Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lőrinczy György
A boldogság császárja
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
9
Bekezdés
1340
Mondat
4682
Szó
37537
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Alig egy kilométernyire a kikötőtől, hallgatag déli csöndben szunyókált a kis portugál korcsma, a Barnabe posadája.
Ilyenkor ember sincs benne, csak alkonyatkor élénkül meg, mikor a hajókról ideözönlenek a kalandorok, a csempészek, a matrózok, meg egyéb világtaposók közül azok, akik olykor titkos utakra kényszerülnek.
Mig messziről Baltimore zsufolt háztömegeit poros és füstös, szinte piszkos párázat feküdte meg, addig a posada álmos csöndben tikkadt.
De ezt a tunya csöndet egyszerre kétségbeesett sikoltás verte föl az udvaron.
- Barnabe!
Barnabe!
Gyönyörű szőke leányka volt, aki a korcsmáros nevét sikoltozta.
Dus haja összeborzolódott széles szalmakalapja alatt, de kétségbeesett, finom arcának rózsás fehérsége kiragyogott még a napsütés enyhe bámulatából is, aminek árnyéka szinte behamvazta.
A leány két marcona legénnyel birkózott.
Egyik mulattnak, a másik meszticnek látszott.
Gonoszképü két zsivány.
A leánykát karjainál fogva a kapu felé vonszolták.
S a leány rémülten, sikoltozva védekezett.
- Barnabe!
Segitség!
Barnabe!
Azonban Barnabe, a posada gazdája, nem mutatkozott és nem mutatkozott más sem , senkisem.
A zsiványok vérszemet kaptak.
Izmos, nagy szál legények voltak .
Széles, sárga pofájuk vigyorgásra fintorult, amiben a haramia vad indulata vonaglott.
Szemükből a hiéna véres tüze villogott s a szép áldozat már roskadozott a rémülettől.
Könyörgő kiáltozása csuklásba fult összeszorult torkán s a hangja mindegyre halkult.
- Barnabe!...
Mintha csak kihalt vagy megsüketült volna a környék, sőt az egész nagy Baltimore , mindenestül.
A leányka már ájuldozott és aléltan vergődött a zsiványok körmei között.
Kis kézitáskáját görcsösen szorongatta, mintha azt akarná megmenteni a rablóktól.
Már a kapuig vonszolták, mikor ott idegen férfi toppant eléjük.
A jövevény, öltözete szerint, valamely tengeri tipus lehetett, legalább egyenruha-szerü gunyája, kemény járása és leégett arca erre vallott.
Nem szólt és nem sietett.
Egyáltalán olyan nyugodtan és közömbösen ment szembe a dulakodókkal, mintha a dologhoz semmi köze sem volna, mintha ügyet sem vetne rájok és eszeágába se volna, hogy a zsiványkalandba avatkozzék.
De mikor közelükbe ért, szemtül-szembe a zsiványokkal, három különös és villámgyors mozdulatot tett.
Jobb lábával a mulatt lábafejére taposott.
Félkezével megkapta a mesztic karját és kifelé hajlitotta.
A másik kezével meg revolvert szögezett a rablók felé.
Ha londoni detektiv látta volna ezt a hármas mozdulatot, elragadtatva ölelte volna meg az idegent.
A dzsiu - dzsicu - féle birkózómód szabatos, pontos három mozdulata volt.
Hidegen kiszámitva és megcsinálva, ahogy a született rendőr végzi dolgát, akár egy falka zsivánnyal is, szemhunyoritás és habozás nélkül .
Művészi mozdulatok, amiknek egyszerű megfejtése van: a váratlanság, a meglepetés.
Olyan ponton támadni meg az ellenfelet, ahol legkevésbé várja, tehát megzavarodik, elfelejt védekezni s a bénitó hatás alatt nem is tud.
A biztonságos fölény nyugalma látszott a férfin, aki tudja, hogy számitása csalhatatlan, hogy a tévedés lehetetlen.
Csakugyan.
A szemlélő, ha lett volna a közelben, elképpedt volna a hatáson.
Mind a két zsivány abban a pillanatban térdre rogyott és elbocsátotta a leányt.
A gyönyörü gyerek sápadozott a kiállott rémülettől, de nagyot lélekzett és lassacskán magához tért.
Érezte , hogy segitség érkezett.
Összekulcsolta kezecskéit és megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Istenem!
Az idegen ránézett.
- Ne féljen, kisasszony, - szólt száraz hangon.
- Bántották?
Hangja hideg volt, majdnem hivatalos.
Mintha csak jegyzőkönyvet diktálna, a bürokrácia hüllőtermészete szerint, aminek mindig a jegyzőkönyv az első, sőt rendszerint az egyetlen gondolata.
A leányka meglepődve vetette rá ijedt szemeit.
Élénk, szelid csillogásu buzavirágkék szemében a csodálkozás bámész zavara kérdően tükröződött.
- Captain!...
Az idegen arca meg se moccant.
Kicserzett arca alkalmatlannak látszott bármely lelki fölindulás kifejezésére.
Még a hangja is olyan keményen recsegett, mint az árbocrud, mikor a szél nekifekszik.
- Fanny!
Bámultak egymásra, mintha nem értenék ezt a különös szituációt, amiben találkoznak.
Mintha egyik se álmodta volna ezt a találkozást.
A két ravasz zsivány azonban tüstént tisztában volt a helyzettel.
Látták, hogy nem ügyelnek rájok és felocsudtak a támadás váratlan meglepetéséből.
Fölugrottak.
Kitépték magokat az idegen kezéből és futásnak eredtek.
A captaint annyira lekötötte a leánykáért való érdeklődés, hogy a zsiványokra nem is nézett.
Szemével együtt szinte a lelke is a bájos gyermekhez tapadt.
- Hogyan is köszönjem meg! - rebegte a leány.
- És éppen ön, captain!
És ép abban a percben!
És - itt!
Az idegen csak bámult rá mereven.
- Igazán különös, hogy ép itt kell találkoznunk!
És éppen igy!
Milyen furcsa játéka a véletlennek, Fanny!
Dehát mit is csinált itt?
Mit is keres itt?
A leány már magához tért.
Előbb még alig tudott szóhoz jutni, most meg már idegesen, hadarva beszélt.
Az izgalomhoz nem szokott ember mindig közlékennyé lesz, amint a válságból kiszabadul.
- Tudja, captain, konzervet szállitottunk.
Argentinában annyi a konzerv!
És mégse győzi az ember.
Barnabenak minden nap egy gulya kellene.
Bizonyosan tovább adja.
- Persze.
Barnabe élelmes ember.
Dehát, hogy éppen ön, kis Fanny.
És - egyedül...
- Dehogy.
Én csak az áráért jöttem, amit Barnabe ki is fizetett.
Apám a hajón maradt.
Neki más dolga van, mert este már indulunk vissza.
- Milyen kár, missis Fanny!
- Mikor a gaucs olyan rabszolga, captain!
A gaucs, az az argentinai szántóvető.
Pásztor.
Majoros.
Farmer.
Otthon karikás ostort pattogtat, akárcsak a magyar Alföld csikósa, de azért ő is csak a tenger kalandora.
Állatai nyers bőrét maga cserzi ki és a husát konzervvé maga dolgozza föl és hordja széjjel a tenger piacaira.
A captain mindezt alkalmasint nagyon jól tudta, mert helybehagyóan bólogatott.
- Mindnyájan rabok vagyunk, missis Fanny.
Az egyik a hivatásának a rabja, a másik... egyébnek a rabja.
Hangjában ezuttal alig észrevehetően a melegség némi rezgése vibrált.
S a leány mosolygott.
- Meg kell igérnie, captain, hogy ha arra, mifelénk jár...
Akkor nem kerüli el a Murdoch-tanyát.
Igazán nagyon örvendenénk, ha otthon köszönhetnők meg, amit tett!
Az idegen arca megint mogorvává lett.
Zsörtölődött.
- Mit tettem?
Semmit se tettem.
De biztositom róla, missis Fanny, hogy ha odavetődöm...
Sőt egyenesen oda is megyek, nahát!
És meglehet, hogy valami mondanivalóm is lesz...
A leány kezet nyujtott.
- Az igazán nagyon kedves lesz, captain!
Az idén pompás szőlőtermésünk is van .
Kitünő borunk lesz, captain!
És ön, akkor az egyszer legalább, olyan szivesen koccintgatott a tukumani gaucsokkal!
Emlékszik?
- Hogyne...
Fanny!
Nagyon kedves nap volt!
És az a dal!
A leányka elpirult.
Zavarában kissé oldalvást forditotta szép fejecskéjét.
- Nem felejtette el?
- Elfelejteni!
Mit gondol!
- Hát akkor azt se felejtse el, amit most igért.
Az olyan ember, mint ön , bizonyára szavának áll.
Nem?
Na, hát a viszontlátásra, captain!
Még egyszer köszönöm!
Isten óvja!
Mintha attól félne, hogy itt marad, sietett ki a posada udvaráról.
A kapuból még egyszer mosolyogva köszöntést intett kis kezével a captain felé, aki hosszasan nézett utána, amint könnyed és természetes gráciával lépegetett az uton, a kikötő felé.
Imitt-amott járókelők mutatkoztak s a leányka eltünt közöttük.
A captain akkor egy asztal mellé telepedett és nagyot kiáltott a posada felé:
- Barnabe!
Lassu, lomhamozgásu nagy szál ember botorkált ki a csapszékből.
Kabát sincs rajta; az inge könyökig felgyürve.
Álmosan dörzsöli szemét és ugy nyujtózkodik , mintha most bujt volna ki az ágyból.
A vendégre sunyit.
- Parancsol?
A captain rámordul.
- Na, a maga korcsmája valóságos zsiványtanya, Barnabe.
Maga mindig alszik.
És a haramiák azt csinálják, amit akarnak.
Barnabe ásit, mintha a korholást nem is hallaná vagy föl se venné.
Nyilván éppugy megszokta azt, mint a haramiákat, akiket a captain fölhánytorgatott.
A Barnabe posadájában egyik se ritkaság.
- Osztrigát? - kérdezi.
A captain az óráját nézi.
- Igen.
És grogot.
Nordery mindjárt itt lesz.
Barnabe befordult a csapszékbe, de váratlan gyorsasággal hamarosan visszacammogott.
Osztrigát, csészét, grogot hoz és szótlanul a vendég elébe teszi.
Matrózok szállingóznak.
Kereskedők, csempészek, fölismerhetetlen világvándorok, a kikötő gyülevész függelékei.
Közülök föltünően kiválik egy robusztus alak.
Széles válla van; rengő hófehér szakálla kétfelé fésülve , csaknem teljesen eltakarja mellét.
Tengerészruhát visel.
Melege lehet, mert a sapkáját leteszi és megtörülgeti a homlokát.
Haja dus, tömött, éppolyan fehér , mint a szakálla.
A háta kissé meggörnyedt, mintha mindig, régóta nagy terhek nyomnák: a raktárak teli zsákjai.
Egyetlen szót se szól, csak odatelepszik a captain asztalához.
Nem is köszöntik egymást.
Hogy az ember hirtelenében azt sem tudja, vajjon idegenek -e egymásnak, vagy csak az imént váltak el.
Az ősz ember elefántcsont dohányszelencét vesz elő és lassan tömi kis angol fapipáját , miközben halkan, vontatottan, szinte ugy a foga közül megszólal:
- Kettőkor indulunk, Bulfore.
A captain rábólint.
- Kettőkor.
Éjfél után.
- Igen.
Rendben van minden?
- Minden rendben van, mr.
Nordery.
A captain is rágyujt.
Barnabe grogot és osztrigát hoz Norderynek is.
Ugy látszik , mindhárman régi ismerősök.
A két vendég csöndesen szivja a pipáját, szürcsöli az osztrigát és föl-fölhajtja a grogot.
És hallgat, mint aki a pár szóval, amit váltott, minden dolgát jórendbe szedte.
Egykedvüség ül az arcukon, majdnem a közöny.
A köröskörül nyüzsgő sajátosan tarka élet, melyet nyilván megszoktak , nem is érdekli őket.
A tenger fiának lelkét csak maga a tenger mozgatja meg, de ahhoz vihar kell, szilajon tomboló förgeteg.
Félóráig hallgattak egyfolytában .
Az öreg nagy füstfelleget fujt el és hátraszegte fejét.
- A Virginia zátonyra került.
Hallotta?
- Nem hallottam, mr.
Nordery.
Hol?
- Valahol az Azorok körül.
Ezer tonna nyers bőr, Bulfore!
A captain bólintott, mintha azt mondta volna:
- Az is valami!
- És az imént két csavargó zsiványt elfogtak a rendőrök.
A kikötőben.
Éppen arra jöttem.
- Csempészek?
- Dehogy.
Rablók.
Egy argentinai lányt akartak kirabolni, akinél pénzt szimatoltak.
Vagy tán egyebet is akartak rabolni.
A leány megmenekült.
Aztán később ott találkoztak megint.
A leány felismerte őket.
Arra elfogták a két semmirekellőt.
Egy mesztic, meg egy mulatt.
- Ön ott volt, mr.
Nordery?
- Igen, ott voltam.
Nagy skandalum volt.
Csodálom, hogy ön erről semmit se tud.
A leány azt mondta, hogy épp itt történt.
Bulfore hörpintett a grogból.
Nagyot nyelt.
- Tudok - szólt csöndesen.
- Igen, itt történt.
- Tud?
És mégse szól.
- Nem olyan nagy csoda.
Itt Barnabenál.
Ez a lajhár...
Nordery nevetett.
- És - ennyi az egész?
- Ennyi.
A zsiványok elfutottak.
Aztán ő... aztán a lány is elment, mr .
Nordery.
A captain elbámult, szanaszét, egykedvüen, közömbösen, mintha az izgalmas zsiványkalandhoz semmi köze se volna.
Fujták a füstöt, néha egymásra pislogtak és a jövő-menő embereket nézték.
A posada udvari nagy kerthelyisége lassanként benépesedett.
A földgömb minden tájékáról összeverődnek az élet ezerféle ösztökétől üzött makacs vadászok, akik a szerencsét hajszolják.
A kikötő a világ nagy nyilvános találkozóhelye.
A titok és az ujszerüség varázsa összevissza rángatja és dobálja a szegény gyámoltalan marionetteket, akik látják a világmozgató erők hatásait és ezért azt képzelik, hogy ők magok is részesei és tényezői azoknak az erőknek.
Nem is sejtik, hogy ők csak labdák, akikkel azok az erők csak játszanak.
- Különös, - szólalt meg hosszu hallgatás után az öreg Nordery, - hogy önt semmi se érdekli, Bulfore.
A captain csodálkozva nézett rá.
Olyan hideg, viztekintésü szeme volt, mint a halnak.
Mintha még nyitva is le volna zárva, vagy mintha az érzések sohase zavarnák meg.
- Ellenkezően, mr.
Nordery.
Engem minden érdekel.
Az öreg legyintett a kezével.
- Tiz éve járja velem a tengert, de mégcsak soha meg se kérdezte, miért?
- Ugy hiszem, mr.
Nordery, hogy ha szükségesnek tartotta volna, akkor megmondta volna.
De miután nem beszélt róla, joggal hihettem, hogy mindez nem tartozik rám.
Ön talán más véleményen van, mr.
Nordery?
Az öreg mosolyogva forgatta meg ujjai között dohányszelencéjét.
- No, nem éppen.
Csak ugy, némi részben.
Ön igazán kitünő ember, Bulfore.
Azzal a ritka égi adománnyal megáldva, hogy tud hallgatni.
Biztositom róla, hogy ez a legnagyobb és a legnehezebb tudomány.
- Őszintén megvallom, mr.
Nordery, hogy én nagyon könnyen jutottam ehhez a nehéz tudományhoz.
- Hogy-hogy?
- Nekem mindenem a tenger volt.
A tenger tanitott hallgatni is.
Ő is hallgat, az óriás.
De néha nem birja magába fojtani s akkor megszólal.
Szava: förgeteg , gondolata: villám, sóhaja: vihar.
Az igazi nagyság, akinek igazán van gondolata , sohasem fecseg.
A tengernek van, mr.
Nordery.
Harsog és tombol, vagy hallgat.
- Vagy tanit, mint önt, Bulfore.
Jól megtanitotta!
Na, nézze, milyen szép az este.
Még ilyet sohase láttam Baltimoreban!
Ugy érzem magamat, mintha otthon ülnék, a vityillómban.
Amit ön még sohase látott.
Meg se nézett.
Ugy -e?
- Nem, mr.
Nordery, nem láttam.
Az öreg elmélázott.
- Hát az nekem sokszor rosszul is esett.
Néha fájt is.
Bulfore zavarban volt.
- Ha sejtettem volna, mr.
Nordery!
De nekem igazán eszembe sem jutott, hogy önnek ez rosszul esik.
Ha sejtettem volna!
Csóválta a fejét, mintha nagyon bántaná a mulasztás, amiért szemrehányást kell hallania.
Nordery ugy tett, mintha nem venné észre.
Csöndesen szivta pipáját és a tájékra bámult.
- Mindig vártam, hogy egyszer csak erőt vesz rajta legalább a kiváncsiság, ha már egyéb nem, Bulfore.
Azt hiszem, sokkal hivebb és kitartóbb bajtársa vagy utitársa voltam, semhogy annyira közömbös lehessen irántam.
Bulfore kissé hevesen tiltakozott.
- De hiszen nem is!
Hogyan is gondolhatta?
- Én azt gondoltam, hogy egyszer mégis csak odajön hozzám és barátságosan , bizalmasan a vállamra üt: na, öreg medve...
- De, mr.
Nordery!...
- Na, igen.
Aztán azt mondja: szeretném már egyszer látni az ön viskóját, ahol megpihenget.
A kertjét, lovát, tehenét.
Az autóját és a röpülőgépeit.
Bulfore álmélkodott.
- Röpülőgépek ?...
- Persze.
Nekünk mindenünk van.
Olyasmi is, ami sehol a világon sincs.
Dehát ön semmit se kivánt látni, sohasem.
Önnek csak az Aquila kellett, az öreg sánta hajó.
Bulfore köhögött, mintha a grog a torkán akadt volna, vagy a dohányfüst ingerelné.
De valójában az öreg Nordery szokatlan, szentimentális hangja meghatotta.
- Hát énrám azt bizta, mr.
Nordery.
És a kötelesség a fő, azt hiszem.
- A kötelesség!
A világon egyéb is van, nemcsak kötelesség, Bulfore.
És a kötelesség is olyan, amilyennek látjuk.
Annak is két arca van, mint mindennek .
Sőt több is, ha épp akarom.
Bulfore fürkészve nézegetett rá.
- Igazán röstellem, mr.
Nordery.
Ámbár nem értem, hogy csak éppen most mondja mindezt.
És tiz év alatt egyetlenegy szót se szólt.
Az öreg nem felelt.
Dohányszelencéjét odatolta Bulfore elébe.
- Kóstolja meg, Bulfore.
Azt hiszem, ilyesmit régen nem szivott.
- Cuba?
- Dehogy!
Egyébiránt magam se tudom biztosan.
De ugy adták, hogy domingói.
Nem iszunk még egy grogot?
- Nem bánom.
Bulfore fölkelt.
Fülön fogta a csészéket és pár perc mulva visszatért a csapszékből, ahol azokat megtöltötték.
A grog vigan párolgott.
A pipák jól égtek.
A két tengeri patkány otthonosan és megelégedetten ült helyén.
Hogy a grog is, a dohány is megvolt s a hajó rendben, indulásra készen, a többit nyilván hamar elfeledték.
A közömbösség és nyugodtság külső képe alatt azonban Bulfore tépelődött.
Mióta az öreg Norderyvel együtt járja a tengert, sohase történt meg, hogy a mai elmélkedésekhez hasonlókat előhozott volna.
És a Bulfore fejében konokul csak egy kérdés motoszkált:
- Vajjon mi lelte?
Az öreg Nordery csakugyan nyugtalan, sőt ideges volt.
Izgett-mozgott a széken s a hüvelykujjával nyomkodta a sercegő dohányt a pipájában, amire pedig, Bulfore szerint, semmi szükség sincs.
A hold már fönn evezett az égen s Nordery ugy nézett föl rá, mintha a vén muzsikusnak beszélne.
- Az emberek valóban szánalomraméltók.
A mindenség eléjök tárja nagyszerű tanulságait, de ők nem tanulnak.
Hangokat hallanak, de bedugják a fülüket, hogy ne kelljen hallaniok.
Képeket láthatnának, de behunyják a szemüket.
Azt hiszem , Bulfore, hogy az emberek nagyon ostobák.
- Én is azt hiszem, mr.
Nordery.
Mindig jár a szájuk.
A multkor is Rio- de Janeiróban egy csavargó francia annyit beszélt!
A piacon.
- Mit?
Bulfore bosszusan félrerántotta fejét.
- Hiszen éppen az, hogy mit!
Semmit.
Sok szó, kevés mag.
Az emberek ilyenek.
Nordery megint csak elgondolkozott.
- Mégis csak az a legnagyobb baj, - szólt azután, - hogy valamennyi, mind a másik fölibe akar kerekedni.
Sanyargatni, gyötörni akarja egymást és ezt a lelketlen játékot kormányzásnak, uralkodásnak mondják!
Micsoda frázisok, Bulfore!
Milyen hipokrizis!
Milyen más volna a világ, ha az emberek egyetlen egy urat ismernének!
Ha azt szolgálnák és annak élnének!
De ahhoz a lélek olyan tökéletessége kell, amihez az ember talán sohase is jut el.
- És az?
- A szépség, Bulfore.
A Szép!
A müvészek és költők csak jámbor és együgyü idióták...
Azt hiszik, hogy ők a vállukon hordják végig a világon ezt a gyönyörü bálványt.
És a milliók röhögnek.
Rodinnek alighanem igaza volt: az a szép , amitől a tömeg ösztönszerüen - elfordul.
Bulfore gyanakodva nézett rá.
- Milyen különös dolgokat beszél ma, mr.
Nordery!
- Milyet?
- No, hát az előbb az autóiról, a röpülőgépeiről, mintha valami newyorki dollárkirály volna.
Nordery megbocsájtóan mosolygott.
- No, azt nem szeretném, ha csak...
- Mi van hát azon az ön szigetén? - vágott szavába kissé illetlenül Bulfore.
- Ahol én tiz év óta lakom anélkül, hogy láttam volna azt!
Ahová ön minduntalan elbujik a világ elől?
És most a szépségről.
Sohase hittem, sohase képzeltem volna, hogy ön, az üzletember, ilyen különös dolgokon törje a fejét.
Nordery rámeresztette a szemét.
- Különös?
Miért különös? - kérdezte.
- Lehet, hogy még különösebbeket is hall majd, Bulfore.
Lehet, hogy lát is.
Különös!
Hát vajjon nem különös -e minden, ami a világon van?
Mondja!
Van valami, ami nem különös?
Nézzen az égre, Bulfore.
Ott lát egy izzó tűzgömböt, aminek a nézését az emberi szem el nem birja.
Mi az tulajdonképpen, a nap?
Az a külön tűzvilág a Mindenség közepén, ami millió meg millió más világot beragyog, magához huz és befűt?
A holdat és a tömérdek csillagot, ami a meleget és a fényt mind attól az egytől kapja.
Mi az?
Miből lett?
Honnan jött és hová megyen?
Ha egyszer csak eltünnék a végtelenségben!
Mi az a végtelenség is tulajdonképpen?
Még elképzelni se tudjuk, se a végét, se a kezdetét.
Vagy el tudja képzelni azt, hogy a mi naprendszerünkön tul semmi sincs?
Mi az a semmi?
Vagy itt, ez alatt a ragyogó magasság alatt a viz szörnyü tömege, ami minduntalan, egyszer szabályosan, máskor szabálytalanul megnő és elapad, hullámzik és elsimul, dühöng és mosolyog, ringat és tombol.
Jön, megy , bejárja a világot és mindenütt más álarcot ölt.
Csermely és patak, folyó és tenger, eső, harmat és jég.
Idelenn is, odafönn is, minden, mindig mozgásban van, minden, mindig vándorol és szüntelenül változik és összességében mégis mindig ugyanaz marad, a maga félelmes, nagyszerü és érthetetlen fönségével.
Két egyforma valami nincs.
Két egyforma falevelet soha senki se látott.
És mindezt ön, Bulfore, naponként látja és nézi, ezer meg ezer fordulatában és változatában az erők és az anyagok játékának, amelyből szinek és hangok válnak ki s életek támadnak és pusztulnak el.
Miért nem találja mindezt különösnek?
Miért hiszi , hogy mindez olyan közönséges, olyan egyszerü?
Az az ezerötszázmillió ember, aki folyton látja, egyszerünek találja, nem is igen tartja érdemesnek, hogy gondolkozzék róla.
Azt mondja: este van, vagy reggel van.
Megvirradt.
Esik az eső.
Süt a nap.
És egyéb ilyen banális egyszerüséget.
És azt hiszi, hogy ezzel a kérdést épugy elintézte, mint egyéb közönséges és megszokott dolgát.
Vajjon hánynak jut eszébe, hogy csupa titkot lát, amiről nem tud számot adni ?
Gondolkozott -e már rajta, Bulfore, hogy miképpen jön létre az álom?
Hogy miképpen késziti el az agy az öntudatlan képzelgésnek ezeket a rejtelmes fata morgánáit, amikben valóságok és valószinüségek, lehetséges, sőt megtörtént, vagy lehetetlen és fonák események és képek kergetik egymást s néha előre megjátsszák azt, ami később velünk bekövetkezik?
Ugy -e, nem?
Olyan magától értetődő valaminek tartják, amiről nem is beszélnek, hogy a homlokunk alatt zseniálisan megkonstruált gépezetet hordunk, ami szüntelenül fotografál, miközben a felszivott képeket a fantázia szövevényes szerkezetében elváltoztatja , kiszinezi, megnagyitja, eltorzitja, vagy megszépiti.
És az árnyék!
Gondolt -e valaha arra, milyen különös, hogy a nap a földre másolja a maga alakját?
Hogy egy megfoghatatlan homályember kiséri, mely hol előtte jár, hol hátul kullog utána?
Hogy ez a foltmásom mindig ugy mozog, ahogy én.
Mindig ugyanazt csinálja , amit én.
Mit gondolhatott az ősember, aki legislegelőször a saját árnyékát megpillantotta?
Azt hiszem, megijedt tőle.
Valaki velejár.
Valaki követi .
Kicsoda?
Mi ez a homályember?
Mit akar?
Miért kiséri?
Kergette: takarodj!
Nem ment.
Ütötte.
Hiába.
Talán előle, a saját árnyéka elől menekült az erdőbe és a barlangba is, hogy ne lássa azt.
Félt tőle, mint ahogy ösztönszerüen fél az ember minden rejtelemtől.
Boldogan felsóhajtott: elment!
No, de van virág és fa is, nemcsak árnyék.
Szellő és pillangó.
Illat és szin.
Látja, Bulfore, a Mindenségnek ez a nagyszerü berendezkedése, melyet csodálatosan összekapcsolódó szövevényével együtt az a láthatatlan hatalom, mely megalkotta , a kisujja körül forgat és szüntelen hajszol a végtelenben és a folytonos elváltozás, mellyel formáit kicseréli és átalakitja, tulajdonképpen együtt a Szépségek összessége, maga a tündöklő Szép.
Örüljünk, hogy van, hogy láthatjuk , fürkészhetjük, figyelhetjük és gondolkozhatunk róla.
Mert ennek öntudatos átérzése az igazi boldogság.
Az egyetlen boldogság, ha hisszük és érezzük, hogy a Szép részesei vagyunk.
Bulforenak szinte kidülledt a szeme.
- Csodálatos - kiáltott fölhevülve.
- A világ csakugyan szép!
Nordery kissé fáradtnak látszott.
- Persze, hogy szép.
Olyan szép, hogy az emberek nem is érdemlik meg.
Bulfore tétovázott.
- Nem.
Mert a Szép...
Igen, mr.
Nordery.
Azt hiszem, hogy a Szép csak a kiváltságos lelkeknek való.
Az önhöz hasonlóknak.
- Na, látja! - csapott rá az öreg.
- Éppen ez az!
Mert ha én, vagy ön...
Ha vannak csakugyan kiváltságos lelkek, akkor valamennyien is azok lehetünk.
Ha mindazokat, akik az ily magasabbrendü, hogy ugy mondjam: esztéta-életre képesek, össze lehetne válogatni és gyüjteni, hogy velük az emberiség kiváltságos fajtáját megteremtsük!...
Azt a fajtát, amelyik nem tékozolja el arasznyi életét ostobán, mint az ugynevezett civilizált és civilizálatlan milliók emberfaja, üres kimérák kedvéért, azok hasztalan keresésében, marakodva a pénz, a hatalom, a szerelem beteg ideológiájában!
Hanem a szépségek varázsának szelid mámorában él, az illatok, szinek, fények, a képek és álmok, a valóra vált költészet narkózisában ringatózva és röpülve, mindig csak érezve és sóvárogva , keresve, megtalálva és diadalmas gyönyörrel ölelve azt, ami szép!
- Ami szép! - recsegte keményen Bulfore, miközben hatalmasat szippantott pipájából és széles füstfölleget fujt a derült éjszakába.
- Én egyszer Argentinában, igen, a tukumáni rónán...
Nordery türelmetlenül közbevágott.
- Ejh, mit!
Argentinában tömérdek juh és kecske van, Bulfore.
Azonban az emberek ott is époly együgyüek, sőt még tán primitivebbek.
Ott is csak azt tartják, hogy a buzavirág ugyan nagyon szép, de a kalász hasznosabb.
A juhot nem azért becsülik többre a kecskénél, mert szebb, hanem azért, mert a tejen kivül még hust és gyapjut is ad.
A szépség igazi varázsa Argentinában is époly ismeretlen , akárcsak Grönlandban.
- Dehát akkor hogyan képzeli, Mr. Nordery? - kérdezte Bulfore megzavarodva.
- Hiszen a szép mégis csak mindenkinek más.
Nekem ez a szép, önnek az...
Az öreg legyintett.
- A szépség örökegy valami, megszámlálhatatlan változatban.
Mindenütt megvan , ahol összhang van.
Csak azt a beteg ideológiát kell kiirtani, aminek a béklyóit nyögi a szegény ember, s amellyel a szépséget sohase a maga lelkében, mindig másban keresi.
Én olyan álomvilágra gondolok, Bulfore, a Szépség olyan birodalmára, amelyben mindenki dalol, mosolyog és szeret.
Élvezi a virágillatot , bámulja a csillagos éjszakát és a szerelmet ugy szürcsöli, mint a mézet.
Ahol nincs tél és sár, nincs por és füst, nincs pénz és nincs bün.
De kifogyhatatlan a dal, az álom, a virág és korláttalan a szerelem.
Bulforenak lázasan csillogott a szeme.
- Hol venné az ilyen világhoz a megfelelő embert?
- Ott, ahol találom.
S ha nem találok, nevelek.
Kell a világon olyan százezer embernek lenni, amelyik erre alkalmas.
A legszebb és legtökéletesebb százezer emberpéldány kivülről is, belülről is, minden ismert emberfajtából összekeverve .
A többit elvégzi a világrend törvénye, mely mindenütt és mindenben érvényesül és ugyanerre törekszik.
- De az a tömérdek nyelv, mr.
Nordery!
- Azt hiszi, hogy olyan nehéz egy külön nyelvet összeállitani?
Az Isten mennyit kitalált!
És mi egyet se tudnánk?
Különben azt hiszem, hogy erről az én narkozófáim maguk is gondoskodnának.
- Narkozófák! - nevetett Bulfore.
- A szépség örökálmodó bölcsei!
Akik az álom külön nyelvét beszélik!
A szépség nyelvét!
- Igen, igen, a szépség álomnyelvét.
Kiszedve és kiválogatva az összes nyelvekből mindazt, ami fonetikailag is legszebb és legkifejezőbb, könnyen tanulható.
Lágy , szines és meleg; maga is melódia.
- Esperanto.
Nordery fölingerült.
Megvetően biggyesztette föl száját.
- Kontár munka!
Erőszakos, durva, izléstelen.
Én egészen mást képzelek , Bulfore.
Mintha máris többet mondott volna annál, amennyit mondani akart, hirtelen fölkapta csészéjét és kihörpintette a grogját.
Aztán az óráját nézte.
- Tiz óra elmult, Bulfore.
Mehetünk.
Kifizették a vacsorát és pipázgatva, lassan megindultak a kikötő felé.
A nyüzsgő hajósnép között olyan biztonságosan baktattak, mintha csak otthon, vagy valamely ismerős kisváros utcáján kószálnának.
Néha összeütődtek a szembejövővel a tolongásban, sőt Norderyt, minthogy bizonytalanul lépegetett, meg is lökdösték .
De mindezt föl se vették.
Az öreget majdnem mulattatta a dolog és tréfásan évődött.
- Látja, Bulfore, az emberek ilyenek.
Meglökdösik egymást, mert nem tudják, ki az, akit meglökdösnek.
Ha ezek tudnák, hogy az Aquilán egy milliárd arany van ...
Mit gondol, Bulfore, akkor is igy lökdösnének?
Bulfore mosolyogva rápislogott.
Ő ugy tudta, hogy az Aquilán ötszáz tonna réz van.
Sárga és vörös réz, földolgozni való.
- Milyen tréfás kedvében van, mr.
Nordery.
- És ez bántja önt?
- Dehogy.
Sőt örülök neki.
A grog nyilván kitünő volt.
A vacsora is.
Hogy egy milliárd aranyat álmodik az ember ilyesmitől!
Igazán azt gondolom, hogy jó, ha néha becsip az ember.
Nordery a mámoros ember megbocsájtó szelidségével mosolygott.
- Persze.
Persze, hogy jó.
Na várjon!
Majd otthon, Bulfore!
- Igen, otthon, Mr. Nordery.
De biztosithatom, hogy Argentinában, a Rio Negro körül...
Nordery majdnem kacagott.
- Ugyan hagyja el már egyszer a maga örökös Argentináját, Bulfore!
Én itt egy álombirodalmat álmodom önnek.
Egy aranymilliárdot és egyebet.
És ön az argentinai gulyákra gondol, meg a tukumáni ostoba boglyákra.
Bulfore röstelkedett.
Gondolata csakugyan a Rio Negro körül kalandozott.
Alacsony tanyaház körül, ahol egy kékszemü, fehérarcu skót leány a birkáit tereli a legelőre.
A karja fehér, gömbölyü és a járása olyan kecses, mintha maga a grácia táncolna.
A Bulfore összeszoritott ajkáról egy név suhant el, halkan, hogy maga is alig hallotta.
Csak a lelke hallotta, a füle nem.
A pipafüstre bizta azt a kedves nevet, hogy szálljon el vele, messze, messze, a kikötő árbocerdői és kéményei s az atlanti vizóriás tükre fölött.
És meséljen a leánynak a Szép álombirodalmáról, ahol a csillagos éjszakában mindenki dalol, mindenki mosolyog és mindenki - szeret.
- Fanny!...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE