ELTE regénykorpusz

Erdély felől megindultak a fölkelők.

- - - - - - - - -

Még nem lehettek itt, mert senki nem látta őket a mai napig, de szörnyü hirük megelőzte jöttüket...

Senki bizonyosat nem tudott s azok a nyomorult emberek , kiket a németek dulásai után is életben tartott meg az Isten, rémület és reménykedés között lestek, mi lesz hát?

Mert a Partiumtól a Szepességig végigsivitott a hir, hogy Ecsed várán tulról megindult Szepessy Pál s megöl mindenkit, aki csak egyszer is szóbaállt a némettel...

Hóhérkardja volt Szepessy Pálnak, amellyel csak két marokra lehetett dolgozni.

De nem jött egyedül!

Mert vele közeledett a felsőtiszai sikságnak a nagypipáju és kevésdohányu Szuhay Mátyás, ott jött - nagy búját hordozva a vállain - Kende Gábor, aki keserü hónapokkal előbb hagyta el ungi udvarházát, Erdély havasai felé futván az árva fejével.

Most aztán visszafelé forditotta lova fejét, hogy leszámoljon mindenkivel; ott kellett lennie a hadak közt a daliás hadadi Wesselényi Pálnak s ugy volt, hogy lóravetette magát immár a félig-gyerek Thököli is, aki apjának halálos-ágya mellől, az árvai várból menekült el harmad- vagy negyedéve őszön , hogy legalább a puszta élete maradhasson meg, miközben minden bokrot átkutattak utána a császári kopók...

És jött-jött a Partium felől nagybátyja is, a baljós csillagzatu Petrőczy István, oldalán Ubrisival, a nevezetes bujdosóval.

De jöttek mások is!

Napijáróföldekre megelőzte vad hire Pika Gáspárt, a reménytelen földönfutót , akinek utját, amerre elvonult egyszer, felkarózott németek jelezték, amint kilógó nyelvvel s oldaltnyaklott fejjel száradtak a napon...

És sokan tudták holtbizonyosan, hogy a fölkelők sorai között prédikátorok járják a mezőt s menydörögve úszitanak a császár és lancknehtjei ellen...

Rebesgették egyesek , hogy a keserü-száju hadak oldalában tör előre a tatár khán is gyujtogató lovasaival s rémület szállt meg mindenkit, aki nevét hallotta egyszer a khánnak.

Mások is voltak azonban, akik torkukban fojtogató méreggel nyomultak elő Erdély bércei közül...

Messze tájakon beszélték, hogy táborjáráskor ott emelgeti sulyos kardját a részeges Majos Ferenc, aki ellen - ifjabb éveinek dacára is - pátenst adott ki a kassai generális, hogy ott, ahol érik, teperjék le s törjék kerékbe avagy süssék meg elevenen...

És ijesztő tábori-dalban szállt-szállt a hire egy bizonyos Tyukodinak, akivel ellentétben a szája járt csupán Kuczug Balázsnak , őmaga azonban messze elkerülte a csatahelyeket.

Ámde csaták végeztével ő is megjelent a legények között és hányta magát, miközben az ellenség vérével keverte be homlokát és kezeit.

Hát ezért nem hitt senki Kuczug Balázsnak , ahelyett a hasát rengette mindenki nevettében, aki emliteni hallotta egyszer Kuczug Balázst.

Erdély felől megindultak hát a bujdosók.

S a Partiumtól a Szepességig végigsivitott a hir, hogy a hadak között ott búsul a lengőbajszu Szepessy Pál s gyakran dörmög a szakállába.

Kinzó búja amiatt való volt, mert nem tudta még, mimódon öljön meg mindenkit: németet, dánt és vallont , császári hiten lévő vékonynyaku pápistát s idegenekkel cimboráló magyart...

S a hét tiszai vármegyében fakó lett az arcszine minden léleknek, aki meghallotta egyszer, hogy közeledik Szepessy Pál.

Mert érezték, hogy rakásragyilkol mindenkit a lobogóindulatu öreg...

...Ezen az alkonyaton a riasztó mendemondákra többen jöttek össze az ungi berkek közül a Kende-házban.

Messze járt még Kende Gábor, a gazda, de nem sokáig már .

Mert őt is hozta hazafelé Szepessy Pál.

Huszan-huszonöten lehettek együtt a nagy ebédlőben, akiket együvé vertek össze a hajmeresztő hirek.

Voltak a csoportban hajlotthátu, köhögős nemes urak, akik nem tudták, örüljenek avagy reszkessenek-é a fejvesztett kapkodásban?

De azért felöltötték mégegyszer - s talán utoljára - molyette mentéiket s felkötötték a csorba kardokat.

A magos-támláju székekben fehérhaju nemzetes asszonyok ültek, ölükbe-bocsátott kézzel és csak néztek maguk elé...

Voltak ott rebbentszemü ifju leányasszonyok , akik édes merengéssel gondoltak reá, hogy Szepessy Pállal talán megtérnek az urfiak is, akik lóraültek esztendőkkel előbb, mikor a bakó elcsapta fejét Nádasdynak, a nagyerejü Zrinyi Péternek, az ifju Frangepánnak és a szegény Bónisnak...

Az ifju leányzók azóta is sóhajtozva lestek ki a kertek keritései mögül, hogy Havasalfölde vagy Moldova felől mikor érkeznek meg lóháton a nemes urfiak, hogy nyeregbekapják és magukkal vigyék őket, mint hites mátkájukat.

A nagyterem közepén lehajtott fejjel állt ott a fiatal Keczer Gábor, aki megjárván néhány nagyhirü univerzitást a külföldi országokban, előbb Erdélyhonba ment rokoni látogatóba s onnét a legszerencsétlenebb időpontban indult meg hazafelé.

Vagy másfélórával előbb toppant be váratlanul a Kende-házba, hogy menedéket keressen az elkövetkező sürü éjszakára.

De nem egyedül érkezett!

Mert egy husz év körüli takaros leányzót hozott magával kézenfogva.

Ahogy a ház asszonya, a rokon Kende Gáborné elé állt volna, megcsókolta a kezét s annyit mondott szomoruan, mialatt elővezette a leányt:

- A mátkám...

A nagyasszony homlokon csókolta a tudományokat végzett fiatalembert s utána magához ölelte a remegő leányt:

- Mi a neved, fiam?

- Ujhelyi Erzsébetnek hivnak, asszonynéném - sóhajtotta el nevét a leány.

A nagyasszony pillanatra kitekintett az ólomkarikás ablakon s csaknem felzokogott:

- Gyermekeim, az Isten legyen irgalmas mindnyájunknak erre az éjszakára!

Azontul nem szólt többet.

De ijedt szeme nem sok jót árult el.

Most tehát lehorgasztott fejjel állt ott Keczer Gábor s alig féllépést mögötte a leány mintha védelmet keresett volna vőlegényétől eltakarva.

Nyugtalanitón hatott a szépsége.

Mária arca volt nedvesen csillogó éjfekete szemekkel bársonyos szempillákkal.

Odakint alkonyatra állt: idebent zaklatott lélekkel várakozott mindenki.

Mert komisz hirek előzték meg a közeledő Szepessy Pált.

A hajlotthátu s köhécselgető öregek kardjuk markolatát szoritva leskelődtek az elősiető homály elé, mely fölött tulvilági ragyogásban vágódtak fel a lebukó nap küllői.

A nemzetes asszonyok ölükbecsüngő, erőtlen karral meredtek maguk elé , miközben a gyenge hajadonok hátrább szorongtak.

Mert nem sejtették, mi történhetik mindnyájukkal a következő pillanatban?

Odakint sehol egy hang, egy kiáltás: halott volt a kipusztitott tájék.

Hanem akkor - hirtelenül és megdöbbentőn - egy riasztó alak bukkant föl az ajtóban...

Senki nem vette észre, mint merülhetett föl ily nesztelenül.

Ott állt az ijesztő alak a félignyitott ajtóban s - a nap aranyszinü küllőivel a hátában - tulviláginak hatott.

Egyszerre hátrahőköltek mind.

Az idegen alak állt-állt az ajtóban, mellén keresztberakott karokkal.

Lyukas csalma fityegett a fejebubjára hátratoszitva, piszkos kötés vonult el a félszeme fölött, hanyag bajusza a szája sarkába lógott s gombostüszője mögé rövid dákos volt beszúrva.

Két idegenszinü folt a szük nadrágján, a térde fölött, lábán kitaposott, kunkorhegyü csizma s nehéz csillagos-sarkantyuk rozsdásodtak a csizmák sarkain.

Lekötött szeme fölött vér ütött át a kötésen...

Ott állt kissé megbillent fejjel, kissé ferdére torzult, szomoru arccal.

A Kende-ház vendégnépe néhány szünetig elrémülve nézett farkasszemet az ordas-bujdosóval.

De akkor az éltes urak csoportjából váratlanul combjára csapott az ősz Deák Mihály s olyat hahotázott, hogy dobálni kezdte a nevetés:

- Kuczug Balázs!

S hátrahőkölt, nevettében kalimpálva a két karjával.

Erre a meglepő fölfedezésre mindenki fejhezkapott egyetlen szempillantás alatt.

A köhécselgető nemes urak szélesre derültek s ugy kiáltoztak, nagy fenszóval:

- Kuczug Balázs, az ebadta!

Kuczug Balázs, az ebadta!

Mások ellenben azt kiáltották:

- Az anyádat!

S olyan szivük szerint való hahotába kezdtek az ősz magyarok, hogy majd belefulladtak, mások a fejüket fogták vagy az oldalukat nyomogatták, hogy rosszul ne legyenek.

A nemzetes asszonyok szájuk elé tartották a keszkenőiket , az ifju hajadonok pedig oly édesen kacagtak, hogy könny patakzott liliomarcaikon.

S mialatt Keczer Gábor és elijedt mátkája tanácstalanul állt a nagy ebédlő közepén, Deák Mihály másodszor is a combjára csapott le:

- Ó, te gézenguz csatakerülő!

Másodszor is kirobbant erre a harsogás, hogy megrázta az öreg házat.

Mert mulhatott már másfélesztendeje, hogy szájról-szájra járt a dühödt tábori-dal , mely az egekig emelte egy bizonyos Tyukodi pajtás nevét, Kuczug Balázsról ellenben gunnyal emlékezett meg, mint aki mindenben kacagtató ellentéte a legény Tyukodinak.

Kuczug Balázs pedig csak állt ott, állt.

Szótlanul, keseritő búval.

És mialatt Munkács irányából gyanus hirtelenséggel rohantak előre az alkonyat beteg szinei, a nap küllői is lezuhantak a firmamentumról.

És akkor váratlanul abbamaradt a hahota is.

Szörnyü csend állt be.

Mert Kuczug Balázs állt az ajtóban keresztberakott karral s olyan elszánt képpel , hogy egyszerre ijedtség csuklott végig valamennyiökön.

És igy szólt ekkor Kuczug Balázs, mintha sirból vánszorgott volna föl a hangja:

- Csatákból jöttem ide...

Abban a pillanatban mind-mind lebocsátották a fejüket.

Megsejtették, hogy nincs menekülés többet!

Kuczug Balázs most felet lépett előre, miközben ballábán megcsörrent a csillagos-sarkantyu:

- Csatákból jöttem ide és csatákba megyek vissza ismét...

Itt óvatosan köszörült egyet a torkán Deák Mihály s csöndes szóval kérdezte:

- Kik jönnek Erdély felől?

Kuczug Balázs csaták füstjétől kormos képét meghordozta az egybegyülteken s annyit mondott szivbemarkoló hangon:

- Szepessy Pál és ordasai...

Erre még nagyobb csönd állt be.

Mert tudták abban a pillanatban, hogy Magyarország sorsáról van szó.

S tudták , hogy Kuczug Balázs piszkos csatákból jött s hogy a szeme fölött veresedő kötésen nem az ellenség vére látszik.

A saját vére látszik!

Riadt szünet után igy beszélt az ajtóból fel-feldörgő hangon, mintha szánalmas alakjában a megholt magyarok árnyai követeltek volna bosszuállást:

- Hol van Zrinyi Miklós, a kereszténység paizsa?

Megölték a kursaneci sürüben , mert császári bérencek puskázták le a Magyar Hektort...

Hát most megfizetünk mindenkinek: Tokajtól Morváig német fejeket ültetünk karóba!

Mindenünket elvette már a császár: haljon meg hát a császár is!

Egytől-egyig beállunk pogány ebeknek: inkább Allah, mint a Wer da!

A Kende-kurián egybeverődött őszhaju vének, maguk elé görnyedő matrónák s ijedt hajadonok rémüldözve kiáltottak föl:

- Pogány ebeknek álltok be?

- Pogány ebeknek! - kiáltott vissza véresen Kuczug Balázs.

- Nem lehet ezt nézni tovább, Istenünk: elveszik a protestánsok templomait s a prédikátorokat hátrakötött kezükkel, röhögve terelik maguk előtt a vallon zsoldosok, miként a barmokat!

Ezért felelni kell sokaknak!

Ismeretlen bajban kellett kimulnia Vittnyédy Istvánnak, a jeles luteránus prókátornak és nagy honfinak, akit ugy kedvelt Zrinyi Miklós!

Nincs már köztünk más, csak földönfutó s ezért számolni fogunk még Szelepcsényi primással, e veszett tóttal, az Isten irgalmazzon esendő lelkének!

Egy mélyet fujt Kuczug Balázs s akkor még nagyobb indulatban tört ki a dühe:

- Megcsalt a francuz, megcsalt a polyák, megcsalt a muszka: csak Istenben lehet bizodalmunk, meg a kardunkban!

De jön már Szepessy Pál s velejön a kopasz Szuhay Mátyás!

És velejönnek az összes ordasok: vannak huszezren is talán Tokaj , Ónod, Szendrő, Kassa szabaditására!

Lovuk nyerge a lakásuk e bujdosóknak s parázsban hentergetnek meg minden büdös németet s német hussal etetik csupasz kardjaikat...

- Vivát Szepessy Pál! - kiáltott most lángragyulva a fiatal Keczer Gábor s levegőbe emelte a sapkáját, mialatt félig a háta mögé bujva remegett a mátkája .

Mint a virágszál.

Kuczug Balázs még egyre ugy állt az ajtóban, összefont karokkal s düh és keserüség csatázott ferde s csaták kormaitól füstös ábrázatján.

Tovább fenyegetőzött, mintha nem is hallotta volna Keczer Gábor lelkes kiáltását .

Mintha sirból dörgött volna fel a hangja:

- Wesselényi nádor sincs már köztünk, mert meghalt szánandó reménytelenségben!

- Hiába irtunk össze ezer konc papirost a siralmainkkal, a német csak röhögött rajtunk...

Hát jaj lesz nekik és jaj lesz mindenkinek, aki a magyarnak vesztére lopózott be országunkba!

Szepessy Pál vén szakállával hiába rimánkodott Apaffynak, e részegesnek, hogy csak ötezer fegyverest adjon...

Hiába hordozta meg honfibútól ráncolt homlokát a Portán...

Hát most megindultunk magunk!

Jön Szepessy Pál s velejön Duló György meg Duló Gergely!...

És ott van az átkozott hirü Tulok György kapitány is!

Hallgattak, hallgattak mind, csak Kuczug Balázs fujt.

Mintha attól félt volna , hogy karikáratágult szemeiből egyszer-csak kiserkednek a könnyek.

De akkor felvágott a hangja:

- Odalett mindenünk!

Az elveszett végek helyébe nem épit uj várakat a császár s a sebeit mutogató szegénység véréből kisajtolt pénzen szukákat tart magának !

He - e - e - ejh!

Itt lekapta lyukas csalmáját s a hajába markolt.

A hangja visitásba veszett:

- Ő hozza ránk a pogányságot, hogy kiirtson a föld szinéről minden magyart !

Német, dán és vallon lancknehtjei meggyalázzák anyáinkat, feleségeinket , hugainkat s pőrére vetkőztetik az éhező szegénységet!

De jön Szepessy Pál , velejönnek árva legényei és megölnek mindenkit a kardjaikkal!

És kiforditják majd a bőrét Szelepcsényinek, ennek a pápistának!

Bosszuért kiált Magyarország!

Jobbkezével váratlanul fejére lökte vissza a csalmát, baljával meg rácsapott zörgő dákosára:

- Bosszut!

Bosszut!...

Világban bujdosik a pataki oskola kicsiny deákjaival ...

Hát süvegeink a turbánokkal fognak egyesülni inkább, de - Istenünkre! - repülni fognak a német kalapok!

Bécs és Ujhely piacain hóhérbárd alatt mult ki a nagy Nádasdy, veszett ott Zrinyi Péter, a magyar Ákhilles és mátkáját sem engedték átkarolni egyszer még a fiatal Frangepánnak, nemzetsége utolsó sarjadékának !

Bónis apánknak Pozsonyban esett porba a feje!...

Hej, hogy esz a méreg mindnyájunkat!...

Tizenegy apró gyermeke maradt a nagy Nádasdynak s halljátok meg emberek, hogy amikor négyéves fiacskáját grófnak szólitotta valaki, a fiucska sirdogálva mondta: »nem vagyok én gróf, csak egy szegény kis árva...

« Hát ezekért az árvákért indulunk meg a németekre, e csepürágókra, akiket meg fogunk ölni!

És Szuhay Mátyás ki fog herélni minden jezsuitát!...

Hát ezért !...

Anyáinknak, feleségeinknek, hugainknak szégyenéért, Nádasdy siró árváiért , népünk szabadulásáért, édesanyánkért: Magyarországért!

Halál a németre!

Halál a császárra!

S elhallgatott Kuczug Balázs, mintha kifult volna belőle a szó.

De ugyanakkor éleset kiáltott Keczer Gábor:

- Halál a császárra!

Rémitő csönd állt be...

Odakint lebukott már az alkony, csak messze nyugat felől derengett még valami sárgás fény bizonytalanul.

Ez a fény az ólomkarikás ablakokon át ráesett a Kende-ház vendégnépének arcaira s ijesztő sárgán világolt tőle minden arc.

Az öregek méginkább előredültek a felsőtestükkel, mialatt kardjaik markolatát fogták szorongva, a nemzetes asszonyok ültek-ültek a támlásszékekben, üvegszinre vált szemeikkel, karjaik meg bénán csüngtek az ölükbe...

Csak a hajadonleányok kezdtek reménykedni.

Mert földobogó szivvel hitték, hogy Szepessy Pál magávalhozza rég-lóraült vőlegényeiket is.

Akadozó lélekzettel hallgattak mind-mind.

Akkor észrevétlenül megfordult kissé Keczer Gábor s igy szólt félhangon a mátkájához, aki a háta mögött vonta meg magát:

- Hugocskám, hazaviszlek Eperjesre s otthagylak atyáméknál.

Magam kardot kötök s megyek a Szepessy Pál táborába...

- Isten vezérelje kedves bátyámat! - mondta csöndes szóval Ujhelyi Erzsébet s csinos arcán és rebbent szemein látszott, hogy már-már el akar ájulni.

...A Kende-kuriában rég elzengett már a Kuczug Balázs veszett kiáltozása.

Ahogy magukra ocsudtak volna valamennyien, megdöbbenve látták, hogy az átkötött félszemü fölkelő nem áll többé az ajtóban.

Eltünt, mintha a föld kapta volna be : lyukas csizmájával, a félszeme fölött vérző piszkos kötéssel, szük nadrágjával , kurta dákosával s két csillagos-sarkantyujával a kunkor-orru csizmái sarkain.

De senkisenki nem látta, miként surranhatott ki az éjszakába.

Mert éjszaka volt már, de senki sem mozdult a helyéről.

Mintha a rémület leszögezte volna a lábukat.

Igy álltak tanácstalanul, nyomorult félelemben sokáig.

És az éjszakában ekkor, de messze valahol, mintha egy dal jajongott volna föl.

Mintha töröksipon fujta volna valaki keserü szilajsággal.

Ráismertek mind-mind a fölkelők tábori dalára s beleborzongtak.

A hallgatag és láthatatlan csoportban fölsóhajtott valaki.

Talán az ősz Deák Mihály:

- Isten, Isten, légy velünk!

Messzebb valahol ijesztően rikoltozott a zendülő dal...

Az eszeveszett magyar düh dala!

» Te vagy a legény, Tyukodi pajtás !«

Ismerték már a dalt, mely tavaly őszön jajdult meg először a Partiumban.

S akik hallották, halkulni kezdett a szivük verése.

Soha még egy ilyen gyülölködő katonaéneket!

Elpanaszolta e dal a szegénylegény búját, akinek vére két-három napifillérért az egy haza oltalmában ömlik el, mialatt a pogány eb meg a német eb szorongatja kétfelől is, halálos öleléssel...

De legtöbb bajt mégis az istentelen német idéz elő szegény nemzetünkben, akinek dulásaihoz képest nem számit sem töröknek, sem tatárnak öldöklése...

Iszonyatos dal volt ez császári füleknek!

Megfenyegette a magyar urakat, hogy a plundrás némettel cimborálnak s rossz vége lesz ezért valamennyiöknek...

Mert senki ne higyjen a kurvafi németnek!

Ha szorul a nadrágja, mindent igérget, de hinni nem szabad neki, mert álnok fattyu e nemzetség minden tagja, aki nem segitségül jött közénk, hanem országunk pusztitásának végette...

Vágd tehát, a labancot!

E pogánynál pogányabb kutya ölni jött csak országunkba, vágd tehát még azt a magyart is, aki szóbaállt egyszer e becstelen néppel!...

Szörnyü dal volt a Tyukodi pajtás tábori éneke!...

Bort tölts a kupámba, bort a lelkemnek, reggelre pedig csapj rá a labancok táborhelyére s ne legyen könyörület és irgalom a szivedben!...

Igyál , pajtás, de töltsd a puskádat is és ha megzendülnek a harci kürtök, hegyeket emelj a németek dögtesteiből!...

Rá a labancra karddal, fejszével, buzogánnyal s a másvilágra verni át minden veszettkutyát, akinek német a neve!

Soha ilyen könyörtelen katonaéneket!

Messziről rikoltozott a töröksip s Tyukodi pajtás hirét verte szét az éjszakában .

A Kende-kuria nagy ebédlőjében ott szorongtak még köhécselő öregurak, fáradt nagyasszonyok s elijedt fiatal leányzók.

Akkor valamelyikük annyit suttogott a sötétben:

- Nagy éjszaka van...

De megint csak össze kellett borzonganiok.

Mert a kuria ólomkarikás ablakaival szemközt, de távol, tüz tört fel az éjszakában.

Valami kazal vagy magtárcsür gyulhatott ki.

Ijesztő vörösben lobogtak a lángok, hogy megvacogott és félni kezdett, aki látta.

Iszonyu tüz volt...

S ez a vörös fény messzire világitott az éjszakába.

Komáromi János

Ordasok

I.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Komáromi János

Ordasok

I.