MIKET BESZÉL ANTAL FERENC
Antal Ferencet ott találtam én az egyik tusnádi nyaraló udvarán.
A farakás mellett ült egy tuskón, és szalonnázott.
- Jól esik? - kérdeztem előtte megállva.
- Vagyigen, - felelte, fölemelve a szemét.
- Megfizetik -e jól a favágást?
- Nem éppen, istállom, de, ha nincs kit vezetni, ráfanyalodom.
- Hát kit szokott maga vezetni?
- Urakat, istállom, a Szent Anna-tóhoz.
- Hát pénzt nem kapok többet, istállom, azért se: a favágás is két forint, meg a vezetés is két forint, csakhogy instállom, a vezetés mégiscsak sétálás.
- Akár mingyárt is istállom.
- Két és félóra, istállom.
Magára vette a vászosujjasát; általbújt a tarisznyaszattyingon, azzal megindultunk a sötét fenyőfák között föl a meredek hegyoldalon.
- Vannak -e itt medvék, atyámfia?
- Nincsenek, istállom, nem szeretik azok a szózatot, azok csak afféle csúf erdőkben élnek, a romlásokba, ahova a madár se jár.
- Az olyan nagy rengeteg erdő, istállom, ahol a fák meg a sziklák össze vannak romolva.
Némelyik olyan sitét, mint a timlec.
- Hát tarajos kígyó van -e erre?
- Vagyon istállom, de ritkán lehet látni.
Az megöli az embert ha bántják.
Csak olyankor lehet agyonverni, mikor össze van kalácsosodva.
- Micsoda hegy az amott jobbra tőlünk?
- Nem tudjuk, istállom; azt mondják, hogy az óriások rakták.
- Vagyigen, istállom.
Még az apám beszélte, hogy egyszer az egyik óriás áttette az egyik lábát a Csomád tetejére, a másikat meg a Sólyomkőre, aztán lehajolt az Oltba vizet inni.
Egyszercsak fölemelkedik az óriás, aztán azt mondja az apjának:
- Idesapám micsoda bogarak azok itt a mezőn, éppen olyan a ruhájuk, mint a müenk.
- Hagyd békével üket fiam, - mondja az öreg óriás, - mert azok miatt a kis bogarak miatt kell nekünk elvesznünk.
- Azok, istállom, mert más emberi erő nem is rakhat össze akkora köveket.
- Szoktak -e ott kincset ásni?
- Ástam, istállom, de nem találtam.
- Hogyan fordult arra a gondolata, hogy ásson?
- Úgy, istállom, hogy a bátyám egyszer egy nyáron feküdt a lócán.
A nap már leáldozott, de őneki még a szeme se volt békoppadva, csak feküdt mondom.
Hát egyszercsak előáll egy ősz ember, aztán azt mondja neki: - Kelj fel fiam, eredj a várhegyre, ott vagyon egy összeduhadott pince, abba találsz egy sinórt; ássad azt, mígcsak a végére nem érsz, ott annyi kincset találsz, hogy te is gazdag leszel, meg a nemzetségednek minden nemzetsége is meg fog abból élni.
Avval eltűnt.
Azt mondja nekem a bátyám: - Hallod -e, ezt meg azt láttam, fogd az ásót , aztán eredj, mert istállom, ű betegen feküdt, össze vót kucorodva a lába.
- Hát istállom azt feleltem neki, hogy én bizony álomlátásra nem megyek.
De ő váltig erősítette, hogy nem álmodott.
Hát aztán fölmentem.
- A mult esztendőben, istállom.
- Hát aztán hogyan élne most kelmed, ha talált volna ott egy zsákra való aranyat?
- Akkor istállom egyebet se tennék, mint sétálgatnék, aztán meg a vendéglőkben jól tartanám magamat.
- Lássa, nem tudja a módját, hogyan kell kincset keresni.
- Azt mondják, hogy a lidérc mutatja azt meg.
Tudja -e mi a lidérc?
- Nem tudok egyebet arrul, mint ami Csik-Tusnádon történt.
- Hát istállom vót nálunk egy heckeficke legény, akinek az ég csillagja alatt semmije se vót, csak a teste, meg a lelke, mégis mindig kárinkodott, meg kocsmázott, aztán azt szokta volt mondani, hogy nem hiszen sem a lüdércben, sem a halottban.
- A kirekesztett lélek az, istállom, akit nem eresztenek bé a mennyországba.
Az ilyen istállom, éjfélután szokott bolygani.
- Éjfél előtt csak az idvezült lélek jár, istállom.
- Már minek bolygana az idvezült lélek?
- Nem tudom istállom, de az úgy van egyszer én is láttam.
- Hát istállom, ahogy megyek egyszer éjjel hazafelé - lovat vezettem - az út vizes volt, mert essegetett és hallom, hogy szakgatnak.
- Mikor valaki meghal, szakgatnak neki.
- A haranggal? csendítenek?
- Vagyigen.
Nálunk úgy mondják a csendítést, hogy szakgatás.
Hát mondom éppen szakgattak, mikor visszapillantok, látom ám, hogy utánam egy lámpás magában, de se mellette se mögötte nem volt ember, a sáros vizes úton sem látszott, hogy valaki lépkedne.
Megállok.
Az is megáll.
Elindulok.
Az is elindul.
- Ej mi az isten jön utánam, - mondok.
Arra, istállom, hogy az istent említettem , tova lebegett a lámpás egy másik dülőút felé, és egy földön kiment.
- Nem, istállom, nem az volt, jól láttam, hogy lámpás volt.
- Hát mi történt azzal a legénynyel?
- Hát, istállom, ahogy egyszer megyen hazafelé a szeretőjével, hát egyszercsak tűzbe borul előtte az egész világ.
A legény szaladásra fogja a dolgot, de a tüzes lidércek is szaladnak utána.
Mikor hazaérkezik, az ajtóban úgy vágták pofon, hogy egyszerre kiszottyant mind a két szemevilága.
Aztán azt mondják neki: - Hiszed -e hogy van lidérc is, meg van halott is?
- De az istállom csak ott maradt, ahova lebukott: nem tudott felelni.
Máig is kódul.
A fia vezetgeti.
- Az beszélte magának ezt a történetet?
- Hát táltos van -e maguknál?
- Az nincs, istállom, hanem egy mondó járt nálunk is.
- Az, istállom, olyan ember, aki mindent tud.
- Hát azt, hogy mi van a másvilágon.
Mert az, istállom, mán egyszer meghalt, és fenn volt a menyországban, hanem visszatért és elmondotta, hol járt, miket látott.
Mindig vecsernyézett az öregasszonyokkal.
Annak a szavára építették fel újból itt a tónál a kápolnát is; aztán azóta meg is állt, mert azelőtt mindig leromlott a teteje.
- Miféle ember volt az, ismerte?
- Hogyne ismertem volna, istállom.
Kászon-ujfalusi magyar ember volt.
Nagy szakálú, ősz ember volt, istállom, szigorúképű ember.
- Hát mi a különbség a táltos, meg a mondó között?
- Az, istállom, hogy a táltos mindenkinek a gondolatát tudja, de a mondó azonfelül azt is, amik a másvilágon vagynak.
- Gyógyítani egyik se tud?
- Nem, istállom.
Ahhoz csak a tudósasszonyok értenek.
- Hát maga tud -e gyógyítani?
- Tudok, istállom, hideglelést.
- Hallja, az nagy tudomány, mert sokféle hideglelés van, a tanult orvosok se találják el mindig.
- Azt én is tudom, istállom, hogy hetvenhétféle hideglelés vagyon.
A nyáron rajtam is volt...
- Melyik volt magán a hetvenhét közül?
- Rajtam, istállom, a forró hideglelés volt, azt aztán elmulasztottam, általment a feleségemre, a feleségemrül a gyerekemre; de a gyereken mán disznóhideg volt.
- Mi a különbség a kettő között?
- Csak az, istállom, mikor gyereken van, főtt fuszujkát kell a disznóvályúba önteni, abból aztán a gyerek együtt eszik a disznóval, aztán a hideg a disznóra megy átal.
- Mivel gyógyította kelmed a hideget?
- Hát, istállom, tudok egy lapit, ihol is van egy éppen: evvel gyógyítottam.
- Ezt mi úgy hívjuk, hogy kerek kapotnyak, hát maguk hogy nevezik.
- Münk, istállom, csak lapinak híjjuk.
- Hallja -e, nagyon forrón süt a nap, nem lesz esső?
- Nem tudom, istállom, nem hallottam róla.
- Vagyigen, istállom.
Ha reggel köd feküdt a Szent Annán, akkor bizonyos, hogy esső lesz.
Mert, istállom, az esső úgy lesz, hogy a köd ráereszkedik a tóra és felszívja a vizet; aztán felszáll: abból lesz az esső.
Fölérkeztünk a hegytetőre.
Antal Ferenc megindult előre a lejtőn.
Egyszercsak megáll egy óriás fenyőfa mellett és a sötétzöld vadon sűrűségnek egy nyílásán alámutat:
- Ahol vagyon, istállom, a Szent Anna tava.