Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Az esküvő csöndben történt.
Makóné szerette volna ugyan teljes pompájában élvezni diadalát, hosszú kocsisorral végig robogni a főutcán a templomhoz, előkelő vendégek seregével, diszruhás huszártisztekkel, meghíni a lakadalomra a főispánékat, a törvényszéki elnököt, a katonai zenekar játszott volna az ebéd alatt s Antalffyné , Gulyásné és a többi ellenségei sápadoztak, zöldültek, kékültek volna az irigység miatt.
De nem lett igy, Paula nem akarta, az ezredes sem és a hozzávaló pénzt sem tudták volna honnan keritni Makóék.
Hát csak egész csöndben folyt le, már a mennyire csöndben folyhatott le ez a nagy esemény, mely fölkavarta egész Bedeházát.
Antalffyék és sokan mások az utolsó napig reménykedtek, hátha közbejön valami s füstbe megy ez a házasság.
Névtelen fölvilágositó levelek sem hiányoztak, melyekben egyik vagy másik magát megnevezni nem akaró igaz tisztelője az ezredesnek, óvja és inti őt a szörnyű ballépéstől; de az ezredes a kályhába dobta a leveleket s ha keze ügyébe akadnak, tán oda dobta volna a levelek gyöngéd iróit is.
Semmi jó tanács nem tartóztathatta föl ezt az elvakult embert.
A bedeházai előkelő társaságnak immár számot kellett vetnie azzal, hogy Makó Paula Hadady Ernőné lesz, méltóságos asszony lesz.
Némelyek kikerülhetlennek tartották , hogy a társaság most már vegye föl kebelébe; de az engesztelhetlenek még duzzogtak .
Mindamellett valamennyien a templomba tódultak s annyi nyájas mosoly szállt a szép menyasszony felé, hogy az egészen elbámult a jóindulat ilyen számos nyilatkozatán .
Antalffyné maga is ugy vélekedett, hogy ha Paula meglátogatná őket, bajos volna a vizitet nem viszonozni.
A két Antalffy leány pedig oly hangosan, hogy Paula is meghallhassa, jegyezték meg a háta mögött:
- Igazán nagyon bájos menyasszony ez a Paula.
Mikor a szertartásnak vége lett s az uj pár kifelé jött a templomból, annyi kéz nyult, hogy megszoritsa Paula kezét s annyian kivántak neki boldogságot, hogy alig tudta kezét kiszabaditani s megköszönni a sok jó kivánságot.
Eleinte komoran , hidegen, azzal a büszke dacos arccal, melylyel fogadta azelőtt bántalmaikat; de lassanként fölengedett szivében a fagy, önkénytelen melegebben szoritotta meg a feléje nyujtott kezeket s mosolyogva köszönte meg a jó kivánságokat.
Aztán gyöngédebben simult vőlegényéhez s szemei hálásan tapadtak ennek a daliás , nemes férfinak arcára, mintha neki akarná megköszönni mindezt és mikor beültek a kocsiba, mely őket elzárta a többi világ elől s csak ketten voltak ott, egyedül ketten, akkor lehajolt a szép menyasszony s megcsókolta a férfinak kezét.
- Oh édes, - szólt a férfi meglepetve, csaknem megdöbbenve.
S szemei vizsgáló tekintettel fordultak menyasszonya felé.
Hát oly nagyon, igazán oly nagyon szereti őt ez a szép fiatal nő?
E vizsgáló tekintet elől hátrahuzódik Paula s ugy érzi, mintha ajkán megfagyna a szó .
Mindaz, a mit mondani akart, visszaszorul szivébe, egy szót, egyetlenegy szót sem birna most már abból elmondani.
Pedig imént még ugy szerette volna szivét kitárni , ugy szerette volna elmondani, a mit gondol, a mit érez, a mit soha sem mondott még el senkinek, mert nem volt senkije, kihez bizalommal fordulhatott volna.
Oh, ugy szerette volna egész lelkét belé lehelni ebbe a nemes férfiba, ki most még dicsőbbnek tünt föl szemei előtt, a mint ott állt oldala mellett az oltárnál, a mint erős, férfias hangján elmondta: »szeretem, soha el nem hagyom.«
Magas, daliás termete mintha még magasabban emelkedett volna ki, az erő, a bátorság látszott napbarnított , edzett vonásaiból.
Paula áhitattal tekintett reá.
És aztán, a mint karján végig haladt a bámuló sokaság közt, melynek máskor ellenséges indulata most elsimult s hallotta a nyájas üdvözleteket, fogadta a kézszoritásokat és tudta, hogy ezt is mind férjének köszönheti, akkor hálás szivében ujra ismételte az oltárnál elmondott eskü szavait, forróbban, bensőbben.
Szeretni fogja, szeretni holtáig, szeretni igazán szeretni, a hogy csak birja.
De a mint most látja a reá szögezett gyanakodó, fürkésző pillantást, egyszerre megszakad szivében a gyöngédség ez áramlata s föltámad régi büszke dacos lelke.
Hát kétkedik benne az, a kinek ő egész lelkét akarta odaadni e pillanatban, a kinek csaknem lábaihoz omlott?
És kétkedik ebben a percben, mikor az oltártól jönnek, a hol örök hűséget esküdtek egymásnak!
Éles fájdalom nyilal át szivén, de egy szóval, arcának egy vonásával sem árul el abból semmit.
Csöndesen, némán ül ott a kocsiban férje mellett, aki kedveskedve átöleli derekát.
A szülői házban még rövid villásreggelit kell elkölteniök mielőtt nászutra indulnának.
Ámde a rövid villásreggeli végtelen hosszura nyulik.
Makóné ki akart tenni magáért.
Az ezredes türelmetlenül várta, mikor szakad már vége ennek a sok evés-ivásnak .
Bizony még lekésnek a vasutról.
Csak egy pár vendég volt jelen, Keve kapitány, az őrnagy, az alezredes.
Keve kapitánynak szerfölött jó kedve van s olyan tréfákat és enyelgéseket enged meg magának Makónéval, a mik sehogysem tetszenek az ezredesnek.
Három vagy négy rokon is van jelen.
Nem látszanak valami nagyon előkelő úri embereknek s szerényen meghuzódva , hallgatagon falatoznak és iddogálnak.
Csak az egyiknek közülök, valami ügyvédnek jár mindig a szája.
Mint azok a rúgón járó bábuk, minduntalan föl-fölpattan üléséből s megereszt egy pohárköszöntőt.
Mikor az ifju párt emlegeti, Hadady ezredes ugy veszi észre, mintha az őrnagy és az alezredes ajkain mindannyiszor egy-egy mosoly lebegne, a mi nem kis zavarba hozza az ötvenegy éves vőlegényt.
Boszusan harapdálja ajkait s szeretné az ördöggel elvitetni azt a bőbeszédü fecsegőt, a ki nem birja befogni a száját.
Makóné nyájasan kinálgatja vejét:
- De legalább ebből.
No hát abból.
De Hadady Ernő jóllakott már boszúsággal.
Nagyon boszantja az is, hogy az asztali ezüstöt bizonyosan összekéregették különböző helyekről, mert látja a késeken, a villákon, a kanalakon a különböző monogrammokat s látja azt is, hogy az őrnagy éles szemét nem kerülte ki ez a figyelemreméltó jelenség.
Ebből biztosan következtetheti azt is, hogy holnap a főispánéknál az fogja képezni a mulatság tárgyát, hogy járták be Makóék a várost, házról házra: kérünk egy ezüst kanalat a leányunk lakodalmára Hadady ezredessel.
Haragos redők huzódnak az ezredes homlokára.
Nem szereti, ha nevetség tárgyává lesz.
- Ugy hiszem Paula, siethetnénk egykissé, - szólt menyasszonyához nem épen nyájasan.
Az nem felelt, csak csöndesen oda sugott az anyjának, hogy már fölkelhetnének.
De még nem lehetett, a nagyszáju ügyvédnek még volt valami mondani valója.
Még egyszer kellett koccintani, a mi az ezredest már egészen idegessé tette.
Akkor aztán elkezdte a nyavalygását az apa.
Szegény kis emberke többet ivott, mint a mennyit megbirt s most szörnyen elérzékenyedett.
Csak ugy potyogtak a könyei .
Számtalanszor megölelte a leányát s folyvást azt hajtotta:
- Oda adtam az én legdrágább kincsemet, az én egyetlenegy gyermekemet, az én szemem fényét!
Ki fogja ugy szeretni mint én?
A felesége csittította, el akarta hallgattatni, de aztán ő maga is elérzékenyedett .
Most már mindaketten sirtak, jajveszékeltek.
Az ezredes ingerülten karon fogta menyasszonyát.
- Menjünk.
Paula csodálkozva tekintett reá tágra nyitott nagy szemeivel.
Ugy látszott neki , mintha egy idegen embert látna, egészen más embert, mint a kit eddig látott.
Az arc ugyanaz volt és mégis egészen más, nyersebb, ridegebb, nem azok a nemes vonások , szemeinek nem az a kifejezése és egyszerre öregebbnek, sokkal öregebbnek látszott , arca oly barázdás, haja olyan ősz.
Remegve vette le róla szemeit Paula.
Egy haragos öreg ember állt előtte a dicsfénynyel övezett ideális alak helyett.
De még nem birta elhinni.
Nem, nem, ez káprázat.
Künn csepegni kezdett az eső s hirtelen hidegre fordult az áprilisi tavaszi nap.
Az ezredes mormogott valamit.
A csúzt érezte tagjaiban.
No még ennek is most kellett jönni?
Nemsokára kocsiba ültek.
Ki a vasuti állomáshoz.
Ott ujabb boszuság.
A vonat két órát késik, csak két óra mulva indulhatnak.
Az egész tisztikar ott várta őket az állomásnál.
Gyönyörü virágbokrétát nyujtottak át az ezredesnének.
Gróf Falkenburg főhadnagy adta át az ezred nevében.
Az ezredes megköszönte a szives figyelmet, de homloka még mélyebb ráncokba huzódott .
Az a két óra keserves kinszenvedés volt neki, mialatt a fiatal tisztek bókolva vették körül a szép ezredesnét.
Ugy tett ugyan, mintha föl sem venné, gavallér ember az ilyenen meg nem ütközik, csak nem teszi magát nevetségessé azzal, hogy féltse; de azért kémlő tekintete összehuzott szemöldökei alól minduntalan oda szállt.
Paula észrevehette, hogy megütközik vidámságán, mint a hogy valamivel előbb boszankodott könyein.
Végtelen szomoruság fogta el az ifju nő szivét, ugy szeretett volna sirni, alig birta visszafojtani könyeit; de ugyanakkor érezte, hogy emelkedik bensejében a dac és a büszkeség.
Csak azért sem mutatta fájdalmát, mosolyt erőltetett ajkaira s csevegett élénken, vidáman a fiatal tisztekkel.
Olykor-olykor fölhangzott csengő kacagása, a mire a férj egy-egy lopva oda vetett komor pillantással felelt.
Szerfölött boszantotta az ezredest a Makóné magaviselete is, a ki ott nevetgélt és kacérkodott egy csoport fiatal tiszttel, mig gyámoltalan férje egy kuckóban búsult és törülgette a szemeit.
Az ezredes percről-percre ingerültebb lett.
Még sem csöngetnek?
Még sem?
Abba hagyta sétálgatását az őrnagygyal s az alezredessel és a fiatalabb tisztek azon csoportjához lépett, kik az ezredesnét körülfogták.
Most már nem távozott neje mellől, ámbár nem vegyült a beszélgetésbe s látszólag egykedvűen, szótlan cigarettázott tovább, mialatt belsejében forrt a harag.
Végre megérkezett a vonat.
Csöngettek.
A tisztek sorban kezet csókoltak a szép fiatal ezredesnének, az anya megölelte leányát, a szegény apa is elővánszorgott a kuckóból , hogy még egyszer búcsút vegyen.
Az ezredes valahogy kikerülte, hogy ő vele is össze ne csókolózzék s gyorsan fölemelte feleségét a vasuti kocsiba.
E pillanatban egy civil fiatal ember közeledett feléjök, a ki már előbb néhányszor próbált közelebb menni a fiatal asszonyhoz, de látva, hogy a tisztek egészen körülfogják, mindannyiszor visszahuzódott.
Most észrevette Paula s oda hivta:
- Maga az, Zoltán?
Mit csinál itt?
- Búcsúzni jöttem.
- No hát jőjjön, - szólt a fiatal asszony könnyedén s kezét nyujotta a kocsi ablakából.
- A templomban nem férhettem közelébe, - szólt az ifju; - fogadja most üdvözletemet .
Teljes szivemből kivánom, hogy boldog legyen.
- Köszönöm, - viszonzá Paula mosolyogva.
- Szép magától, hogy mégis eljött.
Bemutatta férjének: rokonunk Szecsey Zoltán.
Az ezredes hidegen nyujtott kezet.
A rokonokból már elég volt neki ma.
Még pár szót váltott Paula az ifjúval, játszi, büszke hangon, csak ugy oda vetve.
A fiatal ember komolyan, csöndesen felelt.
Aztán köszönt és hátrább vonult.
Másodikat csöngettek.
Az ezredes Paulára tekintett s úgy vette észre, mintha keze, melyben a virágbokrétát tartotta, idegesen remegne; aztán kinézett az ablakon s szeme megakadt a fiatal emberen, ki egy oszlophoz támaszkodva nézte az indulásra készen álló vonatot.
Nagyon sápadtnak és szomorúnak látszott.
- Közelről rokon? - kérdezte az ezredes Paulától.
Volt valami a hangban, a mi Paulát bántotta s a mint tekintete most férje kémkedő tekintetével találkozott, az ifju nő kissé elpirult.
- Távoli rokon, - felelt aztán hidegen.
S ujra kihajolt az ablakon, hogy a tisztekkel váltson még pár szót.
- Vigyázzon, a vonat mindjárt indul, - figyelmeztette férje.
Harmadikat csöngettek.
A tisztek még egyszer szalutáltak.
Az ezredes állva viszonozta köszöntésüket s egy darab ideig még mereven kitekintett, de nem a tiszteket nézte , hanem azt a sápadt fiatal embert az oszlopnál.
Nemsokára eltünt a pályaudvar a búcsúzókkal, a vonat gyorsan robogott előre.
Az ezredes fölhuzta az ablakot s leült Paula mellé.
Kivette kezéből a virágbokrétát s megfogta kezét.
Szólni szeretett volna, de nem tudta mit mondjon, nem találta a szavakat.
És Paula sem találta.
Zavart, nyugtalan volt mindkettő s nem tudtak szabadulni valami kellemetlen érzéstől.
- Nem veti le a kalapját, édes? - szólt végre a férj.
Paula letette kalapját.
Férje aztán a kis köpenyt akarta gyöngéden levenni vállairól .
A nő nem hagyta s összébb huzta keblén köpenyét:
- Hüvös az idő, - szólt mintegy mentegetőzve.
Az ezredes helybenhagyta: igaz, hűvös.
S két kezébe szoritotta neje kis kezét, mintha melengetni akarná.
De az a kis kéz mintha élettelen pihent volna izmos kezei közt, nem áradt most abból az a delejesség, mely végigfutott máskor Hadady Ernő minden idegén.
Csöndesen , szótlan ült férje mellett Paula s az ezredesnek agyában ujra megvillant az a gondolat:
- Hát szerethet engem ez a szép, fiatal nő igazán?
Pillantása a szemközt lévő tükörre esett s ugy rémlett neki, mintha egy mogorva , ráncosképű öreg arcot látna.
Majd feltüntek képzeletében a délceg fiatal huszártisztek, Falkenburg gróf, a sápadt civil ifju.
Ugy képzelte, mintha ujra hallaná Paula vidám csevegését.
Aztán ujra látja képzeletében a sápadt ifjut, a mint az oszlop mellől folyvást nézi Paulát, mig csak a vonat el nem tűnik.
Aztán eszébe jutnak a névtelen levelek, a rágalmak, a gyanusitások, melyeket akkor megvetett, de a melyek most ujra fölélednek.
Hátha valami mégis igaz volna azokból?
Ádáz indulat forr a férfi szivében, vad féltékenység, szemei villámokat szórnak.
A nő félénken húzódik odább.
A férfi kissé megszégyenülve, de nem minden keserűség nélkül szólt:
- Fél tőlem, Paula?
A szép, fiatal asszony férjére emeli könyben uszó szemeit:
- Ernő!
Nem mondhatja el, hogy mi fáj ugy neki, de nagyon fáj.
Érzi, hogy nem birja többé úgy szeretni azt a férfit, a hogy szeretni akarná, a hogy megfogadta, a hogy hitte.
Érzi , mint száll alább becsülésében, a ki nemrég még oly magasan állt s érzi, mint száll vele ő is.
Érzi, mint sülyed alá házasságuk a közönséges lelkek szinvonalára.
Oh, ha férje belátna az ő lelkébe!
De az nem lát be, csak a könyeket látja, melyek szemébe gyűltek.
- No, édes, csak nem fog sirni?
S magához vonja, átöleli.
Érintésétől vére fölpezsdül s mindegyre hevesebben öleli , ajkait mindegyre forróbban csókolja.
Paula reszket s egy percig föltámad benne dacos büszkesége, mely arra nógatja, hogy szakitsa ki magát az ölelő karok közül s vallja be nyiltan:
- Nem szeretlek, nem ámitalak.
De már késő, az esküvő előtt kellett volna.
Irtózik a botránytól.
Képzeletében látja , mint zudul föl ellene az egész Bedeháza, mint fordul el tőle megvetőleg mindenki s mily szégyennel boritná el ennek a becsületes embernek a szeplőtlen nevét.
Most már nincs utja a visszatérésnek, meg kell adni magát sorsának.
Váltsa be, a mire esküdött, legyen hű és engedelmes feleség.
S csöndesen, bágyadtan, örömtelen viszonozta a férj csókját és átengedte magát ölelő karjainak, mialatt mély szomoruság töltötte be egész szivét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE