Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
A vihar után való reggel Iván anélkül, hogy valakinek szólott volna, haza lovagolt Gajárra.
Amint az Aranka völgyet elhagyta és felért a hegyre, magas fedelü szélvitorlás ősi háza már messziről üdvözölni látszott őt.
Máskor, ha megpillantotta a magas mohos tetőt, öröm szállotta meg a régi ösmerős, az otthon láttára, most mintha félt volna a tisztes koru bástyaszerü épülettől, a hol a szomoru magány várta.
Nem volt Ivánnak senkije, csak családi hagyományai, a melyek néha mint édes emlékek a boldogabb, a mesékkel telt időkből meglátogatták elméjét, nehány elvénült cselédje , a kiket kicsi birtokával együtt örökölt, és a kik már édes apja korában a féle családtag számba mentek, nehány néma arcképe, a melyekkel azelőtt, mig Kartalra nem járt olyan sürün, néha beszélgetni is tudott, a melyek azelőtt sokszor elmondták neki a Tar család vitéz dolgait a megye, az ország szolgálatában.
- Az udvarban éldegélt , busongott már nehány esztendő óta egy rabságra vetett szegény gólya.
Nem bántotta senki, Császárnak csufolták szegényt, és mintha tudta volna, hogy szomoru szemeit , kopottas, vedlett ruháját, elnyomoritott szárnyát sem szeretik mindig látni, gyakran elbujt és napokig sem került elő.
Néha napján megtette azt a nevetséges kisérletet , hogy a fiók gólyák módjára elkezdett szárnyaival hadonászni, mintha repülni akarna , pedig már vén volt, és az öreg Lukács unokái kinevették érte.
Iván is sokszor elmosolyodott, ha a ház végében meglátta a bús gólyát, amint felborzolt tollaival ott szomorkodott a kerités mellett.
Órákig lebámult az Aranka völgybe, a hol sás, ingó nád között füttyentett a vizi csibe, sétált a boldog, szabad gólya.
Sokszor nevette ezt a gólya ábrándozást, mert Császár minden komolysága mellett, tulajdonképen nevetséges madár volt, örökös szomoruságával.
Egy idő óta azonban ez emlékek nem ébredtek életre lelkében, az arcképek sem beszéltek hozzá a régi idők örömeiről, a jövendő boldogságáról; a gólya madár sem tetszett már nevetségesnek szomoruságával, lecsüngő szárnyával, és ugy tetszett , mintha a Pillér Gáborral való eset óta, Marci, a fogatlan Lukács, meg a többi vén cseléd is, mogorvább, komorabb volna.
Iván is türelmetlenebb lett irántuk.
Jött-ment anélkül, hogy szóba állott volna velük; olyan feszült viszony támadt közöttük, a mely lehetetlenné tette a barátságos , meleg szót.
Pedig a Tarék cselédjei ahhoz voltak szokva, hogy őket szeressék, velük olyan emberségesen bánjanak, mint a hogy illik az olyan emberekhez, a kik a gazdát , meg a gazdának az apját az ölükben ringatták.
- Hej! különb volt az apja! - szólott Marci Lukácshoz, a ki kedvetlenül ütögette pipáját a markába.
- Nyilván Kartalon rontják őtet! - felelt Lukács mogorván.
- Csakugyan ugy lesz a '!
Ott látja azt a sok kiborotvált majom cselédet, onnan veszi a példát!
- Mindenféle ujmódit onnan hoz haza, mintha Kartalra járna oskolába.
Neki már kícos ruha kell, nagy ménkü fekete kalapot hozatott, szinte sajnáltam, mikor föltette.
Ha az apja élne -
- Majd adna az néki! - egészité ki a fogatlan Lukács egy nyögéssel.
- Nem jó vége lesz ennek, meglátja!
A terméssel sem gondol, az istálló felé sem néz , miatta akár felfordulhatna az egész udvar mindenestül.
A két vén cseléd összenézett.
Lukács közelebb huzódott Marcihoz, fogatlan szájából kivette a pipát, azután élénk apró szemeit körüljártatta és félig suttogva megszólalt:
- Azt beszélik, hogy valami asszony rontotta volna meg - a kartali uraság -
- Kitől hallotta kelmed?
-
- A Tömpe kocsmájába' beszélték széltibe '.
Ki is nevettek miatta, hogy aszondja nem kellett neki -
- Hej, de nagyra vannak azok ott Kartalon!
Sokszor ismétlődött ez a párbeszéd Marci és Lukács között, anélkül, hogy valami kézzel fogható eredményre tudtak volna jutni.
Iván már majdnem két hét óta nem kocsizott ki.
Marci anélkül, hogy parancsolták volna, hüségesen befogott minden nap és a ház elé állott, de Iván soha sem ült a bakra, hogy megkergesse kedvenc lovait .
Marci gyakran türelmetlenül felkiáltott: Hát magam hajtsam meg a csikókat?
Iván végig veregette valamennyi lovának a derekát, megcirógatta valamennyit és csak annyit mondott: Tégy a mit akarsz öregem!
Kedvetlenül bement szobájába és egy francia nyelvtant vett a kezébe.
Tanulni akart franciául - alig olvasott azonban egy-két sort, kedvetlenül csapta a könyvet a földhöz, elővette pisztolyát, kiment a kertbe és egy vén hársfához, - még a nagyapja ültette gyerek korában - apró kis szeggel oda erősitett egy kis fényképet, azután husz lépésről célba lőtt.
Az arckép már több helyen keresztül volt lőve; de Iván minden céllövészet után, gondosan levette a kis céltáblát a fa derekáról és a zsebébe rejté.
Iván egész éjszakákon olvasott, csak a reggel hozott szemére fárasztó álmot.
Sokszor fél napokig meg sem mozdult azon ülőhelyéből és édes anyja mosolygó arcképét bámulta .
Mintha tanácsot akart volna tőle kérni.
Arca megfakult, szemei beestek, beteg volt szegény Iván testben és lélekben.
Sokszor önkénytelenül zsebébe nyult és kezébe vette céltábláját, Viktor keresztül lőtt arcképét.
Gúnyos mosolylyal nézte sokáig a gondosan kötött nyakkendőt, a finom kezeket, a csinos szabású kabátot, és eszébe jutott, hogy ezek a vékony metszetű ajkak, milyen könnyedén, milyen folyékonyan tudnak fecsegni, tréfálni olyan dolgokról, a melyeket ő meg sem ért; hogy ezek a különös fényű szemek milyen élénken ragyognak, milyen kedvesen nevetnek, ha Olgával beszél, és hogy ennek az egész cingár termetnek milyen jól áll minden mozdulata, hogy ezek a gondosan ápolt, bársony tapintatu kezek milyen ügyesen mozognak a zongorán, ha Olgával négy kézre játszik, és hogy ő milyen esetlen, milyen ügyetlen.
A fényesen kefélt padlókon a salonban alig mer fellépni, mert fél, hogy elesik ; remegnie kell, ha ez a kicsiszolt Viktor valami idegen városról, vagy emberről kezd beszélni, mert neki olyankor el kell hallgatnia, különben kineveti az a kifent baba !
Nem is védheti magát, nincs is joga a haragra, mert hiszen ő elmaradt, ő neveletlen!
Milyen jó volt, mielőtt Viktor Kartalra jött!
Nem volt oka összehasonlitást tenni maga és mások között.
Viktor volt az első, a ki vele éreztette azt a kétségbeejtő különbséget, a mely a finoman kötött nyakkendő, a gondosan ápolt bársony tapintatú kéz, a divatos kabát és a tarka nyakkendő, napbarnitotta, kantárszár keményitette kéz, a falusi szabó által varratott kabát között van.
Azelőtt soha sem jutott neki eszébe Páris, a francia irók, azok a furcsa nevű muzsikusok; most valahányszor Kartalon van, mindig előhozzák ezeket a neveket, nyilván azért, hogy kinevessék őt .
És ezt mind Viktor tette; az a Viktor, a ki gyönge, gyáva, félénk mint egy nyúl, a ki minden ráhazudott finomsága mellett durva lelkű, mert nem szégyeli magát a szoknya után élni.
Mennyit remélt szegény Iván, mielőtt Olga haza jött volna a külföldről.
Olga is egészen megváltozott; azelőtt milyen szíves, milyen nyájas volt iránta, de mióta Viktor társaságában van, ő is olyan lett mint Viktor.
Iván tudja, hogy Olga azelőtt szerette, miért hazudott volna neki a könyvtárszobában, senki sem kényszeritette reá ?
Iván akkor is olyan volt, mint ma.
Egy sötét gondolat borongott végig a lelkén; a keresztül lőtt arckép remegett izmos ujjai között - megszerette ezt a bábut, miatta hagyta el őt.
Nem lehet másként.
Miért van mindig egy véleményen vele, miért felejti gyakran percekig rajta szemét, és miért tűri a sógora tolakodó gyöngédségét, miért derül, miért borul el kedve a szerint, amint Viktor akarja?
Órákig bámulja Iván a keresztül lőtt arcképet, elborult szemét aztán édes anyja mosolygó arcára veti, a ki biztatóan, szeretetteljesen nevet le reá a falról.
Sokszor erőt ad neki az a mosolygó arc, mert azt kivéve, az egész házban minden komoly, minden mogorva.
Apja, nagyapja haragosan tekintenek le reá a fekete rámákból , mintha szégyelnék azt a harcot, a melyet utolsó vérük a csinosan kötött nyakkendővel , a bársony tapintatú kezekkel és a divatos kabáttal küzd.
Nyilván szégyelik azt, hogy utolsó vérük beismeri, hogy van nála egy különb legény, a ki képes volt egy asszonyt leütni a kezéről.
Ujra előveszi a francia nyelvtant, ujra lapozza a regényeket, ujra elgondolja, hogy mindaz, a mi ezekben a kicsi könyvekben van, az a hatalom, a mely lefegyverzi őt a bábuval szemben, - és hozzá fog a munkához.
Nincs annyi ereje, hogy egy sort betanuljon, nincs annyi ereje, hogy egyebet érezzen, mint a keserü önbeismerés fanyarságát.
Igy megy ez napról-napra, éjről-éjre nyugalom, pihenés nélkül.
Szégyeli magát a bakra ülni, mert eszébe jut, hogy oda át egyszer arról volt szó, hogy a jó kocsisok rendesen ügyetlen salonemberek, és hogy ő akkor ezt magára vette.
Szégyelte az ostort kezébe venni, mert Viktor egyszer azzal tréfált, hogy az ő hangszere az ostor .
Szégyelte magát a tükörbe nézni, mert eszébe jutott rosz izlése, a melyről Viktor Olgának az ő fülehallatára kacagtató dolgokat beszélt.
Elhatározta, hogy nem megy át többet Kartalra.
Az "ostoba lepkék " -féle célzás fülében csengett, Olga elég világosan, elég érthetően felelt neki.
Mit keresne tehát Kartalon?
Olgát akarja visszahóditani?
Vagy talán megsértett hiuságának akar elégtételt szerezni?
Vagy büntető birája akar lenni annak a bábunak , a ki elcsalta az ő üdvösségét, a ki boldogtalanná tett egy szegény beteg feleséget ?
Mi köze neki a kartaliak regényéhez?
Verőfényes napsugaras volt a nyár, de Iván lelke olyan borus, olyan bánatos volt , mint egy hideg, ködös bús őszi nap.
Az athléta lehorgasztott fővel járkált ősei házában.
A két heti magány eszébe juttatott neki minden izetlenséget, melyet oda át tapasztalt.
Keserű gyülölet támadt benne Viktor iránt, a kit különbnek tartott magánál és mégis megvetett.
Irigyelte fényes tulajdonságait, csapongó jó kedvét , irigyelte izlését, bőséges ismereteit; fürge mozdulatai, könnyed tréfás beszédmodora, a mely, a mint tapasztalta, Olgának annyira tetszett, elkeseritették őt.
Eszébe jutott, hogy hányszor kiáltott fel Viktor, ha ő is beleszólt azokba a külföldi irókról folytatott beszélgetésekbe: Csókolni való gyerek vagy Iván!
Hallotta ujra azt a kegyetlen, kiméletlen, hideg nevetést, látta ujra Olgát, a ki keszkenőjét szájához szoritotta, hogy fel ne kacagjon, látta ujra Márta szomorú arcát, a ki sokszor csodálatos ügyességgel forditott a társalgás menetén, hogy véget vessen a kínos állapotnak.
Elpirult most is épen úgy mint akkor, érezte, hogy vissza kellene vágni a bábnak valamivel, csak hogy nem jutott neki semmi sem az eszébe, olyan bárgyú, olyan ostoba volt.
Olga hozta őt zavarba, vagy az a tudat tompitotta el eszét, vette el bátorságát, hogy Viktor minden felcifrázott vékonysága mellett, ha a harc szavakkal folyik, könnyen elbánhatik vele?
Szégyelte magát ilyenkor, alig mert a fekete rámás arcképekre tekinteni, mert ugy tetszett neki, mintha onnan szemrehányást és haragot szórnának feléje azok a nyilt férfias szemek.
Egy délután kiült az eperfa alá, a rideg szobákban nem volt maradása, és ujságot akart olvasni.
Fejét könyökére támasztotta és kibámult az országutra, a mely kanyarogva kigyózott le a völgybe, fel az erdős kapaszkodóra Kartal felé.
Hányszor kergette fel a hegyre négy csikaját, hányszor dobbant meg a szive, mikor felért a hegyre és messziről meglátta a kartali kastély derült arányait a haragos zöld fák közül!
Mintha nevetett, mintha hívta volna, hogy jöjjön, siessen mentől gyorsabban .
Sokszor hazajövet megállott a hegy tetején, és hallgatta a kartali harang Ave-ját, a mint könnyű szárnyon elhozta hozzá a szél, hányszor fohászkodott ott egy eltitkolt sohajtással - és most, alig mer felnézni arra a hegyre.
A gólyát sem neveti többé, pedig milyen nevetséges most is, hogy méltóságteljes lépésekkel, fekete bánatos szemeiben megvetéssel, lecsüngő nyomorék szárnyait minden lépésnél, mintha köpönyeg volna, fel-felrántogatva, elsétál a ház mögé, a honnan a kerités nyilásain át lenézhet a völgybe, a hol sás, ingó nád rejtegeti az Aranka medrét, és a hol néha napján megláthat a mocsárosban egy szabad gólyát.
Amint az eperfa árnyékába ért, megpillantotta Ivánt és hirtelen megállott.
Megijedt, és a pillanat hatása alatt nem mert sem előre sem vissza indulni.
Nyomorék szárnya lecsüngött majdnem a földig, hirtelen felkapta, hogy ismét lassan leeressze.
Iván észrevette a gólyát.
Meg sem mozdult, hanem ugy amint könyökére támaszkodott , nézte a rabot.
Egyformán szomoru, egyformán beteg mind a kettő; egyik bajának sincsen orvossága.
A gólya kiterjesztette szárnyait, és félig ugorva, félig repülve kedvenc helyére, a ház mögé sietett.
Onnan még egyszer visszatekintett, megrázta szennyes tollait, egyik lábát felhuzta, felborzolta tollait és szomoruan nézett le a völgybe.
Eszébe jutott Ivánnak, hogy ezelőtt, mikor utána lesett a rabnak, nevette ezt az ábrándozást.
Most nem nevetett; sajnálta szegényt, amint az Aranka sürü sása közül felrepülő gólyák után forditotta hosszu nyakát, amint felkelepelt néha hozzájuk , mintha kérni akart volna tőlük valamit.
Nem hallották odafönt a magasban gyenge kelepelését, vagy talán már nem is tud azon a nyelven beszélni, hogy a szabad, boldog gólyák megértsék?
- Hagyd abba szegény gólya!
Nem értenek meg minket, nem tudunk mi azon a nyelven beszélni, hogy kedvesek legyünk.
Szégyeld magad, bujj el te is, mint én, hiszen a tollad vedlett, beszéded egyhangu, unalmas, ostoba, nem hallgat rád már egy gólya sem!
Kocsizörgés hallatszott; Iván önkénytelenül az országutra tekintett és meglátta , szürke vászon porköpönyegbe burkolva dr Raabet, egy paraszt szekér széna ülésén.
Az orvos barátságosan intett neki kezével, és nehány perc mulva mellette termett.
A jóképü kövér német azonnal észrevette, hogy Ivánnak valami baja van.
Kérdezősködött egészsége után, szemrehányásokat tett neki, hogy miért nem kiméli magát, hogy a sok bor árt az egészségnek, az éjszakázás tönkre teszi az idegeket, és hogy ő, nemcsak mint orvos, de mint igazi barátja, azt tanácsolja neki, hogy a rendes, nyugodt életmód, a rendes alvás, és mindenekfölött a mértékletes ivás, az egyedüli a mi a tulságosan megfeszitett idegeket ismét rendbe hozhatja, éljen tehát a szerint.
Iván mosolygott, amint az orvos bőbeszédü tanácsát hallgatta.
- Látja azt a gólyát orvos ur?
Mi baja van annak?
- A gólya?
Mi baja? - szólt Raabe, és hol Ivánt, hol a gólyát nézte.
- Nem nevetni, tréfálni, de szót fogadni, különben lefekszünk, és aztán passz!
- Hát aztán?
- Mi hát aztán?
Akkor van veszedelem, mint a Gnädige Frau von Baan, a ki zivatarba , csupa tréfábul, jobban mondva, Leichtsinn, neki ment -
- Hát aztán?
- Mi hát aztán? - felelt az orvos, és kopasz fejét törülgette.
- Hát aztán beteg, hát aztán félre beszél, hát aztán sír -
- Sír?
Ki sír? - kérdé Iván és merően az orvos szeme közé nézett.
- Ki sír?
-
- A Frau von Baan!
Hát tudja, hiszen ott volt, mikor csupa tréfábul beteg lett -
- Tréfábul, mondja?
- Hát persze tréfábul!
A láz elmult, de van neki más baj is.
Miért haragudni maga Iván ur?
A Frau von Baan igen búsúl; ha Viktor ur nem vigasztalja, nincs mindig mellette, talán nagy baj lesz!
- Hát vigasztalja?
Olyan szárazon, olyan keservesen mondotta ki Iván ezt a kérdést, mintha a torkát összefogta volna valami; a szája nyitva maradt utána, mintha levegő után akart volna kapni.
- Oh!
Viktor ur igen finom, kedves ember.
Tréfál sokat, és Olgának kell a vidám beszélgetés; olvas neki elő, és annak az urnak van sok, nagyon sok esprit -
- Mi az? - kérdé durván Iván.
- Esprit?
Hát Geist - vagy magyarul talán lehetne mondani, hogyan is kell mondani , esprit - ejnye esprit, na - könnyü okosság -
- Hát sok van neki?
Iván két könyökre támaszkodva bámult az orvosra, a ki nem tudta mire magyarázni Iván durva hangját.
- Van neki nagyon sok abból.
Most mindennap ott vagyok, hát én látom, nagyon müvelt ember, igazi francia finomság.
A Frau von Baan mikor beteg lett, nem akarta látni sem, de most sokat mulatja, és ez jó az egészségnek, - mért nem jön Iván ur most kartali kastély?
Iván nem felelt, izmos ujjaival az asztalon dobolt, mintha nem is hallotta volna az orvost.
- A Gnädige Frau Márta sokat emlegeti, szegény, csupa phtyzis, a melle oda van.
Az egy nagy beteg, nem lehet gyógyitani -
- És az ura?
Sajnálja ugy -e?
- Megszokta a betegség.
Már régen beteg szegény asszony, nem lehet csudálni, ha nem veszi a szifre!
Én hiszem, hogy sajnálja, de nem mutatja, mert nagyon finom ember , nem viszi a fájdalom auf der Hand -
Az orvos kiterjesztette tenyerét és aztán folytatta:
- Az olyan elegáns nép, eldugni a fájdalom a szifbe!
Az orvos azután biztositotta Ivánt, hogy ez, tekintve Viktor magas müveltségét, nem is lehet másként.
A müvelt ember fájdalmával nem szokott másoknak terhére lenni, mert a fájdalom rebesgetése a féle önző szinben tünteti fel az embert.
A mai müvelt modor azt kivánja, hogy saját ügyeinket végezzük titokban, és fájdalmainkkal ne alkalmatlankodjunk másoknak.
- Igaza van doktorkám!
Mert még kinevetik az embert!
Erre magam is rájöttem!
Iván felkacagott, megfogta az orvos kezét és megszoritotta.
- Természetes!
Nekem is volt fájdalom elég mikor Mathilde meghalt, de én nem mutattam senkinek!
Eldugtam én is a szifembe! - válaszolt az orvos élénken.
Azután nagy körülményességgel rátért arra, hogy tulajdonképen ő most azért jött Gajárra, hogy megtudja mi baja van Ivánnak.
A főtisztelendő ur, meg Márta kérték meg , nézne be Gajárra, és hozna nekik róla hirt.
Viktor is gyakran emlegeti, már át is jött volna érte, de nem hagyhatta Olgát, a kinek most, hogy már félig-meddig felüdült, annyira szüksége van reá.
Odaát Kartalon már azt hiszik, hogy Iván talán megharagudott valamiért Viktorra, a ki bizony sokszor tréfált, sokszor egy jó tréfa kedvéért megengedett magának egy szabadabb szót Iván iránt, de végre is jó barátja , csupa jó ismerősök között történt, és igy nincs ok az aprehensiókra.
Nem is kell , nem is szabad azt ugy felfogni, mert végre is, ha az ember minden szót latra akar tenni, akkor zárja el magát a világtól, és ne beszéljen senkivel.
- No igen!
Viktor ur azt hiszi, hogy Iván ur talán aprehendál, pedig nincsen semmi oka rá!
Ha Viktor ur tréfál, vissza kell adni -
- Visszaadni!
Visszaadni!
Nem bántott engem Viktor sohasem! - felelt Iván halkan , vontatottan.
Elpirult arcát a gólya felé forditotta, a mely nyomorék szárnyát húzogatta fel, és szivós kitartással bámult le az Aranka sásos völgyébe.
- Tudom, hogy nem bántotta, de ott hiszik, azt mondják, különösen Viktor ur!
Raabe még többször ismételte ezt Iván előtt, azután különösen a lelkére kötötte a mérsékletes ivást, a korán való lefekvést, a rendes életrendet, mert úgymond, neki nemcsak mint orvosnak, de mint jó barátnak is kötelessége a fiatal embereket, minden bajtól megóvni, különösen az olyan fiatal embert, a ki egészen egyedül áll a világon , és a kit dacára annak, hogy mindjárt az első alkalommal igen mértéktelennek tapasztalt, tiszta szivéből megszeretett.
Aztán meg, ugymond, neki már koránál fogva is, bizonyos elvitázhatlan jogai vannak, a melyek egyuttal - Pflichten - kötelességek is.
Iván a kocsijához kisérte az orvost, a ki szemlátomást megelégedetten burkolta be magát szürke por-köpönyegébe, és a szomszéd faluba hajtatott, a hol amint mondta két beteg várja.
Iván, a mint az orvos kocsija kizörgött a kapun, mintha kergette volna valaki , besietett a szobába, magára zárta az ajtót és egyik szobából a másikba, járt fel és alá.
- Nevetnek rajtam!
Kikacagnak!
Mert gyáva, tehetetlen vagyok!
Bement a legszélső sarok szobába, a honnan láthatta a kartali országutat, az Aranka völgyet, a patakot, a melynek vize ma még a kartali kastély mellett fog elfolyni.
A gólya is ott gubbaszkodott még, nyomorék szárnya egészen lecsüngött, mintha letett volna minden hiuságról, és csak annak a bánatnak élne, a mely gólya lelkét elárasztja.
Az a lehetőség, sőt most már bizonyosság, hogy Kartalon ugy fogják fel elmaradását , mintha Viktor tréfái, kegyetlen hideg gunyja sértené őt, Ivánban felébresztették az ősi, öröklött dacot, a mely az édes anyja szobájában függő apák arcain sötétlett .
Elhatározta, hogy csak azért is járni fog Kartalra.
Meg akarja mutatni, hogy az ostoba lepe nem égette, és nem fogja megégetni a szárnyát, hogy tulajdonképen Olga neki nem is okozott fájdalmat, és hogy tökéletesen meg van elégedve mindennel.
Viktornak is be fogja bizonyitani, hogy tréfáit nem veszi komolyan, nem is tud értök haragudni, mert ha meg találna haragudni, akkor nagy szerencsétlenség érhetné mindkettőjüket; azért hát nem fogja elárulni magát.
Ha akkor, midőn Viktor bántotta - de hát tulajdonképen nem is bántotta, csak éreztette vele, hogy ő nem méltó Olgához , hogy ő faragatlan, - és neki nem szabad, a büszkesége nem engedi azt beismerni, hogy ő megértette Viktort.
Igy vergődött szegény Iván a keserves, kínos gondolatok tömkelegében.
Lelkére nehezedett a mámor, megverte a szerelem; kijelölte neki azt az utat, a honnan nincs többé visszatérés.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE