Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Amikor Erdélyig hatolt volna a hir, hogy a bécsi udvar protestáns papjaink ellen indult meg, a Partiumtól Ungvármegye széléig megzördültek a kardok.
Szepessy Pál árva legényeinek huszezer kardja zördült meg ugyanegy pillanatban.
Keserves idők multak el, mire Erdélyig sikerült átvernie magát Keczer Gábornak .
Hisz ellenséggel voltak megrakva városok szélei, falvak, utkeresztezők, hágók és folyó-átkelők, a nép pedig erdőkbe és kősziklák megé bujt meg s ott tengette kilátástalan életét...
Hónapok multak bele, mire a Partiumig tudott elvergődni Keczer Gábor, vigyázva a reá leselkedő lancknehtekre, búval emlékezve vissza ifju hitvesére s gyászolva fegyverbe-öltözött vén apjának riasztó állapotját.
Neki magának is elegendő oka volt reá, hogy horgadt fejjel üljön a lova hátán , miközben két szolgaembere szótlanul kocogott megette.
Hisz alig hitte többet , hogy visszavigye még az Isten fiatal feleségéhez, akit - a szive alatt - ébredező élettel hagyott vissza.
Csak bujkálva merte a Partium felé lopni magát, de igy is az éjszakák leple alatt tudott csupán előbbrehatolni délkeleti irányba, miközben gazdátlan csillagok mutatták neki az utat.
És noha élő lélekkel alig találkozott, mert kerülte a lakottabb tájakat, hirek az ő füléhez is elértek azért.
A zempléni hegyek között, Homonna táján valahol, értesült róla, hogy Lipót császár, ámbár három esztendővel előbb kegyelméről biztositotta a Wesselényi-összeesküvés minden életben-maradt tagját, most mégis véresen akart leszámolni valamennyi lázadóval...
Ugy látszott, könnyü dolga lesz, mert nem éltek már a régi vezérek, akik rendületlenül szállván szembe mindenkor a császárral, odacsaptak volna most is a kardjuk markolatára.
Az egész nemzet megsiratta Zrinyi Miklóst, amikor - állitólag! - vadkan agyarai szaggaták föl a nyakereit.
Szörnyü kimulása századokra kiható csapás volt a hazára...
S rég porbahullt a feje öccsének, Péternek, aki puszta megjelenésével ozmán dandárokat szalasztott meg Szlavóniában és Bosznia hegyei között...
Kimult a büszke és nagyhatalmu Nádasdy s tizenegy apró árvája kegyelemkenyéren tengette bús napjait...
Haját tépve siratta az ifju és utolsó Frangepánt tébolyult jegyese és sokan sóhajtottak föl az öreg Bónis nevére, akinek pozsonyi hóhér csapta el a fejét.
És Keczer Gábornak, ahogy mindezt megforgatta magában, még mélyebbre bukott a feje.
Hiányzott a régiek emlékéhez méltó vezér, mert Szepessy Pálék verekedni tudtak legföljebb és dulni a Tiszaháttól Morváig, valahányszor feléjükforditotta arcát a jószerencse.
Most azonban, hogy Szepessy Pál és bujdosótársai ujból a Partiumba szorultak vissza, a borzadály kiáltása hasitott végig Munkács várától Árva váráig.
A még-megmaradt nép lelkendezve futott a sürü erdőkbe, a magukra-hagyott prédikátorok pedig védtelenül álltak a császári hordákkal szemben.
Szelepcsényi primás, mint királyi helytartó, visszanyult most a Wesselényi-lázadásig.
Lelesz táján bujkált még Keczer Gábor, amikor megtudta, hogy két elfogott levél alapján idézik Pozsonyba a protestáns lelkészeket és tanitókat.
A két levelet a nyughatatlan Vittnyédy fiskális irta volna, akiről még életében köztudomásu volt, hogy ördögi tervet kovácsolt Lipót császár meggyilkolására.
A két levél közül az egyik Bethlen Miklóshoz volt intézve, a másik Keczer Andrásnak szólt olyan időben, amikor Eperjes város birája volt még ez a puritán ember.
S Keczer Gábor megsejtette, hogy édesatyja aligha fogja viszontlátni többé városát , megtört feleségét, régi barátait és ifju mennyét, a kis Rauscher Editet, akit annyira kedvelt, ugyszólván ölbeli kora óta.
Ám egyéb riasztó valóságot is megtudott még Keczer Gábor.
Maga mögött hagyta már a Bodrogköz lápvilágát s a záhonyi révnél épp a Tiszán készült átkelni, amikor értésére esett, hogy a két Vittnyédy-levél, amelyekből az összeesküvésben való bünrészességet olvasták rá a protestáns papok és iskolamesterek fejére, koholt s bizonyos Tábori Erzsók keze van a dologban.
És itt megrémült Keczer Gábor.
Érezte ugyanis, hogy ez a szörnyü teremtés bosszutól remeg minden idegszálában s előbb-utóbb vérpadra viszi a Keczer-nemzetség férfinemen levő valamennyi tagját.
Beleborzongott!
Ősz volt már s Keczer Gábor a Tiszántul bujkált és törte magát nagyvigyázva a Partium felé.
De még mindig hatottak el hozzá hirek, az elhagyott Felső-Magyarországról, amelyek keserüséggel árasztották el őt elméjében.
Mintha a jövőbe látott volna el hirtelenül.
És látta magát elszakitva övéitől , esztendőkig bujdosva és henyélve, miközben mulnak-mulnak fiatal esztendei.
S még mélyebbre csuklott a feje.
Mögötte szótlankodva kocogott két szolgalegénye.
Olykor-olykor hátraszólt:
- Rossz csillag jár Magyarország fölött, emberek...
- Igenis, urfi, - szólalt meg az egyik.
A másik pedig rámondta:
- Valahogy mindig leszünk, urfi...
Ujabb hallgatás után felsóhajtott Keczer Gábor:
- Megfordul még a katonacsillag, meglássátok, emberek!...
Mert van Isten, a szenvedéseinket pedig ő sem nézheti tovább...
Csak sose veszitsük el a hitet benne és önmagunkban!
A két szolgalegénynek ugy tetszett azonban, hogy a bútól elboritott úrfi maga-biztatására állitja csupán mindezeket.
Jó-mélyen jártak már a Tiszántul, amikor névtelen hirnököktől megtudták, hogy a törvénybe idézett szuperintendensek, papok és oskolamesterek közül harminchárman jelentek meg Pozsonyban.
Vádolták őket, hogy nemcsupán a pápista hiten lévőket , hanem az ország királyát is bálványimádónak s a pápa kutyájának csufolták , szemtelen szókkal illetvén a szenteket s gyalázták a Boldogságos Szüz imádatát .
Egyéb gyatraságaik is fel voltak róva császári részen.
Eszerint ujabb lázadást készitettek elő s e lázadásnak ők voltak legdühödtebb apostolai...
Vád volt ellenük, hogy annakidején pénzt adtak Vittnyédynek, azonfelül Petrőczy fölkelővezérnek és rablátus társának, amaz Ubrisinak...
Ráadásul e papok megbiztatták volna a kontyosokat, hogy csak jöjjenek s közös erővel kipörkölvén a császári zsoldosokat, a várakat megtarthatják maguknak.
Mert örömest tesznek a fejükbe turbánt ők is: inkább Allah, mint a Wer da!
De voltak egyéb vádak is...
Vádolták őket külhatalmakkal való fegyveres szövetkezéssel, titkos lázadó-gyülések tartásával, katolikus papok meggyilkolásával.
A szerencsétlen prédikátorok körömszakadtig védekeztek: - hiába!
Kollonics és társai halált mondtak fejükre, csupán azért, hogy megkegyelmezhessen nekik a császár.
De nagy ára volt a kegyelemnek!
Közeljárt már a Partiumhoz Keczer Gábor, de még mindig érték utól ujabb baljós értesülések.
Mert ezek a hirek végigsüvitettek az országon, nyugattól-keletig .
Az ő fülét is megütötte szánandó bujdosása közben, hogy kegyelmet kaptak a szerencsétlen papok és oskolamesterek, miután egyikük, egy bizonyos Suhajda, már az első vallatások során katolikusnak tért ki.
Kollonics föltette nekik a kérdést, hogy választhatnak: vagy lemondanak tisztökről s aláirják a nyilatkozatot, hogy ujabb lázadás előkészitésében voltak részesek s akkor maradhatnak addigi lakhelyükön; vagy veszik a vándorbotot s külországba bujdosnak el.
Nehány magatehetetlen öreg mindent szubszkribált erre, a többiek azonban nyakasan vágták föl a fejüket s Istenükért, hazájukért, hitükért megkezdték az özönlést a Partium felé, hogy mennydörgő hangjukkal a tébolyodásig vaditsák tovább Szepessy Pál méregtől-fuvó legényeit.
De még mielőtt megkezdték volna nyomorult vándorutjukat a hazátlanságnak, végső próbát tett Kollonics, hogy az Egyedül Üdvözitő Egyházba téritse be őket .
Illésházy Györggyel együtt őmaga lépett a meggyötört szerencsétlenek csoportja elé, akik egyakarattal válaszoltak:
- Ártatlanok vagyunk!
Nem cselekedhetünk másként!
- Dehiszen Ádámban mindenki vétkes! - vetette ellene Illésházy.
A szuperintendensek, prédikátorok és oskolamesterek egyakarattal szóltak másodszor is:
- Ádám mindnyájunknak atyja!
Itt már türelme fogyott Kollonicsnak is és ingerülten csattant föl:
- És Vittnyédy atyja minden lázadásnak!
Nem maradt hátra egyéb: meg kellett indulni a Partiumnak.
Ott várakoztak csikorgó foggal az ordasok, lesve az óra ütését, hogy meginduljanak a hét tiszai vármegyének és a bányavárosoknak s halmokba rakhassák a császáriak és a császáriakkal cimboráló magyarok tetemeit.
Ezek voltak az utolsó hirek, melyeket még a Partiumon innen hallott Keczer Gábor .
Mert közeledtek már a puszta tájak, melyeken kétség és önáltatás közt tengették napjaikat a fölkelők, csüggedetlenül bizva mindazáltal a katonaszerencse fordulásában.
Keczer Gábor háta mögött hagyta már az Alföld hináros ingoványvilágát s szárazabb részen poroszkáltak a lovaikon.
És egyet sóhajtott a fiatal Keczer.
Mert igaz , hogy védett helyen volt már, de minden aggódó gondolata abba az eldugott hegyifalucskába szállt vissza szerelmesen, hol a kis Rauscher Editet kellett visszahagynia édesanyjával, Keczer Andrásnéval meg néhány régi cseléddel.
Késő ősz volt, mikor a Partium területére léptek rá.
Olykor vadludak húztak el fölöttük s nagy kiáltozással menekültek az Alibunári-mocsarak irányába.
Elvétve hátraszólt a fiatal Keczer:
- Mit gondoltok, emberek, mikor kerülünk vissza kis felvidéki hazánkba?
Az egyik azt mondta rá:
- Sok hónap fog elszállni addig, urfi!
- És sok vér fog elfolyni, - toldotta a másik.
Keczer Gábor sulyos gondolatoktól zaklatva szólt maga elé, félhangon:
- Nagyon sok vér...
...Édesapját kereste mindenfelé.
Keserves tekergés után annyit tudott meg, hogy az ősz Keczer András - más vezértársaival egyetemben - a váradi basa oltalma alatt huzza vén napjait, s reménykedő szivvel várja az órát, amikor megfent kardját kivonhatja ujból és megindulhat a hét tiszai vármegye, a bányavárosok s a rég nem látott Eperjes felszabaditására.
És amig ősz apját kereste volna a fiatal Keczer Gábor, mindent látott és hallott a Partiumban szerteszórt lovas és gyalogfölkelők között.
Mert szét voltak szórva a Partium széltében.
De micsoda nélkülözések között , Egeknek Ura!
Egy falu utcájában, mely csillogott a hideg sártól, véletlenül össze talált botlani a dülledthomloku Tulok György kapitánnyal.
Mióta Pika Gáspárt, a nagy karózót, német zsoldosok karóba huzták Árva földjén, az ordasok kapitánya között szinte egyetlennek maradt, aki nem akart békülni senkivel, ahelyett szakadatlanul morgott.
Most is, ahogy a hideg és sáros falu utcáján meglátta volna Keczer Gábort két szolgalegényével, nagyot rikkantott:
- Hé!
Hát te honnét kerülsz ide, szánandó egy öcsém?
Csak nem északi hazánkból?
- De onnét jövök, Gyuri bátyám! - kiáltott eléje már messziről s kissé félszeg mosollyal a fiatal Keczer.
Tulok György kedvetlenül forgatta a fejét:
- Oszt mi hirlik arrafelé, szánandó egy öcsém?
- A fölkelőket várja minden magyar, akit életben hagyott még a német, - válaszolt fennhangon Keczer Gábor, miközben lovával szembement az ugyancsak lóháton közeledő Tulok Györggyel.
- És Gyuri bátyámat várják vissza a legnagyobb nyugtalansággal.
Tulok György - közeledtében - visszakiáltott:
- Én mán rég letettem minden megindulásról, szánandó egy öcsém!
Belénkesett a szú, itt fogunk szétrágódni és soha többé nem fogjuk látni felsőmagyarországi hazánkat!
Csak akkor találkoztak.
És - ugy lóhátról - derekasan rázták meg az egymás kezét.
- Német vért szeretnék inni, szánandó egy öcsém, - morgott Tulok György a félig-kikopott bajusza alól.
- Hév kivánsága ez még hátralévő életemnek...
Keczer Gábor annyit szólt rá bizonytalanul:
- Egyszer még talán hazavisz mindnyájunkat az Isten.
- Haza? - orditott föl váratlanul Tulok György kapitány.
- Csakhogy a basa az orrunknál vezet, Erdély fejedelme mindennap tökrészeg, kancelláriusában pedig gatyaszárba szállt alá a virtus.
E-e-e-ejh!
Legyintett hozzá, kezet rázott a fiatal Keczerrel s a sáros és hideg utcán továbbhaladt a lovával.
Isten volt a mondhatója, merre?
S aközben morgott.
Mert ezen a késő őszön alig volt emberi hangja többet Tulok György kapitánynak .
Dörmögött, mint a medve.
Apját keresvén, minden irányba végigkóborolta a Partiumot Keczer Gábor.
És gyengülni kezdett a szive verése attól, amit látnia kellett!
A fölkelő gyalogok lábáról akkorára lekopott bocskor és kurtaszáru csizma s maradék kapcarongyaikba tekergetve kötözgették be a lábukat.
Legtöbbje igy is a maga talpán járt, amely ráncos volt a lucsoktól és az őszi vizektől.
Elvásott rajtuk az abaposztó, hónaljuk alatt megsürüsödtek a tetvek, minélfogva tiz körmükkel vakaróztak, azonközben pedig búsan kordult egyet-egyet a hasuk.
Mert betevő-falatjuk is alig akadt már.
A váradi basától ugyan cseppent-csurrant valami elvétve, ám a basa óvatos volt, mert a vasvári béke óta vigyáztak a kontyosok...
Apaffy és Teleki viszont, ha a nyomorult földönfutókkal érzett is , mielőtt egy lépést mert volna tenni bármelyikük is, előbb a basa szemöldökrándulására figyelt.
Látni lehetett előre, hogy hamarosan világgá mennek szét Szepessy Pál és legényei.
Kiáltó nyomoruságban tengődtek a Partium széltében s gebe-lovaikba is csak hálni járt már a pára.
Szőre megnőtt akkorára e csontbőr-állatoknak s össze - vissza - gubancolódott .
Gondolni rá is képtelenség lett volna, hogy harcosember felüljön valaha e beszivottszemü gebékre.
Hisz a lovas alatt fenekükre ültek volna le szánalmas erőtlenségükben.
És mióta kivonultak az északi országrészekből, szakadatlanul a paticsfalu házak paticsait, az ólak ajtófélfáit s a még megmaradt keritéseket rágták.
És mig búskomoly szemeik beestek mélyen, ezt a szünetlen rágást lehetett hallani éjjel-nappal Szatmártól Váradig.
Némi hópénz kellett volna az ordasoknak, némi zabocska a lovaknak s a legvadabb méreggel lángolt volna föl ujra a németek gyilkolására úszitó táboriének.
De igy?
Az egyik falu alján, miközben lomha őszi fellegek eresztették le uszályaikat csaknem a házak ereszéig s hideg szélben sikitottak a mezők, két különös alak heverészett az egyik maradékboglya alatt.
Még e nyeleveszett-fejsze állapotban is annyira furán hatott a két kóbor bojnyik , hogy Keczer Gábor kénytelen volt fölnevetni s mögötte ugyancsak hangos hahotára fakadt a két kitartó szolgalegény.
A két kóborló közül ugyanis olyan volt egyiknek az arca, akár a nubiainak s elvetvén magát a boglya alatt, gondtalanul pipázgatott egy száratlan pipából.
És mert sütött a pipa, észvesztő-gyorsan kapkodta ki a szájából s fujta a füstöt , miközben társa egy-egy nyeletet igyekezett elkapni a levegőben elszálló füstből .
Ennek a másik girhes alaknak csepü volt a haja és cérnabajuszkája s két talpa meztelenül bujt ki a szalma alól, melyet ráhajigált előzetesen.
Ösmert nemzeti harcosok voltak ők ketten.
Nevök szerint: Buga Jakab és Zöld Demeter.
Keczer Gábor a nagy vigasztalanságban is mosolyogva kiáltott oda a kordovánképünek:
- Telik még a dohánykából, Jakab testvér?
- Mán csak az üledékje vagyon, - kiáltott vissza Buga Jakab, - de teszünk hozzá némi apritott lóherét is!
A fiatal Keczer most a savószemü felé bólintott:
- Te is megvagy még, Demeter testvér?
- Egen, - vakkantott vissza Zöld Demeter a kappanhangján s aközben minden erőfeszitéssel azon volt, hogy egy ujabb nyelet-füstöt sikerüljön magábaszippantania.
Irtóztató nyomor alatt senyvedtek az ordasok, akik nemrég még Spankau generálist kergették maguk előtt, mint a szél a port.
A tiszai révtől föl, Kassa alá.
Váradtól nem messze tekergett már a világban Keczer Gábor, meg két szolgalegénye , amikor ugy értesült, hogy a szomszéd faluban, vén kőház oltalma alatt éli kilátástalan napjait édesatyja, Eperjes városának volt főbirája...
Ám az utolsóelőtti faluban, minden lehangoltságuk ellenére is, kénytelenek voltak föllelkesedni kurta időre.
Mert Tyukodi pajtással esett némi találkozásuk.
Lépést mentek a sárban, mely fémszinben fénylett az őszi felhők alatt, amikor szemközt velük egy cölöplábu, dugótermetü hetyke fölkelő jött s olyanokat lépett az utcán, hogy csizmái alól élesen csappant kétoldalt a sár.
Vigasztaló jelenség volt, hogy az általános kedvetlenségben is ez a hetyke és szélesvállu apró alak adott magára és külsejére.
Csákóbametszett csalmájának lebbentyüje meglebbent minden lépésére s ugyanakkor halkan csördült meg a félsarkantyuja.
Mert a másik elveszett valahol.
Nem tért ki a három lovasnak: azok tértek ki ő-előle.
Annyi önérzettel jött.
És Keczer Gábor meg nem állhatta, hogy utána ne szóljon gyönyörködve:
- Ki vagy, testvér?
- Tyukodi! - szólt vissza a legény foghegyről.
Hej, erre nézett csak!
Mert Tyukodi pajtás nevének hire akkor már dermesztőn szállt-szállt a tébolyult tábori-dalban.
S Keczer Gábor meg két szolgalegénye ugyanegy pillanatban kiáltott föl elragadtatva:
- Az anyádat!
Ám Tyukodi pajtás nem nézett vissza rájuk: ment tovább nagypeckesen.
Ez a nyalkaság s a velepárosult hetyke dölyf jókedvre ragadta mindhármojukat.
Azalatt pedig közeledett az utolsó falu is...
S a fiatal Keczer Gábor egyszerre csak ott állt az ősz Keczer András előtt.
Alig tudta visszafojtani a könnyeit:
- Édesapám!
Mert igen összeesett az öreg, mióta nem látták egymást.
Ezüsthaja leomlott a fülére és sárgaszinbe kezdett átkopni.
Megölelte a fiát:
- Isten hozott, kedves fiam!
Él -e még szegény anyád?
- Isten megtartotta máig, - válaszolt elfogódva Keczer Gábor.
- Ifju hitvesemmel , a kis Rauscher Edittel hagytam vissza Gerla faluban, ipamuramnak birtokán...
- Hát hitvesed immár az a szivemnek annyira kedves leányzó?
- Ötödik hónapja, édesapám.
Keczer András maga elé révedezett:
- Én már nem igen látom meg őket...
Sem anyádat, sem kis menyemet, sem Rauscher barátomat, sem...
Eperjes városát...
Keczer Gábor vigasztalni szerette volna az apját, amikor - csillagos-sarkantyusan, lengő szakállával - váratlanul belépett Szepessy Pál .
Búsan csüngött a szemöldöke s ingerülten kiáltott rá az ősz Keczerre:
- András!
András!...
Tegnap parolámat adtam néked, hogy mihelyt nyilik az idő , huszezer legénnyel indulok ki Magyarországra!...
András!
András!...
Minden németből kiforditjuk a bendőt!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE