AZ ORVOSSÁG
Amikor Erdélyben jártam, a Szent-Anna tavához egy székely ember kalaúzolt.
A tó mellett leheveredtünk és tüzet raktunk.
A tűz nem a melegért kellett, hiszen augusztus elején voltunk, hanem, hogy Antal Ferenc szalonnát piríthasson.
Hogy az úton a hideglelésről beszélgettünk, itt a tűz mellett is erről volt még mondanivalója.
A fiát lelte ki a hideg, meg a feleségét és kapotnyak főzettel gyógyították ki magukat.
- Máskor, - mondom az embernek, - ne hallgassanak holmi vénasszonyokra.
Mert lássa, a kapotnyak mérges növény.
Meg is halhattak volna tőle.
Legjobb orvoshoz menni.
A székely nyugodtan nézett reám, aztán így szólt:
- Dejszen instálom, nem hiszek én a doktornak.
Mer a doktor olyan, hogy egy kis papiros, egy kis írás, aztán mingyárt ötven grajcár.
Elővette a pipáját és egy fenyőágacskával tisztogatva, folytatta:
- Az igaz, hogy olyan most a törvény, hogy orvost kell hivatni a beteghez.
Aki nem hivat orvost, megbüntetik két pengő forintra.
Az én ipamat is annyira büntették.
Előpiszkált egy mogyorónyi kis parazsat és rákotorta a pipájára.
Én nem szóltam többet.
Arra gondoltam, hogy a Szent Anna tava mégiscsak szebb , mint a csorbai tó.
A csorbai tónak délfelől nincs partja és a fenyőfák is aprók körülötte.
Itt mindenfelől magas hegyoldal.
Óriás lombos vén fenyők.
És az emberjárásnak semmi egyéb nyoma, mint egy rozzant kis kápolna, amelyikbe csak éppen a pap fér be.
És köröskörül madárhangtalan, mély csöndesség.
- A mult nyáron én is beteg voltam, - folytatta az emberem félkönyökére dőlve.
- De nemcsak én, hanem a feleségem is, fiam is, sógorom is.
Mert valami gombát találtam az erdőn, úri gombát, egye meg a lidérc.
Megettük.
Hát lássa a tekintetes úr, úgy előfogott a görcs, hogy majd rosszul járánk.
- De hát hogyan lehet az, hogy maga erdei ember létére nem ismeri a bolondgombát?
- Nem vagyok én erdei ember, instálom, csak két esztendő óta.
Azelőtt borvizet hordtam, míg a lovam meg nem döglék.
Hallgatott vagy két percig.
Azt hiszem, a lovára gondolt.
Valami rossz vén ló lehetett, de lám, a szegény embernek az életét egy ló halála is hogy elcsavargatja.
Visszatalált aztán az elbeszélése fonalára, mert így folytatta:
- Ahogy ott kéllódunk, ki a falnál, ki az udvar közepén, azt mondja a sógorom: - Muszaj, hogy elmenjönk a doktorho.
Hogy az asszony is jajgatott, a gyereknek meg a szeme is kidölyedezett, mondok hát, egye meg a lidérc azt a pénzt, inkább mink maradjónk meg, mint a pénz.
- Lássa, okosan gondolkozott kend.
- Pedig én jóformán eszömnél se vótam, - felelt rá jóízűen megszíva a pipáját.
- Mer én öttem legtöbbet a gombábul.
Hát csak rámadták az új ruhát, új kalapot , oszt eltámolyogtunk a doktorho.
- Meg is halhattak volna kendtek, ha nem mentek volna idején oda.
A székely pislogott egyet erre a megjegyzésemre.
Lehet, hogy még senki se mondta neki, micsoda veszedelem a rossz gomba megevése.
- A doktor otthon vót.
Az is azt mondta, hogy éppeg jókor találtunk hozzá.
Írt oszt egy recét, de olyan sebösen, csak úgy sörcögött a tolla.
- No, azt mondja, vögyék be, amit erre adnak a patikába, oszt feküdjenek le , takaródzanak be jól dunyhával.
Föl se keljenek holnap reggelig.
- Lehet, - felelte egykedvűen a székely.
- Mink csak megindultunk nagybúsan a patika felé.
Az asszony a kezibe tartotta recefet.
- Mutasd, mondok, mit írt olyan sokat?
- Mutatja az asszony.
Nézzük mind a hárman.
Mert a sógor is tud olvasni, meg a fiam is.
De egy szó nem sok, annyit se értöttünk belőle.
- Hogy is értették volna.
Hát nem tudja, hogy az orvos diákul levelez a patikussal?
- Nem tudtuk, instálom, de ha mán az embör mögfizet, írhatná böcsületesen azt a recét, nem úgy elkapkodva.
Hát csak apróztuk ott az útcasarkon, hogy mi lehet az a sok, amit fölírt?
Már mondok, akármi, de rámegyen erre tán két pengő forint is.
Azt mondja a sógor: - Még jó, ha annyi is futja.
Mer azt mondja, Szabó Mózeséknek is ilyet írt a doktor, oszt egy forint negyvenkét grajcárt vettek rajtok a patikába, pedig az fele írás sincsen.
Mondok egye meg a lidérc azt a doktort, nem is bízok én benne, mert lám, azt is mondta, hogy dunyha alá kell feküdni.
Csak húzzák a szegény embert, ahol lehet.
- Itt nem értem kendet: miért ütődött meg azon, hogy dunyha alá kell feküdni?
- Hát instálom, hogy feküdjön négy ember egy dunyha alá?
Mert nincs több, csak egy a feleségemnek.
Itt mán hogy nem is fogott a baj bennünket, mondok, egye meg a lidérc azt a doktort, nem többet használna -e nekőnk ekkis keserő pájinka?
- Debeon, aszongya rá a sógor.
Az asszony is szintazonképpen.
Hát csak megfordultunk.
Be a koszoróba.
Rendelek egy hatos ára pályinkát.
Megisszuk jóézűven, hát csak elgyalúdik szépen minden szenvedésönk.
- Nem vót nekőnk instálom, azóta se semmi bajunk.
Fölálltam, hogy visszainduljunk.
A székely is fölcihelődött.
Leveregette a tarisznyájáról az odatapadt sáros mohát s az elbeszélése befejezéséül még ezt mondta:
- Így higyjen az ember a doktornak.
Egye meg a lidérc.
Csak az ötven grajcáromat sajnálom, akit nagyhiába a recéért fizettem.