Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HŰS ERDŐBEN.
Egy szép őszi nap reggelén, közel azon helyhez, hol Lizinkát legelébb láttuk Kont lovaggal, sűrü fák ernyője alatt hófehér mént pillantunk meg, s rajta könyökével a keletiesen magas kápáju nyereghez támaszkodva Lizinkát.
Olyan volt sötét öltönyében a fehér lovon, mint a néma szobor.
A nap zöldesen szűrte át első szűz sugarait a lombok csipkéin, még nem öntötte el a kalászos tért, még nem aranyozta meg a hímes réteket, csak a tornyok csúcsain nyugodott, mint a mesés rubin.
Mit keresett a hölgy itt egyedűl minden kiséret nélkül, a hatalmas bánnak leánya , kinek atyja uralkodói tiszteletben s megkülönböztetésben részesült?
Arcza halvány, a zöldes világítás itt a lombok árnya közt okozza -e ezt, vagy titkos bánat hervasztotta le a rózsákat arczáról? ki tudná; ki leste ki keble szentélyét !
Szenvedés és fájdalom a hatalom küszöbeit is megközelítik s talán ez üdén ifju virágot is érte már a vihar fonnyasztó lehellete?
Nincs többé a vidor béke a kedves arczon, ajkai remegnek, szemei fénylenek a szétszivárgó könnytől, mely szíve árjából odáig lopódzott.
Kire várhat, miért van a szobrászi arczélen a sovárgás kifejezve, mintha homlokára írtad volna?
Néha békétlenül rázza fejét, s ha méne nyugtalanná lesz, ha a földet ássa a jaspis-körmeivel, a hölgynek kis keze elsímul a selyemsörényen, melylyel a reggeli szellő játszik.
- Eljő! rebegték ajkai, - oh! ha szárnyakat tudnék neki adni, ha olvasna szivemben , mennyire szeretem! - de eljő - béketürés!
Egyszerre a galyak megrezzentek s mint mikor a fekete felhő jő s első nyomása felkölti a szeleket, zörgött a rengeteg s a hölgy egyenes ülést vőn nyergében ; lódobogás hangzott közeledve, mint a bérczről gördülő kő.
- Lizinka megfordította méne száraz fejét s egy dombra száguldott fel.
Ugyanarra, melyen őt már egyszer láttuk; csakhogy akkor vidor vadászsereg özönlötte körül s most egyedül állt a zöld halom kúpján, mely mint honunk hún-sírjai, domborodott a sürű erdőség szélén.
A völgy hosszában sötét mén száguldott; nyerítve jött, sörénye szétfoszlott, mint fekete szárny s rajta karcsú lovag ült, egyszerű harczok fia, bőrlemezben, pikkelyes övvel, kerek süveg fején, hosszú sastollal.
Egy pillanat alatt a fehér s fekete mén egymás mellett termettek; Lizinka szemközt állt az ifjuval, kinek arcza égett, kinek szeme világított, szebb párt ez árva föld ritkán látott.
- Végre itt vagy! - kiáltott fel Lizinka, - oh!
Kont, mennyire vártalak.
- Itt vagyunk, - szólt az ifju szenvedélylyel, - te és hű lovagod! - nem én késtem , az idő késik, de itt vagyok!
Oh! engedd, hogy lesegítselek ménedről s ott a közeli forrás mellett, ama mohos szirtlapon foglaljunk helyet.
Atyád házában egy óvtalan pillanatunk nem volt; pedig keblem tele, annyi mondani, annyi kérdeni valóm van!
- Tudod, hogy tiéd vagyok, parancsolj velem! - szólt Lizinka a fejedelmi hölgy - az egyszerű lovagnak.
Pár percz múlva leszálltak lovaikról; Kont két magányos fához, a fűszeres erdőnyílás gyepének közepette, megkötözte a lovakat, melyek, mihelyt a zablát kiemelte szájukból, gondatlanul legeltek s néha farkasszemet néztek egymással.
Lizinka előresietett, megkerülte a zöld dombot, hol az elébb állt lovával s darabig haladván az erdőóriások árnya alatt, bevárta Kontót s aztán karján a szeretett ifjunak, ment tovább, míg egy sziklás halomhoz értek, mely félkörbe kanyarodva, halántékai közt mohval és repkénynyel födött szikla alatt, e hegységek leghűsebb forrását rejtette.
Itt sima kőlapon, melyet a vidékiek a fáradtak kényelmére fektettek két sziklaszeletre, hogy lóczát képezzen, foglaltak helyet.
Elől e hűs rejtek bejárásánál összehajlottak a bokrok, mintha suttogó rezgésükkel álomra és feledettségre ringatnának.
Oly csendes, oly titokteljes volt a hely, a forrás ömlése oly dallamos, az árny oly szenderítő, mikép sajátos báj gyakorlá itt hatását.
De a két szerető mindent feledett maga körül: Lizinka gömbölyű karjait fűzte az ifju nyaka körül; hosszú, szűz ölelésben hagyta magát annak férfiasan széles melléhez szorítni.
Mikor a találkozás élve, a hosszú ölelés végre megszünt, Lizinka búsan emelte szemeit Konthoz s remegő hangon szólt:
- Nehéz napok értek engemet, Kont, mióta egymást nem láttuk; tudod, hogy atyám mennyire szeretett s akarom hinni, most is legközelebb vagyok szivéhez, de félek , hogy épen e szeretet készül a szent frigyet, mely eddig falaink közt honolt , veszélylyel fenyegetni.
- S mi történhetett, a mi kedves Lizinkám nyugalmát háborítja? - kérdé Kont.
Nekem úgy tetszett, hogy atyád irányomban szívesebb, mint valaha s általában nem vettem semmi rendkívülit észre.
- Atyám mindig szíves a nagy király küldöttjei iránt, s rendkívüli nem is történt , sőt épen oly valami, - felelt a hölgy, míg vonásait pír öntötte el, - mit senki sem kerül ki sorsunkban; mert a hölgyek élete, a bevett fogalmak szerint csak akkor kezd számítni, ha egy férfiu nevével szövetkezik.
Atyám gazdag, hatalma két emberfajnak sok gondot ád: a haszonlesőknek s irigyeknek.
Ez oka, hogy a szövetség Kotromanovics Stefánnal oly kívánatosnak látszatik, mikép azon rövid idő alatt, mióta utolszor voltál Sutiskán - nem kevesebb, mint hat kérő jelentette magát, kik mindannyian vágynak a dús aradíjra s a híres bán szövetségére.
- És te? - kérdé az ifju, kinek homlokán a gond és féltékenység egy fellege vonult át.
- Én szivemet meg nem tagadhatám tőlök, - felelt a hölgy, átszellemült tekintetet vetvén az ifjura, - sem nem ajánlhatám frigyre, mert szivem nincsen többé birtokomban! e szív fölött, mely a tied, a széles földön csak te rendelkezhetel; de fájdalom! kezem fölött atyám vél parancsolhatni.
Béketürően vette az első három kosarat, melyekkel kérőimet megajándékoztam, de később, midőn a híres szerb császárnak, Duzsánnak egy rokona, Mladin, a Koriatovicsok hatalmas és gazdag családjából, megkért s én tagadó választ adtam, kedvetlenül figyelmeztetett: minő szerencsét utasítottam el magamtól, s mikor az ötödik kérő jelent meg, tulajdon atyámban, egyedüli támaszomban elhatározott pártolóra talált.
Látván végre, hogy ellenszenvem eziránt is legyőzhetetlen, maga ajánlott férjet s kinyilatkoztatta , mikép három holdi gondolkozás után semmi tagadó választ el nem fogad.
- S kik voltak e kérők? - mond Kont, komolylyá válva, - eddig csak Koriatovics Mladin nevét említetted, szabad -e tudnom a többit is?
- A három első nem nagy fontosságú, - felelt Lizinka, - megnevezem őket, ha kívánod , bár a kosarat nyerteknek nevét tovább adni mindig gyöngédtelenség.
- Nekem mondd meg azokat, - viszonzá az ifju, - még egyszer bensőleg kebléhez szorítván a hölgyet, s én tapasztalni kezdem, Lizinkám, hogy igen-igen féltékeny tudnék lenni.
- Nem vagyok -e én is az? viszonzá a hölgy, - hiszen szeretlek!
Halld tehát a három nevet, ezek egyike a legelső, ki megkért, gazdag lengyel nemes, Zeipuss Lato , kegyencze Kázmér királynak, utána Szubini Szandiwag lengyel, tehetős úr jött, ki az 50 évet meghaladta s atyámnak sem nyerte meg tetszését, végre Straczimir, egy fiatal szerb.
- Straczimir Constantin? - kérdé Kont, - a szerb Alcibiad? kinek vitézségéről és szépségéről annyit beszélnek?
- Ugyanaz, - viszonzá Lizinka.
- S e jeles ifjunak nem tulajdonítsz fontosságot? kit én igen is veszedelmes vetélytársnak tartok.
- Nem akarok semmit személye s tulajdonai ellen szólni, - mond Lizinka, - az ifju nekem is feltünőnek tetszett, de fontosságot nem tulajdonítok neki, mint kérőnek , mert atyám még ellenkezésben van a családdal.
- S az ötödik és hatodik? - kérdi Kont.
- Az ötödik, s ki atyámban elhatározott pártolót talált, hasonlóul szerb s egy a legjelesebbek közől: neve Lázár, kik Szerbiában a körülményeket ismerik - nagy és fényes jövőt jóslanak neki.
- S a hatodik? - kérdé békétlenül Kont.
- A hatodik hazád fia, - szólt Lizinka, - talán ismerőd, talán rokonod, soha sem láttam őt, de atyám igen meghitt barátjának fia, kinek magasztalásában kifogyhatatlan.
- S neve?
- Laczkófi Apor Istvánnak, Lajos király híres vezérének, a ki annyi tiszteletet szerzett a hős és szeretetreméltó ifju király fegyvereinek Nápolyban - - fia Sándor.
Kont Lizinkának e szavai után felkelt ülőhelyéről s darabig némán s keresztbefont karokkal állván előtte, egyszerre felkiáltott:
- Úgy van, Lizinka, értem helyzeted egész súlyát s azt hiszem, hogy nekem, az egyszerű ifjunak, ki kérőid egyikével sem vagyok képes sorompóba állni, kötelességem nyugalmadért áldozatot tenni!
- - Minő nehéz ez az áldozat - itéld meg magad, ki nem kétkedhetel szerelmemen.
- Áldozat! - kiáltott fel Lizinka, oda hagyván ülését, - s te a férfiu, képes volnál visszalépni!
- - Mikor én a gyenge hölgy aggódva, de elszántan tekintek a három hold utolsó napja elé?
- Oh! - nem - nem Kont, a mi szerelmünk nem tartozik az ilynemű , áldozatkészek számába.
Olyanok vagyunk mi, mint az ikerfa, kinőve egy gyökérből ölelkező koronákkal, hol virágaik összeelegyednek!
- Áldozatnak mernéd te nevezni és saját lelki erőd nemes áldozatának a lemondást, melylyel éltem gyökerét metszenéd át ?
- Oh! nem, te nem tévedhetsz ennyire, hogy magadat gondold feláldozni, mikor engemet áldoztál fel!
- Igazad van, Lizinka, - szólt szenvedélyes örömmel Kont, megragadván a hölgy kezeit , - ha oly erős vagy, megbocsátasz nekem, ha nem bizodalmatlanság szivedbe, csak azon ellenállhatlan ösztön megszüntetni, mi téged nyugtalanít, birt engemet e nyilatkozatra!
- Igen, drága Lizinka - éltem élete, kész e szív minden áldozatra, de nem arra, mi tégedet is ugyanazon örvénybe sodorna, melynek szélét megközelítettük !
Oh! minő jól esik tégedet ily erősnek s ily elszántnak látni.
- De mondd, Kont, - szólt a hölgy, - mivel tennünk kell valamit, mit fogunk cselekedni; érzem, mikép egyedül sem én, sem te el nem távolítjuk a végzet vas kezét ; együtt kell tennünk, egyesülten kell daczolnunk a sorssal s megküzdenünk vele, ha kell! engemet erősnek fogsz találni mindig.
Kont karjai közé fogadta a hölgyet, kinek lelke jóval erősb volt gyöngéd idegeinél s ki most keblén reszketett, mint a megingatott bokor rózsája.
Kont, miután a hölgy kifejlett karjai közől, fényes parancsoló tekintetet vetett reá ; Lizinka őt soha szebbnek, férfiasbnak nem látta, mint e pillanatban, azután delejesen megkapó hangon s szilárd kifejezésével férfias vonásainak szólt:
- Együtt teendünk mindent, Lizinka: de te olyan vagy mint az arany, tisztább , fényesebb, minél több tüzén a kisérletnek mentél át; azért ne vádold a végzetet, ha téged nagy és hatalmas kisérleteken át vezet a révbe.
Előtted nehéz választás áll - - érzem, sejtem ezt, - de meg kell ennek is lenni, te győzni fogsz, mint mindig.
- Ha bennem bizol - igérd nekem, hogy mindent elkövetsz atyádtól még egy hónapi meghosszabbítását a kitűzött határidőnek megnyerni!
- Ah, ha bizom -e benned? - felelt Lizinka, - hiszen minden gondolatom, minden életem te vagy!
Igérem neked, bármibe kerüljön, legyen bár betegség díja, meg fog történni , atyámnak engedni kell, akarni fogom ezt s megtörténend.
- Ezen időt, - folytatá Kont, - használni az én gondom legyen.
Meg kell atyád kegyét még inkább, sőt egészen nyernem.
- S ha ez nem sikerül?
- Sikerülni fog, - viszonzá az ifju a meggyőződés hangján, - de maradjon ez addig az én titkom, csak valami előre nem látott körülmény ne jőjön közbe.
- Oh! ne szólj akadályról, nem lehetőségéről annak, mi bennünket elválaszthatna, - mond Lizinka, - én nem akarok, nem tudok erre gondolni, s ha ily akadály jőne , szerelmem elég erős azt is legyőzni.
Így beszélgetve telt el félóra, azután a társalgás bensőbb lett s telve volt azon vonatkozásokkal s visszaemlékezésekkel, melyeket csak szerelmesek értenek, s hol a beavatatlan, egészséges érzékei daczára, hall és nem ért, lát és nem vesz semmit.
Tovább pár óránál ültek együtt; ki nem tudja, minő önállása volt akkori időben némely hölgynek, ellentétben a függés alatt szenvedő nagyobb számmal, méltán csodálkozhatik , hogy a bán leánya órákig tudott el lenni az atyai háztól a nélkül, hogy ez feltünnék .
De Lizinka nem volt minden felügyelet nélkül, mert hazul Dianával, Zdenkóval s Rokiczanával indúlt el, s most eltelvén pár óra - nehéz szivvel kelle az ifjutól elválnia.
- Mikor látlak ujra? - ezt kérdezte a kedves hölgy.
- Olyan vagy, mint a tavasz, csak egyszer jősz egy évben s rövid a te országod, de míg itt vagy, minden felvirul körüled.
Oh! ha itt laknál a szomszédban, ha láthatnálak minden nap, minden órában!
- Sorsom ez, jó Lizinkám, - felelt az ifju, - két év óta ismerlek már s mindannyiszor atyádat is látom, ki talán azért oly szíves és mutat annyi rokonszenvet irántam , mivel nem sejti, hogy igénytelenségem daczára, arra vágyik szivem s az után nyúl merész kezem, mi legbecsesb házánál.
De ha kitekintek nem a késő, hanem a közeli jövőbe, talán szomszédok leendünk még egykor, tőszomszédok, mint nálunk mondják a szép magyar földön.
Mindketten felkeltek s Kont folytatta: - El kell válnunk kedvesem, de még pár napot mulatok itt, s ez soha sem tünend fel kevesebbé mint most, mikor a király parancsából, mint hirnöke jelentem meg atyád házánál; tudod pedig, hogy atyád sokat tart a királyról, ez pedig terveiből, hadviseléseiből sem a bánt, sem a hősies harczosait ki nem hagyja soha.
Kont előre sietett s megoldván a lovak kötelékeit, nemsokára mindketten nyeregben ültek.
Darabig csendesen s mindig beszélgetve haladtak előre a széles erdőnyiláson, hol történetünk elején a zajos vadászmenetet vad pompájával láttuk.
Még jó távol lehetett széle az erdőnek, mely épen e helyen látszott legszebbnek.
- Óriási fák mint annyi árboczok, melyeknek ezredes sudaraiból gályák bordái teltek ki, emelkedtek jobbra , balra, néha festői nyílást képezvén - sürűen, mint kőfal, míg tovább a rengeteg azon mesés régiségű erdőbálványokat láttatá, melyek minden másodrendű fát és bokrot kiöltek közelükből s mint csoportozatok, vagy egyes fák - emelkedtek távol egymástól - bársony gyepen szélesre kiterjesztvén koronáikat.
E ritkás oldal felé fordúltak most, s miután darabig egyenes irányban haladtak, egyét azon fáknak érték, melyek más vidékeken az idegenektől látogatott növényi csodákat képezik.
Míg szédületes magasan kitárta ez lombszárnyait s azokon mint zöld bolton a legdúsabb tenyészet terült, addig toronyalakú tőkéjét idő s talán a vándorok tüzei kivájták s később a vadászok kénye némi kaczérsággal valódi kis remetelakká alakította.
El volt ez nyirlóczákkal látva s oly tisztán tartva, mikép szűk öble a legkedvesebb menhelyet képezte forró nyári napokban.
Mikor Kont és Lizinka kevés távolságra voltak ezen eleven egyháztól, azonnal észrevették, hogy az óriási fának, melyet a vidékiek Knéznek neveztek, öble nem üres s közelében cselédek s lovak állnak.
Majdnem ezen pillanatban lépett ki abból egy magas, férfias alak, sietve közeledvén Konthoz, ki felkiáltott:
- Üdvözlek, Zdenko, s íme a bán leányát hozom, látod, hogy pontos valék.
- Mint illő! - felelt Zdenko, - le akarsz -e szállni, mert itt többen vagyunk s egy gyalogséta a kolostorig nem leend kellemetlen.
A cselédek átveendik lovainkat.
A fa öbléből, mielőtt még Lizinkát Kont - ki hirtelen leugrott volt lováról, a fehér ménről lesegítette, két hölgy lépett ki, mindkettőt ismerjük.
Rokiczana az első, mély gyászban - egyszerűen öltözve, majdnem mint apácza.
Vonásai halványak, de a visszatért nyugalom első pihenése látszott azokon: hasonlított a lábbadozó beteghez, ki először hagyta el ágyát s lépett szabadba, érezvén már a visszatérő erőt s a jelentkező egészség bátorságát.
Őt Diana követte, ama felséges hölgy, kinek szigorú erénye s vallási buzgalma a római pápa figyelmét is felgerjesztette.
Nem lehet valami igénytelenebbet képzelni, mint e hölgy, kinek érett arczkifejezése , nyugodt, kiábrándúlt tekintete egy léhét árúlta el a búskomolyságnak.
Miként jöttek ezek ide, miért vált el tőlök Lizinka s hogyan történt, hogy Kont nem velek együtt jött s csak később ért a légyott helyére, kevés indokolással meg leend fejtve.
Diana a római pápától, személyes kérelmére engedelmet nyert egy hölgy-kolostor építésére, s az e szép erdőség közepette kezdett emelkedni.
A pápának legközelebbi érdekében lőn ez időben mindent kegyével és engedményezéseivel kisérni, mi a kereszténység terjedését előmozdította s képes volt a régi pogányhitet , melyet még annyian s ezek közt nagy része a szláv fajnak vallott - gyökeresen kiirtani.
Dianának, ki a kereszténység terjedésében a polgárisodás terjedését látta, kinek ihletteljes lelke, úgy szólván képviselője volt a szelídségnek és simuló ildényeknek honában, a pápa nemcsak a felhatalmazást adta e kolostort építeni, hanem Olaszhonból egy értelmes építőmestert is küldött hozzá.
Ezen építmény az agg Knéztől, az erdőség ezen öreg atyjától jobbra kivehető lőn távolban.
Mihelyt mindnyájan együtt voltak, Rokiczana hátrább vonúlt kissé, hogy Lizinkának és Dianának az elsőséget adja, de a két hölgy tisztelettel engedte azt neki át, mindig felségednek czímezvén őt.
Rokiczana természetes szerénysége daczára kénytelen volt a menetet megnyitni.
Világos, hogy Kotromanovics Stefán udvarában Rokiczana, mint lengyel királyné fogadtatott s a bán - és egész családja semmit sem mulasztottak el, a hírt minél távolabb terjeszteni, hogy Kázmér király titkon nagy Lajosnak s Zdenko lovagnak jelenlétükben, megesküdt Rokiczanával, s hogy ez most a nejétől törvényesen elválasztott királynak valódi neje.
Lengyelországban e hír sokkal később terjedt el, mint Bosniában s a szerb császárnak , Duzsánnak, udvarában.
Nagyon szemet szúrt az akkori aristokraták, vagy inkább oligarchák fogalma szerint, a lengyel királynak e szövetsége egy prágai polgárleánynyal, kinek bátyja csak vitézségének köszönhette a lovagi sarkantyút.
De mindamellett Kázmér királynak viszonya Esztherrel a héber hölgygyel, ki miként hitték, az országra nézve is káros befolyást gyakorol, - még inkább bántotta őket s így nem csuda, ha voltak, kik azt óhajtották, hogy e házasság bár valósulna s a király Eszthert s az ennek befolyása által előáradó zsidó népvándorlást kiküszöbölné az országból; Rokiczanával pedig megelégedvén, a kalandoknak s botrányoknak békét hagyna.
Mikép történt a király nősülése s hogyan van, hogy szép, fiatal neje mindjárt az esketés után a bosniai bánnak udvarában telepedett le, ezt senki sem tudta egészen világosan.
Ez okozta azon ezerféle sejtelmet és gyanításokat, melyek e csudás eseményt nyomban kisérték és csak akkor kezdettek némi elhatározottabb eszméknél megállapodni, mikor a király a krakkói püspököt, Bodzántát Rómába indította s mindent elkövetett, hogy a pápa e hevenyészett szövetséget méltányos okok miatt felbontsa.
De míg ezen lépések megkezdettek, az egész válóper folyama közben senki sem tagadta meg a tiszteletet Rokiczanától.
Ha Zdenkónak s Nagy Lajosnak szándékuk volt e nőnek becsületét a világ előtt helyreállítni, ez ritka szerencsével sikerült.
Rokiczana valóban egynek tartatott ez időben a legérdekesebb jelenetek közől s főleg a hölgyek, még a legmagasabban helyzettek is - egészen pártján valának.
Ha ő a lengyel trónt óhajtandá e szövetséggel megnyerni, ha a válóper elé a legcsekélyebb akadályt igyekezende gördíteni, hihető, hogy épen azon bőszültek volna fel ellene leginkább, kik most pünkösdi királynéságát oly kedvezően legyezték , látván, hogy a hölgy távol attól, a kedvező szerencsét előnyére kiaknázni, a király első felszólítására késznek nyilatkozott az elválásra.
Zdenko pillanatig sem hagyta el nővérét: mi igen üdvös és czélszerű volt: mert bár Kázmér nem akarta Lajos királyt elidegeníteni magától s a keserű tréfát igen savanyú arczczal, de a lehető engeszteltséggel igyekezett királyi barátjának és szövetségesének szellemében venni, titkon fel volt Rokiczana, de főleg a vakmerő Zdenko ellen bőszülve.
Akadt volna tehát hivei közől nem egy, ki szerencséjének tartandá a király egyéni bosszujának szolgálni s így Zdenko őrködése a legtöbbek által korántsem tartatott feleslegesnek; főleg, midőn a derék és jeles Bariczka halálának híre szétterjedt az országban.
Kont, mikép mondá - nem követségi, hanem egyszerűen hirnöki minőségben volt a bán udvarában, kinek aligha igen fontos sürgönyöket nem hozott; mert Kotromanovics Stefán soha annyit és oly gyakran nem beszélgetett az ifjuval s jelenben késedelmét csak az okozta, hogy a bántól elébb nem szabadulhatott.
Megindulván Rokiczana, mindnyájan kisérték őt, derülten inkább mint komolyan , társalogva értek az új kolostorhoz.
Magasan álltak már ennek falai s látszott, hogy Diana tetemes költséggel rendelkezhetett; mert az épületnek nagy kiterjedése volt s a magas falak közt egy kis gazdaságot foglalt magában, az apáczák egész földi világát, kiket választás vagy véletlen hozand e falak közé, ha felépülnek.
Diana vallásos szándékát nagy részvét kisérte, de csak azok részéről, kik a kereszténység terjedését óhajtották.
Maga Kázmér, a lengyel király, annál hamarább óhajtván feledtetni a pápával, hogy egyházi átok alatt volt, csak nem régiben feles összegekkel segítette Dianát, ki Magyarhonban is számos pártolókra talált, kik között első helyen említendők, az ifju király s a gazdag egyházi rend főnökei.
Mihelyt az új egyházat megtekintették, mely szorosan össze volt a kolostorral kapcsolva, körüljártak mindent.
A magas folyosók már boltozva valának; a czelláknak ajtait, ablakait készítették.
Sok munkás volt jelen, mert épen a tágas kolostori kert földjének kitisztításában s irtásában feles munkás dolgozott.
Diana mindjárt az építés kezdetekor a kolostorfal egyik szögletbástyáját tökéletesen bevégeztette, úgy hogy a szoba - mely annak emeletében létezett, később szállásul használtatott általa.
- Az idő telik - szólt Diana, - s ha felségednek tetszik, indulhatunk.
Ezen utóbbi szavak Rokiczanához voltak intézve, ki e czímet elvből fogadta el; de azután a mi történt s le nem birván mindeddig csalódása fájdalmát győzni, örökös emlékeztető jel maradott ez azon boldogságra, melyet egykor remélt s azon kínos szerepre, melyet játszania kellett, míg sorsa elválik.
- Menjünk, mond Rokiczana, - én is tudósításokat várok Rómából s talán eddig megérkeztek azok.
Mindnyájan megindultak s nemsokára az egész társaság nehány cseléd kiséretében, útban volt a bán kastélya felé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE