X.
A husvéti ünnepek után föltetszett piros pünkösd hajnala is.
Mintha rózsafény derengett volna az egész természetben.
Az üde szellő szárnyain mindenfelől ömlött Pali felé a kerti virágok s a frissen kaszált széna illata.
Szinte megittasodott bele s a keble szokatlan vágyaktól feszült s agyában különös képzetek raja zsongott.
Szótlan haladt a Pista gyerek mellett, míg előtte a Svihi kutya kalandozott - jobbra-balra a mezőn, bolond ésszel kergetve a pillangót s kapkodva minden bogár felé, amely döngve repkedett fölötte, aranyló szárnyait csillogtatva a nap fényében.
A közboldogságnak valami ismeretlen, édes zengése rezgett át a mindenségen.
Tán az ünnepi harangszó is okozta, mely a szilasberényi toronyból kelt légi útjára s úgy hangzott, mint az angyalok éneke.
Hallatára valami bánatos mosolygás lebbent el Pali arcán.
Ah igen!... azok a harangok, amelyeket nyilván most is a Böllér Jóska lódít ki-be a keskeny torony ablakain.
De ni!... midőn reggeli sétájokban mindközelebb érték a várost, trombitaszó harsogott át a levegőn, fölváltva a kis dob pörgésével s a nagy dob puffogásával.
- Te Pista! - fordult kísérőjéhez Pali s szemei megvillantak.
- Tán katonaság vonul be oda: lovas is, gyalog is?
- Nem t'ok felőle – mondá Pista elgondolkodva.
- Tán csak hallottuk volna hirét?
Hogy a térre fordultak be, épp akkor omlott ki az ájtatos hívek sokasága a templomból.
A harangozás apránkint abbamaradt.
De ugyan-akkor még vígabban szólt a trombita, sűrübben puffogott a nagy s pörgött a kis dob.
Hát amint a mészárszék elibe kerülnek, csodálatos, színes, zajos jelenet vonul feléjök.
A vonal élén tarka-barka ruhába bujtatott pohos alak apró lovacskán ülve döngette a nagy dobot.
Fején hegyes süveg, melynek csúcsán pántlikás bokréta repdesett a déli verőben.
Mögötte vértes lovag hosszúra nyúlt pazánba fujt bele nagykomolyan s tologatta ki-be a szárát, majd élesebb, majd tompább hangot csalva ki belőle.
Követte egy kövér asszonyság térdig érő piros rokolyában, szaporán ütögetve a nyakában széles övön lógó kisebbik dobot.
Végül egy hosszú lombosfarkú paripa lépegetett parádés tempóban.
A háta bibor-sabrákkal volt leterítve és ezen egy kis leányka táncolt a trombita zenéjére.
Egy bájos kis teremtés, aki rózsafüzéres abroncsot hajtogatott maga fölött előre-hátra.
Oly kedvesen mosolygott, hogy az utána iramodott gyerekhad folytonosan éljenezte, midőn rózsaszínű selyem-cipellőit lebegtetve a nézők felé , nagyhirtelen bukfencet vetett a paripa hátán s utána mosolygó ajkaihoz szorítva kezét, csókot röpített szana-szerte.
Zengve-bongva vonultak át a városkán, mindenütt nagy feltűnést, riodalmat s vigasságot okozva.
Svihi különösen szívesen szeretett volna belekötni a pufók bohócba, főképen, midőn ez hihetetlen fintorokba gyűrte az arcát, pofákat vágott s fölváltva hol huhogott, hol kukorékolt s úgy tüsszögött feléje, mint a vadmacska, ami Svihit fölöttébb ingerelte .
De Pista erősen tartotta féken.
A közönség ifja-véne mind odagyűlt a piacon álló Szent László-szobra köré, mert épp e pillanatban hangzott el a tér fölött a következő szózat:
- Disztölt ézs motyzsákos bubligum!
Fan szerendzsim pemudadni ó vüllághirü mivész dársozsák, o Házdrubáldo Komprimetti-Gallofucssi direttore személyes feszedizs alatt , o mandragorai dzsászár ővé májesztéttul az udvari házi múvesz, több arany medáliával , lovagos vitéz a hexti Gultur-csüllagdull és a tepi, et czédera, und so weiter !
Eltyuttung o Zülos-Perin fározsba, merd olvasdung ó Tájmszbó, hoty iten lakik o lekmifeltap mótyor bubligum!
Erre trombitaharsogás és dobszó.
A közönség éljenez és tapsol, a művészigazgató meg folytatja:
- Eszted fan a hirezs dársazsák, omi elleadni fok ósz ollimpia-jádikokat tyallog ézs nyerekba, müfeszi birkózás külön száz arany dijval, osz uj fiatal kinézer dzsászárdull o diodollmi pevonulázs o gastélbo, pajadér dzsárdás, tizijádék és kálloszpintechromokréne, a tudos brofesszer kutyo, o gonstantináboli pombárdement, a három grácia ballabülldánc, omid szóló bemutatni fok a szultán csatalován o kalkuttai kürálli udvartull o szinyóra mádemojizell frájláin Rozamunda kisoson.
Ézs még teb , csudálatozs mirákl dollgokat, menázserí, bárduc, kió, krogodüll, babagáj, májom , klárinett-muvesz és másfile szelliditett vadállatok.
Else hel detzses szerint osz uriságok, második hell tiz grájczer, harmadik hell intyen.
Gét órakur kezdete .
Evviva!
Hoch!
Elljén!
Bumm!
Erre megint kábító trombitarecsegés, dobszó és a festői menet tovább vonul.
A falu ifjúsága kacagva, ujjongva utána a vásártérre, ahol a művésztársaság sátrat ütött.
- Pista, - fordult kísérőjéhez Pali - most haza gyorsan, hogy le ne maradjunk az ebédről!
De azután rögtön ide vissza, hogy semmit el ne mulasszunk a ritka látványosságokkal biztató előadásból.
Közben pedig tarka gondolatokat forgatott elméjében.
Pünkösd vasárnapja volt, tehát a közel tanyákról is özönével sereglett be a nép .
Ekkora felfordulást ritkán látott Szilas-Berény.
A vásártéri nagy vászonsátor körül dulakodott a sokaság.
A bejárat fölött és tőle oldalt jobbra is, balra is, terjedelmes festményekben voltak feltüntetve az ó- és újvilág csodái, tengeri hajók felrobbanása, rablók támadása, koronázási ünnepély, a fehérhajú, vörösszemű albina-hölgy arcképe, Hazdrubáldo művész-igazgató mutatványai , aki leküzdhetetlen birok-királyul, Herkulesül volt feltüntetve, amint egy oroszlánt a szájánál fogva hasít egyenlő két részre, és többilyen csodákat hirdető festmény vonzotta a közönséget.
A bádogfogason egy álmos papagály hintálózott.
De ha cseresznyeszemet vagy almát nyujtott feléje a gyermekek közül valaki, hálásnak mutatkozott és rikácsoló hangon kiáltotta le hozzá, hogy: »Betyárrr!
Betyárrr !«
Ami az ifjúságot módfelett mulattatá.
Legvígabb heje-huját okozott a maki majom, aki, ha egy darabka szentjánoskenyeret nyujtottak feléje, úgy vicsorította fogait a nézőkre , hogy szertedültek a kacagástól.
Ha már ilyen mutatós volt az, amiben már kivülről lehetett gyönyörködni: mennyit nyujthatott még ott benn maga az előadás!
Paliék, akik rögtön ebéd után jelentek meg, természetesen az első helyre váltakoztak be.
A művészi ábrázolások utólérhetetlenek, nagyszerűek is valának.
Míg Hazdrubáldo igazgató úr egy előlegesen megborravalózott kövér legényt vágott a földhöz, - amire tomboló újrázás következett - a közönség azt követelte, hogy hasítsa ketté, mint ahogy a kép mutatja odakünn.
Erre azzal felelt a rettenetes Hazdrubáldo, hogy a hatóság külön tilalmát, mely szerint csakis oroszlánt szabad kettéhasítania , tiszteletben kell tartania.
Azonban, ha most hamarosan kerítenek neki facér oroszlánt, - a magáét csak föl nem áldozhatja - hát szívesen.
A megkímélt oroszlán pedig ott a sötét ketrecben - aki gyanusan hasonlított egy sárga pudlikutyához - éppen egy liba szárnyából hasított tollsöprünek csontos végén rágódott.
Ez a tollsöprű meg gyanusan hasonlított ahhoz a sas-szárnyához, mely mint merész diadaljel az imént még a hős gyaloglovag sisakját ékesítette.
Egy pár vásott gyerek meg is piszkálta a ragadozó állatot.
De mikor ez morogva fordult feléjük, a vitézlő fickók gyorsan ugrottak el onnan, miközben az igazgató úr e szavakkal dörgött rájuk: »Etetés-közben veszedelmes az oroszlántust ingerelni !«
De azért kár volt uszkárságot fogni rá erre a »ragadozóra «.
Épp azelőtt vette észre Prikulics Zetyi, a helység világjárt borbélya, hogy az oroszlán irháját a művésztársaság szolgája a sátor mögött porolta ki, hogy a nyilvánosság előtt tisztességes öltözetben jelenhessen meg.
Egyszóval: remekül folyt az előadás.
A pojáca akkorákat esett hasra, hogy durrant, mint az ágyú.
Mivelhogy felfútt ökörhólyagot rejtett a cifra ruhája alatt.
A direktorné pedig gitár mellé olyan bánatos dalt énekelt, hogy a hallgatók csak úgy hemperegtek a derültség miatt.
De mindezt csak szórakozottan, kevés érdeklődéssel vette Pali.
Ő az édes kis ballerina után vágyódott.
Pista segítségével ki is tapsolta lelkesen.
- A Rozamunda kisasszonyt lássuk!
Lássuk a Rozamunda kisasszonyt!
A feltüzelt publikum, megindulva a példán, tombolva követelte a kis táncost.
Ez végre megjelent, fején rózsakoszorúval, kezében japáni napernyővel, mely persze nem volt lenge alkotmány, hanem napernyőformára kovácsolt egyensúlyozó.
A pojáca tenyeréről a kalkuttai szultán fehér lovára szökkent s míg ez száguldozva vágtatott körül a porondon, maga könnyedén lejtett a sabrákon és mintha rózsabimbók lettek volna, hintette szét apró csókjait.
Aztán a kötéltánc következett, mely szinte magánkívül ragadta a közönséget.
Pali pedig még tapsolni is elfelejtett.
Előadás végeztével jelentkezett Hazdrubáldo igazgató úrnál, hogy fontos ügyben beszélne vele.