Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Buda hőse
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
3
Bekezdés
3876
Mondat
7191
Szó
97422
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
ELSŐ RÉSZ
TÖRÖK RABSÁGBAN.
»Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek;
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból.
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak...
Melyik szögletébe széles e világnak
Idegen hazámból?«
Lévai: Mikes .
Buda 1672-ben.
»Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon,
Félhold kérkede szét városi tornyairól.«
Kisfaludy: »Mohács. «
1672-öt irtak.
Buda várának megerősített falai a lemenő nap tüzes sugaraiban ragyognak, a mecsetek fehér falain pedig az esti alkony tüzes pírja lángol...
A búcsúzó sugarak szemvakító ragyogással verődnek vissza a mecsetek aranyos félholdjairól és a kupolák gömbölyű réztetejéről, folyó aranynyal öntve el a Duna csendesen fodrozó tükrét.
A mecsetek karcsú tornyaiból a müezzimek a naplementi imát éneklik és vontatottan szállongnak alá a magasból az ima áhítatos szavai:
»Allahu Kerim!
Allahu akbár!
La illah, il Allah, Mohammed rasúl Allah!«
- Ugyancsak sietnünk kell, Hiasszár, ha még kapuzárás előtt be akarunk jutni a várba! szólalt meg furcsa, agárvonításhoz hasonló hangon a lovasok egyike , ki egy tüzesvérű erdélyi pejen ült és a tehetős, vidéki nemes urak öltözetét viselte.
- Akkor kerüljünk a szombat-kapunak.
Ez esik legközelebb, szólt kisérője, egy sunyi pillantásu, lompos öltözetű török, kinek tiszta magyar kiejtése elárulá a renegátot, - a törökké lett magyart.
Mindaketten letértek a Solymár felől vezető országútról és elhaladva a zsugori Ibn Bufa Sejtán nyolcszögletű tornya előtt, melyhez egy nyilvános karavánszerálj is volt építve, a mennyire csak fáradt lovaik bírták, ügettek a kapu felé, - de alig hogy a töltésforma útra értek, az elől lovagló nemes úr boszúsan fordult vissza.
- Hogyan akarsz itt bejutni? kérdé mérgesen.
Azt maga a renegát is szerette volna tudni, mert ilyen tolongást és bábeli zűrzavart még sohasem látott egész életében.
A kapu és a felvonó híd környékén ember ember hátán gomolygott.
Társzekerek, lovas-katonák , gyalog-emberek, s mindenféle nemzetbeli kereskedők málhákkal rakott tevékkel, öszvérekkel összekeveredve, lökdösték, taszigálták egymást , egetverő lárma s veszekedés között, hogy még a kapuzárást jelző ágyúlövés előtt a várba juthassanak.
- Nyeljen el a föld, gyaur kutyák! mormogá mérgesen, s olyant ütött lándzsája nyelével egy öszvérre, hogy ez a saját gazdáját rúgta fel kínjában.
Ordítva tápászkodott fel a moldvai szironyárus és ökleivel kezdte fenyegetni a renegátot, kire most a nemes úr is türelmetlenül ráförmedt:
- De hát meg vagy te bolondulva, vagy a tegnapi mámor még most is a fejedben van, hogy ide vezettél?
A stambuli-kapun régen a várban lennénk!
- Ott még úgy se juthatnál be!
Nézz le a vár alá és a hajóhidakra!
Ez a tenger nép mind a várba igyekszik a holnapi tulipán-ünnepekre.
- A völgyi-kapu bizonyára szabad.
Erre kellett volna gondolnod legelőször , részeges semmirevaló!
A renegát mérges oldalpillantást vetett rá kancsal szemével.
- Mért nem találtad ki magad!
Én nem vagyok jövendőmondó.
Aztán engem ne igen semmirevalózz, mert hamar visszamondom!
A nemes úr epés, sárga arcza még sárgább lett a méregtől.
- Hogy mersz velem így beszélni, te hitvány, hitehagyott kutya?
- Hát te mi vagy?
Százszor rosszabb vagy nálamnál!
Még egy goromba szót szólj, akkor majd elmondom mi vagy te... te... ordított Hiasszár.
A nemes úr látva, hogy a körülállók is figyelni kezdenek erre az épületes szóváltásra, - elfojtotta mérgét s nyugodt, egykedvű arczot igyekezett ölteni.
- A tegnapi mámor még most is a fejedben vagyon, ezért megbocsátom goromba szavaidat, mondá fennhangon, hogy a körülötte állók is meghallhassák, azután halkabban folytatá:
- A tegnapi napot miattad tétlen elvesztegettük, most itt vesztegetjük a másikat, - pedig jól tudod, Abdi pasa országos ügyekben nem érti a tréfát ...
Már pedig ez nehéz országos ügy...
Én nem bánom, - csak te ne bánd meg ...
Tiéd a felelősség!...
E hidegen mondott szavak egészen kijózanították a renegátot.
Alázatos, megjuhászodott hangon mondta:
- Bocsáss meg goromba szavaimért, kegyes nemes uram!
A próféta elvette büntetésül az eszemet, mert tiltott nedvet ittam.
Szolgád vagyok , parancsolj, mit tegyek!
- A jellövés mindjárt eldördül.
Nyiss utat azonnal, mert nem akarok künn rekedni! - parancsolá gőgösen, hogy mindenki hallhassa.
- Allah őrizzen meg ettől! kiáltá tettetett buzgósággal és éppen segítségül akará hívni a kanócaikat élesztgető komparadzsikat, midőn megjelent a kapuőrség és korbácscsal utat vert nekik a tömeg között.
- Insallah! csakhogy bejutottunk! fohászkodott nagyokat fujva, midőn lovaik végigkocogtak a felsővárosba vezető hepehupás kövezeten.
Az egymást keresztül-kasul szelő szűk sikátorok egyikében majd elgázoltak egy cselédformának látszó, ráncosképű emberkét, ki haragos dünnyögéssel akart tova sietni, - de midőn az elől lovagló nemes úrra pillantott, arca kiderült és rögtön nagy alázatosan lekapta kopasz fejéről vedlett prémű vidrakucsmáját.
- Ezt nevezem oszt csallóközi szerencsének!
Hiszen kegyelmed az maga élő mivoltában, nemes, nemzetes és vitézlő Kányavári Áron uram, az én szerelmetes gazdámnak testvéröcscse!
- A gondviselés mintha hívásra küldte volna kegyelmedet, mert éppen gyorshírvivőt akartunk kegyelmedért küldeni!
- Fogd be a szádat, fecsegő vén bolond!
Egy léleknek sem szabad tudni ittlétemről! riadt rá a nemes úr fojtott hangon és hogy mások is reá ne ismerhessenek, sastollas fövegét mélyen szemébe húzva, felhajtotta széles köpeny-gallérját.
No most beszélj!
De csak gyorsan, halkan és röviden!...
A fontosabbját mondjad, mert sietek...
Hirek is érkeztek?
Az öreg egyetértőleg hunyorgatott apró, ravasz szemével.
- Érkeztek bizony!
De legellőbben is tudjad meg, hogy Hollókövy Gábor csatlósával, az öreg Bálinttal tegnap óta itt van és Melchiorisz mesterhez , a fegyverkovácshoz szállott.
Kányavári szemrehányó tekintettel nézett a renegátra.
- Látod, a te hibád miatt, egy nappal megelőzött bennünket.
Ez baj, nagy baj , mert nem tudjuk, mit csinált ez alatt.
Azután ujra az öreghez fordult:
- Jó, hogy tudom, hol szállt meg, legalább elkerülhetem.
Éppen neki még csak sejteni sem szabad ittlétemet.
Libor te, most siess haza s jelentsd be Gedeon bátyámnak érkezésemet.
Mihelyt végeztem, nálatok leszek, addig azonban járj végére, miért jött Hollókövy uram Budára, s mi keresni valója van Melchiorisz mesternél?
Libor gazda erre még suttogva beszélt valamit, aztán sietett visszafelé a szűk sikátorokon és csakhamar eltűnt.
- Láttad ezt az embert, Hiasszár?
Sokat tanulhatnál tőle, mert furfangban , ravaszságban nincsen párja a világon...
Piszkos, szemetes utcák vezettek a felsővárosba, girbén-görbén egymásra épített, düledező, összevissza-foltozott házakkal, törött ablakú, omladozó palotákkal, melyeknek elejét és udvarát benőtte a paréj, szállást adva a csapatosan kóborló, gazdátlan kutyáknak.
A lovak lába alatt csattogtak a főpapok és hadvezérek pompás síremlékei s a szentek szobrai, melyeket a templomokból kiszórtak és összetörve, mészégetésre, utcakövezésre használtak.
A művészi faragványokat, az aranyozott betűket a törökök papucsai koptatták, a templomokból pedig mecseteket, lóistállókat és raktárakat csináltak.
A merre csak mentek, a szűk, girbe-gurba utcák tömve voltak néppel, mely leginkább a Szent-Háromság város (mai Országút) felé özönlött.
Ez volt az akkori Budának legszebb része.
Itt volt a fürdők, lőpormalmok, a hadiszertárak nagy része, dervis zárdák, a térparancsnok és a várkormányzó , Abdurrahmán pasa lakása.
A főbb tisztviselők és tisztek lakásairól, erkélyeiről tarka lámpák, perzsa- és szmirna-szőnyegek lógtak s a merre csak a szem tekintett, mindenfelé egész útvesztője tarkállott a feldiszített bódéknak és cifra sátraknak , melyekből réztányérok csengése és üstdobok mély puffogása hangzott.
- Allah!
Allah!
A tulipánok holnapi ünnepe ugyancsak fényes lesz!
Nézd, uram , e tenger idegen népet.
A kerek föld minden kalmárja ide gyülekezett.
Hogy lármáznak, hogy zajongnak, mintha valamennyibe egy-egy iblisz bújt volna belé! szólalt meg Hiasszár.
A megszólított mogorván nézett végig a bódékon, melyekbe cifrán öltözött szerecsenrabszolgák, beszélő papagájok és fürgén ugráló majmok csalogatták a vásárlókat.
Csakugyan a kerek föld minden részéből jött ide kalmár és Kelet ritka drágaságai mellett a nyugati műipar remekei hevertek.
Az indiai drágakő- és gyöngykereskedők bódéi mellett Velence filigrán művű drága ékszerei ragyogtak, a frank selyemárusok, genuai bársonykereskedők szomszédjában khinai kereskedők csillogtatták nehéz, aranyvirágos szövetjeiket s aranyozott szőrű prémjeiket.
Bőr- és szattyánkereskedők Ibrailból, szironyárusok Moldvából, békében megfértek a komoly némasággal pipázó küsztendzsi papucskereskedők, szmirnai borostyánkő- és ópiumárusok mellett.
A kis-ázsiai dohányárusok komoly képpel vágták hosszú szálakra az aranysárga perzsadohányt, odébb pedig a barna képű arabs és mór ambra-kereskedők, fűszerárusok fekete rabszolgái hintettek illatos szantálfát és aloé-forgácsot a füstölő serpenyőkbe.
A balkánvidéki rózsaolaj-gyártók és a mór illatszerészek sátrai körül felséges rózsaillat terjengett.
Néhány hosszúszakállú dervis nagy lármával alkudozott náluk a rózsalevelekből készült olvasókra, a főmecset imámja pedig nehéz aranyakban fizette ki annak a pompás olvasónak az árát, melynek szemei korallból, a próféta és Allah nevét jelző nagyobb szemek pedig ambrából és igazgyöngyökből álltak.
Egyszerre sikoltó tülökhang szólalt meg a hátuk mögött, mire a zűrzavaros zsivaj és alkudozás valamennyire elhallgatott.
A várkormányzó pasa kikiáltója jelent meg egy csoport fegyveres csausz élén és recsegő hangon hirdette ki, hogy a moldvai és berber lócsiszároktól, a fehér és fekete rabszolgakereskedőktől mindaddig egy lélek se merjen vásárolni, míg csak a dicsőséges Abdi pasa a neki tetszőt udvara számára ki nem válogatja.
A vásárló közönség a kikiáltó szavaira nyakra-főre takarodott kifelé a bódékból, mire a csalogató síp- és réztányér-csengésnek is nyomban vége szakadt és a kereskedők hosszú orral eregették le a bejárók nehéz szőnyegfüggönyeit.
- Insallah!
Mindent féláron kell a pasának adnunk!
A vásárt és nyereséget elvitte az ördög!
Szaladhatunk vissza, a honnan jöttünk! sopánkodtak fejüket összedugva és majdnem hajbakaptak az eközben odaérkező helypénzszedőkkel és vásárbérlővel, kik illetékeiket követelték.
- A bölcsesség atyja adja nektek kölcsön a füleit!
Nem hallottátok, hogy nem szabad árulnunk?
Egy aspert se fizetünk! feleseltek össze-vissza.
Hiasszár tele torokkal nevetett e veszekedésen és dárdája nyelével jókat húzott egy mellettük tovamenekülő tolvaj hátára, ki a nagy tolongásban csakhamar eltűnt az üldöző kavaszok elől.
Az egymásután eldördülő kapuzáró jellövésekre még egyszer akkora zsivaj és tolakodás támadt körülöttük.
A kereskedők nagy zörgéssel csukják be boltjaikat, a vízhordók, piláf- és lepényárusok rekedtté kiabálták magukat , hogy maradék süteményeiken is túladhassanak, szóval, mindenki siet , iparkodik hazafelé, mert a kaszárnyák deszkatábláin verik már a takarodót és minden jóravaló müzülmán siet az abdesztán mosdást mielébb elvégezni, hogy aztán tarka lámpásait a tulipán-ünnep tiszteletére meggyujtva, kedvére lakmározhassék.
Ebben a nagy tolongásban egyszerre csak erős kezek ragadják meg Kányavári uram lovának a kantárját s olyant rántottak rajta, hogy a paripa ijedten fölágaskodott.
Egy csatakos kámzsájú dervis állott előtte, övig érő szürke szakállal.
Egyik kezével a ló kantárját fogta, másikban pedig egy vastag pálmahusángot forgatott turbánja fölött.
- Hát te, gyaur kutya, a próféta szent szinét: a világoszöldet, öltözeted legnemtelenebb részén, a csizmáidon mered viselni?
Égnél meg elevenen ! üvöltött rá sivító hangon, minden szó után nagyokat köpve.
- Jertek, jertek , igazhivő müzülmánok! ordítá az összecsődülő népnek.
Jertek és nézzétek!
Ez a borivó hitetlen, ez a sertésevő, tisztátalan kutya a próféta szent szinét sárban járó csizmáin hurcolja!
Messétek le a lábáról!
Száz botot a talpára , hogy cipóvá dagadjon!
A felbőszített tömeg szitkozódva vette őket körül és minden szem dühös megbotránkozással nézett királyzöld szattyán csizmáira, miközben az átkok és gyümölcscsutkák egész zápora omlott a fejére.
- Vágjátok le a lábait!
Metéljétek le a próféta szent szinét!
Forró szurokban sétálj, átkozott hitetlen!
Kányavárinak még a lélekzete is elállott ijedtében, mert nemcsak ököllel , hanem késekkel, handzsárokkal is fenyegették, - s emellett rémülten vette észre, hogy a renegát eltűnt mellőle.
Beszélni próbált, szavai elvesztek a vad zsibongásban.
A fanatikus mehlevi-dervis már nagyokat húzogatott rá pálmafabotjával, a vérszemet kapott tömeg pedig köpönyegét tépte le nyakából s már-már abban a veszedelemben forgott, hogy királyzöld csizmáit bőrével együtt metélik le lábairól, midőn egy magas, szélesvállú alak tört keresztül a tömegen és erős karjaival jobbra-balra lódította el támadóit.
- Gyere csak, Bálint!
Úgy látom, magyar ember forog veszedelemben! kiáltott utána törtető csatlósának.
Hej! mi történik itt, jámbor müzülmánok?
A mehlevi-dervis mérges hörcsögként ugrott nekik, de a marconaképű öreg csatlós félkarjával olyant penderített rajta, hogy hármat is fordult maga körül.
- Hozzám ne érj többet, keresztény kutya, mert megbánod! köpködött dühbefúlt hangon.
Müzülmánok, üssétek le ezeket a keresztény kutyákat!
- Hátrább mellőlem! kiáltott, kardjára ütve a nemes.
Nem szégyenlitek falkásan támadni egy emberre?
Mit vétett nektek e magyar ember?
A szélesvállú, daliás alak parancsoló szavaira bárhogy tüzelte is a dervis, a tömeg meghunyászkodva vonult hátrább, csak egy kövér, ragyásképű mészárosmester pattogott vissza nagy mérgesen:
- Meggyalázta a próféta szent szinét!
Húzza le a zöld csizmákat, akkor békében elmehet.
Ezt mondom én, Szidi Hanif, Abdallah fia!
- Úgy van, húzza le a zöld csizmákat!
Húzd le tüstént! üvölté többekkel együtt a dervis is s botjával olyant suhintott Kányavári uram lábára, hogy elordította magát.
Erre a nemes is feltekintett és csak most látta, kinek sietett a segítségére.
Álnok, cselszövő szomszédját, halálos ellenségét, Kányavári Áront mentette meg, ki eközben, egészen összeszedve magát, kétszinű mosolyt erőltetett sápadt arcára.
- Bolond pogány népe, milyen komédiát csinál!
Mindazáltal szívesen köszönöm a kegyelmed keresztényi és atyafiságos segítségét, Hollókövy Gábor szomszéd uram, mondá édeskés hangon, magában pedig százszor elátkozta a véletlent , hogy éppen azt az embert küldi segítségére, ki elől rejtegetni akarja magát.
Hollókövy szóra se méltatva, hideg megvetéssel fordult el tőle.
A főtér felé nézett, a honnan ugyanekkor Hiasszár vágtatott elő egy csapat lovas csausz élén, kiknek láttára aztán a vakbuzgó tömeg a mehlevi-dervissel együtt, vad futással oszlott szerteszét.
- Most már mehetünk mi is, Bálint szolgám, szólott öreg csatlósához és Hiasszár köszöntését gyenge fejbiccentéssel fogadva, csatlósával együtt a stambuli-kapu felé távozott.
Kányavári álnok mosolylyal nézett utánuk, mert abban a lepényárusban, ki a két férfit gajdorászva, kiabálva követte, álruhában is bátyja bizalmasát és iródiákját, a vén Libort ismerte fel.
- Helyes!
A kopó már a vad nyomán van!
- Kár volt kegyelmednek, édes uram, a sors kerekébe kapni!
Milyen szépen megszabadultunk volna leghalálosabb ellenségünktől! mondá az öreg Bálint, a régi, hűséges szolga, ki úgyszólván bizalmasa volt a Hollókövy családnak s jó és balszerencsében osztozott vele.
- Csak nem hagyom széttépetni ezektől a pogányoktól, még ha ellenségem is ! válaszolt Hollókövy.
- Veszett kutyát, mérges kígyót bolondság védelmezni! morgott az öreg.
Rossz munka volt ez, édes uram!
Valami azt súgja nekem, hogy most is a mi vesztünkön munkálkodik.
Cselédjeivel azt a hirt terjeszteti, hogy ágyban fekvő, halálos beteg - és imé, itt találjuk Budán a legjobb egészségben.
Kár volt, édes uram, kár volt megvédelmezni...
- Ugyan hallgass már!
Egy Hollókövy még ellenségét se hagyja a veszedelemben .
Emlékezz András ősapámra!
Én se lehetek rosszabb nálánál.
Aztán keresztények is volnánk, vagy mi!
Az öreg csatlós zavarodottan simítá félre fehér bajuszát.
- Itt van, la, megint olyan szép szókat mond kegyelmed, a mikre nem lehet felelni.
Hanem azért mégis csak azt mondom, bár csak oda ne botlottunk volna.
Eközben befordultak a Szent- Zsigmond- utcába.
Hiasszár pedig ezalatt örömtől ragyogó pofával vágtatott a csauszokkal Kányavári segítségére, de a várt dicséret helyett, a szitkok és fenyegetések egész özöne fogadta.
- Te, hitetlen, áruló kutya!
El akartál veszteni, felbujtottad pogány feleidet, gyáván elhagytál a veszedelemben!
Egy követ fújsz halálos ellenségemmel...
Te miattad akadtunk össze, te vezetted ide, hanem jaj neked, cudar kutya, feladlak a pasának!
- De uram, nem láttad, hogy segítségért nyargaltam!? mentegetődzött a renegát.
- Hallgass, kutya, addig százszor széttéphettek volna!
A halálos ellenségem mentett meg.
Bár inkább agyonvertek volna.
Te vagy az oka, de megfizetek érte.
Nézz rám, hogy megcsúfoltak!
Hogyan menjek így a kegyelmes pasa szine elé, te áruló gazember?
Bizony Kányavári uram ruházata nem igen volt alkalmatos az ünnepélyes tisztelgésre, úgy össze-vissza volt kenve, tarkázva szétlocscsant záptojással és más mindenféle piszokkal, s emellett, mintha macskákkal viaskodott volna, úgy össze-vissza volt mindene tépve, hasogatva.
A királyi palota elé érve, leszálltak lovaikról és egy csausz gondviselésére bízták, a többieknek pedig Kányavári édeskés hangon azt igérte, hogy csak várjanak, még mielőtt bemegy a pasához, jó borravalót ajándékoz mindegyiknek.
Mielőtt azonban bement volna, egyik üres csarnok alá vonult , hogy a renegát segítségével, megtépett ruháját kissé rendbehozza.
Mátyás király egykori tündéri fényű palotája még állott ugyan, de a hatszori ostrom és a török helytartók restsége és nembánomsága miatt, pusztuló , omladozó félben volt.
Csak a külső bástyákra, a várfalakra és őrtornyokra van gond, a palota falai azon módon vannak, a hogy a beléjük furódó ágyugolyók meglyukgatták , összehasogatták.
Némelyik kapu félig beomolva, eltemetve, a csarnokok gyönyörű oszlopai, a remek faragványok meg csonkítva hevernek.
A hány kormányzó pasa csak székelt benne, - pedig az utolsó évtizedekben nagyon gyorsan váltogatták egymást - mindegyik épített, igazított ugyan valamit a maga ízlése és kényelme szerint, de ezzel csak még jobban pusztították az építészet e remekét.
Már setétedni kezdett, midőn Kányavári uram, úgy a hogy, rendbeszedte magát .
Az egész idő alatt egy szót se szólt, csak gyilkos pillantással nézett minden nagyobb szakadásnál a renegátra, a ki pedig ugyancsak szolgálatkészen öltögette össze a feltűnőbb repedéseket.
- Készen vagyunk!
Most már bemehetsz, uram, a kegyelmes pasához!
- Megyek, de elébb még kérdezek tőled valamit.
Előre is megmondom, gyanakodó ember vagyok, a kit nem lehet kifizetni holmi apró pénzzel...
Engem el ne ámíts, mert beléd látok, szólott halk, de mégis éles hangon.
- Mit akarsz kérdezni? szólt meghökkenve a renegát.
- Honnan ismered, micsoda összeköttetésben állsz Hollókövy Gáborral, a vitéz pasa és a törökök legádázabb ellenségével?
Láttam, intettél neki!
Ne hazudj , jól ismerlek!
- Csupán köszöntem neki, mert még régebbi időből ismerem...
- Hiasszár!
Ezt az embert én gyűlölöm.
Ezt az embert én el akarom veszteni .
Ezt te jól tudod, mert a múlt alkalommal a padláson elbújtál s kihallgattál bennünket.
Nehogy elárulj neki valamit!
Egy szavamba kerül és a pasa még ma este leütteti fejedet!
Hiasszár arca halálsápadtra vált.
- Hová gondolsz, uram!
Esküszöm, a prófétára, még ha kerékbe törnének, se árulnék el semmit!
- Esküdre semmit se adok!
Régtől fogva ismersz, s jól tudod, hogy én semmi bántalmat, semmi árulást el nem feledek, hanem mindenért meg szoktam fizetni...
Multkori hallgatózásodért már régen csendes ember lett volna belőled, ha nem ismernélek.
Használni akarlak, mert ravasz, képmutató tehetségeddel mindenre alkalmas vagy.
Ez egyszer tehát megbocsátom kémkedésedet, - de többet meg ne próbáld, mert én mindent megtudok!
A renegát szédülni érezte fejét.
- Bízzál bennem, uram, hiszen mindaketten a felséges szultánnak és a nagykegyelmű Abdi pasának szolgálunk!
- Te annak szolgálsz, a ki jobban megfizet.
Ismerlek, jó madár!
A renegát sunyi tekintete ezt látszott mondani: »Te szintén!
Jól ismerlek én is!«
- Ha azt mondom, jól ismerlek, ez azt jelenti, hogy keresztül látok rajtad ! riadt rá Kányavári.
Bárkit szolgálj, elárulod, ha jól megfizetnek.
A törököt a magyarnak, a magyart a töröknek, egy harmadiknak pedig mindakettőt .
Egyszer már megpróbáltad ezt...
De rajtam meg ne próbáld, ha arany hegyeket igérnének is, mert rajta vesztesz.
Annak a kötélnek, mely elől a törökökhöz szöktél, a vége az én kezemben vagyon.
Most már akárhová szökjél innen, a magyarokhoz, császáriakhoz bizony mondom, mindenhol készen vár rád jó barátod, az akasztófa...
A renegát szeme előtt forgott a világ.
Le volt sújtva, meg volt semmisülve és szinte irtózva nézett erre a sovány, szegletes képűemberre, a ki minden rejtett tettét, féltett titkát tudja s fogva tartja testestől-lelkestől.
- Most pedig mondd el röviden, honnan ismered Hollókövy szomszédomat és távoli atyámfiát?
- Egy ízben a török martalócok kezei közül mentett meg és kastélyában ápoltatott a saját doktorával, míg nehéz sebeim begyógyultak - és akkor beajánlott Báthory nemes uram udvarába sólyom- és falkaápolónak, felelt Hiasszár elszorult hangon.
- Helyes!
Az igazat mondád!
- Hát ezt is tudta kegyelmed?
- Jegyezd meg, én mindent tudok, a mit tudni akarok.
Most pedig kisérj a palotába.
Már fenn ragyog az esti csillag.
Abdi pasa ő kegyelme eddiglen bizonyára elvégezte estéli imádságát...
Az őrszoba előtt a csauszok fogadták nagy hajlongással, a megigért dús borravalóra várakozva.
Kányavári sokatigérő mozdulattal markolt tarsolyába és Hiasszár titkos irigykedéssel nézte, midőn papirosba takart pénzdarabokat osztogatott szét közöttük, azután, mintha a hálálkodások elől akarna menekülni, kettőzött léptekkel sietett a főbejárat felé.
- Legalább is egy-egy fényes aranydinár lesz mindegyikben! gondolá sóhajtozva, midőn pedig a csauszok felbontották, átkozódva látták, hogy csak egy piszkos réz asper...
A jóslat.
»Kettőnek aranyban ajándokot ád
És drága szegélyzetű nyestkacagányt...«
Czuczor: »Szondi. «
A tarka lámpákkal beaggatott főbejárat homlokzatáról hosszú, lófarkas zászlók lengtek alá, végükön aranyos félholdakkal, két oldalán pedig óriási termetű kurdok állottak őrt széles pallosokkal, hosszú, tölcséres puskákkal.
De azért a csarnokos bejárat tömve volt kolduló dervisekkel, keresztülutazó mekkai zarándokokkal, kiknek a főszakács egy csapat rabszolgával éppen juhhúst, rizskását és édes paprikát osztogatott, a miért aztán a legvénebb és legkócosabb zarándok rekedt, kornyikáló hangon megáldotta.
Az első terem, a legnagyobb király fényes elfogadó terme, most a csauszok őrszobájául szolgált.
A remek falfestmények le vannak hántva, szegekkel átlyuggatva, török katonák fegyverei, bő, köpenyforma burnuszai és csákói függtek a szegeken.
Az őrség főtisztje, egy hosszú, fehér szakállú török mogorva hangon kérdezte , mi járatban vannak?
- Ez a derék keresztény nemes akarna a legkegyelmesebb pasával beszélni , felelt, mellén keresztbetett kezekkel s mély meghajlással Hiasszár,
- De hát édes bortól vagy ittas, avagy az eszed kezd visszafelé járni, hogy igazhívő létedre, a tulipán-ünnep estéjén hitetleneket mersz a pasa szine elé vezetni? horkant rá mérgesen a főtiszt.
A kérdésre most Kányavári sietett megfelelni:
- Igaz, hogy elkéstünk - de jöttömről a vitéz pasa értesülve vagyon.
Fontos hireket hozok, azért hát csak jelents be, derék müderrisz!
- Igazíts a nyelveden, gyaur!
Én nem vagyok müderrisz, hanem Musztafa ben Halil aga, a csauszok főparancsnoka, ha tudni akarod!
- Bocsáss meg, vitéz aga, ha elvétettem a tituládat - és jelentsd be ittlétemet.
- Kinek tiszteljelek?
Mondjad hát becsületes nevedet! szólt erre kissé engedékenyebben.
- Nevem nemes Kányavári Áron de Sólyomvár et Ölyved de genere..
- Ne mondd tovább, úgy se tudom mind megtanulni!...
Átkozott gyaurjai, még a nevekben is cifrálkodnak! morgolódott az aga, miközben a terem végében levő ajtó felé tartott, mely fölé nehéz, hangfogó szmirnaszőnyeg volt leeresztve.
Kevés idő mulva visszatért.
- Bemehetsz, de a kardot csatold le az oldaladról...
Hitetlen szolga nem léphet fegyveresen ura elébe, te pedig várakozz odakünn, parancsolá kurtán a renegátnak.
Kányavári mosolygó készséggel engedett a lealázó parancsnak, azután sovány arcát hódolatteljes ráncokba szedve, félrehajtá a nehéz szőnyeget.
Az innen nyíló terem volt hajdan a mesés fényű trónterem, most pedig Abdi pasa nappali, elfogadó és mulató-szobája.
Midőn Kányavári belépett, a pasa és vendégei még a lakománál ültek és kegyence, a fiatal Zizim bég a pirosbársonyba kötött Gulisztánból olvasó fennhangon Szádinak örökszép dalait.
Az alacsony asztalkákon arany, ezüst edények s Kelet legritkább , legzamatosabb gyümölcsei illatoztak, a locsogó szökőkút pedig permetező rózsavízsugárt lövellt a füstölők illatától terhes levegőbe.
Abdurrahmán Abdi Arnaud, rövid nevén Abdi pasa, a kerek trónmélyedés alatti selyem kereveten ült és elmerülten simogatá mellére omló, hosszú, szénfekete szakállát, melynek göndör, fényes szálai között, jóllehet öreg ember volt már, még egyetlen ezüst szál se fehérlett.
Setétvillogású szemének hideg volt a tekintete, s mozdulatlan, kemény arcvonásait nemeseknek, méltóságosaknak lehetne mondani, ha szemének néha-néha nem lenne valami sajátszerű, alattomosan leső tekintete, mi aztán gyanakodó, kegyetlen kifejezést adott egész arcának.
- Miért jösz ily későn?
Már tegnap vártalak! kérdé komoran.
Kányavári olyan alázatossá görnyedt, mennyire csak hosszú alakja engedte.
- Bocsáss meg, kegyelmes pasa, de nem én vagyok az oka.
- Hát ki?
Tán bizony én!
- Küldötted, Hiasszár!
Úgy leitta magát, hogy miatta egy egész nappal későbben indulhattunk, - a piacon pedig majd agyonvertek, mert gyáván magamra hagyott - és siralmas hangon elmondta kalandját.
Abdi vonásai minden szónál jobban elsötétültek és a fiatal Zizim béggel behivatta Musztafát, a csausz agát.
- Ismered Hiasszárt, a renegátot?
A csausz aga mély meghajlással felelt:
- A palota lépcsőin várakozik.
- Ötven botot a hitvány kutyának a talpára, hogy belesántuljon! kiáltá .
Kányavári pedig elégedetten nevetett magában, hogy goromba szavaiért ilyen hamar boszút állhat a renegáton.
- Hadd lássa, hogy a legkisebb sértést is visszatorlom.
Máskor majd óvakodni fog.
- Minő hireket hoztál? kérdé tőle aztán a pasa.
- A lehető legjobbakat.
Fontos és örvendetes hireket, kegyelmes uram! - és sokat jelentőleg hunyorgatott.
Abdi gyors pillantást vetett vígan lakmározó vendégeire.
- Majd ha a bűvészek jönnek, észrevétlenül beszélhetünk.
Addig ülj le és lakmározz kedved szerint.
A rabszolgák piláf, tyúkhús, lepény, aszalt füge és más egyéb gyümölcscsel megrakott, alacsony asztalkát hoztak elő és a többi vendégtől távol, egy kerevet elé állították, mert az alkorán tiltja az igazhivőknek a hitetlenekkel való együtt lakmározást.
Egy másik rabszolga hosszúnyakú , vertezüst kannában párolgó sorbethet és velencei kristályokban Mátyás király kútjából való friss forrásvizet állított melléje egy gyöngyházas asztalkára .
Ez volt a pasa kedvenc itala is, mert mindig mellette állt szinig töltve egy drága velencei kristálykorsó.
A velencei kristályművészet eme remeke, drága kincse volt Abdinak, mert magától a felséges padisahtól kapta ajándékba egy nyert ütközete után.
Már a lakoma alatt táncos abélérák, alméhk és éneklő bajadérok mulattaták a vendégeket fátyoltáncaikkal, légszerű szökelléseikkel csörgős nakaráikat verve, a lakoma után pedig, midőn a vendégek megmosták kezüket és szakállukat a körülhordott rózsavizes medencékben, - előjöttek a bűvészek , szemfényvesztők és jósok, a török főuri lakomák elmaradhatatlan kiegészítői.
A barna arabs és hindu bűvészek óriási szalamandrákat viaskodtattak egymással és szemüveges kígyókat táncoltattak dobszóra, a kínai szemfényvesztők betanított sáskákat és tücsköket verekedtettek össze, egy üveggömbben pedig betanított aranyhalakat mutogattak; azután az egyik cifra papirosból különféle nagyságú lepkéket vagdalt ki és legyezőjének lebegtetésével oly ügyesen szállongtatta egy virágzó rózsatő körül, mintha eleven pillangók enyelegnének egymással játszi kergetődzés között.
- Allahra mondom, ez csudálatos bűvészet! kiáltá Chihaja bey, a budai térparancsnok, a vendégek általános csudálkozása között, mire a főmecset imámja nagy ájtatosan megjegyezte:
- Úgy van, csudálatos, de ne feledd, vitéz Chihaja, hogy Allah nem egyformán osztá adományait.
Egynek kézi ügyességet adott, másoknak titkos erőt a mérges kígyók és szalamandrák felett, de legcsudásabb mindennek fölött a jövendők titkaiba való látás adománya.
- Tisztelet bölcs szavaidnak, Szidi Husszein, tán itt is van ilyen Allahtól megáldott férfiú?
- Te mondád!
Nézz oda ama dervisre.
Az Almahál-Eddin, a jós, ki előtt a jövő titkai tárva vannak.
- Almahál-Eddin itt Budán?
Miért jött el Stambulból, hol a felséges padisah orcájának ragyogásában gyönyörködhetett? kérdé csudálkozva Chihaja bey.
- Almahál már három napja megérkezett.
Tegnap jött meg a nagyvezér fermánja , melyben meg van neki parancsolva, hogy itt kell Budán maradnia.
Holta napjáig ide van száműzve!
- De miért?
- Tudd meg hát azt is!
Almahál-Eddin minden jövendölése beteljesedett .
Megjósolt előre minden vereséget, minden lázongást, megjósolá nagyurak , kegyencek bukását, sőt megjósolá Ibrahim szultán trónról való leestét is ...
Ezért tehát Stambulban, hol az emberek napfényben fürödnek, a padisah kegyelmével takaródznak, rémül tőle minden főúr, sőt fél tőle maga a szultán is.
Ezért kelle neki távoznia...
Chihaja bey nagyon gondolkozó arcot vágott és mikor az arab kardnyeldesők mutatványai után, Almahál-Eddin felállott és Abdi pasa kerevetje elé telepedett, szinte félve nézett a dervis szikár alakjára, kinek arca csupa ránc volt, de mélyen beesett szeme elperzselő lánggal égett havas szemöldöke alatt.
A dervisek egyszerű, durva szőrköntösét viselte, melyre övéig omlott alá hattyúfehér szakálla és midőn teveszőr vánkosára letelepedett, rabszolgája - egy nubiai szerecsen - gömbölyű réztálat, egy fehér érctáblát és egy szantálfa szekrényt helyezett melléje.
- A jövendőt akarod tudni, Abdi? kérdé röviden.
A pasa helybenhagyólag bólintott.
- Hosszú életemben mindig azt a tapasztalást szereztem, hogy mindenki vágyik jövendőjét tudni, de aztán nem örül neki, ha a Kizmet könyvében más van irva, mint szerencse és boldogság.
Jól gondold meg, Abdi, a jövendő, míg nem tudod, zárt rózsabimbó, mihelyt feltárul, fejed felett függő bárd...
Mit akarsz tudni?
- Azt már megmondám neked!
- Jól van! bólintott rá Almahál-Eddin.
Azután felnyitotta a szantálfa ládát és egy gömbölyű pergamentlapot vett ki, a melyre az abc betűi és a tíz arabs számjegy volt körbe felírva.
E pergamentlapot a fehér érctáblára helyezve, közepére állítá a gömbölyű rézedényt, melyet szinig töltött vízzel, azután kelet felé fordulva , háromszor Allah nevét rebegte és egy darab szénnel a pergamentre jegyzé az égsarkak irányát, aztán még egyszer a ládába nyúlva, arasznyi hosszú , finoman dolgozott nyílvesszőt takart ki sárga selyem burkából.
E nyílvessző hegye aranyból, fája fekete ébenfából, tollazata pedig ezüstből látszott lenni, melybe titkos khaldeai jegyek s titokzatos alakok voltak vésve - és a mint a víz szinére helyezé, rögtön a fenékre ereszkedett.
Almahál-Eddin pedig mutatóujját a vízbe mártva, nagy lassan köröskörül huzgálta az edény szélén, egyre erősbödő harsanásokat csalva ki belőle, úgy , hogy végtére az egész ércedény különös hangokon zengni, búgni kezdett, a fenékre ereszkedett ébenfa nyílvessző pedig lassan a víz felszinére szállott és mozdulatlan lebegéssel megállt a víz közepén, hegyével keletfelé fordulva, - mire a dervis elkapta mutatóujját az edény széléről.
- Kérdezz! mondá a pasának röviden.
- Ki lesz az utolsó pasa Budán? kérdé tehát Abdi, vendégeinek feszült hallgatása között.
Almahál-Eddin száraz mutatóujját újra köröskörül húzogatta bántó sivítással az edény szélén, mire a nyílvessző reszketősen libegni-lebegni, majd pedig pörgettyűként sebesen forogni kezdett maga körül.
És mikor a kezét elkapta , hangos csendüléssel az edény oldalához lökődött és hegyével egyenesen az »a « betűre mutatva, megállott.
- Jegyezzétek meg jól, elsőnek az Olaf betűt mutatja.
Almahál-Eddin újra ismételve a kisérletet, a nyílvessző aranyhegye most hangos csendüléssel a beth, vagyis a »b« betű felett állott meg, a harmadik csendülés pedig a doth »d« betűt mutatta, míg a negyediknél a jud, vagyis az » i« betűt - s így a betűk összesen Abdi nevét adták.
A vendégek arcán komoly megilletődés látszott, csak a pasa arcán nem változott egy vonás se.
- Mahs Allah!
Mindennek úgy kell történnie, ahogy a Kizmet könyvében megírva vagyon.
Ha én, hát én, ha más, hát más - a mi meg van irva, az nem lesz kitörülve! mondá nyugodtan.
Most pedig azt mondd meg bölcs Almahál, hány évig élek még?
A vendégek mind elszörnyedtek e vakmerő kérdésre és visszafojtott lélekzettel lesték a feleletet.
A nyíl tizenkétszer ütődött az ércedény oldalához.
- Tizenkét év!
Allahra, ez szép idő!
Megengedsz még egy kérdést, bölcs dervis?
- Kérdezz, amennyit akarsz! felelt ez tompa hangján.
- Hány évig lesz még Buda a müzülmánoké?
A nyíl megint tizenkétszer csendítette meg az edényt, azután rezegve megállott, mire a pasa elgondolkozva simogatá végig hosszú szakállát.
- A hogy Allah elrendelte, úgy van legjobban.
Dicsőség neki és a prófétának , szólalt meg aztán kevés idő mulva.
Ha elvész Budavára, az Izlam védőbástyája minek éljek tovább?
Temessen engem is romjai alá.
Százszor jobb vitézül meghalni, mint gyáván tovább élni.
- Jól mondád, Abdi, Buda az Izlam védőbástyája, a törökség végvára Európában és abban a dicsőségben részesül, hogy történetíróink által az ozman birodalom városai között tizediknek iratik.
Maga a felséges padisah rendelte úgy el, hogy a három első város, a három szultáni székhely: Stambul , Drinápoly és Brussa legyen, aztán jön a három szent város: Mekka, Medina és Jeruzsálem, ezután következik Kahira (Kairó), a hasonlíthatlan Damaskus, a paradicsomként illatozó rózsák városa, Bagdad, az igazság és üdv hazája és végre Buda, az Izlam védőbástyája és az ozman birodalom zára és kulcsa Európában.
Csakhogy már nem sokáig lesz az ozman birodalom zára és kulcsa ! mondá a dervis komoly hangon...
- Kérdezd meg a bűvös nyíltól, imám, kik foglalják el Budavárát?
Ugy van-e megírva, hogy karddal kezeimben esem el vitézül, vagy máskép?
- Sokat kérdezel egyszerre, Abdi!
A jövendők szava fukar, elég, ha egy kérdésedre felel.
Az olaf- bet- gomál betűiből minden szavát összerakhatod a világnak és mindenféle állat hangját tudod velük utánozni, ha pedig hártyára irod, akkor a hoi (h), a lomal (l), a mim (m), a kaf, (k), a nahaz (n), a jámán (j), a res (r), a tyjavi (t), a zappa (z) gondolataidat tolmácsolják egy másiknak.
Ámde nincs annyi szava és gondolata a világnak, a mennyivel mind ki lehessen fejezni, a mit a szem egyszerre meglát és a hogyan meglátja.
Azért önszemeiddel nézz a jövőbe.
Én megmutatom néked a jövendő képeit, a hogy lesz és történni fog minden!
A főmecset imámja azonban, ki nem volt barátja a jövendöléseknek, mert bűnnek tartotta kutatni azt, mit Allah a jövendők árnyékába rejtett - rövid saalem aleikummal elbúcsúzott és vele együtt távozott a vendégek nagy része is , magukkal vive a pasa ünnepi ajándékát: egy-egy pompás sinai porcellán vederbe ültetett nyíló tulipánt, a legdrágább hollandi fajtákból.
Almahál-Eddin száraz ajkain gyenge gúnymosoly játszadozott.
- A ki a jövendőt féli, féljen a jelentől, de féljen Allahtól, mert mindakettő az ő adománya, mondá, mialatt a szantálfa ládából egy gyermekfőnyi, víztiszta kristálygömböt vett elő és egy réz háromlábra állította.
Azután egy különös alakú ércfüstölőt töltött meg parázszsal és a kristálygömb alá helyezte.
- Abdi pasa és te Chihaja bey, nézzetek merőn ez átlátszó gömb közepébe és meglátjátok, a mit tudni és látni akartok.
Te pedig Zizim fiam, végy elő hártyát és irónádat, mert urad mondani fogja, a miket látni fog.
Ezzel tömjént, mirrhát és másféle bűbájoserejű arábiai fűszereket szórt a parázsra, mikből kábitószagú fehér füst emelkedett felfelé a kristálygömb alól.
- Látsz-e már valamit, Abdi? hangzott kisvártatra a terem visszhangos csendjében a dervis szava.
- Sűrü ködöt látok egymáson gomolyogni, de mintha végtelen térség tárulna fel szemeim előtt, felelé minden megindulás nélkül Abdurrahmán...
- Nézz tovább!...
Hát most mit látsz? hangzott megint rövid idő mulva...
- A köd oszladozni kezd...
Fák, virágok bontakoznak ki belőle.
Magas rózsafákkal, cserjékkel beültetett gyepes térséget látok egy tornyos , erkélyes úrilak előtt...
E vidéket, mintha már láttam volna egyszer...
A négyszögletes tornyot kővédek támogatják és alacsonyabb erkélyes tető van építve oldalához, mellette lépcsővel...
Egy magas, fejedelmi alakú nőt látok a torony mögött.
Setét gyászruhája , szelid, de szenvedésdúlta arca van.
Egy kis keresztény kápolnaforma , vasajtós épületkéből jött, melynek hegyén kereszt áll, ajtaja elé pedig két gyászosan bólintgató, setétlombú küpresszfa van ültetve.
A hölgy arca halvány, szemei vörösre vannak sírva, lépései pedig roskadozók és ingatagok...
Kányavári, ki eddig nesztelenül, mozdulatlanul meghúzta magát a félreeső kereveten, meglepődve ütötte fel fejét és feszülten figyelni kezdett, nehogy egy szót is elveszítsen a pasa beszédjéből.
- A tornyos lak nagy része borostyánnal és vadszőlővel van befuttatva .
Cikkcakkosan futó, szépen faragott kőmellvéd vezet fel az oszlopos tornácra , melyet tetejéig beárnyékol a repkény és vadszőlő.
A tornác faoszlopait csipkésen faragott lécek foglalják össze és a lépcsőnek olyanforma magas könyöklője vagyon, mint egy templomi szószék, szemben a gömbölyűen ívelt , rácsos ablakkal, hová a zöld repkényindák egészen bekúsznak...
A gyászos nő a repkénynyel befont lépcső felé tart...
A házból két gyermek siet elébe forró öleléssel, egy fiú és lányka...
A fiúnak csudásan villogó fekete szeme és nemes bátor arca van.
Egy hős tekintete lángol, villámlik szemében - merész szabású, büszke ajkai felett és nyakán egy különös alakú, kis anyajegyet látok setétleni.
A lányka ellenben szelid, szemérmes, mint egy galambfióka; szeme kék, szelid, mint az ég, haja aranyosan fénylik, mint a napsugár.
A kép azonban egyszerre megint zavarodni kezd, mindinkább sűrüsödő köd ereszkedik mindenre... nem látok semmit...
- Várj, mindjárt látni fogsz, mondá a dervis, Kányavári pedig majd elkiáltotta magát meglepetésében és könnyű borzongás szaladozott rajta végig, hideget, meleget érezve egyszerre.
- Csudálatos, megfoghatatlan!
A pasa Hollókövy házát, Hollókövy gyermekeit látja éppen úgy, mintha előtte állanának.
Mi lesz ebből?
Ki magyarázza meg ezt?
Almahál-Eddin szava riasztotta fel gondolataiból.
- Mit látsz most?
- Budavárát és környékét látom a gomolygó ködfelhőkből előtünedezni, kiáltá a pasa.
Mindenfelől ostromló keresztény seregek tódulnak a vár falai alá és másznak fel a bástyákra...
Allahra mondom, ama villogó szemű gyermeket is látom a keresztény csapatok élén.
Csakhogy már vitéz ifjuvá serdült .
Megismerem hősi tekintetéről és a fekete anyajegyről.
Ő az első a várfalakon, egy Szűzmáriás-zászlót akar a várfalra kitűzni...
- Hát magadat nem látod, Abdurrahmán?
- De igen, Chihaja beyjel vágtatunk a kapu felé.
Allah!
Allah!
Minő harc és öldöklés mindenfelől!
A keresztény csapatok rajként tódulnak be a kidöntött várkapukon...
Az anyajegyes ifjú csapatja az első...
Mintha száz ember volna, mindenhol jelen van.
Ő rohan be legelől, ő foglalja el Budavárát.
Mi Chihajával már gyalog küzdünk, kar-kar, mell-mell ellen...
Az anyajegyes ifjú felénk tör!
Kardjával villámként csapkod mindenekre.
Chihaja vitézül elhull mellettem...
Most villámló szemekkel rám emeli kardját; de a harci tolongás elválaszt bennünket...
Mash Allah, most megint összekerülünk és kardjaink szikrázva keresztezik egymást...
Hah! egyikünk elhull, leroskad !
De melyik ?...
Én-e, vagy ő?
Nem látom, nem tudom kivenni az alakokat, mert sűrü köd kezd ereszkedni mindenre.
Sűrüegyforma köd takar el mindent, de mindent...
E szavaknál Abdi, merőn maga elé nézve, elhallgatott és az erre támadó mély csendben csak a rózsavizes szökőkút halkan permetező csobogása hallatszott a teremben.
Chihaja bey mélyen meg volt illetődve és szinte babonás tisztelettel nézett a dervisre, ki egyenként rakosgatta vissza varázseszközeit a szantálfaládába és midőn a bűbájos kristálygömböt is nagy vigyázattal a helyére tette , száraz, reszketeg ujjaival végigsimítá mellére omló szakállát és felállott.
- A hogy itt a jövendő képét láttátok, úgy fog a napok beteltén történni minden! mondá ünnepélyes hangon.
- Allah nagy és hatalmas!
Történjék minden, a hogy elvégeztetett! szólt a teljes belenyugvás hangján Chihaja bey.
- Most pedig béke veled, Abdi és veled is, Chihaja! és előkeresve a kerevetek mögé rejtett hegyesorrú papucsait, rabszolgája kiséretében eltávozott.
A pasa azonban annyira el volt mélyedve gondolataiba, hogy a dervis távozását észre sem vette, - csak a térparancsnok bey többszöri hangos megszólítására vetette fel komor tekintetét.
- Szóltál valamit, Chihaja?
- A próféta szakállára mondom, azt hivém, megnémultál, Abdurrahmán!
Már harmadszor kérdezem, min tépelődöl annyira?
- Azon tépelődöm, mikor és hol láttam azt a házat és tájékot, miket a bűvös kristálygömb mutatott?
Az első pillantásra ráismertem, de hiába futok végig emlékezetem kamráin, nem tudok ráakadni!
Egy erszény aranyat adnék annak , nem, kivánhat tőlem bármit, a ki megmondja! kiáltá hevesen.
Kányavári agyában ördögi gondolat villant meg e szavak hallatára.
Az első pillanatban maga is visszadöbbent tőle, de aztán annál mohóbban sietett a jó alkalmat megragadni.
Száraz kezét dörzsölgetve, lábujjhegyen settenkedett a pasa kerevetje mellé...
- Én tudom, hol van az a ház és az a villogó szemű, anyajegyes fiú, kegyelmes uram, szólalt meg alázatos mosolygással.
Abdurrahmán, e váratlan kijelentésre, alig bírta megőrizni higgadt méltóságát.
- Miért nem szólsz, ha tudod, gyaur!
Tüstént mondd meg a vidék és a falu nevét!
- A falu a közeli Sólyomvár.
A lépcsős urilak a falu urának, a dúsgazdag Hollókövy Gábornak a nemesi kuriája.
A fiú és a leány pedig az ő gyermekei - felelt, miközben félszemével olyanformán pislogatott az oldalt ülő Chihájára, mint a ki nem tudja, beszélhet-e előtte, vagy sem?
Abdurrahmán elértette e néma jelbeszédet és háromszor tapsolt kezével, mire bizalmas rabszolgája, a fekete Ali, egy cobolylyal prémezett, pompás selyem kaftánt hozott elő, melynek aranynyal hímzett virágai fényesen ragyogtak a viaszgyertyák fehér világában...
- A felséges padisah nevében tüntetlek ki ezen ajándékkal, mondá nyájasan , miközben Chihaja vállaira teríté a díszkaftánt, ki erre - mozlim szokás szerint - megcsókolva Abdi szakállát, mély hajlongások között eltávozott.
- No, most már beszélhetsz bátran! fordult hozzá a pasa, rövid intéssel kedvenc teszkeredzsijét is kiküldve a teremből.
Minő hireket hoztál ?
Kezdjed az érdemesebbjén, az apróbbakat pedig hagyjad legutoljára ...
Hoztál-e pénzt?
- Nem hozhattam, kegyelmes úr! válaszolt Kányavári mentegetődzve, mert...
- Miért nem?
Nem megparancsoltam, hogy hozz ötszáz aranyat? rivalt rá Abdi mérgesen...
- Küldöttünk még nem érkezett vissza Bécsből.
Csak holnapig várj, kegyelmes pasa...
Fejemmel kezeskedem érte, hogy holnap megkapod az ötszáz aranyat.
Abdi setéten nézett rá.
- Jól vigyázz hát a fejedre!
A prófétára mondom, az első csalárdságnál leüttetem mindkettőtökét...
Kányavári kényszeredetten mosolygott.
- Balul ítélsz rólunk, kegyelmes úr!
Hűségünk mindig kiállta a próbát , hasznosabb, készségesebb híveket pedig bajosan találnál.
Ezt el merem mondani neked...
- Jól van, majd elválik, milyen szolgák vagytok, vágott közbe érdesen a pasa...
Az az ötszáz arany holnap itt legyen, azt mondom, mert lovakat és rabnőket akarok vásároltatni...
Most pedig beszélhetsz tovább.
- Ibn Bufától tegnap kaptam üzenetet, hogy Abu el Máni minden foglyot jó áron eladott és a napokban meg fog érkezni hajóival...
Ezúttal itt is szép összegre számíthatsz, kegyelmes pasa!
- Ti is megkapjátok belőle a részeteket.
Közeledik Thora mennyből alászálltának az ünnepe.
Dzsemachir 12‑ én kezdődik Stambulban a nagy rabszolgavásár.
Ekkor jó keletje lesz a foglyoknak.
Gondoskodjatok tehát , hogy Abu el Máni hajói ne soká vesztegeljenek üresen Buda alatt.
- Gondunk lesz rá!
Ámbátor új csapatot kell toborzanunk, mert Sárkány embereit a felsővidéken a császáriak bekerítették és egy lábig lekaszabolták.
- Ez a ti gondotok, nem az enyém.
Senki se olyan erős, hogy nálánál erősebb ne volna, így van ez megírva az Alkoránban...
- Megengedj, kegyelmes pasa...
- Hallgass!
Többi hireidet hagyd későbbre, most beszélj nekem arról a dúsgazdag hitetlenről, arról a gyaur Hollókövyről!
- Éppen ő róla volna fontos mondani valóm, kapott a szón örömmel Kányavári .
Tudod-e, vitéz Abdurrahmán, hogy Hollókövy a császáriaknak egyik legbuzgóbb híve?
Folyton jár-kel, utazik, tüzeli, izgatja a népet ellenetek .
Kastélyában nemcsak a környék, de a távoli megyék földesurai és nemesei gyűlnek tanácskozóra s nem akarnak kevesebbet, mint a végvárakat és végre Budát is visszafoglalni tőletek, az ozmánokat pedig kiűzni az országból.
A mult héten nagy titokban két császári vezér is megfordult nála Bécsből és fontos tudósításokat vittek a török seregek számáról, ágyúiról és megerősített várairól - szóval, nincs hét, hogy tudósítást ne kapna, vagy küldene a császári táborba.
Azt a százötven arnót lovast a derék Szelim béggel együtt is az ő ravasz mesterkedése és bujtogatása folytán aprították le Pálffy Dénes huszárjai, midőn Szigethy uram kastélyát megtámadták a hidegkúti búcsú napján...
- Az a hitszegő kutya drágán fogja megfizetni Szelim bég halálát, azt mondom neked!
- Annak már nem árthattok, mert Hollókövy ravasz praktikája folytán túljárt az eszeteken.
Eladta neki kastélyát, földjeit, marháit, azután leányával és kincseivel együtt átszökött a császári részekre...
Kányavári itt egy kis szünetet tartott, áruló szavainak hatását lesve, de jó vívóként, döntő csapásait a legutoljára tartogatta.
- Nos, miért hallgattál el? riadt rá Abdi, kinek vonásai egyre jobban elkomorodtak.
- A mint már mondám, Hollókövy gazdag, dúsgazdag ember.
Kincsesládáiban garmadaszámra áll az arany- és ezüstpénz, vassal bélelt fali szekrényeiben pedig roppant értékű családi ékszereket, arany- és ezüstedényeket , drágaköveket rejteget.
Már pedig a gazdagság nagy hatalom, kegyelmes úr!
Az arany csengését még Stambulban is meghallják, pedig rekedt, gyenge a csendülése.
E nagy kincs teszi őt olyan hatalmassá és tekintélyessé itt, a császári táborban és mindenhol, mert úgy hallom, hogy az egészet az ozmanok ellen indítandó nagy háború hadiköltségeire szánta.
Zsoldos csapatokat , ágyúkat, lőszereket akar rajta vásárolni, hogy Budát visszafoglalhassák ...
Gondolj a ma estéli jóslatra...
Az ő fia az a villogószemű, anyajegyes fiú , ki első lesz e falakon és rád mérve kardját, az ozman birodalom zárját és kulcsát visszafoglalja tőled.
Abdi pasa setét szemében egy röpke pillanatig vészjósló villám czikázott.
- Az még soká lesz! mondá fagyosan.
- Soká, az igaz!
De az ellenséget, bármily kicsiny is, nem szabad megvetni !
Hollókövy szintén itt van, Budán, tudod-e ezt, vitéz pasa?
- Tudom, mert mondod!
De most azt is mondd meg hát, mit akar az a gyaur kutya itten?
- Azt még nem tudom, de engedj időt holnapig, akkor majd megmondom...
Most pedig engedd meg, hogy őszintén beszéljek.
- Miben töröd ravasz fejedet megint? kérdé egy cseppet sem bátorító hangon.
- A te jóvoltodon, kegyelmes uram, egyedül a te jóvoltodon! felelt a képmutató.
A pasa azonban szárazan nevetett.
- No meg mellesleg a magatokén is - legelső sorban.
Sokan a pecsenye kedvéért megcsókolják a szurtos serpenyőt is...
Kányavári azonban nem hagyta magát visszariasztatni.
Áruló szavai után mindenáron tudni akarta, mit forral a pasa Hollókövyt illetőleg, azért hát fájdalmas megindulást tettető hangon mondá:
- Megint kételkedel hűségemben, de mindjárt meglátod, hogy igaztalanul vádolsz...
- Jól van, jól, a jó ökröt az igában, a paripát nyereg alatt lehet megismerni.
Ne sopánkodj nekem, hanem beszélj.
- A bölcs Almahál az imént sok csudálatos dolgot mutatott és a derék Chihaja bey azt mondá, a jövendőt nem lehet megváltoztatni.
- Ugy van!
A mi meg van irva, azt nem lehet letörölni.
Ugy fog történni minden, a mint elrendeltetett, bólintott rá a pasa.
- Vitéz Abdurrahmán, te jó müzülmán vagy, de én meg jó keresztény vagyok.
A mit nálatok jövendőnek hívnak, azt minálunk vaksorsnak nevezik.
De csak az esztelenek és rövidlátó emberek hiszik a vaksorsot és azt, hogy mindenkinek a sorsa, végzete előre meg van irva és azon változtatni nem lehet.
Igenis lehet!
Mindenki maga intézheti sorsát, az okos okosan, a bolond és ügyefogyott ostobán...
Az okos belekap a sors kerekébe és úgy fordítja maga felé, hogy a jó útra terelődjék.
Ne félj hát te se belekapni a sors kerekébe, hanem fordítsd jóra tetszésed szerint...
- Ugy beszélsz, mint a kit az ördög szállott meg, vagy mintha megháborodtál volna!
Micsoda kerékbe kapjak én bele?
Beszélj világosabban, hogy megérthesselek!
- Mindjárt megértesz!
Ha Hollókövy kincse a tied lesz, hatalmad és befolyásod mégegyszer akkora lesz Stambulban...
Ha pedig Hollókövy meghal, elpusztul , fiát és leányát a rabszolgakereskedők elviszik Krimiába vagy Kis-Ázsiába és ott eladják rabszolgákul, bizony mondom, még a madár sem hoz többé hirt felőlük, hanem eltűnnek nyomtalanul, kivált, ha olyan ember keze közé kerülnek, a ki nem sok teketóriát csinál egy keresztény rabszolga életéből...
Ilyen embert könnyű lesz találni és csak tőlünk függ, hogy találjunk.
És akkor az a villogószemű, anyajegyes fiú nem támad Buda ellen.
Nem lesz első a falakon, nem villogtatja rád kardját, nem foglalja vissza Budavárát, mert nem lesz, ki a jövendölést beteljesítse.
S nem is történik meg belőle semmi , hanem a te vitéz helytartóságod után, még sok, sok derék pasa fog székelni itten, mert Buda a tiétek marad a felséges padisah nagy dicsőségére.
Látod, vitéz Abdi, így kell a sors kerekébe markolni és a magunk javára megfordítani.
Az okos ember így szab határt a véletlennek, így igazítja jó útra a vaksorsot!
Abdurrahmán kis ideig szótlanul, mereven bámult Kányavári vigyorgó arcába , azután ő is hideg, kegyetlen mosolygással nyilvánítá megelégedését...
- A prófétára mondom, valóságos ördög vagy a tervek kikoholásában!
Hiába , mégis csak igaza van Kermesz Tavaifnak, a vén renegátnak: »Jobb egy tapasztalt ördög, a tapasztalatlan angyalnál.«
Most még csak azt főzd ki gonosz eszeddel, mikor, hogyan és mi módon történjék az egész.
- Már az a tervem is készen van! felelt diadalmas arccal.
- Derék szolga vagy!
Teljes mértékben bírod kegyelmemet.
A mit mondtam , megtartom...
Mondjad hát, mi jutalmat kivánsz!
Bármit kérj, megadom!
- A kincs legyen a tiéd!
Én csak Hollókövy házát, földjeit és jobbágyait instálom jutalmul...
- Legyen a tiéd!
Birtokba veheted minden jószágát...
Egyre azonban figyelmeztetlek: mennél kevesebb lármával főzd ki az egészet.
Legjobb lesz , ha tatár és arnót lovasokat válogatsz ki.
Dóza bég az ilyen vállalatra nagyon alkalmas, őt kell megbíznunk és ha a környék bírái panaszra jönnek hozzám, mindent a tatárokra, erre a rakoncátlan népre lehet kenni - és a tessék-lássék kedvéért egypárnak el is üttetem a fejét, ha nagyon kivánják .
A tatárokért nem nagy kár, - de saját katonáimat sajnálom!
Úgy legyen !...
Megmondd, mikorra tervezed a megrohanást?
Mert ezt nekem tudnom kell, hogy Alit melléd adhassam, mert, ámbátor bírod kegyelmemet, mégis attól félek , hogy megcsalsz!
Te ravasz róka vagy, a kincs pedig nagy csábitó!
Eszedbe juthatna a javából egyet-mást eldugni... mert tudod, édes fiam, a ki kutyával köt barátságot, a botot ki ne ejtse a kezéből...
Kányavári olyanformán mosolygott, mintha vadalmába harapott volna és ezt a lealázó gorombaságot is jó képpel eltette a többi mellé...
Az effélékből már egész gyűjteménye volt neki, mivel ő is azt az elvet vallotta: haszonért , pénzért mindent el lehet tűrni, csak ne fájjon...
Tizenegy óra felé járhatott az idő, midőn hosszas tanakodás után, végre nagy megelégedéssel távozott a pasától.
A dervisek éppen az éjféli órák első szúráját vonították a minaretek karcsú magasából alá, midőn a palota hires zöldmárvány ajtaján kilépett a holdvilág ezüstös fényében úszó kapubolt alá , de kicsi híján múlt, hogy el nem botlott a lépcsők alján gubbaszkodó Hiasszárba, ki keserves nyögés között várakozott reá...
A két emberbőrbe bújt ördög.
»Fent a három lovag felett ...
Három saskeselyü lebeg...
És osztakoznak éhesen...
Te őt, te azt, én ezt veszem...«
Lenau: »A három lovag. «
- Hát téged mi lelt? csodálkozott jámbor, semmiről se tudó képet vágva, midőn a renegát fel akart tápászkodni, de keserves nyöszörgés és átkozódás között , megint visszarogyott a lépcsőkre.
- Mi lelt?
Még te kérdezed, mi lelt?
Miért árultál be a pasának?
Óh, jaj nekem, mintha tüzes parázson állnék! nyöszörgött, miközben véresre vert talpainak tüzes sajgását a lépcsők hideg márványán hűtögeté.
- Mondom neked, Hiasszár, nem én árultalak be.
Sőt inkább annyira megdicsértelek a pasának, hogy szemem láttára tizenöt arany piasztert küldött részedre Musztafa aga által, erősíté Kányavári...
De az aga egy hitetlen kutya, az aranyakat bizonyára megtartotta magának, neked meg a talpadra veretett tizenötöt a bambuszszal!
- Tizenötöt?
Ötvenet veretett a talpaimra!
Azt hittem tüstént belehalok ! orditá dühbe fult hangon, min Kányavári jót nevetett magában, de mivel haza akarta magát kisértetni a renegáttal, részvétteljes hangon kezdett sajnálkozni:
- Szegény Hiasszár te, szívemből sajnállak.
De ne félj, boszút állok érted!...
Ha nem volna olyan késő, bizony Isten, tüstént visszamennék a pasához és megbüntettetném azt a hitszegő agát.
Hiasszár nem felelt, csak gyűlölettől izzó tekintettel nézett rá a setétből és handzsárja markolatát szorongatá.
- Próbáld meg, tudsz-e járni?
Vagy várj, ide vezetem a lovakat...
Bátyámnak van egy csudatévő gyógyírja, az minden fájdalmat meggyógyít.
Ha ezzel bekened a talpadat, holnap már táncolhatsz, biztatá nagy kegyesen, miközben elővezette a közeli oszlopcsarnok alól a lovakat.
- Könnyen jár-e handzsárod tokjában? kérdezte, midőn Hiasszár nagy kínnal a nyeregbe mászott.
Aztán lassan megindultak a győzelem-tér szomszédságában fekvő dervis-zárda felé, melynek magasba nyúló minaretjéről, a soros előimádkozó mollah épp akkor kiáltotta ki vontatott énekszóval a müghüreb ima óráját.
A dervis-zárda mellett egy hosszú, fedett sikátor vezetett tova, melyből egész tömkelege nyílott a kisebb-nagyobb utcáknak és sikátoroknak.
E sikátorok egyike vezetett a félreeső, elhagyatott Abdallah-térre, mely gazzal benőtt mély árkaival, ölnyi magas bozótjával és össze-vissza dőlt házaival, állandó rejtekhelye és tanyája volt a környék gazdátlan kutyáinak és tolvaj csavargóinak.
A lovak hangos kopogására leskelődő alakok mozdultak meg egyik-másik utca szögletén és jeltadó füttyentéssel osontak tova a házak árnyékában, mikor pedig az elhagyatott Abdallah térre értek, mintha csak a földből bujtak volna elő, minden oldalról gyanus, fenyegető alakok emelkedtek ki a bozót közül, de a fegyveres kisérő láttára, mintha a föld nyelné el valamennyit, - egyszerre nyomtalanul megint eltüntek.
Kányavári erősen megcsörrentette a kardját:
- Hadd lássák ezek a latorfajzatok, hogy fel vagyunk fegyverkezve, - mormogá megelégedetten, miközben balra fordult lovával és mint a ki jól ismeri a járást, egyenesen a tér mögött setétlő fák felé tartott, melyeknek lombjai közül itt-ott halvány fénysugár csillámlott elő.
- Mindjárt ott leszünk.
Csak szorosan a nyomomban maradj, Hiasszár, különben a nyakadat töröd valamelyik árokban.
Ez a hely valóságos egérfogó, a ki nem ismeri benne a járást.
Most pedig fogjad szorosra a kantárszárat.
Itt egy keskeny palló vezet át - és nincsen karfája.
Átbotorkálva a rozoga hídláson, csakhamar elérték a fák közé rejtett emeletes házat, mely szegekkel kivert magas kőfallal volt körülvéve.
- Várnak bennünket! mondá Kányavári, a szöglettornyocska ólomba foglalt , világos ablakaira mutatva, miközben erősen megzörgette a kaput a kard markolatjával.
Zörgetésére dühös kutyaugatás felelt, mire csakhamar megnyílt az egyik toronyablak.
- Kik vagytok?
Mit akartok?
Itt a vendég nem kell.
Takarodjatok, mert rátok eresztetem a kutyákat! förmedt rájuk egy epés, vonító hang.
- Nyittass kaput, Gedeon!
Mink vagyunk a késő vendégek!
- Ti vagytok!
Libor, Libor te, eredj, nyiss ajtót.
De miért nem zörgetsz a szokott módon? békétlenkedett az elébbi hang, mi a renegátot az első pillanatban szinte megijesztette, annyira csalódásig hasonlított Kányavári rekedt, vonító hangjához.
E közben Libor gazda sietve csoszogott elő zörgő kulcsaival.
Csitító dörmögés között, láncra kötötte a borjúnagyságu szelindekeket, azután lekapcsolva a keresztvasakat, kitárta a szegekkel kivert, nehéz kapuszárnyat.
- Lépjetek be jó egészséggel hozzánk!
- Te vagy az, öreg?
- Mondjad csak, Libor gazda, van-e még abból a csodatevő gyógyírból!
Hiasszár atyánkfiának kellene egy kevés belőle.
Az öreg magasra emelte hólyagos lámpását.
- Hát te vagy a Hiasszár!
No, ne búsulj.
Az a gyógyír még a szétvágott tagot is összeforraszsza!
De hát hol sebesültél meg, érdemes müderrisz?
- Sokat táncolt ő kelme az éjszaka, attól tört fel a talpa, felelt Kányavári kacagva a renegát helyett, ki elfojtva dühét, csak ennyit mondott lassú dörmögéssel:
- Nem szép tőled, uram, hogy kicsúfolsz...
- Ejha!
Majd bizony arany mérlegre rakom a szavakat a te kedvedért, szólt dölyfösen.
De nini, mit hallok?
Micsoda lódobogás ez a ház túlsó felén?
Kik vannak itt, he?
- Sántha Horváth Gergely és Ónody Mihály fiskálisprókátor uraimék készülnek távozni a hátsó ajtócskán...
Majd odafenn megtudsz mindeneket! suttogá az öreg, azután előkurjantá az egyik cselédet, hogy vezesse el a lovakat.
Hiasszár sántikálva követte őket a hosszú, boltozatos folyosóra, hol Libor gazda saját szobájába vezette.
Kányavári pedig a szöglettorony kanyargós lépcsőjén sietett fel az emeletre.
A torony hatszögletű, boltozatos szobájában egy éppen olyan hóri-horgas , száraz férfi ült a pergamentekkel és irásokkal borított nehéz tölgyfaasztalnál, mint ő maga és mikor léptei zajára hátrafordult, hát nemcsak termetre, de arcban is annyira hasonlított hozzá, hogy ha egymás mellé álltak, nem lehetett megkülönböztetni, melyik Kányavári Áron és melyik Gedeon.
Ennek is ugyanolyan élesen metszett, sovány, epesárga arca, mélyen bentülő , alattomos, kígyó-hideg szeme volt, mint neki.
Ugyanolyan, ragadozó madarakra emlékeztető karvalyszerű orr, görbe, hosszú ujjak, sőt még a hangja is ugyanaz a vonító, tompa hang volt, midőn félig korholó, félig fontoskodó hangon megszólalt:
- Öcsém, öcsém, de későn jársz!
Nem tudod, hogy az idő pénz?
A ki ezzel nem , az semmivel sem tud gazdálkodni.
- Majd, ha meghallod, hogy miért jártam ily későn, bizonyára barátságosabb szavakkal illetsz, válaszolt Áron, a bőrrel párnázott, magashátú karosszékek egyikébe ereszkedve.
Gedeon figyelve ütötte fel fejét.
- Hadd hallom hát, mi jót végeztél, Áron?
- Mindenekelőtt készíts ki ötszáz darab aranyat.
Abdi pasának kell holnap elvinnem.
Ez az első!
Gedeon egész testében összerándult és majd leszédült székéről.
- Ötszáz arany!
Ötszáz arany!
Ember, meg akarsz gyilkolni, el akarsz emészteni...
Tönkre teszesz, koldussá leszünk!
- Ha barátságosabb szavakkal fogadtál volna, akkor ezt a rossz hirt utoljára hagyom, gúnyolódott öcscse.
- És te megigérted!
Azt mondtad, hogy van?
Megigérted, hogy elviszed?
Nem mondtad, hogy semmink sincs?
Hogy koldusok vagyunk, míg a küldött és Abu el Máni meg nem érkeznek a pénzzel?
Nem mondtad ezt, te szerencsétlen?
- Azt mondám, hogy az ötszáz arany holnap reggel ott lesz és ott is kell lenni!
Válaszsz!
A fejedet vagy az aranyakat adod-e szívesebben?
- A fejemet!
Inkább a fejemet!
Testemet, lelkemet inkább, mint azt az ötszáz drága szép aranyat! rikácsolá magánkívül.
- Geda te, ez az ötszáz arany százannyit hoz nekünk egyetlen egy csapásra .
Nos, mit mondasz erre?
Gedeon, mintha rúgók löknék fel, pattant fel ültéből.
Kétségbeesése egyszerre a legnagyobb örömre változott.
Szeme kincséhes villogással szegeződött öcscsére.
- Beszélj, beszélj hát, szerelmetes, drága öcsém! lelkendezett izgatott hangon.
- Hogy türelmed fonala nagyon meg ne feszüljön, röviden csak annyit mondok , hogy Hollókövy Gábor kedves atyánkfiának minden birtoka, jobbágya végre a miénk, sőt még kincseinek nagy része is...
- Hogyan és miképpen? sürgeté mohón Gedeon.
- Elmondom, de aztán minden ügyes-bajos dolgunkat ujra meg kell beszélnünk , szólt komolyan Áron és karosszékét közelebb húzva bátyjáéhoz , töviről-hegyére elmondta Abdi pasával folytatott beszélgetését s aztán folytatá:
- Holnap ugyan még a pasával egy s mást meg kell körülményesebben beszélnem , de ez már mellékes.
A fő, bátya, az, hogy az arany és drágakövek nagyobb részét a pasa uram ő kegyelme orra elől elkaparintsuk.
Hiába küldi oda azt a fekete barom Alit, túljárok én tíz pasa és száz szerecsen fején.
Már készen van ez a tervecském is...
Nos, bátya, jól fundáltam-e ki a dolgot?
Gedeon majdnem nyakába borult öcscsének.
- Én mondom, remekül kifundáltad.
De igaz, Áron te, hát Hollókövy hová lesz , mi történik vele?
- Darabokra aprítják a tatárok és albánok...
El fog esni háza és javai védelmében!
- Jól van, nagyon jól van!
A halottak csendes emberek! s ördögi örömmel dörzsölgette sovány kezét.
- Már most tehát szívesen fizetsz-e, bátya, ötszáz aranyat a pasának?
- Mindig szívesen fizetek, ha haszonnal jár! felelt nagy komolyan öcscse tréfálódzó szavaira.
Áron öcsém, azt mondom néked, most már bizton elérjük czélunkat.
- Elérjük, el kell érnünk, bátya, el, ha mindjárt magával a pokollal, a sátánnal szövetkezünk is.
Elég volt a szegénységből és megaláztatásból.
A Kányavári névnek, a Kányavári famíliának a király után az elsőnek kell lennie tekintélyben, gazdagságban, hatalomban.
Erre szövetkeztünk, úgy-e ?
Ezt kell elérnünk minden áron, minden eszközzel.
És el is érjük!
Nem válogatunk az eszközökben, csak célra vezessenek és jaj azoknak, kik útjaink és céljaink közé állnak.
Legyen az bárki, annak meg kell semmisülnie.
Jól mondtam, bátyám?
- Jól mondád!
Két olyan férfi szövetsége, mint a mienk, legyőzi, le még az ördögöt is.
Most van itt az alkalom, kérve se kérhetnénk jobbat.
Az országban olyan idők járnak, hogy az eszesnek könnyű a zavarosban halászni .
Ezt az időt fel kell használnunk vagyon- és kincsgyűjtésre.
Mert a pénz, az arany az egyedüli hatalom a világon.
Ha gazdag vagy, hatalmas vagy, ha szegény vagy, kutya vagy - azt mondja a példabeszéd.
És ebben nagy igazság vagyon.
Fél ország a töröké, fél ország a magyaré, az egész pedig a mienk , mert mindakettőtől zsákmányolunk...
De hidd meg nékem, a török uralom évei már meg vannak számlálva, a keresztény fejedelmek előbb-utóbb szövetkezni fognak ellene, hogy visszaűzzék Ázsiába.
Míg ez az idő be nem következik, - addig miénk a vásár!
Addig gyüjthetjük a vagyont.
De csak óvatosan , vigyázva, öcsém!
A világnak, az embereknek erről tudni sem szabad.
A mi dolgaink nem napvilágra valók.
Most még a török hatalmasabb, mi tehát szép csendben az ő köpönyegje alatt húzzuk meg magunkat s neki szolgálunk, mikor pedig itt lesz az ideje, a császáriak részére állunk és nekik ajánljuk fel szolgálatainkat, mert az okos mindig arra fordítja a köpönyegét, merről a szél fuj.
Hidd el, öcsém, az a legháládatosabb munka, ha az emberek sírnak , velük sírni, ha nevetnek, velük nevetni.
Most a török segítségével, ezek között a zavaros viszonyok között annyi vagyont gyűjtünk, a mennyit csak lehet, olyan módon gyűjtünk, a hogyan csak lehet, - mikor pedig a császáriak kerülnek a hatalomra, s rend és béke lesz az országban, akkor nagy vagyonunkkal rangot, tekintélyt, hatalmat és befolyást szerzünk magunknak s legelső emberei leszünk az országnak.
- Igen, igen, bátya, akkorra kedvenced, az én János fiam is nagy, deli levente lészen s fényes pályát nyitunk neki az udvarnál! vágott közbe Áron.
- Ugy van!
Nekem nincs családom, ő lesz a Kányavári név fentartója és dicsősége...
De most hagyjuk a jövendő légvárait, mert a jelen haszna fontosabb a legkecsegtetőbb jövendőnél.
- Te, Áron, úgy-e bár a mi szülőfalunkat a határszélen feldúlta és porig égette a török?
Lakói le vannak mészárolva, szét vannak szóródva a világon?
- Én tőlem kérdezed?
Hiszen te is ott voltál és velem együtt alig tudtál megmenekülni az öldöklésből.
- Jó, jó, nem minden kérdésre szükséges a felelet.
Mikor én Szent-György nap éjszakáján megérkeztem sólyomvári házadba, te már akkorra megvevéd részemre ezt a házacskát, melyet én aztán a magam szájaíze szerint átalakíttattam ...
A világ tudja ugyan, hogy van bátyád, de Libor gazdát ismeri Kányavári Gedeon helyett, mert nem szükséges senkinek se tudni, hogy mi úgy hasonlítunk egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz...
Most ide hallgass , elmondok néked egy ideillő napkeleti mesét.
»Bagdadban vagy Balzorában élt egykoron két testvér és azok is úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy senki se tudta egyiket a másiktól megkülönböztetni.«
Éppen mint mink!
»De ez a két testvér, bár régi jó nemes családból származott, szegény volt , mint a templom egere.
A gazdag atyafiak nem hagytak nekik semmit, mindent az ország egy másik vidékén lakó, a családnak egyik mellék nőiágából származó rokon örökölt, a ki pedig amúgy is gazdagabb vala a bibliabeli nábobnál , mert a két testvérre ráfogtak minden rosszat és alattomos gonoszságot...
Multak az évek.
A fiatalabb testvért az ország másik felén lakó, az öregségtől tehetetlen egyik rokon végre mégis megszánta, habár csak hiréből ismerte.
Magához vette és ráhagyta kis birtokocskáját, mert nemsokára meghalt.
Meghalt, mintha csak parancsra, kivánatra cselekedte volna...
Ekkor az öcscs megnősült....«
Áron sápadt, elváltozott arccal nézett bátyjára:
- Hagyj békét e régi dolgoknak!
Miért mondod el kettőnk történetét?
Te és én úgyis tudjuk, másnak meg éppen nem kell tudni! - szakítá félbe setéten...
- Nem is szabad tudni - ez nem volna jó...
Úgyis elég mende-monda szállongott akkoriban rólunk a vidéken...
De már elfeledték...
Igazad van, senkinek se szabad sejteni, hogy mennyire gyűlöljük a mi kedves, távoli rokonunkat, a dúsgazdag Hollókövy Gábort és mivel minden örökséget elkaparintott előlünk , szövetkeztünk vesztére, megrontására...
- Óh, nekem még más okaim is vannak a boszúra és gyűlöletre, sziszegte Áron.
- Mindakettőnknek, öcsém, mindakettőnknek, mert mi ketten egy test és vér vagyunk, de most hallgass ide és mindjárt ki fogsz békülni e régi történet végével, a mivel befejezem a két keleti testvér regéjét...
»A két testvér, mikor a szükség már nagyon sanyargatta őket, egyet gondolt.
Az egyik néhány összeszedett cimborával elment kincseket rabolni, bazárokat , gazdagok házait feltörni, a másik pedig ugyanabban az időben a legnyilvánosabb, legnépesebb helyeken mutogatta magát, parolázott szomszédjaival, ismerőseivel, magával a kadival és a nagyseriffel, és mikor a megrabolt emberek panaszra mentek, egész sereg tekintélyes tanuval bizonyította, hogy ő akkor itt, meg itt volt és nem tudtak semmit se rábizonyítani...«
Nos, öcsém, a mesének ez a költött vége, úgy-e megéri az elejét, az igazságot?
Áron egy percig meredten nézett bátyjára, aztán kitörő örömmel kiáltá:
- Értelek, értelek!
Még sokat kell tanulnom tőled, bátya.
Ilyen gondolat csak a te nagy eszedben fogamzhatik meg.
Ez megment, kiránt bennünket mindenből .
Nem tudnak ránk bizonyítani semmit.
- No látod!
Azért mondom, légy csak te a cselekvő kar, én pedig a gondolkozó fő.
Most azonban elég volt már a jövőre való tervelgetésekből.
Mindent a maga idejében, - egy nappal se korábban.
Azért hát vegyük sorra a rováson lévő dolgainkat, miután némi változtatást kivánnak.
Ezzel felkelt és a fali rejtekből különféle irásokat és könyveket vett elő s ezek egyikét felütve, lapozgatni kezdett.
- Mindenekelőtt 500 arany kiadást jegyzek be, mit holnap reggel Abdi pasának viszesz.
Add értésére, hogy ezt magunk is kölcsön vettük és le fogjuk vonni abból a summából, mit Vida Bécsből a beolvasztott arany és ezüst templomi edények árából hozand...
Továbbá add tudtára, hogy a zsidó-városban (a mai Vizivárosban) lakó Naftali nevezetű drágakő-árus, csupán csak száz aranyat adott a bennük lévő drágakövekért, mert valamennyi hibás és másodrangú vala.
Ellenben megmondhatod neki, hogy Rúben zsidó, a kassai kalmároktól elvett posztókért és selymekért, a német fűszerkereskedőktől elrabolt sáfrányért és fűszerekért harmincz aranynyal többet fizetett a felbecsült összegnél.
Ibn Bufa a karaván szeráljból ide izent, hogy Abu Máni holnapután megérkezik és ötszáz aranyat hoz az eladott rabszolgák árából...
Ez összeget is már bejegyeztem ide, a havasalföldi hajcsároktól és a moldovai lókupecektől elzsákmányolt állatok ára után, az összes tehát egyezer és háromszáz aranyakat tészen.
Ebből Abdi pasa nyolcszáz aranyat - illetőleg háromszázat kap, a többi pedig kémeink, embereink és a magunk részére marad, azaz maradna, - ha ezúttal nem lennének tetemes kiadásaink... mert...
- Mert?
Sárkány csapatja helyett újat kell toborzanunk, úgy-e?
Ezt akarod mondani, Geda?
- Ezt és mást is!
Sólyom, az alvidéki csapatok kapitánya már gondoskodott emberekről.
Az új kapitányt Varangyosnak hívják.
Vakmerő, ravasz, ügyes ember.
Már elindult a felső vidékre, mert a pünkösdi vásárokra egész sereg idegen kalmár jő drágábbnál, drágább árúkkal Kassára és Eperjesre.
Libor gazda csudákat vár ezektől a vakmerő fickóktól, kikkel nagyon előnyösen megalkudott.
A zsákmányból egy rész természetben és két arany fejenként minden vállalat után, újév napján pedig tizenöt aranyak, vagyis 38 birodalmi tallér.
Ha vakmerő vállalkozásuk sikerül, ebből busás nyereséget várhatunk , mert, mint Kígyós jelentette, tömérdek finom posztó, selyem, bársony , aranysújtás, drága köves ékszerek és fűszerekkel vannak a kalmárok megrakodva.
Tudósítást kaptam, hogy a lőcsei sokadalomra, a hires gazdagságú lengyel nemes, Baratovszky Ágoston is meg fog érkezni.
Nősülni szándékozik és arájának ékszereket, finom művű butorokat s tükröket akar vásárolni .
Nyolcezer aranyat hoz magával.
Tárkony és csapatja búcsújáróknak öltözködve , fognak hozzája csatlakozni és a poprádi erdőben csapatjával együtt felkoncolják.
- Pompás terv, kitűnő terv!
Ilyen csak annak a ravasz Tárkonynak a fejében születhetik meg.
Ez is olyan remeklés lesz tőle, mint mikor búcsújáróknak öltözött csapatjával betolakodott Fehérvárra és czimboráját a pallos alól kiszabadította.
- Ezt a jó fogást ép úgy, mint már több egyebet - el fogjuk a pasa elől titkolni.
A készpénz minálunk jobb helyen van... hahahaha!
Kricskó azt üzente, hogy lerándul az alvidékre.
A rácok, szerbek és horvátok most kezdik a búcsújárásokat.
Egy-egy körülkerített búcsús sereg szép számú foglyot ád, még pedig a javából...
A megtámadott és felgyujtott faluk lakói pogányul védik magukat és felénél több elmenekül, mire leverik az ellentállást, ellenben a búcsújárók rendesen fegyvertelenek.
Ezekkel a mi martalócaink könnyen elbánnak - és a császári seregek se lesznek útjukban.
- Abdinak sok pénzre vagyon szüksége és erősen a lelkemre kötötte, hogy mennél több foglyot szerezzünk.
Stambulban, Anadoliban, július végén kezdődik a rabszolgavásár és két-háromszoros ára lesz minden fogolynak .
Igyekeznünk kell tehát, hogy Abu el Máninak nemcsak Buda alatt, hanem az eszéki hídnál horgonyzó hajói is megteljenek foglyokkal.
- Ezekben nem leszen hiány.
Mert hat búcsújárás, négy sokadalom, két főúri ünnepély, négy lakodalom és két templomszentelés hirét hozták kémeink.
Bő aratásunk lesz ezekből, - de jó lenne, ha megmondanád a pasának, hogy a tatárokból nagyobb csapatokat adjon kezünk alá, hogy a gazdagabb főurak kastélyaira és a népesebb falvakra ráüthessünk.
Egy-egy magasabb rangú fogoly váltságdíja többet hoz, mint ötven eladott fogoly együttesen.
- Ezt a pasa úgy is tudja - de éppen ez az, a mit nem szabad túlságba vinni .
A mi a tatárokat illeti ezt azonban megmondom neki.
Ezek az emberek nem fecsegnek, nem árulhatnak el bennünket.
Néha, megvallom, komoly gondokat okoz az, hogy annyi emberrel van dolgunk...
Az a titok, a mit sokan tudnak annyi, mintha már el lenne árulva.
- Erre én is gondoltam már, - de hiába, ez máskép nem lehet.
Kémeink , martalócaink, úgyszólván behálózzák az egész országot és határszéleket, - erre pedig sok ember kell.
Ezekből az emberekből azonban csak néhány tudja , hogy tulajdonkép kinek szolgálnak.
Azt gondolják, hogy a török tartja őket bérben, annak a rovására iródik tehát minden...
- Geda te, én mégis csak azt mondom, az a néhány ember is sok e nehéz titkok tudására.
Gedeon türelmetlenül vonogatta görbe vállait.
- Tégy hát róla!
A mi elővigyázat és titkolódzás csak kifundálható, az én eszem kifundálta.
Különben bölcsen tudod azt, hogy én mindent megtudok és észreveszek.
Embereink közül egyik a másikat kémleli, a kire gyanú esik , azzal nem sokat teketóriázunk.
Nálam és nálad is csak addig számít az ember , akármily hűséges szolga legyen is, - míg szükségünk van rá.
Ha egyszer nincs - és eszünkbe jut félni tőle, egyszerűen eltüntetjük.
Ok és alkalom mindig akad, csak keresni kell.
Tanuld meg, öcscse, a ki mézet árul, megnyalja az ujját, a ki ürömmel kereskedik, az megtörüli.
Mitől tartasz hát?
- Egy-kettőtől, nem is félek - de martalócaink, seregeink?
Ha majd egyszer nem lesz szükségünk rájuk !
Gedeon száraz, vértelen ajkai körül kaján, ördögi mosoly játszadozott.
- Ha majd nem lesz szükségünk a csapatokra, meglátod, hogyan lehet a szájukra lakatot vetni...
Emlékezz Sárkányra és csapatjára...
Ki tehet arról, ha ezeket is kétszerte, háromszorta erősebb császári csapat keríti körül és egy lábig lekaszabolja...
Persze, véletlenül...
Jót nevettek ezen mindaketten.
Aztán ismét Áron vette fel a szót.
- Bátya te, látom, hogy a könyved éppen Körtövély nevénél van felütve.
Tegnap jött vissza és reményen felüli jó hireket hozott.
A hathársi vörös barátoktól elorzott templomi kincseket megkapjuk száznegyven aranyért ...
Megérnek tízannyit, sőt azt mondja, többet is.
- Olcsóbban alkudhatta volna ki.
Kínálgatni senkinek se merik, beolvasztani pedig nem tudják.
Ez egészen a mienk marad, tehát késhegyig kellett volna alkudoznia...
Hát Giláthy Móric uram mit izent tőle?
Volt-e nála?
- Azt izente, hogy az ötszáz arany már készen áll és Mihály főangyal napján két tanu jelenlétében kezemhez lefizeti.
Átkozódott, a hogy csak a torkán kifért.
Azt mondta, csalók, zsiványok és fosztogató álorcásak vagyunk.
- Ezzel nem árt nekünk, nem használ magának.
Ez jól sikerült, csak a többi birtokpereink is így sikerüljenek.
- Úgy hallom, éppen ma estve voltak itt Sántha Horváth Gergely és Ónody Mihály fiskális uraimék.
Gedeon arca elfintorult.
- Száz aranyomat vitték el...
Száz gyönyörű aranyomat, öcsém, ezek a törvénycsavarók!
- De hát mit végeztél velük?
- Velük volt Salamon diák is, Ónody uram iródeákja.
Te, Áron, ez az ember akkora darab aranyat ér, a mennyit nyom.
Csak tudnám szép szerével a mi emberünkké tenni.
De Ónody uram nem ereszti ki a körmei közül.
Salamon deák az ő erőssége, drága, aranyat tojó tyúkja.
A mi Liborunk is ügyes az ilyesmiben, de Salamon diáknak még árnyéka sem lehet.
A legtitkosabb pecsétnek, a legcifrább aláírásnak olyan mását tudja készíteni, hogy még nagyító üveggel se lehet az eredetitől megkülönböztetni...
No hiszen láttad , ő készítette a megholt Giláthy adóslevelét is, a mit szerencsésen megnyertünk...
A Peterdy- és Jáki-féle adomány-leveleket szintén úgy megfabrikálja, hogy még maga a káptalan is esküt tesz rá, hogy náluk állították ki, - és így ezt a két birtokpert is okvetlen megnyerjük a két özvegytől.
Meg bizonyosan.
Annyi, mint ha már a kezünkben volna.
- Minthogy a pörökről van szó, - hallgass ide!
Hollókövy elleni pörösködéseinket beszüntetjük.
- Ne készíttess tehátlan több hamis adomány- és adóslevelet, sőt a minapi drágán fizetett bikafejes és holló címer is felesleges, mert már más terveim vannak Libor holnap mindjárt menjen el a fiskális uraimékhoz, - nehogy felesleges díjakat fizettessenek velünk .
Érted-e?
Ne feledd szavaidat!
Mielőbb tovább mennénk, elő kell hoznom a dokumentumokat, hogy a fiskális uraimékat, ha netalán ágálnának kissé , rakoncába tarthassuk.
Várj tehát, tüstént itt leszek! szakítá félbe öcscsét Gedeon és átment a másik terembe.
Meglesett titkok.
»Áll néma csend! légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik...«
– – – – – – – – – – – – – –
Arany: »Edvárd király «
Kevés idő mulva egy nagy csomó irással ujra visszatért és leülve székébe , egyiket a másik után félre rakosgatta, vagy egymásba rakta.
- Folytassad csak tovább, öcscse, a mit elkezdtél.
Vigyázok ám én minden szóra!
- Folytatom hát...
A mint már mondám, minden pörösködést és ellenségeskedést mától fogva megszüntetünk, mert Hollókövy atyánkfia úgyis kezünkben vagyon testestől-lelkestől, minden javadalmával...
Hahahaha!
Ez életemnek legszebb , legboldogabb napja!
Közeledik a rég várt leszámolás órája!
Most mi nevetünk, mi vigadunk, a megvetettek, lenézettek, kedves rokon!...
Azt hitted, ugy-e, a kicsiny Kányavári család egy szalmaszálat se képes a dúsgazdag és hatalmas Hollókövy család útjába vetni?
Azt hitted, ugy-e, a megvetett, lenézett rokon nem meri a fejét felemelni?
Az egész vidék előtt nyilvánosan ránk sütötted az árulás és gyalázat bélyegét, a falu szeme láttára csatlósaiddal kergettél ki a portádról.
Atyafiságunkat megtagadtad, birtokainkat elörökölted előlünk , kincset, jószágot gyüjtöttél, nem is sejtve, hogy ezt mind a mi számunkra, a lenézett, megvetett Kányaváriak számára gyűjtögeted...
Így csap az ölyv a káposzta között dúskálkodó nyúlra, így harap a kígyó az erős oroszlán sarkába, a mint mi csapunk rád és tort ülünk feletted, egész házad népe felett...
De nevess hát, örülj, vigadj velem te is, bátya!
Ez a nap győzelmünk és hatalmunk napja!
Itt azonban egyszerre elhallgatott és mérges szemmel nézett a kinyílt ajtó felé, melynek küszöbéről Libor gazda apró, töpörödött alakja csoszogott be a szobába:
- Mit akarsz? horkantak rá mindaketten mérgesen.
Az öreg bizalmas hunyorgással pislantott hol az egyikre, hol a másikra.
- A török úgy alszik attól a pár csepp áfiumtól, mit italába cseppentettem , mint a tej.
Feljöttem hát, hogy megbízatásomról számot adjak.
- Török?
Micsoda törők?
Tán a pénzért jő?
Az ötszáz aranyért jő ez a török ? kérdezte aggodalmasan Gedeon.
- Engem kisért idáig, bátya, mert a mult alkalommal is csak az égiek különös kegyelme őrzött meg a kifosztatástól, szólt Áron.
- Mondhatom, mindenre alkalmas az a Hiasszár, mert nálánál ravaszabb, kétszinűbb, agyafurtabb gazembert nem láttam.
Ilyen emberünknek okvetlen kell lenni a pasa udvarában, ki mindent meglát és meghall idejében.
Hogy jól fog szolgálni , arról biztos lehetsz, mert máris egy kis leckét kapott arról, hogy velünk nem lehet tréfálni.
Azután nagyon jól tudja, hogy feje a mi kezünkben vagyon!
- Jól van, ha gondolod.
A mi pedig az Abdallah-tér és a környék gyülevész népét illeti, ne félj te azoktól.
Valamennyien a mi zsoldunkban állanak .
Halljad csak, mi történt a multkor.
János napján, az estéli órákban, a vörös Ábner zsidó, nagyon fontos hireket hozott.
Tudod, milyen zsaroló gazember ez.
Azt mondta, hire ötszáz aranyat ér - de száját sem nyitja ki, míg száz darab hollandi oroszlán-tallért le nem számlálok elébe.
Fenyegettem , dühösködtem, mind hiába.
Erre azt mondta, hogy elmegy Naftali ékműveshez, az szívesen megád neki kétszázat is érte...
Ekkor egy jó gondolat ötlött eszembe, mit hamarjába megsúgtam Libornak .
Azután, a látszat kedvéért, nagy huzalkodás után, végre leszámláltam az asztal sarkára a száz oroszlán-tallért, mire aztán, mivel már későre járt az idő, hamarosan elsietett.
Alig ért azonban az Abdallah-tér házai közé, két ember megragadta, egy harmadik pedig úgy ütötte nyakszirten, hogy menten az árokba fordult.
Ábner zsidó hajnalig didergett a pocsolyában és csak ekkor mert négykézláb haza vánszorogni, nekem pedig a száz oroszlán-tallér - húsz darab hijján - félóra mulva újra a kezemben volt.
Így kell, öcsém, a mai szűk világban gazdálkodni.
Meglátod, az a száz arany is, húsznak hijjával , visszakerül hozzánk, mit a prókátor uraimék elvittek az imént...
Hahaha!
A mi pénzünknek bűbájos ereje van, minden zsebből visszavándorol a régi gazdájához...
Természetesen, a száz aranyunk csak úgy kerül vissza, ha Libor gazda idejében megadta a jelt.
Megadtad-e hé? fordult Gedeonhoz.
- A lámpást háromszor kiakasztám, - ebből megtudták, hogy három aranytollu madár készül innen tovaszállani.
A harmadiknál bagoly-huhogás felelt vissza , tehát rendben vagyon minden, vihogott az öreg ravasz hunyorgatással.
- Helyes, nagyon helyes!
Te pedig, Áron öcsém, vedd e kis hártyadarabkára nyomott pecsétünket, hogy máskor ne kényteleníttessél kisérővel járni.
Csak ezt mutasd, ha megállítanak - és szabadon járhatsz-kelhetsz az éjszaka bármely órájában.
Különben e titkos pecsét nem is szükséges.
Elég, ha ennyit mondasz: »El-Mahrun«.
El ne feledd e jelszót.
- A jelszónak majd hasznát veszem és intézkedéseidbe belenyugszom.
Most pedig, öreg, hadd hallom, mit fürkésztél ki Hollókövy atyánkfia felől ?
Kitudtad-e, miért jött Budára?
De csak röviden, világosan beszélj.
Ne cifrázd szokásod szerint, fordult Áron az öreghez.
- Mindent megtudtam, a mit csak akartam, mert úgy ment minden, mint a parancsolat.
Ezek az emberek egy cseppet se óvatosak, - a vásár közepén is úgy beszélnek, mintha otthon a négy fal között, bizalmas baráti körben...
- Nem mondtam, hogy ne cifrázd! förmedtek rá mindaketten.
Az öreg meghökkenve húzta kicsi fejét görbe vállai közé.
- A Szent- Zsigmond- utcáig folyton a sarkukban voltam.
Rólad beszéltek, téged gyaláztak, Áron uram.
Különösen az öreg Bálint, ez a vén komondor feni rád a fogát és nagyon szeretne elemészteni.
Vigyázz magadra, mert ez kemény , veszedelmes ember.
Uráért tűzbe, vízbe menne és úgy vettem észre, sejti , szagolja a veszedelmet.
Szemmel kell tartanod, nehogy veszedelmes legyen...
- Gondunk lesz rá, hogy ne legyen!
Folytasd.
- Mint mondám, a Szent- Zsigmond- utca derekán Hollókövy uram sietősen bekiáltott a fegyverkovácsműhely ajtaján: »Melchiorisz mester, Ince nyergelje fel a lovakat s várjon készen a kapu előtt.«
- »De hiszen nem távozhatik kegyelmed, nemes uram, a gyárból napszállat után!« mondá a mester.
»Ne tartson fel, kigyelmed, mester uram; a kérdezősködéssel, mert sietünk.
De mégis, hogy megmondjam, aranynyal a kapuőrséget mindenre rá lehet venni«, mondá és csatlósaival együtt sietve lekerültek a bástyáknak , hol azok a vén fűzfák állanak s Tebelin kádi házánál a Három- torony- térre befordulva, kopogtatni kezdettek Abu-Sirzád medinai dervisnek és csodagyógyítónak ajtaján.
Mindenre elkészülve, kivettem dókám alól Panczát , az én okos seregélyemet és mikor Abu-Sirzád a nagy zörgetésre, ajtót nyitott, az én seregélyem is besutytyant mellettük a napkeleti bölcs kertjébe...
Erre én nagy lármát és jajveszékelést csaptam künn az ajtó előtt:
- Pancza, Panczurka, te csintalan gonosz állat.
Óh, te bölcs és nagytudományú férfi, add vissza nekem Panczát, öreg napjaimnak és szemeimnek vigaszát!
Óh add vissza, legyenek érte napsugarasak és harmatosak lépteid, mikor virágaid között sétálsz...
- Ezt jól kifundáltad, nevetett a két testvér.
A nagy jajveszékelésre maga a nagyszakállú bölcs nyitotta fel az ajtót.
- Mit akarsz, jó ember?
Miért e nagy fájdalom? kérdezte mély, komoly hangján.
- Allah, Allah, üvöltém, hajamat tépve.
Nem hallod, nagy bölcs, Panczám, az én Panczurkám beszökött hozzád és virágaid között énekel...
Óh, add vissza szemeim és öregségem vigaszát... s engedj belépni házadba, mert mástól nem hagyja megfogatni magát.
- Az alkorán tiltja az igazhivőknek a madarak összefogdosását.
»Átkozott az , ki az énekes madarak fészkeit háborgatja.«
- Elhalt egyetlen fiamnak, az én drága Hermeszkémnek volt a kedvence.
- Lépj be hát és fogd meg, de virágaimat le ne gázold.
A kert tele volt mindenféle szinű, szagú orvosi növénynyel s bokorral és ennek végében állott a bölcs oszlopos-tornácu házikója.
Az ablakai nyitva voltak és a seregélyt arra hessegetve, a beszélgetés minden szavát kihallottam.
Hollókövy fényes jutalom és nagy kincsek igérete mellett hívta a dervist, hogy beteg nejét gyógyítsa meg, de ez csak hosszúszakállú fejét rázta nagy komolyan.
- Kincseid nem kellenek, - mit csináljak én az aranynyal és drágakővel?
- Óh, jer, nézd meg, könyörgött Hollókövy.
Tudományodról, gyógyításaidról csudákat beszélnek...
A világ minden hires orvosa volt már nálam, de egy se tudott segíteni drága nőmön.
Csak még a te nagy tudományodba van bizalmam .
Óh, jer, könyörülj rajtam, a te istened és prófétád nevére kérlek és gyógyítsd meg gyermekeim anyját.
Kivánj bármit, kivánd minden vagyonomat , kivánd véremet, életemet, örömmel adom oda!
Rabszolgád leszek, csak nőmet gyógyítsd meg, rabszolgád egész életemen keresztül...
A bölcs végre megindulni látszott és engedett.
- Keresztény ember, én veled megyek, mert hívséges szereteted megindított, - de csudákat ne remélj tőlem!
Az élet és halál onnan felülről jő, - az emberi tudomány pedig Allah akarata és a halál ellen hiába való, - ezzel öreg szolgájával előhozatta bő utiköpenyét és orvosszeres ládikóját Bálinttal maga előtt vitetve, Melchiorisz mester háza előtt lóra ültek és sietve kocogtak a bécsi-kapu felé...
- Hát csak azért jött Budára!...
Azt hivém, újabb prókátorokat akar fogadni , mondá Áron csalódottan.
De hallga, mi ez?
Zajt hallottam!
Mintha valaki leskelődne az ajtónál!
Libor az ajtóhoz csoszogott, hogy megnézze, de semmikép se tudta kinyitni .
Csak gazdáinak egyesült erejével sikerült végre felrántani.
A folyosó azonban üres volt és a legkisebb nesz se hallatszott.
- Pedig világosan hallottam a zörgést és lépteket, erősité Áron.
Libor te , vajjon igazán alszik-e az a renegát kutya?
Már egyszer felcsúfolt bennünket...
Nyitva tartsd hát a szemedet, mert ravasz, kitanult fickóval van dolgunk!
- Megnézem, uram, ámbátor egészen bizonyos vagyok benne!
Kevés idő mulva, elégedett, diadalmas arccal tért vissza
- Mit mondék?
Úgy alszik, mint téli vackán a gözü.
Házastól, ágyastól ellophatnák...
Nem hiába adtam neki az áfiumból.
- Akkor hát a becsapástól ugrott előbbre a zár ütközője, szólt közbe Gedeon...
Jól van, elmehetsz, Libor .
Midőn egyedül maradtak, Gedeon bereteszelte a szoba ajtaját.
- Jerünk, öcsém, nézzük meg és gyönyörködjünk a mi drágalátos aranybáránykáinkban, mondá kincssóvár mosolygással, miközben a nyakán függő kulccsal kinyitotta egy nagy, félig a falbaeresztett szekrény ajtaját , melynek elforduló feneke mögött egy szűk csigalépcső lett láthatóvá.
Az az alattuk lévő terembe vezetett, melynek hasonló, de még nagyobb furfanggal készült rejtekútján át, egy szűk fali üregbe jutottak, a mely orsószerű csavarodással a ház pincéje mögött levő sziklaüregbe torkollott.
Útközben a nehéz karos gyertyatartóval megkopogtatta az üreg falait.
- Az egész házat fundamentumáig széthányhatnák, még se akadnának e rejtekre!
A sziklába vágott üreg oldalai boltozatosan ki voltak vájva s a négyszögletű kőkockák mellett, minden elő volt arra is készítve, hogy szükség esetén hamarosan be lehessen falazni a bejáróval együtt valamennyit.
- Gedeon egymás után felnyitogatta a mesterséges-zárú vasládákat és mindegyikbe belevilágított gyertyájával.
Arany-, ezüstedények, ékszerek, drágakövek, összeolvasztott nemes ércrudak , zacskókba kötözött birodalmi és hollandi oroszlán-tallérok, átlátszó irhahártyákba gyöngyölt aranytekercsek ragyogtak, villogtak a viaszgyertyák fehér lángjában.
- Hehehehe!
Szépecskén szaporodtok, gyönyörűséges aranybáránykáim, ámbátor még sokat-sokat kell fáradnunk, dolgoznunk, hogy ládáink szinültig megteljenek...
- No, de majd rajta leszünk, motyogá, miközben kéjes mosolylyal turkált a pénzek között.
- Áron te, Áronkám, úgy-e nincsen szebb zene az aranycsengésnél az egész világon?
Mi ?...
De majd feljajdult, mikor ez felelet helyett ráförmedt, hogy olvassa ki a pasa ötszáz aranyát, aztán menjenek vissza a terembe.
Mintha korbácsütések alatt görnyedne, mintha mindegyik aranytekercs mázsányi súlylyal húzná le kezét, olyan fájdalmas fohászkodás, nyögés között méregette, forgatta, egyiket a másik után.
Kivette, megint visszarakta, majd egyik, majd a másik tenyerén latolgatta, míglen öcscse türelmét vesztve , durván kikapta kezéből a tekercseket és nagy zajjal becsapta a láda fedelét.
- Nekem is üdvösségem az arany, de te némelykor mégis szenvedhetetlen vagy ! kiáltá mérgesen, mire bátyja haragosan csapkodta be a ládákat és duzzogva követte vissza a toronyszobába, - a hol megint annyira belemerültek a tervelgetésbe, hogy már hajnalt kukorékoltak a környék kakasai, mikor ez a két emberbőrbe bujt ördög nyugalomra hajtotta fejét.
Napkeltekor Áron már ismét talpon volt és nyalkán kiöltözve, de nagyon rossz kedvben, parancsolta elő lovát.
Setét, gyanakodó tekintettel méregette végig a renegátot, mikor ez nyögve , bicegve, a nyeregbe kapaszkodott.
A csudagyógyír, úgy látszék, keveset használt, mert olyan fakó pofával gornyadozott lován, mintha sírból húzták volna ki, dagadt talpával pedig meg se merte érinteni a hegyesvégű kengyelvasat, hanem lábát a levegőben lógázva iparkodott megülni a nyeregben.
A mint így mogorván, szótlanul léptettek egymás mellett, észrevette, hogy a renegát időnként kihívó gyűlölettel méregeti, miből azt a gyanút merítette , hogy mégis megleste, kihallgatta beszélgetésüket...
E gyanuja folyton fokozódott, sőt csaknem bizonyossággá erősödött, midőn látta, hogy gyűlöletes pillantásait titkolni se igen igyekezik...
- Jaj neked, ha kihallgattál!...
Egy percig se kiméllek, mihelyt megbizonyosodom róla.
Pedig kihallgattál.
Kancsal, diadalmas pofádról látom .
De majd kivallod, ha talpadat egy kissé megint megcsiklandozzák a bambuszszal, morogta magában, de nyugodt, egykedvű arcot tettetve sarkantyúzá meg lovát, hogy mielébb a palota elé érjenek.
A bejáratnál odavetette neki a kantárszárat.
- El ne mozdulj innen, míg vissza nem jövök, parancsolá röviden.
Hiasszár setéten nézett utána, azután az oldalcsarnok oszlopaihoz kötve a lovakat, éppen leterített köpenyére készült heveredni, midőn egész váratlanul a csausz aga hatalmas hangja dörrent meg a háta mögött:
- Hát te, kutya, kinek az engedelmével kószálsz, igazhívő létedre éjjel-nappal a hitetlenekkel?
Ki fizet léged, a kegyelmes pasa, vagy az a sárgapofájú hitetlen?
Csauszok, huszonötöt a talpára, hogy belegebedjen!...
A renegáttal egyet fordult a világ.
Rimánkodva csúszott az aga lábához, de ez elrúgta magától, mire a csauszok behurcolták az udvarra és lekapva tíz körméről, olyan huszonötöt vertek dagadt talpára, hogy azt hitte, belehal .
Aztán kidobták a lovak mellé, hol menten elalélt a fájdalomtól.
Csak akkor tért magához, mikor a palota borbélya enyhítő írral bekötözte lábát.
Jajgatva, fogcsikorgatva fetrengett köpönyegén.
Már délfelé járhatott az idő, midőn egyszerre Kányavári hangját hallotta, ki nagy hajlongással bucsúzott el a pasa kedvenc teszkeredzsijétől.
Jó kedvvel jött és epesárga arca vad örömtől, diadaltól sugárzott.
Valami igen jót végezhetett, mert - szokása ellenére - egy fényes tallért vetett a lovát eloldozó szerecsen rabszolgának, azután fürgén a nyeregbe pattanva , lovával szorosan az oszlopcsarnok mellé ugratott.
Hiasszár arcra vetette magát, úgy tett, mintha aludnék, mire Kányavári lehajolt a nyeregből s kegyetlen nevetéssel dörmögte fülébe:
- A foglalót már megkaptad, - a fizetés majd következik!
Gondolj multkor mondott szavaimra!
Ezzel sarkantyúba kapta lovát és gyorsan tovavágtatott.
Erre a renegát, mint a kit a kígyó csípett meg, szökött fel fektéből.
Nem érezte, hogy megkínzott talpából csorog a vér, nem az agyáig lüktető fájdalmakat, hanem felmarkolt egy csomó törmeléket és ezt vágta utána , magánkívül dühében.
- Igenis, meglestelek benneteket, kihallgattam minden ördögi praktikátokat , kutyák, gonoszok, zsiványok és megfizetek a kétszeri megveretésért, ha elkárhozom is bele! hörgé tajtékzó ajakkal.
Most ti vagytok az erősek , hatalmasok, de majd eljön a leszámolás napja s akkor... akkor... és addig fenyegette öklével, a meddig csak láthatta.
A Hollókövy ház gyásza.
Ama teremben feküdt árván
A sárga halott fehér párnán
S a gyászimára jövő csendben
Az óra rémes hangja ketytyen:
Mindörökké - soha többé
Soha többé - mindörökké.«
Longfellow: »A lábasóra «
A mint Kányavári hazaérkezett, egyenesen felrohant bátyjához a toronyszobába.
- Nos?
Nos?
Arcodról jó hireket olvasok!
Beszélj hát, mondjad hát, mit végeztél?
- Mindent, bátya, mindent!
A lelked is ugrálni fog örömében! lihegé a sietségtől.
De itt nem beszélek, hanem jer titkos benyilódba, ott majd szép lassan a füledbe súgom, mert még a falaknak se szabad hallani...
- Akkor hát jerünk oda!
Beléptek a titkos szobába, melybe titkos ajtó nyílt.
- Úgy van, mint mondom, bátya.
Az a zsivány kilesett bennünket, a miről kétségtelenül tüstént meggyőződhetünk, ha elsőben is lenézünk az alsó traktusba Libor gazdához.
Midőn az ajtón benyitottak, az öreg éppen kettes-ajtajú, nagy fali szekrényében motoszkált, melybe még csak bepillantást se engedett senkinek , hanem kulcsait mindig övén függő tarsolyában őrizte nagy féltékenyen.
- Melyik ágyon aludt a török? kérdé Áron nyers hangon...
- Itt az ajtó mellett.
Nézzed, uram, a medvebőrtakaró belseje egészen zsíros , kenőcsös talpaitól!
- Zökkentsd félre az ágyat, hadd nézek mögéje! és maga is segített a nehéz tölgyfa-ágyat kiemelni a fülkeszerű mélyedésből.
- Jól sejtettem! kiáltá diadallal.
Nézz ide, vén bagoly!
Az áfiumot nem itta meg, hanem ide öntötte az ágy mögé! és rámutatott a falon és a padlón setétlő barnás foltokra.
Így tudsz te vigyázni az emberekre?
És úgy leszidta az öreget, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon, csak a szeme-szája járt fel-alá nyugtalanul, mintha dróton rángatnák, ami szokása volt, ha megijedt, vagy ha valami kellemetlenség érte.
- Ezért még számolunk veled!
Jer, bátya, odafent megmutatom a hallgatódzás többi bizonyságait...
A hegyesfejű vasszegekkel sűrün kivert alacsony tölgyfaajtó előtt megálltak.
- Ezt az ajtót már megvizsgáltam.
Az az áruló kutya setétbarna teveszőr kaftánt és vörös övet viselt s midőn ide lapult hallgatódzni, a bolyhos szőrszálak a szögek közé akadtak...
Nézz ide!
- Látom, a szögek közé csakugyan barna és vörösszinű szőrszálacskák vannak akadozva.
- Milyen ravaszul kigondolta az a zsivány gazember!
A kapocs végét beakasztotta, mintha az erős becsapástól ugrott volna bele.
S míg mi az ajtót rángattuk, addig szépen visszaosont fekvőhelyére...
És ennek mind Libor ügyetlensége az oka, dühöngött Áron.
Gedeon, ki eddig csak keskeny ajkát rágta, most megszólalt:
- Ravasz és vakmerő fickónak látszik.
Épp azért nem szabad késlekednünk.
Ülj lóra és vágtass a pasához...
Tudod, mit kell mondanod.
Kövess el mindent , hogy ne érjen el több napkeltét.
Titkainknak, rajtunk kívül, élő ember nem lehet tudója...
Siess hát, hogy neszét ne vegye valaminek.
- Sietek, bátya...
Fejének szemem láttára kell az igazság udvarára gördülnie , szólt sebesen, miközben lesietett az udvarra és a másik percben egy mindig nyergelve álló lovon, sebesen vágtatott az Abdallah-téren keresztül.
A dervisek már az estalkonyi szurát énekelték és Gedeon hovatovább mind nyugtalanabbul tekintgetett ki az ablakokon, de Áron öcscse csak nem akart visszatérni.
Már az utolsó napsugár is eltűnt a hegyek mögött és az alkony setét árnyai kezdtek aláereszkedni mindenre, midőn végre nagy fáradtan s leverten hazaérkezett.
- Az a zsivány megérezte a sáfrányillatot és megszökött Budáról! - ezzel köszöntött be a szobába.
- Mit mondasz? kiáltott bátyja rémülten.
- Úgy van, megszökött, - de azért még nincs minden elveszve...
Csengess Libornak, a vén akasztófáravalónak.
Gedeon egy ébenfapálcikával ráütött az ezüstharangocskára, azután kérdőleg nézett öcscsére.
- Abdi pasa, a hol pénz és arany forog a kérdésben, a saját édes testvérét se kíméli...
Rögtön kiadta a parancsot a hóhérnak, de a renegát sehol se volt található.
A csauszok az én vezetésem alatt bejárták a várat és a négy alsó várost, de nem találták meg, azért lovas szarácsik cirkálnak mindenfelé a vidéken, de még csak nyomára se akadtak...
Egyik kapu őrsége se látta távozni a várból...
Ebben a percben kinyílt az ajtó és Libor gazda somfordált be nagy bűnbánó képpel a szobába...
- Tedd jóvá, a mit elrontottál, különben megiszod a levét, azt mondom, riadt rá Áron haragosan.
A mint már említém, egyik kapu őrsége se látta távozni.
A renegát tehát a várban lappang valahol.
Olyan orrod van, mint a vizslának , keress, kutass mindenfelé.
Ölts alkalmas álruhát...
A vásár örve alatt mindenhová bejuthatsz.
A renegát nélkül vissza ne gyere!
Ha az ég, föld összeszakad is, meg kell találnod.
Lódulj és tüstént láss a kereséshez!
- Rossz dolog, gonosz dolog! szólalt meg Gedeon, miután az öreg Libor elcsoszogott.
Valóságos Damokles kardja lóg fejünk felett.
Ám ha csak a föld alá nem bujik, embereink rá fognak akadni...
Igaz a, Abu- el- Máni holnapután a vár alá érkezik hajóival...
Meddig maradsz még itt?
- Míg a tatár és albán lovasok meg nem érkeznek.
Abdurrahmán már elküldte a fermánt a váradi pasához kétszázötven emberért.
Meg kell ismerkednem a vezérlő bégekkel, hogy megbeszélhessem velük a szükségeseket.
E szavaknál a két testvér arca undok mosolyra torzult és diadalmas, egyetértő tekintetet váltottak egymással.
- Ez lesz hát az a bizonyos csapat ?...
- Ez lesz, bátya, sőt Abu- el- Máni is hozzájuk csatlakozik minden fegyveresével...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy héttel később Kányavár Áron egy derült napon a Sólyomvár felé vezető országuton ügetett hazafelé.
Délfelé azonban az ég fenyegetőn elborult és alig hogy bevergődött Hidegkútra, olyan zivatar és felhőszakadás támadt , hogy mindenki a világ végét várta.
A plébános meghuzatta a templom harangjait, de ezek szelid, bátorító szava elveszett a földrengető csattanásokban.
- Isten büntetése ez az ítéletidő rajtunk, mondá az öreg plébános a vihar kitörésekor Kányavárinak, ki a parókhián szállt meg.
A népség tehetetlen , mert a török ólomként ül a nyakán.
Ő szedi az adót, szab neki törvényt , igazságot, mert uraink szeretnek a zavarosban halászni, a helyett, hogy kezet fognának a török ellen igazi urunkkal, a császárral.
Kányavári felelet helyett erős köhögéssel odázta el e nem szeretem beszédet , mert attól félt, hogy ez az egyeneslelkű, szókimondó öreg pap neki is szemébe vágja: »te magad is ilyen vagy«...
- Megérdemeljük ez isten csapását - folytatá, midőn galambtojás nagyságú jégdarabok kezdettek hullani.
A török szokások, a pogány istentelenségek napról-napra jobban megrontják erkölcseinket...
Elhagyjuk az egyedüli üdvözítő hitet, Jézus Krisztus vallását, törökké, renegátokká leszünk földi javakért, mulandó gyönyörökért.
Jó minapában is szállást kért nálam egy kancsalszemű, fájós lábú török, ki szintén magyarból lett renegáttá, de most újra vissza akar térni az igaz hit kebelébe...
- Itt volt tisztelendő uramnál?
Ugyan mit keresett itten, ha nem alkalmatlankodom e kérdéssel? vágott közbe mohón Kányavári.
- Nem titok, hogy meg ne mondhatnám kegyelmednek.
Két napi pihenőt kért, míg talpának sebjei kissé behegednek.
Unokaöcsém, a kispap, akkor szintén a parókhián vala, ő vele meg pár sort iratott egy darabka hártyára...
- Hm, milyen furcsa!
Nem tudhatnám meg az irás tartalmát?
- Tőlem nem, - mert nem tudom.
Nem vagyok a más dolgára kiváncsi, öcsémnek azonban annyit mondott, hogy Istennek tetsző cselekedet válik belőle, mert nagy gonosztettet készül megakadályozni vele.
Kányavári úgy összerezzent, mintha a füle mellett lőttek volna egy jó nagyot.
- Tehát erre vette útját Hiasszár.
Bizonyos, hogy Hollókövyt akarja figyelmeztetni, gondolta magában Kányavári.
Vajjon figyelmeztette-e már és miként?
Ez a gondolat zaklatta szüntelen és egyre kínozta agyát, mi módon lehetne megtudni valami bizonyosat?
Talán neje és fia tudnak is valamit - s e gondolatra olyan mehetnékje támadt egyszerre , bár sűrün hullott a mennykő, hogy a jó öreg pap alig bírta visszatartani és egészen elszörnyedve nyomta vissza székébe.
- De hát ne kisértse kegyelmed ily vakmerőséggel az Istent!
A szoros út most egy kavargó tenger és szalmaszálként sodorná, törné össze lovával együtt!
Nagy örömére a zivatar végre éjféltájban elvonult a vidékről s még alig pittymallott, midőn maga felnyergelé lovát s el sem búcsúzva vendégszerető házigazdájától - sietve útnak indult.
A jégeső a falu felett adta ki mérgét, a vetésekben jóformán semmi kárt nem tett, sőt inkább az esőtől felfrissülve, az egész vidék buja zöld szinben pompázott.
Máskor nem törődött volna ezzel, sőt örült volna a más kárán, de most úgy érezte, mintha a saját birtokára lépne, midőn a karcsú jegenyékkel és gyümölcsfasorokkal szegélyezett, tagokra osztott Hollókövy-birtokok mellett elhaladt.
- Nem én vetettem, mégis én aratok nemsokára, gondolá nagy örömmel, midőn a buja vetéseken, legelésző méneseken s gulyákon végigtekintett.
A keskeny országút a legközelebbi fordulónál egy kis erdőcskébe mélyedt , melynek már a vége felé járhatott, midőn a közelben egyszerre csak sikoltó gyermekhangokat hallott.
- Ugyan mi lehet ez? gondolá s inkább kiváncsiságból, mint szánalomból, arra felé tartva, a tisztás szélén fiának török lovát pillantotta meg, a mint egy fához kötve legelt.
- Itt van! elibém jött az én szívem fiam! gondolá nagy örömmel.
- Jánoska, Jánoska, hol vagy, jere csak elő drágám, én vagyok itt! kiáltotta kedveskedő hangon.
Hívogató szavaira egy tizennégy-tizenöt évesnek látszó, nyurga fiúgyerek lépett elő kedvetlen arccal a bokrok közül.
A legdrágább posztó-ruhába volt öltözve és bozontos, lángveres haján drága forgójú, kócsagos bársonysüveget viselt, mely alól annál kirívóbban tűnt elő szeplős, csúnya arca , alattomosan villogó, apró szemével, kajánmetszésű, széles szájával.
- Kegyelmed az, apám uram.
Hát már visszajött?
Kányavári a hosszú távollét után nem győzött eleget gyönyörködni kedves fiában, kinek számára nem volt semmi sem elég finom és drága.
- Ej, ej, Jánoskám, hát nem én elibém jöttél, hé?
Hiszen lovas legényt küldtem előre...
No, nézd, a rossz gyermekét, még csak, meg se öleli , csókolja az ő kedves apuskáját!
- Tudja, édes apám, nem szeretek nyalakodni.
Az az asszonyoknak való! s elhárította apja ölelő karjait.
- Óh, te rossz kölyök!...
Lám, lám, máris milyen férfiasan, büszkén viseli magát, nevetett Kányavári.
Hát akkor mit csinálsz itt, Hollókövy uram fundusán?
Nem félsz, hogy megzálogol?
- Nézze meg, kegyelmed, mit csinálok, vigyorgott gonosz örömmel, mialatt hosszú karjával széthárította a bokrokat, melyek mögül fájdalmas nyöszörgés és elfojtott siránkozás hallatszott.
A terebélyes bükkfa törzsökéhez egy parasztfiúcska és egy leányka volt odakötözve a vadszőlő szívós indáival, mik mélyen belevágódtak mezítelen karjukba.
Kányavári, a helyett, hogy fiát érdeme szerint megfeddte volna, mérgesen ripakodott a félelemtől és fájdalomtól elgyötört gyermekekre:
- Úgy kell nektek, hitvány parasztférgek, miért haragítottátok meg az úrfit , hé?
Kérjétek meg szépen, csókoljatok neki mindjárt kezet, hogy elereszszen benneteket.
Csókoljátok meg mindjárt kezét, lábát!...
- Egy tapodtat sem mentek, míg ezt is meg nem kóstoljátok!... agyarkodott rájuk a gonosz fiú, a tüskés vadrózsagalyat suhogtatva, mire az elkínzott gyermekek újra sikoltozni kezdtek.
- No, no, Jánoskám, ereszd el őket, hadd fussanak a hitványok.
Ha elereszted , valami jót, igen jót mondok!
- No, no, ne haragudj, fiacskám, ma nekünk örömnapunk vagyon! engesztelé fiát az apa.
- Nekem amúgy is örömnapom van, mert Hollókövy Edömérnek, a kit én gyűlölök , ki nem állhatok, ma temetik az anyját.
- Mit mondasz?
Hát csakugyan meghalt?
- Meg ám...
Az egész ház csak ugy harsog a siránkozástól és jajgatástól...
- Hm! hm!
Ez nagy újság, mormogá az apa, mi alatt késével elvagdalá a gyerekek kötelékeit és rájuk parancsolt, hogy takarodjanak.
- De hát mit vétettek neked ezek a jobbágyporontyok, fiacskám?
Úgy látom, a Hollókövy vincellérjének a gyerekei?
- Azt vétették, hogy mikor a nyulacskájukat el akartam tőlük venni, hogy kiszurkáljam a szemét, hát a nagy sikoltozásra odajött az Edömér és mivel erősebb nálamnál, hát a földre tepert és össze-vissza pofozott a kutya , mikor meg akartam ütni...
- Micsoda!
Megütött!...
Megvert!...
Földhöz vágott?
Téged?!
Ezt merte veled tenni!
Miért nem mondtad te ezt meg nekem?!
- Azért nem mondtam, mert magam akarok rajta boszút állani.
Boszút állok, ha esztendőkig kell is várnom!
- Úgy, úgy, fiam, aranyos Jánoskám...
A boszút el kell tennünk alkalmas időre...
De most ülj fel szépen a lovacskádra és jerünk hazafelé.
Hej, ha tudnád, milyen jó hireket hozok én nektek, milyen fényes jövendő vár reád , ha nekem mindenekben szépen szót fogadsz...
Mit szólnál, ha egy reggelen átmennénk az üres Hollókövy kastélyba és azt mondanám, mienk a kastély , mienk a földek, uradalmak, a sok gulya, ezüst, arany és a jobbágyok!
Nos , mit szólnál, Jánoska?
A fiú korát meghaladó ravasz éleselmüséggel nézett apjára.
- A mienk lesz minden!
Mi leszünk az urak?
Ugy-e, ez az a jó hir, mit mondani akár kegyelmed, apám?
- Ez az, így lesz!
Gazdagok, hatalmasok, elsők leszünk az országban...
Nos , örülsz-e neki ?...
- Edömér pedig szegény, nyomorult lesz!
Kikergetjük a kastélyból, éhezni , rongyoskodni és dolgozni kell neki, még a hugának is, a ki engem szintén kicsúfolt és kinevetett...
Apám uram, a mi jobbágyunk lesz Edömér, mi parancsolunk neki?
- Úgy lesz, fiam, úgy, úgy, talán még rosszabbul!
Én az apát, te a fiút , bólintgatott ördögi mosolylyal.
- Édes apám, az a kancsalszemű török, a kivel kegyelmed Budára indult, jó minapában itt sundorgott ám a faluban és minden áron Hollókövyvel akart beszélni...
Kányavári majd ledobbant nyergéből errea nem várt meglepetésre.
- Húj, gyerek, ezt csak most mondod!
Ki vele, mit tudsz, hogyan tudtál meg valamit?
- A Kaliczkás Peti mondta és mindenkinek mutogatta azt az ezüst-dénárt, a mit tőle kapott, hogy a kastélyba ment az izenettel.
- Mondjad, mondjad hát, de hamar!
- Hollókövy uram maga helyett az öreg Bálintot küldte oda, a török azonban nem akart várni és csak egy kis irást hagyott a számára...
- Ez az! dörmögé Kányavári, ez az az átkozott levél.
Nem tudod, hosszú volt-e?
- Hiszen el is olvastam.
Éppen a ház felé tértem haza sólymommal, midőn Kaliczkásné kiváncsian forgatta, nézegette a levélkét.
Mikor meglátott , nagyon meginstált, nem olvasnám-e el neki?
Az volt benne, hogy Hollókövy vigyázzon magára, mert közeli, megsemmisítő veszedelem fenyegeti házát és családját... ennyi volt az egész!
Kányavári majd megette fiát örömében.
- Óh, te aranyos fiú, milyen gondot vettél le rólam!
S kacagni szeretett volna azon való jókedvében, hogy íme, a véletlen mely könnyű szerrel tudatja vele azt, a min egész éjszaka emésztő nyugtalansággal töprengett.
- Ez a figyelmeztetés hiábavaló volt...
A mint én Hollókövyt ismerem, ügyet se vet rá, csak mosolyog rajta, hanem azért mégis árulás volt...
No iszen , kerülj csak kezünk közé, áruló betyár!
Pedig oda kerülsz, ha az egész országot tűvé teszszük is érted! mormogta Kányavári.
E közben elérték a faluvégi kertek alját, a hol egy pillanatra megállította a lovát.
- Jánoskám, te okos fiú vagy.
Igérd meg, hogy mától fogva mindenben szót fogadsz nekem és úgy cselekszel, a mint én diktálom.
Mert ettől függ minden , csak így állhatunk boszút, én az apán, te a fiún.
Gedeon bátyád is azt parancsolja általam, hogy mindenekben szavamat kövesd.
- De meddig? kérdé huzódozva a fiú.
- Nem sokáig, fiacskám, csak Mamertusz nap éjszakájáig... Azután tehetsz mindent, a mit akarsz, mert mi leszünk a parancsoló urak közel-távol a vidéken...
- Akkor mindenben szót fogadok kegyelmednek.
Még Edömérrel is kibékülök , csakhogy annál jobban tőrbe csalhassuk! szólt alattomos vihogással, mire az apa túláradó örömmel bólintgatott rá és büszkén dörmögé:
- Nem hiába az én fiam, de az én vérem is mindenekben.
A maga eszétől kitalálta, mire gondoltam.
Ebből a fiúból nagytekintélyű, hatalmas ember lesz, akárki meglássa...
Bárcsak Gedeon is hallhatná, tudom, örvendene...
De induljunk!
A lovak kocogva tértek át a keresztútra, melynek végén Kányavári uram kuriája fehérlett egy kőkerítéses, hosszú, pitvaros alház alakjában, vele szemben pedig, egy jó nyíllövésnyire, a Hollókövy-család kastélya kandikált ki a magaslat hársfái közül szélvitorlás tornyával, várfal formán csipkézett kőfalaival.
A nyitott kapun át éppen az udvarra akartak kanyarodni, midőn Kányavári egyszerre csak fülelve ütötte fel fejét.
- Ah, hallgasd csak!
Mintha gyászzsolozsmák hangját hallanám!
- Jól hallja, apám uram!
Hollókövynét temetik...
Hejh, hogy sírhat most a vitézkedő, büszke Edömér !
Csakugyan ebben a pillanatban a kastély főkapuján komor, ünnepélyes gyászmenet indult ki és hosszú sorban, lobogó viaszfáklyák kanyargó füstje között vonult a kastélykert mögötti családi sírbolt felé, melyet búsongó , setétlombú ciprusok árnyaltak be gyászos komolysággal.
A fekete bársonynyal bevont, ezüstszögekkel kivert koporsó után Hollókövy Gábor fájdalomtól megtört magas alakja haladt, egyik karján keservesen zokogó lánykáját, a kis aranyhajú Ilonkát, másikon pedig fiát, Edömért vezetve és utána mindjárt az öreg Bálint lépdelt nehezen, vontatottan.
Csikorogva tárultak fel a nehéz vert vasajtók s a búcsúztató szívrázó hangjait komoran zúgták vissza a sírbolt falai, melynek setét öblébe most tették le örök álomra a leghűbb, leggyengédebb feleség és a legjobb anya porlandó hamvait.
...
»A por visszatért a porhoz, de feltámadunk«... zúgták megrázón a gyászének hangjai és a fáklyák feketén lobogtaták kavargó füstfelhőiket a borus ég felé.
Egy szem se maradt szárazon.
A nagy gyászkiséret, mint egy ember, sírt , zokogott, a búcsúztató papoktól kezdve a legutolsó jobbágyig, mert az elhunyt az egész vidéknek vigasztaló, jótékony őrangyala volt.
A temetés után, midőn a gyászkiséret oszolni kezdett, a bánatos apa árván maradt gyermekeivel a kert magányos útjain át tért vissza a kastélyba.
Itt minden, még a legkisebb tárgy is, csak az elhunytra emlékeztetett...
A megkezdett hímzés, az ablak szögletébe támasztott hárfa, a kerekes guzsaly és a nagy karszék, melybe még utolsó óráiba is belekivánkozott - de a mely ezentúl üres, örökre üres marad...
E gondolatra a hatalmas, vasakaratú férfiú megtörten roskadt egy karosszékbe - és gyermekeit magához ölelve , megrázó hangon zokogá:
- Edömérem, Ilonám, nekem nincs nőm, nektek nincs többé anyátok!...
Egyszerre az öreg Bálint tisztes alakja jelent meg az ajtó közben, de meglátva a zokogó csoportot, megállt és csak omló könnyein át nézte őket csendesen, hanem Hollókövy, mintha csak megsejtette volna hűséges csatlós hadnagyát, hátrafordult.
- Te vagy itt, öreg Bálintom, mit akarsz?
- Ah, édes uram, felelt az, miért kell e szomorú órában is világi dolgokkal és mások bajával küzködni kegyelmednek, de megparancsolta...
- Igen, meghagytam neked, hűséges öreg cselédem, hogy mindenkoron és minden körülmények között vezesd be, ha valaki bajban van és segedelemért kopogtat ajtómon.
Azért, hogy én szenvedek, ne szenvedjen más egy percig se, ha segíthetünk a baján.
Kik várnak odakünn?
- A helybeli plébános tisztelendő úr és Enyingi Török Gábor ő kegyelme küldöttje, valami sürgős stafétával és még néhány vidéki szegény ember; - az urak pediglen a nagyterembe gyülekezve, várnak kegyelmed személyére és velük vagyon a Bécsből érkezett követ is.
- Mondjad meg az uraknak kellő tisztelettel, hogy addig beszéljenek maguk között a tudvalévő tervekről - az ajtónálló pedig gondoskodjék mindenről .
Nemsokára én is ott leszek a tanácskozásban.
- Ah, édes atyám, e gyászos órában hagynád a tanácskozást! veté közbe félénken Edömér.
- Ugyanezt mondták a nemes urak is - és csak kegyelmedre várnak, hogy szétoszoljanak, mondá Bálint.
- Fiam, a haza ügye semmi körülmények között se tűr halasztást.
Tanuld meg e nehéz órában, miként kell a férfiúnak fájdalomban, kétségbeesésben helytállania, mikor mindnyájunk édesanyja: a haza javáról van szó...
Edömér bocsánatkérőleg csókolta meg apja kezét.
- Engedd meg hát, édes apám, hogy én is veled mehessek!
- Jer velem, fiam!
Fegyvert forgatni már tudsz, tanuld meg hát azt is, miként kell a haza megmentésén összetartással, bölcs körültekintéssel és áldozatokkal munkálkodni akkor, midőn török rabigában nyögünk és fegyvert emelni még gyengék vagyunk.
Ilonkám, kis lányom, te ne légy magadban.
Eredj Erzsók anyóhoz és galambjaidhoz, te pedig Bálint, legelőször vezesd be a tisztelendő plébános urat.
Midőn az öreg Bálint Ilonkával távozott, az apa és fia átmentek a harmadik terembe, az úgynevezett kincses-palotába, mert ebben a teremben voltak a Hollókövy-család ősi kincsei, arany- és ezüst-edényei, díszes ajtójú , szekrényekben s gyöngyházzal és elefántcsonttal kirakott ládákban felhalmozva...
- Édes anyátok végső óhajtását teljesítem, midőn e becses aranykeresztet és kelyhet, szentéletű öreg tanítótok és nevelőtöknek ajándékozom, ki édes anyátoknak is szeretett tanítója vala, mondá, miközben kinyitotta az egyik polcos szekrény ajtaját és egy drágakövektől ragyogó láncon függő aranykeresztet, meg egy karbunkulusoktól szikrázó, remekművű vert aranykelyhet vett elő.
- Még az ő drága kezei helyezték ide, susogá elérzékenyülve és az apa meg a fiú áhitattal csókolák meg a szent ereklyéket...
A búcsulátogatás.
»De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem...
S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csendesen,
Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen:
Az lesz, egyéb semmisem!«
Poë Edgár: »A holló« .
Midőn a tisztes, öreg plébános belépett, ajkán a hit enyhítő szavaival , szemében azonban a részvét könnyeivel szorítá meg Hollókövy jobbját, aztán reszkető kezét áldólag tanítványának fejére téve, hosszasan keblére zárta...
- Megboldogult nőm szeretete és hálája jeléül hagyományozá e két klenódiumot kegyelmednek, tisztelendő atyám! mondá csendesen és átnyujtá a kelyhet a kereszttel együtt.
Emlékezzék meg róla imáiban!
- Szívembe van zárva emlékezete, szeretetemet pedig árváira ruházom, felelt megilletődve az öreg.
Adja a Mindenható, hogy e kehelylyel örökre távozzék e házból a szenvedések és megpróbáltatások pohara!
- Isten birja a jövőt, sorsunk és életünk az ő kezében van, történjék az ő szent akarata...
Az öreg plébános távozta után, Enyingi Török Gábor küldöttje lépett be, kit a ház ura már az iró- és könyves-palotában fogadott.
Két oldal ügyesen összefektetett szalonna közül vette elő a levelet, (mert , ha mindenét átvizsgálja is a török, de a sertés tisztátalan szalonnájához hozzá nem nyúl) - melyet Hollókövy gyorsan átfutott, a hirnököt pedig elküldte a cselédházba, hogy étel-ital mellett pihenje ki magát.
- Hát kelmetek mit akarnak tőlem? kérdé, midőn néhány jobbágyforma ember lépett a szobába.
- Kegyelmes jó uram, - kezdé reszkető szóval a legöregebbik, mink vagyunk a feldúlt Csókakő utolsó lakói.
Falunk a földdel egyenlővé tétetett s többi atyánkfiait a martalócok török rabságba hurcolták.
Hontalanok, földönfutók vagyunk a hazában.
Ha te meg nem könyörülsz rajtunk, éhen pusztulunk el.
- Nem addig, míg nekem van...
Birtokaimon új tűzhelyet alapíthattok magatoknak, felelt megilletődve - és feledve saját baját, veszteségét, oly jóságosan vigasztalta a szerencsétleneket, hogy ezek, mielőtt meggátolhatta volna, lába elé borultak.
- Menjünk most már a tanácskozó-palotába, szólt azután és magával vitte Enyingi Török Gábor levelét is.
A tanácskozás helyét üres, visszhangos terem előzte meg, melynek hegyes , gerezdekre osztott boltozatai elnyeltek minden hangot, ha ugyan valaki ez üres teremben el tudott volna rejtőzködni.
Valaha, Hollókövy Ubul idejében , ez volt az ősi kastély díszterme, mit a gerezdek ormótlan, szivalakú cifrái és a közepén kiformált ékítmény is mutatott.
Az ezután következő nagy terem óriási diófa-asztala körül elhelyezett , préselt munkájú szattyánbőr-karszékekben ültek az urak, tanácskozásba mélyedve, midőn a házigazda fiával belépett.
A két Erdődy testvér mellett ültek a Tahyak, Juranicsok, ezek után Istvánffy Pál, Csáky György, Nádasdy Ferenc, Bajomi János, Patasics Péter, Fiáth és Serényi János.
A felvidéki Lakyak mellett a Farkasok, Csabyak, Osváthok , Deákok és a két Borbély testvér a Dunántúlról, az asztal felső végén pedig Thurzó György, Illésházy Péter, Dóczy Ferenc és az öreg Nyáry Lőrincnek tisztes agg alakja ült, szóval, az ország legjobb családjai, hősei és nemesei adtak Hollókövy házánál csatlósaikkal, fegyveres kiséreteikkel egymásnak találkozót, hogy a török rabiga alatt nyögő haza megmentésén és felszabadításán tanácskozzanak.
Egy pár elkésett vendég is érkezett: Kende Gábor, Czibak Imre, Petróczy, a három Szirmay testvér és Batthyányi Ferenc és egy Szapáry, kik Ó-Buda környékén verődtek össze és ott tudták meg, hogy Petróczy, Czibak és a három Szirmay testvér úgy vágták magukat keresztül egy martalóc-csapaton, hogy ide érhessenek, - ami általános felgerjedést okozott...
És e felgerjedést fokozta még a házigazda által felolvasott levél, melyben Enyingi Török Gábor tudatja, hogy betegsége miatt nem jöhetett személyesen - így irásban adja tudtára a gyülekezetnek, hogy a győri, bárkányi és füleki pasák a jövő hét folyamán (annak idejében majd a napokat is tudatandja) több nagyobb csapat keresztény foglyot akarnak a budai várbörtönökbe szállítani.
- Megszabadítjuk őket! zúgta lelkesen a gyülekezet - és mindjárt névszerint kijelölték, hogy kik fognak dandáraikat egyesítve, vidékenként lesbe állani , hogy felkoncolva a kisérő török csapatokat, a foglyokat övéiknek visszaadhassák.
A tanácskozás folyamán Illésházy Péter bécsi útjáról számolt be, mire a jelenlévő bécsi követ megjegyezte, hogy üdvös volna még egy küldöttséget meneszteni a császárhoz és az irányadó köröket is jobban meg kellene nyerni egy általános felszabadító hadjárat eszméjének, kik viszont aztán a külső hatalmasságokat iparkodnának közös cselekvésre bírni.
Csakhogy , természetesen ehhez nagy idő kell...
A külső hatalmasságoknak a maguk józan belátása szerint kellene egy közös hadjáratra egyesülniök, melylyel egyszersmindenkorra megtörnék a török hatalmát - jegyzé meg Csáky György türelmetlenül.
A török közös ellenség , közös veszedelem egész Európára nézve, a felszabadított Magyarország pedig védőfalul szolgálna - mint szolgált az elmult időkben, az ozmán hódítások ellenében.
De a külső hatalmasságok azt szeretnék, ha Magyarország maga kaparná ki a gesztenyét a tűzből...
Mikor aztán a maga erejéből széttörné az igát, akkor jönnének hozsannát kiabálni!
A bécsi kamarás úr úgy tett, mintha nem hallaná, sőt legkellemetesebb mosolyával biztosítá az urakat, hogy Bécs mindent meg fog tenni Magyarország felszabadítására...
- Mindig csak igéretek, üres igéretek! morogták félhangon innen is, onnan is.
A tanácskozás folyamán aztán elhatározták, hogy Bajomi, Patasics és Kobak Miklós dandáraikkal az embertrabló martalócok, Borbély, Békéssy és a két Farkas testvér pedig a fosztogató török és tatárcsapatok ellen fognak indulni, Dóczy, Serényi, Pálffy, Esterházy és többek pedig a csekélyebb helyőrségű várak visszafoglalását fogják megkisérleni.
Edömér atyja széke mögött állva, lélekzetét visszafojtva hallgatta a tanácskozásokat és a hallott harcok, ütközetek zajába egész lelkével beleképzelve magát; szakasztott az a fiatal hős volt, minőnek a pasa a bűvös kristálygömbben látta és leírta.
Fekete fürtös fejét büszkén, merészen hátravetve, lehajtott inggallérja alól kilátszott az a különös alakú kis fekete anyajegy, mely nemcsak gömbölyű , formás nyakán, hanem merészszabású, mégis gyöngéd ajka felett is setétlett .
Csodásan villogó fekete szemében egy hős tekintete lángolt, nemes, bátor arcán pedig, az ifjúság zománca mellett, szilárd akaraterő és a lelki jóságnak, nyíltszívűségnek megnyerő kifejezése látszott.
A kik atyját ilyen korában ismerték, azt mondották, vonásról-vonásra szakasztott mása nemeslelkű édesatyjának.
A tanácskozást késő délután fejezték be és az urak, tekintve egynémely ügynek halaszthatatlan voltát, a szokásos tort se tartották meg, hanem egész sereget tévő fegyvereseik, és csatlósaik élén azonnal távoztak.
Valóban csak az olyan fejedelmi vagyon, minő a Hollókövyé volt, bírta ki az ilyen vendéglátást, mert az akkori zavaros közbiztossági viszonyok s a mindenfelől prédára leső martalóc-bandák nagyszámú fegyveres kiséretet tettek szükségessé a legrövidebb útra is.
A vendégek távoztával, a bécsi követ úr is útra készülődött és a kocsisok előhúztak egy nagy, dinnyealakú, vörös bagariabőr-függőhintót, a kisérő fegyveresek pedig paripáikat nyergelték.
- Edömér fiam, míg én a követ úrral egynémely dolgot megbeszélek, vezesd sétálni Ilonka hugodat.
Vigasztald és vidítsd fel szivecskéjét.
Később én is utánatok megyek.
Ezt a vendégpalota (vendégszoba) tükörszőnyeggel védett ajtaja előtt mondta félhangon, mert a követ úr már benn várakozott és unalmában a földig érő , metszett velencei tükrökben nézegette selyem-bársonyba öltözött vézna alakját.
Edömér éppen távozni akart, midőn atyja még egyszer visszaszólította.
- Úgy-e, Edömérem, jóban, rosszban igaz szerető bátyja és hűséges oltalmazója léssz mindenkoron kis hugodnak? - kérdé oly szokatlanul elérzékenyült hangon, minőn még nem hallották beszélni.
- Igérem, édesatyám!
De miért mondod ily különös hangon? akarta kérdezni , hanem akkorra már atyja benyitotta az ajtót, ő pedig lesietett a hugához.
A kis Ilonka ott ült a mély ablakfülkében és szomorú mélázással nézett a nyitott ablakszárnyon át a felé a szomorú épület felé, melynek csak messzire ragyogó aranyozott keresztje látszott ki a ciprusfák komoran alácsüngő lombjai közül.
Edömér gyengéd erőszakkal vonta el hugát az ablaktól.
- Galambjaidról egészen elfeledkezel, Ilonkám!
Ha látnád, milyen szomorúak szegénykék, mivel ma még nem láttak tégedet!
Örökösen szobácskád ablakai körül repkednek nyugtalan búgással...
A szépen faragott, oszlopos galambdúc, a kastélytorony tövében állott, s alig pillantották meg a lánykát a ki‑ be szállongó galambok, nevető turbékolással szállongták körül.
- Látod, mennyire szeretnek!
A lányka keresve nézett körül és hiányzó kedvencét kezdte hivogatni.
- Liliom, ezüst liliomom, hol vagy?
Te szoktál mindig az első lenni, te költesz fel reggel a búgásoddal...
És mikor Liliom a hosszas hivogatásra se jött elő, egészen elszomorodva mondá:
- Bizonyosan ezt a kedvencemet is lenyilazta, vagy tőrbe csalta az a gonosz Kányavári fiú...
A harangozó Örzsije többször látta, mikor galambjaimat elfogdosta és agyonkínozta, sőt egyszer gonosz nevetéssel azt mondta neki : Mondjad meg annak a sárgahajú lányasszonynak, hogy ma is megfogtam a legkedvesebb galambját és délebédre galambpecsenyét eszem...
Edömér szeme haragosan felvillant:
- Ne félj, többet nem fogja tenni...
Kedvencedet, a Liliomot pedig előkerítem, csak ne bánkódj, ne epekedj utána, Ilonkám!
A galamboktól azután a kertbe, virágaihoz vezette húgát, a hol a lányka egyszerre csak e kérdéssel fordult hozzá:
- Úgy-e, Edömér, azt akarod, hogy ne szomorkodjam?
- Azt, Ilonkám, szeretném, ha nem néznél oly szomorúan és ne lenne mindig könny a szemedben...
- Akkor, édes bátyám, beszélgessünk a mi jó anyuskánkról...
Csak ő róla beszéljünk mindig, akkor nem leszek szomorú.
Akkor, ha sírok is, jól esik szívemnek...
Édesanyjukról kezdtek tehát beszélgetni és a mi szép virága csak volt a kertnek, azt mind leszedték és a megboldogult kedves virágaival együtt a lányka koszorúba fonta, azután, mintha valami közös érzés, láthatatlan erő vonná őket, egyszerre csak ott álltak a borongó ciprusoktól árnyalt sírbolt előtt.
A vasajtó cifrázataira akasztották a koszorút, azután egymást átölelve , néztek be a fekete, rejtelmes homályba...
Fölöttük az alkony halványodó ege, a búcsúzó nap sugarai ragyogtak.
A ciprusok tetején még a leáldozó napsugár rezgett, de lombjaik között már rejtelmes árnyék borongott, halk, titokteljes susogással.
Csak arra riadtak fel, midőn két kar hevesen átölelte őket.
A lányka ijedten felsikoltott, de azután apja nyaka köré fonta karjait.
- Édes jó atyuskám!
- Sejtém, hogy itt talállak benneteket s mától fogva mindennapi sétánk lesz e hely...
Gyermekeim, folytatá aztán ellágyult hangon - anyátok utolsó szavával arra kért, hogy övezzem ezt nyakatokra.
Ő is a végső percekig viselte s elhidegült ujjai utolsó szorításával csúsztatá kezembe.
Én tehát itt, e drága helyen, övezem nyakatokra ezt a drága emléket.
Le ne vegyétek soha, őrizzétek meg minden körülmények között, mert az édesanya talizmánja áldást hoz, megőriz minden veszedelemtől.
A két gyermek áhítattal csókolá meg az alig cérnavékonyságú aranyláncocskákon függő, félhold alakú kis érmeket, melyeknek lapjaira különös alakú jegyek voltak bevésve és megfogadták, hogy szent ereklyeként őrzik meg a drága hagyatékot.
- Most pedig imádkozzunk, gyermekeim, mondá - és csak akkor hagyták el e szomorú helyt, mikor már a felkelő hold sápadt fénye ezüstözte be a ciprusok lombjait.
A másnap reggeli gyász-istentiszteleten, midőn az öreg Bálint véletlenül hátrapillantott, sehogyse akarta elhinni, a mit saját szemével látott.
Hiába törülgette nagy felindulás közt ujra, meg ujra a szemét, bizony csak el kellett hinnie, hogy Kányavári Áront látja ott ülni feleségével és fiával , igaz keresztényi alázatossággal meghúzódva a legutolsó padban, a jobbágyok között...
Dühvel vegyes megbotránkozással látta, hogy mind a hárman gyászba vannak öltözve, sőt mintha ők gyászolnák legjobban a drága megboldogultat , Kányaváriné minduntalan nagy fohászkodással rázogatja gyöngytyúkformán felbóbitázott hegyes fejét, férje pedig úgy elforgatja szemét, hogy csak a fehérjét lehet látni, - de hát el kellett mérgét nyelnie: a templom Isten háza, mindenkinek egyforma szabadsága van a beléphetésre.
- Cudar szenteskedők, mit akartok kifundálni megint?
Mert, hogy valami gonosz praktika vagyon e dologban, arra a fejemet rá merném tenni! - mormogá magában, midőn urát a gyászmise végével, az illendőségszabta távolban a kastélyba visszakisérte.
A reggeli végével épp azon tanakodott magában, miképpen mondja el a látottakat urának, midőn egyszerre csak Kányavári hangját hallotta háta mögött.
- Bálint gazda, jelentse be kegyelmes urának, hogy fontos küldetésben kivánjuk nála igaz szándékú szomszédi és atyafiságos udvarlásunkat tenni!
Az öreg, ki mindent inkább várt, csak ezt nem, egészen kijött a sodrából .
Mintha kisértetet látna, meredt az első percekben Kányavári Áron ünnepélyes ráncokba szedett arcára, ki fiával együtt, kicirkalmazott lépésekkel közeledett feléje.
A másik percben azonban már ura lett indulatainak és éppen nem titkolt ellenséges tekintettel válaszolá, hogy tüstént bejelenti őket.
- Látta kegyelmed édes apám, milyen harapós szemekkel nézett ránk ez a vén komondor?
Mintha sejtené...
- Pszt, egy szót se! dörmögött az apa, mert ugyanekkor Hollókövy érces hangja hallatszott ki a szomszéd terem nyitott ajtaján:
- Mondjad nekik, Bálintom, hogy házam mindazoknak nyitva áll, kik igaz szándékban járnak...
- Vitézlő nemes uram amott várja kegyelmeteket, szólt a visszatérő öreg és olyan szemmel méregette őket végig, mintha a veséjük fenekébe akarna látni.
- A béke és barátság olajágával jövünk, - ezekkel a szavakkal nyitotta be Kányavári Áron a szárnyas ajtókat, miközben bűnbánó kifejezést erőltetett arcára, és kenetteljes szavakban ismerte be, hogy mennyire el volt eddig vakulva és meg volt csalatva holmi fondorkodó természetű prókátoroktól, a kik őt hamis okiratokkal pörösködésre ingerelték derék szomszédja és szeretett atyafia ellen...
Itt rövid szünetet tartott, mintha biztatásra várna, de mivel Hollókövy egyforma, márványhideg arccal hallgatott, bűnbánó elérzékenyüléssel kezdé tovább szánni, bánni az általuk okozott perpatvart és megbocsátásért esdekelt, miközben nagy ravaszul beleszőtte atyafiságos fájdalmát a gyászeset felett, jól tudva, hogy ezzel legérzékenyebb húrját érinti a mélyen megbántott férfiszívnek.
És jól számított!
Hollókövy valami ellágyulás félét kezdett érezni, de azért hideg hangon kérdé, sőt némi gúny is rezgett hangjában:
- S mi indította kegyelmedet annyi évi gyűlölködés után, ilyen egyszerre a megbánásra?
- A kegyelmedet ért megrendítő gyászeset!...
Isten ujját láttam ebben a földi javak mulandó, hívságos volta mellett és megdöbbenve éreztem: engem épp így érhet ilyen megrendítő vesztesség!
Hollókövy kis ideig hallgatott.
Gyanú, ellenszenv és öreg Bálintjának intő figyelmeztetései küzdöttek benne egymással.
Nagyon sok rosszat okozott neki ez az ember!
Bármint akarta is, nem tudott bizalmat s részvétet érezni iránta, de azért még sem akarta ridegen elutasítani.
A legnagyobb bűnösnek is utat kell engedni a megtérésre, ha bánata őszintének látszik!
E gondolattal fojtotta vissza ellenszenvét és azt a határozatlan gyanut, mitől egyáltalán nem birt szabadulni.
De Kányavári, mintha csak megsejtett volna mindent, bűnbánó, töredelmes hangon sietett közbeszólani:
- Feledje a sok rosszat, miket kegyelmed ellen elkövettem és bocsásson meg , miként Szentséges Idvezitőnk megbocsátott ellenségeinek.
Itt kegyelmed előtt szent esküvel fogadom, hogy ezentúl csak jó hitemet fogja hallani kegyelmed .
Kevés napok múlva örökre elköltözünk a vidékről.
Nőm nagyobbacska dominiumot örökölt az erdélyi határszéleken, ott telepedünk hát meg Isten segítségével...
Ez a főok, a miért idejöttünk, mert kegyelmednek a neheztelésével nem tudnánk békével távozni, se én, se pedig Jánoska fiam , ki kegyelmed Edömérjétől és Ilonka lányasszonytól szintén töredelmes bocsánatot akar kérni, mert, mint nékem tegnap este sűrükönnyhullatás és nagy szívbéli bánat között bevallotta, sok csínyt és gonoszságot követett el ellenük!
Ugy-e Jánoska?
Hollókövy nyugodt, tiszta tekintete egy percre a visszataszító arcú fiúra tévedt, ki alattomosan lesütött szemekkel intett igent a fejével...
- Legyen hát neki megengedve, hogy ezt személyesen is megtehesse, itt kegyelmednek a szine előtt, hogy nyugodalmas, könnyű szívvel távozhassunk , mert higyje el kegyelmed, olyan érzékeny szíve van ennek a gyereknek...
Hollókövy erre behivatta Edömért és Ilonkát, kik bámuló arccal jelentek meg a küszöbön, mire a fiatal Kányavári széles, szeplős kezét eléjük nyújtva , mormogó hangon kért tőlük csinjeért bocsánatot, mialatt Kányavári sajnálkozó hangon odasúgott az apának:
- Szivemből sajnálom, hogy most kell távoznunk.
Mennyi sok jót, szépet tanulhatna a kegyelmed fiától.
Világító példakép lett volna előtte, de meg is fogadta, hogy ezentúl Edömért választja követendő példaképül.
Hollókövy, kit már émelyíteni kezdett a sok hizelgés, félszemmel a gyermekekre nézett s látta, hogy Edömér komoly, mozdulatlan arccal érinti a felé nyujtott jobbot, Ilonka pedig félve húzódik bátyjához és érinteni se meri a szeplős, durva kezet...
- Milyen szemérmes, mint valami kis menyasszony!
No, no, hm, pedig ki tudja... kacagott rekedt hangján Kányavári.
- János fiam, te szörnyű szorgalmatosan tanultál, beszélj hát valamit.
Barátkozzatok és diskuráljatok szépen.
Igérd meg, hogy Erdélyből szép örvösnyakú galambkákat küldesz a kis aranyhajú tündérlányasszonykának, mik a leveleket is el tudják ám vinni...
A diskurálás azonban sehogy sem akart megindulni.
Mintha fagy és némaság nehezedett volna a társaságra, úgy, hogy mindenki könnyebbülten lélekzett fel, midőn a két nemszeretem vendég, nagy hálálkodások és fogadkozások között elbúcsúzott.
A faragott oszlopcsarnokon és a repkénynyel dúsan befuttatott előlépcsőn távoztak és Kányavári mindaddig megtartá kenetteljes, bűnbánó arckifejezését, míg csak a fák sűrüsége közé nem értek...
Itt óvatosan körülnézett:
- Ezt jól adtuk, mi?
Semmit se sejt...
Lépre került ő kegyelme! mondá diadalmasan.
Megnéztél-e jól mindent, Jánoska?
- De meg ám!
A míg kegyelmed szánta-bánta a bűneit, addig az én szemem körüljárt mindenfelé.
- Tanulj ebből, fiam, lásd, így kell a gyanút elhárítani.
Ország-világ láttára elköltözködünk innen és miránk a gyanúnak árnyéka se eshetik ...
Mikor a lépcsőházon lejöttünk, Peti, a belső-inas, hetet és ötöt mutatott lopva az ujjaival...
- Jól van, értem.
Hét órakor várakozik rád a bokrosban - és nesze, vidd el neki ezt az öt aranyat.
Mondjad, hogy ez csak foglaló ám!...
Minden szavára jól ügyelj.
Különösen a rejtekajtó fekvését pontosan kikérdezd...
Aztán csak okosan, ügyesen, fiam.
Vigyázz, meg ne lásson valaki!
- Száz szeme legyen annak, a ki engem meglát!
Ez alatt Hollókövy hűséges öreg csatlósával beszélgetett, mert alig, hogy eltávoztak, rögtön behívta magához...
- Hallottam az utolsó szóig mindent, a nélkül, hogy hallgatództam volna, mert az ajtó nyitva maradt, szólt, mikor ura el akarta mondani a váratlan látogatás okát, hanem én csak most is azt mondom: valami gonosz praktika készül ez alatt...
A kígyótól is akkor kell legjobban őrizkedni, mikor úgy énekel, mint a fülemile.
- Nem hallottad, el akarja-e adni a portáját és fundusait?
- Úgy beszélik, hogy a budai pasa vette volna meg kedves szerecseny rabszolgája számára, a ki itt damaskusi rózsákat akar termeszteni, - kivált , ha hinném...
- Én nem látok benne lehetetlent!
- Én se látnék, ha más valaki tenné.
De mivel Kányavári keze van a dologban , finta és gonosz cselszövény az egész.
- Miből sejted?
Gyanítasz valamit?
- Hiszen, ha gyanítanék valamit, jó volna.
- De azt az egyet bizonyosan tudom: Kányavári semmit sem tesz ok nélkül.
A legkisebb dolga mögött is nagy gonoszság szokott lappangani.
Hollóból nem lesz galamb soha!
Ez a mai megtérése is sokkal hirtelenebb, sem hogy igaz lehetne.
Gonosz komédia az egész, melylyel kegyelmedet akarja megejteni.
- Nem hallottad, hogy elköltözködik innen?
- Hát iszen a farkas is odább megy néha egy berekkel, de azért visszatalál a régi helyére.
Éppen ez a gyanús.
Hanem hát, édes uram, ne legyen kegyelmed neki a védő ügyvédje.
Emlékezzék csak vissza, miket tett, miket akart tenni ez az ember kegyelmeddel.
El akarta veszteni, földönfutóvá tenni.
Emlékezzék csak, mit suttognak erről az emberről.
Ha csak egy körömfeketényi igaza van e hireknek, hát akkor nem hiheti kegyelmed, hogy ebből az emberből jó válhatik valaha!
Gondoljon kegyelmed, én édes uram, Szirmay és Pethő uraimék figyelmeztetéseire és arra a levélre, mit az az erre járt török küldött .
Mind éberségre intenek, mind veszedelemről beszélnek.
- Jól tudod, névtelen árulkodásra, kósza mendemondákra nem építek senki ellenében!
- Mert kegyelmed a saját őszinte, igaz lelke után méri az embereket, - de ennek a földre szabadúlt, fekete gonosz léleknek, még ha imádkozik, se higyjünk.
Minden tette mögött árulás, gonoszság lappang.
Már csak kimondom : török kém, hazaáruló, lélekvásárló, hóhér ő kegyelme, épp azért mai » barátságos« látogatása olyan nehéz gyanúval s gonosz sejtelemmel tölti el szívemet, minőhöz hasonlót sohse éreztem.
Jobban félek most tőle, mint mikor nyíltan öltögette felénk a fullánkját s nem csinált titkot belőle, hogy gyűlöl, el akar veszteni bennünket.
Kegyelmed felszabadított a beszédre, hát mindent elmondtam, mi lelkemen rágódik.
- Feleded, hogy kevés napok multán örökre távozni akar vidékünkről s búcsúszóra volt itt!
- Hejh! ez a távozás olyan lesz, mind a mándrucé, elmegy a legközelebbi nádasig és ott lesre hasal...
Valami rettenetes rosszra készülődhetik, hogy mindenáron el akarja éberségünket altatni...
Még meg is látogatott!
Bizony mondom, ez a látogatás is olyan, mint a Júdás csókja, a mivel az Üdvözítőt elárulá.
Hollókövy indulatos mozdulattal lökte hátra székét és hallgatott.
Bántotta és nyugtalanította, hogy ő is ugyanezt érzi s a reá nehezedő borús előérzet nyomásától sehogy se bír szabadulni.
Nem a sors intése-e, hogy mind a ketten ugyanegyet éreznek?
Vagy tán ez sejtelme akar lenni a közelgő veszedelemnek, mit néha tudtán kívül előre érez az ember ?...
- Eh! kiáltá egyszerre, büszkén felvetve fejét, az ilyen tépelődés édes testvére a félelemnek!
S ez akarná most hatalmába ejteni lelkemet?
Bármi készüljön is ellenem, résen leszek és ha eddig megtudtam, ezentúl is megtudok az ármánynyal és árulással küzdeni, bármi alakban és fegyverrel is támadjon ellenem!
- Úgy, úgy, édes uram, résen kell lennünk!
Én is ezt akarám mondani, mondá Bálint és midőn ura barátságos intéssel termeibe távozott, hűséges , ragaszkodó tekintettel nézett utána.
- Most is olyan éberen fognak éjjel-nappal őrködni felettetek ezek az öreg szemek, miként csecsemő korodban őrködtek fölötted, édes jó uram, mert hiszen örömest áldoznám életemet és véremet értetek minden pillanatban, ha kell, mondá egészen elérzékenyülve és feltette magában, hogy mától fogva éjjel-nappal résen áll és még a kastély fölött átrepülő madár se fogja elkerülni a figyelmét...
Így majd csak Isten segélyével elejét vesszük minden ördögi praktikának, gondolkozott félhangon, miközben szeme a kastély alatt elterülő falu felett révedezett.
Igaz a! erre majd rá se gondoltam...
Edömér urfinak se üdvös többé magányosan sólymászni és az erdőkben lovagolni.
Ki kell találnom valamit, hogy lebeszéljem e kedvtöltéseiről.
De mivel?
Az igazi okot még csak sejtenie se szabad, különben maga fogja keresni a veszedelmet, hogy bátorságát kitüntethesse.
Egy hős lelke és vitézsége lakik máris e fiúban, különben az apja is egész hős volt ilyen korában.
Edömérünk pedig szakasztott mása neki mindenben...
Ugyan, mivel is vehetném el a kedvét ezektől a mulatságoktól ?
No, öreg eszem, most mutasd meg, hogy te is vagy a világon.
Aha, megvagyon !
Megtanítom fegyvert kovácsolni.
Ebben izmai is edződnek, azután igazi nemes vitézhez is illő férfias foglalkozás!
Hátha még azt is elmondom néki, hogy a régi szaracén és mór lovagok győzhetetlenjei maguk kovácsolták kardjaikat .
Akkor fog csak lelkesülten hozzálátni, mert rajong a lovagi szokásokért ...
De nini, jól látnak öreg szemeim?
Mintha egy csapat tatár lovas mozogna a községháza udvarán!...
Meg kell tudnom, mit akarnak nálunk?
Micsoda új zsarolás szakad megint a szegény nép vállaira! - kiáltá felgerjedten és feleségének, a derék Erzsók asszonynak, futólag megmondva, hogy a faluházához megy, - elsietett.
Hollókövy pedig ez alatt a plébánossal volt komoly beszélgetésbe merülve , mert alig hogy szobájába lépett, ez kopogtatott be hozzá, tisztes arcán látható aggodalommal.
Az öreg Bálint jól látott, csakugyan egy csapat tatár és albán lovas érkezett a faluba és agájuk a biró háza előtt megállva, ráparancsolt, hogy hirdesse ki tüstént a faluban: a budai pasa új adót vetett ki.
Potomság az egész , mert fejenként csak egy kispénz esik mindenkire...
- Nem is adó! inkább csak elismerése annak, hogy mi uraitok vagyunk, így mondá a birónak a feketeképű aga, beszélte a plébános, ki ennek hirét hozta meg a kastélyba, jól tudva, hogy a nemes szívű földes úr ezt a terhet is le fogja az agyonsanyargatott nép vállairól venni.
És ebben nem is csalatkozott.
- Örömest kifizetném a faluért fejenként a kispénzt, mondá Hollókövy, ha más egyéb csalárdság nem lappangana mögötte, de mindjárt elmondom.
Edömér fiam , hozzad ide azt a kis faragott levelesládát.
A ládácskából, melynek ezüst kulcsát óraláncán viselé, egy levelet vett ki.
- Hallgassa meg tisztelendő atyám.
E levelet Karacsay Diénes uram ő kegyelme irja, - és egészen egyező a mi esetünkkel:
»...cito citissime küldöm kegyelmednek ez irást, hogy a kellő tisztelettel tudassam a hazánkat szopogató és sanyargató pogányság ujabb praktikáját.
Ali váradi pasa (ez a mi istentelen pogány elnyomó ördögünk) mai napon kihirdettette lovas csauszokkal az egész territoriumán, hogy új fejadót vet ki a népre.
Nem sok, potomság az egész.
Fejenként csak egy kispénz.
Nem is adó, inkább csak hűbéri elismerése annak, hogy uraitok vagyunk...«
- Hallja, tisztelendő atyám, még a szavak is ugyanazok.
- Csakugyan azok, mintha egy kéz, egy fej fabrikálta volna a parancsolatot .
Vagy tán úgy is van, csóválta ősz fejét a tisztelendő.
- Minden bizonyára, mert az ilyen parancsok vagy Stambulból, vagy pediglen a budai főpasától erednek.
Hanem hát lássuk tovább a levelet.
Mindjárt világot vet a pogány praktikájára.
»...
A szegény föld népe örülvén, hogy ilyen olcsó szerrel szabadul az új adótól, készséges örömmel hordogatá kispénzeit az agák piszkos markába, egy jelenlévő teszkeredzsi pedig nyomban felirta nevét a defterekbe...
De mi történt ezután!
Ez már égbekiáltó!
Furiába jő kegyelmed; ha megtudandja..
Ime, a ravasz pogány kettős célt ért el ez által, pro primo: elismerteté a néppel ezen új adó tartozását is, azután pedig megtudá, hány adófizető vagyon az illető territoriumon, pro secundo pedig szörnyedezzen kegyelmed... rögtönösen kivetteté utána az iszonyú harácsot, fejenként minden emberre két egész magyar forintokat...
Zereday Miklós (de genere Zeredahely et Zudarvár) uram ő kegyelme saját territoriumán rögtön betiltá ez adófizetést és az adószedőket a harácsoló kurd lovasokkal egyetemben, hajduival kiverette a határból, maga is kivonulván ellenük teljes hadi fegyverzetében és a gyujtogatni kezdőket kardélre hányta etc...
Barátságosan megintem kegyelmedet... résen álljon, mert Budáról szintén hasonló parancsolatok menesztetének a parancsnokló pasákhoz.
Ne engedje a kispénzeket fizetni, mert kegyelmeteknél szintén kivetik a két magyar forintos adót.«
- Bizonyosak lehetünk tehát benne, hogy nálunk is ugyanezt akarják.
Azért rögtön kihirdettetem a biróval, hogy senki egy polturát se fizessen.
Persze az adószedők protestálni és erőszakoskodni fognak, de nem engedek és ha kell, magam fogok Budára menni a főpasához e dologban.
- Ezért az Isten meg fogja áldani kegyelmedet! mondá meghatottan a plébános.
- Kötelességem, azért vagyok ura a népnek, hogy segítsek a sorsán.
Különben legjobb lesz, ha mindjárt magam beszélek az agával...
De erre nem volt szükség!
Ugyan e pillanatban zajos lódobogás hallatszott és a kútnál tereferélő lánycselédek ijedt visítozással szaladtak szerteszét , mert egy szurtos tatárcsapat vágtatott be az udvarra apró, kócos lovakon , egy majomképű aga vezetése alatt.
- Mit akartok? kérdé harsány, parancsoló hangon a tornácra lépve , Hollókövy.
- Egy szökevény renegát kutyát, a Hiasszár nevű csauszt keressük, ha tudni akarod! felelt rekedt hangon az aga.
- Te vagy, a ki az új adót be akarja hajtani?
- Ne beszélj nekem itt adóról, gyaur!
Se nekem, se neked ne legyen hozzá közöd, hanem, ha te vagy a környék ura, ezennel felszólítalak és megparancsolom a kegyelmes Abdurrahmán pasa nevében, hogy előnkbe akadályokat ne gördíts, a keresésben kezünkre járj és ha tudomással bírsz arról a szökevény kutyáról, nekünk azonnal bejelentsd, recsegte mérgesen.
Hollókövy villámló szemmel nézett a szurtos képű, töpörödött emberkére.
- E ház itt nem karavánszerálj.
Ha megszökött, hát keressétek a vidéken, de ne nálam!
Takarodjatok! kiáltott harsányan.
E lármára Edömér és Ilonka is megjelentek a tornácon, s ugyanekkor az öreg Bálint is sietve fordult be a kapun.
A tatáraga sajátságos, leső tekintettel nézett a két gyerekre, azután sokkal csendesebb hangon, mint várni lehetett, felelte:
- Mit ungorkodsz velem?
Nem kastélyodban, hanem környékén akarjuk a szökevényt keresni.
- Keressétek hát! mondá erre Hollókövy elutasító rövidséggel, mire a tatárcsapat elszéledt, hogy átkutassa a kastélyt környező ligetet és a nagy kertet.
- Méltóságos jó uram, a másik csapat a községházánál épp most készül valami új adót beszedni.
- Menjünk hát, tisztelendő atyám!
Bálint, te maradj a ház körül.
A hajdúkat és csatlósokat szép csendesen szólítsd össze.
E rakoncátlan csordával szemben elővigyázatosnak kell lennünk!
- Édes atyám, veled mehetek én is! kérte kigyúlt arccal Edömér, midőn az egyik apród fiú Hollókövy kardját hozta ki a tornácra.
- Ki maradna akkor félénk kis galambunknál, Ilonkánál?
Ha te mellette vagy , nem fél semmitől...
Maradj, hát, fiam!
- Parancsodra, édes jó apám, de...
- Nos, de ?...
Azután, mintha kiolvasta volna fia és az öreg Bálint szeméből , a mit ezek elhallgattak, büszke mosolylyal ütött kardjára:
- Mitől féltek, mikor velem van ez a kipróbált barát!
Hollókövy csak alkonyattájban tért haza a falu házától nagyon komor , gondolkozó hangulatban és Bálint kérdésére röviden csak annyit felelt, hogy a kispénzadót a nép jogosan megtagadta, mire az aga kurd fegyvereseivel nagy fenyegetődzések között elrúgtatott.
Eszerint valószinüleg Budára kell mennie apellátára.
Bálint ez utolsó kijelentésre nagyon furcsa arcot vágott, de ura minden további kérdezősködésnek elejét vette e rövid kérdéssel:
- S mi történt a kastély körül?
- Semmi más egyéb!
Átkutatták a környéket, a bokrost, azután tovább mentek.
A néma csendben elköltött estebéd után, Ilonkát Erzsók asszony gondjaira bízta, ki a barátságos toronyszobában, rokkapergés mellett, mesélt neki a halkirály fiáról és a hét aranykoronás hattyúról, míg csak a leányka el nem álmosodott, Edömért pedig magával hítta kedves helyére: a fegyverterembe.
Itt volt egyúttal a család őseinek arczképcsarnoka is.
Hosszú sorokban néztek alá széles, nehéz faragású kereteikből a Hollókövy család ősei, páncélos és taláros hősi alakok.
Mindegyik kép mellett ott volt az illető ős páncélja, fegyverzete is díszes csoportozatban, valamint a csatákban nyert hadizsákmány, fegyverek, kitüntetések s más egyéb véren szerzett dicsőséges tanujelei e hatalmas család hősi vitézségének, hazáját szerető áldozatkészségének.
Nagy számmal voltak az ősök, még nagyobbal a fegyverek, de Edömér, ki úgy lépett mindenkor ide, mintha templom lenne; mégis minden darabot ismert , mindegyiknek a történetét imádságként tudta és ott őrizte szívének rejtekében az ősök nagy tetteivel és azzal a titkos fogadással együtt, hogy ő is ezeknek a nyomdokaiban fog haladni mindenkoron...
- Eredj, fiam, hívd ide Bálintot, mondá egy csomó különös alakú kulcs között keresgélve, - azután menj te is aludni.
Edömér nagyon szeretett volna még maradni, azért eltitkolt sóhajjal engedelmeskedett, mire csakhamar belépett az öreg Bálint.
- Jó Bálintom te, mégis megfontoltam a dolgot.
A Budára menetelt elhalasztom , mert, hogy megtagadtuk az adót, büntetésül minden bizonynyal megsarcolnak bennünket...
- Csak még rosszabb ne érjen bennünket! szólt rá aggodalmasan Bálint.
Kár volt, édes uram, kegyelmednek oly nyíltan a dologba beleavatkozni .
Abdurrahman amúgy se szíveli kegyelmedet, mert nagy tekintélye , dúsgazdagsága régóta szálka a szemében.
Ismerve tehát kincséhes, bosszúálló természetét, ezt nem hagyja megtorlatlanul.
Adja Isten, hogy a sarcolásnál egyéb ne történjék...
- Sokat gondolkodtam mai szavaidról, hűséges jobbkezem.
Szomorú, gyászos időket élünk.
Hazánk és nemzetünk a török igájában vergődik; személy- és vagyonbiztosság nincs s mindenki retteg a holnaptól, mert nem tudja, mit hoz: halált-e vagy rabszolgaságot?
Ez okból elhatároztam, hogy családi kincseimet és egyéb értékeimet, még ma éjjel csak a kettőnk által ismert rejtekhelyre szállítjuk.
Bálint elégedetten bólintott.
- Ezt akartam mondani én is.
Ott biztos helyen lesznek.
- Megvárjuk, míg a belső cselédség is lenyugszik, akkor aztán hozzá fogunk.
A mi künn marad, azt Isten nevében elvihetik, ha a pasának a sarcoláson kívül még zsákmányolásra és rablásra is fájna a foga!
- Higyje el kegyelmed, jó uram, hogy előbb-utóbb megteszi, mert ez a jómadár odaát a szomszédban, bizonyára ezt is beárulta.
Ez alatt Bálint berakta a terem ablaktábláit és meggyujtotta a boltozat közepéről aláfüggő vascsillárt, azután kinézett, hogy a cselédség már lenyugodott-e?
- Minden csendes!
Hozzákezdhetünk, jó uram!
Hanem, ha szabad szólanom , kezdenők a legértékesebbjén.
A nehéz ezüst-edényeket hagyjuk legutoljára , mert kettőnknek legalább is eltart három-négy napig, ha ugyan az ötödikre is nem jut valami.
Bizony jutott, mert csak az ötödik éjszaka közepén lettek készen mindennel és jó volt sietniök, mert a hét végén vendég érkezett Istvánffy Tamás személyében.
A tiszteskorú, de még daliás külsejű nemes, alig tudott a maga erejéből levánszorogni az elcsigázott ló hátáról, annyira oda volt a fáradtságtól.
- Ejnye, bátyám uram, úgy jön kegyelmed, mintha kergetnék! mondá szelid tréfával Hollókövy, mikor a lépcsőn támogatva, felvezette.
- Bizony engem kergettek, öcsém.
És, ha ki nem versz, hát egy ideig nálad lakozom, hiszen a te házad az üldözött hazafiak bátorságos menedékhelye .
Innen majd csak könnyebben átjutok a császári részekre.
Úgy bizony, még idejében megtudtam, hogy Ali győri pasa el akar fogatni, - tudod, azért a tatai cécóért - azért hát szép csendesen odébb álltam és csak éjszaka menekültem, mint valami haramia...
De oda fenn majd elmondom a többit.
- Mindenekelőtt pihenje ki magát kegyelmed hiszen halálosan ki van merülve , szólt Hollókövy és szíves vendégszeretettel tárta ki az üldözött előtt szobája ajtaját.
Kevéssel ezután Bálint és Edömér érkeztek haza a parókhiáról, hol Kányavárival és fiánál találkoztak, kik két zacskócska ezüst-dénárt hagytak ott, hogy elköltözésük emlékére osztassék ki a falu szegényei között.
Csakugyan kora délután ponyvával fedett, hosszú társzekereket és felnyergelt paripákat vezettek a kapu elé és nemsokára megjelent az utiasan felkészült család is a kisérő szolgaszemélyzettel.
Kányaváriné nagyasszony két nőcselédjével a bárkaalakú vedlett utihintóba szállott, de még akkor is veszekedett, mert egész arca vörös volt, mint egy mérges pulykakakasé.
Kányavári és fia pedig néhány fegyveressel paripára ültek.
Csaknem az egész népség a kertek alá gyűlt, mert apraja-nagyja örült, hogy végre-valahára megszabadul a falu ettől a gyűlöletes famíliától és bizonynyal meghajigálták volna, ha éppen akkor véletlenül arra nem megy az öreg plébános.
Az iránta való tiszteletből megelégedtek néhány gúnyos ujuju-jujujuh!
»A soha viszontlátásra!
Szerencsés utat az árokba dőlésig !
Nyakatok töréséig!« és más efféle kiáltásokkal.
- Várjatok csak, kutyák!
Majd lesz nektek nemulass ezért a búcsúztatóért ! dörmögte Jánoska szemére húzott süvege alól.
A Kányavári jobbágyaknak azonban az udvarbiró keményen megparancsolta, hogy a távozó kegyes uraságot és érdemes famíliáját kendőlobogtatással és zöld ágak hajtogatásával kell üdvözölniök, - de ebben sem telt valami nagy gyönyörűségük, mert Kányaváryné nagyasszonyt »belső leányaival« (a kik különben konyhacselédek voltak) majd belefordították az árokba a megriadt lovak.
Hanem azért mégis kidugta bóbitás fejét a bárkából és kegyesen meglebbentette a kezében tartott csipkés facenétlit, Kányavári pedig mély meghatottságot tettetve, integetett búcsút a falunak, - hová, pár nap múlva, megérkezett a Kányavári porta új tulajdonosa is: egy fekete szerecsen, magához hasonló szolgáival és kertészeivel...
Mamertusz-nap éjszakáján.
»Nem! senkié sem a jövő,
Csupán az Isten bírja azt.
Az óra jár, az óra üt
És mindennek véget szakaszt,
Jövő, a rejtélyes jövő...
Óh néma rém, te árny s vendégünk szüntelen,
Leples kisértet, mit meglátni nem lehet,
S mit mi holnapnak nevezünk!
A holnap, óh, egy nagy talány!
Hugó Viktor .
- Innen-onnan már három hete lesz, hogy nálatok vagyok, ideje hát, hogy szép csendesen tovább álljak!... így kezdé meg a beszélgetést egyik este az öreg Istvánffy Tamás, midőn vacsora után, szokás szerint, kiültek a toronyhoz támaszkodó terrászra.
- Híjját érzi kegyelmed valaminek, hogy már ráúnt a házamra? kérdé Hollókövy csendesen.
- Dehogy úntam, - a magam házát se lakom örömestebb.
Hanem hát most tiszta a környék a kóborló török csapatoktól, - azért szeretnék holnap indulni.
- Én valami jobbat tanácsolok kegyelmednek, ha már egyáltalán nem akar tovább maradni, A jövő hét vége felé én is Budára szándékozom, a mi társaságunkban aztán minden lappangás, kerülgetés nélkül átjuthat a pesti oldalra.
- Fogadja el, én is tanácslom kegyelmednek!
Többesben bátorságosabb az utazás, - szólt közbe a plébános is, mire Edömér és Ilonka szintén vetekedve kezdték marasztalni, mert nagyon megszerették jóságos kedélyéért és azért a sok érdekesnél érdekesebb történetért, melyeket vitézi tettekben gazdag életéből esténként el-elmondogatott nekik.
- Hogyne maradnék, mikor olyan szépen kértek, bogaraim! nevetett vidáman az öreg s enyelegve dörzsölte borostás állát a lányka arcához.
Gyönyörű csillagfényes égbolt ragyogott felettük a tavaszvégi éjszakák harmathullató csendjével és méla varázsával s mivel a plébános és Hollókövy gyakorta együtt kutaták az ég titkait, a beszélgetés sora csakhamar a csillagokra került...
Már későre járt az idő, midőn pihenőre készülődött a kis társaság.
- Lám, lám!
El is feledém mondani: holnap lészen Mamertusz-napja.
Ennek éjszakáján hull le legtöbb csillag az égről, - mondá búcsúzás közben a plébános és hajlott alakja csakhamar eltűnt a bokrok és fák setét árnyéka között.
A másnapra jövendölt csillaghullásból azonban nem lett semmi, mert alkonyat felé olyan ítéletidő kerekedett, hogy csak úgy szakadt a zápor, hullott a mennykő, a szélvész pedig mintha valami össze-vissza száguldozó szörnyeteg-csordát hajszolna, olyan különös alakú fekete felhőket kergetett az égen és jajgatott, süvöltözött, csak úgy nyögött, csikorgott bele a kastély tornyán a szélkakas.
- Bandit, a csatlóst, éppen útban éri a zivatar! szólt a fiához Hollókövy, ki egyik karjával ezt, másikkal pedig leánykáját karolva át, állott a nagy íves ablak mellett és nézte a felhőket hasgató villámok cikázását.
- Mily nyomott a levegő!
Olyan nehéz nyomást érzek mellemen és szívem táján , mintha meg akarná fojtani !
Ezt azonban már az asztalnál ülő Istvánffynak mondá, ki előtt egy nehéz ezüst tálcán, két öblös arany billikom állott.
- A zivatar teszi! válaszolt komoran az öreg, ki rosszkedvét az aranyszinü hegyaljaival iparkodott elűzni.
- Édes atyám, Kalászt nyergelte meg Bandi? kérdé nyomott hangon Edömér is.
- Azt fiam...
Félek, hogy valami baj éri az úton, mert nagyon neszes, ijedős állát.
De lesz annyi magához való esze, hogy addig valahol meghúzódik, míg a zivatar kitombolja a mérgét, habár tudja, hogy nehezen várom...
A zivatar azonban egyforma hevességgel dühöngött késő éjszakáig és éppen ott kapta útban hazafelé a nehezen várt csatlóst, a hol az egész messze környéken nem volt védő-fedél, hanem suhogó nádas, kákás mocsár húzódott , melynek girbe-görbe fűzfáitól, a dörgéstől s villámlástól amugy is megriadt paripa, folyton hánykolódott, ijedezett.
Bandi, a fiatal csatlós, egyik percben káromkodott, a másikban imádkozott , majd pedig hangos »Uram segélj«‑ t kiáltott, midőn nem messze tőle egy korhadt fűzfát hasgatott szörnyű recsegés között forgácsokká a lecsapó villám, mitől a ló annyira megbokrosodott, hogy kénytelen volt leszállani róla.
Jó darabon át kantárszáron vezette a lovát, mígnem sűrü ciheresre akadt, hol valamennyire meghúzhatta magát.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a téveteg villámfénynél hosszú dárdákat látna felmeredezni a nád közül és sötét lovas alakok állanának mozdulatlanul köröskörül.
- Emberek ezek vagy kisértetek, ebben a vad éjszakában ?
Először nagyot dobbant a szíve erre a gondolatra, de mivel bátor legény volt , a kantárszárat egy bokor töve köré csavarta s szép csendesen arra felé kezdett csúszni a nád között.
Csakhamar lassú beszélgetést hallott, mire még közelebb mászott és feszülten figyelni kezdett.
A nagy égzengés, szélzúgás elkapkodta ugyan a hangot, de a mit meghallott , attól is megremegett minden porcikája...
Ha észreveszik, vége van!
Merre és hogyan meneküljön hát, hogy megelőzhesse őket?
Ezen törte a fejét, miközben lovához visszacsúszott.
Aggódva fülelt minden zajra és szüntelen csitítólag veregette paripája karcsú nyakát, hogy csendesen maradjon és el ne nyerítse magát.
Végre hosszú, aggodalmas órák után, éjfél felé szűnni kezdett a zivatar és a szétszakadozó felhők közül ki-kibukkant a hold sápadt világa.
Most már tisztán látta a felmeredező dárdákat s a nádas közt lappangó kurd- és tatár-lovasokat.
Nagy számmal voltak és induláshoz készülődtek.
E percben paripája szintén megérezte az idegen lovak közellétét és hangosan felnyerített.
De már ekkor Bandi nyeregben ült és repülve száguldott tova...
Erre a lovasok is megeresztett kantárszárral rohantak utána és hosszú félkörbe oszolva, igyekeztek útját vágni, miközben surrogtak körülötte a nyilvesszők, mivelhogy jó célpont volt a fehérlő paripa a fekete éjszakában.
Már kijutottak a nádasból s a rohanó paripák körme alatt az országút kavicsa csattogott, midőn Bandi rémülten vette észre, hogy a lova egyszerre csak nagyot botlik, aztán sántítva emelgeti lábát.
Dühösen vágta sarkantyúit a vékonyába, mire a nemes állat fájdalmas nyerítéssel rohant tovább, de már nem azzal a gyorsasággal.
Mire a falu alá ért, az üldöző tatárlovasok is csaknem a sarkában voltak s a nyílvesszőket csak gyors ide-oda hajladozással tudta kikerülni, midőn a kastélyhoz vezető úton végigrohant.
- Lőjjétek le, nehogy idő előtt zajt üthessen!
Nem szabad élve menekülnie ! hallatszott háta mögött s ugyanekkor a ló hátába egy tollas nyílvessző furódott, mitől inaszakadtan rogyott a bokrok közé...
- Ébredj, uram!
Ébredjetek!
Tatárok törnek orvul reátok! ordítá Bandi torkaszakadtából... de ugyan ebben a pillanatban állig hasított fővel bukott a rózsafák közé, honnan egy setét alak lépett most elő, vértől csepegő handzsárral kezében.
- Ez a kutya mégis fellármázta a kastélyt!
Világot látok ide-oda csillámlani ! szólt fojtott hangon...
Most már rajta, törjétek be az ajtókat egymásután !
Aymár bég pedig gyujtsa fel a falut, hogy a nép segítségökre ne jöhessen.
Erre, mintha csak a földből bujtak volna elő, mintha csak a kert bokrai elevenedtek volna meg, mindenfelől kurd- és tatár-fegyveresek özönlöttek vad üvöltéssel az udvarra és tüstént rá recsegő fejszecsapások, tompa csákányütések döngették az ajtókat, mire a kastély ablakaiból lövés lövés után dörgött, villámlott fel az éjszakában...
Az öreg Bálint ugyanis már az üldözők robajára felébredt és rosszat sejtve , sietett ki a folyosóra, a hol már urát és Istvánffyt találta, kik szintén felriadtak a gyanus robajra.
E percben harsant fel Bandi kiáltása, mit rögtön halálsikoltása követett.
- Most nincs idő a hosszas tanakodásra...
Az ajtók zárva sokáig ellenállnak .
Jer, Bálintom, Ilonkát és nődet vigyük az utolsó szobába, hol a rejtekajtó van.
Kegyelmed pedig az alatt fegyverkezzék fel...
Mindjárt itt leszünk ! kiáltá Hollókövy, miközben öreg csatlósával végig sietett a setét folyosókon.
- Add kezedet itt még egyszer, hogy úgy cselekszel, a mint az imént esküvel fogadtad! mondá, jobbját nyujtva Bálintnak.
- A szívem fog belészakadni, de esküszöm; hogy úgy teszek! felelt megindulástól alig hallható hangon .
Hollókövy arcáról ekkor a megindulás utolsó nyoma is eltűnt s nemes homlokán büszke nyugalommal, szemében hősi elszántsággal csapott kardjára:
- Minden perc drága, minden hosszú szó fölös!...
Ajtóról ajtóra, szobáról szobára kell védekeznünk, míg bírjuk, mert csak hárman vagyunk...
- Öten, atyám! csendült meg mögöttük Edömér hangja.
- Öten, ismétlé, füstölgő fegyverét a földre zökkentve.
Bandi helyett Istók éjjelre a kastélyban maradt.
Halljátok!
Most is az ő fegyvere roppan!
Öt tatárt lőttünk le a szegletablakból...
Ne félj, atyám, megvédjük a kastélyt, míg segítség érkezik!...
Megvédelmezzük utolsó csepp vérünkig!
Ez a fiatal sas első merész vijjogása, a fiatal oroszlán első csataordítása volt...
Ugyanaz a hősi láng égett szemében, ugyanaz a bátor nyugalom fénylett homlokán, mint hős atyjának, kihez e vészes, sötét órában hasonlított igazán csak vonásról-vonásra.
E pillanatban recsegve szakadt be az alsó folyosó nehéz tölgyajtaja, mit az ostromlók vad diadalordítása és a legyilkolt cselédség halálhörgése követett...
- Fel az első terembe! kiáltá ősi kardját villogtatva Hollókövy, melynek damaszkusi acéljára eme büszke jelmondat volt edzve:
»Hüvelyemből jó ok nélkül ki ne végy,
De, ha kivészsz, becsülettel visszatégy!«
Az első terem faragott ajtaja csak nagyon rövid ideig állt ellent az ostromlók heves csapásainak, kik e közben már az ablakokon kezdtek minden oldalról a termekbe nyomulni.
Hollókövy megrettent, hogy el lesznek vágva az utolsó szobától...
- Leányom!
Ilonkám! lihegte aggodalmasan, miközben egy betolakodó óriási kurdnak egyetlen csapással szemöldökéig hasítá fejét, azután kardját megforgatva feje felett, a küzdelem zaját túldörögve, kiáltá:
- El, el gyorsan az utolsó szobába!
Ide körém szorosan valamennyien!
A betört ablakon át bevöröslött az égő falu vérvörös világa és a vészharang kongásai között behallatszottak a halálsikoltások.
Istók, a csatlós elesett , Istvánffy megsebesült, de Hollókövy bőszült oroszlánként vágott utat kardjával és becsattantá maguk mögött az utolsó szoba, az utolsó menedék vassal béllelt ajtaját.
Alig fekteté fel a keresztvasakat, máris rettentő ütések zuhogtak az ajtó vassal béllelt lapjára és alapjáig megrecsegtették eresztékeiben.
- Atyám, hol van Ilonka? kérdé Edömér.
- Lent a rejtekútban...
Vár reánk...
Erzsókkal...
- Atyám, remélsz, barátaidtól segítséget?
- Egyedül Istenben remélek, fiam, ki nem hagy el bennünket.
Ah, fiam, ki számított volna erre az alattomos nagy orvtámadásra!...
A vassal béllelt ajtó recsegése fojtá el további szavait, mert szinte meg-meghajolt a szörnyű ütések alatt, táguló kőeresztékei mögül pedig a vakolat kezdett hulladozni nagy darabokban.
- Mi Edömérrel az ajtót védjük, ti az ablakokat! kiáltá Hollókövy, midőn a vasrácscsal védett ablak szines üveg-karikái egyszerre csak csörömpölve hullottak ki a besüvöltöző golyóktól...
A golyók egyike abban a percben szíven találta az öreg Istvánffyt, midőn az ablak védelmére sietett.
- Védjétek magatokat, míg segítség érkezik! hörögte utolsó szavaival és elhidegülő kezével gyengén megszorítá Hollókövy jobbját, ki mély fájdalommal nézett az ősz bajnok halálban is nemes arcára.
Azután fiára emelte rejtett könnytől izzó tekintetét:
- Most már csak hárman vagyunk... hárman!
- És küzdünk utolsó csepp vérünkig, utolsó lehelletünkig, apám, hogy Ilonka menekülhessen! kiáltá az ifjú nemes elhatározással.
- Ne hagyd el Ilonkát soha, soha, fiam!
Védd és őrizd meg minden veszélyben , szólt hirtelen ellágyulással, mire Edömér hevesen vonta atyja kezét ajkához , mintha ezzel akarná igéretét megpecsételni.
- Szívemből igérem neked édes atyám!
De ugyanekkor az öreg Bálint hirtelen elrántotta az ajtótól, különben a megtágult eresztékek között besüvöltő golyók bizonyára leterítették volna .
Most Hollókövy pisztolyát rántotta elő, de egyszerre csak megtántorodott és térdre bukva, melléből piros vérsugár szökellt elő...
Edömér őrjöngő fájdalommal fogta fel karjaiba, az öreg Bálint pedig a fiavesztett oroszlán rettentő fájdalomordításával vetette magát a földre s ősz haját tépve keservesen zokogott.
- Uram, édes, áldott, drága uram!...
- Nincs idő a sírásra... tördelé nehéz, hörgő hangon... én mindjárt meghalok...
Emlékezzél esküdre...
Siessetek, menekülj, mentsd meg Edömért, a Hollókövy család utolsó sarját...
Neki nem szabad meghalnia!...
Csókoljátok meg helyettem is angyalomat, Ilonkámat.
Menjetek...
Siessetek! az ajtó mindjárt...
Sűrű vérömlés fojtá el szavait, s Bálint azt hívé, hogy meghalt.
Rettentő átokkal ugrott fel, véres kardját magasra emelve:
- Az élő Istenre, lelkem üdvösségére esküszöm, Edömér, hogy Kányavári Áron , apád, családod és nemzetséged gyilkosa!
Ugyanekkor egyik keresztvas dörgő recscsenéssel pattant ketté, az ajtóra pedig kettőzött erővel hullottak, döngtek a csapások.
Erre a haldokló még egyszer felnyitá szemét:
- Még most is itt vagytok! hörögte leírhatatlan erőlködéssel...
Bálint , esküd...
Edömér, neked is parancsolom, siessetek, el... el...
Oh, Jézusom , mutasd lelkemnek az utat országodba...
Edömér melléje roskadva, zokogva csókolta össze a véres, drága arcot, a hidegülő kezeket, midőn az ajtó iszonyút recscsent, roppant és az utolsó keresztvas is ívként meggörbülve engedett és pattogott...
Erre Bálint kis gyermekként ölbe kapva Edömért, egy ugrással a szoba túlsó sarkába termett s ugyanabban a pillanatban tünt el a gyorsan megnyíló és bezáruló rejtekútban , midőn a vasajtó a fal egy részével ropogva beomlott, a legnemesebb ember tetemét borítva be omladékaival...
Bálint, feje felett hallván az ostromlók kereső dobogását, sietve rohant végig a keskeny üregen, melynek oldalfülkéjében ráakadt feleségére, ki maga is félve s reszketve szorongatta kebléhez a félig alélt Ilonkát, de férjét látva, megkönnyebbülten ugrott fel ültéből.
- Hála a jó Istennek, itt vagy Bálintom!...
- Egy szót se többet, hanem el innen sietve! suttogá ez, letéve Edömért .
Mindjárt elérjük a nyílást.
A kert végébe nyílik, sűrü bozót közé ...
Siessünk, hogy észrevétlenül elérjük az erdőt, míg a setétség tart...
Fejük felett e közben erősen döngött, dobogott a föld, különben meghallhatták volna azt a gyanus zörejt és elnyomott suttogást, mely a közeli nyílást elrejtő bozót között ismétlődött...
- Úgy tegyetek, mint parancsoltatott!
Te Abu- el- Máni a fiút, te pedig Dubán a kis lánykát...
A többit tudjátok...
Hah, már közelednek!
Csak vigyázat ...
Először a kisérőkkel végezzetek...
Vigyázz, Muszli a vén farkasnak még erős fogai vannak! susogta egy ismerősen rekedt hang...
Alig halt el a suttogás, a menekülők kiléptek az üreg nyílásából...
Ebben a pillanatban erős karok rántották ki Erzsók asszony karja közül Ilonkát és facsarták hátra Edömér kezét, a másikban pedig két villámgyors döféssel leterítették az öreg Bálintot és feleségét...
Még csak egy halálsikoltás se hangzott.
Hang nélkül roskadtak egymás mellé.
- Allahra! szép döfés volt mindakettő!
Vessétek a bokrok közé! kacagott az elébbi rekedt hang.
A két gyerekkel pedig gyorsan el a vidékről...
Ilonka aléltan hevert egy sötét alak karja között, Edömért pedig betömött szájjal hurcolták a nem messze kapálódzó lovakhoz.
A csakhamar felhangzó lódobogás tudatta, hogy a két árvát egymástól örökre elszakítva, viszik messze-messze, el a kedves szülői háztól, setét, ismeretlen sorsba, távoli idegen világba...
A lódobogás távoztával két setét alak hagyta el az üreg környékét...
- Most már miénk a játék!
Miénk minden! mondák örömtől fojtott hangon egyszerre és a pár percre kibukkanó holdvilág a két Kányavári testvér sátáni diadaltól tündöklő arcát világította meg sápadt fényével...
Pár percig figyelve hallgatták a csillapulni kezdő csatazajt, azután lassan suttogni kezdtek, midőn egyszerre csak megzördültek a bokrok és egy fekete képű szerecsen lépett a tisztásra, széles, görbe pallossal a kezében.
- Te vagy az, Ali?
Jerünk hát a rejtekuton a kastélyba, hogy senki ne lásson bennünket.
E szedett-vedett nép, ellop, összeturkál mindent, ha ott nem vagyunk, pedig most már enyém a kastély, enyém minden! mondá félhangon Kányavári Áron, és utána a másik kettő is belépett a rejtekút nyilásába.
Az aleppói rabszolgavásár.
»Lelked mit érezett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy soh'se lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt kitudnók mondani!«
Tompa: »Levél egy kibujdosott után «
Abu- el- Máni, a rabszolgakereskedő, megtudva, hogy az alvidéken portyázó csapatok Buda alá érkeznek, mielőtt még üzlettársai megsejthették volna , hajóinak egy részét az eszéki állomáson hagyta, a többivel pedig nagy sietve felvonult Buda alá.
Itt horgonyt vetve a Duna szélén, hajóit kifestette rikító szinekkel , felcicomázta s beaggatta szines keleti szőnyegekkel, nagylevelű virágokkal , szagos füstölőkkel, azután mindegyik hajó orrába egy csomó szerecsen rabszolgát állítva zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy csak úgy hangzottak belé a budai hegyek.
E lármás hangokra valamennyi török mind a bástyákra tódult és ráismerve a hirhedt rabszolgakereskedő hajóira, csakhamar százával siettek a kisebb-nagyobb csónakok, dereglyék feléje, mert Abu- el- Máni nemcsak a kerek föld legszebb rabnőit és szerecsen rabszolgáit árulta, hanem egyuttal összevásárolta a különféle nemzetiségű hadifoglyokat, elrabolt gyermekeket és mindenféle szétágazó titkos összeköttetései révén, nem volt olyan megbízatás, mit el ne vállalt volna, természetesen, ha jól megfizették.
Alig sötétedett be és ezüstözte meg a méla holdsugár a Duna lassan fodrosodó habjait, midőn egy magányos csónak evezett a szélső hajó felé, melynek orrán maga a rabszolgakereskedő várta az érkezőt, ki nem volt más, mint Kányavári Áron, kivel legott a hajó elfüggönyözött hátsó részébe vonult, hol sokáig tanácskoztak s csak késő este váltak el egymástól.
- Várj még egy kevéssé!
Melyik napot is mondád?
Az én igazhivő eszem elfeledte annak a gyaur szentnek a nevét, kiáltott le Abu- el- Máni a hajó párkányáról.
Kányavári már csónakjában ült és az evezős-legény éppen el akarta a hajótól taszítani.
- Ide vigyázz hát és tanuld meg!
Mamertusz napjának az éjszakáját mondám.
El ne feledd még egyszer!
E napon néked is ott kell lenned embereiddel...
A pasa nevében parancsolom!
Három héttel ezután, azaz Mamertusz-napját követő harmadik éjszakáján ugyanez a jelenet ismétlődött, csakhogy most Kányavárit az öreg Libor kisérte evezős gyanánt.
A rabszolgakereskedő pedig nem a multkori bizalmas mosolygással , hanem alázatos hajlongásokkal fogadta és szolgálatkész kézdörzsölgetés között vezette a hajó hátsó része felé.
- Mindenkit elküldtél a hajóról? kérdezte halkan Kányavári.
- Nézz oda, valamennyien a pesti oldalon halásznak.
- Helyes!
Nem szeretném, ha hallgatódzna valaki.
- A felől nyugton lehetsz, uram!...
- A dolog tehát eddig szerencsésen megtörtént, Máni...
- És te ura vagy megszámlálhatlan faluknak, birtokoknak, dúsgazdag, hatalmas lettél, vágott közbe a török hízelgő mosolygással.
- Hagyjuk ezt!...
Inkább mondd meg, hová zártad el a fiút?
- Azt a hőstekintetű fiút, azzal a fekete anyajegygyel?
Itt az én hajómon van, hogy folytonosan szem előtt tarthassam...
Nézd, uram, éppen ez az ajtó vezet le a hajóközbe, a hol fogva tartom.
- És a kis leány?
- Az már útban van a Fekete-tenger felé, Dubán- el- Zeneb hajóján.
A hajóközbe levezető sötét nyílásból e közben elfojtott sírás és keserves fohászkodás hangjai törtek fel szaggatottan.
Kányavári megállott:
- Ah, az a keményfejű fiú sír ilyen keservesen? kérdé elégült vigyorgással .
Helyes!
Csak hadd sírjon...
Az emberkalmár fejét csóválta:
- A többi foglyok sírnak, rínak!
Gyakran meg kell korbácsoltatnom őket, hogy elhallgassanak.
A sírás véníti, lesoványítja az embereket, - már pedig senki sem akar szomorú, elcsigázott rabszolgát venni.
Ezt a magyar fiút azonban nem látja senki sem sírni!
Büszkén, állhatatosan tűr mindent.
Egy panaszszavát sem hallottam, egy könnyét sem láttam!
Pedig, Allahra mondom , egész gyerek még, mégis erősebb sok meglett embernél.
Marcona hadfiak , deresfejű emberek sírnak, rínak, ha rabszolgaságba kerülnek, de ez csak kevélyen hallgat és ajkait dacosan egymásra szorítva, néz lángoló tekintetével az emberre, mintha ölni akarna vele...
- A Hollókövyek törhetetlen, büszke vére csörgedez ereiben, de majd megtörik e fickó kevélysége is! mormogá Kányavári kedvetlenül.
- Ne hidd azt!
Ismerem én az embereket!
Az ilyen büszke, erős természeteket a szenvedések még jobban megedzik és erősebbé teszik, noha többet szenvednek , mint a kik egész nap hangos óbégatással a hajukat tépik.
A rejtett , könnytelen fájdalom jobban éget!
Éjszakánkint e fiút is megvigyáztam a lesőlyukakon...
- Nos?
Mit tett, mit csinált?
- Ekkor láttad volna!
Nagy fekete szeme könynyekben úszott s kezét imádságra kulcsolva, nehéz sóhajtással nyögte, lihegte: »Oh atyám, drága édes atyám , nézz le ránk az égből!
Segíts meg, szabadíts meg«.
»Ilonkám, gyönge kis szelid galambom, hol vagy?
Hová vittek?
Merre keresselek!
Oh, édes atyám , védj és segíts, légy körülem, erősíts őrködő szellemeddel...« de a legkisebb neszre rögtön elfojtá sóhajtásait...
- Hallgass az ilyen vénasszonyríkató beszédekkel! riadt rá Kányavári haragosan.
Abu- el- Máni ellenben vigyorogva mutató megfeketült fogait:
- Egy másik alkalommal még jobban beláttam a szívébe, Nem a saját sorsa fáj neki, hanem hugáé, azé az aranyhajú kis leányé, kit végtelenül imád és szeret.
Pedig hát annak aranyos dolga lesz!
Olyan szép, olyan gyönyörű, hogy még szultána is lehet belőle, hahahaha!...
- Mi az hát?
Hadd halljam!
- Midőn áthozattam ide az én hajómra, hol értékesebb foglyaimat őrzöm ... éppen a foglyokat válogattuk szét...
Tudod, uram, hogy szétválogatom a nőket, gyermekeket és az uri foglyokat elkülönzöm a közönséges eladásra szánt rabszolgáktól, mert ezekért néha búsás váltságdíjat fizet a rokonság...
Mondom, éppen a fiatalabbját válogattuk, midőn egy sárgahajú , szép urilányka sikoltozva a Dunába akarta ölni magát.
Láttad volna ekkor !
Bizonyosan hugára emlékeztethette, mert szeme csak úgy izzott a visszafojtott könnyektől, s minden ízében remegve holthalaványra sápadt.
Azt hittem, nyomban megfojtja a felindulás.
Kányavári komor, fenyegető arcot öltött:
- Nem parancsolták meg szigorúan, hogy ne engedd a többi fogolylyal érintkezni és nem szabad látni senkinek?
Abu- el- Máni, mondom neked , veszedelmes játékot űzöl!
- De hát miért nem öletitek meg, ha annyira féltek tőle? fakadt ki a rabszolgakereskedő.
- Az nem a te gondod!
Mi egy szóval se mondjuk senkinek, hogy megöljék.
Neked sem mondom!
Te se mondd!
De, ha véletlenül meghal, elpusztul a kegyetlen bánásmód és a nehéz rabszolga-munka alatt, annál jobb!
Gondod legyen rá , hogy valami kegyetlen emberhez kerüljön, ki nem engedi megszökni és nem sokat törődik egy rabszolgakölyök életével.
Add el olcsón, hogy messze, a tartomány belsejébe kerüljön, a honnan nincs visszatérés...
Értsd meg jól , Abu- el- Máni!
Ennek a fickónak sohse szabad többé Magyarországba visszakerülni...
- Értem! felelt hideg, kegyetlen mosolylyal a rabszolgakereskedő.
- Abdurrahmán Abdi nevében beszélek és parancsolom neked, folytatá gőgösen , hogy úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére.
Fejeddel felelsz érte, nemcsak az úton, de azért is, hogy olyan helyre kerüljön, honnan sohse szabadulhasson vissza.
- Bízd csak rám!
Nem fog megszabadulni, fejemmel felelek érte!
- Mikor indulsz?
- Mihelyt Ali visszatér.
Allah tudja, milyen nehezen várom.
Minden nap nehéz pénzembe kerül, mert foglyaim nagy része a zsugori Ibn- el- Bufa tornyában és a karaván-szeráljba van elszállásolva.
Tudod, ott a szombatkapu felé vezető úton.
- Most nem panaszkodhatol, mert hajóid ugyancsak zsúfolva lesznek.
A Thora alászállása- és a Kurbán-bajrám ünnepeken pedig valamennyi foglyodat eladhatod Stambulban, Brusszában és Damaszkusban.
Az érdemes emberkalmár aggodalmasan sóhajtozott:
- Éppen a Kurbán-bajrám ünnep miatt kellett Alit elküldenem, hogy a martalóc kapitányok mennél több fiatal lánykát raboljanak össze a népesebb falvak és városok közeléből.
A Bajrám-ünnepen az igazhivők feleségei fiatal rabszolgálókat ajándékoznak egymásnak.
Ennek az árúcikknek tehát akkor van a legnagyobb kelete.
- Akárhogy áll a dolog, az a te bajod.
A pasa mielébbi indulást parancsol , mert egyik követjét a te hajódon küldi jelentéssel a nagyvezérhez.
Aztán szó, a mi szó, én is szeretném, ha már ez a fattyú túl lenne az ország határán...
- Hiszen csak egy szóval mondjad s ez a fiú még ma éjjel túl lesz, nemcsak az ország, de az egész földi világ határán...
- Nem, azt egy szóval se mondom, hogy megöld!
Rám ne szálljon a vére !
Asszonynak és gyereknek a vére szerencsétlenséget hoz kiontójára...
Ez régi igazság!
Hallottad, én nem mondom, nem akarom, hogy megöld, tiltakozott Kányavári hevesen.
E közben egy süketnéma néger fiúcska kávét s gyümölcsöt szolgált fel két kis asztalkán, mit azonban már a rabszolgakalmárnak a hajó hátsó részén lévő , pompás, aranyhímzésű szőnyegekkel beaggatott szobájában költöttek el, mert időközben visszatért a halászatra küldött legénység és a beszélgetést csak halk suttogással folytathatták tovább.
Abu- el- Máni pazárgün (vasárnap) estéjén csakugyan felszedette a horgonyait és még azon éjjel nagy sietve megindult Eszék felé, hogy itt veszteglő hajóival egyesülve, versenytársait ezen útjában is megelőzhesse.
Az eszéki híd ez időben valóságos főkapuja volt Keletnek s csupán 1603-ban 80,000-nél, 1663-ban pedig 120,000-nél több magyar foglyot hurcoltak át rajta keserves rabszolgaságba.
A törökök abban az időben minden munkára, még a szántásra, igavonásra is rabokat alkalmaztak.
Elrabolt magyar gyermekekből került ki hadseregüknek szine java; rablott nők voltak feleségeik, sőt a magyarországi török földesurak magyar rabokat telepítettek ki boszniai , thráciai, balkáni és kis-ázsiai birtokaikra is.
Jól mondja Ambrosoides, egy akkori református pap: »Valóságos csuda, hogy e rengeteg hidat el nem mosták a rajta áthajtott, rabszíjra fűzött magyarok tengernyin omló könnyei, el nem vitték keserves sóhajtásai, s le nem törték girincseit ezernyei sulyjaik«.
Valóban az eszéki drávai híd, akkoriban egyetlen volt a maga nemében.
A törökök nagyon kedvelték és igen ügyesen tudták a hajóhidakat építeni , miután a Duna Szőnytől kezdve, le egészen a Fekete-tengerig, egészen török kézben volt.
Az eszékire pedig, mint legfontosabb védelmi pontra, különösen nagy gondot fordítottak.
Nem is volt párja az országban, mert sem az Esztergom és Párkány közötti, sem a szent-endrei sziget kőhídja, a Budát Pesttel összekötő fél angol mértföldnyi hosszú hajóhíd, sem pedig a Budán alól lévő két hajóhíd nem vetekedhettek vele.
Az akkoriban itt utazó Brown (olvasd: Braun) nevű angol orvos öt angol mértföldnyi hosszúnak mondja, szerkezete szilárd, hatalmas.
Védelmére negyed mértföldenként hatalmas őrtornyok emelkedtek, »melyek rakva voltak mindennémű vettető és gyujtogató szerszámokkal«.
Abu- el- Máni öt hajója a Szidi- el- Hanuman nevű őrtorony öblözetében horgonyzott és alig, hogy megérkezett, búsás ajándékkal az őrparancsnokhoz sietett.
- Hasszán te, - mondá az árboc tövében csibukozó kapitányának, midőn visszatért, a hajókra három napi vesztegzár van hirdetve.
Hallod, most hirdeti ki Mirhád aga kikiáltója.
- Allah!
Allah! három napig süssük itt a makkot, mikor olyan kitűnő szelünk van! kiáltá ez, ijedtében még a csibukot is kiejtve a szájából.
- El hamdu lillah!
Mi azonban éjfélkor tovább indulunk! hunyorgatott ravaszul apró szemével.
Hej, milyen pofát vágnak majd holnap a többiek!
Csak óvatosan készülődj, hogy észre ne vegyék.
Csakugyan éjféltájban csendesen szétnyílott a hajóhíd dereka és Abu- el- Máni hajói lassú himbálással siklottak ki a szabad vízre, a Dunának a Fekete-tenger felé hömpölygő hatalmas sodrába.
Minden csendes, minden néma a sötét éjszakában, csak a rabságra hurcolt foglyok jajongó sírása, kétségbeesett fohászkodása száll szomoruan végig az éjjeli szellőtől ringó, fekete víztükör felett...
Égetőn tűz alá Kelet izzó napja, hanem azért Aleppo utcáin sűrün hullámzik a nép és mind a tizenhárom elővárosából lármázva, egymást taszigálva siet a gazdagabb, előkelőbb törökök és arabok által lakott Medineh, azaz ó-város felé, mely csak úgy harsogott a lármás kikiáltó tülkök, sípok, dobok és réztányérok fülsiketítő csengésétől, csattogásától.
A piac közepén álló nagy wikabeh szögletcsarnokai alatt, Abu- el- Máni cifra öltözetű kikiáltói és zenélő szerecsenjei állták el a bejáratokat, melyek előtt egymás hegyén-hátán tolongott, lármázott a nép, tiszteletteljesen utat nyitva, ha egy-egy előkelő arab vagy török főur közeledett kiséretével.
Az óriási négyszögletű udvart oszlopos árú-csarnokok futották körül , melyeknek fele az ó- és új-világ mindenféle árúcikkének, fele pedig a rabszolgáknak volt fentartva.
A földre teregetett gyékényeken, kettős , hármas sorokban férfiak, nők, gyermekek ültek a világ mindenféle nemzetségéből, a legfiatalabbtól kezdve - egészen a meglett érettkorig .
Némelyek kezükön, lábukon meg voltak láncolva, mások félénken szorongtak egymás mellett és riadtan rezzentek össze, valahányszor az emberkalmár rikácsoló hangja megharsant és nehéz vizilóbőrkorbácsát suhogtatta.
Szívszaggató sírás hallatszott mindenfelé, amint testvért testvértől, anyát gyermekétől elválasztották, de mindez elveszett abban a fülsiketítő zajban és alkudozásban, a mivel egyik a másikat túlkiabálni igyekezett.
Edömér szintén ott volt a foglyok között.
Sápadt, megnyúlt arcán hosszú szenvedés, mély bánat nyoma, de azért egyetlen panaszszó se hagyta el ajkát , bár kezét a vékony szíjjkötelékek véresre vágták és a szomjuság a rekkenő forróságban majd elepesztette...
Közel hozzája sápadt arcú leányka támaszkodott fáradtan, megtörve az oszlophoz s fejét lankadtan keblére csüggesztve, merőn maga elé tekintett, miközben ajka megremegett a visszafojtott sóhajoktól, de azért egyetlen panaszos hang sem röppent el róla és egyetlen könny se csillant meg selymes szempilláin.
Mennél tovább nézte, annál melegebb részvétet, rokonszenvet kezdett érezni iránta, mert kis nővérére emlékeztette, a ki, Isten tudja, hol és merre van?
Óh, mint szerette volna a körülöttük tolongó néptömeg durva gúnyolódásaitól megvédelmezni, mely a szerencsétlen foglyokat a helyett, hogy megszánta volna, - lelketlenül sértegette.
- Büszke és erős lelke van!
Nem sír, nem jajgat, mint a többiek, hanem némán tűr mindent, gondolá Edömér és szerette volna néhány bátorító és vigasztaló szóval megszólítani.
De vajjon megérti-e szavait?
Végig nézett a ruháján, hogy melyik nemzetből való.
Karcsú termetét, tövistől rongyolt, halványkék hímzett ruha fedte, metszett bársony derékkal és a selymes aranyszőke haj közül előkandikáló pártaszalagocska, a ruházat finom, drága kelméje elárulá a gazdag és előkelő úri házból származó magyar lánykát.
Fájdalmas örömet érzett e felfedezésre.
- Sajnállak, hogy szenvedsz s szeretnélek megvédelmezni e pogány nép gúnyolódásaitól! szólítá meg gyengéden.
A leányka megrezzenve emelte föl tekintetét a régen hallott édes hazai hangokra.
- Magadnak épp akkora szükséged van a sajnálatra és védelemre, ne pazarold hát másra, válaszolt büszke, visszautasító hangon.
Edömér szomorúan rázta fejét.
- Rosszul esik, hogy barátságomat visszautasítod.
Igaz, testvéri szívből kínáltalak meg vele!
- Csak azt fogadom barátomnak, testvéremnek, a kit ismerek.
Téged nem ismerlek.
Szánalomból pedig nem fogadok el semmit...
- Látom, hogy büszke vagy, - azért nem is szánalomból kínáltalak meg vele ! szólt Edömér lágy, rokonszenves hangján, de nekem is volt egy éppen ilyen idősnek látszó hugocskám, mint te vagy...
Edömér hangja itt elakadt.
- És meghalt? kérdé gyorsan, de most már némi részvéttel a leányka.
- Ha meghalt volna - megsiratnám... és imádkoznám érte.
Angyal volt, a mennyekben van... de...
- Ah, tán őt is elrabolták?
- Elrabolták, mint téged...
Azt sem tudom, merre, hová vitték a nagy világba !
Nem szakadt-e meg bánatában gyenge szívecskéje?...
Ezért akartam védőd , testvéred lenni!
Tán e tettemért az én hugocskámnak is küld egy szerető , védő testvért az Isten...
Ah, de miért is beszélek!...
Ha nem volt testvéred, kit szerettél, nem tudod, micsoda kín az...
- Ne mondd tovább, ne, ne, kérte a leányka.
Feledd, bocsásd meg, a miket mondtam és légy bátyám, testvérem!
Ah, nékem is van otthon a.....
Ijedten és remegve hallgatott el, mert a zsibongó és feleselő tömeg sietve kotródott félre, és mellén keresztbetett kézzel, alázatos hajlongással nyitott utat egy előkelő, gazdag öltözetű töröknek, ki egész szolgaseregtől környezve, méltóságos léptekkel közeledett a rabszolgák csoportja felé.
Előtte két kavasz lépdelt, ezüstgombos nádbotjaikkal szorítva hátra a bámészkodókat, balján pedig tiszteletteljes távolságban, a hogy az előkelő török szokások követelik, egy fürge négerfiúcska hordozta a drága csibukot , borostyánkő turkibahjával, mely gyémántokkal kirakott aranypánttal volt az illatos jázminfa-szárra erősítve, míg jobbján egy másik, a gyöngyökkel és drágakövekkel hímzett bársony dohányzacskót, a rang és gazdagság e másik kellékét vitte, a többi pedig a pompásan felkantározott hófehér öszvért vezette utána.
A bámészkodó tömeget egy pillantásra se méltatva, büszke méltósággal lépett végig a rabszolga-csoportok előtt, minden egyest figyelmesen megvizsgálva , miközben sarkig érő selyemkaftánjának aranyhímzései, handzsárjának drágakövei ragyogva, szikrázva játszottak a napsugárban, a körülállók pedig tiszteletteljes bámulással suttogták, hogy övének és turbánjának drága persa sálja egész vagyont ér testvérek között is.
Valamennyi rabszolgakereskedő földigérő hajlongással üdvözölte, s irigykedve nézték, mint áll meg Abu- el- Máni tibrahja előtt, ki majd térdre esett a nagy tisztelettől.
- Mit kivánsz, hatalmas Mahmud- el- Tebrisz, miben lehet szerencséje szolgálni a te legalábbvaló szolgádnak?
Oh, tedd nyakamra kegyelmes lábaidat , ( járjanak örökké damaszkusi rózsaleveleken) és úgy beszélj hozzám, mert Allahra esküszöm, az édesszavú bülbül dalát nem hallgatom szívesebben ! hadará egy lélekzetvétel alatt, miközben villámgyors, egyetértő tekintetet váltott a szolgakiséretet vezető felügyelővel.
A főur azonban felelet helyett csupán ennek mondott pár gyorsan odavetett szót, azután épp oly büszkén, mint jött, ült fel gyöngyházas nyergébe és kiséretével csakhamar eltűnt a tolongó tömeg között.
De a barna képű, szikár felügyelő ott maradt és kevés alkudozás után, egyetértő vigyorgással fizetett egy csomó fényes aranypiasztert Abu- el- Máni markába, a ki erre Edömérhez lépett és késével szétvágva a kezét szorító szíjakat, intett neki , hogy álljon fel, aztán lefeszítve lábáról a páros vasbéklyót, a leánykával együtt a felügyelő elé állította, ki mustráló tekintettel méregette őket tetőtől-talpig...
- Úgy-e, bámulsz, minő gyönyörű két gyermeket kapsz ilyen potom árért?
Nézd e termetet és tagokat, nézd ezt az arcot!
Nem olyan, mint egy hercegfié, mi ? mondá a felügyelőnek, miközben a fiút, mint valami vásárra állított jószágot, össze-vissza forgatta s tapogatta.
Edömér arca égett e megalázó, gyalázatos bánásmódra, de, hogy amúgy is szomorú sorsát még jobban ne súlyosbítsa, nehéz szívvel bár, hallgatott és csak az égre nézett, mintha onnan remélne vigaszt, erősítést.
- Te, én ellököm e szörnyeteg kezét, ha velem is úgy akar tenni, mint veled...
Nem engedem; inkább meghalok, lihegte a lányka.
- Tűrd békével a szenvedéseket!
Ne súlyosbítsd sorsodat, intette Edömér .
Tűrjünk és reméljünk!
- Még az este megmondtam, úgy-e, hogy urad első pillantásra megveszi e két gyermeket.
Nézz körül, az egész bazár csak őket bámulja, beszélt tovább félhangon a kalmár...
Tudod-e, ha Stambulba viszem, hát maga a padisah kizlár-agasszija vette volna meg őket tizezer aranyon.
- De nem vihettem oda...
Hiszen tudod, miért?...
Hiába no, minden fának megvan a maga férge , görbe lyukhoz pedig görbe horog kell.
Hanem hát, Hanif!
Azért engedem, hogy legalább ötezer piasztert takaríts magadnak a vételárból, hogy úgy tégy, úgy bánj vele, mint elmondtam, különben jaj neked is, meg nekem is!...
- Nyugton lehetsz!
Mire a granátalma másodszor virágzik, nem kell félnetek tőle.
Azt meg jól tudod: Aleppoból nem lehet egy könnyen megszökni.
Aztán nem hiába neveznek »kegyetlen Hanifnak«!
Abu- el- Máni helyeslőleg bólintgatott, azután vigyorogva fordult a gyermekekhez:
- Örüljetek, örvendezzetek!...
A gazdag és hatalmas Mahmud- el- Tebrisz vásárolt meg benneteket.
Olyan dolgotok lesz e hatalmas úr házánál, mint a paradicsomban.
Íme, ez az érdemes férfiú, a kitűnő Hanif- ben- Mizra, házának és rabszolgáinak felügyelője.
Járjatok kedvében, hogy kegyelmes szemekkel nézzen reátok.
Most pedig kövessétek őt új lakóhelyetekre.
Allah kegyelme veled, érdemes Hanif!
Napszálltakor még meglátogatlak...
A felügyelő bólintott, azután parancsolólag intett nekik, hogy kövessék...
A leányka halálsápadt lett s remegett ijedtében, midőn meghallotta, hogy e setét, gonosztekintetű emberrel kell menniök, de Edömér gyengéden magával vonta.
- Bátorság!
Mindenhol a jó Isten szeme őrködik felettünk! suttogta fülébe , noha ő maga is bánattól és szorongattatásoktól nehéz szívvel követte a felügyelő fehér lepelbe burkolt, csontos alakját...
Ah, minő idegen s vigasztalan volt körülöttük minden, de minden!
Az egymást keresztül-kasul szelő szűk, szemetes utcák telve voltak lármázó , lótó-futó néppel, de a sokféle idegen nyelvből sehol se hangzott egy ismerős szó az édes, drága, hazai nyelvből, - sehonnan se nézett rájuk egyetlen barátságos, résztvevő tekintet, hanem a barna arcokból, a fehér és vörös turbánok alól elővillogó fekete szemek fanatikus gyűlölettel, megvető lenézéssel meredtek rájuk és nagyot köpve, átkozták, szidalmazták őket.
Hosszú, tikkasztó ide-oda járás után végre a felügyelő, egy hatalmas , várszerű épület ajtaját kinyitva, maga után intette őket.
Mintha csak valami rideg, félhomályos kolostorba léptek volna.
Kívülről alig voltak ablakai s a melyek az utcára nyíltak, azok is magasra építve, sűrü rácsozattal voltak ellátva.
Ugyanilyen sűrü, finom faragású farácsozat védte az emelet ablakait is, melyek ezen kívül még piros, kék , zöld és sárga üveglapocskákkal voltak berakva, mintha csak minden derűt és verőfényt ki akarnának zárni a palota belsejéből.
A rácsos faragású ajtót őrző hóri-horgas négerszolga előtt elhaladva, egy kis, egészen setét folyosón át, a lapostetejű melléképületekkel körülvett udvarra jutottak, hol a felügyelő tudtul adta, hogy a leánykát átadja a ház felső részét lakó női személyzetnek és erős hangon kétszer-háromszor a Kadidsa nevet kiáltotta.
- Mi a neved? kérdé gyorsan Edömér, a lányka kezét gyengéden megszorítva.
- Csilla a nevem!
Hát a tiéd? kérdé halk, megindult hangon.
- Az enyém Edömér.
Csilla, kis hugom, folytatá aztán bátorító hangon, légy erős, engedelmes!
Isten őrködik felettünk és nem hagyja el a benne bízókat...
Ne feledd, hogy én szerető, védelmező bátyád vagyok!
Csak légy erős, türelmes, engedelmes...
Nézd, itt jönnek érted!
Csilla szeme elfojtott könnyektől égett s kis keze görcsösen szorongatta Edömér jobbját, azután egyszerre sebesen elfordult és a lépcsőkön érte jövő vén négernő elé sietett...
Edömér utána nézett lebegő járású, büszke kis alakjának, azután az apró , bárányfelhőktől szaggatott ég felé emelte szemét.
- Istenem, édes jó istenem, drága, kedves szüleim, kik ott fent vagytok , védelmezzétek az én kis Ilonka hugomat, hogy neki is legyen védelmező bátyja az ismeretlen távolban...
Egy csontos fekete kéz rántotta fel durván elmerültségéből és Hanif setét , szikár alakja állott mellette.
- Előre, fiatal keresztény kutya!
Ne alugyál nyitott szemekkel, mint a nyúl !
Jer, megmutatom vackodat! - és előre taszította.
E vacok az udvari szögletépület egy kicsiny, setétes szobácskája volt.
Minden butorzata: egy fogas, egy rozzant láda és egy földre terített vékony derékalj volt...
Hanif erre a derékaljra mutatott és néhány fenyegető arab szót mondva , eltávozott, mire a súlyosan megpróbált fiú magára maradt, fájdalomtól vonagló, kétségbeeséssel csordúltig telt szivével.
Álom és való.
»A rizsföld mellett feküvék,
Kezében sarlaja,
Melle kitárt s a homokban
Fürdött zilált haja...
Szender ködében s árnyain honát
Ismét látá vala.
Gyermekei közt látá megint
Sötétszemű nejét,
Nyakán csüggtek csókolgaták
És megfogák kezét...
Az alvó pilláin egy könny fakadt
S folyt a fövénybe szét...«
Longfellow: A rabszolga álma .
Egy halálosan hosszú percig kimondhatatlan csüggedés és kétségbeesés marcangolá szívét.
Végig veté magát a kemény, nyomorúságos derékaljon és lefogyott, lázas tűzben égő arcát beletemeté a durva zsákvászonba.
- Mit vétettem néked, istenem, hogy ilyen súlyosan büntetsz?
Anyám halott , apám mellettem esett el a küzdelemben, kis hugom, azt sem tudom merre van , él-e még?
Én pedig ezer és ezer mértföldnyire hazámtól, a rabszolgaság nehéz bilincseit hordozom...
Lehet-e ezek után még reménylenem?
Marad-e egy csöpp vigasz és erő lelkemben , mi fentartson? nyögte, zokogta.
Kétségbeesésben vergődő lelke előtt egymásután vonultak el a mult boldog képei.
De mintha e boldog évek csak egy szép álom képei lennének, olyan érzéssel vonultak át lelkén, mintha most is álmodná azokat ébren, keservvel , kétségbeeséssel küzdve, hogy annál inkább érezze: csak álom volt, álom ... tünékeny, örökre eltűnt álom...
Egyszerre fájdalmas, velőkig ható jajgatás, ordítozás riasztotta fel.
Remegve egyenesedett fel.
A kis rácsos ablakocskán át durva, parancsoló hangok, nehéz korbácsütések csattogásai hangzottak be hozzá az udvarról.
Mindkét kezét fülére szorítva, vetette ismét arcra magát a derékaljon, hogy ne hallja azt az üvöltöző, nyögésbe, hörgésbe futó jajhangokat, miktől minden idegszála lázasan lüktetett.
Felette is ez a sors lebeg, mint ama lent korbácsolt szerencsétlen felett...
A jajgatás megszüntével, megint csend lett.
A város lüktető zajából csak határozatlan, elmosódó zsongás-bongás hatolt be hozzája s messziről az imámok vontatott alkonyi éneklése hangzott alá a karcsú mecsetek tetejéről.
Ebben a csendességben megint felújultak lelkében a boldog mult képei.
A legkisebb emlékek, már-már elfeledett apróságok.
Vannak az életben pillanatok, mikor a mult legnagyobb keserve is örömszámba menne a jelen kétségbeesésében.
És egyszerre az agg plébános tiszteletreméltó képe jelent meg előtte s mintha hallaná szelid, vigasztaló szavait, miket a gyász óráiban Jób megpróbáltatásairól és a testvérei által eladott egyiptomi Józsefről mondott.
Az egyiptomi József!
A biblia eme szelid, sokat szenvedett magasztos alakjánál tévelygő gondolatai egyszerre megállottak.
Mennyire hasonlít az ő sorsa azéhoz.
Erre mintha megváltó cseppek hullottak volna szivére most is, mint nemrégen , midőn nem tudott sirni.
A szemét égető, szivét szorongató cseppek utat találtak és sírt csendesen mindaddig, míg csak a nagy fáradtságtól és szenvedésektől elernyedt idegeire a csendes, jótévő álom rá nem terítette fájdalmat, rabságot feledtető enyhe fátyolát.
És álmodott:
Mintha otthon lett volna a vadszőlővel befuttatott lépcsőjű, tornyos kastélyban s körülötte azok, kiket szeretett.
Lova ott kapálódzott az udvaron, a sólymok rikoltoztak, szárnyuk suhogtatták a négyszögletes farámákon...
Egyszerre édes apja érces zengésű hangját hallotta, a mint indulást vezényelt és szeretett édes anyja lemosolygott rá a csarnokból és fehér kendőjével integetett nekik...
De csak ő látta, hogy a fehér kendőt köhögve ajkához emeli és valahányszor levette, tele volt friss, piros vérrel...
Erre valami nehéz fájdalom fogta el szivét.
Az egész vadásztársaság köddé , párává oszolt, de a piros vér ott maradt, ott bugyogott ki előtörő sugárban édes apja melle közepéből és ő ölében tartotta a kisérteties halaványra vált nemes, büszke főt...
Siessetek!
Meneküljetek! susogta utolsó lehelletével...
És ők menekültek...
De egyszerre durva kezek ragadták meg a setétben és facsarták hátra karjait... azután lóra kötözve, vágtattak véle szélsebesen... és egyszerre a tenger locsogó mormolását hallotta...
Itt már álma rendszeresebb kezdett lenni.
Újra látta a szűk hajóablakon át , midőn hajójuk egy időre horgonyt vetett a Bosporuson, s Abu- el- Máni egy kaikba ül és a szárazra viteti magát.
Ő pedig nézte a szomorú emlékű Héttoronynak a Bosporusra néző időbarnította falait, melyek között a sok szerencsétlen fogolynak annyi tenger könnye hullott, mennyi egy hajót elvinne a Bosporuson.
Látott nagy, kifeszített vitorlájú hajókat maga előtt elsuhanni, látta a gályarabok evezőitől hajtott óriási gályákat, azután újra visszatért Abu- el- Máni is és hajójuk nagy himbálódzással siklott ki a szabad tengerre Aleppo felé...
A szárazra érve, Abu- el- Máni rekedtes hangját hallotta, a ki vigyorogva biztatta, hogy ne búsuljon!
Majd valami gazdag úr veszi meg, kinél olyan jó dolga lesz, mint a paradicsomban...
És álmában is újra érezni kezdte az ébrenlét nehéz fájdalmát, mely szivét majd megszakasztotta és sírni, zokogni kezdett keservesen...
Ekkor egyszerre megjelent neki halott édesapja.
Mennyei komolysággal, de végtelenül szelid, szomorú nyájassággal nézett reá és egész alakját, mintha valami belső világosság sugározná keresztül...
- Apám, édes jó apám, te vagy!
Szabadíts meg keserves rabságomból! susogta fájdalmas örömmel.
- A földi szenvedések ideje rövidre van szabva, csak az örökkévalóság hosszú .
Tűrj és remélj hát, édes fiam!
Légy erős, ne csüggedj!
Mindenekfölött ne feledd intelmeimet, akkor mindig melletted leszek a szükség óráiban és meg foglak erősíteni!
Aztán még sokat beszélt neki, vigasztalta, erősítette s Edömér egyszerre csak saját hangjára riadt fel mély álmából, a mint erős hangon ezt felelte:
- Igérem, apám, édes jó apám!
Megrettenve ült fel fekvőhelyén és dobogó szívvel hallgatódzott.
Álom volt-e, vagy valóság? gondolkozék, forró, könnyázott arcát tenyerébe hajtva.
- Akár itt volt, akár nem drága szellemed, édes jó atyám, én magasabb sugallatnak, felsőbb intésnek veszem és ezentúl megtartom minden szavadat ! fogadta magában erős esküvéssel.
Erős leszek, nem fogok csüggedni és minden erőmet megfeszítem, hogy a rabságból menekülve, kis hugomat megtalálhassam !
Ha napkelettől napnyugatig háromszor kell is bejárnom a világot, addig nem nyugszom, meg nem pihenek, míg hugomat fel nem találom és ki nem szabadítom a fogságából!
De még egy fogadást teszek, atyám, melyre a te bosszut és megtorlást nem ismerő nemes szellemed nem emlékeztetett.
Szent esküvéssel fogadom, hogy halálodat meg fogom bosszulni.
Életemet, véremet áldozom, hogy gyilkosaidat lesújthassam!...
Én istenem, hallgasd meg esküvésemet, adj erőt hozzá!
Lassú, imaszerű hangon mondta el e szavakat, azután a sötétségbe bámulva , várta, míg az éjszakának vége szakad.
Végre szürkülni kezdett és hűvös szellő ingatta meg a kicsi rácsablakba tévedt kúszórózsa hajtását.
Ez és a beömlő rózsaszinű pirkadás, a hajnal hasadását hirdeté.
Odament az ablakhoz, hogy lüktető, forró homlokát a hajnal frissítő lehében kissé lehűtse.
Még minden élő szunnyadt, csak a fecskék és a gólyák, Keletnek eme szent madarai szállongtak csoportosan a levegő-égben.
- Óh, ha nekem is szárnyaim lennénk!
Veletek szállnék szép Magyarország felé , sóhajtá utánok.
E percben bukkant ki a nap és királyi fényével derűt, életet, ragyogást hintett szét az ébredező tájon.
A fenséges napkelte Edömér szívében is a remény éltető sugarát gyújtotta lángra.
Egyszerre csak berúgták ajtaját és Hanif dugta be a pofáját.
- Vesd le rongyaidat és öltsed fel e tisztességes ruházatot, de hamarosan - és egy összekötött ruhanyalábot hajított be hozzá.
Edömér szó nélkül vetette le ruháit, melyek a hosszú útban gyűröttek , rongyosak lettek ugyan, de azért drágábbak voltak szívének a világ minden selyménél, bársonyánál, mert a drága otthonra, a drága hazára emlékeztették , aztán sietve öltötte fel az újakat.
- Gel, gel, te gyaur kölyök, vagy korbácsot kapsz! dörömbölt Hanif türelmetlenül, mire sietve göngyölé össze régi ruháját és a rozzant ládácskába rejté.
Hanif először gyilkos tekintettel meregette rá szemét, azután valami mosolyfélére torzult az ajka.
- Allahra, csakugyan igaza van Abu- el- Máninak!
Majd olyan szép, mint valami mesebeli tündérherceg!
E ruhákban senki se mondaná, hogy hitetlen, mormogá elégedetten, arra a dicséretre és ajándékra gondolva, miben ura fogja részesíteni, ha majd meglátja a szép rabszolgafiút.
Edömér karcsú, nemes alkatán csakugyan festői szépen állott a setétkék posztójú rövid dolimán szélesen hasított ujjaival, a térden alul összefűzött, bő hófehér salavári, melyet rojtosvégű, tarka selyemöv szorított derekához és hegyes orrú szattyán papucsok, setétveres tarbush vastag selyembojttal egészítették ki öltözetét.
- Jer! intett neki, azután végig vezette a ház félhomályos, kisebb-nagyobb folyosóin és csarnokain, míg végre pár lépcsőn fel, azután meg mindjárt lelépkedve, egy díszes, de szintén félhomályos szobába jutottak.
- Mindjárt meglátod fiatal urad és parancsolód tündöklő orcáját! - suttogá hallgatódzva Hanif.
Még alszik ugyan, de mindjárt felébred.
Edömérnek ez alatt alkalma volt széttekinteni a szokatlan berendezésű szobában.
Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, látta, hogy a szoba falai ékes perzsa szőnyegekkel és tarka festésekkel vannak borítva, és kisebb-nagyobb párnákkal megrakott alacsony, lábatlan diván futott körül a falak hosszában.
Az egyik szögletben dobogószerű emelvény volt, melyen alacsony, gyöngyházzal kirakott asztalka állott, e mögött pedig a falmélyedésben a többinél szélesebb diván, mely fölé könnyű farámára finom szúnyogháló volt kifeszítve.
A falon lévő néhány, szépen faragott faállványon kívül, melyen különös alakú korsók, ibrikek és játékszerek álltak, egyéb butordarab nem volt a szobában , melybe a világosság szintén a szines üvegekkel berakott, sűrü farácsos ablakon szűrődött be.
A szúnyogháló mögül egyenletes, szabályos lélegzés, majd aztán ébredező mozgás nesze hallatszott, mire Hanif, Edömérnek is intve, hogy hasonlót tegyen, mellén keresztbe vetve kezeit, mély meghajlással közeledett a liván ( emelvény) felé.
- Allah áldása szálljon az én nemes uram és parancsolóm fiatal sarjára, kezdé hízelgő hangon.
Kegyeskedjék az én fiatal uram, harmatként üdítő tekintetét új rabszolgájára, a madzsarli fiúra vetni.
Kairam, a gazdag Mahmud- el- Tebrisz egyetlen fia, sebesen szétrántotta a szúnyoghálót, s villogó, fekete szeme vizsgáló pillantással pihent meg az új rabszolgafiún, kit apja kizárólag az ő számára vásároltatott játszótársnak és mulattatónak, tehát az övé volt, testestől-lelkestől.
- Lépj közelebb! parancsoló gőgös, megvető hangon.
Edömér inkább a parancsoló intésnek, mint a szavaknak engedelmeskedett, mert az itt dívó arab nyelvet még nem értette.
- Mi a neved, hogy hínak?
Edömér kérdőleg fordult a háta mögött görnyedező Hanifhoz.
- Nos, nem akar ez a keresztény kutya felelni?
Nézd, Hanif, aztán milyen büszke tekintete van, kiáltá mérgesen az Edömérrel egyidősnek látszó kis zsarnok, kit szépnek lehetett volna nevezni, ha nincs arcának olyan gőgös kifejezése.
- Oh, effendi, kegyelmezz neki!
E fiatal keresztény kutya még nem tud az igazhívők nyelvén beszélni...
- Micsoda, hát siketnéma rabszolgát vásároltál nekem!
Hanif, te feketetőrű barom, megkorbácsoltatlak!
- Kegyelem, fiatal büszke pálmája az én nemes uram kertjének!
Ez a fiú csak a madzsarli nyelvet beszéli.
- Oh, ezek a buta madzsarlik!
Még az igazhívőkkel se tudnak beszélni.
Mit csináljak én ezzel a keresztény kutyával, ha nem érti szavaimat!
Hanif , érteni kell neki!
Hallod, meg kell értenie szavaimat!
Akarom , parancsolom!... kiáltá egészen nekiveresedve, mint valami pulykakakas.
- Allah szeme ragyogjon rád vakító gyémántfényességgel, csak egy kis türelmet esdek tőled.
Gondoskodom róla, hogy hamar megtanulja,
- Jó, hát várok, de nem sokáig.
Ha rövidesen meg nem tanulja, majd korbácscsal veretem bele az igazhivők nyelvét.
Mondd meg ezt neki.
Te , Hanif, ha én a padisah lennék, minden hitetlen kutyának az igazhívők nyelvét kellene beszélni a világon.
Érted?
- Úgy van!
Azt kellene nekik beszélni!
- Most pedig felkelek.
Öltöztess! parancsolá.
Azután lerugta magáról a könnyű nyári takarót és formás, nyulánk termetével nagy gyorsan kibujt a könnyű éjjeli ruhákból.
Erre Hanif előhozta nappali öltözetét, mely szabásban hasonlított ugyan Edöméréhez, de sokkal finomabb, értékesebb hímzésekkel borított kelmékből való volt.
Mikor fel volt öltözve, egy ezüst medencében elvégezte reggeli vallásos mosakodását, azután keresztbevetett lábakkal a kerevetre telepedve , parancsoló intéssel kiáltá:
- A reggelit!
Erre Hanif forgószélként elrohant, Edömér pedig keresztbevetett karokkal állt a fal mellett és nézte, hogy megtanulja a reggeli szolgálatot, melyet ezentúl neki kell ellátnia.
Büszke lelke indulatosan háborgott, mert abból a kevés szóból is, mit megértett, érezte, hogy megalázó, szenvedésekkel teljes jövő vár reá.
- Tűrj!
Ne tedd nehezebbé daccal, ellenszegüléssel sorsodat!
Tűrj, viselj békével mindent, nehogy elzárd magad elől a menekülés útját s meggyalázó korbácsütések érjenek, - bátorította, erősítette magát.
E közben észrevette, hogy fiatal ura lopva nézeget és fekete szemeiben mintha a tetszés és rokonszenv néma sugarai villannának meg...
Hanif csakhamar visszatért egy fémből kovácsolt széntartóval, melynek izzó parázsán a bokrag, vagyis a hosszúnyakú kávéskanna melegedett, egy másik rabszolga pedig tálcán a tojáshéj nagyságú khinai porcellán csészét, egy más tálcán pedig a friss fatireh-t, a vajjal és mézzel készült kalácsot hozta.
A csésze és kávéskanna a kis gyöngyházas zsámolyasztalkára került, Edömérnek pedig a kalácsos tálcát kellett tartani, mialatt Hanif virágos jóétvágy kivánások között, kitöltötte a kávét, mit a török tej és cukor nélkül , ellenben ambrával vagy kardamommal fűszerezve iszik.
Reggeli után megmutatták neki, miként kell a lágy matrácot, takarót és hálóruhát összegöngyölve, egy kis benyílóba elhelyezni, mire együtt visszavitték az edényeket, ezzel aztán Edömér új szolgálatára fel volt avatva.
Hanif mindjárt az első napon fenyegető szemforgatás között iparkodott megérthetővé tenni, hogy az arab nyelvet mielőbb meg kell tanulnia.
Ezt Edömér amugy is érezte és gyors felfogásával már pár nap mulva annyira vitte, hogy meg tudta magát értetni.
Eddig a többi szolgának segített a ház körüli aprólékos dolgokban, e naptól kezdve azonban egyedül és kizárólag Kairam szolgálatára rendelték, mit édes örömest felcserélt volna a legsúlyosabb munkával, mert minden nap újabb megalázás és kínszenvedés volt ez büszke lelkére.
Ha rögtön meg nem értette a fiatal kényúr odavetett szavait, a szitkok és átkozódások egész zápora zúdult fejére, s azt vágta hozzá zabolátlan haragjában, mi keze ügyébe került, vagy pedig a szeme közé köpött és összerugdosta.
- Hitvány méregduda te, minden csomódat apróra törhetném! háborgott Edömér lelke, de ökölbe szorított keze lassan szétvált s büszkén felemelt feje mellére csüggedt, mikor fogadására gondolt...
Sóhajtva gondolt otthoni tanulmányaira, mikor a reggeli után Kairamot, egy négerszolga felügyelete alatt, az iskolába kisérte.
Minő tanulás volt az övé - minő ez itt!
A fiki, vagyis az iskolamester - egy bő lebernyegbe bujt hosszúszakállú török - az oszlopos boltozatú terem egyik szögletében imádkozó szőnyegén guggolt , a fiúk pedig körülötte telepedtek le pálmahéjból font apró gyékényekre.
Ekkor a fiki a legöregebb tanuló táblájára felírta az aznapi leckét, mi rendesen Allah kilencvenkilenc tulajdonságából állott, a kisebbek pedig az abc betűit tanulgatták, de nem ám csendben, figyelemmel, hanem mindegyik jobbra-balra ringatódzva gajdolt, ordított, a hogy a torkán kifért, úgy , hogy Edömér minden szomorúsága mellett is, majd hogy el nem nevette magát , mikor e rettenetes zűrzavart először hallotta, de egyúttal majd meg is süketült, mert Kairam háta mögött guggolva, neki kellett az egész órán keresztül az irótáblát a dawajeh-vel vagyis az irókészlettel együtt kéznél tartani, mely néhány lap vastag pálmaháncs-papirból, nádból faragott tollból és egy kis ércbödönkében sűrü, kásás tentából állott.
Midőn azonban már a fiki kipróbált füle is zúgni kezdett a szörnyű gajdolástól, vastag bambuszpálcájával a lustábbak közül egy párnak jól a füle mögé húzogatva, kegyes mosolylyal bökött Kairam felé, ki társai között az arif, vagyis a felvigyázó és lecke-felmondó tisztet viselte.
Kairam erre éneklő hangon elszámlálva Allah kilencvenkilenc jó tulajdonságát , melybe a többi fiúk is beleénekeltek - a Korán első verseit mondotta fel , azután irni kezdtek és ezzel az órának vége szakadt.
Ekkor a szolga megint hazakisérte őket, hol már várta a tulajdonképem reggeli, melyet, valamint az igazi főétkezést - az estebédet (aschaf) a ház egyetlen fia atyjának társaságában költötte el - a közbeeső idő pedig játékkal és mulatsággal telt el.
Ez az idő volt a legnagyobb kínszenvedés Edömérre!
Mert a ház elkényeztetett csemetéje sokszor unatkozott és minden időt, mit nem anyjánál a ház elkülönzött női osztályában, vagy atyjával közeli mezei jószágukon töltött , a madzsarli fiú kínzásával, ütlegelésével töltött el.
Egyik órában felszerszámoztatva csinos, fehér öszvérjét, Edömérnek kellett mellette, a kantárszárat tartva, árkon, bokron keresztül ügetni, ha pedig ezt megunta, ilyenkor a rabszolga kötelessége volt valami mulattató, új játékot kigondolni.
Persze ilyenkor drága volt a jó tanács, mert Edömér találékony, ügyes esze már jóformán minden játékot, mit csak kigondolni bírt, kimerített, - és ha a játék nem tetszett, volt mit szenvednie, mert abban, mit Kairam gondolt ki , nem volt köszönet.
Így a mekkai utazásnál Edömérnek kellett a tevének lenni és addig sarkantyúzta sarkával az oldalait, míg a lélekzete elállt.
Egyszer aztán - türelmét elveszítve - úgy ledobta hátáról, hogy csak úgy nyekkent és mikor Kairám nagy dühvel felugrott és neki rohant, büszke , fenyegető tekintetet vetve rá, csak ennyit mondott:
- Nem gondolod, hogy a teve néha meg is bokrosodik, effendi?
Örülj, hogy össze nem rugdalt és jól meg nem harapott...
Kairam megütközve nézeti rá.
Ilyen hangon rabszolga még nem beszélt vele eddig.
Volt valami a madzsarli villogó szemében, a mi visszadöbbentette.
Egy ideig csak ajkát rágva állt ott, azután gonosz mosolylyal íjját és tompa nyílvesszőit parancsolta elő.
- Te lész a bibal, Szelim, (mert ezt a nevet adta már az első napon Edömérnek) jaj neked, ha megmozdulsz.
Állj oda, a mellé a gránát almafa mellé.
Nini, várj csak, ott egy érett gyümölcsöt látok...
Csakugyan a gránát almafa egyik ágán egy setétvöröshéjú gyümölcs piroslott , de akárhogy ágaskodott is, nem tudta elérni.
- Majd leszakítom!
Én nagyobb vagyok, effendi!
Kairam arca elfehéredett a dühtől.
- Mit, te nagyobb vagy, nagyobb mersz lenni Mahmud- el- Tebrisz fiánál !...
Borulj a földre, hitvány, cudar rabszolga, hogy a nyakadra állva , szakíthassam le!
Edömér arca elfehéredett és keze ökölbe szorult.
Egy pillanatig úgy állt ott , mintha rá akarna rohanni, hogy összetépje; de ugyan e percben, mintha atyja érces hangját hallotta volna megcsendülni.
- Tűrj és ne tedd nehezebbé sorsodat, hogy megszabadulhass!
A másik pillanatban aztán engedelmesen letérdelt, és fejét lehajtotta...
Kairam nagy elégtétellel hágott a nyakára, leszakította a gyümölcsöt, aztán a levét kiszopva, a szeme közé vágta.
- Most állj oda!
Ne merj mozdulni!
Egyik nyílvessző a másik után repült feléje, hol lábát, hol mellét s karjait érte, sajgó, égető fájdalmat okozva a vékony ruhán keresztül és Edömérnek minden erejét össze kellett szedni, hogy el ne jajduljon és rá ne rohanjon kínzójára.
Kairam gonosz örömmel nevetett, látva, hogy szorítja össze ajkát, mekkorákat rándul egész testében.
Még erősebben meghúzta tehát íjját, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon.
- Ez a keresztény kutya még se jajgat!
No várj, jajgatni fogsz mindjárt! - s letörte a nyílvesszők hegyén levő tompa gombocskákat...
Az első három célt tévesztve repült jobbra-balra, de a negyedik mélyen belefúródott combjába és a hófehér salavárit bugyogva öntötte el a vér...
- Úgy-e, kutya, jól tudok célozni! nevetett diadalmas elégtétellel.
Égető fájdalom sajdult egész testén keresztül, mert a töröttvégű vas tűzként égett sebében; de azért egy rántással kihúzta és megvető mozdulattal dobta kínzójának lába elé:
- Lőjj egyet még a szívemen keresztül, akkor legalább vége lesz mindennek ! lihegte magyarul, mit Kairam ugyan nem értett meg, de az indulatosan villogó szemek haragtól fájdalmas tekintete egyszerre olyan hatással voltak vad szívére, hogy íjját és nyilait eldobva, oda rohant a megvetett rabszolgához és megragadta nehéz munkától eldurvult kezét.
- Szelim!
Szelim! többet nem bántalak! kiáltá megindult hangon.
- Jól van, effendi, akkor hát engedd, hogy sebemet beköthessem, felelt csendes hangon és kis kamrájába érve, fájdalmas fohászszal vetette magát kemény derekaljára.
- Istenem, istenem!
Lesz-e tovább erőm?
Meddig tart még e keserves kínszenvedés?
Meddig?
Még sokáig, igen sokáig!
Hisz a szenvedések iskolája még csak most kezdődött!
Edömér és Csilla.
»Ne epedj, szívem, hagyd a keserveket,
Hisz nap ragyog még a felhők megett,
Mi téged ért, közös sors, végzet ez:
Éltünkre néha zápor ömledez,
S néhány napunk rideg és szomoru.«
Longfellow: »Az esős nap «
Hetek, havak multak el így, lassan, egymásután.
Edömér sorsa annyiban javult , hogy Kairam most már nem kínozta oly durván, de azért eleget szenvedett mégis és csak akkor derült némi öröm életére, ha késő esténként pár percre a kerti szökőkútnál Csillával, a kis rableánykával találkozhatott.
Persze, sokáig nem igen beszélgethettek!
Csak néhány vigasztaló, erősítő szót mondhattak egymásnak addig, míg Edömér a nehéz kőkorsókat a kristálytiszta vízből megtöltötte neki és vállára segítette.
Ha csak egy percig tovább lent időzött, már akkor a vén néger felügyelő asszonynak, a női osztály mindenesének ráncos alakja megjelent az erkélyen és szidta Csillát, kit úrnője Fatmának nevezett el.
Ilyen egyformaságban teltek a napok, midőn végre elérkezett a kis-ázsiai tavasz ideje, mely december hóban kezdődik és február végéig tart.
Edömér sóváron számította a napokat és kimondhatatlan örömére, Csilla egy este azzal az ujsággal lepte meg, hogy a ház mind a négy úrnője, majdnem az egész szolgaszemélyzettel a közeli mezei jószágra rándul a tavasz fakadását ünnepelni - s így a karácsony estéjét együtt tölthetik el.
Edömér, Hanif útján már napokkal ezelőtt megtudakoltatta az Aleppóban lakó keresztény koptoktól, melyik estére esik a Megváltó születése és a mondott estén előszedte ládácskájából azt a pár darabka cukros mogyorót, mit egy ízben Kairamtól kapott; Haniftól pedig két gránátalmát és néhány szem datolyát kunyorált ki, mire Csilla is előhozta kincseit, pár darabka szines selyemfonalat és egy pompás virágú, nagy granátalmafaágat, melyet a mult éjjeli vihar letört a csarnok előtt.
A szökőkút előtt a földbe dugva a virágos ágat, áhítattal aggatták rá a pirosra, sárgára festett cukrosmogyorókat, a datolyákat és a két fényeshéjú granátalmát, azután egymás kezét fogva, könnyes szemmel ültek le a márvány-medence szélére.
Semmi csillogó dísz nem ragyogott, egyetlen lángocska se világolt a szegény rabszolga-gyermekek karácsonyfáján itt a messze-messze távolban, e helyett azonban gazdagon elözönlé ezüst sugaraival a sötétkék égről alámosolygó holdvilág s barátságosan, vigasztalólag ragyogtak le hozzájuk a szikrázó csillagok...
Az üde éjjeli szellő lágyan simogatta szomorú halvány homlokukat s a visszaemlékezés keservétől meg-megremegő ajkuk csak szakadozott szavakban beszélt arról a bánatról, mely e percben szívüket eltölté...
- Ah, otthon, a drága hazában, e szent estén mindenki boldog, mindenki örül .
A család apraja-nagyja a közös szobába gyűlve, ünnepli a megváltás estéjét .
A szemekben öröm és szeretet, a szívekben a hála és megelégedés érzetével ölelik meg egymást, még a legszegényebb is örül és boldog ez estén, csak mi , mi ünnepeljük könny és fájdalom között a szeretet ünnepét, zokogá halkan Csilla...
- Igen, az boldog és elégedett lehet és mennyei öröm töltheti el szívét, a kinek családja van...
Én is éreztem ezt a csendes, boldog örömet.
De a kinek nincs!...
Ah, Csilla, kis hugom, én, ha drága hazámban lennék is - könnyek közt ünnepelném, mint itt ezt a szent estét, - mert nekem senkim sincs a világon.
Árván, egyedül állok... egyedül...
- Ott most hó van, nagy hó.
Minden fehér, a fák ágain zuzmara csillog .
Kastélyunk erdős bérc tövében fekszik, melyet hatalmas várromok koronáznak .
Most e komor romok is fehér lepelbe burkoltan néznek alá az erdő zuzmarás , fehér fáira, melyek alatt sokszor szánkáztunk és alá-alá siklottunk a síma hegyoldalról a völgybe...
Így kesergett a két fiatal, kiket a közös balsors napról-napra melegebb szeretettel fűzött egymáshoz, elbeszélve szerencsétlenségük történetét.
Midőn Edömér éjjeli megtámadtatásukig ért elbeszélésében, Csilla szeme villogni kezdett s kis keze ökölbe szorult.
- Ah, ha én lettem volna hugod, hát karddal kezemben segítettem volna a kastélyt védelmezni! kiáltá hevülten és midőn Edömér el-elakadó hangon atyja hősi halálát s az öreg Bálint legyilkolását elmondta, egyszerre hevesen a nyakába borult és megölelte:
- Te, te többet, sokkal többet vesztettél, mint én! rebegte megindultan.
De mondjad tovább...
- Már jóformán mindent elmondtam, de miután hugomként szeretlek, elmondom első álmomat és fogadásomat is.
Tudj meg mindent - s lásd, mennyire bízom benned!
Csilla Edömér kezét szorongatva, lélekzetét visszafojtva figyelt és mikor ez az utolsó szóig mindent elmondott, hevesen felugrott:
Edömér, bátyám, barátom, igérj meg nekem egyet!
Ha a menekülésre alkalmas időt és tervet találtál, vigy magaddal!
Óh, kérlek, ments meg engem is!
Én bátran osztozom veled minden veszélyben, elviselem a legnehezebb fáradalmakat és nélkülözéseket, csak vigy magaddal!
Elviszel?
- Ezt amúgy is meg akartam tenni...
De még sokat kell tűrnünk, szenvednünk , édes Csillám!
- Óh, akkor tudok, tűrni és szenvedni, ha csak egy parányi remény világít felém.
Soká lesz még?
- Soká!
Mert lásd először a környéket kell ismernünk, a tenger felé vezető utakkal kell tisztába lennünk, hogy menekülésünk biztos legyen.
De most ne erről beszéljünk.
Beszéld el te is, miként estél e szomorú rabságba s élnek-e még szüleid?
- Legelőször tudd meg nevemet...
Én Korláthkövy Csilla vagyok, gróf Korláthkövy Ágoston főispán leánya, édesanyám gróf Strattman leány , unokahuga a császár kancellárjának.
Úgy-e, bámulsz, hogy eshettem mégis fogságba? folytatá a lányka.
Szinte magam se tudom elhinni.
Az egész egy rossz, rémes álomnak tetszik, melyből minden percben várom a felébredést ...
Szegény, szegény szüleim!
Azt sem tudják, élek-e?
Ah, ha valaki hirt vinne nekik felőlem, azt milyen királyilag megjutalmaznák!
Éjszakákon át sokat gondolkozom felőle: a véletlen, vagy kiszámított cselszövény áldozata vagyok-e?
Te talán majd jobban meg tudod ítélni.
Hallgasd meg jól!
Anyai nagyanyám, Huerpa di Taragova Vegas grófné óriási vagyonát s drágaköveit én rám hagyta, mert nagyon szeretett...
Volt azonban egy unokaöcscse, Vega di Santaflora-Balboa gróf, kinek 5.000 aranyon kívül mit se hagyott, mert pazarló, gonosz ember.
De, ha én meghalnék, akkor az egész vagyon reá szállna.
Unokabátyám kétszer akart elveszíteni, de az ég mindig őrködött felettem, de őrködtek drága szüleim is, úgy, hogy senki se férhetett hozzám.
Egyszer, másfél évvel azután, midőn majd bennégtem felgyujtott kastélyunkban , az a hir jött, hogy Balboa gróf rokonunk végleg Brazíliába költözködött.
Atyám tudakozódásaira szintén hasonló válasz érkezett és évek évek után teltek el, de semmi hir se hallatszott felőle, úgy, hogy végre is nyugodtan lélekzettünk fel, hogy a veszély teljesen elmult...
A nyarat mindig felvidéki jószágainkon, az utóbbi években azonban, drága édes anyánk gyengélkedése miatt, a mehádiai fürdőkben töltöttük...
Ebben az évben nem a rendes időben indultunk, mert édes atyám öcscsének, Korláthkövy Kázmér zászlós úr Margit leányának menyekzőjére készülődtünk.
Mint a legközelebbi vérrokonoknál szokás, már a menyekző előtt három héttel megérkeztünk Tarnavárra, atyám azonban országos ügyei miatt Ákos bátyámmal, ki majdnem oly szép és nemes arcú mint te, később volt érkezendő.
A második hét végén, Margit néném, a menyasszony, két barátnéja és én , nagyszámú szolgakisérettel, eprészni indultunk a fenyvesek közé.
Sok epret szedtünk, mert kosaraink mind telve voltak és az ozsonnát az erdőben, a magas hegyháton költöttük el, - ozsonna után pedig rögtön indulni akartunk, mert nagyon messzire voltunk a vártól és falutól.
Lovaink már nyergelve vártak, de Margit még néhány szál virágot akart szakítani, midőn nagyszámú martalóc csapat rohant reánk minden oldalról.
A szolgakiséretet menten leaprították s minket, kik sikoltozva, jajgatva akartunk az erdőbe menekülni, elfogdostak.
Mi lett Margitból és barátnőiből , nem tudom...
De nem is tudok róla gondolkozni, mert szüntelen csak az szorongatja szívemet: mennyire sirat engem az én kedves jó anyám!...
Ah, tán a szíve is megszakadt utánam való bánatában, mert annyira, de annyira szeretett!
Hát atyám, az én büszke, hős édes atyám, kinek hadverő tekintete csak akkor olvadt szelidre, lágyra, ha rám nézett!
Mintha hallanám megrázó mély zokogását...
Hogy kereshetett mindenfelé!
Hogy kiáltozhatták nevemet az erdőben!...
Hát még Ákos bátyám, ki egy napra is alig tudott tőlem elszakadni!
Ikrek vagyunk - azért szeretjük egymást olyan kimondhatatlanul...
Ah, Edömér, ez fáj nekem annyira, hogy majd a szívem szakad meg bele.
Halottként siratnak, pedig élek, rabságban, szenvedésben , nyomorúságban, mint szolgáló, mint cseléd, olyan messze, olyan távol, hová még a madár se jut el tőlük.
Ah, ha ezt szüleim tudnák!...
A szívük szakadna meg a bánattól.
Ez az én történetem, végezte alig hallható hangon, könnybe borult szemmel.
Kimondhatatlan jól esett nekik, hogy végre-valahára feltárhatták egymás előtt szívüket és úgy érezték, hogy csak e naptól fogva értették meg egymást igazán s lettek valódi testvérek örömben, fájdalomban.
Tán az egész éjszakát elbeszélgették volna a szökőkút mellett, ha egyszerre csak Hanif hangja aludni nem parancsolja őket.
Forró kézszorítással váltak el tehát egymástól, de előbb megfogadták, hogy ezentúl mindennap találkoznak és őszintén közlik egymással minden bajukat , keservüket.
Hiszen a fájdalom sohasem oly nehéz, ha egy igaz, résztvevő szív segíti azt elviselni...
Ettől az estétől fogva csakugyan nem volt nap, hogy ne találkoztak volna, ha csak pár futó pillanatra is.
Csakhogy Csilla napról-napra komorabban, csüggedtebben panaszolta, hogy mennyit kell szenvednie kegyetlen úrnőjétől és a környezettől s egyre emésztőbb türelmetlenséggel sürgette Edömért, hogy találjon ki, eszeljen ki valami tervet a szabadulásra, mert már nem bírja ki tovább.
- Istenem a tanum, hogy magam is minden percben szeretnék szabadulni , válaszolt ez, de csak úgy a vak szerencsében bízva, minden előkészület nélkül, nem akarom kockára tenni a menekülést.
Csilla hevesen rántotta el kezét és dacosan a földre nézett.
- Mert félsz a veszedelmektől, mert nem mersz bátran neki vágni! - kiáltá ingerülten.
Edömér arca pirosra gyúlt e méltatlan szemrehányásra.
- Igazságtalan vagy, szólt gyengéd, szemrehányással.
Óh, Csilla, most e haragos percedben megint csak arra kérlek, a mit mindennap ismétlek neked : Tűrj, hajtsd meg fejedet engedelmesen úrnőd parancsai előtt!
Ne nehezítsd meg sorsodat dacosságoddal, ellenszegüléseddel!
Rabszolgák vagyunk, tehát tűrnünk, engedelmeskednünk kell.
Tudom, megint nem voltál szófogadó !
Dacoskodtál, ellenszegültél - és büntetést kaptál, úgy-e?
Azért vagy most annyira elkeseredve!
A leányka hevesen hátravetette fejét.
- Úgy van, eltaláltad!
- Nem voltam szelid.
Nem is tudok az lenni, e hitvány pogány néppel szemben.
Megbüntettek!
Egész mostanig be voltam zárva egy setét lyukba odafenn, - de azért mégse sütöm le előtte szememet; nem térdelek le úrnőm, Fatime előtt s nem csókolom meg a kezét, vagy ruhája szegélyét, mint a többiek teszik, bármennyit büntessenek is!
Nem, nem, soha !
Mert utálom, megvetem ezt a vad, pogány népet s boldog vagyok, ha megvetésemet csak egy tekintettel is elárulhatom nekik!
- Csilla, hugom! gondold meg, mi lesz ennek a vége!
- Nem bánom!
Öljenek meg!
Ah, ha én férfi volnék!
Ha férfi lehetnék, mint te!
Edömér szomorú, aggodalmas tekintettel nézett rá.
- Csilla, Csilla, remegek érted!
Te magad hiusítod meg menekülésünket .
Dacosságoddal, kevélységeddel ellenségeddé teszed az egész házat és majd minden lépésedet lesni fogják, hogy árthassanak.
Lásd, az én helyzetem, a türelem és engedékenység folytán mennyire javult.
Zsarnokom egészen jól bánik velem, mert türelmem és szó nélkül való engedelmességem egészen lefegyverezte.
Tán azt hiszed, nekem ez nem volt nehéz?
Nem lázadt fel ellene minden érzésem?
Csak én tudom, mit szenvedtem, mit kellett leküzdenem!
De legyőztem fellázadó indulataimat, mert szüntelen esküm és fogadásom lebeg előttem.
Csilla azonban nem fogadta meg e jóakaró tanácsot, hanem sértett büszkeséggel, szó nélkül ott hagyta Edömért, ki szomorúan és aggódva nézett utána...
Csakugyan Edömér sorsa - mint maga is mondá - napról-napra javult.
Midőn már egészen folyékonyan beszélte az itteni nyelvet, a fiatal zsarnoknak egy napon eszébe jutott, hogy a madzsarli rabszolga bizonyára meséket is tud mondani.
És ebben nem is csalatkozott, mert Edömér gazdag képzelete és költői kedélye a legegyszerűbb tárgyakat is olyan érdekfeszítően tudta előadni, hogy a keleti fiú, kinek a Nyugat mesevilágáról fogalma sem volt, lenyűgözött figyelemmel kisért minden szót.
E naptól fogva aztán nem volt kedvesebb embere neki madzsarli rabszolgájánál.
Abban a szobában kellett neki is aludni.
Megosztotta vele gyümölcseit és süteményeit, szóval oly melegen ragaszkodott hozzá, hogy Edömér nemes szíve is szeretettel kezdett feléje hajolni.
- Nem Kairam hibája, hogy kegyetlenül bánt velem, hanem azoké, kik e hibákban felnevelték, mentegeté magában.
A rabszolgák megvetésében, a keresztények gyűlöletében nőtt fel, nem csuda hát, ha fiatal szíve megkeményedett.
De sok nemes tulajdonsága is van, a mikért hibáit meg kell bocsátani, gondolkozék egy reggelen, mikor a lépcsős és csarnokos kutab (iskola) udvarán várakozott, míg Kairam lejött a torony felső emeletén lakó öreg dervistől , ki a Korán mondatait magyarázta neki minden héten egy külön órán.
Természetesen, a jó bánásmód és szeretet, mivel a ház fiatal ura a madzsarlit elhalmozta, valamennyi szolgát irigyévé tette.
Edömér sokszor rajtakapta hol az egyiket, hol a másikat, midőn utána leskelődtek, hallgatództak, sőt több ízben Hanifot is észrevette, a mint setét, gyűlölködő pillantással ólálkodott sarkában, midőn szokott foglalatosságait végezte.
De mindez nem tántorította el kötelmeitől.
Kiszabott dolgát pontosan , rendesen elvégezte, úgy, hogy nem tudtak semmikép sem beléje kötni, sem pedig a ház szigorú urának beárulni, ki rabszolgáinak legcsekélyebb mulasztását is példátlan kegyetlenséggel büntette.
Nemes boszu.
»Eh, vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaúrnak?
Eb a hite kölykei, vesszeje vár
És börtöne kész Ali urnak«...
Arany: »Szondy két apródja. «
- Csilla, ha ma nem is, de holnap bizonyosan meg fogja bánni, hogy gyávának , félénknek nevezett, reménykedett Edömér nap-nap után, midőn az alkony nyugalmas óráiban a szökőkútnál a lánykára várakozott, ki a szokott időben rendesen meg is jelent, de csak durcás, elfordított arccal csorgatá tele korsóit, azután szó nélkül elsietett.
Edömér, noha sértette a hideg, visszautasító viselet, még se tudott haragudni rá, hanem mindig új meg új mentséget keresett számára:
- Majd lecsillapul!
Büszke, érzékeny lelke nagyon el van keseredve.
Az ilyen érzékeny lelkek elkeseredettségükben az egész világra neheztelnek, - gondolá és egyik nap, barátságos, engesztelő hangon megszólította:
- Csilla hugom, ne epezd magadat annyira.
Nem akarom hinni, hogy reám haragszol.
A leányka, ki már menőfélben volt, erre visszafordult és hangjában , tekintetében szokatlan kemény hidegséggel kérdé:
- Van már valami terved a szabadulásra?
- Még nincsen, de szüntelen azon gondolkozom!
- Akkor nincs mit beszélnünk egymással! - kiáltá haragos türelmetlenséggel és tovább ment...
- Csilla! kiáltá Edömér fájdalmas hangon, miközben egy ugrással elébe került a mirtusbokrok között.
Nincs egy gyengéd szavad se hozzám, multkori sértéseidért?
Nem hittem, hogy ily önző és fejes légy!...
- Én meg nem hittem, hogy te ily kislelkű vagy!
Ha férfi lennél, cselekedni tudnál, nem pedig üres igéretekkel áltatnál.
Addig én hozzám ne szólj, ne beszélj, míg azt nem mondod: meneküljünk!
Akkor megint a régi vonzalommal leszek hozzád!
Addig semmibe se veszlek! és egy mellékösvényre fordulva , eltűnt a bokrok között.
Edömér haraggal vegyes fájdalommal nézett utána, míg csak fehérlő ruháját látta a bokrok között.
Csakugyan e naptól fogva alig beszéltek egymással , pedig e közben megint hónapok és hónapok multak el és a második karácsony is elkövetkezett.
Ezt azonban nem töltötték együtt, mint tavaly, noha Edömér az idén is megjelent a szökőkút mellett.
De csak maga szomorkodott egyedül , mert Csilla haragos duzzogásában ott fenn maradt a női osztályban és a gyengéd, vigasztaló szavak helyett inkább hallgatta a vén néger asszony örökös korholásait.
- Úgy látom a rabszolgaság kenyere kedvesebb a szabadságnál! mondotta másnap sebző gúnynyal, mialatt korsóját a magasba szökő vízsugár alá tartotta.
E méltatlan kifakadásra Edömért is elhagyta a türelem.
- Csilla, ne sértegess tovább!
Ha nem tudsz várni, kisértsd meg magad! kiáltá indulatosan.
- Szavadat adtad!
Tartsd meg hát e szót, ha férfi vagy!
- Megtartom, de te meg tanulj meg várni, tűrni.
A sorsot és alkalmat nem lehet egy önfejű, akaratos lány szeszélye szerint intézni.
Csilla gőgje nem bírta ezt viszonzatlanul elnyögni.
- Gyűlölni foglak, ha így beszélsz!
- Még ez se gátol, hogy meg ne mondjam neked az igazat, szólt Edömér higgadtan.
- No hát akkor gyűlöllek!
Hallod, gyűlöllek, te... te, ügyefogyott és nem kell a te segítséged! kiáltotta haragtól reszketve.
Edömér azonban, egy szót se válaszolva, elsietett, mert e percben fiatal urának hangját hallotta, ki az ő nevét kiabálta.
- Jer, jer, Szelim!
Atyám a Dsámi ed- Adlijeh- be ment, hol a sherif el lári fog estére prédikálni...
Szolgáld fel hamarosan az ashát, azután majd én fogok neked ma mesélni Agib királyfiról és Paribanu tündérről, - kiáltott elébe örvendezve, midőn belépett hozzá.
A mese végeztével, a két fiú még igen sokáig oly kedélyesen elcsevegett egymással, mintha nem is úr és szolga, hanem jó barátok volnának, - de ezen az estén Edömér nem mert Aleppóról és környékéről kérdezősködni, nehogy Hanif, ki mindenféle ürügyek alatt lépten-nyomon bedugta fejét, - gyanút merítsen.
Így is szüntelen sötét oldalpillantásokkal méregette a madzsarlit, ki olyan nagy kegybe jutott fiatal gazdájánál és gyűlölségének nem egyszer, egy-egy elejtett fenyegető szóval kifejezést is adott.
- Szelim te, holnaptól kezdve a kutab a Kurbán-bajrám ünnepek miatt pár napig zárva marad.
Ez okból hatalmas atyám reggel magával visz fostati jószágunkra az áldozati ürüket kiválogatni...
Megkérem, hogy te is velünk jöhess.
- Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle Kairam, mikor levetkőztette és erre ő is nyájasan jó éjt kivánva, összehúzta ágya fölött a szúnyoghálót.
- Te hitvány rabszolga, hogy mersz ilyen rövid tiszteletlenséggel köszönni a hatalmas Mahmud- el- Tebrisz fiának, há? riadt rá Hanif, előugorva az ajtófüggöny mögül, midőn Edömér kilépett a szobából.
- Mit vétettem, Hanif? kérdezte ez szeliden.
- Mit vétettél?
Hát nem tudod lesütni büszke szemedet!
Nem tudod meghajtani gőgös fejedet és szíved felett tisztátalan kezedet összetéve, nem tudod mély meghajlással kérni a prófétát és őrangyalait, hogy uradat őrizzék meg az éjszaka gonosz szellemei ellen, vicsorgatta rá nagy fehér fogait.
- Miért haragszol rám, Hanif?
Hiszen nem bántottalak semmivel! szólt az ifjú .
Vagy tán uram jó bánásmódját irigyled?
Hidd el, odaadnám neked, ha tudnám...
Hanif erre a szelid, nyugodt feleletre valami megszégyenülés formát érzett durva, kegyetlen szívébe lopódzni.
Nagyot fútt - és ezzel kifújta minden mérgét, azután kedvetlen dörmögéssel tovább ment a sötét folyosókon.
A másnapi reggeli után a két fiú megint a meséléshez fogott a hűvös teremben és Edömér gyakran le-leszaladt a konyhába, hogy a szűknyakú ezüst kantát a most készülő finom ibolya-serbettel megtölthesse.
A kövérképű aleppói szakács, ki egész sereg kuktával sütött-főzött az ünnepekre, - nyájas mosolylyal fenyegette meg kétágú villájával, melylyel a pisztácz- és gyümölcs-szeleteket forgatta a rózsalevelekkel fűszerezett olvadt cukorban.
- Szelim, Szelim! ne torkoskodjatok annyit Kairam effendivel!
Minden serbetemet megiszszátok!
Mi marad a Kurbán-bajrámra?
- Majd csinálsz másikat, jó Bendár!
Jól esik ám ez a hideg ital ebben a nagy forróságban, nevetett Edömér is.
- De tudod-e, hogy a messze-messze szíriai hegyszakadékok közül hordják teveháton a hűsítő havat és jeget.
Akkora hó, mint az öklöm, egy piaszterbe kerül.
No, de mindegy.
Allahra mondom, nem sajnálom tőletek.
Nesze, kapd be frissen ezt a cukros dinnyeszeletet, mondá a derék szakács, ki Edömért kiválóan szerette és sokszor lebeszélte róla Hanifot, mikor valami kegyetlen dologgal akarta terhelni, vagy be akarta árulni, hogy megbüntessék.
- Köszönöm, derék Bendár te! mondá és megtöltve a kis kantát a hűtőből, - elsietett.
- Ha üres lesz, csak jer, nemsokára kész lesz a rózsa-serbet is! kiáltotta utána.
Már jó délután járt az idő és éppen az igért rózsa-serbetért akart sietni , melyre Kairam különösen vágyódott, midőn egyszerre zajos dobogást és indulatos szóváltást hallott az udvaron.
E szokatlan lármán megütődve, sietett a csarnok végére, de majd elejtette a kantát megdöbbenésében, midőn Csillát látta ott össze-vissza tépett ruhákban a rabszolgákkal huzalkodni...
Arca izzott, könnyes szeme szikrázott és ujjait védekező saskeselyűként karmolásra görbítve, lihegő kebellel állott a kárörvendve vihogó cselédség között.
- Csilla!
Csilla!
Mi történt az Isten szerelméért? kiáltá, közibük rohanva.
A lány arca még izzóbb lett, mikor minden tagjában remegve s elcsukló zokogással felelé:
- Ellenszegültem a büntetésnek... s most úrnőm Haniffal és a fekete Ibrahimmal meg akar korbácsoltatni.
- De hát hogy történt?
Miként tudtál annyira elfeledkezni magadról? kiáltá Edömér fájdalmasan.
- Óh, ne gyötörj te is kérdéseiddel!
A baj már megtörtént.
A büntetést kiállom, de a gyalázatba belehalok!
Nem, nem élem túl e szégyent!
Menj , Edömér menj, hacsak egy kicsit szeretsz, ne légy tanuja gyalázatomnak ...
Eredj innen, az Istenre kérlek!...
Eredj hát, mert előtted halok meg!
Edömér egy pillanatig tanácstalanul nézett szét és midőn Hanifot látta a többágú szijkorbácscsal közeledni, hozzá rohant:
- Óh, Hanif, te vagy a büntetéssel megbízva?
- Én hát, mi bajod vele?
Te ártsd magad olyan dologba, mi nem illet!
- Hanif, derék Hanif, várj egy keveset!
Ne kezd el a büntetést!
Tudod, hogy fiatal gazdám nagyon szeret!
Várj addig, míg megkérem, hogy járjon közbe édes anyjánál, könyörgött neki olyan hangon, hogy még ennek durva lelke is megindult bele.
- Nem lehet, Szelim, nem lehet!
Nézd, hogy leskelődnek onnan felülről a szolganők.
Várva várják, hogy ez az akaratos, önfejű teremtés végre kikapja a magáét.
Csak a félszemű Ibrahimot várom!
Egy percet se késhetek tovább , egy percet sem!
- Csak öt percig várj, jó Hanif, csak öt percig!
Óh, tedd meg kérésemet .
Allah meg fog érte áldani!
- Talán csak nem húznak érte karóba, ha egy kicsit várok! dörmögé magában , azután félhangon megszólalt: Siess hát, de gyorsan!
Ibrahim mindjárt jönni fog.
Edömér lélekszakadva rohant vissza a csarnokba, Hanif pedig kétkedő fejcsóválással nézett utána:
- Hiába sietsz, - nem használ semmit!
Kairam effendi szintén nem tűri az akaratosságot - épp úgy, mint édes anyja, Fatime...
De, ha a fiatal effendi meg is bocsátana, Fatime senkinek nem bocsát meg soha!
Ez alatt Edömér rohant vissza urához, ki kerevetén ülve várakozott a serbetre.
Dúlt arccal vetette magát lába elé és összetett kézzel kiáltá:
- Óh, uram, könyörülj rajtam!
Kairam meglepődve nézett rá.
- Mi bajod van, Szelim!
Szemedben könnyeket látok!
Mi történt?
- Óh, uram, Fatmát, kegyelmes anyádnak fiatal rabszolganőjét, meg akarják korbácsolni az udvaron...
- Csak ez!
Allahra mondom, majdnem megijesztettél!
Azt hittem, neked történt valami bajod! vágott közbe elodázó kézintéssel.
- Óh, uram, az a szegény lányka meghal szégyenében!
Könyörülj rajta én érettem!
Óh, siess!
A percek múlnak.
Szánd meg ama szerencsétlen gyermeket , kinek úgy is nehéz sorsa van!
- Ha segíteni tudnék, éretted segítenék rajta, bármilyen csodálatos is a kérelmed! szólt Kairam elkomolyodva, de anyám parancsának nem szabad ellentszegülni!
Annak meg kell történni, Szelim!
Edömér szemében könnyek égtek az aggodalom és tehetetlenség facsarta kétségbeeséstől:
- Gondolj Allahra, ki téged mindennel dúsan megáldott és ezentúl még jobban meg fog áldani, ha könyörülő leszel!
Légy könyörületes a szegény rabszolga leányka iránt, uram, Kairam.
Hiszen én nemcsak rabszolgád vagyok, de szívemből szeretlek! - kiáltá és felindultságában mindenről elfeledkezve , gyengéd esdekléssel borult fiatal ura és parancsolója nyakába s mindkét karjával átölelte.
Kairamban a gőg és hazájának szertartásos szokásai erősen küzdöttek a vonzalommal, mit Edömér iránt érzett, de aztán valami eddig nem ismert , jóleső melegség rezgett át szívén, úgy, hogy az ölelést melegen viszonozva , meghatottan mondá:
- Kelj fel, Szelim!
Hogy pedig lássad, mely jó szivvel vagyok hozzád, azonnal anyámhoz sietek.
De azért ne örülj, ne remélj, szakítá félbe egész komolyan , midőn Edömér örömkiáltással felemelkedett.
Az én anyám szigorú , kimondhatatlan szigorú!
Nagyon félek, hogy kereken el fog utasítani...
Ezzel fürgén felugrott a kerevetről és midőn a két fiú megfordult, a félszemű Ibrahimot látták az ajtó mellett várakozni, kin meglátszott, hogy látója , hallója volt mindennek.
Kairam haragtól elveresedett arccal riadt rá:
- Mit keressz itt, te félszemű eb?
Ki engedte meg, hogy ide belépj!?
A félszemű álnok vigyorgású arcán egy vonás se mozdult.
- Hanif küldött be, hogy parancsaidat vegyem!
Szidi!
A büntetést végre kell hajtanunk!
- Várj!
Míg anyámhoz megyek!
A két fiú sietve lépdelt végig a csarnokon és az udvarra érve, látták, hogy Hanif ugyancsak nyujtogatja hosszú nyakát az ajtó felé, Csilla pedig a kétség és remény között ingadozva szorította össze keblén kaftánkáját , melyet két rabszolga már-már le akart tépni róla.
- Hanif, ne nyúljatok addig e lányhoz, míg anyámmal nem beszéltem, - parancsolá Kairam komoly, határozott hangon, miközben felsietett a lépcsőkön, melyek a ház szigorúan elkülönített felső részébe: a női osztályba vezettek.
A folyosókon mindenfelé drága perzsa- és szmirnaszőnyegek függtek a fákból és kövekből faragott oszlopokon, a füstölőkből pedig átható ambra- és benzoë-illat terjengett teremről-teremre, melyeket aranynyal hímzett nehéz bársony függönyök zártak el egymástól.
- Szandzsabagli, jelentsd anyámnak, hogy fia szeretne orcája fényében és szeretetében gyönyörködni, parancsolá a kék bársony ajtó-függöny előtt álló rabszolganőnek.
Fatime, két éneklő fehér rabnőjétől környezve, egy alacsony kereveten ült , melynek gömbölyű vánkosára és szőnyegén Kelet legszebb himzőművészete ragyogott.
Vérvörös selyem turbán folyta körül hosszan alákigyózó holló-fekete fürteit , melyeket hátulról szikrázó drágakövekből álló, koszorúforma aranydiadém tartott össze, s ebből folyt alá az a pókháló finomságú aranyfátyol is, mely majdnem sarkáig leért - és csodája volt Kelet szövőművészetének.
Bő, egészen az apró lábfejekig érő fehér khinai selyem salavári , aranyfonással áttört, térdig érő citromsárga felső ruha és drága gyöngyökkel hímzett apró veresbársony, hegyes orrú papucskák egészítették ki öltözetét.
- Allah áldása szálljon anyámra! mondá Kairam, miközben kezét mellén keresztbe téve, tiszteletteljes meghajlással megállt az ajtóban.
- Allah áldása rád, fiam! felelt mély hangján Fatime is, miközben büszke homlokát, melyen egy nagy csillagforma brilliáns ragyogott, fia felé fordította.
Lépj be, fiam, anyád megengedi... és kedveskedő mozdulattal maga mellé húzta a kerevetre.
- Na, most mondja el az én halvány arcú Kairamom, mi vezeti ilyen szokatlan időben ide?
- Egy kérés, drága anyám!
Rabszolganőd, Fatma, engedetlen volt és azért megbüntetendő...
Tudom, hogy megérdemli a legszigorúbb büntetést, de mégis , drága anyám, engedd kegyelmednek napját a szerencsétlenre sugározni és engedj meg neki ez egyszer.
Fatma nevének említésére Fatime büszke homloka elkomorult, s fekete , parancsoló szeme, mely eddig szerető gyengédséggel pihent fiának arcán , haragos villámokat szórt.
- Fiam, micsoda beszéd ez!
Hogy kérhetsz anyádtól ilyen esztelen dolgot!
- Anyám...
- Miért ártja magát, a hatalmas Mahmúd- el- Tebrisz fia egy nyomorult rabszolgalány dolgába, ki akaratosságáért büntetést érdemel?
- Ah, anyám, - bocsáss meg fiadnak.
Rabszolgám, Szelim, aki igen jó és hűséges szolga, könyörgött érte.
Oly szívszakadva könyörgött, hogy nem tudtam neki ellenállni.
Érte tevém csak, de óh, anyám, derítsd rá kegyelmed napját és bocsáss meg neki én érettem...
- Hogy még makacsabb, még fejesebb legyen az az alávaló rabszolga-lány !...
Nem, nem, soha! mondá Fatime szigorúan.
- Anyám, parancsod és akaratod szent előttem s mindig az fog maradni.
De engedj még egy szót, - csak egy szót még!
Oh, teljesítsd kérelmemet, tedd boldoggá fiadat!
Szelim oly gyönyörű regéket tud beszélni, oly jó, oly hűséges, hogy nem szeretném megszomorítani.
Ha szomorú lesz, akkor nem tud oly szép regéket mondani...
- Mit, egy nyomorult rabszolga!
Ha szomorú lesz, ha nem akar regélni, a korbács majd engedelmességre készteti.
Egy szót se többet, fiam!
Untatsz már ezzel az esztelenséggel...
- Ah anyám, csak egy szavadba kerül - egyetlen megbocsátó szóba...
Mondd ki e szót, tedd boldoggá fiadat! kérte, könyörgött neki leghízelgőbb hangján és legkedveskedőbb öleléseivel.
Fatime setét szemöldei összehúzódtak; haragudni próbált, de az anyai szív utoljára mégse tudott ellenállni fia esdekléseinek, bármily kérlelhetlen természetű volt is máskülönben.
- Hallgass ide, Kairam!
Az a lány nem maradhat büntetés nélkül, de, hogy kérelmed mégis teljesítve legyen, - megengedem, hogy rabszolgád, Szelim állja ki helyette a büntetés felét...
Annak a lánynak bizonyára nagyobb büntetés lesz, ha mást lát szenvedni maga helyett - és jövőre óvakodni fog minden hibától.
Ezzel meg van oldva a kérdés és ez az én utolsó szavam!
- Oh, anyám... ez!... kiáltá Kairam méltatlankodó hangon.
Fatime arca jéghideg szigort öltött:
- Kairam, mivel tartozik a fiú anyjának? kérdé büszke méltósággal.
- Feltétlen engedelmességgel, anyám! felelt ez halkan, miközben fájdalmas arccal csókolá meg anyjának szikrázó gyűrűkkel terhelt kezét...
- Úgy van!
És most menj, fiam és ne kérj többet.
Úgyis sokat engedtem, - tudod, hogy szavamnak ura szoktam lenni.
Nehéz szívvel lépegetett alá tehát a lépcsőkön és mellére csüggesztett fővel közeledett a feszülten várakozó csoport felé, mely szomorú tekintetéből mindjárt megtudta, hogy nem hoz semmi jót...
- Tudtam, hogy így lesz! biccentett Hanif a félszemű Ibrahim felé, ki erre megint felkapta a falhoz támasztott basztonádot, Edömér pedig eléje rohant:
- Megbocsátott?
Elengedte büntetését? kérdé aggodalmas várakozással.
Kairam csak néma fejrázással felelt.
- Oh, uram, csakugyan nem tudtad kegyelmes anyád szívét meglágyítani ? kérdezte remegő hangon.
- Mindent elkövettem, Szelim, mindent!
Anyám bár nagyon fel van a lány fejessége miatt bőszülve, annyit mégis megengedett a kedvemért...
Oh, Allah , hogy is mondjam meg neked...
Nem, nem, azt nem engedhetem, hogy te...
- Oh, beszélj, beszélj hát!
Mégis van valami remény? sietteté Edömér leírhatatlan izgatottsággal.
- Van, de rosszabb magánál a büntetésnél...
A lánynak nem lesz semmi bántódása, ha te a büntetés felét elszenveded érte... de én ezt nem engedem !
Nem!
Hadd szenvedjen ő!
- Hála Istennek! ujjongott Edömér.
Szívesen elszenvedem érte akár az egészet .
Ő lány és gyenge; én pedig férfi és erős vagyok!
Ezzel sebesen ledobta magáról övét, dolmányát és oda állt a szolgák elé.
Csilla csak most értette meg, miről van szó.
Dacosan villogó szemét forró könnyár lepte el és felsikoltott.
- Nem, soha!
Inkább meghalok, semhogy te szenvedd el helyettem a büntetést !
Itt vagyok, Hanif, Ibrahim!
Üssetek, hogy meghaljak!
Kairam álmélkodva nézett az alacsonynak, megvetettnek tartott rabszolgalányra!
E nemes versenyből sejteni kezdé, hogy az eddig lenézett és megvetett rabszolgákban is nagylelkű, nemes, önfeláldozó lélek lakozhatik...
- Ibrahim!
Hanif!
Hallottátok úrnőtök parancsát, fordult hozzájuk Edömér nyugodt, határozott hangon.
Fatma szabad, ha én kiállom helyette a büntetést.
Nos, hát én kiállom.
Ő rá nagyobb szégyen volna, mint reám.
Én erősebb vagyok, jobban kibírom.
- Nem, Szelim!
Neked nem szabad ártatlanul szenvedned!
Várjatok, még egyszer anyámhoz megyek! kiáltá Kairam megrendülten.
- Ne menj, effendi, ne menj, szólt intőleg Hanif, a tovasiető fiú elé állva .
Ne menj!
Anyád, a nemes Fatime, haragudni fog.
Azután a próféta első parancsa is így szól: Tiszteld és hajolj meg atyád és anyád akarata előtt!
- Ibrahim és Hanif, mit tétováztok! kiáltott közbe Edömér felcsattanó hangon .
Hanif, vezettesd el innen Fatmát.
Ez a látvány nem neki való...
Azután tegyétek, mit úrnőtök parancsolt!
Csengő hangon mondá e szavakat s olyan büszkén állt ott nemes arcával, mintha ő lenne az úr és parancsoló, nem pedig, a büntetésre ítélt rabszolga.
Hanif mogorván intett a kérdő pillantással rá meredő szolgáknak, kik erre a sikoltozó, ellenkező Csillát tovahurcolták...
Az ajtónál azonban kitépte magát kezükből és Edömér felé terjeszté karját, de Kairam bőszülten elébe ugrott.
- El innen, el!
Fejeskedj máskor is!
Van a ki elszenvedi helyetted a korbácsot! riadt rá indulattól fulladozó hangon.
Csilla pedig felsikoltott , mintha szíven döfték volna és, ha fel nem fogják, leroskad a küszöbre.
Ekkor a kőszívű Ibrahim, ki egyik legnagyobb ellensége volt Edömérnek , letépte hátáról az inget...
- Tizenöt korbácsütést és nem többet! mormogá Hanif és hiába igyekezett eltitkolni, még az ő durva hangja is remegett a sajnálattól.
Ne üsd erősen , Ibrahim! mormogá, de már akkor fütyölve csattant el az első ütés.
Kairam hangosan feljajdult, mintha őt érte volna az ütés és vele sírt , jajgatott Bendár, a jószívű szakács is, s gömbölyű, pufók arcán csak úgy patakzottak végig könnyei.
Súlyos csattogással hullott ütés-ütés után lefelé.
A rhinocerosbőr korbács ujjnyi vastag ágai fütyölve, sivítva hasították a levegőt, mert a hóhérszívű Ibrahim nem ismerte a részvétet s könyörületet.
Edömér azonban a legkisebb jajszó nélkül tűrte a velőkig hasgató fájdalmakat , s gyengéd bőre minden ütés után felrepedezett, úgy, hogy mezítelen hátáról egész vérpatakok ömlöttek alá és a fehér salavári csakhamar egészen piros lett kiomló vérétől.
Fogait görcsösen összeharapva, minden erejét megfeszítette, hogy a tizenötödik ütést is állva kibírhassa!
Pedig nehéz volt.
Mert már káprázó szeme előtt összefolyt minden, agya lüktetett , zúgott, s szédülő fülcsendülés között az ájulás környékezte.
De szüntelen csak e gondolattal erősíté magát:
- Hogy állta volna ezt ki Csilla! gyönge fehér bőrét halálra szaggatták volna ezek az irtózatos ütések...
Végre elcsattant az utolsó ütés is!
Ez volt a legsúlyosabb, mert a félszemű , fekete hódér, minden erejét összeszedve, két kézre fogta a korbácsot!
- Kutya, hóhér!
Dögölj meg apáddal! üvölté Bendár neki keseredett dühvel , midőn Edömér hosszú sóhajjal rogyott le a vértől áztatott földre: A félszemű kaján arcán azonban egy vonás se mozdult, hanem csak egykedvűen törülgette a véres korbácsot.
Hanif rögtön mellette termett és felemelve, kimosta, bekötözte a mély sebeket, melyeknek széléről cafrangokban csüggött alá a roncsolt bőr és hús...
- Szelim!
Szelim!
Ne halj meg!
Úgy-e, nem halsz meg!
Óh, Allah, segíts!
Hanif nézd, nem mozdul és milyen halavány! jajgatott Kairam, midőn Hanif szobácskájába vitte és a derékaljra fekteté.
E jajgatásra Edömér felnyitotta szemét.
- Nem, nem halok meg, uram! szólt erőtlen mosolylyal.
Most már jól van minden, hamarosan meg fogok gyógyulni...
Ah, ha Fatma kapta volna e büntetést!
Gondold el, uram, az egészet, harminc korbácsütést!
A gyönge lányka belehalt volna...
Óh, nem is hiszed, milyen boldog vagyok!
Kairam , kedves, jó uram.
Holnap már nem fog fájni semmit és én gyönyörű szép történeteket fogok neked mesélni jó szívedért.
Meglásd, milyen hálás leszek mai közbenjárásodért...
Kairam most volt legelőször szolgájának szegényes kamrácskájában - és sokáig ült ágya mellett, láztól égő kezét szorongatva, s mikor felállt, hogy távozzék, zokogva borult a nyakába és megcsókolta.
A kísértés.
és akkoron ismét vivé őtet a sátán egy nagy
magas hegyre, és megmutatá néki e világnak
országait és azoknak dicsőségeit.
És mondá néki :
»Mindezeket neked adandom, ha leborulva imádsz
engem.«...
És mondá neki Jézus »Távozz tőlem ,
Sátán!«...
Máté.
Evang.
3-4. r .
Mit érzett ezalatt Csilla?
Soha ahhoz fogható fájdalmat és gyötrelmet még nem érzett, midőn hallotta az ütések csattogását, melyek az ő fejessége, akaratossága miatt ártatlan barátja mezitelen hátát szaggatják.
És ő gyávának, férfiatlannak nevezte!
Szemébe mondta, hogy megveti, gyűlöli .
- Lenézte, sértegette még tegnap is, - és ő ma ilyen nemesen fizeti vissza a bántalmakat!
Zokogva vetette magát kamrácskájának padlózatára, s úgy érezte, mintha büszke lelkében valami darabokra szakadt volna, szívébe pedig soha ki nem húzható tövis tört bele...
- Oh, istenem, istenem!
Edömér, Edömér!
Ezt a két szót mormolták ajkai és midőn a vén Kadun-Kiet Chuda belépett hozzá, olyan megtört, kétségbeesett pillantással nézett fel rá, hogy még ennek érzéketlenné kövült szíve is megesett rajta egy pillanatra:
- Maradj csak, nyugodd ki magadat reggelig, mormogá - és ott hagyta.
Ez a magányosság kimondhatatlan vigasztalás volt reá nézve.
Kétségbeesés és önvád között eltévedt lelke visszatalált önmagához:
Mit kiáltott Edömér fiatal ura neki.
»El innen, el!
Fejeskedj máskor is!
Van, ki elszenvedi helyetted a korbácsot!«
Igen, ezt kiáltotta dühös megvetéssel a fülébe...
És e szavak késként járták át szívét!
Ennek nem szabad megtörténni soha!
Vezekelni fog minden eddigi hibáiért, Edömér jó tanácsait pedig szívébe vésve, egész életén át követni fogja, s ő róla vesz példát a kitartásban és türelemben...
Napszállat után csendesen kisurrant kamrájából.
A folyosókon és a termekben már égtek a selyembojtos, tarka üvegekkel felcifrázott függőlámpák és a gömbölyű előcsarnokban csak Szanzsabaglit és a vén felügyelőnét találta, kik lopva holmi nyalánkságokon torkoskodtak, a többi nő pedig a körülkerített lapos háztetőn élvezte az alkonyat üdítő levegőjét.
- Engedd meg, minilla, hogy Szelimet kissé ápolhassam! kérte olyan szelid , könyörgő hangon, hogy majd leesett az álluk csodálkozásukban.
Allah!
Mégis történnek csodák a nap alatt.
Ez a fejes, büszke jószág egyszerre, hogy megjámborult!
- Megérdemli - csak eredj! biccentett reszketős fejével a vén asszony.
Mikor aztán sok ide-oda tapogatódzás után, ráakadt a kamrácska szűk ajtajára , a félhomályban észre sem vette, hogy egy férfialak csendesen félrehúzódik a beteg mellől és megvonul a sarokban...
Edömér lázas önkívületben hánykolódott ide-oda nyomoruságos fekvő helyén s összefüggéstelen szavakat mormolt.
Reszketve térdepelt le melléje és zokogva csókolá össze a forró kezeket...
- Miattam, miattam szenvedsz, barátom, védőm, testvérem!
Egy szóval, csak egy szóval mondd, hogy megbocsátasz!
És mintha forró könnyei, mind megannyi hűsítő cseppként hullottak volna kezére.
Edömér egyszerre csak felébredt és megismerte hangjáról.
- Mily jó vagy, hogy eljöttél! mondá száraz, tikkadt hangon és gyengéden megszorította kezét.
- Edömér barátom, testvérem, megbocsátasz-e nekem? zokogott Csilla.
Bocsáss meg, oh, bocsáss meg!
- Mit bocsássak meg, kis hugom?
- Oh, ne légy ilyen jó, ne ilyen nemes!
Mert még jobban összetörsz, lesujtasz vele.
Boldog lennék, ha kemény, haragos lennél hozzám, hogy szeretetemmel , alázatosságommal kivívhatnám bocsánatodat.
Nagylelkűséged szúró tövisként hasogatja szívemet.
Gyávának, férfiatlannak neveztelek téged, a legnemesebb s legbátrabb szívet a világon!
- Azt én már régen megbocsátottam neked, mert elkeseredésedben mondtad.
- Megbocsátottál?
Ah, Edömér bátyám, köszönöm, szívemből köszönöm neked.
Ime , szent fogadási teszek, hogy e naptól kezdve minden hibámat levetkezem s megtanulom tőled, hogy kell a balsorsot nemesen, hallgatagon elviselni , hogyan kell várni és remélni.
- E fogadásoddal boldoggá tettél!
Ne csüggedj!
Isten meg fog bennünket segíteni...
E pillanatban egy hang szólalt meg mellettük, melyben Bendár hangjára ismertek:
- Várjatok, világot hozok, hogy lássátok egymást és te, Szelim, megihasd a hűsítőt...
Kevés idő mulva visszatért egy tarkára festett és szines teveszőr-bojtokkal beaggatott szarulámpással, melyben juhfaggyu-gyertyák égtek.
Edömér megindulva nyujtá feléje jobbját, mert most látta csak, hogy fekvő helye körül van rakva mindenféle frissítővel és ízes nyalánkságokkal.
Másnap ugyan egy kissé jobban érezte magát attól a gyógyító erejű balzsamtól , mivel Hanif a sebeit bekötötte, de ez a javulás csak rövid és látszólagos volt.
Sebei, a nagy forróság következtében tüzes genyedésnek indultak , sorvasztó láz gyötörte és emésztette erejét, úgy, hogy gyakran eszméletét vesztette a tűrhetetlen fájdalmaktól.
Erős természete azonban győzedelmeskedett.
Lázai elmaradtak, sebei szépen hegedni kezdtek és Hanif megjövendölte, hogy két hét mulva egészen meg fog gyógyulni.
Erre a jó hirre Csilla örömkönnyeket sírt, Kairam pedig víg ujjongásra fakadt, kivált midőn Edömér azt is megigérte, hogy annyi mesét fog mondani , amennyi csak tetszik.
És pedig szebbnél-szebbeket!
- Nagy titkot súgok neked, Szelim!
Atyám Damaszkusba utazott.
Alighanem Sztambulba, a napfény és örömök városába költözködünk, mert atyám vitéz hire egészen a padisah füléig eljutott és a nagyvezér valószinűleg a te hazádban szándékozik egy pasalik kormányzásával megbízni.
»Az ozmanoknak legvitézebb hőseit kell a meghódolt tartományok élére állítani, mert a keresztények mozgolódni kezdenek« - így mondotta atyámnak Tevfik pasa bizalmas müteszelimje, - ujságolta nagy titkosan Kairam, a mire Edömér szíve nagyot dobbant.
- Óh, ha ez beteljesülne!
Ha ő, bár rabszolgaként is, visszajuthatna hazájába!
Milyen könnyű lenne ott a menekülés!
A reménynek már eme gyenge, halavány csilláma is annyira fellelkesítette Edömért, hogy ihletett hangon hazájáról kezdett beszélni.
S annyi szépet , oly csodálatos dolgokat mondott el a távoli Magyarországról, hogy Kairam egész tündérországnak képzelte.
A távol Kelet nyomorúságos kis szögletkamrája egymásután hallotta a Csodaszarvas, Isten kardja, Attila fiainak és Csaba vezér égi útjának bűbájosan szép regéit, melyek vetekednek az »Ezeregy éjszaka« legszebb meséivel.
A regékbe észrevétlenül beleszövődött a valóság is, mert Kairam kielégíthetlen tudásvágygyal kérdezősködött arról az országról, ahol ilyen regék, olyan hősök születnek, melyek előtt eltörpülnek az ő regéik valamennyi tündérkirályfiai és hercegei, és ifjú szívének egész melegével kezdte azt az ismeretlen országot szeretni, hol olyan lelkek teremnek, mint az ő Szelimje.
És vágyódott meglátni ébren, álmában az ifjú szív áloműző , kielégíthetlen sóvárgásával...
Ekkép telt el rövid, de szép álomként a két hét és Edömér teljesen felépülve hagyta el ágyát, a harmadik hét végén pedig csak mint rossz álomra emlékezett vissza hosszú betegségére, annyira visszanyerte elébbi erejét , frisseségét.
A boldog napoknak ekkor azonban vége szakadt.
A ház büszke és hatalmas ura nagyszámú vendég kiséretében érkezett vissza Damaszkusból, a rózsák városából, kiknek tiszteletére, a küszöbön álló ünnepek alkalmából, fényes vendégséget szándékozott rendezni.
Edömér még lélekzeni se ért rá, annyira tele volt mind a két keze dologgal.
E napra fényes selyem ruházatot kapott, mert neki kellett a főfő-vendégeket kiszolgálni.
- Te, Szelim, megint új titkokat mondok! sugdosá neki Kairam, midőn este a szolgálattól szabadulva, a lugossá alakított csarnokból együtt nézték a kerti ünnepséget.
A magyarországi pasalik bizonyos.
Innen Sztambulba megyünk.
Kihallgattam, mikor atyám a damaszkusi pasával és a szeraszkirrel tanácskozott.
Látod, az a nagyhasú háromrét tokájú ember a damaszkusi szeraszkier.
Roppant kegyetlen a rabszolgáihoz.
Halálra korbácsoltatja őket , ha vétenek.
Jószágain rabszolgákkal szántat, emberek hajtják malmait ökrök s lovak helyett.
Mindenre, de mindenre embert használ, mert az olcsóbb a lónál és ökörnél.
Edömér iszonyattal vegyes utálattal fordult el ettől a hiénaszívű hájbálványtól, ki a nappali étkezés alatt őt is olyan feltűnő furcsa tekintettel vizsgálta...
- Beszélj másról, ne erről a potrohos hóhérról.
- Igazad van!
Még nem mondtam el mindent.
Sztambulba való költözködésünk tehát bizonyos, de atyám addig nem akar elmenni, míg régi fogadását : Mekkába, a próféta sírjához való zarándoklását be nem váltotta.
Bár csak te is velünk jöhetnél a szent városba, - de oda nem szabad hitetlennek belépni...
Hanem azért mégis megkérem atyámat, hogy velünk jöhess!
Edömér mosolygott.
- Hidd el, az úgy van!
De mit mosolyogsz, Szelim?
- E szón mosolyogtam »hitetlen«!
Mert lásd, óh én jó uram, a keresztény vallás, Jézus Krisztus irgalmas vallása nem azt mondja, mint a tietek : » Üldözzétek, pusztítsátok a hitetleneket!« hanem arra tanít, hogy szeressétek embertársaitokat, még ellenségeiteket is és aki téged kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!
- És a te vallásod is ilyen?
Fatmáé is? kérdé Kairam feszülten.
- Mindaketten keresztények vagyunk! felelt Edömér nemes egyszerűséggel .
Sokszor kérdezted tőlem, mi adott erőt, hogy azt a sok fájdalmat és keservet el tudtuk viselni?
Erre most megfelelek.
Vallásom!
Ebből merhettem vigaszt , megnyugvást, lelkierősséget.
- Szelim, mondd meg igazán, de igazán!
Mikor az éles nyílvesszővel megsebeztelek, nem gyűlöltél, nem esküdtél boszut ellenem?
És nem átkoztad anyámat, mikor a korbácsütések alatt összerogytál? kérdezte Kairam mohó várakozással.
- Nem!
Istenhez fohászkodtam, hogy adjon erőt a további megpróbáltatások elviselésére!
És Jézus Krisztusra gondoltam, ki bűneinkért szintén kínhalált szenvedett, hogy megválthasson.
- Óh, milyen csodás dolgokat beszélsz te!
Szelim, beszélj, beszélj sokat erről a te vallásodról! kiáltá elragadtatva, és szorosan melléje ült, hogy egyetlen szót se veszítsen el belőle.
Edömér örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Kairam fogékony lelkébe elhintse a nemes magvakat, nem is sejtve, hogy az így elvetett jó magvakból ő rá nézve a romlás és veszedelem méregfája fog kinőni.
Az ünnepélyek lezajlásával ugyanis az előkelő vendégek egyenként útrakeltek és midőn az utolsó is távozott, a félszemű Ibrahim kihallgatásra jelentkezett a ház uránál.
Földig érő hajlongások között lépett a hűvös elfogadó terembe.
- Allah áldása s kegyelme szálljon az én vitéz és hatalmas uramra!
A próféta áraszsza reád jóságát, s találjon akaratod nála tetszést és meghallgatást mindenekben...
Mahmud- el- Tebrisz, úgy látszék, már várt reá, mert komoran intett:
- Beszélj!
Tudod, nem szeretem a sok szót.
Röviden, de csak az igazat.
Hozzá ne tégy, de el se végy belőle.
- A próféta kegyelme ne érje fejemet, ha hamisan beszélek, kegyelmes úr.
A te füleid megtudják az igazat a hazugságtól különböztetni.
Megbíztál, hogy a keresztény rabszolga minden tettére, szavára figyeljek, mert változást vettél észre fiadon - a próféta kertjének eme legszebb fiatal pálmahajtásán , kire Allah kegyelmének tengerét és malasztjának rózsaillatát öntse...
E változásra én figyelmeztettelek, mert láttam, hogy gonosz, behálózó szavaival, megvesztegető tekintetével az igazi muzulmán erkölcsöktől elcsábítja...
Mahmud- el- Tebrisz fagyos nyugalommal hallgatott, s rideg, büszke arcán egy vonás se mozdult.
- Önön szemeiddel láttad, mint viselte el a korbácsütéseket, mint sírt , jajgatott fiad, a büszke Abu- Tebriszel- Fáhli vére egy nyomorúlt rabszolgán , mint hullatta büszke szemének könnyeit, e gyűrűkbe, ékességekbe való drága gyöngyöket egy hitetlenért.
Többször intettelek, uram, hogy fiad tisztátalanná lesz, bemocskolja magát, mert - óh Allah, óh Mohammed, ne büntessetek e szóért! s te se büntess hatalmas úr! - e gyaur kutya, urát és parancsolóját meg merte ölelni és barátjának nevezte...
A büszke szemöldökök egy percre, mintha setéten összehúzódtak volna a keményen villogó szemek felett.
Ibrahim ravasz oldalpillantással lesett urára:
- Mindezek, óh én uram, csak csekély vétségek ahhoz képest, mit a gyaur rabszolga a Leilet- en- Nuktah ünnep éjszakáján elkövetett, folytatá alázatosan, egyszerre azonban égfelé emelve fekete, száraz karjait , kétségbeesett üvöltéssel kiáltá:
- Száradjon el szolgád nyelve, apadjon el hallása és sohase lásson napot , csak gyászt és fekete siralmat, mert házad örököse, törzsednek egyetlen férfi hajtása e keresztény kutya csábításaira a hitetlenek vallását kezdi tanulni, s igazhivő voltát feledve, a próféta tanait megtagadni készül...
És e kitörés után bámulatraméltó emlékező tehetséggel, szóról-szóra elmondta Edömér szavait s a két fiú beszélgetését.
- Jól megjegyezted!
Szóról-szóra ezeket beszélték.
A beyruthi sherif és a damaszkusi szeraszkier is hallották, szólt közbe a ház ura fagyos nyugalommal.
A félszemű Ibrahimnak szeme-szája nyitva maradt meglepetésében.
Azt várta , hogy szenvedélyes ura dühében hóhérok után fog kiabálni, hogy halálra korbácsoltassa fia megrontóját.
Ez a váratlan nyugalom annyira kivette sodrából, hogy elkövette a legnagyobb sértést, mit egy szolga csak elkövethet: kérdést mert intézni urához.
- Hallottad?
Sőt a sherif és szeraszkier is hallották?
Óh, mondjad hát, uram , mivel akarod büntetni e bűnrecsábitó keresztény kutyát?
Halálra korbácsoltatod, vagy... de többi szavai torkán akadtak arra a rettenetes tekintetre, melyet ura rávetett.
- Alacsony rabszolga, részeg vagy, hogy kérdezni mered urad és parancsolód szándékát? rivalt rá mennydörgő hangon.
- Kegyelem, óh jóságnak napja, megbocsátás csillaga!
Tipord el vakmerőségeért alacsony rabszolgádat! hebegé nagy ijedtében arcra vetve magát.
- Hord el magadat előlem te félszemű eb! parancsolá érdesen, mire Ibrahim vert kutyaként sompolygott ki a teremből és fel szerette volna pofozni magát ostobaságáért, midőn a setétes folyosón ijedtségét és mérgét kifujta.
Mahmud- el- Tebrisz sokáig komoly gondolatokba merülve bámult maga elé, aztán behivatva fiát, ridegen kijelenté, hogy rabszolgája, Szelim, szintén elkiséri őket Mekkába.
Az indulás előtti estén a lovakat, tevéket és öszvéreket málházták az udvaron lobogó fáklyavilágnál, Edömér pedig Csillától búcsuzott a kertben, ki fejét a szökőkút márványmedencéjére hajtva, keservesen zokogott.
- Ne sírj, húgocskám, ment nekem is nehézzé teszed a válást!
Hiszen nemsokára visszatérünk.
A leányka felemelte fejecskéjét.
Mintha nem is a régi Csilla lett volna.
A dactól és büszkeségtől villogó szemek parancsoló tekintete, az az akaratos , megvető vonású szájacska eltűnt, s helyette leirhatlan szelid, de mégis öntudatos nyugalom tette még egyszer oly széppé és vonzóvá egész arcát.
- Mikor ama szörnyű büntetéstől oly nemesen megváltottál, akkor fogadást tettem, hogy minden hibát levetkőzöm.
És elhiheted, e fogadást még életem árán is megtartom.
Nyugodtan távozhatsz, mert szeliden, engedelmesen fogok minden parancsnak hódolni.
És olyan akarok lenni, mint te, édes bátyám , olyan jó, nemes és kitartó.
- Igy már aggodalom nélkül gondolok reád! kiáltá Edömér és már lefelé kezdett hajlani a hold ezüst szarva az égbolton, midőn a két gyermek érzékenyen elbúcsuzott egymástól, azzal a fogadással, hogy szüntelen egymásra fognak gondolni...
Hetek, havak és megint hónapok múltak el egymás után s már ez az év is a végéhez közeledett, de Edömér még mindig nem tért vissza...
Csilla, miként az elutazás hajnalán, most is nap-nap után háromszor is felszaladt az épület lapos tetejére, hogy alátekintsen a tájra, vajjon nem jönnek-e még - és végre egyik nap, az alkonyat aranyos párájában megismerte a közelgő csapatot!
A váratlan öröm annyira elkábította, hogy egy pillanatig szívére szorított kézzel támaszkodott a korláthoz, a másik percben azonban már hangos örömujjongással, messze kihajolva nézett a távolba.
- Ők azok!
Csakugyan ők azok!
A csapat előtt Mahmud- el- Tebrisz lovagolt fiával, még komolyabban, még setétebb arccal, mint az előtt, a középen, a szolgák között pedig Edömér és boldog viszontlátással intett üdvözletet a loppal lekandikáló Csillának.
Azt az örömet lehetetlen volna leírni, mikor aztán végre találkoztak rendes helyükön: a szökőkútnál.
Sírva, nevetve ölelték meg egymást.
- Milyen deli, milyen erős lettél! rebegte Csilla, könnyein át mosolyogva.
- Te is egészen nagy leány lettél, drága kis hugom - és mindaketten egyszerre beszéltek, csevegtek, s noha egyik se vigyázott rá, miről, mégis megértették egymást.
A megérkezés negyedik napján Kairam azzal a hirrel lepte meg Edömért, hogy atyja a nűzidi vilajetba küldi fontos izenettel egyik rokonukhoz.
Nagy és fényes szolga-kisérettel indult el, mint ahogy a hatalmas és gazdag Mahmud- el- Tebrisz fiához illik, - és mikor Edömér még egyszer búcsút intett neki, egyszerre olyan szorongó érzés fogta el szívét, mintha sohse látná többé viszont szeretett urát és barátját...
És ez az érzés sehogy se akart tágulni, sőt mindegyre nagyobb súlylyal nehezedett szívére, úgy, hogy Csilla e miatt szelid szemrehányást is tett neki.
- Nem tudom, mit érzek, - de mindegy... szólt erőltetett mosolylyal.
Hanem most már szabadulásunkon kezdek munkálkodni.
E hosszú útban megismertem a vidéket, s tudom a tenger felé vezető legközelebbi utat.
A leányka e biztatásra örömtől reszketve ugrott fel helyéből és ha Edömér el nem kapja, hát megcsókolja a kezét.
Másnap reggel szokott foglalatosságát végezve, éppen Kairam szegfűit akarta megöntözni, midőn Hanifot látta nagy sebbel-lobbal feléje sietni, barna arcán szokatlan megdöbbenéssel.
- Siess, Szelim, siess!
Végy magadra ünnepi fezt és dolimánt.
A hatalmas Mahmud- el- Tebrisz hivat magához!
Allah, Allah, mit jelentsen ez?
Mit cselekedtél, te fiú?
Könnyű megdöbbenés borzongatta végig Edömért is egy pillanatra, de aztán megkeményité szívét:
- Nem tudom, miért hivat?
- Azt csak Allah és a próféta tudja, ki a szívekbe lát!
El-Tebrisz szándékát nem lehet megsejteni! fohászkodott Hanif.
Szelim te - én nem tudom, mit akarhat, de az egész mekkai zarándoklás alatt igen sokszor setét, töprengő komolysággal nézett reád...
- Azt én is észrevettem, - de még eddig egyetlen szóra, vagy tekintetre se méltatott.
Mit jelenthet hát e kihallgatás? szólt Edömér is elgondolkozva.
- Jót bizonyára nem!
De Allahra mondom, siess, fiú, siess!
Mert a hatalmas úr türelme rövid!
Pár perc mulva Edömér dobogó szívvel hajtotta félre a nehéz gránátszin szőnyeg-függönyt és kezét mellén keresztbevetve, mély meghajlás közt várta a hatalmas úr megszólítását, ki komoran összevont szemöldei alól nézett rá éles, fürkésző szemével.
- Mi voltál távoli hazádban, rabszolga? szólalt meg végre, mélyen dörgő hangján.
Edömér vére arcába szökött e rideg, kegyetlen megszólításra és ép ezért merészen emelte villogó szemét a beszélő arcára.
- Gazdag, tekintélyes nemes úr fia, kit ármánynyal és árulással hurcoltak rabszolgaságba.
Ha megengeded, röviden elmondom, óh uram! felelte tisztacsengésű hangján, mely azonban egy kevéssé rezgett a rejtett megindulástól.
A ház ura némán intett és midőn Edömér elvégezte, újra megszólalt:
- Magad mondád, hogy senkid sincs hazádban, csupán ellenségeid.
Hallgasd meg tehát, a mit mondok.
Egy fiam van, ki mindennél drágább szívemnek.
E fiam téged nagyon szeret - és én Mahmud- el- Tebrisz a Fáhli mondom néked, gyaur , tetszést találtál szívem előtt.
Válaszsz!
Légy igazhivővé és én fiammá fogadlak.
Azért vittelek magammal a próféta sírjához, hogy hitet és ihletet nyerj az egyedüli igaz hithez.
Öröklöd te is nevemet, dús vagyonomat.
Fiam testvérévé, hatalmassá és tiszteltté teszlek!
Edömér halvány lett, mint a fal és elképedve lépett hátra:
- Mint köszönjem meg neked, hatalmas úr, e nagy jóságot - de, mint hallád , egy kis nővérem van, folytatá indulattól reszkető hangon, melynek hevében egészen elfeledkezett arról, hogy ki előtt beszél s mit beszél neki:
- E kis hugomat fel kell keresnem, meg kell szabadítanom, mert haldokló apámnak esküvel fogadtam...
- Vigyázz szavaidra, rabszolga! kiáltá a hatalmas úr.
- Óh, uram, megengedted, hogy beszéljek.
Sokkal nagylelkübb, igazságosabb vagy, semhogy be ne látnád a haldokló apának tett eskü szent és megtörhetetlen!
- Jól van, esküdet meg fogod tarthatni.
Hugodat fel fogom kerestetni s bárhol van, kiváltom.
Ha te fiam lész, ő lányom lesz.
Mit felelsz erre?
Edömér még halványabb lett és csak így remegett a felindulástól.
Ez az ajánlat szédítőn fényes és csábító vala...
Kis huga megmentve... de hol marad a boszú és a megtorlás?!
Egy percig se engedett tehát a kisértésnek , hanem szomorú, megilletődött hangon felelé:
- Nagy jóságodat kimondhatatlan hálával köszönöm, óh, uram, de hitemet és hazámat meg nem tagadom soha!
Inkább rabszolga maradok!
Mahmud- el- Tebrisz egy szempillantásig haragra gyúlt arccal nézett a bátor fiúra, aztán haragját visszafojtva, sértett gőggel fordult el tőle.
- Maradj hát hitvány rabszolga, utolsó az utolsók között...
El szemeim elől , ne lássalak többé!
Hideg megvetéssel mondta e szavakat, de azért kiérzett belőlük a vérig sértett dölyf, a megbántott büszkeség boszú után szomjazó, engesztelhetetlen fenyegetése.
És Edömér maga is jól érezte ezt!
Milyen sorsa fog ezután lenni itt ebben a házban?
Lehorgasztott fejjel, csüggedten hagyta el a csarnokot és elment volna a rávárakozó Hanif mellett, a nélkül, hogy észrevenné, ha ez karon nem ragadja.
- Allahra mondom, nyitott szemmel alszol, Szelim, különben meglátnád az embert!
Nos, mi történt, beszélj, gyorsan! suttogá mohó kiváncsisággal és magával húzta a folyosó homályába.
Edömér őszintén elmondta az egészet.
Hanif kővé meredve hallgatta - azután kezét összecsapva, - olyan félelemmel rohant el mellőle, mintha bélpoklos beteg lett volna...
Ember tervez, Isten végez.
»Ah, mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban, gyászos rabigában,
Oly hosszú időkig!
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
Az édes szabadság bűvös-bájos karja,
Vissza mind a sírig.«
Lévai: »Mikes «
Csilla résztvevő szívvel hallgatta, mikor napszállat után Edömér a történteket elbeszélte neki.
- Ne aggódj, Isten megsegít bennünket! mondá biztatólag, de szívében remegett barátjaért, mert odafennt a női osztályban sokat hallott a ház urának engesztelhetetlen, boszuálló természetéről.
Ezen az estén csak kevés ideig maradhattak együtt, mert Csillának sietni kellett, - Edömér tehát kamrácskájába húzódott és nehéz szívvel dőlt le fekvő helyére.
- És mégis jól tettem!
Így kellett tennem!
Hazámat és hitemet semmiért a világon, még hugocskám jóvoltáért se tagadhattam meg!
- Mindazonáltal oly kínzó lelki aggodalmak gyötörték, hogy akaratlanul felkiáltott:
- Óh, atyám, édes jó atyám, úgy-e, jól tettem, igy kellett tennem?
Sugallj , tanácsolj valamit!
Ezzel a gondolattal aludt el, de nagyon rosszat álmodott, úgy, hogy midőn másnap felébredt, még nyomottabb kedélyhangulattal végezte napi teendőit , melyek - miután fiatal ura távol volt - a legközönségesebb házkörüli dolgokból álltak.
- Nem tudod, jó Bendár, mikor tér vissza fiatal urunk? kérdé egyik nap, midőn a félszemű Ihrahim sok mindenféle megbizatása tetejébe, kárörvendő vigyorgás között, azzal biztatta, hogy elérkezvén a dinnye- és eperérés ideje, neki kell a házi szükségletet holnaptól kezdve a mezei jószágról hazahordani.
Edömér szó nélkül fejet hajtott és ezt a nehéz munkát is szokott buzgalmával végezte a lankasztó forróságban.
Egyik este azonban néhány igen szép eperszemet hozott szőlőlevelekbe takargatva Csillának.
Mig a leányka a zamatos gyümölcsöt majszolta, lopva-lopva résztvevő pillantásokat vetett barátjának kimerültségtől megnyúlt arcára, midőn ez egyszerre csak felserkentve gondolataiból, - e kérdéssel fordult hozzája:
- Kis húgom, ki tudsz-e a vérszemű csillag feljövetelekor kamrácskádból észrevétlenül lopódzni?
A lányka szíve nagyot dobbant.
- Ki, bátyám!
De miért kérded? szólt izgalomtól elakadó hangon.
Edömér óvatosan körültekintett, azután egészen füléhez hajolva, suttogá:
- Akkor hát mához negyednapra, pazárgün éjjelén, várj rám eme babérbokor árnyékában.
Menekülni fogunk !
Csilla szívére szorította mindakét kezét s jó ideig szólni sem tudott nagy boldogságában.
Edömér erre röviden elmondta a szükségeseket, Csilla pedig örömtől és reménytől boldogan helyeselte minden szavát, nem is sejtve, hogy minden emberi terv és akarat - csak gondolatnyi pókfonál a végzet kezében, ha ez készül a dolgok rendjébe avatkozni...
A menekülést megelőző nap délutánján Edömér a legjobb remények között érkezett haza, midőn azonban a második udvarba lépett, Ibrahimot látta egy sovány, merev képű arabbal beszélgetni, kinek láttára önkénytelen megdöbbenést és borzadályt érezett.
Szó nélkül akart mellettük tovahaladni, de a félszemű egy intéssel megállította.
- Itt van új rabszolgád Jússzúf!
Ez az! mondá és sátáni gúnymosolylyal röhögött a meglepett fiú szemei közé.
Ez először azt hitte: álmodik és a félszemű gonosz tréfájának tartotta az egészet.
- Micsoda rossz tréfa ez Ibrahim? tagolá akaratlanul megdöbbenve, de szíve félő szorongással húzódott össze, mikor a Jússzúfnak szólított arab hideg , kőmerev arcára nézett.
- Hm, tréfa!
Hát azt hiszed, tréfa? vigyorgá pokoli kárörömmel.
Csak lassabban, fiacskám, lassabban!
A te uralkodásodnak immár itt örökre vége van!
Jússzúf te, fejtsd meg neki ezt a tréfát! hahaha! és úgy kacagott, hogy félszeme szinte kidülledt bele.
- Kövess, rabszolga! parancsoló neki Jússzúf durva gőggel.
- Nem, egy lépést sem! kiáltá szilajon Edömér, hogy mindene megrázkódott bele!
Egy lépést se, míg nem tudom, mi jogon akarsz parancsolni nekem ?
Gazdám vagy uram vagy te nékem?
- Mindjárt megtudod, babácskám! vihogta a félszemű kielégített boszúvággyal .
A mi dicső urunk, Allah áldása és kegyelme reá, eladott téged Abu-Varáki Tavaifnak, a hatalmas damaszkusi szeraszkiernek, reá is Allah áldása és kegyelme szálljon!
Ez az érdemes férfiú pedig - hajts előtte fejet és térdet - Jússzúf, rabszolgái és minden javainak a felügyelője.
- Lehetetlen! lehetetlen! lihegte Edömér.
- Úgy bizony, cukros mandulám, ez egyszer így van!
Azért hát ne is berzenkedj, ne is akaratoskodj, mert Jússzúf úgy megkorbácsoltat, hogy arról koldulsz.
Azután tekints csak a hátad mögé.
Az a két izmos fickó úgy megláncol kezed-lábadnál fogva, hogy lesz mit cipelned az úton.
Edömér az eget érzé egy pillanatra magára szakadni!
Végtelen fájdalom és keserűség hasogatá keresztül egész valóját.
Egy pillanatig arról gondolkodott, hogy rájuk rohan s keresztül töri magát rajtuk, de egy pillantást vetve a háta mögött béklyókat s láncokat csörgető négerekre - feje mellére csüggedt.
Mély sóhaj emelé keblét s egy izzó könnycsepp csurrant összekulcsolt kezére:
Mi lesz belőle?
Hová viszik?
Mi lesz kis hugából, mi lesz szegény Csillából?...
- Ibrahim te, szólt rekedten, kérlek, igérd meg és tedd meg azt nekem.
Mondd el Fatmának, mi sors ért és ha megjön Kairam, az én fiatal uram, mondd meg neki, hová vittek és gazdagon meg fog jutalmazni érte.
- Hajahaj!
Úgy-e, most milyen szépen tudsz kérni, kunyerálni, mézes diócskám !
De abból semmi sem lesz!
Dehogy szólok, egy kukkot sem szólok!
Jó lesz neked ott, ahol lész!
Legalább megtudod, hogy a földön is van ám pokol, nemcsak a másvilágon.
Edömér megvető tekintettel fordult el és többé egy szót se vesztegetett a félszemű gazemberre, hanem büszkén, felemelt fővel nézett szét az udvaron , nem látja-e valahol Hanifot, vagy a derék Bendárt.
- Követlek, Jússzúf! kiáltá ekkor erős hangon és indulni akart.
De a félszemű gúnyos hahotával állította meg.
- Süsüsü, most nem te parancsolsz, nádmézes mogyorócskám!
Várj még egy csöppöcskét!
Látod, derék Jússzúf, hogyan szeretne e hitvány gyaur már néked is parancsolni!
Emlékezz, mit mondtam!
Különben uradnál úgyis nagyon jól be van ajánlva, de ne sajnáld tőle a basztonádot!
Úgy-e, nem fogod sajnálni?
Jússzúf csak hideg mosolyával felelt, de Edömér még büszkébben, még bátrabban emelte fel nemes tekintetű arcát, hogy ne lássák, mennyire fáj itthagyni ezeket a falakat, melyek között annyi keserű, de sok boldog reményű órát is töltött, melyekre, mint boldog álomra fog majd visszaemlékezni a vigasztalan jövő keserű óráiban...
Jússzúf a Dsedaide, vagyis az örmény negyed közelében fekvő hánba vezette csapatját, melynek közepén Edömér haladt.
A piszkos, túltömött hánban egy másik csapat rabszolga várakozott reájuk , melyek között mindenféle nemzetiségű fogoly is volt, de Edömér rájuk se nézett.
Elég volt neki a maga baja, a maga keserűsége is!
Másnap kora hajnalban aztán útnak indultak.
Jússzúf és két alfelügyelője tevékre ültek, a rabszolgáknak pedig gyalog kellett követni őket, lábukon könnyű béklyókkal.
Sivár, köves, kiégett, homokpusztaságon vezetett át útjuk, midőn Aleppo paradicsomi környékét elhagyták.
A nap izzón sütött, az átfűlt homok sebesre égette lábukat.
Sehol semmi árnyék, üdítő forrás, hogy tikkadt ajkukat megnedvesíthették volna.
Csak este, midőn a fáradtságtól és forróságtól már majd összeroskadtak, kaptak pár korty szűkre szabott , poshadt vizet, mely megromlott, forróvá hevült a tevék hátára kötözött kátrányos vászoncsövekben és az undokszagú kecskebőr-tömlőkben.
Kettő a rabszolgák közül nem bírta tovább a fáradalmakat, hanem hörögve rogyott össze a mély sziklaútban, mely a homokos sivatag után következett.
Mindakettőt otthagyták.
- Majd a hienák és sakálok eltemetik! mondá egykedvüen Jússzúf és kitartásra buzdította a többieket...
Edömér borzadva nézett vissza a szerencsétlenekre, s bár alig bírta vonszolni magát, mégis megkettőzteté lépteit, hogy e borzalmas tájról mielébb kijuthassanak.
Szeme előtt izzó karikák táncoltak, nyelve szájpadlásához száradt s azt hitte, vér helyett lángoló tűzfolyam nyargal ereiben, de azért csak tovább, előre, tovább...
- Nem, nem, nem szabad összerogynom!
Ha elesem, itt hagynak.
Nekem nem szabad meghalnom, mormogá félig az önkívülettel küzdve.
Mi lesz akkor Ilonkából , mi lesz Csillából?
És félaléltan vonszolta magát tovább, tovább, az izzó sziklák között, az égető, halottnéma homoksivatagokon, melyek elhullott tevék és emberek fehérlő csontjaival voltak beszórva.
Ki irja le tehát örömüket és boldogságukat, mikor rettenetes szenvedések árán, végre a hetedik napon megpillantották az Antilibanon hegységet, az alkony aranysugaras ködében pedig feltárult előttük Damaszkusnak paradicsomi szépségű vidéke, buja növényzetével, ezüstösen csillogó forrásaival és tavaival!
A közeli oázokon két napi pihenőt tartottak és ettől egészen felfrissülve , indultak újra útnak Damaszkus, a rózsák városa felé...
A város rovátkos, tornyos védőfalait mély árkok körítették és kilenc óriási érckapuján szünet nélkül rajzott ki és be a népség.
Az utcák át voltak fűlve a rózsák, szegfűk, liliomok és tubarózsák illatától .
E kábító illatot még jobban fokozták az illatos fákból faragott és jószagú gyantákkal beeresztett csarnokok és háztetők.
Edömér könnyű megindulást érzett a város Napkelet tarka pompáját visszatükröző utcáin.
Ezek az utcák látták a keresztes hadakat és Szalaheddin szaracén lovasait egymásra hömpölyögni.
Látták a regékbe illő hőstetteket, a történelem nagy eseményeit...
De e megindulását csakhamar elfojtotta egy másik, még nagyobb , t. i. megérkeztek új ura és parancsolója, a szeraszkier fényes palotája elé , de nem a fényes főkapun, hanem egy hátsó kis ajtón terelték be őket az utolsó udvar pitvarszerű nyitott csarnokába.
Kezébe hajtott fejjel ült le a durván font gyékényre, de nem soká pihenhetett, mert Jússzúf parancsoló hangja az istállóba szólította, hogy segítsen a többieknek a lóvakarás- és abrakolásnál.
Csodálkozva nézett itt széjjel.
A nemesfajú arabsparipák ékesfaragású , aranyozott lábú márványasztalokról ették a szénát és különféle alakú, drága díszedényekben kapták a vizet, a datolyát és pörkölt árpát, melyeket a szeraszkier rabló-hadjárataiban zsákmányolt össze és a keresztények iránt érzett gyűlöletéből, lovai elé állíttatá, s azokat etette, itatta belőlük...
E fanatikus gyűlöletből, ha nem is hallott volna a szeraszkier kegyetlenségéről, - szomorú sorsot jövendölt maga és rabszolga társai részére s bár nagyon el volt csigázva a fáradtságtól, sokáig nem birt aludni.
Lelke mélyében rabtársai nehéz sóhajai visszhangoztak s a csillagos égen merengett tekintetével:
- Melyik csillag ragyoghat édes hazám, drága szülőföldem fölött?!
Másnapra kelve, Jússzúf hegyesorrú tatárcsizmákat, bokáig érő kaftánt , csattos bőrövet és prémes sipkákat osztott ki közöttük és így felkészülve, a szeraszkier elé vezette őket.
A szeraszkier palotájának rózsákkal befuttatott, szökőkutakkal körülvett fényes márvány-csarnoka alatt ült és a szolganők két oldalról nagy pávatollas legyezőkkel hűsítették.
Megcsodálni való elhízott óriás volt.
Ragyaszántott, paprikavörös arcában emberevő szemek forogtak s hordónagyságú potrohától nem látta a lábát, kétszer dupla tokájától a mellét, hájjal béllelt keze pedig akkora volt, mint egy ürücomb...
Rengeteg kövérsége miatt a járás nehezére esett, s e végből egy csapat izmos rabszolga cepelte egy karszék-forma leptikában mindenfelé.
Mialatt Jússzúf virágos szavakkal üdvözölte, vörös karikájú szeme a rabszolgákat mustrálta végig és mindegyiken talált valami kifogásolni valót:
- Ez a kutya kövérnek látszik! kiálta olyan hangon, hogy rezgett belé a márvány-csarnok!
A ki kövér, az lusta!
Eke elé vele!
A szántásban majd megapad a hája.
Hát ezt a sovány agárkutyát miért vetted meg, Jússzúf?
Betegesnek látszik!
Ha elpusztul, a talpadra veretek!
Míg egy kis húst szed magára, a rózsalevél-szedéshez használjátok, azután a szövőműhelybe vele.
Ez a kettő tűrhetőnek látszik, a malomba hát velük, eme hármat a kőbányákba , amazokat pedig az olajütő malomba.
Hm, hm!
Hát ezek a gornyadozó kutyák!
Betegnek tétetik magukat, pedig erősöknek látszanak.
Az ércbányákba veletek, ebek!
Jaj nektek, ha nem zúzzátok serényen az ércet.
A korbács alatt fordultok fel... ordította s miután ilyen szépen, egymás után, beosztotta terjedelmes jószágaira , műhelyeibe és bányáiba a rabszolgákat, végre Edömérre került a sor.
Jússzúf erre nagy hajlongással oldala mellé került és fülébe súgott valamit , mire a szeraszkier kacagni kezdett, hogy egész potroha megrázkódott bele:
- Ez az, ez az!
Emlékszem rá, integetett szörnyű nagy fejével.
A kitűnő Mahmud- el- Tebrisz különösen a gondjaimra bízta...
Meglesz, meglesz!
Hát te, farkaskölyök, hogy merészelsz ilyen arcátlanul reám tekinteni, mi ? horkantott rá mérgesen, midőn Edömér alázatos szemlesütés helyett, nyugodt , bátor tekintettel állta ki emberevő pillantásait.
Óh, Allah, miért tiltja fogadásom e napon a korbácsbüntetést!
E dacos, büszke kutya most porban fetrengene.
Jússzúf, Ali, Behrám!
Még ma az Alsiráth-völgyébe vele!
Már van ott két elveszni való kutya-kölyök, hadd legyen ő a harmadik! ordítá s úgy csapta széles talpát a hűsítő lábvizes dézsába, hogy környezetének szeme-szája tele lett a korpás lábvízzel.
A három felügyelő erre sietve kotródott kifelé, maguk előtt tuszkolva a rabszolgákat, mert, midőn a szeraszkier megharagudott, nem volt tanácsos körülötte lenni.
- Szegény fiú te! suttogá résztvevőn az a rabszolga, kinek, mint valami ekébe fogott ökörnek, szántani kellett a földeken.
- Magadra gondolj, ne rám!
Te neked se lesz okod örülni! felelt Edömér, de magában megdöbbent:
- Minő sors vár rá, minő hely lehet az az Alsiráth völgye, ha még ez a szerencsétlen is sajnálkozik rajta? gondolá nehéz szívvel, aztán a felügyelők parancsára, a tevéket segített málházni, hogy a messze fekvő jószágokra indulhassanak.
Az Alsiráth völgye.
»Szólt s a Dismal tava felé siet,
Ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
Keresztül, egybeszőtt, font bokrokon,
Zsombék között, gazos mocsárokon,
Hol vizi kígyók ezre költ,
Hol ember nem járt az előtt...
És a midőn így fáradtan ledül
Pillája, ha talán elszenderül,
Ott hajtja le fejét a szunnyadó,
A hol mérges könnyet sír a bogyó,
Melynek lecsöppent harmata
Húsát kirágja éjszaka...«
Moore: »Dismal mocsárok tava. «
Az öt napig tartó fárasztó útban aztán megtudta, mi az az Alsiráth völgye!...
Egy másik rabszolga, ki szintén némi részvétet mutatott irányában, elmondta , hogy az Antilibanon járhatatlan hegyszakadékai közé rejtett dögleletes levegőjű, mocsár-völgy ez, tele ragadozó vadállatokkal, halálos mérgű viperákkal, melyek az év bizonyos szakában oly nagy számban bújnak elő, hogy sziszegésükkel megtelik a levegő, a völgy füve pedig mozogni látszik tőlük...
De mindezeknél százszor gyilkosabb maga a levegő!
Lappangó nyavalyákat, sorvasztó lázat, lassan ölő mérget szív be az ember minden lehelletével, mert mérget lehell ott minden: maga a föld, a bokrok, a szikláknak öble.
Még a fölötte átrepülő madár is beléhull .
Menthetetlenül.
Azért nevezik Alsiráth-, vagyis a Halál völgyének, mert a kit oda küldenek, - az el van örökre temetve; és a szeraszkier azokat küldi oda, kiket lassú halállal el akar veszteni...
Azért sajnállak téged, keresztény ifjú, pedig az én sorsom is sajnálatra méltó, mert engem és társaimat a meg nem messzire fekvő ércbányákba küldenek dolgozni.
- Mindenhol Isten kezében vagyunk! szólt Edömér csendesen és a beszélgetésnek ezzel vége szakadt, mert megérkeztek a szeraszkier első mezei jószágára.
Az egész tájékon felséges rózsaillat áradott szét.
A hires damaszkuszi rózsa erdőszámra, holdszámra díszlett mindenfelé, mert itt főzték a drága rózsavizet, illatszereket, szappanokat és az aranyat érő damaszkuszi rózsaolajat, Keletnek e legkeresettebb illatszerét.
Edömér megint tegnapi társához, a Halil nevezetű macedoniaihoz szegődött.
- Azt mondád, az Alsiráth-völgyében nem vigyáz senki a foglyokra, - miért nem próbálják meg a menekülést? szólalt meg, újra kezdve a tegnapi beszélgetést.
- Mert nem lehet - a hogyan egy sziklakút fenekéről nem lehet menekülni ! felelt a macedoniai.
Egyetlen egy bejárás vezet bele az ércbányákból.
E bányák tele vannak emberrel, a szoros utat pedig éjjel-nappal őrzik.
Hogyan akarnál hát megszökni, mikor egyéb kijárása nincsen?...
A negyedik napon elérték a sóbányákat, az ötödik estéjén pedig az érczúzókat a hegy lábánál, melyhez a fegyveresek által őrzött egyetlen szoros út vezetett.
- Holnap elválunk! súgta a macedoniai Edömérnek; mi a bányákba, te pedig a Halál-völgyébe lész eltemetve.
Hiába, így volt rólunk megírva a Kizmet könyvében.
Alig csillant meg a közelgő hajnalhasadás első halvány csíkocskája keleten , bömbölő tam-tam dörrenés riasztotta fel az alvókat.
A bánya-felügyelő jött átvenni az új rabszolgákat, kikkel Edömért is leeresztették a setéten ásító bányaüregbe, azután órákon át vezették omladozó vájásokon, dohos levegőjű, szűk tárnákon, egyre mélyebben a hegy gyomrába, míg végre megállták egy nyílás előtt, melyet láthatatlan kezektől mozgatott óriási szikladarab zárt el.
- Keress magadnak egy pásztor nélkül kóborló kecskenyájat!...
Azután élj , halj, a hogyan tudsz! mormogta vezetője, s kitaszította a nyíláson... mely rögtön bezáródott utána tompa zökkenéssel...
Egy sziklagerincen állt, az ismeretlen, vad tájék közepén.
Lába alatt fojtó szagú mocsár-völgy terült el sárga, fojtó köddel, a meddig pedig a szeme csak ellátott, egymásra hányt izzó sziklatömegek, setéten ásító barlangok , feneketlen szakadékok váltogatták egymást vad magányosságban.
Merre és hová induljon hát a halálnak eme néma birodalmában?
Bármerre nézett, sehol egy hang, egyetlen élő lény nem mutatkozott, csak nem messze tőle mozdult meg a naphevítette törmelék és egy vörösfejű fekete kígyó csúszott tova lomha gyűrűzéssel, éles sziszegéssel.
Lassan ereszkedett alá a tenyérnyi széles párkányon.
Mennél alább ért, annál jobban fojtogatta az a mérges sárga köd, a megrekedt forró levegő, melyet reggeltől estig nem enyhít egyetlen szellőcsapás.
A lángoló nap izzóvá süti a bércek oldalait, melyek mint az olvasztó-kemence forróságát, lövellik a hőt ki magukból.
Nem sokára úgy érezte, mintha ezt az egész óriás sziklabirodalmat ő emelné vállain, mert útja folytonosan hegynek föl, völgynek le vitt, feneketlen mélységek szélén, csalóka, bűzös mocsarak felett, melyek kígyóktól és hurka nagyságú nadályoktól hemzsegnek.
- Nem, nem találok élőre!
Lehetetlen, hogy rajtam kívül más élő is legyen e rettenetes helyen! - mormogá egyre setétebb vigasztalansággal, midőn lépten-nyomon fehérlő csontokat látott az üregek és szakadékok között porladozni...
A szűk, szoros útnak egy fülkeszerű mélyedéséből pedig egy összegörnyedt emberi csontváz vigyorgott rá üres, setét szemgödreivel...
Mintha kergetnék, sietett onnan és kezdte megmászni a csavargósan felfelé menő szikla-ösvényt.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha elmosódó mekegést hallana a magasból alászállongni.
Fülelve egyenesedett fel és szívdobogva hallgatódzott.
A mély csendben újra hangzott a mekegés távoli, tompa hangokon.
- Mekegés!
Kecskemekegés!
Egy állat hangja, mégis kimondhatatlan örömre deríté szívét!
Legalább talál egy élőt, ha mindjárt állat is az - e rémes magányosságban.
Kétszeres sietséggel törtetett lefelé a tenyérnyi széles ösvényen.
Néha egy-egy fűcsomóba, vagy törpe bokrocskába kellett kapaszkodnia, nehogy az alatta ásító feneketlen mélységbe leszédüljön...
Ez alatt a mekegés egyre tisztábban hallatszott minden oldalról.
Apró kopogás, ugráló zaj és az alágördülő törmelék hullása kisérte.
- A kecskék mászkálnak sovány fűszálakért a meredek bércoldalakon, mondá magában s egy törpe vadbabér-bokorba kapaszkodva, előre hajolt.
Fellegekbe nyúló óriási bércszálat látott maga felett, melynek egyik oldalához, szelid lejtőjű, téres fensík támaszkodott nagy szikladarabokkal beszórva.
Keresve nézdelődött minden oldalra, hogyan juthatna el odáig, midőn egyszerre csak azt hitte: álmodik, vagy felizgult érzékei csalogatják...
Egy magyar dal végszavait hallotta fiatal, erős hangon énekelni: »Rab vagyok , rab vagyok, szomorú rab vagyok, kezemen, lábamon bilincset hordozok...«
Lihegve kapta fel fejét ezekre az édes hazai hangokra.
Agya izzott, érzékei lázban, kimondhatatlan izgultságban remegtek az örömtől és boldogságtól.
- Istenem!
Istenem!
Álom-e ez, vagy valóság?
E percben újra megcsendült a dal és búbánatos, szelid visszhanggal verték vissza az óriási bércfalak:
»Török rabja vagyok
Török rabja lettem,
Idegen országba
Rabságba kerültem...
Vándor madár, felhő
Szálljatok hazámig,
Síró sóhajtásim
Vigyétek odáig...«
- Nem, nem álom, hanem valaki itt van az édes, drága hazából!
Nem nézte, minő széles szakadék választja el a fensíktól.
Az öröm szárnyakat és acélizmokat kölcsönzött lábainak.
Egy zergének is becsületére váló ugrással szökkent át a szédítő szakadékon és szélvészként rohant a felé a kinyúló sziklaeresz felé, a honnét az énekhangok szállongtak.
E zajra az éneklő is előugrott.
- Magyar vagy!
Honfitárs vagy! kiáltá újjongó hangon Edömér és kitárt karokkal borult a nyakába...
Egyikük se kérdezte: Ki vagy, honnét jöttél, hanem csak egymást ölelve , egymás vállára borulva, sírtak, kacagtak örömükben.
Mikor aztán az örömnek első, viharos érzése kissé lecsillapult, kezdték csak vizsgálni, kérdezgetni egymást, mire rövid szavakban mindegyik elmondta rabsága és szenvedése történetét, mi barátságukat, szeretetüket még jobban egygyé forrasztotta:
- Beszélj, beszélj csak, rég nem látott drága hazám nyelvén!
Óh, mily jól esik e kedves hangot, e zengzetes szavakat hallgatni, kiáltá vele egykorunak látszó barátja, ki Vihorláthy Lászlónak nevezte magát.
Az ő története is az volt, mint annyi sok más ifjúé, kit a török és egyéb martalóc csapatok házukat feldúlva, szüléiket legyilkolva, rabszolgaként eladtak.
Az erzerumi rabszolga-vásáron vette meg a szeraszkier.
Szép termete, okos , nyílt arca az első látásra megtetszett neki - és pipahordozójának szánta .
Egy darabig csak jól betöltötte e mesterséget, de fogsága második évében a kínos és lealázó bánásmód meggondolatlan szökésre késztette.
Persze nem messze mehetett, mert mindjárt elfogták és a szeraszkier ötven korbácsütésre ítélte, melybe majd belehalt.
Midőn sebeiből nagysokára felgyógyult, hitének és nemzetének megtagadására akarta kényszeríteni.
Mivel azonban sem igéreteire, sem fenyegetéseire nem hajolt, bősz haraggal, a legkínosabb bűnhődésre itélte: Kecskepásztornak küldte ide az Alsiráth-völgyébe, hogy lassú, sorvasztó halállal veszszen el a halál és magányosság eme birodalmában...
- Csakhogy mi túljártunk ám a potrohos zsarnok eszén! folytatá László jókedvűen.
Mindjárt azt is elmondom.
Elébb azonban, mivel keresztül jöttél a mocsár völgyén, igyál pár kortyot e csobolyóból, különben gyógyíthatlan betegség csiráját hordozod magadban...
Abból a sárga, ködös levegőből elég egy lehellet, hogy sorvasztó pestis-forma betegségben pusztuljon el, a ki beszívta...
Ezzel felkelt és az eresz-formán kirúgó szikla alatti barlangból egy kobakot hozott elő, mely tele volt vöröses szinű, édesesen-fanyar növénynedvvel és míg Edömér ivott, egy hosszúszőrű kecskebőr-bundát terített le a szikla tövébe.
- Úgy vagyok, mint a ki álmodik.
Nem tudom elhinni azt a nagy boldogságot , hogy még egy testvérem, hazámfia van e rettentő magányban.
Újjongni szeretnék örömömben!
De mit szól majd a jó Dsámi, ha meglát! kiáltá és még egyszer összeölelgeté örömében Edömért, kinek szemében szintén az öröm könnyei csillogtak.
- Dsámi?
Ki az a Dsámi, édes Lászlóm!
- Most már neked is testvéred, barátod, egy olyan idős arab fiú, mint mi, a dsibbahi oáz hatalmas emirjének a fia, kit cselszövő nagybátyja titkon elraboltatott, hogy ő örökölhesse az Abasszidák emirjének a trónját.
A mikor - folytatá László - Dsámi született, apja megesküdteté öcscsét, kinek fondorkodó, álnok természetét ismerte, hogy semmi módon nem fog törni a fiú életére.
Malek sejk megesküdött az Alkoránra, de kebelbarátja, a szeraszkier, ki kincsekért magát a prófétát is eladná, kitalálta a módját, hogyan lehet az esküt kijátszani.
- A fiú ruháját kenjed be vérrel - és mondd, hogy az oroszlán tépte szét.
Én pedig bedugom az Alsiráth-völgyébe.
Esküd nem lesz megtörve, mert sem én nem ölöm meg, sem te, hanem a mocsár halálos levegője öli meg, mondotta neki a szeraszkier.
És úgy is történt minden...
Majdnem egyidőben kerültünk ide Dsámival.
Mikor megláttam, azt hivém , hazámfia, olyan nemes vonású, kedves arca van.
Anyja fehér nő volt és így az arab jelleg kétszerte nemesebb, finomabb vonásokban tükröződik arcán.
Te is meg fogod az első látásra szeretni, mert nemesebb szivet, hűebb , odaadóbb barátot nem lehet találni nálánál.
A kit megszeret és barátságába fogad, azért gondolkodás nélkül feláldozná életét s mindenét ...
Alkonyattájban, mi már nincs messze, - előnkbe jön, mert akkora az öreg Taib apó már otthon lesz...
- Az öreg Taib apó?
Hát még van egy negyedik barátunk is? kérdé csudálkozva Edömér...
- Az örömtől egészen feledém, hogy neked elejétől végig mindent el kell mondani, szólt László.
Figyelj hát!
Azt már tudod, hogy e völgy a halál völgye.
A szeraszkier, a kiket a legsúlyosabban akar büntetni és nyomtalanul el akar veszteni - csak ide küldi.
Halálra itélt rabszolgái , zsarnok uralmára veszélyes ellenfelei, irigyei mind ide kerülnek - de mivel ő még a kőből is olajat tud facsarni - a halálból is hasznot húz.
Az elitélteknek, addig, míg bírják, a félig vad kecskenyájakat kell őrizni és minden három hónapban temérdek kecskét visznek el innen a bányán keresztül , mert ez az egyedüli bejárás ide.
Másfelől nem lehet se be, se ki jutni innen...
Az öreg Taib apó a legnemesebb és legigazságosabb szívű embere a világnak .
Nagy tudományáról hires volt egész Damaszkuszban.
A szeraszkier kegyetlen uralma azonban fellázította minden csepp vérét és nyilvános prédikációiban többször annyira megfeddte és fenyegette, hogy a nép is forrongni kezdett.
Rangot, kincseket igért neki a szeraszkier, hogy elhallgattassa; kérte , fenyegette, de semmi sem használt.
Taib apó változatlanul azt felelte neki és küldötteinek:
- Javítsa meg magát az istentelen, akkor majd hallgatni fogok!
A zsarnok erre magában iszonyú boszút esküdött.
Nyilvánosan nem merte bántani, hanem egy setét, viharos éjszakán rablóknak öltözött fegyveresek törtek házára és elhurcolták, és hogy minden gyanut idegen rablókra hárítson - a házat kiraboltatta és öreg szolgáját meggyilkoltatta.
Mikortájban ide hurcolták, nagy földrengés döntögette össze-vissza a sziklákat és barangolásai közben egy kettészakadt szirttömeg között egy átjárást fedezett fel, egy kellemes, egészséges völgybe, a honnan ki lehet szabadulni.
Jó szíve sok szerencsétlent megszabadított és visszaadott az életnek.
Minket szintén magával vitt rejtett völgyecskéjébe, ápolt és kigyógyított a már bennünk lappangó halálos lázakból - s most mi ő vele lakunk és szeretjük, mint atyánkat...
Eme kobakot is ő készíté tele ezzel az áldásos növénynedvvel.
A bogyókat és gyökereket hozzá a mocsár-völgy halálos kigőzölgése és sziszegő kígyói között szedegeti össze...
Ugy-e, milyen csudálatos a természet.
Magában a halál völgyében termeli az egészséget visszaadó orvosságot...
Edömér mély megindulással ragadta meg új barátja kezeit.
- Halálra, kétségbeesésre voltam elkészülve - és íme, két hű barátot találtam...
- Azt találtál, Edömér, erősíté ünnepélyes komolysággal László.
Valamit ugyan elhallgattam előtted!... de megtudod, mihelyt Dsámi is közöttünk lesz...
E közben alkonyodni kezdett, mit a két fiú - élénk beszélgetésük közben - alig vett észre.
A kecskék azonban már mind aláereszkedtek a bérctetőkről és köréjük telepedve, nyugodt kérődzés között bámulták meg az új vendéget.
Lászlónak csak most jutott eszébe, hogy Edömér egész nap nem evett .
Barlangjából friss kecsketejet, turót és barna kenyeret hozott elő...
- Csak keveset egyél.
Taib apónál jó vacsora vár ránk, s nyugalmas éji tanya.
Edömér pár korty tejet ivott a gömbölyű fatálacskából, s pár falat kenyeret tört hozzá, midőn éles füttyentés harsant fel háromszor egymás után a bérc aljáról.
- Ez Dsámi!
Mindjárt itt lesz, mert a rövidebb úton jő.
Csakugyan nemsokára előttük állott Dsámi karcsú alakja, ki tüzes, fekete szemével csodálkozva nézett Edömérre, de László felvilágosító szavai után , meleg öleléssel testvérévé, barátjává fogadta s pár perc mulva a három ifjú már olyan bizalmas, meleg beszélgetés között húzódott egymáshoz, mintha hosszú évek szoros barátsága fűzte volna őket egymáshoz.
Közös szenvedés, közös szerencsétlenség leghamarább közös barátságba forrasztja a sziveket.
Ezalatt a nap lassan-lassan lebukott a bércek mögé és közeledett az estalkony az éjszaka fekete palástjával.
Dsámi Edömér vállaira terítette a hosszuszőrű kecskebőr-bundát.
- Mindjárt éles hideg lesz és te még nem szoktad meg ezt a levegőt, mondá gyöngéd gondoskodással, mit Edömér meleg kézszorítással köszönt meg neki.
Csakugyan alig tünt le a nap, egyszerre élés hideg szellő fütyölt, suhogott a sziklák között.
A nappali forróságot, minden átmenet nélkül, metsző hideg követte.
Ekkor aztán a naptól átfűlt, átizzott sziklák elkezdtek beszélni idegen , szivszorító hangokon.
Eleintén csak csendes, zengő zizergést hallattak, mintha szellő futna át egy óriási érc-citera húrjain.
Azután egyre hangosabb pendülésekbe ment át e zizergés, egészen addig a csattanó mély kondulásig, mintha egy óriás keze markolna bele, szaggatva egy érchárfa húrjaiba.
A kecskenyáj eközben aprózó kopogással indult lefelé a csavargós szikla-ösvényen.
A bérctömeg közepén az út magas sziklaszálak alkotta szorosba fordult és e részén még vadabb, még borzalmasabb képe volt a völgynek.
Az egyre-másra következő setét üregek, barlangok, sziklaszádák borzalmas hangon huhogtak, üvöltöztek az esti szélben, mintha mindegyikben egy-egy kisértetcsapat hahotázna s koronként egy-egy ébredező vadnak a rekedt ordítása harsant meg a visszhang által borzalmasan megszázszorozva.
Egyszerre az egész kecskenyáj, mintha a föld nyelte volna el, nyomtalanul eltünt szemük elől és a két fiú nevetve mutatta meg Edömérnek a hasadékot , melyet a földrengés ereje olyan furfangosan alkotott meg, hogy emberi kéz nem tudta volna utánozni.
Ők is ezen a nyíláson ereszkedtek alá és csakhamar egy szikláktól körülzárt barátságos kis völgybe jutottak, melyek egyik oldalát erdőforma liget borította, alján pedig kövér fűszőnyeg virított...
Négy gömbölyded bőrsátor állt elszórtan a völgyecskében, melyekből a kecskenyáj kettőt rögtön magának foglalt, de elébb örvendő mekegéssel körül ugrálták a nyugalmasan kérődző tevéket és az volt boldogabb, melyik a kezét megnyalhatta annak a hosszú ezüst szakállú öreg embernek, aki a régi patriarkák nemes, jóságot tükröző vonásaival arcán - egy mohos szikladarabon ült a legnagyobb sátor előtt.
A két ifjú kézen fogva vezette elébe Edömért, ki önkénytelenül térdre borult előtte és kezét tiszteletteljesen megcsókolá.
Az öreg pillanatig, mintegy áldólag nyugtatá mindkét kezét az ifjú fürtös fején, azután megszólalt az öregség tompa hangján:
- Isten hozott közénk, fiam, vártalak téged! mondá mindnyájuk leírhatatlan meglepetésére.
A csillagokból olvasám jöttödet!
- Ennek tehát meg kellett történni!
Kora hajnalban kecskemekegés és tevebőgés kelté fel álmából Edömért.
Dsámi és László már elvégezték a fejést és friss, meleg tejjel kínálták, midőn kilépett a sátorból, miből aztán mindhárman jóízűen megreggeliztek.
- Mielőtt kihajtanók a nyájat, hallgasd meg, mit tegnap elhallgattunk előtted.
Ne legyen semmi titok közöttünk, hiszen jóban-rosszban együtt osztakozó testvérek és barátok vagyunk! kezdé komoly, ünnepélyes hangon László...
És elmondá, hogy a menekülésre már minden elő van készítve, csak az alkalmas időt várják, mit Taib apó fog kijelölni.
- A mi jó apánk nem akarja, hogy itt hervadjunk el fiatalon e zárt, magányos szikla-völgyben, hanem, hogy mindegyikünk térjen vissza hazájába, népéhez és övéihez.
Az út hosszú és veszélyes és csak nagy szenvedések árán juthatnak el Dsámi népéhez a dsibbahi oázra, honnan atyja, az emir, majd biztos kisérettel Konstantinápolyig küld bennünket, de inkább száz veszélylyel, halállal, a puszták vadaival és rablóival szembe szállni, mint e völgyben a hosszú életet átsenyvedni!
Edömér az eget érezte megnyílni maga fölött.
Végre, végre a legnehezebb megpróbáltatás után, újra a szabadulás reménye integet feléje.
Egy ideig szólni sem tudott, csak túláradó örömmel borult társai nyakába.
Ekkor megszólalt Dsámi is:
- Testvéreim!
Népemnél az igaz barátságot véresküvel pecsételik meg!
Az ilyen barátság hű a sírig, szent és felbonthatatlan...
Pecsételjük meg tehát mi is vérrel szövetségünket.
Akarjátok?
Válasz helyett mindhárman feltűrték ruhájuk ujját és mezítelen balkarjukat övük mellé dugott késükkel felhasítva, a kiömlő vért egy forrásvízzel telt gömbölyű tálacskába csepegtették, azután a törhetetlen barátságot fogadó eskü szent és ünnepélyes szaval között, megitták egymás vérét, melynek cseppjeiben - a Keletiek hite szerint - a lélek rejtőzködik...
- Most már egyek vagyunk testben, lélekben! mondá Dsámi ünnepélyes hangon , midőn befejezésül megölelték és megcsókolták egymást...
A szabadulás.
»S mennek, mennek éjjel, nappal
Küzdve széllel, vízzel, vaddal,
Járnak bérczen, szikes háton,
Ekevastól szűz rónákon...
Látnak szilaj ménest, nyájat,
S vándor népet, mely a tájat,
Hol elhagyja, hol megszállja,
Se törvénye, se királya...«
Tompa: »Etele hún királyról. «
- Nem tudnók rávenni Taib atyánkat, hogy ő is velünk meneküljön a halálnak és némaságnak ebből a szomorú országából? kérdé egy ízben Edömér, midőn Dsámival együtt a kecskéket őrizte a szakadékok között, László pedig otthon túrót és sajtot készített a fölös tejmennyiségből.
- Kétszer telt meg a hold, mióta köztünk vagy, még sem ismered őt? kérdé Dsámi elkomorodva.
Amit ő egyszer kimondott, azt más nem változtatja meg , csak a halál.
- És mért késlelteti a menekülésünket?
Várja, míg kedvező jeleket mutatnak a csillagok...
Taib apó mindent tud !
Tudja, hogy a vad sivatag rablótörzsei mely időben kószálnak szerteszét ; várja, hogy a szorosokat megtöltő hegyi áradások lefussanak és a megölő forróság elmuljon, nehogy a tibbah és szmúm forró szelei öljenek meg bennünket a sivatagban; továbbá meg kell várnunk, mig Szulejka nevű tevénk megbornyazik; végre pedig meg kell várnunk a lisztet és kölest, hogy legyen mit magunkkal vinni a hosszú útra!
Látod, mennyi ok van!
Hidd el, testvérem, könnyezve gondolok a boldogság ama nagy napjára, mert Taib apó igazi atyánk volt .
Edömér is mély megindulást érzett a válás gondolatára, mert ő is apjaként tisztelte, szerette a szentéletű öreget, de hazája és a szabadulás utáni sóvárgás erősebb volt minden más érzésnél szivében.
- Miért szomorodtál el olyan egyszerre?
Tán sokallod a várakozást? kérdé résztvevő hangon Dsámi, midőn látta, hogy Edömér bánatosan maga elé meredve , időnként nagyokat sóhajt.
- Nem, jó Dsámim, nem a várakozás szomorít.
A türelmet sanyarú sorsomban megtanáltam.
Hanem Csillának, annak a kis keresztény lánykának a sorsa aggaszt.
Mi lesz belőle?
Mi, ha Isten segít, megmenekülünk, de ő... ő ?.. .
Fáj a lelkem, hogy semmit se hallhatok róla, hogy nem küldhetek neki izenetet...
- Ne szomorkodj!
Ha Allah szerencsésen enyéimhez vezérel bennünket, igérem neked, hogy izenetet küldök neki rólad.
Te pedig, ha hazádba jutsz, - felkeresheted szülőit.
Amint mondád, azok gazdag és hatalmas emberek .
Követséget küldenek tehát Halebbe és kiváltják a rabszolgaságból.
Edömér ujjongva ugrott föl.
Hogy neki ez a jó gondolat eleddig nem jutott eszébe.
Örömében megölelte, megcsókolta Dsámit.
- Óh, Dsámi, minő nagy tehertől szabadítád meg szívemet.
Most már nem furdal a lelkiismeret, hogy nem válthatom be neki adott szavamat.
Igenis , beválthatom és ő is megszabadul a nehéz szolgaságból.
Ezen az estén, mikor haza hajtották a nyájat, Taib apó azzal a hirrel fogadta őket, hogy holnap a nyájat a mocsár-völgybe kell hajtaniuk.
A hold már háromszor megtelt, s holnap lesz jehoit napja, mikor a bánya-szádából lisztet, kölest eresztenek le számukra, a kecskéket pedig elviszik.
Csakugyan, másnap, még a regg homályos szürkületében megindultak a sokkal rövidebb úton, a bánya felé, melynek száda már nyitva volt - és egy nagy vesszőből font kas volt köteleken a völgybe leeresztve, melyben liszt, köles és árpa várta őket apró zsákocskákban.
Midőn hazaértek és Taib apó lába elé rakták a zsákokat, az szeretetteljes komolysággal nézett mindhármukra.
- Most már fiaim, készülődjetek az utra.
Szabadulásotok ideje közeledik .
Holdtölte napján indulni fogtok .
Mindhármuknak szíve nagyot dobbant e szavakra és mintha csak összebeszéltek volna, egy hanggal ismételték:
- Oh, atyánk, jóltevőnk, jer velünk te is!
Hagyd itt e gyásznak és magányosságnak völgyét!
Az öreg szelid mosolylyal ingatta nemes, tiszteletreméltó fejét:
- Ami meg van irva - nem lesz letörülve!
Amint elhatároztatott, úgy fog történni minden!
Ne kopogtassatok tehát azon az ajtón, mely be vagyon falazva...
Amint a zsákokat kioldozták, az egyik árpás zsákból egy tarka selyemkendő hullott Dsámi elé, melybe valami lapos, zörgős holmi volt belekötve.
Alig pillantotta meg Edömér is - nagyot dobbant a szíve, mert megismerte Csilla fejkendőjét, melyet a Halwet-ünnepen kapott úrnőjétől.
- Ah, ez nekem szól!
Ismerem a kendőcskéjét! ah, Csilla, kis húgom!
Adjátok , adjátok hamar ide! kiáltá leírhatatlan felindulással és remegő ujjaival alig tudta a csomókat kioldozni...
Egy sűrün teleírt, összehajtogatott pálmalevéldarab hullott ki belőle, melyre a betük tűhegygyel voltak rákarcolva...
»Szeretett bátyám, védőm!« olvasá, halk remegő hangon.
»Isten áldása kisérjen mindenfelé.
Hol vagy, merre vittek a kegyetlen pogányok.
Nincs annyi könnyem, nincs annyi fájdalmam, amivel meg tudnálak siratni...
A jó Bendár addig futott fűhöz, fához, könyörgött, tudakozódott utánad, míg megtudta , hová vittek.
Ekkor megigérte, hogy levelemet kezedbe juttatja.
Ah, Edömér , meg van törve a szívem, nincs többé reményem, hogy te nem vagy mellettem ...
Ki szabadít meg engem?
Ha le tudnám irni, amit érzek, a te bátor és hős szemeid is könnyeznének...
Kairam effendi, fiatal urad, még nem jött haza .
Az egész házban szünet nélkül csomagolnak és nap-nap után egész teve- és öszvércsapatok indulnak a tenger felé, mert Mahmud- el- Tebrisz Sztambulba költözködik.
A szultán tekintélyes és főhivatalra emelte - és fiával csak a kikötőben fog találkozni.
Most jön az én szomorú sorsom!
Engem is Sztambulba visznek, de amint Nekitta megsúgta, ott el fognak adni engem is, mert én is oka vagyok a köztetek levő barátságnak.
Imádkozz értem és sirass meg, amint hogy én rád a nap minden órájában isten áldását kérve, siratlak és nem tudok megvigasztalódni...
Egy halavány reményszál mégis maradt még szívemben .
Sztambulból tán előbb eljut valami hir drága szüleimhez, mint innen a messzeségből...
Óh, istenem, micsoda csapás az, hogy te nem vagy mellettem .
Ha mellettem volnál, tudom, megszabadítanál minden börtönből, minden fogságból.
Isten legyen veled és őrizzen, védjen kegyelmével mindenha!
Ez mindennapi imája, téged sirató bánatos húgodnak, Csillának...«
Mindhármukat mélyen meghatotta az a vigasztalan fájdalom, mi a levél minden sorában nyilatkozott és Edömér éveket adott volna életéből, ha csak egyetlen egy szóból álló üzenetet küldhetett volna Csillának.
László, mintha csak megsejtette volna gondolatát, hozzá lépett:
- Ha az Isten Sztambulba segít, addig keressük, míg nyomára nem akadunk.
Én nem hagylak el, Edömér, hanem segíteni foglak, hogy fogadásodat betölthessed!
- Tudtodon kívül jósigéket mondál! - vágott közbe az agg bölcs ünnepélyesen és mivel eközben, a sötétség beálltával, egymás után kigyúltak az ég csillagai, maga után intve őket, fölvezeté a völgy végén álló magányos sziklacsúcsra, honnan a csillagokat szokta vizsgálni.
- Csak éjjel utazzatok, és mindig kelet felé!
Az ég csillagai legbiztosabb útmutatói a vándoroknak.
Éjjel az emberek alusznak és csak a sivatag prédaéhes vadai kóborolnak szerteszét a pusztákon, - de ezek korántsem oly veszedelmesek, mint az emberek...
- A vadak ellen pedig megvédnek fegyvereink! szólt közbe Dsámi.
- Úgy van, fegyvereitek lesznek!
Allah kegyelméből e barlangban itt a hátam megett régi fegyverekre akadtam.
E barlangocska, mely annyi éven át rejté magában a fegyvereket, fogja magába rejteni az én porhüvelyemet, hogy a vadak szét ne hurczolják csontjaimat, hanem, hogy Izrafiel angyal trombita-szavára én is előállhassak a végítélet napján!...
- Óh, atyánk, ne rémíts, ne szomoríts ily beszédekkel!
Jer velünk hazánkba, s légy ottan is atyánk! kiálták mindhárman.
- Balgatag gyermekek, ti nem értitek a halált!
Csak a kába és a gyáva rettegi!
A halál a bölcsesség vége, az új élet kezdete.
- Meg vagyon irva : » aki születik, az meghal!«
Volt időm gondolkozni a mulandóságról és az ég fenséges titkairól.
Ép azért választám síromul e helyet... és jól megfigyeljétek szavaimat - mert lehet, másodszor nem mondhatom el.
- Úgy beszélsz, atyám, mintha halálodat éreznéd!
Honnan e szomorú sejtelem ?
Tán mivel mi itt hagyunk? kérdé Dsámi fájdalmasan és ajkához szorítá az öreg reszkető jobbját.
- Óh, ifjak, az öreg kor csak várakozás már a halál kapuja előtt.
Rég idő óta készen vagyok e végső utra.
Testem és talárom tiszta - azért bármely percben szólítson magához Allah, úgy, amint vagyok, fektessetek a barlangocskába , arccal napkelet: az élet és világosság forrása felé...
Fejem ama gömbölyű fekete kövön nyugodjék, hogy a nyílás feletti hasadékon a Mezarthim-csillag fénye homlokomat érje.
Azután taszítsatok egyet a sziklán .
Egyetlen gördítésre betemeti a nyílást, mint valaha betemette a földrengés idejében...
- És ha itt maradnánk melletted továbbra is, atyánk? kérdezé megint Dsámi nemes felbuzdulással...
Az öreg halvány mosolylyal ingatta tisztes fejét:
- Bohó fiú, a villámnak és zivatarnak akarsz gátat vetni?
A végzetet akarnád megállítani?
Amint meg van irva - úgy történik minden - és dicsőség annak , aki sohasem változik!
Ugy lesz, mint mondám!
Ti indulni fogtok, midőn a hold szarvai egy irányban lesznek a Mezarthim sugaraival és magatokkal viszitek Risát, a hím tevét .
Szulejka itt marad...
Hiszen még több szerencsétlen is kerülhet ide rajtunk kívül.
Legyen nekik is valami!
Most pedig vigyázzátok meg az ég ama csillagait, melyek útmutatóitok lesznek a menekülés küzdelmes napjaiban...
Néma megilletődéssel követték a reszkető karok irányát és szívükben olyanforma szomorú sejtelemmel hallgatták a bölcs intéseket és szavakat , mintha csakugyan ezek lennének az utolsók, melyek az öreg ajakról elhangzanak...
Másnapon a várt napkelte helyett, csak egy haragosan izzó, vérvörös gömb jelent meg, homályos sárga párázatba burkolva.
A kecskéket nem lehetett kihajtani, mert a fulladásig izzó szélvész dühöngött és átláthatatlan sárga ködökkel hordta tele az egész völgyet.
- Ez a szmum vége!
A legközelebbi holdtöltéig nem kell félnetek se ettől, se a tibbahtól, mondá, a homályos sárga-szürke eget vizsgálva az öreg.
A leszálló éjszaka azután szuroksetét volt.
A szél borzalmasan nyögött , huhogott a hasadékok között, a barlangok öblei pedig kisérteties búgással üvöltöztek, mintha megannyi kisértet-tábor kelne belőlük szárnyaira.
Már éjfél felé járhatott az idő, midőn egyszerre mindent túlharsogó fájdalmas bődülés riasztotta fel őket álmaikból.
- Ez Szulejka hangja, kiáltá Dsámi és íjját, nyilait összekapkodva , meggyújtott egy szövétneket s kikapcsolva a bejárást elzáró bőrtakarót , kirohant az éjszakába.
László és Edömér szintén szövétneket ragadva, siettek utána, de már ekkor Dsámi a völgy végén járt és csakhamar eltűnt a szakadékok között.
- Sejtettem, óh, sejtettem! kiáltá csaknem könnyezve László.
Szegény jó Szulejka te!...
Nézz ide, Edömér...
Oh, ezek a cudar bestiák!
Edömér borzadva nézett a fáklyafényben megcsillanó nagy vértócsára és nem messze ettől összevissza marcangolva hevert Szulejka, kis borja azonban eltűnt...
- Ezt elhurcolták.
Egy medvepár tört a sátorba.
Nézd, egész oldala szét van szaggatva.
Jer, siessünk mi is utána!
Futva rohant a széles vérnyomokon a völgy vége felé, Edömér pedig utána.
A szélsüvöltözésből kiharsanó dörmögés és süket dühordítások voltak a vezetőik és átkúszva egy boltozatformájú földalatti hasadékon, egy mély sziklaszorosba jutottak, melynek egyik barlangja előtt Dsámi küzdött életre-halálra a feldühödött hímmedvével...
Épen jókor jöttek!
Már minden nyilát ellődözte és a nőstény medve leterítve hevert a szétszaggatott teve-borjun, a hím azonban számtalan sebből vérezve, egyre vadabb dühvel támadt Dsámira, ki hátát a mohos sziklafalnak vetve, egyik kezében a lobogó fáklyával, másikban pedig, handzsárforma görbe tőrkésével védelmezte magát.
A szikrákat és égő szurokcseppeket szóró szövétnekkel csapást csapás után mért a fenevad bozontos fejére, s míg ez talpaival a szemébe hulló szikrákat csapkodta, söpörte le összepörkölődött bundájáról, addig jobbjával döfést döfés után irányzott széles mellébe.
De barátainak segítsége nélkül ez egyszer elveszett volna, mert a meredélyen legurult medve, feltápászkodva, olyan dühvel rohant neki, hogy nem védhette volna magát...
- Itt vagyunk, Dsámi! kiáltotta László, egy ugrással mellette teremve, de midőn hosszúhandzsárjával szíven akarta döfni a medvét, ez talpának egyetlen csapásával úgy félrelódította, hogy szédülve gurult alá a meredekről és a másik pillanatban már Dsámira vetette volna magát, ha Edömér nyilgyorsan alábukva, a két lábra állott óriási vadnak szívébe nem döfte volna kését , épen ott, hol ezt mellén a sugarasan szétváló szőr mutatta.
Dsámi büszke örömmel ölelte meg társait és a bőrök lenyúzását másnapra halasztva, siettek a diadal hirével hazafelé, - de az agg Taib, ki máskor megdicsérte az ilyen hőstettet, most szomorú, lemondó hangon suttogá:
- Íme, a végnek a kezdete!
Jelek előzik meg a halált és pusztulást...
Minden siet, csak az idő marad időnek.
- Mit mondasz, jó atyánk?
- Semmit, gyermekeim!
Jól tartsátok meg emlékezetetek kamráiban, amiket elmondtam.
Ezt mondom most!
- Szentek lesznek szavaid és intelmeid szívünkben! felelék mindhárman egyszerre.
Szulejka nagyon kedves állatja volt az öregnek - és az ifjak megrettenve vették észre, mintha jóltevőjük e naptól kezdve folytonosan gyöngülne.
Egyre kevesebbet mozgott, utoljára ki se jött a sátorból, mert lába mintha egyszerre megtagadta volna a szolgálatot - csak este, mikor kigyúltak az ég csillagai, vitték ki ketten a sátor elé, hol késő éjfélig néma elmerültségben üldögélt, szemét változatlanul a sugarasan ragyogó Mezarthimra függesztve...
- Drága atyánk, addig nem mozdulunk mellőled, míg egészségedet és a régi életkedvedet újra vissza nem nyered - tolmácsolá egyik este Dsámi mindhármuk érzelmeit.
- Ti elfogtok indulni, midőn a Mezarthim sugarai egyenlően állnak a hold szarvaival!
Minden elő van készítve.
- Mennetek kell és menni fogtok!
E jelentőségteljes szavakat követő másik estén aztán feltűnt a hold vékony sarlója az égen és napról-napra jobban közeledett a Mezarthim-csillag felé.
- Lássátok, hogy nőnek a Mezarthim sugarai!
Dsámi! az El-Serujah szikláig kövessétek az Atairt, a fénylőt, innen az Eufrátig az Aldebaran irányában menjetek... az Eufráton túl pedig a Mezarthim vezessen benneteket a dsibbahi oázig...
De csak mindig keletnek - napkeletnek tartsatok!...
Végre elérkezett az utolsó nap, a menekülés napja...
E napon az öreg Taib apó, mintha visszanyerte volna régi erejét és frisseségét, olyan erőteljesen parancsolt és intézkedett.
A három ifjú kimondhatlan érzelmek között hordta elő a vízzel és élelemmel telt kecskebőr-tömlőket és a szívós vesszőkből font kasokat s az öreg szemei előtt, ki mind e készülődést nyájas, buzdító vidámsággal intézte, kellett összecsomózniok, hogy a teher mindkét oldalon egyformán megoszoljék.
Így köszöntött be az este és midőn az első csillag kigyúlt az égen, az öreg felállott és ünnepélyes szóval Allah áldását és kegyelmét esdette rájuk , azután mindegyiket reszkető szóval megáldva, megölelte és megcsókolta , azután így szólt:
- Isten nagy és hatalmas!
Ő parancsol a szélvésznek, villámnak és a puszták vadainak.
Utazzatok szerencsével!
Éljetek boldogul...
Fiatalok vagytok , tiétek az élet...
Én most felmegyek a sziklára és midőn a hold szarvai a Mezarthim sugarait ölelik, jertek fel hozzám, - azután Isten és a próféta nevében induljatok!
Néma főhajtással fogadták szavait és az útra készen álló teve köré telepedve , néztek utána, míg csak fehér alakja el nem tűnt a sziklák árnyékában, aztán várták, míg a hold ezüstös sarlója a Zenith közelébe ér...
Mikor odaért és szarvai épen egy irányban álltak a Mezarthim villódzó sugaraival, dobogó szívvel siettek fel a sziklacsúcsra, de mikor felértek , Dsámi sikoltva tántorodott vissza...
Az öreg Taib némán, halottan ült szokott helyén és megtört szeme még a halálban is a bűbájos ragyogású Mezarthim-csillagra volt függesztve...
Néma fájdalomba merülve állották körül egy ideig.
- Óh, én sejtettem, sejtettem ezt!
Azért nem akart velünk jönni! zokogá Dsámi, térdre ereszkedve a halott mellett, azután gyengéden felölelve, mint valami gyermeket, a kis barlangba vitte.
- Óh, testvéreim, kiáltá fájdalmas hangon, úgy tiszteljük legjobban jóltevőnk emlékét, ha végakaratát mindenekben teljesítjük...
Búcsúzzunk el hát tőle , azután induljunk, míg a két égi jel egymás mellett ragyog!
Ő parancsolta így!
Jós lelke bizonyára tudta, hogy miért.
Úgy, amint kivánta, fektették végső nyugalomra.
A barlang alját beterítették pettyes párducbőrökkel, Edömér pedig elővéve kebléből Csilla emlékét, a selyemkendőt, feje alá, a fekete kőre terítette...
A rövid ima után, mindegyik megcsókolá a hideg kezeket, azután kilépve a barlangból, meglódították a bejáró melletti szikladarabot.
Tompa rázkódással dőlt a nyílás közé a nehéz sziklalap és betemette, mintha vésővel mérték volna ki a rovatékát...
- Pihenj békében, atyánk és szeretett jóltevőnk!
És lefelé indultak a meredeken...
Dsámi azonban, mintha elfeledett volna valamit, vissza szaladt és felkapaszkodva a sziklára, benézett az egyik hasadékon.
- Minden úgy van, amint ő kivánta!
A Mezarthim villódzó sugarai egyenesen odatűznek és a feltámadás napjáig ragyogni fognak nemes homlokán!
A magára hagyott teve örvendő bőgéssel cammogott eléjük, ők pedig még egyszer búcsut intve a magányosan felmeredő sziklacsúcsnak, szapora léptekkel megindultak a szabadság csábosan integető útja felé...
Közel ahhoz a szakadékhoz, melyen át a medvét üldözték, egy még nagyobb alagút-száda setétlett a bokrok között.
Risán, a teve, vonakodás nélkül lépett a setét üregbe, hol Dsámi kicsiholt és a lobogó fáklyafénynél éjféltájban az alagút végére értek, mely után megint a szakadékos sziklavölgyek egész sora következett, kisebb-nagyobb átjárókkal és meredek szorosokkal.
Midőn a hajnal derengeni kezdett, egy mély szakadék fenekén találták magukat , melynek közepén patakocska csörgedezett, partjain zöldelő növényzettel.
Risán fáradtan heveredett le és ők is tanyát ütöttek másnap estéig.
Alig villant le azonban hozzájuk az első csillagsugár, már újra elnyelte őket egy alagútforma sziklahasadék, melyből midőn kiértek, a végtelen sivatag tárult elébük az éjszaka fenséges némaságában.
Mámorosan szívták magukba a lanyha éjjeli szellőt, mint a szabadság első fuvallatát, aztán nekivágtak a végtelen pusztaságnak.
Két éjszakán át vándorolva a sivatagon, elérték az El- Serujah- sziklát, mely egy mély sziklavölgyből kimagasló magános gránitcsúcs, lábánál némi növényzettel és egy forráskával.
Innen már az Aldebaran-csillag vezérvilága vezette őket Napkeletnek, az Eufrát egyik mellékága felé.
Árnyként lépdeltek tova a puha homokon, a néma éjszakában.
Néha-néha kullogó árnyékok surrantak el mellettük jobbra-balra és a setétben megvillantak az éhes aranyfarkasok zöldlángolású szemei, a távolból pedig a prédát kereső hiénák éhüvöltése hangzott, mire Risán ijedt horkanással toppant hátra és majd kitépte fékjét Dsámi kezéből.
Napkeltekor nem találtak más menedéket a sívó, naptól égett pusztán, mint néhány sumbul-bokrot.
Ez a félig bogáncs, félig bürökalakú óriási ernyősvirágú gaz csak gyéren fogta fel az izzó napsugarakat, úgy, hogy kimondhatatlan sokat szenvedtek az izzó forróságtól, de még többet attól , hogy a harmadik napon már ivóvizük az utolsó cseppig elfogyott, mert a rettentő hőség annyira kiszárította a kecskebőr-tömlőket, hogy a víz elpárolgott belőlük.
Láztól égő fejjel, cserepes ajakkal lihegték át a napot és mikor a setétség aláereszkedtével a hűvös szellő kissé felüdítette őket tompa bódultságukból , fáradtan vonszolták magukat tovább, tovább, kelet felé, amerre az Aldebaran sugarai villogtak.
- Ha reggelig nem találunk vizet, holnap elveszünk!
Legjobb volna mindjárt lefeküdni és meghalni! lihegé szaggatottan László, amint tántorgó lépésekkel tovább vonszolta magát.
- Bátorság, László, bátorság!
Éjszaka bizonyára találunk vizet, biztatá Edömér.
Risán is többször le-leheveredett és nem akart tovább menni.
A szegény állat alig bírta már a rárakott terhet cipelni, csak Dsámi és Edömér kedveskedő , biztató szavaira tápászkodott föl és hörgő fuvással cammogott tovább...
Dsámi minduntalan hátra-hátra tekintett.
Mint a szabad sivatag szülötte , legtovább birta tűrni a szomjuságot s bár ő is kimondhatlan kínokat szenvedett, meleg részvéttel nézett barátaira.
László hörgő lihegésére egyszerre csak megállott és balkarjáról feltűrve a ruhaujjat, kivonta kését hüvelyéből.
- Testvérem, te legjobban szenvedsz közöttünk.
A vér is eloltja a szomjúságot...
Szívj és üdítsd fel magadat véremből és e szavaknál karját fel akarta hasitani, de Edömér nem engedte.
- Nem, Dsámi, nem, ezt nem engedem! kiáltá meghatottan.
Ha te tűrsz, mi is tudunk tűrni!
Ugy-e, László ?
László erre egy kissé felserkent kábultságából, de csak fejét rázta hevesen és csak később tudta kinyögni:
- Óh, te hű, drága Dsámi!
Nemes vérednek minden cseppje drágább, semhogy rám vesztegesd!
Inkább meghalok!
- Nem esküdtünk vérbarátságot, hogy egymásért mindent, még életünket is feláldozzuk? kérdé nemes egyszerűséggel Dsámi.
- Nem addig, míg remélhetünk!
Én bízom Istenben! kiáltá szilárdul Edömér .
Előre, ne vesztegessük el az időt!
És mintha a puszták elvesző csendjéből e szilárd hittel mondott szavak egyenesen felhatottak volna a Mindenható trónjáig, Risán egyszerre csak felkapta fejét, s örvendező bődüléssel akart tova rohanni.
- Tevénk vizet érez!
Bátorság és kitartás, barátim!
Óh, hála néked, Allah ! kiáltá ujjongva Dsámi.
Utánam, testvéreim, utánam!
És majdnem futva kellett az előre igyekvő tevét követnie.
E biztatás Lászlónak is új erőt adott - és csakugyan, alig egy rövid óra mulva, egy picinyke oázhoz értek; melynek fái alatt kristálytiszta, hűvös forrásra találtak.
Hálát adva térdeltek le a zöld fűbe és Dsámi tanácsára csak lassan ittak a patakból s mikor kipihenték magukat, tömlőiket csordultig megtöltve, újra nekiindultak a sivatagnak, melynek csakhamar végére jutottak, miután hajnaltájban átgázoltak az Eufrát sekélyes mellékágán, ahol már a Mezarthim-csillag sugarai mutatták tovább az utat Napkeletnek a dsibbahi oáz felé...
- Barátim, itt már éjjel-nappal résen kell lennünk!
A hány oáz, annyiféle néptörzs lakja - mind ellensége egymásnak, ellenségünk nekünk.
Vigyáznunk kell tehát, nehogy ismét fogságba essünk, mondá Dsámi, midőn az éjszaka beálltát várták a sűrüben.
Kettőzött óvatossággal keltek tehát útra, de csak lassan haladtak, mert vizük újra elfogyván, forrás után keresgéltek, ám mindhiába...
- Víz nélkül nem lehetünk.
Ti maradjatok itt, én egy tömlővel forrás után nézek, mondá Dsámi, midőn egy többfelé ágazó, erdős szoros út torkolatánál letelepedtek.
A bokroktól rejtett üregből jól látták, mint kúszik alá a homokos völgyfenékre, melynek hóhoz hasonló fehér szemecskéi vakító villogással verték vissza a felkelő nap sugarait.
Egyszerre azonban minden csepp vér jéggé dermedt ereikben.
A fák közül nagyszámú, fegyveres lovascsapat bukkant elő és kettő közülök vad rikoltással vágtatott feléje, mielőtt a menekülésre csak gondolhatott volna.
A vad, hegyes kucsmás alakok egy pillanat mulva beérték és leszöktek lovaikról.
Míg az egyik, kését fogai közé szorítva, hátra kötötte Dsámi kezét, a másik vad nevetéssel állott előtte...
Ebben a pillanatban egy harmadik lovas vágtatott feléjük.
Gazdag öltözete és büszke, parancsoló tekintete a csapat vezérére vallottak.
Alig pillantotta meg azonban Dsámit és ez őt - villámsebesen pattant le nyergéből:
- Allahu Akhbár!
Dsámi- el- Behram!
Fejedelmem fia, te vagy?...
- Muhrák!
Apámnak derék alvezére! kiáltott Dsámi magánkívül.
A kötelékek egy varázsütésre lehulltak kezéről és mind a hárman porba borultak előtte.
- Megismerted szolgádat?
Oh, mily drága ajándékai az égnek a szemek!
Oh , uramnak és fejedelmemnek sokat siratott, drága fia!
Csakhogy élsz!
Allah , Allah!
Minő örömujjongás és üdvriadal váltja fel Ebiráhban a gyászt! kiáltá Muhrák könnyes szemmel, Dsámi durva köntösének szegélyét csókolgatva.
- Egy percet se késsünk!
Csak barátaimat hívom elő - azután, amily gyorsan csak lovaid bírják, derék Muhrák, vágtatunk Ebirah felé.
Óh, atyám és drága anyám, hogy vágylak ölelni titeket! kiáltá sóvárgó hangon Dsámi.
- Tied a parancsolás, miénk a hódolat és engedelmesség! felelte Muhrák és parancsokat osztott az ezalatt köréjük gyűlt csapatnak.
Minden bajnak és veszedelemnek vége volt tehát!
László és Edömér szinte álomnak hitték e meglepő, váratlan fordulatot, és mikor Dsámival a fegyveresek elé léptek, hangos üdvriadallal fogadták őket s mint a fejedelemfi barátait, nagy tiszteletben részesíték.
Rövid, erősítő étkezés után, pompás tűzvérű méneket vezettek elő a számukra és Muhrákkal együtt a csapat élére állva, szélsebesen vágtattak Ebirah, a dsibbahi oáz fővárosa felé, hol Dsámi atyja, az emir székelt.
Útközben Muhrák elmondta, hogy csapatával a zumi törzsből való rablókat indult nyomozni, kik az oáz széléről egész csapat marhát és tevét hajtottak el.
A teve szóra Dsámi hátratekintett!
Igen, Risán, hű társuk az útban, szintén ott ügetett a csapat végén és mintha osztani látszott volna urai örömét , vidám nyargalással futott versenyt a szellőlábú paripákkal.
- Risán, jó Risán!
Megbecsüllek, úgy tartalak, mint jó barátot! kiáltotta vidáman feléje, azután türelmetlen, sóvárgó sürgetéseire, Muhráknak a várva várt otthonról és drága szüleiről kellett beszélni, ki erre elmondá azt a nagy gyászt és szomoruságot, mely eltűnése óta az egész oázon uralkodik.
Mindenki azt hitte, midőn véres ruháit és tört fegyverzetét haza hozták, hogy az oroszlán tépte szét.
Atyja egészen meg van törve a bánattól, anyja és hugai pedig sírással kezdik, sírással végzik a napot.
Midőn már csak másfélnapi járóföldre voltak Ebirahtól, Dsámi egy gyorslábú hirnököt küldött előre rokonához, a főimámhoz, hogy kíméletesen értesítse szüleit életben létéről és érkezéséről, nehogy a nagy öröm megártson nekik.
- Gonoszszívű nagybátyámnak legalább ideje lesz a sivatagba menekülni.
Egy Szasszanida nem halhat meg a hóhér bárdja alatt.
Ő rá pedig, törvényeink szerint, halál várna!
Azután népemnek nem szabad megtudnia, hogy e nemes törzsben orgyilkos, áruló akadt! mondá barátainak fájdalmas büszkeséggel , kik e nemeslelküségét néma kézszorítással helyeselték.
Végre másnap elérték a dsibbahi oáz szélét.
Már messziről csak úgy feketéllett az izgatottan hullámzó néptömeg és midőn megérkeztek, egetverő örömkiáltás harsogott minden ajkról.
Az egész népség a fejedelemfi köré tolongott, virággal hintették be útját, sírva, nevetve csókolták köntöse szélét.
Egyszerre csak szétválott a néptömeg és egy ősz, fejedelmi alak közeledett kitárt karokkal feléje.
Ez volt Szaud, az emir, a szerető atya, ki leírhatatlan boldogsággal ölelte mellére halottnak hitt fiát, azután egy structollakkal díszített selyemfüggönyös palakinhoz vezette, hol édesanyja és nővérei várták örömrepeső szívvel...
És ekkor a nép örömrivallgása között megindultak az ünnepiesen feldíszített Ebirah, az emir székhelye felé.
Boldog élet, a vigalmak és ünnepélyek egész sora várt itt Lászlóra és Edömérre, kik a szomszéd oázok ellenségeskedései miatt három hónapnál tovább maradtak Ebiráhban.
Az ősz fejedelem alig akarta elereszteni, csak Dsámi nem marasztotta őket, mert tudta, hogy két hatalmas érzés vonja őket a messze út felé: egyik az olthatatlan hazaszeretet, a másik pedig szent eskü és még szentebb fogadás...
A negyedik hónap vége felé aztán nagy kisérettel s gazdag ajándékokkal ellátva, útra keltek Stambul felé, hová a bátor és vitéz Muhrák vezetése mellett, hosszú és fáradtságos utazás után - szerencsésen meg is érkeztek...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE