ELTE regénykorpusz

A fiatalember, fényes cilinderét a kezében tartva, tanácstalanul nézett körül a szinpadi folyosón, mely e pillanatban - felvonás vége lévén - tele volt a házi főpróba személyzetével.

Öltöztetőnők, kötéssel a kezükben, a kar félmeztelen hölgyei, magánszereplők, akiknek festett arcbőre szinte lilaszinü volt a borongós reggeli világosságban, ügyelők, tüzoltók, ujságírók , rikácsoló színpadi mamák zsibongtak a keskeny folyosó félhomályában, ahonnan, a színpadra vezető ajtón keresztül, most be lehetett látni a bretagnei piac kopott díszleteire, melyek közt ingujjas munkások sürgölődtek.

A fiatalemberre , aki makulátlan eleganciájával épp a forgatag legközepére kerül, oly hatást tett mindez, mintha a himzőrámára kifeszített vászon visszáját látná; de nem igen ért rá, hogy hasonlata fölött tünődjék, mert egy sárgakabátos, züllöttnek látszó férfi, aki óriási, nyitott könyvet tartott kezében, most kérdőleg feléje fordult :

- Keres valakit ?

A fiatalember, cilinderét félkörben tartva, udvariasan meghajolt .

- Az igazgató urhoz jöttem, de nem találtam az irodájában.

Ha esetleg alkalmatlan időpontban jöttem volna ...

- A direktor amott beszél a karmesterrel, - vágott közbe türelmetlenül a sárgakabátos, míg borzas fejével, mely nem igen mutatta a fésü és a hajkefe nyomait, a nézőtérre vezető vasajtó felé mutatott .

Az idegen elszántan átgázolt egy sereg rikácsoló, fiatal leányon , akik láttára érdeklődve szétrebbentek, beleütődött néhány munkásba, akik süketen és vakon rohantak feléje egy hatalmas oldalfallal, s udvarias várakozással állt meg az igazgató háta mögött, aki gúnyos arcfintorítások között beszélt a kecskeszakállas magyar Offenbachhal.

Pár pillanatig szerény visszavonultságban nézte a két élénken tárgyaló szinházi rókát: a komédiásarcu , borotválatlan vén embert, aki kopasz fejebubján hetykén félrevágott kemény kalappal, panyókára vetett felsőkabáttal, ravasz vércse-tekintettel himbálta magát a féllábán, s a cingár, vörös, mefisztóarcu, cinikus muzsikust, aki a tisztelet minden külső jele nélkül hallgatta, miközben a vörös kocsismellényén fityegő óralánccal játszott .

Az igazgató most hirtelen visszafordult és megpillantotta a hajadonfővel álldogáló idegent, aki még mindig udvarias türelemmel várakozott az élénk eszmecsere végére .

- Oh, maga az Szebenyi úr!

Miért nem üzente át az irodai szolgával, hogy várakozik rám?

Kérem, tegye föl a kalapját, mert olyan léghuzamot kap, hogy egész életén át megérzi .

Karonfogta a fiatalembert és előzékenyen átkalauzolta a szereplők és naplopók sokaságán, akik most már valamennyien feléje fordultak, hiszen a nyersszavu és udvariatlan szinházi zsarnok nem igen szokott kitüntetni halandó embert ilyen gyöngéd szavakkal.

Száz pirosra festett női ajkon, száz kifényesített pupillán lebegett a kiváncsi kérdés: ugyan ki lehet ez?

Nem inkognitóban levő uralkodó herceg?

Pompás és divatos császárkabátja, diszkrét écharpe-je, melyben egy szivárványos gyémántcsöpp ragyogott, francia lakkcipője és angol államférfiakhoz se méltatlan sávos nadrágja épp úgy előkelő és más világból való férfire vallott, mint ünnepiesen komoly arca, világosszőke , angolos bajusza, s kezeinek arisztokratikus karcsusága, mely legbiztosabb jele a származás előkelőségének.

Nem, az már az első pillanatban is bizonyosnak látszott, hogy a jövevény nem ebbe a világba tartozik; figyelmessége, mellyel a vén komédiás szavait hallgatta, mozdulatainak ceremóniás szögletessége, félénk és udvarias oldaltvonulása, nehogy a legutolsó kóristának is alkalmatlan legyen, s lesütött szeme, mely a legtüzesebb, ifju pillantásokat is tudatosan elkerülte, mind a jólnevelt idegenre vallott, aki egy más, ismeretlen világból tévedt ide a gondtalan bohémség szigetére.

A feszültség, mellyel inkognitóját fellebbenteni próbálták, már-már veszedelmes arányokat öltött, mikor a nagy művésznő, a szinház szerencsecsillaga, kandirozott mosolygásával hirtelen kilebbent rózsaszinü babafészkéből, melyet rossz nyelvek az örök fiatalság boszorkánykonyhájának neveztek .

- Tetszettem neked egy kicsit? - kérdezte valami egzaltált élénkséggel, miközben forgószél módjára csimpaszkodott a cinikus, vén komédiás nyakába, aki kedveskedve megcirógatta, mint a viháncoló paripákat szokás, de közben óvatosan ügyelt, nehogy üdvöskéje arcáról a rózsás fiatalságot letörölje .

A művésznő most egy oldalpillantást vetett a fiatalemberre, aki vérvörös arccal meghajolt előtte, az igazgató pedig, panyókára vetett télikabátját egy ügyes mozdulattal megigazítva, ünnepies pátosszal szólott :

- Bemutatom neked Szebenyi Györgyöt, legközelebbi operettünk komponistáját, akiről a világ eddig csak azt tudta, hogy milliomos, de aki, ha most kezdené is, milliókat szerezne.

Akarsz velem fogadni, hogy két hónap mulva egész Budapest tele lesz a "Csipkeverő leány" melódiáival ?

- És nekem fogja adni az operettje címszerepét? - kérdezte a művésznő oly elragadtatással, mintha Szebenyi György e pillanatban egy párisi palotát, egy cannesi villát, két autót és egy rue de Rivoli-i ékszeresboltot helyezett volna hódolattal a lábaihoz .

- Óh, nagyságos kisasszony, boldog vagyok, ha játszik a darabomban! - mondta Szebenyi György egy hálás és diszkrét csókkal, melyet a művésznő agyonápolt kezére lehelt.

De rögtön elpirult a felindulástól: a kis kéz szinte szerelmesen belesimult az övébe, s oly friss erővel szorította meg az ujjait, mintha a legédesebb titkot közölné vele .

- Szinpadra, szinpadra, kezdjük a második felvonást! - kiáltotta most a folyosó végéből a sárgakabátos, mig a kar hölgyei hangos vihogás közt özönlöttek be a színfalak közé, egy kövér öreg nő pedig, aki eddig a spanyolfal árnyékában állott, sietve igazított még valamit a művésznő indiai övén, mely karcsu derekát összefogta .

Az igazgató belekarolt Szebenyi Györgybe .

- Jöjjön, mert ha itt láb alatt vagyunk, hát kidobnak bennünket !

Különben is még ezer megbeszélni valónk van egymással !

Istennő, csókolom a kezedet, a harmadik felvonás után még okvetlenül eljövök hozzád .

A primadonna arcullegyintette a vén uzsorást, édes pillantása most a csúf szinházi Shylock vércseorrát simogatta végig, de aztán ujra visszatért a szerzőhöz, aki még mindig lángoló arccal állt a színpadi folyosó félhomályában .

- Kedvesem, megtenné nekem azt a szívességet, hogy operettje zongorakivonatát eljátssza nekem?

Nagyon terhesnek találná, hogy valamelyik délután felnézzen hozzám?

A telefonszámom 15-820, de írja föl, mert nincs benn a könyvben, s értesítsen előző nap, hogy bizonyosan otthon legyek.

Pá, kis szerzőm, legyen jó és ne várasson soká, mert komolyan megharagszom magára !

Csókot intve, affektált tánclépésekkel tünt el a színpadra vezető ajtó mögött, s Szebenyi György egy pillanatig ámulva tekintett utána, mert eddig, rövid életében, nem találkozott hasonló asszonytipussal.

Furcsa, de csodamódon bájos volt ez a fiatal leány, aki a legelső percben úgy beszélt vele, mintha sok év óta ismerték volna egymást.

Mindeddig csak finom , jólnevelt, könnyen piruló, etikettes fiatal lányokat ismert, akik szüziesen egyszerü, divatos ruhákat viseltek, s félénk pillantásokat vetettek az édesanyjukra, ha a látóhatáron házasulandó legény mutatkozott.

Milyen más volt ez a húszéves, öntudatos kis nő, aki az imént a kezét megszorította s kedvesem -nek, meg kis szerzőm -nek szólitotta!

Szebenyi György előtt, bár a zajos színpad már rég mögöttük maradt, még mindig ott lebegett új barátnőjének szőke parókája , hófehér, mezitelen válla, a fölébe omló királynői hermelinnel, derekának merész karcsusága, a libegő szalagcsokor, mely kicsike arany-szandálját ékesítette, s mindenekfölött édes, meleg, abnormálisan csillogó szeme, amelyben sejtelmes , alig titkolt szenvedélyek szunnyadtak.

Csak akkor riadt fel tünődéséből, mikor a vén színházi uzsorás, a nyelvével csettintve, így szólt hozzá :

- Csinos kis bestia, úgy -e, maga is annak találja?

Elhiszi, hogy ez ötvenezer koronát keres évenként ?

Szomaházy István

A csipkeverő leány : Regény

I.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Szomaházy István

A csipkeverő leány : Regény

I.