Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Kont-eset : fantasztikus regény a XXI. századból
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
18
Bekezdés
2187
Mondat
4319
Szó
49712
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XI.
Ikerváry Emerenczia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott.
Azaz csak úgy tett, mintha olvasna.
A könyv a kezében volt, de a szeme másutt járt, a gondolata is .
És ha neszt hallott a szomszéd szobában, mintha villamos áram érintette volna : megrándult hajlékony párducz-teste s pihegni kezdett massziv picziny kebele...
Kontot várta...
De nemcsak úgy, mint a hogy a szerelmes nők imádójukra várnak; a herczegnő várása nem volt puszta epekedés.
Az is, de egyéb is.
Vágy is, félelem is , gyönyör is, aggodalom is.
Ezernyi érzés reszketett a szép asszony szivében, ha csak említették is előtte a Kont nevét...
Ilyenkor kigyúlt az arcza s zavaros lett a beszéde, a miért nagyon, de nagyon haragudott magára.
De legyőzni nem tudta magát .
Hiszen tisztában sem volt érzéseivel.
Alapjában haragudott ő a vitézre is.
Bántotta női méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy betolakodott a bizalmába, a nélkül, hogy képes lett volna őt magától elhárítani.
Igaz, hogy azt meg se igen kisértette, nem akarta, nem merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású impozáns férfi beczézése , bizalma, ha bántotta is, de egyben hizelgett neki.
Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem találkozott életében.
Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis természetesebb...
S ime, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy beavassa titkaiba!...
Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem az, a kinek a világ tartja...
Csak a világot csalja, őt nem.
De mégis csaló.
A vele való viszony: kaland.
...Kaland!
Kaland!...
Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a herczegnő és mégis meghivta magához.
Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta neki ), hogy Kont jusson egy csomó arisztokrata család vagyonára pályázik, természetesen az övére is és - mégsem vetette meg...
A csókja ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szivében , minduntalan hallja a hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét ...
Nem tud tőle menekülni, pedig jó izlése, nevelése, hagyományai, minden ize-idege ellentmond bűnös érzéseinek.
Emerenczia herczegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet közötte és az - új Cagliostro között.
Teljes vallomásra kell birnia Kontot, kilétét, terveit , czéljait illetőleg.
S ha nem igazolja magát, szakítania kell vele, különben herczegnő létére egy szélhámos titkos bűnrészesének kellene magát tekintenie s ezt a tudatot nem birná elviselni sem a lelke, sem a szervezete.
Belefonnyadna, beleőrülne...
Ime, ezek a gondolatok birták rá a herczegnőt, hogy meghivja magához a vitézt.
Le akart vele számolni.
A meghivó-levelet még határozott elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a felelősségrevonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata.
Nem tudta magát biztonságban.
Tizszer is elgondolta, milyen helyzetben , modorral, szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát , sőt önmaga előtt pirulva, mint egy szinésznő, többször el is játszotta kigondolt szerepét.
De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta megtanulni.
Minduntalan belesült.
Mozdulata, póza ügyetlen volt, bátortalan, hangja remegett, arcza égett ...
De még annyi lelki ereje sem volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, a melyben elhatározása első pillanatában fogadni akarta Kontot.
A fekete ruha - ámította magát , - csak jobban elárulja égő arcza pirosságát; világos ruhát kell fölvennie.
Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug volt a kifogása : szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben.
Elszégyelte magát, durczáskodott, sirt, de a helyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött ébenszinű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette híres brillant diadémját, a mit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni.
Olyan volt, mint egy királyné.
Mint egy szerelme extázisától átszellemült özvegy fehér királyné.
A Böcklin ecsetére méltó misztikus vágy megtestesülése...
Az álló lámpa rózsaszinű ernyőjén átszűrődő villamfény szétomlott a budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, a melynek fején a herczegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehellte a gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit is a fehér szattyán topánban, karcsú durczás bokáját s alsószoknyájának rezgő csipkefodrait...
A herczegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedett a keze is, földre ejtette a könyvet.
Szemhéjja megnehezedett, piros ajka felkapcsillott.
Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szive...
A szomszéd szobából valami nesz hallatszott be a budoárba.
A herczegnő összeborzongott és felugrott zsölléjéből...
Hallgatódzott.
Ah nem, nem ő volt, csak a komornyik, a csúszó-mászó selyemember, az ő léptei alatt dönög a padmaly a vastag keleti szőnyegen keresztül is.
Kopogtattak...
- Szabad!...
A frakkos komornyik megáll az ajtóban és mélyen meghajtja magát.
Várja a jelt, a mely engedelmet ad neki a beszédre.
- Nos?
- Ő exczellencziája Kont úr hódolattal tudatja herczegségeddel, hogy azonnal tiszteletét teszi.
- Jól van, - susogta a herczegnő, és egy önkénytelen mozdulattal megigazította szoknyáját s alája kapta remek szabású, keskeny lábait.
A komornyik a kilincsre tette kezét.
A herczegnő rászólt, még mielőtt kilépett volna a budoárból.
- Vandrák!
- Méltóztassék parancsolni!
- Miért czímezi maga Kontot kegyelmesnek?
A diplomataképű és modorú szolga meghajtotta magát.
- Senki se meri kisebb czímmel illetni, én sem...
- Nem tudja maga, - faggatta a herczegnő, - hogy ez a czím csak a titkos tanácsosokat illeti meg?
- Úgy gondoltam, - mentegetődzött a komornyik, - hogy nálánál nincs nagyobb úr az országban...
- Jól van, Vandrák, - vágott a szép asszony a szavába, - hivja csak kegyelmes úrnak...
Ha jön, vezesse be ide bejelentés nélkül.
A parádés szolga kilibbent a budoárból.
A herczegnő arczán egy rövid mosoly jelent meg.
( Jól esett neki, hogy komornyikja nem ismer az országban Kontnál nagyobb urat. )
Egy álló tükörhöz lépett, megnézte magát benne előlről, hátulról, kinyújtózkodott , mint a macska, majd meghallván a Kont lépéseit, ijedten, mint a tettenért bűnös, egy magaskarú szék mögé menekült...
A belépő vitéz megállott az ajtóban és üdvözlés fejében kurtán levágta fejét.
Az asszony csak nézte egy darabig, aztán lesütötte bágyadt fényben úszó szemét…
- Emerenczia! - szólalt meg Kont és pár lépéssel beljebb került a budoárba.
- Emerenczia!
A herczegnő megkerülte székét s lángoló arczát elfordítva, egész hosszában a vitéz felé nyújtotta meleg, fehér, fedetlen karját.
Kont elkapta.
Először a kezét, aztán a karját.
A kezét megcsókolta, a karját megsimogatta.
A herczegnő föllázadt ez ellen a merészség ellen.
- Maga bánt engem, - mondta, miközben elkapta kezét, - maga visszaél a hatalmával...
Ez nem lovagias eljárás.
Kont csak mosolygott.
- Édesem, ha bántja magát a szerelmem, miért árulja el, hogy a hatalmamban van?
A herczegnő fölvetette büszke kis fejét.
- Nem vagyok a hatalmában.
Pompás sötét hajkoszorúján szikrákat szórt a gyémánt-korona, de még annál is jobban tüzelt a szeme.
Kont vitéz gyönyörködve nézte.
- Egy ilyen ártatlan lelkű szép fehér asszonynak - mondta lágy, hizelgő hangon, - igen jól áll a harag is.
Emerenczia herczegnő észrevette magát.
Érezte, hogy különös magaviseletével csak jobban felbátorítja a vitézt.
- Nem haragszom magára, - mondta gyenge, de határozott hangon és egy székre mutatva .
- Foglaljon helyet.
Kont leült.
A herczegnő vele szemben foglalt helyet.
- Azért kérettem magamhoz, - folytatta a szép asszony, - hogy vallomásra birjam.
- Vallomásra? - kérdezte Kont mosolyogva.
- Ha épen nagyon ragaszkodik hozzá , szivesen bevallom szóval is, hogy...
Csak most vette észre a herczegnő, hogy ügyetlenül fejezte ki magát, belevágott a Kont szavába.
- Nem úgy értem...
Tudni akarom: kicsoda, micsoda ön?
Az a legkevesebb, a mit megkövetelhetek egy férfitől, a ki az én házamba jár...
Most meg Kont szakította félbe a herczegnőt.
- Ugyan Emerenczia, ne legyen kiváncsi, ez kicsinyesség...
- Nem kiváncsiságból kérdezem, - tiltakozott a herczegnő, - csak női méltóságomat és társadalmi állásomat védelmezem...
- Mondtam: az én származásomnak egyelőre homályban kell maradnia, még maga előtt is .
Eleget tud, többet, mint bárki a világon, még többet sejthet.
Ne kérdezzen...
- Ragaszkodom a kérdéshez: ki ön?
Kont felállott.
- Az oly tökéletesen mindegy, herczegnő, - mondta kelletlenül megrázva fejét.
- Gondolja: a megtestesült eszme vagyok, vagy ha tetszik, egy eszmévé vált ember: az ember, Isten teremtménye, észszel, lélekkel, szivvel...
Mi szükség van a nevemre, a mikor az csak egy megkülönböztetési tényező; az ember lényének meghatározására annál semmi sem kevésbbé lényeges.
- A formákhoz ragaszkodnom kell, - állította a herczegnő, - a társadalom tagja vagyok.
- Eh, - intette le Kont, - ne törődjön a társadalommal, helyezkedjék egy magasabb talapzatra, jöjjön velem oda, a hol én állok.
- S hol áll maga?
- A társadalmon kívül, az emberek felett.
A herczegnő meghajtotta fejét.
- S mit csinálnék én ott - egyedül?
- Hát én senki se vagyok? - kérdezte Kont és büszkén tarkójába vágta a fejét.
- Senki, a meddig nem tudom, hogy ki.
Reám nézve senki.
- Pedig én azt akarom, hogy magára nézve mindenki legyek: az egész világ.
A herczegnő kiemelkedett székéből, olyan mozdulattal, mintha menekülni akarna a merész férfi elől.
De csak nem menekült.
- Ne kínozzon, kérem...
Engem vérig sért ez a bizonytalanság...
Haragszom magamra , szégyellem magamat.
Kont megragadta a herczegnő kezét.
- Ülj le, Emerenczia és hallgass meg...
Megmondhatnám neked, hogy ki vagyok, nem kellene attól tartanom, hogy elárulsz... a hazádat árulnád el ezzel s erre nem képes egy Héderi Kont-leány.
Még ha kerékbe törnék sem...
És mégsem árulom el előtted a titkomat.
Mert szeretlek.
És próbára akarom tenni a te szerelmedet is.
A herczegnő vére újból fellázadt.
- Én nem szeretem magát...
Kont megcsóválta fejét.
- De szeretsz, Emerenczia.
A kérdés csak az, mekkora a szerelmed?
Mert én hétköznapi vágyakkal, érzésekkel nem érem be ám.
Azt akarom, hogy az a nő, a kit a magamévá akarok tenni, mindenét feláldozza érettem: a társadalmi konvencziókat, gazdagságot , fényt s ne tartson meg magának semmi egyebet, csak a lelkét és az én lelkemet...
Azt akarom, hogy vakon kövesd az ismeretlent, vészbe, viharba, sötétségbe...
Kivánom , hogy bizzál bennem, megvesd a látszatot, senkinek se higyjél, csak nekem.
Egészen az enyim légy, lábujjadtól a körmöd hegyéig.
Ne számítson reád se társadalom, se rokonod, se testvéred, senki a világon.
Belém kell olvadnod.
Szived az én szivembe , véred az én vérembe, fel akarom szivni egész lényedet!...
Akarod?
A herczegnő leült; riadtan gubbaszkodott bele a székébe.
- De hiszen, - gyötrődött, - maga engem valósággal kínpadra visz...
Aztán, - tette hozzá halk, bizonytalan hangon, - mindannak, a mit tőlem követel, csak útjában áll az inkognitója.
És semmit, semmit sem nyer vele.
Miért nem mondja meg a nevét?
A vitéz felsóhajtott:
- Kont vagyok, - mondta szárazon, - vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok, vagy Hunyadi ...
Magam adok magamnak nevet...
Érje be vele.
- Nem tehetem, nem tehetem...
- Mint szárnyszegett vergődő galamb, küzködött magával az asszony; Kont közelebb húzta hozzá a székét.
- Mit akar maga?
Azt szeretné, hogy herczeg, gróf, vagy legalább is báró legyek?
A mendemondától fél?
Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos vagyok?
Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki?
Hát tudja meg, Emerenczia, hogy igen, el fog jönni az az idő, midőn saját magam fogom magamat leleplezni; ki fog tünni, hogy túljártam az egész világ eszén: kormányoztam, talpraállítottam egy beteg országot hatalom nélkül s óriási vagyonra tettem szert, a nélkül, hogy mellettem lett volna az igazság, a törvény és a jog.
Csak a végczél és az emberek jóhiszeműsége szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, a mi fel fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak azt fogja elismerni, a mit én vallok annak.
- Félek, - rebegte a herczegnő.
- Ne mondja tovább.
- Mitől fél? - csendesítette a vitéz.
- Tegye kezét kezembe, - s elhódította az asszony remegő kezét, - s hallgasson végig, mert még nem fejeztem be.
Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is, hogy annak ellenére szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni.
Nem biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet... egy kis fehér házban fogunk lakni, mint a jobbmódú munkások - s mindezek ellenére nem lesz nálamnál becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr.
És az én feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb rangu a világ bármely herczegnőjénél; nem fog gyémántdiadémot viselni, de dicsfény fog ragyogni a feje körül...
A herczegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arcza sápadt lett, mint az álomjáróké...
- Elveszi a vagyonomat? - kérdezte gépiesen.
- El.
- Jogtalanul?
- Jogtalanul.
- És miért veszi el?
- A hazának.
- Akkor - rebegte a herczegnő, - vennie se kell: odaadom.
Kont feléje hajlott.
- És követni fogsz a szegénységbe?
- Megesküszik, - kérdezte az asszony felelet helyett, - hogy jóhiszeműleg beszél ?
Hogy a becsülete intakt marad?
- Megesküszöm.
A herczegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem adta oda , megismételte előbbeni kérdését.
- És követni fogsz engem a szegénységbe?
- Én nem a szegénységtől félek, - válaszolt Emerenczia alig hallhatóan.
- Mitől?
- Attól, hogy nem fog sikerülni a terve és akkor...
- Nos?
- Akkor - fejezte be a szép asszony, - mi lesz velünk?!
- Velünk?!
Kont keble mélyéből egy tagolatlan ujjongásszerű hang tört ki.
Az asszony önkéntelenül felugrott.
A vitéz átnyalábolta a derekát, a vállát és magasra emelte , majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést; játszott vele eszeveszett kiméletlenséggel, a himoroszlán gyöngédségével; szorította, csókolta, a hol érte .
Letette a földre, lábához kuporodott, átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s megringatta, mint az ölbeli csecsemőt.
Nem tudott betelni vele.
- Szeretlek... szeretlek... szeretlek, - hajtogatta egyre.
- Az enyim vagy ... megtaláltalak...
A herczegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.
- Oh, - nyögdécselte váltig, - fáj… tegyen le... ereszszen el...
Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is.
Elalélt.
Csak gyönyörben égő arcza és viharosan hullámzó keble árulták el, hogy él... tizszeresen él: egy egész életet él át perczek alatt.
- Szeretsz? - kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott valamennyire a szenvedélye viharja.
- Szeretsz?
Megmozdult a herczegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött valahogy a vitéz öleléséből.
Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge volt.
A fejecskéje is odahanyatlott a férfi keblére...
Csak így tudott szóhoz jutni.
- Szeretlek - én uram!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE