IX.
Pali csak apránkint lábadozott.
A leggyöngédebb gondozás környezte.
A szerető édesanya s a jó Ágnes néni fölváltva osztozkodtak a fiú ápolásában.
A Zsuzsi szobalány hűségesen járt a kezökre, meg, a maga módja szerint, a Pista gyerek is.
De még a pusztának minden embere-asszonya, fia-lánya is meleg részvéttel leste a Pali gyógyulását.
Svihi pedig, hiszen egyéb nem is telhetett a ragaszkodó állattól, épülő kis gazdája ágya mellett őrködött, aki kedvezve símogatta a kutyáját, ami ennek nagyon jól esett s kurta farkát megficánkoltatva, boldog kaffogással felelt rá.
Pali előtt persze elhallgatták a kemény apa szándékát, nehogy a nyomán kelt izgalom ártalmára legyen a betegnek.
Végre egy derüs napon Pali először kelhetett föl az ágyából.
A hosszas szenvedés alatt kissé megnyúlt a legény.
Feje még kötésben volt s így állott a tükör elé, hogy szemlét tartson maga fölött.
Milyen halovány és hosszú lett a hatheti szenvedés alatt!
Dr. Dömöczkey bácsi az ő gyakorlott kezével segítette föl s támogatva kísérte oda a kertre szolgáló ablak elé s ültette le az öblös támlás székbe.
A fiú szinte belefáradt ebbe a nagy utazásba.
Aztán Zsuzsi kinyitotta az ablakot s beáramlott az édes, pusztai levegő s omlott be a nyíló rózsák illata és hallotta ismét a béres ostorcsördítését, az ide-oda surranó fecskék vidám csivikelését s viszonozta boldogan édesanyja s Ágnes néni öleléseit.
Messziről pedig a szilasberényi torony küldte feléje, mintegy üdvözletül, az ő harangszavát.
És ekkor eszébe jutott az ő eszeveszett vállalkozása, midőn a megindult haranggal lódíttatá ki magát is a nagy semmibe.
Aminek emlékére bágyadt mosoly futotta el sápadt arcát.
Pali oly gyorsan gyógyult, hogy tizednapra már kikéredzkedett a kertbe, ahol a Pista gyerek s a bolondul előre-hátra vágtató Svihi társaságában gyönyörködött a dús pompában díszlő virágbokrokban s a szökőkutacska csillogó játékában.
Midőn pedig a rózsával ékes udvarra lépett, a házbeliek valóságos ünnepszámba vették a Pali úrfi megjelenését.
Aztán letért az alsó udvarra.
A tyúk- és libasereg és mind a baromfiak mintha csak megértették volna a cselédség örömét, maguk is ünneplő vértyogással , gágogással, hápogással, külön a büszke kakas messzecsengő kukorékolással köszöntötte a rég nem látott Palit.
Sőt - s ez a legnevezetesebb ebben a kedves jelenetben - Svihi, a baromfiudvarnak örökös zaklatója, a közöröm jelentőségének megfelelően - igaz, hogy a Pista gyerek az örvénél erősen fogta ő kelmét - nem hajkurászta meg egy tagját sem a szárnyas családnak s a maga víg csahintásaival elegyedett bele az ünneplő hangversenybe.
Midőn az öreg Bálint bácsi, a hintós kocsis, az istállóba vezette be Palit, a lovak is barátságosan fordították feléje fejöket a jászolból.
És mekkora öröm érte itt Palit!
Épp hogy a Dámát, azt a szelid lovat, mely, de hányszor hintázó poroszkalépéssel vitte hátán őt - épp hogy az ő jámbor nyergesét paskolta-símogatta meg tenyerével - hát egyszerre mi ugrik ki a Dáma alól? - egy aranyos kis csikó.
- No né! - kiáltá boldogan Pali.
- No né!
Milyen aranyos, milyen drága!
Csina, csina , kis csinuskám!
- És boldogan ölelgette a bájos állat karcsú nyakát.
A csina azonban hirtelen kiszökött a karjaiból s ki az udvarra.
Amit Svihi persze úgy értett, hogy : no jó, gyerünk hancúrozni, csina!
S csaholva kerülgette s ugrált a csikó feje felé .
Aminek természetesen az lett a siralmatos következése, hogy Svihit lefogta a Pista gyerek s a levegőben úgy megrázta, hogy utána szükölve bújt el a gazdája lábai közé.
Megállottak a cselédház előtt is, ahol a Kati szakácsné meg a Panni szolgáló sürögtek a nagy tűzhely körül, melynek lábosaiból, fazekaiból és ibrikeiből kellemetes étel-illatok terjedtek feléjök.
Hogy be akart oda is nyitni Pali, a neve említését hallotta.
Pistával félreállott , mert igen természetes okon érdekelte őt: megtudni, mit is beszélgetnek ő felőle a konyhán.
Nem is lehet tán hallgatódzásnak nevezni, inkább érdeklődésnek.
A konyha előtt álló köcsögtartó ágas mögé húzódott Pistával, nehogy meglássák őket s abbamaradjon a beszélgetés.
- Úgy ám, Kati néni, - adta fel a szót Panka - viszik a Pali úrfit.
- Viszik?
Tán csak nem?
Hásze még csak most kezd valamelyest talpra állani!
- Há viszik?
Persze haza!
Viszik katonának - mondja a lány.
- Miféle oktalan beszéd ez, te hülye! - feddi Pannit a szakácsné.
- Mán pedig az úgy van, ahogy beszélem.
Hallotta a belső, a Zsuzsi, hogy a mi tekintetös asszonyunknak azt panaszolta sírva a Pali úrfi édesanyja, hogy a tekintetös úr viszi a fiát katonának, amiért a minapi harangozással a Pali úrfi magára haragította az idesaptyát!
- Csak nem visz katonának olyan kis fiút?
Mikor még alig van tizenkét esztendős.
- Nyilván a kirának szüksíge van sok katonára, mert aszondja a Százránc Ribék, a meszelős cigányasszony, hogy háború lösz a törökkel mög a muszkával.
Kivetette a kártyán, hát nyilván igaz is.
Aztán egyébre fordult a konyhai beszélgetés.
De hát eleget hallott Pali.
Nem tudta: bánkódjon -e az új híren, vagy örüljön -e neki.
Bánkódjon -e azon, hogy elkerül az ő imádott édesanyjától, meg attól a jóságos Ágnes nénitől, a kedves tanyai élettől, a nagy szabadságtól, a Pista gyerektől, a hű Svihitől, az istállótól, az udvartól, meg mind attól, ami őt heteken át boldogította.
Jaj, bár csak ne volna igaz!
Vagy tán hogy örömre van oka a nagy változáson.
Katona lesz?
Hiszen amióta az eszét tudja, rajongott a katonasorért.
Dobszó , trombita, kard, ló, puska - hiszen a játékszerei is ebből tellettek.
Hogy ne volna hát még gyönyörűségesebb igazi katonává lenni.
De hol van az olyan ezred, amelybe az ilyen apró legényt befogadják, mint amilyen ő volt?
Jaj, bár csak igaz volna!
Ilyen ellentétes érzelmek között hullámzott az ő lelke, midőn váratlanul íme elejébe toppant Nebizdrá bácsi! az öreg csősz.
Nagyot köszönve s hosszú áldásokat emlegetve , a szűre alól kihúzza a Pali puskáját.
- Ehen hozom haza a kis fegyvert - mondá - akit nálam tetszött hagyni.
Rám üzent a tekintetös asszony, hogy hamarosan adjam által, de csak ű neki magának.
Félfüllel hallottam is, hogy ifram katonának áll, mög hogy háború is lészen.
Hát, mondok , sietős a puska, be is hoztam még vasárnap előtt.
Ugyan tessön szólni felőle a tekintetös asszonynak.
Hát igaz volna csakugyan? - tünődött magában Pali.
- Már Nebizdrá bácsi is tudja?
Bement az asszonyokhoz és tétova nélkül kérdőre vonta őket, mi igaz a dologban ?
Csakugyan katonának viszik?
Az édesanyja egy darabig habozott a felelettel.
Végre így szólt:
- No igen, fiam, szó volt róla.
Most, hogy fölépültél, már megmondhatom.
Apa szörnyen elkeseredett a te csinyeden, mely csaknem az életedbe került.
És mivel, úgymond, nem fogott rajtad se biztatás, se intés, hát fegyelem alá ad a bécsújhelyi hadi iskolába , ahol majd tisztté fognak kinevelni s ahol őt magát is kiképezték.
- Jaj!... - kiáltá föl önkénytelenül Pali.
Mert apja előadásaiból emlékezett rá, hogy mekkora szigorúsággal bánnak ott a fiúkkal.
Reggeli hat órakor első trombitaszóra talpon kell ott lenni minden legénynek.
A reggeli se nem csokoládé, se nem kávé , hanem hideg tej, s nem is foszlós kalácsot aprítanak abba, mint itthon, hanem amolyan »berdót «, barna cipót, ennek is csak a felét.
Aztán hajrá masérozni , egrecérozni, tornázni!
De még ez hagyján, sőt tán mulatságos is.
De ami aztán következik!
Tanulni, tanulni, tanulni!
Ez borzasztó!
Aki pedig nem szorgalmas, azzal nem sokat teketóriáznak, hanem annyi büntetést mérnek rá, hogy nem győzi kiheverni .
Nem a testi fenyítést, de ennél keservesebbet: az áristomot, ahonnan ki sem eresztik , míg a leckéjét meg nem tanulta.
Ismétlés esetén pedig... ja - ja - jaj!
Dehogy, dehogy megy ő katona-diáknak!
- A jó diáknak - mondá megnyugtatólag Ágnes néni - jó dolga van mindig és mindenütt .
Ha dicséretes a magaviseleted, ott is jó dolgod lesz.
Épp kapóra is szóltál .
Dömöczkey doktor bácsi úgy vélekedik, hogy vagy egy hét multán indulhattok is már .
Akkor lesz a nyári beiratkozás.
Pali szótalan hallgatta s aztán kiment.
Fura gondolatok cikáztak át a fején.