Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
VII.
Hosszú idő mult el ettőlfogva.
A császári generálisok: Spankau, Strassoldó, Kobb Farkas és Karaffa Antal véres hajtóvadászatot rendeztek az elégületlenek ellen s azokat, akiket el tudott érni a kezük, karóbahuzták, kerékbetörték, elevenen nyuzatták meg avagy a halál más undok nemeivel végeztettek ki.
A magárahagyott nép kegyetlenséggel torolta vissza a kegyetlenséget és ha sikerült elfognia egy-egy kisebb labanccsapatot, e labancok egytől-egyig a legszörnyübb kinzások közt multak ki a világból.
Ugy látszott, végleg elveszett a fölkelők ügye!
Mert a császár és tábornokai válogatott kegyetlenkedéseire a Partium felől nem zördültek meg többé az ordasok kardjai, hogy kitörvén nyurga lovaikon s a talpasok is utánok-kerekedvén, rémülettel töltsenek el minden idetolakodott idegent.
Elmebúsitó hirek érkeztek Erdély és a Partium felől.
Ám ezek a hirek is ugy tudták, hogy van még némi remény.
Mert Szepessy Pál, miután egyelőre le kellett csatolnia kardját, az eszét vette elő és soha nem apadó bizakodással zörgette a Porta kapuit.
És noha messze jártak ekkor az ordasok, mindent tudtak róluk azért a rémület csöndjébe süllyedt hét tiszai vármegyében.
Pontos értesüléseik voltak róla, hogy a Partiumba visszahuzódott fölkelők embertelen nyomorban tudták kihuzni csak a legutóbbi telet.
Az 1673-ik esztendőre csaknem a szegénylegények rendjébe csúsztak le a fölkelők .
A Partium hidegtől kiszivott falvaiba s e falvak paticsfalu házaiba szétszórva tengődtek az istenadták.
A lovasok lovaiban zörgött a csont, szőrük lomposra nyult s felborzolódott a szélben, a talpasok viszont darabideig kapcarongyokba göngyölték mezitelen lábukat, ámde idővel elkopott talpuk alól a kapca s akkor csupaszláb huzódtak meg a vékonyfalu viskók padlásaira és a faluszéli górékba .
És mialatt odakint hófergeteg visongott, a szerencsétlen harcosok a tiz ujjok körme alá próbáltak némi meleget lehelni avagy versenyt jajgattak a széllel.
A bujdosók vezérei: a kopasz Szuhay Mátyás, a baljós csillagzatu Petrőczy savanyuszáju vezértársával, Ubrisival egyetemben, ugyszintén a szőke Kende Gábor s Duló György és Duló Gergely szakadatlanul ostromolták Apaffy fejedelmet meg Teleki Mihályt: csak tizezer fegyvert adjon s meg van mentve Magyarország!
Ebben az időtájban bukkant föl az ordasok reménytelen sorai között egy vakmerő fiatal kapitány, bizonyos Petneházy Dávid, aki ötezer katonával is vállalkozott volna reá, hogy a pozsonyi Fehérhegyeken tulra ver át minden császári zsoldost, ámde a Szatmár vára alól tavaly oly csufosan megszaladt erdélyi kancellár mukkanni sem mert, mivel kemény parancsa volt a nagyvezértől, hogy tudta és engedelme nélkül ki ne induljon többé Magyarországra.
A fejedelem viszont, valahányszor a bujdosók vezérei kardjaikat csattogtatva sürgették a segitséget, a fejét fogva rohant fel és alá a palotán, mialatt kétségbeesve ismételgette maga elé:
- Szivem vérzik a magyar nemzet kinlódásán, de mit tegyek?
Jaj, mit tegyek , amikor kezeim kötvék?
És mert tanácstalansága tökéletes volt, bort hozatott fel az udvari szolgákkal s inni kezdett.
És a magyar nemzet végpusztulásán érzett teméntelen bújában mindennap tökrészegen tántorgott a palotában.
A fölkelővezérek, valahányszor elhagyták a fejedelem elfogadótermét, odakint köptek egyet.
Ugy látszott, ezuttal mégis vége van Magyarországnak.
Az északi részeket s a hét tiszai vármegyét Lipót császár kóbor katonái csatangolták be, égetve és dulva , Erdély moccanni nem mert, remegve a nagyvezér kardjától, a régi ország egyéb területei meg ozmán járom alatt raboskodtak.
Egyedül Szepessy Pál nem csüggedt egyetlen pillanatra sem.
Akik látták őt ezekben a hónapokban egyesegyedül tépelődni, azt beszélték, hogy szakállába számtalan ujabb fehér szál keveredett és hogy Szepessy Pál többször beszélt bele a szakállába.
És Szepessy Pál, amikor pihentetni volt kénytelen félöl-hosszu kardját , elhatározta, hogy maga fogja megzörgetni a nagyvezér kapuját.
S nyomban készülni is kezdett a nagy utra.
De nem egyedül indult el.
Mert az ordasok melléjeadták a »nagyszakállu vének tanácsá « -t, amelyben benne volt másokon kivül a méregtől búskomorságba esett Kubinyi László meg az ungi udvarházába visszavágyakozó Kende Gábor.
Sokat reméltek, de kétségbeesve kellett visszatérniök a Partiumba.
Utolsó filléreiken ajándékokat vásároltak a nagyvezér számára s a lehetetlennel áltatva magukat, Drinápolynak vették az utat.
Ha tudták volna pedig, hogy hiába minden kába reménykedésök, még Erdély határhegyeiről visszafordultak volna .
Mert időközben az történt, hogy a lengyelek fölmondták az előző évben kötött békét s a nagyvezér minden katonáját a lengyel határra rendelte mostan.
A nagyvezér óvatosan vigyázott ezokból, hogy legalább Lipót császárral tarthassa meg a békességet.
De Szepessy Pálék mindezt nem sejtették még akkor.
Az első felocsudás Drinápoly előtt érte őket, hol a nagyvezér tartotta szállását azidőben.
Mivel Drinápolyban ott volt a bécsi császár biztosa is, a nagyvezér egy Drinápolyhoz közeleső faluban szállásoltatta el nagy-nagy titokban Szepessy Pált és a nagyszakállu vének tanácsát.
Harminchat napig kellett várniok kétségbeesetten, amig egy éjfélkor a nagyvezér szine elé járulhattak.
Szepessy Pál beszélt.
Villámló szemekkel kiabált a nagyvezér előtt, hogy elkövetkezett az idő, mikor a Partiumban rongyaik között sinylődő fölkelt kálvinistákkal meg az erdélyhoni csapatokkal, ugyszintén a szultán verhetetlen hadaival tüzbe lehetne boritani Maradék-Magyarországot s Bécsig verni vissza örökre a császári generálisokat.
A nagyvezér szelid békével hallgatta végig a fölzendült magyarok vezérét s enyhe mosollyal megigérte támogatását arra az esetre, ha előbb leverte Szobieszky János lengyel királyt.
Mert akkor bizonyos volt már, hogy a növekvő hirü uralkodó meg fog indulni a szultán ellen.
Kevés türelmet kért tehát a nagyvezér, ugyanazzal a megértő mosolyával.
Annyi időre csak, amig végezni fog Lengyelországgal.
Akkor minden bizonnyal sor kerül Lipót császárra is.
A bujdosók nagyszakállu vénei szétvert reményekkel, feldult lelkiállapotban vergődtek vissza Erdélybe, a fejedelemhez és Teleki kancellárhoz, akik megbizott emberük révén már jóval előbb tudtak mindent.
Ugy határoztak erre közösben, hogy várni kell a lengyel király meg a nagyvezér összecsapásáig.
A nagyszakállu vének ezután csaknem roskadtan tértek vissza az ordasok közé a Partiumba.
Senkinek nem volt hite többé Magyarország talpraállásában, csak Szepessy Pál nem vesztette el a lelkét.
Sőt éppen most, a legnagyobb szükség napjaiban tornyosult föl az alakja.
Amennyire telt a szükös módból, meg a fejedelem és kancellárja suttyom-segitségéből, nekilátott az ordasok szervezésének.
Aközben pedig dobogó szivvel figyelt a lengyel szélek felé, ahol ekkor már feldühöngött Szobieszky János meg a nagyvezér háboruja.
Ez esztendőnek késő őszén olyanok lettek az állapotok ismét, hogy az ordasok vezérei a leghizlalóbb reménységekkel kecsegtették egymást.
Apaffy fejedelem meg Teleki kancellár komoly erőket rendeltek melléjök s eleséget küldtek a bujdosóknak.
S mihelyt jóllaktak egyszer a szánandó harcosok, magasra lobbant bennük a hév.
A talpasok a kanócos puskákat kezdték tisztogatni, a lovasok fényesre kefélték vékonyhasu lovaikat s ujból kitörni készültek a hét tiszai vármegye földjére, amikor...
...amikor ujabb csapásba tántorodtak bele az összes bujdosóvezérek.
Egy késő-őszi napon - mint a vészkiáltás - verte föl a Partiumot a lengyel határról felujjongott hir, hogy - a keresztény Európa diadalkiáltásaitól kisérve - Chorim mellett a lengyel király pozdorjává verte szét a szultán haderejét s e haderő roncsai megbomolva menekülnek most Havasalföldének.
Szuhay Mátyás, Kende Gábor, Petrőczy István, Ubrisi, a részeges Majos Ferenc, a daliás hadadi Wesselényi Pál, a két Duló-testvér: György és Gergely, ugyszintén a dülledthomloku Tulok György kapitány, akinek átkozott hire ekkor már behatolt Erdély területére is, sötét reménytelenségben kiáltottak fel:
- Végünk van!
Végünk!
Ám Szepessy Pál tulkiáltotta kétségbeesésüket:
- Nincs igazatok, mert csak most jött el a mi időnk!
Isten a szenvedéseinket nem nézheti tovább!
És a lengőszakállu vezérnek lett igaza ezúttal is.
Mert olyan utolsó próba következett el a védtelenül-hagyott Felvidékre, amely után csak a végitélet jöhetett már, avagy minden magyarnak: kálvinistának, katolikusnak, luteránusnak hadrakelése.
Gyenge fiataloknak és hajlott véneknek egyaránt.
Mert mialatt Volkra gróf, a szepesi kamara elnöke dragonyosaival csörtette végig Felső-Magyarországot s a hét tiszai vármegyét, elszedve a protestánsok templomait és iskoláit, s megkötözött kezekkel kergetve maga előtt a prédikátorokat, - Szelepcsényi primás, ez a tébolyult tót, perbefogatta a protestáns szuperintendenseket, papokat és tanitókat.
Érezte mindenki, hogy a perbefogatás egyértelmü a gályákkal.
És felhörgött a nép Felső-Magyarországon meg a hét tiszai vármegye földjén.
Csak Szepessy Pál bólintgatott a szakállába, leirhatatlan kárörömmel:
- Jól van ez igy!...
Egészen jól van!
- - - - - - - - - -
Közel az északi határszélhez, Bártfától nyugatnak, kicsiny tót falu vonul meg egy elrejtett völgyben.
Ugy hivják: Gerla.
Kertecskéi alatt a keskeny Tapoly-patak folydogál.
Olyan keskeny még ezen a tájon, hogy át lehet lépni.
Továbbmegy később a Tapoly, zempléni földre, hogy egyesülvén a kenderszinü Ondavával, végül a Bodrogban haljon el s magyar partok füzeseit tükröztesse vizében.
E falu közepetáján állt eldugva a világ elől Rauscherék egyik öreg kőháza.
Szokatlanul nagy kert fogta közre a vén kőházat: a kert egy kisebb része park volt, a többi veteményes, amegett a gyümölcsös.
Méhek döngicséltek a virágok fölött, a gyümölcsös alatt a Tapoly sietett tova.
E gyümölcsös széléből jól el lehetett látni keleti irányban Bártfáig.
Most pedig aranyszinü nap fénylett az augusztusvégi táj fölött.
S ebben az aranyfényü koradélutánban a gyümölcsös végében ottálldogált utrakészen a fiatal Keczer Gábor még fiatalabb hitvesével, a kis Rauscher Edittel.
Néztek, sokáig néztek Bártfa város felé, melynek tornyai idáigcsillogtak a völgyszorulat végéből.
Akkor annyit mondott nehéz búval Keczer Gábor:
- Megyek atyám után a Partiumba.
Félni lehet, hogy máris a nyomomban vannak.
- Isten vezérelje vissza, édesuram, - szólt a komolyarcu fiatalasszony, akinek tekintetéből kitetszett, hogy készen áll minden szenvedésre, mely talán már közeljövőben leselkedik reá.
- Minden hü szivvel fogom visszavárni az én édesuramat...
S egymást átkarolva maradtak továbbra is a Tapoly vize partján, mialatt óvatosan figyelgettek a Bártfa felől idáignyuló poros országutra.
Ötödik hónapja mult már, hogy halálos észrevétlenségben hüséget esküdött neki a kis Rauscher Edit.
Alig volt valaki az esküvőn: csak a közeli rokonság nehány titoktartó tagja.
Azóta a kis menyecske oldalán húzta ki fájdalmasan-boldog napjait Keczer Gábor.
Csak édesanyja, a sokat szenvedett Keczer Andrásné tartózkodott a szelid fiatalasszonynál s olykor-olykor az öreg Rauscher nézett ki Eperjesről.
De elvétve csupán, hogy gyanut ne keltsen.
S olyankor ujdonsült vejétől apróra érdeklődött nagy barátja, a megőszült Keczer András után.
Mert Eperjes tiszteletreméltó egykori városbirája, aki alaposan ludas volt a nagy Wesselényi összeesküvésében is, még mindig a Partiumból sóhajtozgatott sárosi hazája felé.
S reménykedő szivvel hitte, hogy megcsodált vezére, a lengőszakállu Szepessy Pál egyszer még kivonja félöles kardját s általános doboltatást parancsolván, nem állnak meg, csak a morvai széleken valahol.
Az ifju Keczer Gábor, ha csillagvilágos nyári estéken hitvesével, édesanyjával és apósával kiült a nagy hárs alá, éjfélutánig beszélt atyjáról, a kardot kötött s tiszteletreméltó Keczer Andrásról, aki a hadak utját járta két esztendő óta s derekasan csatázott Szatmár vára alatt is, ahonnan Isten csodája, hogy meg tudott menekülni.
Most a Partiumban éldegélt vékony koszton maga is, ahol olyan inségbe süllyedtek a földönfutók, hogy lovaik a kapufélfákat rágcsálták.
De mégsem békültek a némettel.
Ezeken a nyári estéken késő éjfelekig beszélt elragadtatva Keczer Gábor, miközben gyöngéden karolta át ifju nejét.
A gerlai Rauscher-házban legendák keltek életre ezeken az enyhe estéken, ha az ordasok vezéreiről mesélgetett a fiatal férj.
Édesanyja meg a felesége lelkesedni kezdett, valahányszor Szepessy Pálról emlékezett meg, a vezérek fejéről, akit olyan utálat rázott össze a németek puszta nevére, hogy halántékain csaknem pattantak az erek...
S megemlékezett a kopasz Szuhay Mátyásról, akit már csupán a titkolt reménykedés tartott életben , hogy egyszer körmei közé kaphatja a jezsuitákat s akkor elbánik velük érdemük szerint...
Szó esett ilyenkor rezesorru Majos Ferencről, aki rendes körülmények között italosan duhajkodott a csaták özönében s csak olyankor borzongott meg édesen a kis menyecske, ha a dülledthomloku Tulok Györgyre térült a beszéd, aki a györkei dulakodásban, noha a talpasok lába alatt égett már a föld, szakitott magának annyi időt, hogy fölfogta tülkébe néhány halállal vivődő németnek vérét s egyetlen hajtással lenyelte...
S kigyultak a szemek, valahányszor Tyukodi pajtás neve került elő, aki legénykedve vagdosott át a tulvilágra minden mocskos németet s akinek emlitésére mosoly rándult át még a búravált Szepessy Pál bajusza sarkában is...
Mert a Tyukodi elrémitő énekét akkor már mindenfelé fujták titokban a kriptai csöndbe merült Felvidéken: Szendrő várától Késmárk váráig, sőt azon is tul a hranyicáig, hol már a Jablonkai-hágó van...
S Tyukodival ellentétben mindenki bosszankodni volt kénytelen az ebadta Kuczug Balázson, akinek rút csatakerülő hirét költötték és aki szünetlenül azon siránkozott, hogy korog a hasa...
A kis Rauscher Edit ilyen estéken összetette a kezét s az égre pillantott föl:
- Atyánk-Istenünk, segitsd meg őket!
Keczer Gábor egy-egy ilyen mély sóhajtásra megsimogatta a fiatalasszony haját , aki elértvén a gyöngédséget, annyit mondott komolyra-válva:
- Hiszen magyar asszony vagyok, kedves uram!
Itt már közbeszólt édesanyjuk is, ez a viruló korára összeroskadt nagyasszony:
- A magyar asszonyok végzete, hogy alig lássák a férjeiket...
Mert a férjek bujdosásra kénytelenek adni megzavart fejüket.
Hallgattak.
Ötödik hónapja rejtezkedett már ifju hitvese udvarházában Keczer Gábor .
Pillanatig nem volt nyugodt lelkiállapotban, noha ide, az ország határhegyei alá dugott falucskába, még véletlenül sem tévedtek el kóbor császári katonák.
De ő mégis nyughatatlan maradt mindvégig.
Pedig alig sejtette valaki, hogy a györkei csatában ott vagdosta a németet kemény elszántsággal.
És ha tudta volna is valaki, hogy feleségénél van, azt hiszi vala, hogy éppenakkor tért meg külországi univerzitásokról.
És mégis, különösen este tájt, szorongó szivvel fülelgetett a bártfai országut felé, hogy nem csattan-é meg közeledő lovak patái alatt?
Egyetlen teremtett lélektől tartott csak ösztönösen: Ujhelyi Erzsébettől .
Mert tudta róla, hogy az ujfalusi éjszaka óta halálos ellensége.
Ujhelyi Erzsébet pedig közel volt: hir szerint Eperjesen lakott ezekben a hónapokban s - mint Spankau szeretőjének - keze messzire elért.
S ezeken a nyári éjszakákon, mialatt fölöttük sokszáz éves hársfa neszezett a csöndben, a hársfa fölött pedig a csillagok vándoroltak kifürkészhetetlen pályájukon, Keczer Gábor egyre többször ismételgette maga elé:
- Megyek atyám után a Partiumba.
Minden magyarnak ott a helye ma Szepessy Pál kardja alatt.
S felesége, a kis Rauscher Edit, nem marasztalta.
És bár fájdalom látszott csinos arcán, erőt vett magán s annyit mondott búraválva:
- Isten vezérelje az én édesuramat!
- De ott van már az atyád, - remegett össze a nagyasszony.
- Hátha egyikőtök sem tér haza többé!
Keczer Gábor igy beszélt ekkor:
- Lehet, anyám.
Ám az Isten arra rendelt minden magyart, aki kardot tud emelni , hogy meghaljunk édes szüleinkért, feleségeinkért, hugainkért, gyermekeinkért s egykor mindnyájunkat eltakaró anyánkért: Magyarországért!
A nagyasszony felzokogott...
...Most tehát, ezen a búsfényü augusztusi délutánon, ott álltak ketten a gyümölcsöskert végében, a Tapoly-patak szélén: Keczer Gábor és négyhónapos hitvese.
És mig a fiatal férj a kis Rauscher Edit derekát karolta át, Rauscher Edit urának nyaka köré fonta a két liliomkarját s nyugtalanul nézett el a Bártfa felé porosodó országutra, melynek egyik fordulója mögül könnyü hintó bukkant ki most és közeledett, sebes vágtában.
Az öreg Rauscher igyekezett ottan lélekszakadtan a leányához meg a vejéhez.
A kocsi porosan fordult be a gerlai udvarházba.
Titkos látogatásra indult az öreg Rauscher, de észvesztő meneküléssé vált a csöndes poroszkálás.
Lihegve dobbant be a portára és sulyos aggodalmak között hadarta el, hogy miközben a bártfai nagypiacon hajtatott volna keresztül, az egyik ablakból mélyen kikönyökelve és hosszan nézett utána senki más, mint Tábori Erzsók.
És ahogy találkozott volna pillantásuk, a szépséges és lazahirü leányzónak parázslott a szeme...
Keczer Gábor itt közbeszólt, erőszakolt nyugalommal:
- Nyomomban van!
Az öreget alig tudták marasztalni.
Könnyü kocsijába vágta magát, az utra fordult ki már a hintó, mikor az öreg Rauscher visszakiáltott Keczer Gábornak:
- Menekülj, kedves fiam!
Keczer Gábor ifju hitvesére nézett:
- Indulok a Partiumba!
A kis menyecske hittel nézett az ura szemébe:
- És amire hazáig vezérli jövő tavaszra az Isten, ketten fogjuk visszavárni.
A kisfiunkkal együtt.
- A neve pedig András legyen, - mosolygott föl alig észrevéve Keczer Gábor s lehajolt a feleségéhez és megcsókolta a homlokát.
- Mint bujdosó nagyatyjának.
- Tudom, - válaszolt engedelmesen a kis Rauscher Edit s lehajtotta a fejét.
Azon az alkonyaton nyeregbevágta magát Keczer Gábor, a nyeregből kihajolt mégegyszer édesanyjához s kedves feleségéhez.
Az udvaron búcsut vett tőle a nehány szolgaember is családostul.
Nyugalmat, békét kivánt mindannyioknak .
Hitte, hogy ebben a hegyek alá vesző faluban talán mind-mind kihuzhatják addig a napig, amikor Szepessy Pál lengő zászlai alatt hazatérhet ő is sokat tépelődő atyjával.
S elindult, háta mögött két szolgaemberével.
De nem a bártfai országutra fordult ki, hanem a hegyeknek irányitotta lova fejét.
...Ugyanakkor hire hatolt mindenfelé, hogy Szelepcsényi primás, ez a gonosz tót , mint törvénykezésekben királyi helytartó, Pozsonyba idézett meg három evangélikus szuperintendenst, harminckét evangélikus papot s a helvét hitvallás egy papját.
S borzadály szállt meg mindenkit.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE