Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IX.
Elmondhatatlan szenvedések között mult el az a tél.
Olyan hideg volt, hogy az épületek szarufái csikorogtak a dermetegben, a varnyuk pedig tömegesen potyogtak le a hóviharban zengő fákról.
Iszonyat volt, mit szenvedtek a Partiumba szorult fölkelők!
Akiknek már nem jutott hely a vékonyfalu házakban, nyomorult ólakban, górék alatt huzták ki az inséges időt , mialatt fogaik versenyt vacogtak a szél visitásával.
De ugyanakkor egy bujdosóverssel vigasztalgatták egymást, hogy derünek kell következnie a borura .
Mert a Tyukodi pajtás fenyegető tábori-dala mellett a kutya télben megszületett a Buga Jakab éneke is, mondván a többi között:
Kinyilik az idő majd a gyenge füre,
Hová két szemünk lát, odamegyünk ketten...
S a továbbiak során előadta a tábori versiró (valamelyik árva pataki vagy érsekujvári deák ), minő állapotra jutott e komisz időben Buga Jakab kóborlegény meg kitartó társa, a csepüszinü Zöld Demeter...
Hogy lovaik szegycsontjai szinte átvágnak a bőrön, szemeik mélyen pislognak a koponyájukban, rólok-magokról régesrég lekopott az abaposztó.
E rút állapotban folyvást vakarózni kénytelenek a hónuk aljában, ahol is tetvek hancuroznak jókedvükben.
Ebben a dermesztő télben végleg elveszett számukra a külvilág...
Ám a német kardja alatt fohászkodó felsőmagyarországi részekből hirek igy is eljutottak hozzájuk hébe-hóba s kezükbe került egy gunydal is, amelyek császári hitre állt magyarok költöttek és terjesztettek mindenfelé Szepessy Pál mocskos futásáról.
Ilyen részeket deklamáltak belőle Árvában, Gömörben és a felsőtiszai tájakon:
Ezt régulta én szememmel láttam,
Rákóczi mint járt, megtapasztaltam,
Teljességgel látom, ugyan megbolondultam:
Egérmódra
Elefántra
Hadat fogadtam.
- - - - - - - - - -
Jaj már minekünk, rebelliseknek,
Nagy hiveinek Pál Szepessynek,
Keczer András hosszuhaju, árva fejinek,
Nincs ereje,
Semmi bére
Bőjtöléseknek...
Egy másik közibükjutott gunyos gajd viszont nagypipáju, kevésdohányu lázadónak csufolta Szepessy Pált, a kopasz Szuhay Mátyást, ugyszintén a velüktartó magyar nemzetet.
A hamar-fortyanó Szuhay Mátyás válaszul megemelte buzogányökleit:
- Leszámolunk még minden császári hiten lévő keszeg magyarral!
Herélek még én németeket!
A lengőszakállu Szepessy Pál, amikor füléhez értek el e nyelvöltögető dalok , semmitsem szólt.
Mindössze rándult egyet a csüngő szemöldöke...
Elmondhatatlan szenvedések után egyszer mégis csak nyilni kezdett az idő.
Az erdők és ligetek szine olyanra vált, mint a gyenge libácskák bundája s a felfakadt vadvizek csillogtak a hazafelé indult napban.
Tavasz szellője lengett végig a Partiumon is.
De akkor meglepetésszerüen olyan hirek jöttek hozzájuk, amelyekre - mivel tehetetlenek voltak egyelőre - csak a fogaikat csikorgathatták az ordasok s a kardjaikat kezdték csattogtatni.
Váradtól az Ecsedi-lápok szegélyéig.
A némaságba süllyedt északi részekből hirvivők érkeztek a fölkelő-vezérekhez.
S ezek a hirek megdöbbentették valamennyiöket.
Mert szörnyü dolgok mentek végbe a császár kardja alá kényszerült országrészben!
Ujabb prédikátorok és protestáns oskolamesterek érték el lihegve a Partiumot , csak puszta életüket hozván magokkal.
És odaálltak Szepessy Pál elé:
- Indulj meg, vezér, az Istenért, indulj meg és gyilkolj ki minden idegent szegény országunkból!
Iszonyuak voltak e hiradók hirei!
Eszerint Kollonics és társai március havának első napjaira Pozsonyba idéztek meg minden prédikátort és iskolamestert.
Néhány luteránus reverzálist irt alá és megmenekült, a hódoltságiak egytől-egyig a basáknál találtak oltalmat, de a többieknek menniök kellett.
Meg is jelentek négyszáznál többen, köztük őszbefordult szakállával Sellyei István pápai szuperintendens.
Époly szánalomraméltó külsőben, mint a többi szerencsétlen hitvalló.
Huszonnégy biró előtt kellett felelniök...
Fejükre olvasta Majláth vádló, hogy az egész pápistaságot, köztük a királyt is, bálványimádónak kiáltották ki a prédikálószékből, káromolták a Boldogságos Szüzet, a meghalt szenteket s Krisztusnak képeit; hogy megtaposták a szentséget, pénzzel, tanáccsal és eleséggel segitették a rebellis hordákat és hogy a hitetlenek igájába akarják görnyeszteni Európa minden keresztény népeit...
Sellyei fölemelt homlokkal hallgatta végig a vádat s remegő hangon annyit mondott:
- Ha eme vádak igazaknak bizonyulnak, örömest elszenvedem a halált!
Négyszáznál több prédikátor és iskolamester kiáltotta utána:
- Mind elszenvedjük a halált!
...Szepessy Pál vezértársaitól környezve hallgatta meg a szörnyü hireket.
Ám mielőtt szólhatott volna, Szuhay Mátyás kopasz homlokán pattanásig feszültek az erek:
- Halomba ölni minden labancot!
- Azt mink nem tehetjük! - szólt vissza a szőke Kende Gábor s hangosan helyeselt neki az ősz Keczer András, ugyszintén a délceg Petneházy Dávid, miközben a dülledthomloku Tulok György kapitány mellén keresztberakott karokkal révedezett az ablakon át a kékes messzeségbe.
A kopasz Szuhay Mátyás megütközve nézte végig Kende Gábort, Keczer Andrást meg a hetyke Petneházyt és rájuk akart csattanni.
De őt is megelőzte rezesorru Majos Ferenc, aki öklével az asztal sarkára sujtott le s ugyanakkor fortyogva robbant ki eddig visszafojtott dühe, hogy üvöltése végigzengett az udvarházon, mely a Szepessy Pál tanyája volt:
- De én is azt mondom, a Máriáját neki, hogy elég volt a megtartóztatásból!
Nem lesz itt addig nyugság, mig garmadákat nem rakunk a labanc-magyarok tetemeiből!
Riadt szünet állt be.
És akkor Majos Ferencre emelte szikrázó szemeit Szepessy Pál:
- Meggondoltam magamba a dolgot s ugy vélem, hogy azt mink nem tehetjük mégse ...
Mert katonáink között feles-számmal vannak a pápista-hiten lévő magyarok!
És akkor még riasztóbb szünet állt be.
Mert Szepessy Pál mondta ki először a nagy igazságot.
Hisz a fölkelő lovasok és gyalogok között egyenlő dühvel csatáztak zendülő kálvinisták, pápista tótok és görögkatolikus rusnyákok.
Való ugyan, hogy Szepessy Pál és vezértársai a hitért is szálltak első csatáikba s a protestáns hit védelmében haltak meg pápisták és görögkatolikusok is tömegestül, de mégsem ezért volt a harc.
Hanem a nemzet jobbvoltáért s a megélhetésért...
Szepessy Pál aközben görnyedten nézett maga elé sokáig és amikor felsuttogott végül, olyan volt a hangja, mintha kripta mélyéből beszélt volna:
- Mit csináljak velük ?...
Mit csináljak?
Senkisem válaszolt neki.
Vagy csak nem mert talán.
Azalatt méginkább kinyillott az idő.
Tavaszi párák szálltak-szálltak az éghatár peremén, a magasban költözőmadarak húztak el sürü vonalakban a Tiszahát felé s meleg déli szél lengett végig a Partiumon.
Ugyanakkor lovasok és gyalogok is kiszálltak a sik mezőkre.
S egy napról a másikra feloromlott a harcikészség .
Mert az ordasok embertelen kinlódásán megdöbbent a váradi basa is, Apaffy is Teleki Mihállyal együtt.
És - kézalatt - abaposztót osztatott ki a basa s hópénzt küldött a fejedelem.
Uj ruhákba öltöztek ki a legények, rövidszárú csizmát kaptak a kálvinisták, bocskort a tótok és rusnyákok.
Ugyanakkor pedig nagytitokban kiüzent a basa, hogy tavasz vége táján rá fognak menni a császáriakra.
Mind-mind!
Régi erejével tört fel a katonavilág!
A legények kiözönlöttek a mezőkre s ujból megzendült a Tyukodi pajtás fenyegető tábori-éneke és töröksipok rikoltoztak mindenfelé.
A gyalogok kanócos puskáikat tisztogatták, a lovasok lovaikat csutakolták, melyeknek szőre (némi zabocskához jutván !) fel-fel fénylett a napban.
Akkoriban esett - április havát irták - hogy embertelen viszontagságok után hirvivő érkezett Keczer Gáborhoz és atyjához, Keczer András egykori eperjesi városbiróhoz, e tisztaéletü emberhez.
Sárosvármegye földjéről jött a hirvivő , régi szolgaembere a Keczer-családnak.
Apa és fia egyszerre fogadta a cselédet.
Az pedig elfujta fél-lélekzetre, hogy Gerla községben megvannak békén mind-mind.
Meg hogy fia született Keczerné nemzetes ifjasszonynak.
Keczer Gábornak csaknem könny esett ki a szeméből:
- Hogy hivják a fiamat?
- Andráska a neve a nemzetes urficskának, - mondta a szolgaember.
Keczer Gábor fölnézett az égre:
- Istenünk, mikor vezetsz el már a szabad Eperjes városába?
Apa és fia egy nagyot sóhajtott ekkor.
S aztán kezet fogtak régi cselédjükkel.
Hanem ugyanakkor rémült hirek száguldtak végig Felső-Magyarországon.
S ezekre a hirekre megzördültek a kardok.
Váradtól az Ecsedi-lápokig.
Ennek az esztendőnek, az 1674-iknek tavaszán ujabb négyszázhat prédikátort idéztek meg Pozsonyba, akik közül meg is jelent száztizenhárom.
Ujabb lelki nyomorgattatás következett.
Azokat, akik nem mentek föl Szelepcsényi és Kollonics elé, lázadásban vétkesnek marasztalták el, ugyanakkor pedig megkezdődött a száztizenhárom szerencsétlennek szörnyü zaklatása.
Hármas kikötésük volt a mindenkitől elhagyott protestáns papokkal szemben: vagy reverzálist szubszkribálnak, melyben elösmerik, hogy - Szepessy Pállal és Szuhay Mátyással egyetemben - rebelliót szitottak a császár személye ellen s katolizálnak.
Ezesetben békén maradhatnak a jövőben.
Vagy lemondanak papi tisztségükről s további bántódásuk nem lészen...
Avagy legvégül nem hajolnak az atyai szóra s akkor el kell hagyniuk hazájukat.
A prédikátorok gyötrelmeiről való hiradások, mire a Partiumig jutottak volna el , megnagyobbodtak körvonalaikban és igy semmi csodálnivaló benne, ha megdöbbentették az uj csatáikra készülő ordasokat.
Ámde ugyanakkor még dühödtebb elszántságba verték bele nemcsupán a protestáns, hanem a tót és rusnyák fölkelőket is...
És Szepessy Pál, aki szinte csattant a méregtől, nagyot csapott tenyerével a széles kardjára:
- Most már én is azt mondom, legények, kiherélni Szelepcsényit és Kollonicsot !
Leszámolunk még a császárral s minden papjaival!
A vezértársak ugyanazt kiáltozták:
- Leszámolunk még a császárral!
Ugyanakkor azt kiáltották a csapatok is mind, magyarok, tótok és rusnyákok nagy-fenszóval:
- Haljon meg a császár s haljanak meg a zsoldosai!
És haljanak meg a német hiten lévő papok!
A Pozsonyból aláérkezett hirek pedig mindnagyobbodva jutottak el a fölkelők füleihez.
Mikor Szelepcsényi és társai minden lázadás bünét olvasták a tehetetlen prédikátorok fejére, ezek a megnyomoritott protestáns hitvallók vallották, hogy a rebelliónak egyik oszlopa éppen Lippay György érsek volt, aki nem élt már ebben az időben...
Hiába volt minden kiállásuk!
Továbbtartott a nyomorgattatás, maga Szelepcsényi is többször leszállt közéjük, atyai szándékkal intvén őket, térjenek magukba s térjenek meg a király hitére, az egyedül üdvözitő hitre.
Biráik közül mások is elővették szegényeket: igy Zichy , Széchenyi, Majthényi (őfelsége perszonálisa ), ugyszintén Ghillányi János is , hogy ismerjék el bünös voltukat...
Egyesek meginogtak s a három pont közül szubszkribálták valamelyiket, ám a többség rendithetetlen maradt a hitvallásban .
Kollonics erre börtönbe hányatta az ősz Sellyei Istvánt s bátor lelkésztársát , Bátorkeszi István veszprémi prédikátort.
Mégsem törtek meg!
Elérkezett aztán az itéletmondás napja s az itélőszék tagjai ekkor még egy utolsó puhitásnak fogtak neki.
De mert ennek a felszólitásuknak sem mutatkozott eredménye, felszólitották az uj hit papjait, hogy akik közülök aláirják a reverzálist s számüzetésbe hajlandók menni, azok álljanak fel balról; akik hivatalukat megtagadván, a hazában szeretnének maradni, álljanak fel jobbról ; akik pedig oly megátalkodottak, hogy egyik kikötésről sem akarnak hallani , menjenek hátra, az ajtó megé...
Az ajtó mögé mentek mind-mind!
Ez az elszántság elrémitette a törvényszék tagjait, de csupán első pillanatra.
Némi lélekzetre kapván azonban , halálra-itélték valamennyiöket.
Három nappal később ugyanilyen itéletet mondtak az összes iskolamesterekre is, Kollonics ugyanakkor vasraverette Sellyei Istvánt, a megvénült szuperintendenst, kivüle még a veszprémi, lévai és füleki prédikátorokat s három nappal reá Lányi Györgyöt.
Hirt vettek az ősz szuperintendens béklyósrabságáról a zendülők vezérei is és bánkódva csóválgatta meg a fejét Szepessy Pál:
- Nem baj.
Sellyei apánk!...
Minden prédikátorért hét labanc papot forgatunk meg a parázsban!
S kardjuk markolatára csaptak a vezérek:
- Minden papot megpörkölünk!
És ugy volt már, hogy minden pillanatban kitörnek a Partiumból a császári részen maradt vármegyék és bányavárosok rémitésére...
Aközben pedig egyre érkeztek még a hirek a prédikátorok szakadatlan nyomorgattatásairól.
Megtudták, hogy a császár kegyelmet adott ugyan boldogtalan életüknek, ámde mindazoknak, akik konok hajthatatlanságban maradtak továbbra is , tömlöcöt szántak.
Ebben a legislegutolsó pillanatban ismét akadtak többen, akik megrendülvén hitökben, szubszkribáltak.
Ezek legalább a csupasz életüket mentették meg, ám annál riasztóbb napok vártak a többi szerencsétlenre.
Először negyvenhat luteránus és két kálvinista hiten levő papot dobtak börtönbe, néhány nappal később azonban napvilágra hozták őket s részint dunai hajókra, részint szekerekre gyömöszölvén valamennyiöket, a nép hangos zokogása közben elinditották a boldogtalanokat ujabb börtönök felé: kit Komáromba, kit Sárvárra , kit Berencsre, kit Lipótvárra.
De még ez sem volt elég!
Nyárba fordult az idő, mikor a Pozsonyban visszamaradt reformátusokkal is végeztek végül.
Kollonicsék még mindig a reverzálisokkal jártak a nyakukra, de mert nem birtak velök, meginditották ezeket is a legiszonyubb börtönök felé: kit Sárvárra, kit Kaposvárra, kit Eberhardra vagy Lipótvárra.
Azonban itt sem hagytak nyugalmat megzaklatott lelkeiknek!
Szelepcsényi, ez az ingerült tót, válogatott kinzásokat eszelt ki a számukra .
Árkokat huzatott, sáncokat emeltetett velük télen és nyáron, ami - különösen januári fergetegek idején – csaknem elviselhetetlenné vált, mert féligcsupaszok voltak piszkos rongyaikban s a téli orkánok napjaiban versenyt vacogtak a szelekkel.
Meghallották e szörnyü vacogást a Partiumban is s Szepessy Pál olyankor szinte hörgött maga elé:
- Jól van, papok, jól van!
De sokan fognak még sirni itten, Seregeknek Ura!
S ökleikkel az asztalba sujtottak erre a vezértársak is:
- Elevenen nyuzunk meg minden nagypapot!
...De még a gyötrelmes vármunka sem volt elég gyötrelem a prédikátoroknak .
Szelepcsényi a sáncokba is utánukküldte a jezsuitákat, akiknek rábeszélésére többen pápista hitre álltak át e szánandó emberek közül.
Komáromban tizenhatan hagyták oda uj vallásukat, Lipótvárban heten.
A megmaradtak azonban férgektől ellepve is megtartották a hitet, hüknek maradván az ő Istenükhöz, miközben dacos énekeiket zengedezték a mély sáncokban.
Ám az 1674-ik esztendő nyarán, mikor prédikátorok és protestáns oskolamesterek hátában bezárultak volna a börtönajtók, az ordasok is kitörtek a Partiumból .
Dühtől lihegve és csikorgó fogakkal.
S lángözönbe borult Felső-Magyarország egész keleti oldala.
Hajmeresztő indulattal gyilkolták egymást császáriak és fölkelők, akiket kurucoknak hivott a nép.
Most tudniillik a föld népe is az ordasok mellé szegődött már.
Ásóval, kaszával.
Az utolsó emberig.
Mert a nép is rájött ekkorára, hogy inkább a katonahalál, mint igy döglődni tovább.
Hiszen mindenüket kipörkölte és felfalta már a német s feleségeiket, leányaikat szemükláttára gyalázták véresre a zsoldosok, apró gyermekeiket pedig lándzsahegyre szurták föl.
Most aztán, hogy papjaikkal együtt Istenüket is rabszijra füzték, valóban nem maradt választás egyéb, mint kaszára kelni s felcsapni a Szepessy Pál szörnyühirü legényei közé...
És beálltak mind !
Feleségeik, leányaik, gyenge apróságaik, ugyszintén a tehetetlen aggok a sürü erdőkbe, sziklák szakadékaiba vonták meg magukat, a férfiak pedig egyenesbe feszitették a kaszát s beálltak a Szepessy Pál talpasai közé.
A táborban akkor már dobok doboltak s töröksipokon jajgatott a legiszonyubb katonaének:
Tölts kupámba bort, az lölkemnek bort,
Német vesztére üljük meg a tort!
Ma egymással, bajnoktárssal együtt iszunk bort:
Virradatra ugy üssük meg az német tábort!
Eger és Ónod ellen törtek előre az ordasok, akiknek torkát düh marta.
Mind a huszezer legényét.
Mert voltak annyian legalább.
S a vezérek közül sem hiányzott egy is!
Ott járt a hadak élén a kopasz Szuhay Mátyás, aki a jezsuiták gyilkolására vaditott mindenkit; nem hiányzott a baljós csillagzatu Petrőczy István, a régi vezér sem, akinek hármastoll lengett alá a süvegéről s az oldalán most is ott lehetett látni legkitartóbb bajtársát, Ubrisi vezért, a nevezetes bujdosót , akinek bizonytalan volt a hajaszine is; Erdélyből ujra kijött a daliás hadadi Wesselényi Pál, mellette alig ődöngött a lován rezesorru Majos Ferenc , minekfolytán ugy vélték többen is, hogy előzően alaposan be talált borozni ; németek irtására serkentette a csapatait Duló György és Duló Gergely s bánkódó fejjel nyomult előre a szőkehaju Kende Gábor, bizvást-bizván ezuttal, hogy viszontláthatja még ungi udvarházát; ott fityegett a baloldalán fenékbemetszett tülke a dülledthomloku Tulok György kapitánynak, aki hogy ujból német vért fog inni, minden ordas tudta előre.
S a méregtől alig tudott felkiáltani az őszen lengő szakállú Szepessy Pál, amikor kiadta a parancsot:
- Ne legyen irgalom a németek cinkostársainak!
A rongyos csapatok közt ott menetelt a lován Eperjes egykori tisztes városbirája , a fehérre őszült Keczer András meg Gábor fia.
Szótlanul haladtak egymás mellett , mert hónapok óta semmi hirt sem hallottak sárosi hazájukból.
Egyszer csak felsóhajtott Keczer Gábor:
- Meglátjuk -e még valaha Eperjes városát, atyám?
- Te minden bizonnyal hazakerülsz egykor, fiam, - sóhajtott vissza Keczer András , - de én itt halok meg a nyomorult bujdosásban!
Keczer Gábor mintha nem is hallotta volna atyja szavait, mert igen-igen el talált gondolkozni valamin.
S édes andalgásba merülve mondta maga elé:
- Maholnap félesztendejét tölti be immár Andráska fiam...
Elmondhatatlan dühvel lángoltak fel a csaták és ütközetek a császári csapatok és Szepessy Pál ordasai között.
Pálffy Miklós a Barkóczy-testvérekkel együtt félezer fölkelőt vágott halomba, Ónod mellett pedig a fölkelők csaptak le Pálffy Miklósra, elfogták egész dandárát, legyilkoltak mindenkit, hogy hirvivő nem maradt a császáriakból.
Éjszakánkint tüzben recsegtek falvak, erdők szélei, kazlak és majorságok.
S Eger és Ónod táján égignyaldostak a lángok, véresre vervén szét az éjszakák nagy sürüségét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE