SZEPI.
Taps, füttyszó, éljenzés, lábak dübörgése, izgatott beszélgetések lármájától zúgott a dunaparti képviselőház - és a tiz esztendős kormány meg volt buktatva.
Egy fiatal szocialista képviselő buktatta meg, dr. Szabó József, az egykori Schneider Szepi.
A harminchárom esztendős, bajusztalan, keskeny arcu, széles orru, piros nyakkendős fiatal ember sápadtan ült le.
A barátai körülfogták, a karzat éljenzett, a nők zsebkendőiket lobogtatták, virágot szórtak le s a miniszterelnök szólásra állt föl .
Sápadtabb volt Szabó Szepinél s egyszerre száz és száz hang kiáltotta feléje:
- Mit akar?
Üljön le!
A kormány megbukott!...
Fáni két mágnásasszony között ült a főrendek karzatán és gukkerjén keresztül folyton Szepit nézte.
- Teljes két órát beszélt, - nézte meg az óráját az egyik előkelő dáma.
- Ez egy valóságos Cicero-beszéd volt, - jegyezte meg a másik.
- Az! - intett az első.
- Hát ez fait accompli.
A bátyja kivégezte a kormányt, - mosolygott Fánira.
- Igen, - felelte Fáni összehuzott szemmel, - ugy látszik, okos fiu.
- Mi ezt már régen tudjuk, - hizelgett a másik dáma.
- Csak az sajnálatos, hogy rendkivüli tehetségét nem más irányban értékesiti.
- Például? - nézett vissza gúnyosan Fáni.
- A szocializmus, - felelte a mágnásasszony vontatottan, - nem a legjobb tér a tehetségek számára.
Megengedem, hogy népszerű, csakhogy kissé korai.
Akik tiz, husz esztendő után következnek, azoknak már nem lesz ilyen exponált helyzetük.
Azok már talán kormányképesek is lesznek.
- És ki mondja, hogy már is nem kormányképesek? - nézett hátra Fáni mosolygó gúnynyal s a drága hermelin boáját vállára huzta és fölállt.
A két mágnás asszony zavartan nézett egymásra.
- Mi azt hittük, - szólalt meg az egyik, - hogy ön nem föltétlenül barátja a szocializmusnak.
- Kedves barátnőm, - felelte Fáni komolyan s kezét a grófné karjára tette, - önök nagyon jól tudják, hogy én olyan vagyok, mint a füst.
Az erő hajt: a levegő.
Az én barátom tehát: az erő.
Ha önök az erősek, önök a barátaim, ha a nép erős, a nép a barátom.
Ami gyönge: annak ellensége vagyok.
Sietek és segitek megsemmisiteni s az erőt: diadalra juttatni.
A bátyámmal ugyanezt teszem meg.
Au revoir, kedves asszonyaim, sietek, hogy meghivhassam magamhoz ebédre.
Begombolta keztyüjét s kezet szoritott az asszonyokkal.
Ezek sötéten néztek utána.
- Hogy beszél ez az emberrel! - sóhajtott az egyik s fázósan összerázkódott.
- Hja, - felelte a másik, - ő képviseli Magyarországon az erőt.
A leggazdagabb és legszebb nő.
- S még most, harminc éves korában is olyan szép, mint volt tiz év előtt.
- Szebb! - felelte a másik s fölállt.
Megigazitotta a kalapját, lehuzta a fátyolát és kedvetlenül nézett le a terembe, hol akkora volt a zaj, mintha ezer és ezer rajzó méhkasból jött volna.
A képviselők rákvörös arccal, erősen gesztálva álltak csoportonkint s a miniszteri székek körül papok tolongtak, sápadtan, égő szemmel.
- Nézd, - szólt az a dáma, amelyik fölállt, - Ajnács püspök már elfogta.
- Kit? - kérdezte a másik.
- Fánit.
Nézd azt a hideg arcot, amint a püspökkel beszél.
Most Keller érsek megy hozzá.
Nézd, hogy nyujt kezet az érseknek!
A két nő izgatottan figyelt.
- Ennek a nőnek kezében van minden, - suttogta az egyik.
- A nagy vagyona, az esze, s most mellette a bátyja, ez a véresszáju proletár.
Mi lesz ebből?
- Semmi jó, az bizonyos, mert ennek a nőnek a száját semmivel sem lehet bedugni.
- Már nem! - sóhajtott a másik.
- Mindent elért.
Tüneményes alak.
Mesés vagyona , poziciója és minden megnyilt előtte.
- S az a mulatságos, mennyire utálja és megveti az egész világot.
- Menjünk! - sóhajtott a másik.
- A klerikális kormánynak letünt a csillaga.
Most jön a mezitlábosak és vörös nyakkendősök kora.
Még jó, ha Szepiből csak miniszter lesz s nem lesz miniszterelnök.
A lépcsőn szemközt jött velük Ajnács, a püspök.
Homlokáról izzadságot törülgetett s apró szeme idegesen ragyogott.
- Épp önökhöz tartok, - szólt az asszonyokhoz.
- Most az arisztokrata hölgyeken a sor, hogy kapacitálják ő nagyságát.
Mert bizonyos, hogy minden ennek a nőnek kezében van.
Hisz mi portáljuk a bátyját.
Az lesz, ami akar.
Lehet: államtitkár, vagy főispán...
Az asszonyok önkéntelenül elmosolyodtak.
- Mennyire nem jól látják önök a helyzetet, - szóltak.
- Sem önök, sem mi nem adhatunk ezeknek olyasmit, amit ők nem adhatnának meg maguknak.
- Mégis, - felelte a püspök izgatottan, - vannak dolgok, melyekkel egy nőre mindig lehet hatni.
Szerelem, nagyravágyás...
- Most eltalálta, kedves püspök!
Ennek a nőnek nincs szive és nincs szerelme s ami a nagyravágyást illeti?
Legföljebb egy királyi korona hozhatná még zavarba.
- Hát mit tegyünk? - kérdezte a püspök sötéten.
- Vessünk keresztet az elmult dicsőségre, - felelte komolyan az idősebb dáma - és legyünk rajta, hogy az uj kormányban legalább egy legyen benn a régiekből.
És ezt elérhetjük Fáninál.
A gavallérságára mindig lehet appellálni.
Elbucsuztak a püspöktől s leverten szálltak be kocsijukba.
Fáni ezalatt, az izgatott embertömegen ugy ment keresztül, mint hajdan Mózes a Vörös-tengeren.
Az emberek szinte kettéváltak és kétrét görnyedtek előtte.
A bátyja a pad előtt állt, körülvéve ujságirókkal, képviselőkkel és széles orrlyukai megremegtek, mint valami nemesebb állatnak és sápadt arca pillanatra kipirult, mikor Fáni megállt előtte, kezét feléje nyujtva.
A két testvér, tiz év után, most fogott először kezet.
Egy percig szótlanul néztek egymásra s két erős, okos, fegyelmezett lélek mosolygó tekintete alól két királynak egymás iránti hódolata ragyogott ki.
- Gratulálok, - rázta meg Fáni a bátyja kezét.
- Most pedig, hogy elvégezted hazád iránti kötelességedet, hadd jöjjön: a család.
Az urak, - fordult édes bájjal a férfiakhoz, - átengedik nekem, ugy -e?
Már karonfogta Szepit s a boldogan hódoló férfiak között vitte ki a kocsijához.
A parlament előtt ezrével állt a nép.
Munkások, a sok századokon keresztül alvó páriák, kiket egy uj kor varázspálcája ébresztett föl.
Megelevenedett, emberré lett : állatok, igavonók, kik egyszerre két lábra álltak négy helyett, a gazdagok, a hatalmasok rémületére és csodálkozására s emberi hangon emberi jogokat kezdtek emlegetni, majd kérni, utóbb kiabálni s végre: követelni.
Az alvó nép fölébredése olyan, mint ha a tengernek egyszer az jutna eszébe, hogy mélységét szélességben öntse ki a világra.
Mikor a kis alacsony, vörös nyakkendős Szepit megpillantották Fáni mellett, annak az éljenzésnek moraját meghallották a szomszéd falvakban is.
Benn a parlamentben mindenki az ablakhoz futott s együtt éljeneztek a lent álló néppel.
Fánit ismerte és imádta a nép.
Nem volt tagja semmiféle jótékony egyletnek, de ő neki, saját magának volt jótékony egylete, otthon, a palotájában, honnét bőkezüen segitette Budapest szegényeit.
És ezek szerették: a szivét, melyről ugy látszott , mintha egyedül csak a népnek, a szegényeknek tartogatta volna, szerették: a szépségét, az eszét, a kegyetlenségét és büszkék voltak reá: hogy az övék, az ő vérük, az ő szülöttjük.
A lovakat kifogták kocsijából, melyre Szepivel felült és a nép huzta, keresztül Budapest utcáin.
Előttük, utánuk, mellettük a nép s a két testvér egymás kezét fogta a kocsiban.
Az eget monoton, szürke hófellegek boritották, a levegő hideg volt s Fánin valami eddig ismeretlen forrósága az élet örömének és diadalának, futott keresztül.
Mi volt ez?
Az első percben nem tudta.
Hisz végig kóstolta a diadalok minden italát, szerelem, szépség, gazdagság, minden előtte volt; megtörte az emberek gőgjét, büszke fejüket megalázta és semmi sem okozott lelkének különösebb gyönyört , sőt még emóciót sem.
Minél jobban megismerte az embereket, annál gyöngébbeknek ismerte meg őket és megvetése annál mélyebb lett irántuk.
Most azonban vérét mámorosan égni érezte s az az érzése volt, mintha tagjai egyszerre óriási arányokban nőni kezdtek volna s mintha valami láthatatlan erő huzta volna fölfelé, az ég felé.
Ez nem a megszokott diadal érzése volt, ez egy hatalmasabb, erősebb, ősibb érzés volt, egy vágy: a hatalomvágy .
A nép szinte ittas volt örömében.
Nemzeti dalokat énekelt, szónoklatokat tartott utközben s a házak ablakaiból a lakók együtt énekeltek a néppel.
Fáni megszoritotta a bátyja kezét.
- Ezt a mai napot ne feledd el, Szepi! - szólt lángoló szemmel.
- A hatalom kevés embernek adatik meg, de még kevesebb érdemli meg.
Aki birja, az a végleteknek vagy a legmagasabb hőfokán, vagy pedig a fagypontján állhat.
Itt középszerüségnek nincs helye.
Vagy az isteni jóság, vagy az ördögi gonoszság jegyében kell uralkodnia.
Szepi sápadtan hallgatta.
Lesütött szemmel simogatta a huga keztyüs kezét s halkan kérdezte :
Fáni lehunyta a szemét és szomoruan mosolygott.
- Azt gondolom, - felelte ugyanilyen halkan, - hogy te gonosz szivü vagy.
Nem születtél annak, de azzá leszel.
A fiatal ember összerezzent és fölvetette szemét.
- Honnét gondolod? - kérdezte.
- Figyellek, - felelte Fáni.
- Évek óta, minden nyilvános szereplésedben és magánéletedben.
Tudni akartam, mikor lesz rám szükséged.
Mert tudtam, hogy lesz .
Tudtam, hogy az én időm akkor érkezik el, amikor megnyilik előtted a hatalom.
És ekkor eléd álltam.
Ma.
Most!
Most már egymás mellett van a helyünk.
A hatalomhoz nemcsak akarat és ész kell, hanem pénz is.
És mi ismét testvérekké lettünk és te az én emberem vagy.
Nekem két ember imponál: Krisztus és a Sátán.
Vagy az ég, vagy a pokol.
Te a pokol vagy.
El fogod adni a népet, mert te az az ember vagy, aki a néppel érzesz, de az urakkal ebédelsz.
Most még nem, de később igen.
Vigyázz, - sugta s megszoritotta a kezét, - az ablakon keresztül figyelnek bennünket.
A fiatal ember arca eltorzult a rémülettől s szótlanul huzódott a kocsi sarkába.
Az emberek a nagy köruton keresztül a Belváros felé huzták a kocsit.
A két testvér elgondolkodva ült.
Fánin hosszu, testhez álló, drága szőrme kabát volt.
Szepin szintén finom bunda s térdükön meleg, bélelt takaró.
- Hol járunk? - kérdezte Szepi egyszerre fölriadva s kinézett az ablakon.
- Amerre a gondolataid, - mosolygott Fáni.
- Most megyünk keresztül a Muzeum-köruton.
- Csodálatos! - sóhajtott Szepi s fejét hátrahajtotta a kocsi ülésén.
- Ha mi ezt tizenöt esztendő előtt tudtuk volna!
- Igen, - felelte Fáni, - mikor egy márciusi reggelen itt ültünk a Muzeum-kertben s te megátkoztad az utcát, az én elcsábitómat, a palotákat és a gazdagokat s azt igérted nekik: hogy ezért megfizetsz.
Szepi szemére szoritotta a kezét.
- Mennyit szenvedtem! - sóhajtott.
- Irtózatos idők!
Mikor rálőttem arra az emberre , aztán lezártak s a vizsgálati fogság... azután a fölmentés...
Tele voltam gyülölettel s keserüséggel és a vizsgálati fogságban elhatároztam, hogy tanulni fogok, hogy ember lesz belőlem, hogy visszafizethessem a világnak a szenvedésemet, a szegénységünket s a te gyalázatodat...
Két év alatt végeztem el az egész nyolc gimnáziumot.
Eleinte lopva tanultam, a műhelybe is bejártam, hogy az apám meg ne tudja s később a gazdám , a derék Grünhut szerelő segitett és együtt tanittatott a fiával...
Most majd meg kellene nekik hálálnom.
Csakhogy nehéz.
A fiuból mérnök lett, eszes, geniális fiu, de büszke, tartózkodó, karakter és nem fogad el semmit...
Van egy huga, husz éves, szép leány... ezt...
Elhallgatott, vállat vont s a lábát egymásra rakva, elegáns mozdulattal huzta meg bokánál szépen vasalt nadrágját.
Fáni, muffját arcához szoritva, nézegette őt.
- Ezt el kellene venned, - mondta halkan, közönyösen s térdére könyökölve nézett föl a fiatal ember arcába.
- Kellene, de ilyesmit még se kivánhatnak tőlem...
A karrièrem...
- Persze! - vágott közbe Fáni s nem lehetett tudni, mi megy benne végbe, amint kinézett az utcára, muffja alatt idegesen rágva száját.
- Nézd, - fordult vissza, - itt van a madame Berger kalapos boltja, ahol én inaskodtam.
Szepi odanézett s könnyedén elmosolyodott.
- Sokat fáztam itt, mikor téli estéken vártam reád, hogy ne menj egyedül haza.
- Itt van a kávéház, honnét Tóni kisasszonynak, a bécsi mamzellnek, kávét hordtam, - mosolygott Fáni.
- Egyszer pofon ütött, mert tiz krajcárt elveszitettem a pénzéből.
Szepi undorodva rázkódott össze.
- Te utálod ezt az időt?
Én szivesen gondolok reá.
Nézd, mind a ketten ott állnak a boltajtóban, egy széken: madame Berger és Tóni kisasszony.
Hogy megvénültek!...
Tóni kisasszonynak alig van már haja s a szép kis kövér madame is hogy megcsunyult ...
Tizenöt év!...
És ezek már huszonöt év óta nem csinálnak egyebet, mint reggel nyolc órakor kinyitják a boltot és este nyolcig ülnek benne.
És nincs más gondolatuk: mint a tavaszi és őszi utazás a kalapokért Bécsbe és ha visszajönnek, azt mondják: Párizsban voltak, - meg a házbér, boltbér és egyéb semmi...
Minden négy-öt esztendőben: egy hetven forintos selyemruha, háromszor egy évben: szinház... s azután majd jön a koporsó és be lesz végezve egy élet...
Azt sem tudják, miért éltek...
Szepi fölhuzta a bundája gallérját, fázott, Fáni a sarokba huzódott.
Odakünn havazni kezdett, szél fujt, az idő hidegebbre vált, a nép már kevesebbet énekelt s mintha belefáradtak volna a kocsihuzásba, gyorsabban váltották föl egymást...