Nannyó árvája.
Egy heti távollét után ismét itt vagyunk nagyapóék házában.
Itt vagyunk, de már készülődünk is vissza Budapestre.
Valami csodálatos változást tapasztalok.
Nagyapó szomorúan jár-kel az udvaron, nannyó mindegyre leül az akáczfa alá, fejét a kőasztalra hajtja és - sír.
Oda megyünk, simogatjuk, csókoljuk arczát, kezét és vígasztaljuk: ne sírjon, édes nannyó, visszajövünk a jövő nyáron.
- Ó, édes gyermekeim, ki tudja, megérem -e én a jövő nyarat!
Oda tipeg nagyapó is, az ő szeme is könnybe lábbad.
- Öregek vagyunk, nagyon öregek.
A féllábunk már a koporsóban.
Apa is, édes anya is nagyon szomorú.
Az édes apa izgatottan rakosgatja könyveit , irományait s látom az arczán: itt szeretne élni mindig a kicsi faluban, ebben a kicsi házban.
Jön Benkő Árpád s ő is oly szomorú.
És szomorúak vagyunk mind, mind.
- Elfelejtesz Budapesten engem.
Ott különb barátokat találsz.
Hátra megyünk a kertbe, előszedjük fakardjainkat s búcsuzóra még egyszer vívunk .
Aztán elő a labdát.
- Még egyszer, utoljára, Bandi!
Ez a szó a szívembe nyilallik.
- Nem, nem!
Nem utoljára!
Visszajövünk, ha Isten éltet, Árpád!
Nincs kedvünk a játékra.
Átkaroljuk egymás nyakát s úgy mendegélünk a kertben, ki a mezőre, czéltalanul.
Keveset beszélünk, sokat sóhajtozunk.
És a szemünk mindig nedves a könnytől.
Alkonyat felé kerülünk haza.
Nagyapó jő elé az udvaron.
Az ölében öt kicsi villa és gereblye.
Mondja nekem:
- No, fiam, összeszedtem a villátokat s gereblyéteket.
Jere, nézd meg, hová teszem.
Bemegyünk a házba s a kamara fölé, a padlásra dugja egyenként mind az öt villát, mind az öt gereblyét.
- Ha én meghalnék, édes fiam, itt a jövő nyáron megtaláljátok!
- Ó, édes nagyapó! mindig a halálról beszél!
- Hogyne beszélnék, édes fiam!
Látod, éppen ma halt meg egy fiatal asszony.
Hiszen ismerted.
Az a szegény asszony, a kinek a kicsi gyerekét dajkáltátok a réten!
- Öt gyermek maradt utána.
Ki neveli fel azokat?
Ebben a pillanatban lépett be nannyó.
Egy két évesnek látszó leánykát hozott a karján.
- Itt van az én kicsi árvám! - mondta nannyó.
- A szeme ki volt sírva.
Sírt most is .
- Az én pesti unokáim - kesergett nannyó - úgy is itt hagynak, legalább lesz egy gyerek a háznál.
- Öreg maga már, nannyó, gyermekdajkálásra.
- Majd megsegít a jó Isten, ne féljen nagyapó.
- Jól van, jól.
Hiszen nem azért mondtam.
Jól tette, hogy elhozta.
Ott még maradt gyerek elég.
- Öt!
Mit tud csinálni az a szegény özvegy ember!
A legnagyobb is kisebb Bandinál.
Nannyó letette a kis árvát, mi mind közrefogtuk, czirógattuk, kedveskedtünk neki .
Mindjárt adtunk neki tejet, fehér kenyeret.
Édes anya a kicsi hugom ruhájából szépen felöltöztette.
- Jaj de szép, jaj de kedves! - kiáltottuk örvendezve.
Valamelyik azt mondta: - Vigyük magunkkal Budapestre.
Ez a kis árva úgy elfoglal mindnyájunkat, hogy miatta alig gondolunk az elutazásra.
A válás fájdalmát enyhíti a gondolat, hogy nagyapóék háza nem marad egészen üresen .
Lesz, a kivel gügyögjenek a télen.
Csak nannyó, különösen nannyó nem tud uralkodni szive fájdalmán.
Ha ránk néz, sír.
Folyton ölel, csókol.
- Drága jó unokáim!
Ne feledjetek el!
Ugy -e, nem feleditek a szegény nannyót?
- Irtok levelet, sokat, sokat, ugy -e?
...Este van.
Testvéreim már mind alszanak.
Én még ébren vagyok.
A szomszéd szobában nannyó altatja az ő kicsi árváját: aludj, szegény árva, aludj.
Önkéntelen imára kulcsolom a kezemet.
- Áldd meg, én jó Istenem, nagyapót, nannyót, áldd meg minden lépését ezeknek a drága jó öregeknek!