Az ezredes.
Csak egy rövid délutánt tölthettünk a kedves kis székely városban, mert estére vissza kellett mennünk Szent-Pálra.
Alig volt annyi időnk, hogy meglátogathassuk édes apa volt tanárait, kik közül csak az öreg Szakács professzort találtuk otthon, a többiek fürdőn töltötték a nagy vakácziót.
Az öreg úr, kinek arczán nagy betegség nyomai látszottak, (pár hónap mulva meg is halt, legyen áldott az emléke !) a mint beléptünk, azonnal megismerte édes apát, pedig csaknem húsz esztendeje volt, hogy utoljára látta.
Halovány arcza kipirult az örömtől, kedves fiamnak szólította édes apát, nekem a vállamat megveregette, az arczomat megsimogatta, aztán hosszan a szemembe nézett.
- Szakasztott az édes apja.
Remélem, éppen oly jó diák vagy, mint az édes apád volt.
- Nagyon meg vagyok vele elégedve, - mondotta az édes apa.
Aztán beszédbe melegedtek s egy rövid óra alatt oly sok kedves emléket elevenítettek föl.
Édes apa sorba kérdezősködött a többi tanárról.
- Mind jól vannak, - mondotta az öreg úr, - Bod, Félegyházi, Gönczy... talán több nincs is a régiek közűl.
Szegény öreg Kiss professzor kint fekszik a temetőben ...
Hiszen tudod, írtál róla szép megemlékezést...
Nemsokára írhatsz rólam is, édes fiam.
Oly szomorúan mondta ezt a jó öreg, hogy a szívem megsajdult belé.
- Ó, az még későre lesz, - vigasztalta édes apa.
- A nyáron kipiheni magát, kedves professzorom, s ismét a régi elevenséggel jár-kél, tanít a kollégiumban.
- Annak már vége, vége...
Mind a hárman szomorúak, nagyon szomorúak voltunk a búcsuzáskor.
Az édes apa, mikor a kocsin ültünk, búsan sóhajtott föl: Szegény jó Szakács professzor!
S nem szólt, míg a városból ki nem értünk.
Csak mikor a város végére értünk, fordult vissza s búcsut integetett a városnak: Isten veled, Isten veled!
És búcsut integetett sorba az ismerős helyeknek: a kopár Kuvarnak, a hatalmas sziklafejü Budvárának, a kápolnának...
Mikor Boldogasszonyfalván túl voltunk, az édes apa hévvel ölelt át s mondta lelkes szóval:
- Ó, de szép napom volt ez a mai, édes fiam!
Aztán kevés hallgatás után hozzá tette:
- Hanem úgy érzem mégis, hogy sajog a szívem.
Ugy fájt itt hagynom ezt a várost.
Tíz esztendőt éltem a falai közt, fiam.
Szép idő, nagy idő!
Mennyi kedves, drága emlék elevenedik meg a lelkemben most ismét, hogy távolodom tőle!
- Mondj el valamit ezekből, édes apa.
És elmondott az édes apa egy szép, egy megható történetet, melyet, nincs addig nyugvásom, mig naplómba be nem írtam.
Ó Istenem, ha oly szépen le tudnám írni, a mily szép a történet s a mily szépen az édes apa elmondotta nekem!
Két-három évvel lehettem idősebb fiú, mint te most, kezdette az apa.
Abban az időben egy vadász-ezred állomásozott a városban.
Az ezredes magyar ember volt, hatalmas: erős alak, gyönyörű fehér szakálla a mellét verte.
Arczáról nemesség, szeméből a jóság, a szelidség ragyogott, bár a háborúban oroszlán volt s vitézségét nem egy sebhely hirdette arczán és homlokán.
Mi diákok úgy szerettük, mintha édes apánk lett volna, mert nem volt az a nap, hogy délben, mikor harangszóra az osztályokból jöttünk ki nagy éhesen, az ezredes ott ne állott volna a földszinti vagy az első emeleti folyosó ablakában.
Onnét nézett le az udvarra s a szeme csakúgy ragyogott a gyönyörűségtől, látván az osztályokból kitóduló diáksereget, mely méhrajként zsongott a kollégium udvarán.
A mint megpillantottuk az ezredest, kitörő örömmel köszöntöttük jó messziről:
- Jó napot, ezredes bácsi!
Ismert minden diákot, kicsit, nagyot, nevén szólított mindenkit, s mikor körülvettük , sorba kérdezett.
- Hát te, Pista, feleltél -e ma?
Tudtad -e a leczkét?
- No Jánoska, van -e már történeti könyved?
Akkor meg Danit szólította meg.
- Ejnye, ejnye, Dani fiam, beteg vagy tán?
Nagyon halvány az orczád.
- Nem vagyok beteg, ezredes úr.
- No... no... nesze, fiam, itt van egy piczula.
Végy Miska-czipót meg czigánypecsenyét belőle.
( A Miska-czipót a piaczon árulták s Miska bácsiról, a nagy hasú harangozóról hívták így, a ki kenyérsütéssel is foglalkozott.)
Mit gondolsz, fiam, mi hozta az ezredest mindennap a kollégiumba?
Mondod, a jó szíve .
Természetesen, az.
De egyéb is: a gyermekkori emlék.
Mert az ezredes is itt tanult ám, a kollégiumban, innét ment, mint nagy diák a csatamezőre, mikor Petőfi riadója végig zúgott az egész országon:
Talpra, magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válaszszatok!
Esküszünk, hogy rabok tovább
A fiatal diák az elsők közt volt, kik lelkesülten rohantak a csatamezőre, harczolni a magyar szabadságért.
A szabadságharcz szomorú végét már ismered.
Az ezredes, akkor még fiatal hadnagy, sebektől borítva az ellenség kezébe került, besorozták közkatonának s úgy vitték Olaszországba.
Mikor aztán vége volt a nehéz, a keserves szolgálatnak, egyet gondolt: ott maradt a hadseregben.
Békében az eszével, háborúban a vitézségével tünt ki s a magyar ifjú fokról-fokra emelkedett.
Mint ezredes került e városba, hova őt is édes gyermek- és ifjúkori emlékek kötötték.
Minden nap egy-egy ünnepnap volt neki, mikor bejött a kollégiumba, az volt nekünk is.
Szerettük ezt a hatalmas termetű, jóságos szívű katonát, ki bajainkban segítőnk, bánatunkban vigasztalónk volt, s velünk örült, ha mi örültünk.
De, hajh, egyszer nagy, végtelen nagy szomorúság ért minket.
Eltelt egy nap, el kettő, el három: az ezredes nem jött a kollégiumba.
Máskor, ha a hadgyakorlatról volt is hazatérőben, leszállott szürke lováról, átadta a katonaszolgának és sietett be.
A szürke már úgy tudta a gazdája szokását, hogy magától megállott a kollégium kapuja előtt.
- Az ezredes beteg, hozták a szomorú hírt a nagy diákok.
- Az ezredes nagyon beteg, talán meg is hal, - ment szájról szájra a bús, leverő hír.
- Ó, Istenem! - sóhajtottunk, keseregtünk mind.
És este lefekvéskor imádkoztunk az ezredes életéért.
De a jó Isten bölcsessége úgy akarta, hogy a mi drága ezredesünk megdicsőűljön...
Egy reggel, - ködös, szomorú reggel volt, nem feledem soha - sírástól, keserves zokogástól visszhangzottak a kollégium öreg falai.
- Meghalt az ezredes!
Meghalt!
Meghalt!
Kicsi, nagy diákok egymás nyakába borultak s úgy sírtak, úgy sírtunk mind.
Jöttek a tanárok, vigasztaltak, de az ő szemük is könnybe borult s vigasztaló szavuk belehalt a csöndes zokogásba.
Siratták ők is az ezredest, és minket, szegény árván maradt diákokat.
- Fiúk!
Virágért, az erdőbe! - csendült végig egy erős hang.
- Az erdőbe!
Virágért! - visszhangzott száz meg száz diák ajkán.
- Eredjetek, fiúk, eredjetek, - integettek a tanárok.
Fiam, édes fiam, ha te ezt láttad volna!
Erdőnek a mi virága volt, leszedtük mind, s kötöttünk koszorút, sokat, húszat, harminczat.
És másnap, kezünkben a koszorúkkal , sorba állottunk a kollégium előtt, úgy vártuk, míg a katonai gyászmenet elhalad , aztán mi is utána!
Négyesével egy sorban.
Katonásan.
Bánatos, könnyes arczczal, de felemelt fővel.
Katonát, vitéz katonát temettünk, fiam!
Im, már hallatszik a katonabanda halotti indulója.
Úgy belemarkolt a szivünkbe , Istenem, úgy!
Búsan, csöndesen léptettek a székely katonák.
Szegények, ezek is az » édes apjukat« temették!
S jött a gyászkocsi.
A koporsó nem látszott a díszes koszorúktól.
És a kocsi után a szürke.
Az ezredes szürkéje.
Szegény szürke!
A mikor a kollégium kapuja elé ért, megállott s szomorúan a kapu felé nézett.
- A szürke megállott!
Látjátok, fiúk, a szürke megállott! - zokogott egy nagy diák és zokogtunk mink is, mind.
Könny csillogott a tisztek szemében is.
Máskor mosolyogtak, mikor az ezredes leszállott a szürkéről s kardjával üdvözölvén, ott hagyta őket és sietett a kollégiumba.
Most könnyeztek mind.
- Tovább, szürke, tovább! - szólt neki egy tiszt, többé nem kell itt megállanod...
Mikor aztán az utolsó sor is elvonult, indultunk mink is.
S a merre elhaladt a menet , könnyező szemeket láttunk az ablakokban.
És hallottuk itt is, ott is:
- Szegény ezredes!
Szegény diákok!
Mondjam -e tovább, fiam?
Ó még nem mondtam el egészen.
Koszorúinkkal elborítottuk az ezredes sírját, s attól a pillanattól fogva kikelettől az első hóig el nem hervadt a virág az ezredes sírján.
A temető kertje lett a legkedvesebb tanuló helyünk s mindig vittünk magunkkal egy-két szál virágot.
És ez így van ma is.
És így lesz örökkön-örökké.
Nemzedékről-nemzedékre öröklődik az ezredes emléke, a nagy diákok adják a kisebbeknek, az ezredes sírján soha sem hervad el a virág!