Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Nagyapóéknál
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
21
Bekezdés
1007
Mondat
2300
Szó
21724
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A bárányka.
Gábor bácsi, az édes apa testvérbátyja, megigérte, hogy elvisz az erdőre, hadd nézem meg az esztenát, lássam, hogyan csinálják a sajtot.
Tegnap kora reggel eljött hozzánk, vele jött Árpád is.
Azt hitték, hogy ágyban találnak, de én, alig pitymallott, már fölkeltem, végig néztem a tehénfejést , segítettem kihajtani a teheneket meg a sertéseket az utczára, - mert itt minden reggel kihajtják a teheneket is, a sertéseket is a mezőre s csak este jönnek ismét haza.
A pásztorok kürtjét már messzire lehet hallani: tuú-tuú!
S közbe nagyokat kiáltoznak: hajtsd ki, hé!
És hajtják ki minden udvarról sorba az állatokat.
Nagy szégyen, ha valamelyik gazdasszony egy kicsit későn talál felébredni s a csorda után kell hajtani a tehenét vagy a sertését.
Na, az én kedves nannyóm bezzeg korán kel.
Korán is fekszik, az igaz.
De a mint hajnalodik, már kimegy szeméből az álom, költi a cselédeket, ő maga is feji a tehenet s már rég megfejték a teheneket, mikor hallszik a csordás tülkölése: tuú-tuú tuú!
Hamarosan megittam egy pohár frissen fejt tejet.
Juliska is, Gizuska is felugrott az ágyból, nagy sietséggel felöltöztek, megreggeliztek s azzal indultunk az erdőbe.
Nem szekéren ám, de gyalog.
Ó de szép a nyári reggel!
Ha ezt én tudtam volna, minden reggel ily korán kelek.
A nap felragyog a hegyek mögül, sugarait leküldi a földre: felszárítani a füvek , virágok csillogó harmatcseppjeit.
A levegő oly üde, s piros rózsát fest az arczra.
- Jaj, de szép piros az arczod, Árpád!
- De még a tied is!
Nem olyan halovány, mint a mikor ide jöttél.
- A jó levegő a legjobb pirosító, - mondta Gábor bácsi.
- Látjátok, én már ötven esztendős ember vagyok s mindig piros az arczom.
De ez nem olyan nagy csuda, hanem a nagyapó arcza!
Most is olyan piros, hála legyen a jó Istennek, mint a piros rózsa.
- Hála Istennek, rebegtem én.
Fent a levegőégben pacsirták csicseregtek hálaéneket s lassanként mintha mozogni kezdett volna a föld is.
Itt egy ember szántott, nagyokat rittyegtetve ostorával s biztatva ökreit: hi elébb, hi, Daru, Rendes! - ott kaszások fenték kaszájukat s aztán szépen egymás mögé állva, vágták a fűrendeket; amott asszonyok, lányok víg énekszó közt kapálták a törökbuzát (úgy hívják itt a kukoriczát) - bármerre néztem, mindenütt munkás népet láttam, ebben az időben, mikor Budapesten még a fél város jóízűen alszik.
De más élet ez, Istenem, de más!
Itt nincs henye nép.
Itt megvetnék, talán meg sem tűrnék a lustálkodó embereket.
Mind közelebb-közelebb értünk az erdőhöz.
Gábor bácsi mindegyre megkérdezte:
- Nem vagytok -e fáradtak, gyerekek?
- Ó nem, feleltünk egyszerre mind.
- Na, mindjárt az erdőben vagyunk.
Már hallottuk is a madarak énekét.
Vadgalamb búgását, a harkály kopogtatását, a rigó füttyét: ó tilió, tilió!
Gábor bácsi elmondta nekünk azt a szép verset, mely a székely fiúról szól s melyből megjegyeztem három sort:
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán,
Nevelt fel jó apám.
Az erdő zúgott most is, de csöndesen, inkább csak suttogott.
Arczunkat meg-meglegyintette a gyönge szellő, szárnyán elénk hozta az erdő illatát.
Alig vettük észre: az erdőben voltunk, a sok száz esztendős cserfák alatt.
Egyszerre csak Juliska nagy örömmel szaladt felénk.
- Nézzétek, nézzétek, ibolya!
Itt még most is van ibolya!
Aztán Gyuszi kiáltott nagyot: eper! eper!
- Hát az ott miféle házikó? - kérdeztem én.
Nem is hittem, hogy oly közel van a faluhoz.
Alig egy órája, hogy eljöttünk hazulról.
Hát mindjárt megtudtuk, hogy csakugyan közel vagyunk az esztenához.
Két nagy fehér juhászkutya szaladt felénk szörnyü csaholással, utánuk egy kis kutyácska, az is ugatott az ő vékony hangján.
Az esztena ajtaja előtt állott egy öreg pásztor, s mikor látta jövetelünket, a kutyák után kiáltott:
- Nye, Gyöngyös, Borzos, nye!
Ide te!
Kuss nye!
S nagyot füttyentett, hogy csakúgy sivított a füttye a fák között.
Juliska és Gyuszika rémülten bujt Gábor bácsihoz, ki mosolyogva csitítgatta őket.
- Ne féljetek, fiaim.
A kutya kötelessége, hogy ugasson.
Ha nem ugatnának, a farkasok megölnék ám a báránykákat.
- De hátha minket is megharapnak!
- Minket nem bántanak.
Csakugyan nem is bántottak, mert a mint a juhász füttyentett, egyszeribe mintha elszégyelték volna magukat, visszakullogtak s leheveredtek az esztena tövébe, csak egy kicsit morogtak, mikor oda értünk.
Hanem a kis kutya-kölyök, az még akkor is ugrándozott, csaholt, még nem tudta, úgy látszik, mi a szófogadás.
Na, nevettünk is rajta.
Ettől mi sem féltünk.
Furcsa egy ház ez az esztena.
Körben a földbe vernek vagy húsz magas karót, ezeket átkertelik nyírfaágakkal: ez a fal.
A közepén egy két öl magas vastag rúd van, erre támaszkodnak azok a karók, melyek zsúppal befödve, a tetőzetet alkotják.
Ez a széltében-hosszában pár lépésnyi házacska a pásztor lakása, ide húzódik a fergeteges idő elől, mert különben a szabad ég alatt tanyázik éjjel-nappal.
E házikóban készíti a sajtot is.
Épp a sajt-készítésre érkeztünk.
A juhokat már megfejték, a tej egy nagy kádban már meg volt aludva.
De hogy alszik meg a tej?
Ugy, hogy oltó-t tesznek bele.
Mi ez az oltó?
Ez az oltó a kis báránykákból kerül ki.
Van a báránykákban egy zacskóforma kis belecske, ezt kiveszik a gyomrából, megszárítják és ennek a csudálatos valaminek olyan hatása van, hogy a tej megalszik tőle.
Akkor aztán a pásztor összegyúrja, egy fakarikába beleteszi az összegyúrt aludt tejet , kendőbe köti, követ tesz rá, hogy a lé kifolyjon belőle.
Kész a sajt.
A kifolyt levet felfogják egy faedénybe, aztán üstbe töltik, az üstöt a szabad tüzelő fölé teszik, a lé fölforralódik s kisebb túró-csomók válnak ki belőle: ez az orda.
Különösen palacsintában, kaporral keverve, pompás.
A meleg lé az ordával együtt szintén pompás étel.
Ezt itt zsendiczének nevezik.
Az öreg pásztor egy nagy fatálba töltött ilyen zsendiczét, kitette az esztena elé egy kis székre, adott annyi fakanalat, a hányan voltunk s mi körbe ültük a tálat és ettünk.
Jaj, de pompás étvágyunk volt!
Nem emlékszem hogy ilyen jól esett volna még étel!
Az öreg egyre biztatott: tessék , úrfiacskáim, tessék.
Tessék, kisasszonykám.
Ugy -e jó?
Ugy -e ilyet nem ettek Pesten ?
Ilyet, tudom, még a király sem evett!
Közben Gábor bácsi kérdezősködött:
- Hát a juhok mit csinálnak, Péter bá '?
- Jól tejelnek, istálom, jegyző úr.
Van fű, hál' Istennek, elég.
- Mit csinál Jancsi?
Hogy viseli magát?
- Jó gyermek, igazán jó.
Egy szempillantásra le nem veszi a szemét a bárányokról .
Igazán jó volt, hogy az öreg gazduram őkeme ezt a fiút adta mellém.
Ennek a kezén , tudom, egy bárány sem vesz el.
Az ám, egészen megfeledkeztem Jancsiról.
Pedig jól tudtam, hogy nagyapó nehány nap előtt Virág Jancsit az esztenára küldte a juhász mellé.
Mert ez az esztena a nagyapóé és a Gábor bácsié volt.
Sírva jött nagyapóhoz a Virág Jancsi anyja, hogy az Úristen áldja meg, fogadná bé Jancsit, mert az ura beteg, nemhogy az küldene pénzt, még neki kell küldeni.
Ő egész nap a mezőn, Jancsi meg a faluban kóborol, mikor eszik, mikor nem.
Ott az esztenán legalább lesz, a mit egyék.
És nagyapó csakugyan el is küldötte Jancsit az esztenára: őrizze a bárányokat.
- Gyerünk, Gábor bácsi, nézzük meg a bárányokat.
Az öreg pásztor megmagyarázta, hogy mely tájékon legelhetnek most, s mi arra tartottunk.
Egy szép tisztásra vitt az utunk.
A tisztáson egy kis forrás, a vize vékony sugárban patakzott ki s folyt végig a tisztáson, itt legeltek a báránykák.
Ezt a gyönyörű kedves képet se felejtem el soha.
A báránykák szedegették kicsi szájacskájukkal az apró füvet, le-lekaptak egy-egy eper virágot, egyik-másik bégett, bizonyosan az anyja után.
Hangzott is a válasz messziről, az öreg juhok bégése : Be -e.
Olyan szomoru volt ez a hang.
Jancsi éppen a forrás tövén ült, háttal felénk, nem vette észre, hogy jövünk, olyan lassan, csöndesen mentünk feléje.
De a mint egy pár lépésnyire voltunk tőle , fölrezzent és félig megijedve, félig örömmel nézett ránk.
Mind meglepődéssel állottunk meg: egy fehér bárányka volt a Jancsi ölében.
Éppen akkor kötözte be a lábát egy darab vászonnal.
- Mit csinálsz, Jancsi? - kérdezte Gábor bácsi.
- Bekötöm ennek a báránykának a lábát.
- Hát mi baja esett?
- Valami szúrós tövisbe lépett, folyt a vér belőle...
- S te megsajnáltad, ugy -e? kérdeztem én.
- Hogyne sajnáltam volna, mondotta Jancsi.
Az ingéből egy darab le volt hasítva.
Azzal kötözte be a bárányka lábát!
A verebes Virág Jancsi!
Pedig talán nincs is több inge!
Gábor bácsi ránk nézett:
- Lássátok, lássátok...
Vittünk oda magunkkal kenyeret, túrót, szalonnát, mind Jancsinak adtuk.
Hisz mi úgy is jól laktunk zsendiczével.
- Ó, édes Gábor bácsi, - esengett Juliska, - vigyük haza ezt a báránykát.
Majd én ápolom otthon.
- Jól van, jól, vigyük haza.
...
A bárányka bégetése behallszik a szobába.
Na, pár nap múlva már viszsza vihetjük .
Ott az ő helye, az erdőn.
*
Ma este a nannyó a fehérneműs ládából ingeket keresett elé.
Talált két inget.
Mondta nekünk:
- Nézzétek, ez még az apátoké volt, kis fiú korában.
Tartogattam emlékül.
Mit gondoltok, tartsam -e még?
- Ne, ne, édes nannyó, - mondottuk mind, - elviszszük Virág Jancsinak!
Holnap, holnapután megyünk Virág Jancsihoz.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE