A TÖBBI...
Egy külvárosi ház második emeletén, piszkos, keskeny, nyirkos lépcsőkön haladt fölfelé Fáni.
Rongyos, gyanus alakok, erősen a falhoz simulva, tüntek el mellette s fenn az emeleten, a függönyözetlen ablakok, egy nagyváros minden nyomoruságát és szennyét mutatták.
Az egyik lakásban, egy majdnem félig mezitelen utcai leány festette magát egy sörösüveghez támasztott darab tükör előtt s egy nyolc éves kis leány, tányérba öntött spirituszláng fölött tüzesitette neki a kolmizóvasat.
A másik egyszobás lakásban, két beteg feküdt egy ágyban.
Egy öreg asszony s egy gyerek.
A gyerek lábtól feküdt s majdnem olyan ráncos, sárga, öreg volt az arca, mint az asszonyé, aki a nagyanyja lehetett.
Egy asztal mellett egy részeges kinézésü , mérges arcu férfi s egy szoptató fiatal asszony, könyvkötő-munkát végeztek.
A szoba levegője tele volt füst és gőzzel s az enyv és főzött szappan szaga a csukott ablakon keresztül is kiérzett.
Fáni az irtózat és undortól szinte megdelejezve állt a falhoz huzódva.
Valamelyik ajtón egy férfi jött ki, mezitelen lábán papucs volt, rossz kabátja alól, mit csak nyakánál fogott össze, kilátszott bokánál összekötött alsónadrágja s fenn, a hosszu , gödrös, rémesen sovány nyaka, melyen egy sorvadásos ember feje ült.
Fáni nem tudta szemét levenni az irtózatos alakról, s ez megszólitotta:
- Itt jobbra, kilenc szám - hallatszott a férfi rekedt hangja.
Fáni megkereste a kilences ajtót.
Hátul, a sarokban volt s a konyhaajtón gyereksirás , harmonika hangja, meg kalapácsütés hallatszott ki.
Fáni benyitott az ajtón, mire a gyereksirás, a harmonika és a kalapács azonnal elhallgatott.
A konyhából egy sötét kis folyosóról nyilt a Dobák ajtaja.
Fáni benyitott a csöppnyi , piszkos, büzös szobába, amely olyan kicsi volt, hogy az ócska, rossz zongora és ágy között csak annyi hely volt, hogy az ágyon ülve lehetett csak zongorázni.
Még egy asztal és két szék volt a szobában, meg sok kotta.
A fal valaha festve volt , de már annyira megkopott a festés, hogy mindenünnét kilátszott a malterozás.
Dobák, a hajdani hálóinges, nagy torzonborz, oroszlánfejü kritikus, a kitünő zenész és fényes tehetségü ujságiró, háttal az ajtónak, az ablak előtt állt és egy csizikét etetett a tenyeréből.
Egy rossz kalitkában még három másik madár röpködött éhesen és Dobák igy biztatgatta őket:
- Türelem, pajtáskáim!
Az életben fődolog: a türelem...
Ez minden poziciónak a trainingje...
Aki ki tudja várni, mig a másik addig zabál, hogy jóllakik vagy felfordul, annak nyert ügye van...
Fáni az ajtónál állt és kimeredt szemmel nézte a kopott, züllött, megöregedett alakot.
A szive elszorult s a torkát sirás fojtogatta.
- Dobák! - szólalt meg halkan.
Az ötven éves, de már öreg Dobák összerezzent s felütötte a fejét.
- Milyen különös - mormolta - a Fáni hangját hallottam.
- Jó estét - szólt remegve, majdnem alázatosan.
Dobák megfordult s előbb elsápadt, aztán elvörösödött.
- Hogy jön maga ide? - kérdezte ijedten.
- Milyen helyen lakik, milyen helyen! - sóhajtott Fáni.
Dobák zavartan, meghatottan nézegette.
- Hogy jön ide? - kérdezte ujra.
- A nap az éjszakához?
Mi jutott eszébe, vagy mi történt vele ?...
Már egy esztendő óta nem láttam, hogy végképp elzülltem, nem mertem eléje kerülni...
Iszom, erősen iszom, nagysád - nézett gunyosan a leány szemébe.
Ez a kezét fogta és bánatosan nézett reá.
- S mindez én miattam...
Maga és a többiek...
Sápadtan, a fásult közöny hideg álarca alatt undort, fáradtságot rejtegető szép szemével kinézett az ablakon keresztül az alkonyatba.
Az ablakon a ferencvárosi pályaudvar lámpái ragyogtak be s egy-egy vonat tompa, mély dübörgése megreszkettette lábuk alatt a földet.
Volt valami titokzatos, végzetszerü abban a tompa dübörgésben , mintha a sors óriásai mozdultak volna meg odalenn, a föld gyomrában.
Egy-egy lokomotiv, amint sebes vágtatással iramodott meg, mintha egyenesen ide tartott volna fel, hogy agyonzuzzon, agyonnyomjon rémes vastestével mindeneket.
Hallgattak s Dobák hirtelen elkacagta magát, szokott régi modorában.
- Még csak az kellene, hogy maga szemrehányást tegyen magának értem, értük , valamennyiért!
Kért maga engem, vagy a többieket, hogy zülljünk el, lőjjük magunkat főbe, vagy menjünk Amerikába zsákot hordani, vagy eszceigot pucolni?
Ellenkezőleg!
Mi kértük magát, hogy fogadja el tőlünk e kisded áldozatokat.
S maga elfogadta.
Mert maga ugyan el nem széditette, meg nem bolonditotta őket, a csókjaival, szerelmes mosolygásával és igéretével.
Ellenkezőleg, azzal bolonditotta meg őket, hogy semmit sem igért.
És ez az uj tünet, ez az uj szerelmi perverzitás, ez a: szerelem szerelem nélkül, végképp elvette és elveszi az emberek eszét.
Az ezreiket, százezreiket és millióikat oda öntötték a lába elé.
Mint a galamb elé a buzaszemet...
Abban a reményben, hogy a buzaszemen mégis csak elcsipik, megfogják a madárkát.
Hanem hát maga igen okos kis galamb.
Fölszedegeti a buzaszemeket és nem hagyja magát megfogni .
Ellenben minden gavallérnak ajándékoz végkielégitésképpen, ugy a vége felé - egy revolverre, vagy egy hajójegyre való aranyat...
Most pedig arra kérem, mivel nem szeretném, ha selyemruhájának szegélye kétes tisztaságu szobámnak padlóját érné , üljön föl az asztalra és engedje, hogy egy pohár pálinkával megkináljam.
Egy csomó kottát dobott az asztalra s már hozta a pálinkát, miközben a kis csiz folyton a vállán ült.
- Amint láthatja - mutatott a madárra - ezek között több szerencsém van, mint volt a nők között.
Ámbár ne panaszkodjunk.
Az ön jelenléte azt mutatja, hogy gondolt reám s akkor az én életem: szép élet volt.
A vége már ugyse határoz...
A pálinkásüveget a zongorára helyezte, ő maga az ágyra ült, Fáni az asztalra s ittak és cigarettáztak.
Fáni, aki soha egyebet nem ivott egy kis pezsgőnél, most mohón itta a közönséges, erős pálinkát és szivta a komisz cigarettát.
A szobát csak a pályaudvar lámpái világitották meg, misztikus foltokban, kisértetszerü, hosszu, fehér árnyakkal.
A kalitkában a három madár már aludt s a kis csiz a gazdája vállán bóbiskolt.
- Mégis - szólalt meg Dobák - minek köszönjem ezt a csodálatos szerencsét?
Miről jutottam eszébe?
A leány arcának fehérsége ugy világitott ki a sürü füst közül, mint a köd homályából a márványszobor fehérsége.
Vállat vont.
- Magam sem tudom!
Tulságos közel láttam magam előtt a halált és magára gondoltam .
Kellett gondolnom...
Nem tudom miért, nem tudom micsoda eszmetársulás folytán.
Hát azt hiszi, mindenről biztos tudomásunk van, analizálható tudomásunk, ami bennünk , vagy velünk történik?
- Hogyisne! - kacagott Dobák gunyosan.
Aztán hirtelen felkiáltott: - Micsoda láng ez?
Fáni leeresztette válláról hosszu, fekete köpenyét s a szobában hirtelen mintha láng csapott volna fel a vörösselyem ruhájából.
- A ruhám - felelte közönyösen.
- Talán bántja a szine?
- Nem bánt... hanem... kérem, huzza rá a köpenyét - dadogta a vén alkoholista zavartan.
Fáni összecsukta magán a köpenyt s valami hideg megvetés volt a hangjában, amint kérdezte:
Dobák lecsüggesztette a fejét s szeméből két könycsepp gördült le.
- Még mindig és örökké - suttogta.
Azután megtörülte a szemét s gunyos hangján folytatta: - Tehát a halál mellett jutottam eszébe?
A leány összerezzent s cigarettájának tüzénél látszott, hogy arca rendkivül sápadt.
- Igen...
Egy különös eset...
Tulajdonképpen közönséges, banális eset, csak az én szereplésem benne teszi tragikussá és félelmessé...
Félek saját magamtól, mint a kegyetlenség eleven szimbolumától...
Egy asszony halt meg miattam...
- Tudtommal már két asszony halt meg maga miatt.
Egy menyasszony, ki visszakapta a jegygyürüjét, ugy mondták, a maga hires "virágvacsoráján" saját maga huzta le a vőlegény ujjáról a gyürüt - fogadásból - s pakolta be és küldte el a menyasszonynak .
A másik eset közönségesebb.
Egy magáért tönkrement gavallér felesége mérget ivott ...
És most jön egy harmadik asszony.
Remélem, ez a mindennapi rendőri hir már nem megy magánál szenzáció számba?
Fáni felhajtott egy pohár pálinkát és komoran nézett maga elé.
- Az más! - mondta.
- Azokat nem ismertem.
Nem láttam.
Ezt láttam; tegnap még élve s ma már: halva.
Onnét jövök...
A hullakamrában feküdt, a többi öngyilkos között.
Ugy , ahogy odavitték.
Ahogy meghalt, ahogy tőlem eljött...
Elegáns fekete selyemruhában , lábán drága lakkcipő s nyakán mélyen bevágódva a keskeny rózsaszinü szalag, melylyel az ablakba vert szögre felakasztotta magát...
Töltsön!...
Ez a nő megátkozott engem , irtózatosan...
Ittak s a Fáni arcán piros foltok gyultak ki és szeme lángban égett.
- Tegnap délután egy urinőt jelentett be a komornám.
Neve ismeretlen volt előttem , személye nem.
Én, maga s a többiek, valamennyien ismerjük tipusát.
Ezek az asszonyok a társaságnak ugynevezett: közkatonái.
Azok, akik mindenütt ott vannak, ahol a vezetők.
A született vagy pénzarisztokrata-asszonyok, az előkelő politikusok és müvészek feleségei s a hires szinésznők és még hiresebb kokottok.
Szinházakban, fürdőhelyeken, futtatáson, egyleti gyüléseken, az utcán és mindenütt.
Külsejükben semmit sem külömböznek a vezetőktől .
Ugyanannyi, sőt több izléssel, eleganciával, gazdagsággal öltözködnek, mint azok .
Szabóik, susztereik, kalaposuk, keztyüsük ugyanazok, mint amazoknak.
Ezeknek férjeik, társadalmi állásuk szerint, többnyire diplomás emberek.
Orvosok, ügyvédek , hivatalnokok, épitészek, kereskedők.
Az én vendégem egy orvos felesége volt .
Ötvenezer forint hozományt vitt az urához, egy tisztességes, jóravaló vidéki orvoshoz.
A nő igen csinos, elegáns, de pazarló és fényüző természetü volt.
Tiz év alatt nyakára hágott nemcsak a hozományának, hanem a férje keresetének is, azután adósságokat csinált, mire a férj hitelét beszüntették, s erre a kisvárosi pletykák folytán a páciensek száma megfogyott és végül - teljesen elfogyott.
Nem volt mit tenni, a szegény ember feleségével és három gyerekével feljött a bukott existenciák igéretföldjére: Budapestre.
A rokonok még egyszer és utoljára kezükbe adtak tiz ezer forintot s azzal feljöttek.
Az asszony azonnal elegáns lakást bérelt, cselédséget fogadott s a férjet azzal nyugtatta meg: a prakszis miatt történik...
És nagy lábon éltek.
Társaságot fogadtak , ők maguk mindenütt ott voltak s az asszony széditő elegánciája elkápráztatta az embereket.
S a pénz ismét fogyott.
Jövedelem alig került, képzelhető, mire mehet egy ismeretlen nevü vidéki orvos itt, Pesten!
És az asszony fényüzési vágya, itt Pesten még jobban kifejlett és kezdett az őrületbe csapni át.
Kezdett engem utánozni...
Sirva vallotta meg, a kezét tördelve, hogy én miattam, hogy engem utánozhasson - szeretője lett egy dusgazdag öreg embernek...
Csakhogy nagyon költséges hajlamait igy sem volt képes fedezni.
És még egy szeretőre gondolt...
De nem volt hozzá bátorsága.
A gyerekeit imádta, az urát szerette és iszonyatos küzdelmeket vivott saját magával.
A férje kezdett gyanakodni , a szeretője mind zsugoribb lett s a hitelezőktől már lélekzeni sem tudott.
Már a háztartás kiadásait sem tudta fedezni és nem volt már előtte más választás, mint a halál vagy a teljes erkölcsi züllés...
És ekkor eszébe jutottam én.
A gazdagságom, a millióim azt az ideát érlelték meg benne, hogy eljön hozzám és könyörög nekem, hogy mentsem meg.
Hogy fizessem ki a hitelezőit, hogy mentsem meg a haláltól, a zülléstől, hogy mentsem meg ártatlan gyerekeit...
Kikacagtam...
Érti ezt ?...
A leány leugrott az asztalról s ledobta magáról köpenyét.
Mint egy magas, karcsu fáklya, vörösselyem uszályos ruhája lobogva égett rajta, fekete haja szikrázott s márványos arca, mint a vér közé állitott liliom, hidegen ragyogott.
A vén Dobák irtózattal vegyes szerelemmel nézte, aztán eltakarta szemét és sirt...