Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A KISÉRTETEK TANYÁJA.
I.
Mielőtt a sajátos jeleneteket megközelítnők, melyek történetünk e fordulatában reánk várnak, világosb fogalom okáért egy lapot kell a komolyabb Cliotól kölcsönöznünk.
Nyolcz órakor reggel, mikor Wolodimirnak kapui megnyittattak s a nép fehér zászlókkal gyülöngött a téren össze, hogy a diadalmas királyokat engesztelő ünnepiességgel fogadja: Lubartnak, Kázmér király nem csekély boszuságára, hült helyét találták.
A város hódolt, a zsákmány és fegyvertömeg elég írül szolgált a kudarczért, melyet az eszélyes lithvániai főnök - bátyjának hatalmas legyőzőivel vallatott.
Kázmér, ki inkább tartott Lubárttól, mint magától a vakmerőségéről ismeretes Kjeistuttól, szigorú fogságba akarta az utóbbit vettetni, de nagy Lajos ellenkezőt ajánlott.
- Meg kell nyerni az embereket s nem ingerelni, - szólt; - a lithvániai herczegeknek számos baráti vannak, a nép őket szereti, s ha Kjeistut boszantásával Lubártot felingereljük, kifogyhatatlan zaklattatásokra nyitunk utat.
Kázmérnak, ki felett a sokkal ifjabb Lajos király csudás fölényt gyakorlott - engedni kellett.
Kjeistut halál helyett, melyet fejére várt, könnyítve látta fogságát is; de a magyar királynak felsőségét kellett elismernie, s mi őt legkevesebbé aggasztotta , - hűség esküjét letenni.
Egyszersmind rá állt arra is, hogy - miként a történetiró kifejezi magát - fölvegye azt, a mit akkor keresztény vallásnak neveztek, s mi a megtérített népeknél - ez időben - még nem állott sok egyébből: mint szertartási külsőségekből, egyházak építéséből s bőjtökből.
Kjeistut mindezt megigérte, sőt esküvel erősítette, hogy öcscsét is rábirandja a keresztény vallásra.
Wolodimir, a magyar király hatalmába jött, s egész Volhynia hódolt felsőségének.
Lajos szándéka volt, Kjeistutnak egészen visszaadni szabadságát; de a vakmerő férfiú igen hosszasnak találta a kegy reményét, s egy éjjel leszúrván a fogságául rendelt szoba előtt álló egyetlen őrt, többek segítségével, kik csak a pillanatot várták, hogy őt megszabadíthassák, - megmenekült Wolodimirból.
Lajos király meghódítván ekként Volhyniát, s szétvervén a daczos lithván herczegi testvérek egész seregét, beváltotta Kázmér királynak adott igéretét s hadait visszarendelte Magyarországba.
Lajos és Kázmér közt, miként láttuk, szövetség létezett; de az ifju magyar király sohasem érzett az utóbbi iránt különös rokonszenvet.
Ha országlási bölcseségét méltánylani tudta, féktelenségét s a botrányokat, melyeket előidézett, csak mély megvetéssel kisérte.
Kázmér e közben megelőzvén seregét, visszasietett Lengyelországba, s mindenütt előre kirendelt fogatokkal utazott, melyeket számára a pártján maradott lengyel urak tartottak készen.
Éjjel-nappal haladott, mert szivét új hatalmas szenvedély foglalta el, hatalmasb minden eddigi szerelmi viszonyainál.
Tudva volt Kázmérról, hogy első nejével Aldon Annával, Gedimin leányával, elég békésen élt, de a másikat, Hess határgróf leányát, Adelheidot, ki hevessége s különczködései által nem csekély alkalmatlanságot okozott neki, Zarnoviczba számkivetette, hol jelenben is lakott; nem elzárva, de szoros és szigorú őrködés alatt.
Szép, feltünő hölgy volt ez egyébiránt, s jobb sorsra érdemes, - azért a király magának számos ellenségeket szerzett szigorúsága által.
Mindamellett hajszálnyira sem tért el régi kicsapongásaitól, s mihelyt az egyházi átok alól Lajos király közbenjárása által felszabadult: újra megnépesítette pár kastélyát, a korabeli irók tanusága szerint azon fajával a könnyelmű némbereknek , minőkkel már lobzovi várában találkoztunk.
De a várnagynak nem csekély bámulatára, a király igen gyéren látogatta meg e helyeket s később parancsot vőnek, a szép őrizetet királyias ajándokkal szárnyára bocsátani.
- Lobzov egészen ujra lőn felkészítve; a király semmit sem kimélt - sem fényben, sem kényelemben.
E lak mindig a hű Zborowski felügyelete s kormánya alatt, most már belül tündéri palotához hasonlított.
- De ki volt a tündér, a ki ott honolt?
- Nem többé a szép, erényes s valóban szerető Rokiczana, nem valami herczegnő, kinek korona ékesítette fejét; hanem mindamellett egy azon ritka teremtések közől, kiknek a gondviselés, midőn a véletlen vagy maga a féktelenség a legaljasabb szerepek egyikét szánta, nagy befolyást enged ezrek sorsára.
Ilyen volt a viszlai vár jelen lakosa: nem rejtődzött ő; nem födte viszonyát az óvó titoknak leple; tudta egész Lengyelhon, hogy a király szenvedélylyel ragaszkodik hozzá, s e némber mindent kivihet, a mit akar.
Eszther volt ez! ama héber hölgy, kit azon nevezetes napon láttunk először Lobzovon, mikor még Rokiczana kiséretében távolról sem álmodta talán a szerepet , melyet nemsokára - játszand.
Szebb volt e hölgy, mint valaha - s fajának keleti eredete meg nem czáfolta magát : körüle minden ázsiai kényelmet lehelt.
Számos cselédei, lovai, butorai, sibaritai háztartása az agg történetek azon királynéira emlékeztettek, kik szerették a földre varázsolni az elizei kerteket s azok kifogyhatatlan élveit.
Szigorú, kevély, ment minden kaczérságtól, tiszteletet tudott magának többek előtt még azok közül is szerezni, kik kétértelmű állása miatt az előtt kicsinybe vették s vele azt éreztetni szerették.
A szenvedélyében féltékeny királynak legkisebb okot sem adott kételyre, s úgy tudott kedvében járni, annyira értette szerepének szellemét, hogy magát úgy szólván, minden találkozáskor meg tudta ujítani, s Kázmér végre kész leende minden kivánatát s gondolatát teljesíteni.
Kisérte a királyt vadászataira, vele lovaglott egy amazon ügyességével.
Ha Kázmér kéjelgő élete titkos czimboráit várába gyűjtötte, bajosabb, szeretetreméltóbb házi nőt Lengyelhon elő nem tudott mutatni.
Ellenben országos dologba soha sem elegyedett, s ha ki tudta a király jótévőségét pártoltjai előnyére aknázni , hivatalt s kitüntetést senki számára nem sürgetett.
Ha átvállalta a szerepet Kázmér szeretője lenni, azon órától fogva, mikor a király őt e várba telepítette, ajtaja zárva maradt a kéjhölgyek előtt.
Eszther nem volt sem oly ártatlan, sem oly engedékeny, hogy ilynemű körözetet megszenvedjen, s e faját a némbereknek másnak tekintse, mint a mik voltak.
Nem akart tükröt tartani maga elé, s óvakodott sokszorozni szerepét maga körül.
Hatalmasok kedvesei mindig találnak oly becsületes hölgyekre, kik a befolyásért , melyet amazok gyakorolnak, feledik az ildomokat, s nem vonják meg hódolatukat a hatalmas bűntől.
Eszthernek számos látogatói lőnek, még az előkelő hölgyosztályból is; mert e némber - mint sokban - kivétel volt abban is, hogy tudta, mikor kell minden elbizottságot háttérbe odázni, s ritka tapintattal birt kiengesztelni azokat, kik előtt állásánál fogva valami szégyenítő alárendeltetés terhét érezte.
Mindazok iránt, kik vele az ildom és szivesség határiban maradtak, a héber hölgy előző szolgálatkészséget tanusított.
E szolgálat néha képes lőn a legszigorúbb erényt kibékültetni: mert Eszther, bár nem kevésbbé jártas cselszövényekben , hajlamból jótevő volt.
Lengyelhonra nézve a király e szövetségének egy más, nevezetes következménye lőn , Eszther szenvedélylyel ragaszkodott fajához és hitsorsosihoz.
Sem szerelme a király iránt, sem annak igéretei és kérései rá nem birhatták őt, hogy a keresztény hitre térjen: állítván, mikép a sors nem azért helyezte őt oly magasra, hogy hátat fordítson az üldözött zsidóságnak.
Mihelyt a kegynek főfokát elérte, mihelyt azon öntudattal birt, hogy kormányoz , mennyi részben tudniillik nagy Kázmér alatt e kormány terjedhetett, s hogy királyi szeretője egyetlen kivánatát sem tudja megszegni: azonnal a Némethon nagy részében elterjedt zsidóságot feljáratta s mindent elkövetett annak Lengyelhonbani letelepedését elősegíteni.
Seregestül jöttek a zsidók Eszther felszólítására; kincseiket, német, holland és flamand tájnyelvüket, s kifáradhatatlan életrevalóságukat magukkal hozván .
Lengyelhonból szivárgott át s terjedt el később Magyarországban is - e vándor nép.
Eszthert hitsorsosai királynéjuknak tekintették s udvarában - mert udvartartásnak lehete házkörét tekinteni - a bevándorolt gazdag s egyrészt művelt zsidó családokból bájos hölgyek voltak szolgálatára.
Kázmér király e tündérnek társaságában töltötte minden szabad óráját.
Rokiczana feledve lőn, Esztherben élt minden egyénisége; de ideje olykor szűkre volt mérve; mert Gedimin fiai, Kjeistut, Lubárt s ezek közt a legvitézebb, Olgerd kevés pihenést engedtek neki.
Ujabb sereget gyűjtöttek ezek s Vörös-Oroszországot támadták meg, egész Halicsig pusztítván s rabolván.
Később Sandomirt rohanták meg s Olgerd szövetkezvén a Dnieper vidéki tatárokkal, Podoliában gazdálkodott , mindent sivataggá tevén, mint a sáskahad.
Nagy Lajos Vörös-Oroszországot az utóbbi hadviselés alkalmával magyar koronabirtoknak nyilatkoztatta; saját érdekében volt tehát Kázmért segíteni.
Zdenko, Lajos király közelében maradott azon idő óta, midőn annak tábora Wolodimir előtt állt.
Egy osztály parancsnokságával lőn megbizva, mely bosnyák harczosokból állt.
Gyakran társalgott vele a király s ezt mindenki természetesnek találta, élte megmentője iránt: azért Zdenko megkülönböztetését vitézségének s tevékenységének tulajdonították.
Azonban több volt a király barátsága annál, mi közönségesen a kegyenczek szerencséjét képezi: mert Zdenko részére Nagy Lajos lényegéből a legjobb osztály jutott, az ember a királyban.
Ha a történet s fényes körözete Lajosnak magasságát látta, Zdenko e mellett, a még szeszélyeiben is nemes és szeretetreméltó ifjat ismerte meg benne.
Épen ezen időtájban Kázmér a Gedimin utódok által országát veszélyeztetve látván , újra nagy Lajoshoz folyamodott; de az utóbbi annyira el volt országos dolgokkal foglalva s ellenszenve Kázmér király egyéni kicsapongásai miatt annyira növekedett, hogy semmi hajlamot sem érzett, őt sereggel megsegítni.
Lajosnak magának szüksége volt legjobb hadaira; mert Olgerd Erdélynek éjszak-keleti részét készült megtámadni, s gyorsan közeledett vad csordáival.
A király Laczkófi Apor Andrást, az erdélyi vajdát 40,000 emberrel a nem megvetendő ellenség elé küldötte, s maga nem vett részt e hadjáratban.
Apor András nem időzött, hanem első parancsra megrohanta a lithvániai herczeget s gyülevész hadát nem csekély fáradsággal, de gyorsan semmivé tette.
Kázmér, az e közben Nagy Lajos királytól 100,000 forinton megvett Vörös-Oroszországot vezérei által védte, s így mind a két királynak nehány pihenő hete maradott, melyekből az egyéni élet rovatába is jutott valami.
Hogy Kázmér ezen idő egy és nagy részét Eszther közelében szándékozott tölteni , ezen senki sem bámult többé Lengyelhonban.
Sajátságai közé tartozott a királynak az ily kalandokat mindig a titok leplével födni, bár aligha nem tudta, hogy e titkai azok közé tartoznak, melyeknek redőzetén mindenki áttekinthet.
Egy felséges, bár holdtalan őszi estén, miután már a nap leáldozott, három embert pillantunk meg mintegy négy órányira a lobzovi vártól.
Nem szükséges titkolnunk, hogy ezek közől a két első nem volt más, mint Kázmér király s legkedvesebb fiatal kegyenczei egyike, a szép Szapia, kivel már a lobzovi várban találkoztunk.
A harmadik egyszerű fegyveres szolga volt, egye azoknak, kiket a király ily utaiban mint feltétlenül hű s vakmerően bátor embereket szokott használni.
Kázmér és Szapia oly igénytelenül voltak öltözve, mikép senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a királylyal s az előkelőbb lengyel urak egyikével találkozott.
A vidék, melyen vigan társalogva haladtak át, ritkás erdővel volt borítva, melynek egyes nyilásai messze kilátást engedtek nappal, de jelenben kétes borulatokban végződtek.
Valamikor e vidékben pár népes helység létezett: de ezek részint a gyakori ellenséges megtámadtatások közben, részint a dögmirigy irtásai alatt lassanként egészen elpusztultak; lakosaik vagy elveszvén vagy más tájakra költözvén.
Ha a szegényes földkunyhóknak, melyek valaha itt terjedtek, legkisebb nyoma sem látszott, mégis maradott fenn valami ezen egykor annyira népes helységekből, mi azoknak helyét jelölte.
- Egy régi egyház, melyet különnemű éjmadarak választottak udvartartásukra, s nem igen távol, szemközt ezzel - egy avult tekintetű kastély ; azok egyike, melyekben a nép hite szerint, ha nem a sátán maga, legalább gonosz szellemeinek egész serege gyűl össze éjféli órákban s ünnepli a szemközti baglyok zenéjének kiséretében sabbathjait.
Egyikét sem lehet e két idősenyvedt épületeknek romnak nevezni: mert mind az egyháznak, mind a négy kerek toronynyal ellátott kastélynak falai és födele - kevés hiján - épek valának, s az idő sem lehelte még reájok az aggság kormát.
De a puszta falakat és födeleket kivéve, minden egyéb eltünt.
A két épület, miként mondtuk, a vidékben kisebb-nagyobb mértékben kísérteti hírben volt, s az utas , főleg a műveletlen és babonás alsóbb osztályokbeli - óvakodott annyira elkésni , hogy az éj vagy épen a kísértetes éjfél őt e romok közelében meglepje.
Nem szükség mondanunk, hogy Kázmér király s a művelt, bátor Szapia - bár nem tökéletesen mentek a kor előitéleteitől, annak babonás félelmében legkevesebbé osztoztak.
Midőn velük itt a magasra felnyuló fák közt találkoztunk, még annyi távolra lehettek a két épülettől, hogy azoknak élvonalait sem vehették ki; de valami különös zsibongás hatott füleikhez.
Úgy tetszett, mintha az esti szellő megszakadott zenefuvalmait emelné szárnyain feléjök, a nélkül, hogy képesek lennének csak sejteni okát a rendkivülinek, mi figyelmüket felgerjesztette.
A zsibongás és zene mindinkább kivehetők lőnek, miként utasaink a két romhoz közeledtek.
Már akkor, midőn ez legelébb hallatszott, Szapia figyelmeztette a királyt, ki ez utjában is, mint mindig, mikor álnév alatt is álruhában utazott, igen derült volt.
- Meg nem foghatom, - mond a király, - mi történik ott!
- - Nem vagyunk távol már amaz elátkozott romokhoz, Szapia, melyeket a nép kisértetekkel népesített meg, s ha nincsen is még éjfél, közel járunk hozzá.
- Ah...
Isten csudája! - kiáltott fel egyszerre Szapia, - nézze felséged, a kastély felső emeletében minden világos, s ha szemem nem csal, közelében embereket látok.
Utasainknak épen e két régi épület közt kellett elhaladni, ha csak ki nem akartak térni az egyenes utból, - mely Lobzov felé vezetett.
Mikor e táján a vidéknek sűrűbb fák közől kiérkezvén, azon erdőnyilás állt előttük, melynek két oldalát a már említett romok elfoglalták, a zene rövid időre elhallgatott s Kázmér király megállította lovát.
- Értesz ezen éji vigalomból valamit, Szapia? - kérdé kisérőjétől derült hangon, - eddig, ha utam erre vezetett, legfeljebb a baglyokat hallottam huhogni, de most magok jelentek meg a romok szellemei.
- Az egésznek, úgy látszik, elég békés szine van, - viszonzá Szapia; - hallja felséged, ujra szól a zene, ezek jó szellemek lehetnek, kik dicsérik az urat; mert egyház közelében gyűltek össze, s aligha nem valami farsangi bohózat készül itt ; elég jókor, mert még a fák levelei csak most kezdenek sárgulni.
- Bármi legyen ott, s bármi történjék, - mond a király, engemet semmi esetre el ne árulj.
- Ez magában értetik, uram király, - felelt a lengyel lovag, - kivévén, ha valami rosszban jár e nép...
De nem volna -e jobb kikerülni minden találkozást; még közel négy órányi távolra vagyunk Lobzovtól, s bár az utolsó állomásban váltottuk lovainkat, a feltartóztatás nagyon késleltethetné megérkezésünket...
Erre jobbra a régi egyház mögött, mindig az erdő szélét követvén, észrevétlen kikerülhetjük a figyelmet.
- Kikerülni? - mond a király - s ezt te tanácslod, Szapia, ki, ha minden sejtelmem nem csal, épen oly kiváncsi vagy tudni, mi történik ott, mint én magam.
- Nem - nem hivem! - ki nem fogunk semmit kerülni, sőt egyenesen neki hajtunk a kisérteti seregnek.
De ismétlem, személyemet el ne áruld - még veszély esetében sem! bizd ezt reám, ha szükségét látom, majd szólok én, s meglátom, ki mer bennünket Lengyelhonban feltartóztatni.
- Mi tagadás benne, felséges uram, - mond Szapia nevetve, ez az első ingyen kinálkozó kaland lenne, melyet Szapia lovag jó kedvéből kikerül.
De egyre mégis bátor vagyok felségedet figyelmeztetni, ha ismeretlen akar maradni: hogy ezen emberek, jó vagy gonosz szellemek közt még is akadhat egy kettő, ki királyának arczát ismeri.
- Igazad van, Szapia, - felelt a király, - mihelyt reám ismernek, természetesen minden tréfának vége: én pedig e vidor népet feszély nélküli jó kedvében akarom meglepni; mert jó kedv hangzik itt - ebben semmi kétség!
- Felteszszük tehát bársony álczáinkat - miként szoktuk, midőn valami helységen átlovaglunk.
- Ezzel Kázmér egyszerű kontusának oldalzsebéből egy ajkig érő fekete álczát vett ki , minők már akkor, főleg nők által utközben használtattak; és sapkája alá illesztvén azt, miután Szapia is követte ura példáját, Kázmér vigan felkiáltott: - Most bátran - és előre!
Ezzel sarkantyút adott lovának - és Szapiától s a fegyveres szolgától kisértetve - egyenesen a régi kastély felé vágtattak.
Ez balra emelkedett tőlük s négyszegének egyik homlokzata, épen az, melyben a góth izlésű kapu bemélyedett, az ablakréseken kiáradó világításban meglepő szemlét nyujtott.
Túl az egyház, mely távolabbról egészen, sötétnek látszott, most midőn utasaink annak égbe felnyuló magas homlokzatával találkoztak, mutatá, minő tiszteletelleni czélra használtatott az itt egybegyülekezett emberektől: mert onnan ismételt lónyerítések hangoztak ki, s fekete alakokat lehetett lámpásokkal kezükben, ki s bemenni látni tágas hajójában.
Mikor mintegy 200 lépésnyire lehettek a kivilágított romtól, egyszerre nehány lovas ugratott elő s egyenesen feléjük tartott.
Kázmér és Szapia kardjaik markolatára tették kezeiket, míg a mögöttük lovagló fegyveres szolga közelebb jött s egészen kirántotta hosszú kardját.
- Ereszd hüvelyébe kardodat, - szólt a király, észrevevén cselédének harczias szándékát; azután Szapiához fordulva szólt: - ezek egyenesen felénk tartanak.
- Úgy van, - viszonzá Szapia, - meglátjuk, mi szándékjuk van; engemet e kaland dicsően kezd mulattatni, felséges uram, csak kardjainkra ne szoruljunk később; no de ez sem baj - ha kell!
II.
Nem folytathatá tovább, mert a lovasok - mindössze négyen, közelükbe érkeztek s vigan felkiáltottak: - Üdvözök legyetek - idegen urak! épen jókor jöttetek részt venni az ünnepélyben.
Kázmér és Szapia e vidám hangon kiejtett meghivásra azonnal megállították lovaikat.
A lovagok megérdemelték, hogy őket a király ne hagyja egy tekintetre: mindnyájan szép paripákon ültek s öltözetük, mint lovaiknak készülete gyaníttatá, hogy a királyt itt jó vagy balszerencséje felsőbb osztályú emberekkel vezette össze.
Egyébiránt az idegenek öltözete polgárias volt, nem hadi s a mi ez időben elég meglepőnek látszott, egyiknek sem volt fegyvere; ellenben vonásaikat a király és Szapia lovagéhoz hasonló rövid bársony álczák födték el, melyek csak a felső ajakig érvén, sem evést-ivást, sem a társalgást nem akadályoztatták.
- Üdvözlöm kegyeteket! - felelt a király, mihelyt a lovasok megállítván lovaikat , a meghivás szavait bevégezték.
- Miután emberek vagyunk, miként láthatják, sietünk s nem érünk rá szives meghivásukat elfogadni.
- Nem érnek rá! - kiáltott fel a jöttek egyike.
- Ah, dehogy nem érnek reá! a jóra mindig reá ér az ember s nem vagyunk -e lengyel földön - - hol a barátságos meghivást mindenki elfogadja?
- Igaz, - mond Kázmér, - de itt erdőben vagyunk, nem otthon, s gazdának, mint vendégnek álcza födi vonásait: ez kivétel az általános szabálytól, jó uraim, s a lengyel vendégszeretet s barátság mit sem csonkul, ha pár álczával kevesebb leend is az ünnepélyen.
- Kegyetek tehát, - szólt egy másik a négy lovas közül, kiknek fiatalságát, élénk érczteljes hangjuk elárulta, - visszautasitják a szives meghivást: ám legyen , senkit sem erőltetünk! - - a herczegnő ő fensége egyébiránt nagyon meg leend lepetve, megtudván, hogy kegyetek távoztak a nélkül, hogy őt csak egy tekintetre méltatnák.
- Herczegnő? - kiáltott fel a király, - minő herczegnő? ki lehet az, ki erdők homályában, romok kisérteti közelében tart éjfélkor udvart, s kinek körözetét álcza födi?
- Halljuk, urak! - mond Szapia, miután a király elhallgatott, - fejtsék meg e talányokat.
- Ő herczegségének szeretetreméltó sajátságairól s magasb czéljairól nem minket illet itéletet hozni, - szólt egy az idegen lovagok közül; a mi pedig szeszélyeit illeti, ezekről, úgy látszik, urnőnk nem szándékozik fejtegetést adni a kiváncsiaknak.
Vannak bájos herczegnőnknek valóban szeszélyei, de a legszeretetreméltóbb neműek: s ezek egyike az - hajadonon maradni mindaddig, míg valakit nem lát, ki őt első látásra meghódítja.
- Valóban? - mond Kázmér király, - de ha itt mindenki álczát visel s gyanítom, ő herczegsége maga szükségesnek látja, ilyen által szépségét megóvni avatatlan szemektől, miként fog meghódíttatni, még pedig első látásra.
- Helyes észrevétel, urak, - felelt az elébb szóló, - s íme újabb bizonysága annak, hogy ő herczegségének valóban sajátos szeszélyei vannak; ... de, mikép mondám, nem káros, hanem kellemes neműek.
Sikerül -e ő herczegségének emberére találni s nem fogja -e még valamikor Libussa példáját követni, s az eke mellől férjet hozni magának? ez nem reánk bizatott: mi csak parancsit teljesítjük.
Senki sem bámulhat, hogy az, a mi itt mondatott, nagyon is felingerelte mind a király, mind Szapiának kiváncsiságát.
Egyébiránt az idegen lovagok, mert bár jól beszéltek lengyelül, kiejtésükben valami idegenszerű tünt fel - - oly udvariasak voltak, mikép, ha tudandák is , minő magas helyzetű vendégek állnak előttük, nem tehettek volna e részben többet.
- Mit gondolsz, barátom, - szólt Kázmér, Szapiához intézvén szavait, - ha megkisértenők ő fenségénél szerencsénket ?...
Remélem, kegyetek lovagjaim, - folytatá, - nem veendik elbizottságnak, ha két vándor kalandor kissé számít a női szeszélyre s női izlés sajátságaira; csak aztán, ha leemeljük álczáinkat, csalódás ne kövesse a szerencse koczkáját.
- Mi gondja se legyen kegyeteknek erre, - felelt az idegenek egyike, - ő fensége nem oly hirtelen választ; jól megfontolja, a mit cselekszik: ez oka, hogy még mindeddig férj nélkül maradott.
- Bátran, urak, a ki mer, az nyer! menjünk, az idő halad, s ki tudja mit hoz a jövő óra, - hol vonjuk fel ujra sátrainkat, ha itt is, mint annyi helyen már - szép herczegnőnk épen megóvja szivét.
- Legyen! - mond Kázmér, - előre, uraim, vezessenek be minket ő fensége udvarába .
- Az idegenek nagy készséggel megfordították lovaik fejét s előre vágtattak.
- Felséges uram, suttogta Szapia, közelebb vonulva a királyhoz, latinul, - én minden kiváncsiságom mellett, kissé koczkáztatott merénynek hiszem, hogy felséged e nép közé vegyüljön.
- Miért gondolod ezt? - kérdé Kázmér nevetve.
- Az igaz, hogy ezen emberek fegyvertelenek, s az egésznek - legalább annyi részben, mennyiről eddig itélhetünk, inkább farsangi bohózathoz hasonló, mint komoly színezete van; de felségednek számos titkos ellenségei léteznek.
- Nincsenek -e barátim, még pedig számosabban, mint ellenségeim? - szakítá őt félbe a király.
- Hol húsz lengyel van, legalább tizennyolczat magaménak merek nevezni!...
Mi történhetik rajtunk? oldalainkon csüggenek jó kardjaink, s ha reám ismertek ezen emberek, ha rosszban járnak, még elég hatást tulajdonítok nevemnek arra, hogy valami gonosz merény végrehajtásának pillanatában megzsibbaszsza az ellenem emelt kart.
Szapia inkább kötelességérzetből szólt, mint valódi aggodalomból.
Kiváncsisága szintúgy fel volt ingerülve, mint a királyé, s bár egyátalában meg nem foghatta az egész dolgot, annyi világos volt előtte, mikép, ha a király élete ellen czéloztatnék valami, azok, kik ily kárhozatos merényre szánták fejüket , óvakodnának a nagy számtól és sok tanuktól, s mivel Kázmér király annyiszor jár egyedül, vagy csekély kisérettel, sokkal könnyebben czélt érne bárki ellene titkon, mint ily botrányosan zajütő módon.
Kázmérnak még egy más utógondolata is volt, az tudniillik, - nem Eszther -e az , kifogyhatatlan leleményességében eredeti eszmejárásának, ki, miként már gyakran - ha nem is ily módon - történt, őt valami rögtönzött tréfával akarja mulattatni , s abban is, mi itt netalán reá vár, - kalandokra sovárgó szeszélyére s hajlamaira építette tervét és számításait.
Kázmér nem találta valószinűtlennek azon ötletét kedvesének, hogy itt mint rejtélyes herczegnő akarjon megjelenni s felfokozván a királynak kiváncsiságát , mintegy megujítva magát más szerepben s alakban jelenni meg királyi szeretője előtt.
Ez jellemében volt az érdekes héber hölgynek.
Mindezen gondolatok felvillantak ugyan elméjében, de nem volt ideje azokat tovább fűzni s kiérlelni: mert nehány percz mulva oly közel voltak a kastélyhoz, mikép nem maradt egyéb hátra, mint lovaikról leszállni.
Vezetőik valóban megálltak s a szemle, mely itt bontakozott, alkalmas volt a kalandori vágyat és kiváncsiságot felidézni s felfokozni.
A régi épületnek felső emelete, mikép már mondtuk, ki volt világítva, de egészen sajátos modorban: mert nem csillárok és tartók árasztották itt szét a sugárukat , hanem szurok szövétnekek, melyek itt-ott a falakból látszottak kinyulni s néha , midőn egy-egy szikrájuk az évek óta békésen szövő és fonó pókhálókra esett , ezeken, mint ezüst-csipkén folyt hirtelen végig a láng.
Szerencsére az idő csendes volt, az ég majdnem egészen borútlan, csak egy-egy fekete fellegfolt úszott lassan át a kék ürben, eltakarván pár csillagképletet s gyöngéd fűszeres szellőt gerjesztvén könnyű nyomása alatt.
A kastély világított részében vigan hangzott a zene, s úgy látszott, hogy az odagyűlt vendégek igen jól töltik idejüket.
Az épület előtt is feles népet lehetett látni s köztük vidékieket minden fegyver nélkül, s a legjobb hangulatban .
Ezek közől aligha nem öntött igen bőven a garatra egy-kettő az ünnepélyt rendezők bőkezüségéből.
Mert ez időben még az ácsorgó nézők is ritkán hagyattak nagy vigalmak s ünnepélyek alkalmával oly minden kedvezmény nélkül, miként az most történik.
- Vágyok tudni, - mond Kázmér ujra latinul Szapiának, - miként fog e tréfa végződni?
Az idegenek egyike, ki eddig is legtöbbet beszélt, s a legnagyobb udvariasságot tanusította az újan érkezett vendégek iránt, vidáman szólt:
- Minden csendesen s a legnagyobb illemmel fog véghezmenni, uraim.
E szavakból, melyeket lengyelül - ha nem is a legtisztább kiejtéssel - mondott - világos, hogy a királynak latin szavait megértette.
- Ha úgy tetszik kegyeteknek, lovagok - folytatá ugyanaz, - szálljunk le lovainkról, ő fensége a legszivesebben fog kegyetek megérkezésének örülni.
E pillanatban nehány trombita szólalt meg, mintegy jeladásul újabb vendégek megérkeztének.
- Örömest! - mond Kázmér jókedvűen, - ki semmi mulatságnak nem volt megvetője s bár égett mielőbb Eszthert látni - a világért sem hagyandá el ezen embereket , mielőtt tudja, mi hozta őket ide s mi a tulajdonképeni valóság - a herczegnő férjhezmeneteli szenvedélye meséje alatt.
- Mielőtt leszállnak, még pár kérdést, urak - szabad -e a herczegnő nevét tudni? - mond Kázmér.
- Minden kétségen kivül, ő herczegségének neve Mária - felelt a kérdett.
- Mária! - kiáltott fel Szapia - Mária... kurtán, minden czím s vezetéknév nélkül.
- Mit akarnak kegyetek többet? - szólt most egy másik lovag az idegenek közől.
- Nem szép név -e Mária? s nem gyaníthatja -e az, kit a herczegnő választása ér, mikép mindent, mi őt érdekelhetné, megtudand mielébb.
- Ez ellen nincsen kifogásom, - mond Kázmér, - végre egy név olyan mint a másik, s bár a világ sok mindent készített már nevekből, főczéljuk az, hogy kik nevükön szólíttatnak, értsenek arról...
Megkisérjük tehát szerencsénket a fenséges, s miként hinni akarom, gyönyörűséges herczegnő előtt.
De még egyet tudnunk kell , uraim.
- Mindenre felelünk, - viszonzá, az, ki utoljára szólt.
- Mi fog történni, ha véletlenül a fenséges herczegnőnek rossz izlése lenne, s ennyiek közt, kik őt kalandjaiban kisérik, épen kettőnk valamelyikére találná szemét vetni?
- Mi fog történni? - viszonzá a kérdett, míg a többiek mindnyájan hallgattak, - az fog történni - nem több, nem kevesebb, - mi bájos herczegnőnk üdvözítő választásának természetes következése: a szerencsés választott azonnal össze fog ő herczegségével eskettetni.
- S azután? - kiáltott fel Kázmér, kit a kaland mindinkább mulattatott.
- Azután? - lőn a felelet - semmi sem fog történni.
- Semmi! - mond a király.
- Semmi, - válaszolt az idegen, - mert ő fensége maga sokkal szabadabb szellemű , mint hogy másnak szabadságát korlátolni tudná.
Ha megtette választását s férjének kedve van őt kisérni, a legszivesebben elfogadandja e kiséretet, ellenben - -
- Ellenben? - kiáltott fel Kázmér élénken.
- Ellenben, - felelt a kérdett, - ha nem akarja ezt tenni, teljes szabadságában álland megkisérteni, van -e annyi ereje; miután a herczegnő szivének és kezének birtokába jutott ellehetni nélküle! - a herczegnő büszkébb, mint hogy feltartóztassa, ki menni akar!
- S a lakodalom? - kérdé Kázmér, kinek kiváncsiságát a felelet még inkább felélesztette.
- Mind ez a szerencséstől függ, kit a tisztelő választás ért, - viszonzá a kérdett.
A herczegnő a minő fenséges, oly alázatos is tud lenni.
Így tehát lakodalom, együttlakás, kisérése haza ázsiai paradicsomába, s a többi - mind ez a választottól függ, ki mehet, maradhat - - kedve tetszése szerint, miután az összeesketés szertartása végre van hajtva.
- Felséges és egészen új neme a szövetkezésnek! - mond Szapia jókedvvel, - be kár , hogy nem válik általánossá!
Miként láttuk, Szapia egy ellenvetést sem tett, ismerte Kázmért; nem volt egyenesebb s rövidebb út, őt makacs szilárdságra bizni, mint ha ellenkeztek vele - miután egyszer valami elhatározásnál megállapodott.
Szapia észrevette a királynak parancsoló szavaiból, hogy azon határig ért, hol - miként nem egyszer történt - még csak egyetlen hang visszahozhatatlan kegyvesztést idézende elő.
Azért magába fojtván nyugtalanságát, felkiáltott: - Félre urak! le akarok szállni lovamról.
Ezzel Szapia leugrott lováról s mihelyt a földön volt, Kázmérhoz sietett, mintha a királyi palota hágcsóinál állna s lesegítette őt nyergéből.
A fegyveres szolga átvette a lovakat s mindent szemmel tartott maga körül, mintha mindez gyanus leende előtte.
Kázmér király, miután négy vezetői is leszálltak lovaikról, megragadta ezek egyikének karját és szólt: - Megálljunk csak urak, mielőtt e pompás palotájába a baglyoknak betérnénk, beszélgessünk kissé.
- Tessék velünk parancsolni kegyednek, - felelt a kérdett.
- Mi történik velünk azon esetben, ha egyikünket sem éri a herczegnő választása? - kérdé Kázmér a biztató felelet után.
- Ezen esetben? - viszonzá a szónok, ki minden feleletét kérdéssel szokta megkezdeni, - ezen esetben épen semmi sem történik.
- Hogyan semmi?
- A semminél is kevesebb, - viszonzá a szónok, - mert akkor kegyetek utjokat folytathatják, mintha itt sem lettek volna.
De miután minden kérdéseikre, mikép látták, a legnagyobb készséggel feleltünk, legyen szabad nekünk is egy figyelmeztetést koczkáztatnunk.
- Halljuk az egyet, mire kegyed minket figyelmeztetni akar, - szólt Kázmér vigan.
- Ő herczegsége szent fogadás következtében, senkihez sem szól, s nyelve csak az igen által oldatik fel, melyet a lelkész kérdésére adand az esketés alkalmával.
- Ez nem nagy baj, - felelt Szapia tréfásan, - okkal móddal ő herczegsége e dicséretes - a házi békét soha fel nem bontó - szokást az esketés után is megtarthatja.
- Menjünk, menjünk! - mond az idegen, ki az utóbbi feleleteket adta Kázmér királynak, - gyanítom, kissé elkéstünk, mert a nagy teremben gyérül a világ s a zene is elhallgatott.
Félek, hogy kegyetek elmulasztván a táncz és vigalom óráit , aligha nem egyedül a végszemlére érkeztek, melyet ő fensége vendégei fölött szokott tartani, hogy ha szerencse kedvez, választását megtehesse.
E szavak után Kázmér s a többiek az agg kastély főajtaján, vagy inkább ajtórésén át a felső emelet hágcsójáig értek, hol többen álltak s jártak fel és le ; egynek-kettőnek üdítő szerek voltak kezében, melyekkel a vigalomra szánt nagy és felül öblös kúppal ellátott terembe siettek.
Kázmér és Szapia mind idegen arczokkal találkoztak, vagy olyanokkal, melyeket inkább vagy kevésbbé álczák födtek.
Mikor a nagy puszta terembe léptek, a szemle nem kevéssé lepte meg őket; egy butordarabot sem láttak itt, minden ablak, ajtó eltünt, s a magas keskeny réseken át az esti szellőnek szabad játéka volt.
Egy régen elhagyott kandalló, hol csak a tévedt utas gyujtott néha a kastély szobáinak régi padolatdeszkáiból tüzet, most száraz gályákkal volt tömve , melyeknek tüze világításra látszott csak számítva lenni, bár Lengyelországban őszi estéken a kandalló tüze mindig türhető.
- A szövétnekek, melyeket már említettünk , itt-ott a falak repedéseibe voltak illesztve s mindent kisérteti fénybe borítottak, mely fölött a terem tágas kúpjában a felfelé tolakodó füst kóválygott.
Látszott, hogy a társaság, mely itt összesereglett, igen csekély előkészületeket talált; mert a nagy teremnek ülései hirtelen levágott s galyaiktól fosztott fasudarakból álltak, melyek a falak hosszában nyultak s elég élvezhetetlen s kényelmetlen nyughelylyel kinálkoztak.
A boltozott öböl körül, mely e lovagtermet borította, egykor karzatok vonultak ; jelenben ezeknek csak egy része állt még, de oly szilárdul, mikép a hegedüsök , czimbalmosok oda telepedtek.
Most pihentek hangszereik s magok, mennyire a körülök hullámzó szövétnekek füstje engedte, lekémeltek a népre; mely, ha nem is nagy számban gyűlt ide, mégis elég telett tekintetet adott a roppant hézagnak.
Kázmér királynak kiváncsisága mindinkább fel lőn ingerelve és Szapia, a legélénkebb lengyel ifjak egyike s a hölgyek különös tisztelője, nagy megelégedésére látta, hogy itt a nőnem is képviselve van, s ezek közül csak kevésnek arczát födi álcza.
Mindenesetre - gondolá a király és hive, - itt nehány ismeretes arcznak kell lenni, mely nem akar titkai vagy bohóságai közben kiméletlen szemekkel találkozni , mások ellenben tökéletesen ismeretlenek, s aligha nem más vidékiek.
Kázmér egyetlen arczra sem emlékezett azok közül, melyek itt födetlen járkáltak - bármiként feszítette meg emlékező-tehetségét.
Azok egyike, kik őt a terembe kisérték, s kit eddig is legtöbbször hallánk szólni , bocsánatot kért Kázmértól a herczegnő nevében, hogy ez őt, az ismeretlen lovagot - utjában feltartóztatván, nem tudja illőbb helyen elfogadni.
A falak elég ügyességgel fenyőlombokkal voltak borítva, s a teremnek egyik végén fasudarakra a szomszédszobák padolatdeszkái voltak szegezve, elég széles emelvényt képezvén, mely ellentétben a többi diszítmények erdei s mezei tekintetével, szép gyapjas szőnyeggel volt borítva, minőket akkor fejedelmek s tehetősb urak tábori sátraik aljának födésére használtak.
Ezen emelvényen, mely a felette boltozatosan összevont fenyőágakkal erkélyt képezett, volt az egyetlen butor, mely némi követelést árult el: egy tábori szék tudniillik, felséges tigrisbőrrel födve.
E zöld erkély s emelvény felé intézték vendégeink lépteiket, nagyon is megható okból, mert az ünnepély főszemélye s épen az, ki kiváncsiságukat annyira felingerelte, amaz erkély alatt s a tigrisbőr-födte széken ült, míg mellette jobbra-balra egy-egy tetőtől-talpig vassal borított lovagot pillantunk meg , leeresztett sisakvéddel.
Fegyverzetük sima aczéla veresen ragyogott a sajátságos világítástól s miként hatalmas kosarakkal ellátott hosszú pallosaikra támaszkodva - a néma herczegnő mellett álltak, inkább szobrokhoz mint élő lényekhez hasonlítottak.
A királynak, ki megszokta a tömjénezést s udvarlást személye körül, talán fel nem tünt annyira, mint Szapiának, hogy Kázmér álczája s egyszerű öltönyének daczára , mióta a terembe lépett, az ottan fel s alá sétálóknak nemcsak figyelmét felgerjesztette, hanem valami önkénytelen tiszteletnek tárgya is volt.
Feltünt ez különösen azon udvariasságban, melylyel neki utat szabadítottak, s látszott azon tekintetekből s suttogásokból, melyek rövid áthaladását a teremajtó nyilásától a herczegnő üléseig kisérték.
- Fogadni mernék, - gondolá a vidám kalandor, - hogy itt igen jól ismernek bennünket s az egész ünnepély, melynek békés szinén semmi ok nincs kétkedni, a király mulattatására van tervezve.
- Annál jobb, - gondolá magában tovább, - élni fogunk az alkalommal s bevárjuk a kifejlést, mely nem lehet más, mint a király tetszésének megnyerésére számított.
Mennyi volt Szapia sejtelmeiből igaz, vagy épen ellenkező történt -e azzal; mit várt? meglátjuk alkalmasint, mielőtt e romoktól távoznánk.
III.
Nemsokára az emelvény előtt álltak Kázmér és Szapia, nem csak azon álczás négy lovagtól kisértetve, kikkel őket eddig társalogni láttuk, hanem többektől, kik , miután a zene ideiglenesen elnémult, fel s alá sétálgattak a teremben s kik közül néhánynak vonásait rövid álcza födte - a többieké pedig egészen ismeretlen volt az új vendégek előtt.
- Fönség! - szólt most az, a ki eddig is szóvivő szerepét játszotta, s deli termetű férfiu volt, beszédét a tábori széken ülő hölgyhöz intézve.
- Ime két vándor lovagot van szerencsém eddig herczegségednek bemutatni, kik tiszteletüket kivánják tenni s egy jó szerencsére fönséged színe elé járulnak.
A hölgy, kihez e szavak intéztettek, fejedelmi alak volt; arczát kétszeres hímzett fátyol födte, mi lehetetlenné tette, kivenni vonásait; de minden egyéb rajta, igen is képes volt az új vendégekben kellemes fogalmat előidézni arról, mit előttük a rejtély leple titkolt.
A herczegnőnek minden felelete néma főhajtás volt.
E pillanatban s mielőtt Kázmér szólhatna, trombiták harsogása jelentette, hogy valami újabb fog történni, s az ünnepély más szakába lépett.
Mihelyt a trombiták vidám repedezése megszünt: a vaslemezes lovagok egyike megszólalt:
- Fönséges asszonyom, e perczben válik el a tegnapi nap a maitól, éjfél van, s az ünnepély be van rekesztve: ha tehát herczegségednek tetszik - itt az idő, - hogy azok felett, kik itt hódolatára összegyűltünk - boldogító választása által kimondja az itéletet.
E szavak közben a férfiak a herczegnő ülése előtt tágas félkört képeztek, míg a hölgyek mögöttük foglaltak helyet, lassankint mind az erkélyhez közeledvén , mintha valami rendkivüli várna reájok.
Mihelyt Kázmér a hölgyet megpillantotta, kit előtte herczegnőnek szólítottak, s kinek sajátos szeszélyével őt megismertették, különös maga előtt is megfejthetetlen érzés kapta meg.
Nem volt gyulékonyabb kedély az övénél, s ember , kinél a szépségnek oly rögtöni hatása lenne, mint az e részben történetileg ismert Kázmér.
Nem tagadhatta pedig el magától, hogy a felséges alak, mely előtte ül , miként egy királyné ülne trónján, mindazzal bir, mi egy szép s bájos arcznak előérzetét megfejtheti.
A tréfa, mely őt utjában feltartóztatta, mindinkább érdekes színt kezdett magára ölteni s úgy tetszett neki, mintha semmi jobbat nem tehetne, mint egészen odaengedni magát az óra kedvezéseinek, melyet a szerencsésebbek, vagy legalább érdekesebbek közé vélt méltán számíthatni.
A vas-lemezes lovag felszólítása után a hölgy felemelkedett üléséből - s egyenesen Kázmér király felé intézvén lépteit, valamit mondott az őt felszólító fegyverzett férfiunak, de oly halk hangon, mikép Kázmérnak s a többieknek lehetetlen volt abból egy szót is érteni.
A teremben a legmélyebb csend uralkodott, s csak kivülről hangzott némi zsibaj s egy-egy nyerítés.
- Szerencsét kivánok kegyednek, ismeretlen lovag! - szólt most az, kihez a herczegnő beszéde intézve volt, Kázmérhoz közelítvén: - szerencsét, mondom, mert ő herczegsége szive rögtöni sugallatából kegyedet választja kisérőül a kastély kápolnájáig, mely egyik tornyát foglalja el, s hol minden készen áll ő herczegsége választására az egyház szentesítését és áldását adni.
Ezzel a herczegnő be sem várván a király feleletét, kecsteljes mozdulattal nyujtotta neki kezét.
Jegyezzünk meg egyet: hogy tudniillik Kázmér, bár az egészet bohózatnak s tréfának tartotta, nem csekélylyé meg volt lepetve, mikor látta, hogy a dolog kifejlődéséhez közelít, s a rejtélyes hölgy minden további meggondolás nélkül , födött arcza daczára, őt választja.
Vannak helyzetek, melyekbe puszta leirás után nehezen tudjuk magunkat egészen belegondolni, s az, melyet most igyekeztünk a multból felidézni, inkább, mint bármely más, azok egyike volt, melyeknek megítélésére a jelenlét szükséges.
Oly közel állt itt a tréfa és komolyság, mikép nem csoda, ha Kázmér pillanatra elfogultnak érzé magát.
Nem első dolga volt a királynak álszövetségre lépni, melyre az egyház embere mondta ki színleges avató szavát.
A király házas ember volt, - bár évek óta önkényes özvegységet választott, miután nejét fogva tartotta: semmi új s főleg ilynemű házasságnak tehát érvénye nem lehetett s legfeljebb arra lőn alkalmas, az előbbi botrányt Rokiczanával még súlyosbbá tenni, melynek következései annyira felbőszítették a római szentszéket.
Annyi igaz, hogy Kázmér minden áron szeretett volna elválasztatni fogoly nejétől , kinek szeszélyei mellett féltékenysége is ezer kellemetlenségnek tette ki őt .
Kevesen tudták a lépéseket, melyeket e czélra tőn, - de vannak itt-ott nyomai annak, hogy a római pápa kifárasztva Kázmér folytonos kérései által, végre - főleg Lajos király közbenjárására, nem mutatkozott egész idegennek, őt Hesseni Adelheidtól végképen megmenteni.
Kázmérnak, őszintén megvallva - kevés reménye volt sikerre.
A római pápát sokkal inkább megsértette a derék Bariczka megölettetése által, mint hogy még kiengesztelődése után is hihetné kegye ennyire terjedését.
E rövid kitérés után folytassuk előadásunkat.
- Jelenben erkölcsi lehetetlenség volt valami komoly, tartós és vonakodás által nevetséges szerepet ölteni magára, s azt árulni el, hogy a tréfát egyszerre valóságnak veszi s attól visszaretten.
A hófehér gyöngéd kezecske is, melynek delejes melegét érezték ujjai, képesebb volt könnyen izgatható idegrendszerét lázba hozni, mint őt hideg magatartásra birni.
Szorosan s igazság mellett maradunk tehát, ha mondjuk, hogy a magas, karcsú hölgyet, a jelenlevők egy részétől kisértetve, majdnem akaratlanul követte hosszú szobák során át, míg az épületnek azon szögletét érték el, hol az egyik védtorony öble egykor kápolnául használtatott; de jelenben - úgy miként az egész rom - tökéletes elhagyottságban volt.
Magas égbefutó ívekkel boltozott imahely volt ez, melynek ajtaja ablaka eltünt, s csak lóczáit kimélte meg az idő, mivel ezek faragott kőből készültek, miként az oltárkép is, melyet óriási méretű s durva faragású szobor - Szent Pál apostolé , pótolta ki.
Mikép Kázmér király azonnal láthatta, ama szeszélyes kalandorok, mert jellemzőbb kitétel hiján ezzel kell élnünk, a helyet lehetőségig felkészítették czéljaikra.
Itt sem hiányoztak a fenyőlombok s zöld fűzérek; a magas keskeny ablakréseket durva szövetek borították, a lehetőségig elzárva az itt alkalmatlan légvonalt.
Az oltári gyertyatartókat négy henger alakú fa pótolta ki, melyeknek kifúrt egyik végében sárga viaszgyertyák égtek.
Az oltár előtt tisztes férfiu állt egyházi ékben, födetlen arczczal - de Kázmér király és Szapia előtt ismeretlen vonásokkal.
Ha ez is költött személy volt, ha itt is szentségtörő kény nem illető szerepet öltött magára, - a választás ellen nem lehete kifogás; mert a szerepvivő minden követeléseknek meg látszott felelni.
A herczegnő egy szőnyeggel borított oldallóczán foglal helyet, s Kázmér királyt , kezének kecses mozdulatával - ülésre intette.
Szapia az egész jelenetet, mint azt , mit eddig átélt e romokban, azon utógondolattal s vezéreszmével kisérte, - hogy mindezen előjeleneteknek valami tréfás, de mindenesetre meglepő feloldása következend, mely a királyt s őt kielégítendi.
A két aczél födött lovag még mindig leeresztett sisakvéddel, a herczegnő közelében állt, míg a többiek a kőlóczákon foglaltak helyet.
Nem hangzott semmi ének, mindenki hallgatott, de az egésznek valami ünnepies szelleme volt, mi a királyt talányos nyugtalansággal kezdé eltölteni.
Ugy tetszett neki, mintha csupa bohózatnak mégis kissé igen komoly lenne, a mi most reá vár, de hirtelen legyőzte ezt.
Senki sem irtózott annyira, mint ő a nevetségességtől, s azt hitte, hogy nevetségessé tenné magát, ha épen a kifejlés perczében több fontosságot tulajdonít a dolognak, mint akkor, midőn abban szerepet vállalt.
Aztán a szép hölgynek egész bájjal s érdekkel biró alakja is segített őt mámorba ringatni.
A vasas lovagok egyikének intésére a herczegnő rövid pihenés után felkölt s kezét nyujtván Kázmérnak, ki példáját követte, vele együtt az oltár elé ment.
Mikor oda értek, az egyház embere lengyel nyelven rövid beszédet tartott, melyben a szivek szövetségét emelte az érdek, ildomok és számítások szövetsége fölé , intvén a hölgyet, hogy a maga részéről semmit se tegyen, mi azzal, kit szive választott - viszonyát megbánathatná.
Öt percz alatt a rövid szónoklatnak vége volt, s az aczéllovagok egyike az oltárhoz járult, a onnan egy ezüst tányért hozott, melyen két egyszerű arany karika gyűrű volt s azt a hölgy elé tartotta.
A herczegnő egy tekintetet vetett a gyűrűkre, aztán fejével intett, mintha jóváhagyását nyilvánítaná.
Az egyházi férfiu most annak módja s rendje szerint megkezdette az esketést.
A királyt nem szólította néven, mikor a szokásos kérdéseket tette, a hölgyet pedig egyszerűen Máriának.
E közben künn az ég mindinkább borult, terhes fellegek úsztak elő, s az eső csendesen kezdett lanyházni.
A gyertyák setéten s lobogva égtek, s az egésznek e pillanatban rendkivüli színezete volt, mint valami mult századi képnek, mely egyszerre életet nyer.
A szertartás közben a két aczél-födött lovag, kik, úgy látszik, mint tanuk valának jelen, az egybekeltek mellett álltak, mint szintén még ketten az álczások közül.
Kázmér előtt úgy rémlett, mintha külről lovak dübörgését és nyerítését hallaná.
Azon pillanatban, midőn az eskető lelkész az áldás utolsó szavát kiejtette s így a szertartást befejezte, egyszerre a hölgy hátravetette sűrü fátylát s a két aczél-lemezes lovag felemelte sisakrostélyát.
Mind ez nem tartott öt másodperczig , de e rövid idő elég volt arra, hogy Kázmér a hölgyben Rokiczanára, ki Mária nevet is nyert a keresztségben, a férfiak egyikében pedig Lajos királyra ismerjen.
A másik lovagnak vonásaira nem emlékezett; mi elárulhatjuk, hogy az nem volt más , mint Zdenko, Rokiczana bátyja.
Lehetetlen a meglépést leirni, mely a királyt megkapta.
A bámulat s fellobbanó harag első önkénytelen hatása után, kardját rántotta ki , mit Szapia látván, pillanatig sem késett hasonlót tenni; igen jól megfoghatván a király felindulását, midőn, az álherczegnőben ő is Rokiczanára ismert, bár Lajos király és Zdenko kik legyenek, nem is gyanította.
De mielőtt szólhatna, mielőtt kardja súlyát éreztethetné, egyszerre a gyertyák kialudtak s Kázmér és Szapia a sötétben gyors lépteket hallottak maguk körül.
Mindez tündérzethez hasonlitott - olyan volt, mint álom.
Miután Kázmér tapogatódzva maga körül s kiáltva Szapia nevét, végre magához tért , kisiettek a kiürült kápolnából.
Mikor a szabadba kiértek, távozó lovas sereg dübörgése hangzott; elég közel még , de villámgyorsasággal haladva, s ott találták a fegyveres szolgát a lovak mellett.
Nem volt idő késni, s a király felindulása oly fenyegető lőn, hogy Szapia egy szót nem mert koczkáztatni.
Mikor Kázmér egyik lábát a kengyelbe tette, hű fegyveres szolgája egy levelet nyujtott át Szapiának minden előzmény nélkül, ki nem sokára nyergében ült.
Szapia a levelet oldalzsebébe rejtette s követvén a király példáját, nemsokára mind a hárman megindultak.
Az éj egészen elborult s az eső záporban hullott alá, csak egyes villámok , kisértetve éles csattanásoktól - segítették utasainkat, hogy az irányt el ne téveszszék.
Haladhattak mintegy fél óráig s a király még egyetlen szót sem ejtett ki.
- Végre , midőn szabadabb tért értek s a vihar dühe valamennyire enyhült, egyszerre felszólalt.
- Szapia! parancsolom, hogy mind arról, minek tanuja valál, senkinek, még Eszthernek se árulj el semmit - - te pedig Mizsenku, - folytatá Kázmér , megállítván pillanatra lovát s a fegyveres szolgához intézvén szavait, - féken tartsd nyelvedet, - ha egy hangot elárulsz abból, a mit láttál és hallottál , fejedet üttetem el.
Köszönöm igen szépen, gondolá Mizsenku, jobb hallgatni, mint fő nélkül maradni.
Szapia a levelet nem is merte említeni, ismervén Kázmér hirtelen fellobbanó haragját s mivel ily sötétben ez úgy sem vezetende semmi felfedezésre.
Utóbbi szavai után Kázmér király elhallgatott.
Kedélye fel volt lázadva, ezer terv ütközött abban össze, de aligha juthatott valami elhatározáshoz.
Még pár órányira lehettek Lobzovtól, midőn egyszerre számos szövétneket pillantottak meg, melyek messzire szórván a szikrákat magok mögé mint csillagos fátylat, gyorsan közeledtek.
- Minő új boszorkányság ez megint? - kiáltott fel Szapia, a király közelébe ugratván.
- Elkéstünk rendén túl, - mond a király, - nem lehetetlen, hogy Zborowsky elénk jő embereivel.
Nehány percz alig telt el s a mindig közeledő szövétnekek világárjában száguldott egy felséges alak, a legszebb paripán, melyet szem valaha látott.
Nem volt ez más, mint a bájos Eszther maga, ki alkalmasint tudván, hogy a király őt meglátogatandja, meg nem foghatta e késedelmet s nyugtalanságát nem birván tovább fékezni, maga lóra ült s jött Zborowskynak s nehány fegyveresnek kiséretében a király elé, kit e figyelem elbájolt s ki alig várta a pillanatot , hogy Eszther karjai közt háttérbe odázhassa a mult jelenetek borzasztó valóságát.
Eszther nagy örömmel ismert a közeledők egyikében a királyra.
A szerelem sovárgásának hevével üdvözölte őt, kimondva mindazt, mit e pillanatban öröme s vígasza sugallt.
A király elfogadtatását Lobzovban nincsen szükségünk hosszasan leírni.
Mindenki gondolhatja, hogy e titkos óvhelyében szerelmének nem hiányzott semmi, mi az ottani órák báját emelhette.
Szapia másnap reggel egy kedvező pillanatot kilesvén, átadta a királynak a levelet, melyet a fegyveres szolgának az álczafödöttek egyike adott kezébe, azon meghagyással, hogy urának adja át.
A levél tartalma ez volt:
« Lajos király, nagy Kázmér lengyel királynak üdvözletet !»
« Ha van, mit emberek lévén, emberien vétettünk, a legszebb vigaszok egyike az , hogy mi, kiket Isten kegye a népek fölé helyzett, királyian kiegyenlíthetjük, mit emberien hibáztunk.»
« Felséged ily elégtétet adott azon angyalian szelíd és nemes teremtésnek, ki Kázmérban az embert, a hős lovagot szerette, nem a hatalmas fejedelmet.
Rokiczana , ki azon elégtét után, melyet becsülete elkerülhetlenné tőn, nem teend semmi akadályt a törvényes elválás ellen.
Ezt a római pápa ő szentségétől megnyerni kész szivességgel ajánlkozom.
Annál inkább remélek pedig sikert, mivel felségednek Hesseni Adelhaid királynétóli elválását is sikerült kieszközölni egyházi szent főnökünktől.»
Midőn Kázmér eddig olvasta a levelet, az asztalra ejtette azt kezéből; azután legyőzvén felindulását, összeszorított ajkakkal folytatá az olvasást.
« Az elválásról szóló bulla Varsóban vár felségedre s egy hónappal ezelőtt kelt Rómában.
Felséged, ha mi kedvetlenséget érezne azért, a mi történt, emlékeztetem a szerencsétlen Zách Klárára, ki szenvedélyének hasonlóul áldozata lőn, s kinek atyja, vakmerő gyilkos szándékra ragadtatván leánya szerencsétlensége miatt, az egész Zách-család s annak minden rokonai kiirtattak a föld szinéről !»
« Hasonlót lehetetlenné tenni s megóvni felséged szentséges személyét veszélytől s késő lélekfurdalásoktól, e czél vezette felségednek hű szövetségesét és jó szomszédját - Lajost.»
Míg a lengyel király kiérleli bosszú vagy béketervét, s a szükséget vevén tanácsadóul, kitalálja, a mi jobb, - keressük fel történetünk egy másik legérdekesb személyét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE