlen érzékiség, ismeretlen távlatok, eddig meg nem látott életmélységek, fülledt, kispolgári tragédia; - munkás vers a gyárak verítékes komorságával, zakatoló gépek ritmusával tele - majd nagyon belső, soha leírhatónak nem gondolt élmények borzongása, az őrület határa, és ilyenek.
Főleg pedig sok, sok kritika, harapós, kíméletlen, szinte illetlen néhol, kötekedő , elégületlen és lírai...
Apostol hozta, felolvasta számról számra, és most már a leány is felmelegült ebben kissé.
Előfizetett; - néha szinte várta, kíváncsian és csodálkozva fogadta.
Néha már szinte személyes közét érezte a dologhoz , valami rejtező ellenséges izgalmat valaki rovására...
Ó, ha igazuk van ezeknek !
Ha igaza van mindennek, ami újulás, fiatal kíméletlenség és változás.
Ha ezek diadalmaskodnak egyszer, akiket észrevevésre se tartott érdemesnek; és annak betelik a végzete, a negyvenéves ember és sikereiben-megállott művész tragikuma; ha kiderül, hogy hiába volt az erőlködés , új életinger, új galvanizálás; asszony.
- Igen, jó ez; csak bánjon el ővele is az élet könyörtelenül!
...A tél is elmúlt szinte észrevétlenül megint.
Sokat gondolkodott, de tétován - és bizonytalanul, semmilyenül élt.
A tanárralsokat voltak együtt, mindig beszéltek.
- Igen - fűzögette a gondolatokat Apostol -, az újulás szele mindig a művészetet mozgatja először, minden repeső lesz és nyugtalan, új formák jönnek - és ez a fontos, nem a költészet tárgyai.
Új szóvonzatok és frappáns mondatfűzések keltenek valami friss, bátor, kegyelettelen érzést; megérlelik a szíveket az elpártolásra - és ez kell nekünk.
Persze hogy "a művészet a művészetért " művelődik; itt ne legyen célzatosság; a versbe foglalt propagandaírás bizonyosan nevetséges.
Csak úgy talál, ha nem céloznak vele.
Nézze, itt egy vers: "De jó lesz!
Rózsaszínű kupéba bújunk!" - olvassa csak át!
A fiatal nász minden kis virgonc, drága hóbortja csenget benne.
- "Nyakadon valami borzogat , fel-leszalad.
Egy pók.
Milliom pici csók, pici pók!..."
Ez semmi, ugye, ki gondol itt komoly ügyekre.
De sose olvastuk így mondva, ilyen furcsán!
- Végre is elfogadjuk és a többit is... és egyszer, tíz év múlva tán ezek a megdolgozott lelkek majd termőföldje lesznek a politikai vagy társadalmi forradalomnak - hozzászoktak a meglepetésekhez; tudnak új szépségeket látni valami nagy elmozdulásban például; - mondjuk egy elképzelhetetlen demokráciában vagy tradíciótlan szabadosságokban, ahogy mi még nem tudunk...
...- Mondja, Apostol; maga most Försteréknél lakik, ugye? - kérdezte a leány hirtelen.
A férfi rácsodálkozott.
- Igen - február eleje óta.
De hogy jut ez most eszébe?
- Jaj... igazán, bocsásson meg!
Idegesség ez.
Pedig közben figyeltem minden szavára, de komolyan - akár el is mondom, ha kívánja.
Másnap, a délelőtt unalma közepett, ahogy a hatodik osztályban, a katedrán ült , és gépies formulákat mondott álkomolyan, szórakozottan; - sokszor nézett el a harmadik pad felé, ahol a kis Förster Blanka ült.
Pirosas arcú, dús sötétszőke hajú leány, afféle németes kellemű, igen; van valami sajátságos bizarr a mosolyában.
Lám... egy tizenhat éves leány!
- Kiszólította felelni a pódium elé.
Szépen, délcegen jár.
A hosszú, vastag copfjában széles, lila szín selyemszalag .
Csinos lába van a gombos cipőkben, jó kis szürke angolszoknyája - formás csípője körül vékony, ezüst óralánc, a sok bizsu csörrenve verődik az övjéhez - a csuklóján is aranydrót-karikák, egy zafírköves kis gyűrű az ujján.
Máriának eszébe jut, hogy a szabályok ellen van az ékszerviselés; szólhatna érte; - de elszégyelli ezt a gondolatot.
"Hát kérem, Förster - a Ráskay Lea-féle szövegek ortográfiájáról!"...
Lám, elegáns, kicsit szórakozott hangsúllyal felel - bizonyos könnyed lenézéssel tankönyvi közhelyeket.
Felületesen; nem fontos neki annyira az ügy, hogy önállóságot, érdeklődést vigyen bele - csak megtanulta illendőségből, mert nem akar ízetlenkedni holmi rossz osztályzattal...
Ez az utolsó iskolai éve, jövőre bálba viszik, két kisebb nővére van még, ő az első .
Nem ártana, ha hamar férjhez tudnák adni!
Mária hallott felőle, hogy a professzor szobaurat családias vacsorákra be-behívogatják néha.
Lám! és szeme megakad a formás keblén, vállain; sűrű fátyolszövet blúza átláttatja a karját kacérul .
Milyen telt, karcsú, formás - és eleven rózsaszín az egész bőre!
"Köszönöm, elég lesz, Förster!
Jól van!"
A tanítvány tudatos, hanyag udvariassággal meghajol, és hátrál pár könnyed lépést a helyéig...
Egészen bizonyos, hogy Försterék is hallottak az Apostol sokszori látogatásairól Máriánál...
Úgy nézett egymással szembe ez a két nő; értőn, ellenfél gyanánt és mégis nobilisan, az ellenfélnek kijáró minden tiszteletadással, de tartózkodó gőggel.
Március reggeli napfénye derült be fehéren az ablakon, a padban ülők megfészkelődtek, némelyik rejtve megnyújtóztatta fiatal vállait, karját.
A tanári asztal sarkában korai ibolya illatozott; Mária az arcához szorította, megszagolgatta.
"Lám, a fiatalság!... " - mondta bensejében.
Inspekciós volt, a nagy, világos folyosón kinyittatta a kertre szolgáló ablakot .
Megint egyszer tavasz készül, napfény bomlik a vizes tócsákon, minden megindul - jaj, hová, hová lehetne elmenni?
Lüktető, éles türelmetlenség ütött rajta egyszerre.
Olyan régen nem érzett már ilyet.
Valamit csinálni, érvényesülni , lenni valaki... ha lehetne még!
Borzasztó, hogy csak mint nő, mint leány jön számba; és olyanul hanyatlása kezdődik már.
Kalandos, hihetetlenül merész gondolatai támadtak: Amerikába menni, ismeretlen utakon és munkákon próbálni ki önmagát - mindent elölről kezdeni - valahogy vizet zavarni, nyomot hagyni a mások életében, legalább kicsikarni valamit, nem maradni ilyen semleges , jelentéktelen.
Ha tett volna valaha valamit, akár rosszat is!
A bűn talán erősebb élet, viharzóbb, virtusosabb, halál-elé fárasztóbb...
Csilléry Adrienne , az a hóbortos, el mert menni, lám - színiiskolát végez Pesten, valaki látta is már játszani valahol.
Csengettek!
Összehúzta vállán a kendőt, és a negyedikbe ment stilisztika órára.
...Melegedett az idő.
Valami járt-kelt ezeken a jeltelen napokon, heteken át , borzongó nyugtalanság; csalóka szele valami távoli életáramlásnak, mely nem fog elérni idáig, de a lélek idegei megérzik.
Orgonafürtökkel teli lettek a bokrok , közéjük lehetett temetkezni arccal; beszívni mélyen a jó szag hűvös, dús gyönyörét.
Aztán a pünkösd jött el bíbor tulipánjaival, aztán úrnapja, hervadt lomblevél, virág, tömjén, lőporfüst, zsolozsmák.
És mindez olyan elevenen érződött most!
...Egy napon sétára mentek, alkonyodó délután Apostollal; Ágnes és az anyjuk mögöttük ballagtak jólelmaradozón.
A népliget útján, a sorompón át, szénaszagú mező mezsgyéjén haladtak már - összehangoltan, valami eleven és méla kis szomorúság jegyében, ami a nagyillatú estétől, június dúskáló levegőjétől is lehetett.
- Igen - mondta akkor a tanár minden átmenet nélkül -, most meg kell kérdeznem magát, Mária, hogy akar-e a feleségem lenni?
A színek sápadoztak már, távoli szőlősdombok felett fehéres párák keltek, és támolyogtak az égbolt felé nyújtózva!
Mária lecsüngő kezéből virágokat hullatott a porba.
"Meglepi ez a kérdés?" kérdezte a férfi, és szelíd kíváncsisággal , kicsit meghajtott fejjel kémlelte oldalvást a leány arcát.
- Nem lep meg, Sándor!
- Ugye?
Hisz erről mi már párbeszédeket mondtunk némán.
Ha nem akarna mindjárt felelni...
Mária léptei akaratlanul gyorsultak, előre nézett.
"Hát ez történt, ez - gondolta valami tétova, belső daccal -, ezt idéztem fel!
Valami mégiscsak jött!
Most itt van.
Nekem kell elvégezni!"
- Mielőtt válaszolna, Mária, kérnem kell, hogy csak a maga szempontja döntsön itt.
Éppen azért, mert én vagyok az, aki jobban szeret.
Én jól ismerem magát, és olyannak szeretem mindenestül, amilyen; maga is jól érzi mellettem magát, ezt is tudom.
Én annyira tisztelem, és olyan komolyan veszem a mi eddigi viszonyunkat , Mária, ezt a szép csendeset; hogy nem fogom megalázásnak érezni, ha nemet mond esetleg.
- Ó, Sándor!...
- Sőt, nézze - folytatta, és remegés érzett a hangján -, hogy előre megnyugtassam, most éppen egészen biztos lehetősége van számomra egy külföldi , tanulmányi ösztöndíjnak.
És ha úgy találna dönteni, hogy egyedül menjek ... szóval nem kellene feszélyeznem magát egy ideig, egy évig; és mire visszajövök , minden felejtve lesz a barátságon kívül.
A leány bólintott, és várt még egypár pillanatig.
- Hát most - mondta aztán gyorsan, alig lélegezve - el fogok mondani magának valamit, Sándor.
Kötelességem ez, ha már megengedtem, hogy ilyen dolog szóba jöjjön köztünk.
- Mit mond...
Mária?
- Igen, ezt el kell... hamar fogom.
Most mindent!...
Én néha emlegettem magának Seregély Pált, ugye?
Visszanézett egy percre.
A két nő leült volt pihenni valami padra egy szőlőskert előtt.
Őket nem akarták megzavarni, úgy látszik; engedték együtt.
- Hát én, Sándor, senki másnak nem lehetek a felesége.
Az övé voltam.
- Mária!
De... hogy érti?
- Most két éve, nyáron... együtt utaztunk Svájcba.
- Ó!...
- Nem, ez nem volt csúnya vagy közönséges dolog... az életem ünnepe volt.
Van valamim legalább a halálig - mégis azé voltam, akit szerettem.
A schönbrunni kertben jártunk együtt egy százszínű estén, és egy szobor alatt - egy fehérmárvány szoborleány lábainál olvasta nekem a balladákat.
És flamingók sétáltak magas, rózsaszín nyakkal, és aranypor szállt a tarka fák között.
Együtt vacsoráztunk szépen terített kis asztalnál ahotelben, és a pincérek virággal díszítették kedvezésből.
Drezdában az Elbán hajókáztunk, egész nap a napfényen jártunk és nevettünk, és délfelé hirtelen betért velem a múzeumba.
"Nézd meg ezt!
Cranach egy képe!"
Most is látom a lázpiros színeket, papok csoportját kékes oszlopok között...
Így akartuk mindvégig - de Berlinben jött valami szent szédület, éreztük, hogy belefáradtunk -, szomorúság fogott el, minden ránk nehezült.
De jöttek a hegyek; néma, zöldtollas óriások, messze hó - fehér vizek muzsikáltak, és Interlakenban együtt lestük az éjszakát a châlet erkélyén, az Aar tajtékzott alattunk, csillagok bújtak meg a hegyek válla mögött, és összébbhajoltak a lejtők... ó, nagyon szép volt.
Egyetlen szép!
És minden szimbóluma volt annak, hogy szerettem és az is, ami történt!
Az életemet is akarhatta volna.
Aztán megismertem a rosszat is, a borzalmat, az összetörést, és vissza kellett jönnöm, így kell a szemembe néznie, Sándor.
- Mária!
- Ha akar, megvethet; de nem csaltam meg.
- Mária!
Szegény!...
- Már nem kell sajnálni!
Már elkészültem a dolgokkal, egyebekkel is azóta, sokat gondolkoztam... készen vagyok.
Ha egy év múlva visszajön, és érdemesít a barátságára tovább is...
- Mária, adja ide a kezét!...
Olyan megzavart vagyok, Istenem, nem tehetek róla...
Nem tudok mást mondani, mint hogy... éppen úgy tisztelem, mint eddig ... és sohase fogom azt hinni, hogy ítélni van jogom.
Maga emberileg olyan nagy és nemes most, Mária; igen, nemes - hogy azt is meg kell értenie, ha én most nem lelek szót, ha annyira hat rám mindez.
Maga teljes őszinteségre méltatott; és én köszönöm; el van temetve bennem minden szava, ezt mondanom sem kell, ugye?
És ha elmegyek...
És ha visszajövök, úgy fog velem kezet szorítani, mint a leghódolóbb baráttal...
Ó, mégis nagyon kegyetlen mindez, Mária, nagyon fájdalmas nekem !
Szegény, szegény!
- Isten vele, Sándor!
Adjon kezet most nekem, hamar, anyámék itt lesznek a fordulónál.
- Így.
Tartson meg jó emlékezetben.
Megcsókolta a kezét hosszan, reszketeg szájjal.
Aztán elérték a két asszonyt .
Könnyedségeket mondtak látható erőlködéssel; azok észrevették rajtuk, hogy komoly megbeszélés volt itt, és összenéztek jelentősen.
Megint elől haladtak, de nem hagyták messze a többit, hallgattak, csak néma jelei voltak a megindulásnak , a tragikus döbbenetnek...
Már sötét volt.
Egy utcasarkon, kis kültelki zsinagóga móros cifrájú ablakából piros fény özönlött, és gyönyörű pénteki zsolozsma panaszkodott ősi, tépett jajdulásokkal.
A kapujuk előtt Apostol elvált tőlük.
Mária nem felelt a kérdő, nyugtalan tekintetekre, amik azt tudakolták: "Megkért csakugyan?..."
A szobájába ment, feje fáj, mondta - gondolkozni akart a sötétben.
De rettenetes, dúló zavar hullámzott fel bensejében egyszerre, az émelyítő szégyenig, az önmegvetésig.
Az ideges hazugságmámor szörnyű kijózanodása hűtötte végig minden érzését.
"Miért tettem ezt?
Őrült vagyok; vagy gaz, gonosz; - képzelgő, beteg - igen, talán beteg vagyok!...
Miért tettem?"...
Hirtelen eszébe jutott Seregély Pál egyik regényhősnője, aki valóságos botlást vall be a kérőjének így... de a hős azért feleségül veszi mégis , sőt annál inkább...
Ó, hisz az egy írott alak, literatúra!...
Pfuj, pfuj!
Ha valaki tudná az igazságot, egyszerűen csak... nevetne őrajta!
És hangos, ideges kacagógörccsel fuldoklott, és temetkezett bele a díványpárnába - aztán sírásba csapott át, zokogott és vergődött, aztán csendesülten és mélyen sírt soká, soká.
- Már akkor azt érezte, hogy szánnia kell önmagát, hogy szánnivaló és méltó a részvétre.
Már értette is az egészet.
Az ember nem lehet perceknél-tartósabban nevetséges önmaga előtt.
"...Mert ezt kellett tennem!
Illúziókat mentettem meg neki, jó voltam hozzá a magam rovására.
Egy nyílt kosár miatt, ha okát nem adom, méltán meggyűlölt volna - ha már ennyire engedtem.
És mindazt én átéltem a bensőmben érzéssel, elképzeléssel, még többet is; - mivel vagyok jobb hát igazán?
Csak szegényebb vagyok, szegény, nyomorult!
Ezek a dolgok bennem vannak - még tetté se oszoltak soha -, hát engem így kell szeretni, ezzel együtt: -és ha úgy szeretne, és holnap azt mondaná: "Minden mindegy!
Nem lépek vissza , szeretem!..." akkor még be lehetne vallani: "Csak ezt akartam látni!
Próba volt .
A testem mégiscsak megőrizett, ha ez ér valamit!..."
De nem jött el másnap.
Aztán elutazott.
Hát így is jó - vesszen ez is!
Minden jól van!
Nincs tovább!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE