Isten veled, Árpád!
Befejezem naplómat.
Holnap megyek az iskolába, a jövő nyárig aligha lesz időm arra , hogy az elmult nyár többi emlékeit följegyezzem.
Az utolsó szabad napot neked szentelem, Árpád, te aranyszívü fiú, te hű barát!
Vajjon találok -e az iskolában barátot, a ki valamennyire is pótoljon téged?
Nem, nem, téged nem pótolhat senki.
S érzem, tudom, hogy neked sem pótol senki engem.
A mi szívünk egybeforrott, nincs erő, nincs hatalom, mely elválaszsza!
Utaink elválhatnak, de szívünk soha!
...
Az állomás felé oly keveset beszéltünk.
Átkaroltuk egymást, nem láttunk senkit , semmit az egész uton.
Valahányszor beszédbe kezdtünk, szavunk elakadt.
Mindegyre sírva fakadtunk.
Szegény János, alig birt vigasztalni.
Mondta:
- Ne sírjatok, fiúk.
Lássátok, én őszszel katonának megyek s talán három esztendeig nem látom szüleimet, testvéreimet, nem látom a jó nagyapót, a nannyót.
Nem látom a falumat, nem látom barátaimat.
Ti pedig kilencz hónap mulva ujra látjátok egymást.
- Kilencz hónap mulva! - sóhajtott Árpád.
- Kilencz hónap mulva! - sóhajtottam én is.
- Nem is idő, - mondta János.
- Ó dehogy nem! - mondottam én.
A lovak nem futottak gyorsabban, mint máskor s nekem úgy tetszett mégis, hogy egy pár percz alatt értünk a vasúthoz.
Pedig két órányira van Kis-Baczontól.
- Mindjárt elválunk, Árpád!
Kimentünk a pályaudvarra s hosszan néztünk Brassó felé.
Brassó felől jön a vasút.
- Még csak egy órát lehetnénk együtt!
- Hamar jön a vonat édes apa?
- Még egy óra mulva.
Korán lejöttünk.
Ujjongtunk örömünkben.
Tehát még együtt leszünk egy órát!
Kart karba öltve járkáltunk a pályaudvaron, senkivel, semmivel nem törődve, de annál élénkebben beszélgetve.
- Úgy -e írsz, a mint megérkezel?
- Azonnal írok, de te is írj ám.
- Mindent megírsz, a mi a falunkban történik?
- Irsz a drága nagyapóról, nannyóról.
Eljársz hozzájuk, mintha én ott volnék.
Egyszerre csak éles füttyentés sivított végig az Olt vize fölött.
A fölött a víz fölött, melybe a monda szerint - Csaba belemártotta a testvérvértől szennyes Isten kardját s mikor ez a víz lemosta a vért s Istenkardja ujra ragyogott, tündökölt , indult vissza a hun vitézekkel Szittyaországba...
Már hallani lehetett a vasút hangos dübörgését is s az utolsó fordulónál feltünt a füstölgő szörnyeteg...
- Jön, jön!
Istenem, jön!
Árpád hevesen kapaszkodott belém, mintha nem akarna elmaradni tőlem, mintha vissza akarna tartani.
- Bandim, édes Bandim! ne hagyj el!
- Édes aranyszívü Árpádom, el kell mennem.
Ne sírj!
Én mondtam, hogy ne sírjon, pedig sírtam én is, hullott a könnyem, mint a záporeső.
A vonat megérkezett.
Csak egy perczig állott.
- Bandi!
Bandi! kiáltott édes apa.
- Hamar!
Hamar!
Lekésünk!
Hirtelen egymás nyakába borultunk, még egy csók s szaladtam a vonathoz.
Láttam futólag, hogy az utasok mind kihajoltak az ablakon s feltünt, hogy sokan törülgetik a szemüket.
Később megtudtam édes apáéktól, hogy a mi búcsuzásunk hatotta meg az utasokat.
Nem ültem be a kocsiba, odaálltam én is a folyosó ablakához s onnét integettem kendőmmel búcsut Árpádnak.
De Árpád ezt már nem látta.
De Árpád ezt már nem hallotta.
Ott ült egy padon, arczát beletemette kicsi babos zsebkendőjébe s úgy sírt, úgy zokogott, hogy egész teste reszketett belé.
A kalauz kiáltotta: mehet!
A gőzös füttyentett, a vonat lassan, méltóságosan elindult s én csak egy pillanatig láthattam Árpádot.
Ő most sem látott engem.
Az utolsó pillanatban is ott láttam a padon, arcza beletemetve a kicsi babos zsebkendőbe és sírt keservesen...