Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Árvalányok
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
12
Bekezdés
1105
Mondat
1980
Szó
21242
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
8
A háziasszony közbeszólása megakasztotta Miskolczynét abban, hogy egész szívvel kimondja az ura előtt a boldogságát.
Ez a benne rekedt szó aztán elkezdett nőni , dagadni, s egyszerre csak már úgy ostromolta a zsilipet, hogy nem volt tovább maradás, ki kellett ereszteni.
A feketekávéját kavargatta, s önérzetes méltósággal ült az alacsony fotelben.
- Mégiscsak a pap él a legszebben! - mondta bevezetésül.
- Meghiszem azt - szólt bele Sarudy, aki a maga rusztikus modorával legkevésbé érezte valaminek a modorbeli hiányosságát.
- Nem is cserélnék én senkivel, legfeljebb egy földbirtokossal.
Misky bácsi nagyot kacagott rá, s megveregette a Sarudy vállát.
A rengeteg nagy, fekete ember most olyan volt, mint egy tatár kán.
Apró sötét szemölcsökkel telehintett, barna arcán kevés fekete bajusz, de nagy megelégedettség volt.
- Á, egy földbirtokos sem él úgy, mint a szegény papok - szólt Miskolczyné.
- Arról beszélek, hogy senkinek a világon nincs olyan gondatlan és független élete, mint nekünk.
- No, ezt már tagadom - szólt bele vitatkozva újra Sarudy -, amennyit én dolgozom , kérem!
Nem engedem így lebecsültetni a papságot.
Kérem, én fölkelek hajnalban a verebekkel, de éjfélkor fekszem le.
Kérem, más embernek egy mestersége van, nekem van száz.
Én, ha kell, paraszt vagyok, ha kell, mesterember vagyok, ha kell, ügyvéd , orvos, bíró, még vályogvető cigány is kitelik belőlem.
- Jó, jó - mondta türelmetlenül Miskolczyné -, nem arról beszélek én, hanem...
De Sarudy nem ügyelt arra a kötelességre, hogy az asszonyok beszédét végig kell hallgatni, harsogva kiabálta tovább:
- Még csak az kéne, hogy az ilyet meghallják az avatatlan fülek.
Hé, Kisfaludy Társaság uram, jöjjön csak ide, el ne higgye valahogy a világért, hogy egy papnak jó dolga van, mert ha valaha megírja valami újságba, én istókuccse utána megyek, osztán akkor meleg lesz magának a füle töve!
- Bocsánat, én olyan rosszat nem írok a papokról, hogy jó dolguk van, én azt írom , hogy borzasztóan nyomorognak: emeljék fel a kongruát!
- Jól van, kolléga úr! - kacagott harsogva Sarudy.
- No, hát kinek van igaza , barátom, nekem vagy a feleségednek? - fordult újabb megerősítésért Miskolczyhoz.
- A magad szempontjából neked, mert a pap csakugyan életigazító mesterember, és egy egész községnek minden apró-cseprő bajával kénytelen foglalkozni.
De a feleségemnek is igaza van abban, amit gondol: mert a pap élete úgy van eligazítva, hogy ha nincs is külön tehetsége arra, hogy a saját sorsát vezesse, akkor is megélhet.
- Mégpedig boldogan! - tette hozzá a felesége.
- Egy papnak nem muszáj egyébbel törődni, csak hogy szépen és alaposan kihasználja azt a boldogságot, amit tálcán visznek elébe.
- Ohhohó! - mondta Sarudy, de Miskolczyné most nem hagyta magát, s nagyobb hangon folytatta.
- Hát, istenem, igaz, a papnak sokan jönnek a nyakára azzal, hogy tessék tanácsot adni!
De hát nem az a legnagyobb élvezet? tanácsot adni másoknak?
Pedig ez a pap igazi dolga, nem?
Az a kis vasárnapi prédikáció csak nem dolog!
Én nem hiszem, hogy amikor a legelső papot megválasztották, annak a kedvéért választották volna.
- De, kedvesem, te egész forradalmár vagy - nevetett a háziasszony.
- No, istenem, teremtőm, az én forradalmárságom!
Az csak annyi, hogy azt prédikálom , hogy minden úgy van jól, ahogy van!
Én mondhatom, rendkívül boldog vagyok, hogy papné lettem.
Nem azért, amiért valaki gondolja, hogy úriasszony lett belőlem, pedig az apám csak szűcsmester Debrecenben, mert hála istennek lehetett volna belőlem akármiféle úriember felesége, hanem azért, mert annyi szerelmet, amennyi a papi házakban van, más foglalkozású férfinak az élete nem bír el.
Mindenki nevetett és kíváncsian figyelt az asszonyra.
A többi asszonyok, akik ahhoz voltak szokva, hogy férfitársaságban ők szépen külön ülnek, egymás közt összebújva, s úgy hallgatják a férfiak beszélgetését, mint a színházi publikum a dobogó alatt a színdarabot, közelebb kerültek az érdeklődésbe s a vita sodrába, de még nem tudtak volna beleszólni!
- Hát itt van ni!
Hát tessék megnézni, nem minden asszony az ura mellől néz rám!
És a lányok, no nektek is megvan már a magatok gavallérja, gyerekek.
A lányok elpirulva rebbentek szét, s a másik szobában hangosan kacagtak egymás szeme közé.
- Az már igaz - folytatta Miskolczyné -, hogyha van valahol a világon családi élet, a papi házakban van.
- No, a katolikus papoknál nincs - szólt közbe a doktor.
Erre hatalmas kacagásba törtek ki a férfiak.
- Ott van igazi, barátom - mondta kemény basszusán Misky bácsi.
- Mindnek van egy gazdasszonya vagy unokahúga!
- Óh, ti jobbak! - szólt Sarudyné.
- Kérem - mondta Bibó, s idegesen tolta közelebb kövéres, nagy, puha testét -, egész komolyan, a mi plébánosunknak rendes családi élete van.
Öt gyereke van, és a legnagyobb gond és nélkülözés mellett iskoláztatja őket.
Akárhányszor együtt vagyunk , s elpanaszkodja szegény, hogy mennyi gondja van.
- Nekik mégis van egy jó dolguk - szólt újra a doktor, aki már elfogadta a tételt -, az, hogy velük nem pörölhet az asszony.
- De még a szemüket is kiszedi! - kacagott Misky bácsi, és soká elmulatgatott ezen az ötletén, nem is igen hallva egy ideig a többiek beszédét.
- De kérem - replikázott mindjárt Sarudy is -, mi a házasság? csak disztingváljunk , mi a házasság!
No kérem, ugye hogy az, hogy egy férfi a legszigorúbb módon leköti magát, hogy ő csak egy nőt fog szeretni.
És ha ezt a fogadalmát megszegné, akkor kiteszi magát a legnagyobb botránynak, az emberek lenézésének, megszólásának , megvetésének.
- Az asszony is ugyanazt teszi - szólt bele a felesége.
- Persze hogy ugyanazt, nem is volna méltányos, hogy csak az egyik tegye!
De hát ez a botrány mégis lefolyhat, kérem, ha úgy esik, tisztességesen, az emberi társadalom által megszabott formák szerint: a válópör útján!
Vagyis kérem, miközülünk akárki , ha jónak látja, és el bírja viselni azt a kis botrányt, szépen megszabadulhat a feleségétől; mint az a barátunk, aki a feleségének tizenhat évi civakodás után félesztendős kúrát rendeltetett, s mikor a fél év letelt, megindította a válópört hűtlen elhagyás címén.
Mindenki nevetett.
- No de kérem, tegye meg ezt a katolikus pap!
Hiszen ha a gazdasszonynak nevezett feleség, ha észreveszi, mi készül ellene, a markában tartja az urát!
Próbálja egy pap azt a botrányt elviselni, hogy a gazdasszonyától válik!
Kérem, hacsak ki nem ugrik a reverendából, és elébb meg nem esküszik vele, el nem válhat olyan becsületesen, mint az előbbi barátunk!
- Nem az a baj, fiam - szólt Misky bácsi -, de milyen nőket kell azoknak ölelgetni!
Újra kitört a kacagás.
S a kis papnék boldogan érezték, hogy ők mennyire méltó párjai a férjüknek, és egy fokkal jobban élvezték a párok az összetartozandóság felemelő érzését.
- Kérem, a hercegprímás sem kap különb asszonyt, mint amilyen egy falusi mesteremberhez illik.
Grófnék nem mennek el szakácsnénak!
- Látod, vén gazember, ezután becsülj meg, mert én utánam bizony megszophatod mind a tíz ujjadat!
- Hát hisz egy jó gazdasszony után még jobban megszopnám, mert az legalább tud főzni.
Úgy belejöttek a jó hangulatba, hogy egyik kacagás a másikat szülte.
De a háziasszony finom diplomata érzését nagyon sértette, hogy az ő házában, az ő füle hallatára ilyen kellemetlen beszédek folynak, még kiszivárog a híre.
- Pardon - mondta -, nagyon kedves volna, ha az urak megmaradnának a saját felekezetükön belől.
- Ugyan kérem - mondta Sarudy, aki már csakugyan jól beszeszelhetett -, tessék csak egyszer meghallgatni, mit beszélnek egy rendházban.
Ott hogy beszélnek rólunk meg Lutherről meg a mi konkubinátusunkról.
Elhallgatott, mert a háziasszony fagyosan és élesen nézett a szemébe.
- No, koccintsunk egyet - szólott az esperes, aki most nyitotta ki a száját először az este.
Sarudy felpattant, s átment a másik szobába.
Utána a férfiak.
Mikor Bibóval összekoccintotta a poharát, az esperes nagyothallására számítva, azt mondta:
- Azt hiszem, az öregasszonyt avval sértettem meg, hogy azt mondtam, a hercegprímáshoz se megy úriasszony szakácsnénak.
Pedig ő is elment volna.
Hisz itt is csak szakácsné.
Ez is konkubinátus.
Kiitták a borukat.
- Te - súgta oda Bibónak -, én bizisten meg vagyok róla győződve, hogy ez a dáma ma is szűz.
Kacagva váltak el, s újra pohárral közeledtek az espereshez, aki melegen koccintott velük.
- Nem ilyen dolgokról akartam én beszélni, de férfiakkal nem érdemes szóba állani - szólt odabenn Miskolczyné, mikor a férfiak kivonultak közülük.
- Azt akartam mondani , hogy az ideális szerelemre annyi példa nincs semmiféle házasságban, mint a papi házasságokban.
- Az igaz - mondta egyszerűen a háziasszony.
- Az bizony lehet - szólt Sarudyné, s Bibóné furcsa kis borzas fejével közel húzódott, mintha most következnék a suttogó kis pletyka, úgy kuporodott a két idősebb asszony elé.
- Olyan ember nincs több, mint az én uracskám - mondta.
A többi asszony mosolyogva nézett rá.
- Tetszik tudni az én házasságomat? - kérdezte az asszonyka.
Az asszonyok közelebb hajoltak, nagyon kíváncsian várták.
- Az én apuskám ispán volt, mindig nagy uradalmakban voltunk, de aztán ő elbetegesedett, és egyszer Pestre mentünk lakni.
Egy nagy háznak az udvarában , egészen a fenekén volt a mi kicsi kis lakásunk, szomorú volt ott nagyon, de a szemközti ablakban lakott egy fiatalember...
- Ahá - mondta Miskolczyné, s mindnyájan nevettek.
- Igen, az volt az én uracskám.
Mindig fekete ruhában járt, és igen szorgalmasan tanult.
Sohasem ment el hazulról, csak amikor iskolában kellett lennie, azután mindig otthon volt és tárogatózott.
- Kedves - mosolyodott el Miskolczyné újra, és még előbbre hajolt, a térdére könyökölt, úgy nézett az asszonyka szemébe.
- Egy esztendeig laktunk így szemben egymással, és sohasem beszéltünk...
- Csak szemmel, ugye, drágám!
- Igen, mikor a porrongyot kiráztam... - s összenevetett a négy asszony.
- Aztán, ki gondolta volna, mi történt?
- Ugyan mi?
- Augusztus harmincegyedikén kopogtatnak, délután négy órakor, mikor az egész család otthon volt, véletlenül a bátyám is itthon volt, aki kereskedésben van Pesten... s belép a mostani uracskám.
- Alászolgája, alászolgája.
No most mi lesz, én borzasztóan meg voltam ijedve.
Hát kérem, megkérte a kezemet.
Soha egy szót nem beszéltünk odáig, és mindent tudott rólunk.
Az asszonykának elfutotta a könny a szemét, és befakadt a sírása a torkába.
- Édes - mondta Miskolczyné, s abban a pillanatban végtelenül megszerette a kis asszonykát.
Úgy nézett rá, mint anya a gyermekére, s megfogta a kezét.
- Így szokott az lenni, fiacskám - mondta gyöngéden.
- Az igaz szerelem nem ismer akadályt.
- Az én uram is ilyenformán csinálta! - folytatta Sarudyné.
- Tudjátok, a szüleim nem akarták engedni, hogy kijöjjek falura, hál' istennek nem voltunk rászorulva, és várni akartak vele, míg otthon a városban üresedik hely, ahova beválaszthassanak.
De én makrancoskodtam, és aztán, mikor megválasztatott az uram, megjegyzem a fényképem alapján, mert azt is kértek, mégpedig abból a célból, hogy azt mondták a parasztok , ha már tanítónőt választanak, nekik nem kell valami kis haszontalan teremtés, hanem a legnagyobb, aki csak van, mert az ő gyermekeik nagyon vásottak.
Ami igaz is.
De az is igaz, hogy belőlem nézték ki, már hogy a fényképemből a legimpozánsabb és a legerélyesebb tanítónőt.
Büszkén húzta ki karcsú derekát.
Kicsike volt és arányos termetű, és olyan gyerek , mint az elemi iskolások.
- Hát alaposan becsapta a fényképem őket, de már nem lehetett segíteni rajta.
Mikor megérkeztem, a pap uram vissza akart küldeni a mamához, de én bizony sírva fakadtam az első goromba szóra.
Hogy aztán valami baj ne legyen, hát felfogott a sorsomon , szorgalmasan bejárt az iskolába segíteni a tanításban...
Karácsonytól kezdve azután ő tanított... egyedül!
- Jaj de aranyosak - kiáltott fel Miskolczyné, és ölbe kapva a kis Sarudynét , összevissza csókolta.
- De én, gyerekek! - mondta feldagasztva hatalmas mellét, s királynői önérzettel tekintve le asszonytársaira - én!
Tudjátok-e, én hogy mentem férjhez!
Azt már elégszer mondtam, hogy az apám szűcsmester Debrecenben.
Evvel kérem én dicsekszem , mert nincs is rajta semmi szégyellni való.
Ezzel én úgy vagyok, mint a Jókai cigánya , akinek a lábán csizma volt ugyan, de az egyik lyukas volt, hát azt tette előre, ne gondolja valaki, hogy tagadja!
Én is elmondom fűnek, fának, hogy az apám szűcs.
Az nagy mesterség, mert az nagy pénzekkel dolgozik!
Gyorsan beszélt, csakúgy pergett a szó a szájából, s eleven gesztusokkal, remek vállvonításokkal kísérte szavait.
- Lakott az udvarunkban egy szegény özvegy papné, aki diákokat tartott.
Ennél lakott az uram.
Úgy ismerkedtünk meg.
Én kérem jártam a zenedébe, és jártam a felsőbb leányiskolába, és voltam valami tizenöt esztendős, őkelme meg járt a kollégiumba, és nem sokkal volt nálam idősebb, talán három esztendővel.
Elsőéves teológus volt.
Hát az én Endrém már szeptemberben elkezdett nekem köszöngetni.
A többi diák is köszönt , de azt nem vettem észre!
Ezt észrevettem, mert szép fiú volt a huncut, és abban az időben sem volt a lány szíve páncéllal védve a köszönés ellen.
Nem tudom én, az Exegesis meg a zsidó nyelv professzora mit csinált, mit nem csinált olyankor, de ha én reggel kilenc órakor korcsolyázni mentem, hát ő is ott volt.
Egyszer aztán bál van, s tánc közben egyszerűen azt mondja nekem az én Endrém, hogy ő nem tud nálam nélkül élni.
No ha nem tud, akkor csak egyre kérem, ne lakjon az udvarunkban, hanem a város túlsó sarkában.
Én szűcs leánya vagyok, nincs kidobolva a debreceni piacon , hogy az apám nemesember; máris egyre a teológussal szekíroznak...
Úgy is lett!
Őkelme szépen elköltözött; szegény özvegy papnét sajnáltam, mert sose kapott több ilyen jó diákot.
Haj istenem... tessék csak azt meggondolni, hogy ő akkor elsőéves teológus volt, és négy évig kellett tanulnia a kollégiumban!
Az ötödik évben esküdt felügyelő volt.
Akkor kiküldték Utrechtbe, de ottmaradt három esztendeig, mert olyan jó diák volt, hogy a hollandusok mind a tengerbe ugráltak volna, ha hamarabb hazajön.
Akkor egy évig káplán volt a püspök mellett, ez volt a kilencedik esztendő!
A következő évben megválasztották a mostani parókiánkra, és itt volt a tizedik esztendő...
És a korcsolyázási jelenet tizedik évfordulóján beállított Debrecenbe tizenkét szekérrel... értem.
Melankolikusan, szinte fájó megelégedettséggel mondta ezt.
Az asszonyok hallgatva néztek rá.
- Ez nagyon szép volt - szólt a kis Bibóné.
- Nagyon erős lehetett az örök eskü - mondta Sarudyné.
- Örök eskü!
Fiam, mi nem tettünk egymásnak örök esküt!
Csak azok esküdöznek egymásnak, akik nem bíznak önmagukban!
Mi ismertük magunkat!...
Endrének nem kellett sietnie, nekem nem kellett várnom, a célunk közös volt: emberré lenni!
Valami hatalmas, kolosszális érzés volt ebben.
Az esperesné is megszólalt.
Ma először közvetlen és természetes őszinteséggel!
Hideg és gőgös hangulata megolvadt, s a melegség kissé elkapta.
- Hát az én házasságomat ismeritek?
- Ah.
- Nem.
- Dehogy...
Kíváncsian pillantottak rá, s egy szemhunyorítás alatt teljesen elfelejtették az eddigi hatásokat.
Még Miskolczyné is kizökkent kiválóságának nemes pózából, s kíváncsi asszonnyá vált.
- Mikor az uram először házasodott meg, nekem kellett volna hozzámennem...
De szegény embernek van egy gyöngéje, annyi finom és szép jellemvonás közt: a bor.
S egy kellemetlen incidens miatt visszaküldtem a gyűrűjét.
S látjátok, milyen az ember sorsa.
Aki nem kellett mint okos, derék, ifjú, azt megkaptam penitenciaképpen mint romot...
Hideg szeme megvörösödött, megnedvesedett.
A három asszony megdöbbenve és mégis megnyugodva érezte, hogy ez a nő vitte el a pálmát!...
- Istenem...
- Ah, ah...
- Asszonyi sors!...
A férfiak nagy robajjal jöttek be a másik szobából.
Sarudy nagy hangon robban rájuk:
- No asszonyok, hát mit szólnak erre!
Azon vitatkozunk a doktorral, hogy egy férfi sem házasodna meg soha, ha nem fognák!
Az asszonyokat súlyos kiábrándulással érintette ez a kellemetlen és profán hang.
- No nézd már!
- Nahát ez sok!...
Miskolczyné az urát nézte, aki egyenesen állott a másik szoba elején.
A lámpa élesen megvilágította az arcát.
Mosolygott, de olyan halálos unalommal, olyan rettenetes elteltséggel, mint aki teljesen megunta az életét a testi és lelki zavartalan bőség ölén.
S ettől az ő arca fakó lett, s a szíve elkezdett rendetlenül dobogni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE